//A múlt nyomában//
*Olyan bódult az elméje, hogy ebben az állapotban arra is hajlamos, hogy megfeledkezzen az egy másodperccel korábbi beszélgetés témájáról, még akkor is, ha esetleg ő kérdezett valamit a másiktól. Éppen ezért sem tűnik fel neki túlságosan, hogy Khan éppen egy olyan dologra kérdez rá, amely mindkettejük helyzetét és állapotát tekintve, teljesen lényegtelen. Sőt, konkrétan nem is érti, hogyan vetődött efféle érdeklődés a férfi irányából.*
- Nem? *A kérdésre afféle flegmán, cinikusan hangzó „választ” ad, mintha csak a világ legbugyutább dolgát hallotta volna.* És te kalapban mentél fel oda? *Meg is forgatja a szemét, s csak miután egy pillanatra eljut az agyáig, hogy a csizmáit a kezében szorongatja, akkor áll össze a kép.*
- Jaaaa… Igen, igen. Mezítláb. *Hogy a talpa és sarka nem fáj, égett, az leginkább annak köszönhető, hogy a szesz következtében nagyjából fejtőtől lefelé teljesen el van zsibbadva, az sem lepné meg, ha egy nyíl állna ki a koponyájából, bár tény, hogy rengeteg mindent meg is magyarázna vele kapcsolatban.*
- Hallgass asszony. *Ha már Khan elkezdte, ő folytatja a szerepcserét, és egy hevesebb mozdulattal inti óvá feleséggé léptetett urát attól, hogy eluralkodjon rajta a hisztéria.*
- Nos, ha tudni akarod… Nem a borászat felé mentem, hanem arra. *Véletlenszerűen elmutat valamerre a háta mögé, minthogy lövése sincs pontosan merről is jött, de arról meg pláne, így hirtelen, hogy honnan kezdődnek a lugasok.* És ha tudni akarod, kutyával nem találkoztam, csak hikk… kével. *Bármi is legyen az amit a csuklás elnyelt.
Nem áll szándékában egyelőre elárulni Khannak, hogy pontosan honnan is került rá ez a ruha, vagy inkább azt, hogy miért, azt pedig pláne nem, hogy azért áll olyan jól felül rajta, mert a mellrésznél kicsit rásegítettek vattával. Inkább ki is húzza magát a kapatosabb eredményért.*
- Kozsorúm is volt, vagy már mondtam? *Összeráncolja a homlokát. Eljött az a pillanat, amikor már ő is érzi, sokat ivott. Mindegy is, mert végül csak megpróbálkozik feljutni szeretett férje mellé a tetőre, még akkor is, ha ehhez le kell mondania a kezében szorongatott üvegről.*
- Lefo? *Olyan büszkén vágódik fel végül Khan mellé, mintha ehhez egyébként segítségre sem lett volna szüksége.
Tántoríthatatlanul jó kedve van, a következő öt másodpercig, amikor az arcára kiülő spicces mosolyt átveszi a szájhúzás, a túlságosan is csillogó tekintetét pedig a szemforgatás.
Képtelen bevallani Khannak, de még magának is néha, hogy mennyire utálja a Másiknak a jelenlétét. Azt a szokást juttatja eszébe, mint amikor nemesi udvarok mulatási ceremóniára a kisasszonyokat egy vén morcos öregasszony kísér el, aki aztán minden pillanatban sötét megrovó pillantásokkal illeti bárkit, aki kezét a lány derekára, vagy még merészebb helyekre engedi tánc közben. Ők a nem asszonykorba ért lányok tisztaságának és erkölcsének emlékeztetői. Ekképpen gondol ő a Khan számára Hollóként említett figurára, akit sosem látni, de mégis dologra figyelmezteti a lányt.
Ugyan annak idején nem fogadtak egymásnak örök esküt, bár gyakran esett szó a kizárólagosságról, az mégis csak afféle élcelődés volt az áthempergett éjszaka kedvéért, ám Dynti mégis csak úgy élte meg azt, ahogy a férfi eltűnt, mint amikor a rongyossá vált ruhát újra cserélik. Erre és Khan halandóságára inti az a tudat, hogy a férfi sosincs egyedül. Erre pedig nagy lapáttal pakolt még rá az álom, amiből másnaposan riadt meg.
