//A múlt nyomában//
*A Hollóval "rendszeresített" találkáiból (ha mást nem is) azt már megtanulta, hogy az elmét könnyű átverni, ha az illető tudja, hogyan vonja el annak figyelmét az igazán fontos dolgokról. Ha az elme egyszer vakká válik, hiába áll a szolgálatában több, inger-benyomásra érzékeny eszköz, azok sem fogják kérdőre vonni a hazugságot. Miért is tennék, ha egyszer a működésükért felelős szabályozórendszer is része már az átverésnek? Ezért, amikor a férfi bőrének felszínén vadul átgázol a magashegységek szikláit is koptató szélzuhatag, elhiszi, hogy a testében jelentkező reszketés éppoly valóságos mint a Vörös képében felbukkanó jelenés, annak dacára is, hogy mélyen ágyazott emlékei mást mondatnak vele. Nem azért hagyja el a felesleges ágálást, mert akarata megtört volna, ami azt illeti, ez éppen ellenkezőleg van: a Dynhez való visszatérése óta sohasem volt határozottabb az elszánása és ez azóta sem ingott meg, hogy korallból formázott gyűrűt húzott a lány ujjára. Kilépve persze az "én" szerepköréből úgy is találhatná magát mint azt az embert, aki meg sem próbál tenni sorsa ellen, elfogadja pusztán, hogy minden esemény egy rajta kívül álló mechanizmus része, aminek alakítója nem, csak elszenvedője lehet. Taknyon is törölné magát, vagy megkérné a Vöröst, hogy tegye meg helyette, ha bizonytalan lenne a helyzetét tekintve, ám itt kapóra jön neki az elmúlt, cirka egy év, aminek egy szignifikáns részében a csuhás remete nem hagyott neki nyugodalmat, s bár Khan gyanítja, hogy ez sohasem szerepelt szándékai között, akaratlanul is megtanította rá a felemás szeműt, hogyan válassza le a valóságra boruló képzelet hártyáját. Régebben ezt elképzelhetetlennek tartotta volna és közvetlen módon talán nem is tudta volna megtanulni, most viszont olyan egyszerűséggel teszi, mintha hagymát szabadítana meg földlepte héjától.
Valahol mégis megcsúszik és munkáját elkapkodott ítészként kell új tanulságot levonnia: messze nem ismeri még a Szellemvilág szabályait, amiért alkalomadtán majd el is számol Hollónál - ezzel is. A régmúltból előcitált harcostárs odavakkantott szavai nem hagynak nyitva sok kérdést afelől, hogy Khan nincsen egyedül a tisztánlátással. Slin (merthogy így hívták tar fegyvertársát) ugyan nem tűnik meglepettnek, válasza azonban eloszlat minden esetleges kételyt arról, hogy a most látott-átélt képek pusztán jelenések lennének emlékkastélyának azon szárnyából, ahol a zsoldosévekhez kapcsolódó neveknek, helyszíneknek és eseményeknek adott szállást.*
- Aligha szándékoltan. *Bocsánatkérően fordul a mogorva vonású nő felé, arcán az elhamarkodottan beszélők lanyha bűntudatával.* Ne érts félre, örülök, hogy te jöttél és nem a Strázsamester. *A szobába lépése óta először, most szentel csak több figyelmet a részleteknek a nőn. Nem csak hangjában talál rá Vörösére: szeme árnyalatában de még a hányaveti és nemtörődöm testtartása is asszonyát idézi bizonyos pillanatokban. Ezeket a momentumokat használja arra, hogy a valóság szövetébe kapaszkodjon, egyúttal emlékeztesse magát, hogy bármily valóságosnak tetsszen minden, ami most történik: neki nem itt van a helye. Már nem.*
- Nem tudok időt, amikor ilyen makulátlanul tisztának láttam a páncélod. *Ezzel is csak arra utal, hogy az emlékreplika bármilyen kitűnő minőségű akar is lenni, akadnak benne szépséghibák. Vigyorra okot adó módon, most épp az "rútítja az összképet, hogy Slin túl... tisztán mutatja magát a férfinek.
