//Második szál//
//Két pajor regénye//
//E.sz. 6884, valamikor a hold havában//
*Valamiért ez a furcsa nőszemély azt kérdezgeti Dorától, minden rendben van-e. Milyen ostoba kérdés: semmi sincsen rendben. A világ egy borzalom, és olyan embereknek van benne pénze és hatalma, mint amilyen a lány is. Vagy amilyennek a lány hiszi magát, hiszen a kis topánkáin kívül – közülük is az egyikkel Dora személyesen találkozhatott – semmi jele annak, hogy az, aminek mondja magát. És láthatóan a tudomány sem ragadtatja el, de ebben semmi meglepő nincsen. Mindenki pontosan ugyanilyen üres tekintettel szokott Dorára nézni, ha a kutatása lényegét, a világuk lényegét fejtegeti.
Persze hiába látta már ezt az arcot háromezerszer legalább, attól még az ilyen ostobaság igenis bosszantja.*
- Maga szerint unalmas, ami körülveszi? Az élő állatok? A különböző népek? Vagy akár egy hintó? Ezeket mind vagy kitalálta valaki, vagy már eleve is adottak voltak, tudniillik. *Imádja ezt a szót. Kiélvezi, hogy kimondhatta, aztán drámaian legyint.* Persze, azért vannak a tudósok, hogy ezt kutassák. Nem lehetünk mind egyformán bu… *Elharapja a mondatot.* Egyformák. Úgy értem.
*Miután szóban megterrorizálta az amúgy egyértelműen nem okos lányt – Dora szadista jellemére ráfért volna egy korrekt neveltetés kiskorában, de így járt –, már dönt is, lépne is, mikor a nő arca hirtelen megváltozik. És hát, újra csak azt lehet mondani, hogy a kalapos tudós, és az ismeretlen a tudósok gyengéje. Amikor Vyliassa arca hirtelen felvillan, kifejezetten rémisztő látszatot kelt, Dorának rémületében a lélegzete is elakad, falfehér lesz, hátrafelé megbotlik, és úgy beborul a sárba, mintha szívszélhűdést kapott volna. Ott se mer mukkanni sem, csak nagy szemekkel néz, és hebeg.*