Egyáltalán nem adja jelét, hogy készen állna bármilyen nagyobb erőfeszítésnek is annál, mint amit az ágytól-ablakig való botorkálás jelent, de ez a nőt láthatóan kevéssé hatja meg. Indulást sürget és nem is hagy sok vitának teret ebben. A folyosókon Khan csak megkésve csatlakozik Slinhez, egy átmeneti megoldásnak szánt mankóval a hóna alatt, amit kardja és egy törött székláb házasításából alkotott, jobb megoldás híján.*
- Ez már viszont határozottan rád vall. Mint amikor beleálltál abba az ostoba harcba, tudván, hogy gyengélkedsz. *Slin reakciójából leszűrheti, hogy milyen mértékben van jelen ebben az emlékeseményben a hajdani harcostárs, s mekkorában uralja jelenlétét Dyn a túloldalról. Az esetről csak ketten tudtak, mert Slin ragaszkodott hozzá, hogy Khan megtartsa maguk közt a dolgot. Számos hadjárataik egyike alatt történt, hogy a nő párharcba keveredett az ellenfél táborának egyik századosával. Kettejük viadala egy másik alkalommal egyenlő erőviszonyú megmérettetésnek számított volna, de a rókaképű már az ütközetet megelőző este is a gyengeség jeleit látta Slinen. Mégsem szólt ellene, mert tudta, hogy azzal csak tovább szítaná a nő makacs-dacosságát. Másnap ez majdnem a halálát jelentette: a kardtáncot járó páros egy dombszél közelében járt már, amikor Slin karját elhagyta az erő és Khan volt az, aki közbeavatkozott. A nőnek szánt vágást így ő fogta fel, de lendülete mindkettejüket tovább vitte és húsz lábnyi zuhanás után a domb tövében kanyargó folyóba zuhantak. Mérföldekkel lejjebb vetette partra őket a víz, Slint ájultan és lázban égő testtel, a férfit egy hosszan metszett sebbel a hátán. Éjszakára az eső is elérte a vidéket, Khan pedig egy elszikkadt fűz gyökerei alatt talált maguknak átmeneti menedéket. Akkor éjjel, a másik sérüléseit ellátva értette meg, hogy mi ütött a nőbe. A tenyerén és a nő combjain talált vér elegendő magyarázatot adtak mindenre.*
- Höhh? *Lassan, sőt egyáltalán nem is kapcsol a talányos megfogalmazásra, de ez részint annak is betudható, hogy a félig álom, félig valóság határán táncolva a testébe harapó fájdalom is egész életközelinek hat és erről nem is feledkezik meg emlékeztetni a férfit minden lépésénél. Szerencséjére, erről a következőkben sikeresen elvonják a figyelmét az egymást láncban követő események: előbb ismerős katonaarcok sorjáznak el a gyéren világott árkádok alatt, némelyik mintha még oda is biccentene a fosztogatóalakulat megőszült kapitányának. Szólna is utánuk, de az emlék-Slin újra sikerrel vizsgázik abból, hogyan forrassza Khan torkára a szót. A függő ugyanaz, amit az Ifjú Sólyom viselt. Ezek szerint...*
- Már tudom, hogy hol vagyunk. *Ekkor már nem is a folyosókon trappoló katonák érdeklik és még afelett is érdektelenül átlép, hogy testét minden nyom nélkül elhagyja a fájdalom. Markába zárja a gyűlölt ereklyét, késznek mutatkozva arra, hogy puszta ököllel zúzza szilánkjaira. Slin oldalán lép ki az erődudvarra, ahol sátrak és tábortüzek várják, átpillantva a monostor nyitott tetején pedig, valahol felettük a felhők között úszva pedig az, akinek valaha ők jelentették a szelet a szárnyai alatt.*
- Ha itt vagy és hallasz: ne haragudj, de még nem mehetek vissza. *Bízik abban, hogy szava, ha nem is egy-az-egyben érthető módon, de a megérzés útján eljut végül Dynhez. Magyarázatot nem kívánva fűzni iménti kiszólásához, megridegült tekintetet emel Slinre.*
- Az a híd, ami királyságához vezet halott bajtársak testeinek százaiból épült. Készen állsz le is bontani azt? *Nem felejtete el még, hogy kettejük közül Slin csatlakozott előbb a vezérsólyomhoz, s hogy hűsége is szilárdabb volt bárki másénál. Tudja, hogy milyen konfliktussal kell szembenéznie most a nőnek.*