Sóhajt is egyet maga elé, de igyekszik nem annak látszatát kelteni, mint akit ne érdekelne a másik fél mondanivalója. Él is benne a gyanú, hogy talán ez lehetett az éjszakai különléthez vezető veszekedés egyik alapanyaga, ugyanakkor azt sem veti el, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy mindketten ott aludtak el részegen, ahol éppen összecsuklottak, végtére is nem kis mennyiséget nyomtak be.*
~Le kéne szoktatnom a piálásról.~
- Feladat? *Megráncolja a homlokát.* Ó nem-nem… *Egyszerre igyekszik a fejét rázni az ujjával, de csak megszédül tőle. Talán nem ez az az állapot, amikor ezt a dolgot meg kellene beszélniük, holott nyilvánvalóan nem halogathatják örökké.
Khan mégis egy ügyes húzással tereli el erről is a figyelmét, bár ha nem lenne az ismeretlen eredetű ital, ez nem működött volna ennyire egyszerűen.*
- Datarnis. *Magabiztosan húzza ki magát, bár a másodjára is vőlegénnyé léptetett férfit kihúzza a bajból.* Darati… *Megvonja a vállát, teljesen mindegy is. Bár ez a dolog felvet némi dolgot a fejében. A legtöbb helyen szokás, hogy a nő felvegye urának nevét, ő viszont ezt már csak azért sem tartja fontosnak, mert egyébként sem használja vezetéknevét, sem az eredetit, sem pedig azt, amit kitalált magának, és amelyre már nem is nagyon emlékszik. Valami D betűs volt az is, csak a hecc kedvéért.
Végül azonban a nevek teljesen feleslegessé is válnak, mert a sors ezúttal új látja jobbnak, ha nem ezt a napot választják arra, hogy újból összekössék életüket, sőt, ezúttal azt is eléri, hogy a romantikus és szenvedélyes hétvégét elkeresztelhessék a világ legpocsékabbul sikerült nászútjára.*
//Napokkal később//
*Azóta utálja a lovakat, hogy nagyjából tíz, tizenöt esztendeje elkötött egyet egy artheniori istállóból. Az egész túl egyszerű volt, a lovászfiú még éppen csak mutálni kezdett, a női test hullámos idomai könnyedén elcsavarták a fejét, na meg később az a vasdarab, amivel a lány megkopintotta a homlokát, majd jó éjszakát kívánt neki. Ezután ha kedve lett volna az egész pajta patásállományát az utcára szabadíthatta volna, de ő kinézett magának egy feketét, nem ügyelve annak morgására sem. Dynti úgy gondolta, ő így kommunikál. A gondok inkább a városon kívül kezdődtek, amikor megkísérelt ráülni, s még félig lógott rajta, de az máris megvadulva indult be a fák, bokrok közé az erdőbe. Következő emléke, hogy egy vén öregember pislog a képébe, ő pedig a földön fekszik fájó hátsóval.
Most viszont, ahogy az itatóhoz kíséri, már hálásan simít végig annak sörényén. Enyhén még sántít, ahogy a patás mellett lépdel, és az arcáról sem kezdtek még leszáradni a sebek, horzsolások. Khan választotta a kancát még a Védből, s utólag visszagondolva már röhejes, hogy eleinte mennyire ódzkodott is tőle, ma meg már el nem engedné.
Az a pillanat, amikor a tető faszerkezete megroggyant alattuk, akkor egy szempillantásnyi időnek tűnt, de napokkal később visszanézve, úgy van meg a fejében, mintha előbb eltűnt volna alóluk minden gerenda, s ők csak néhány másodpercnyi lebegés után kezdtek volna el a föld felé zuhanni. Maga sem tudja mennyi idő telt el, mire magához tért a poros ágyon, rajtuk az ácsolattal. Hogy pontosan miből merítette az erőt, hogy kibújjon alóla, de leginkább, hogy miként tudta kiszedni az eszméletlen Khant is, máig sem tudná visszaidézni. Csak arra emlékszik, amikor már a szétdőlt épület mellett próbálja azzal magához téríteni a férfit, hogy bejelentse elfogyott a rum. Miután ez nem hozott eredményt a terhességgel, majd pedig azzal próbálkozott, hogy elfogja hagyni Bress miatt. Hogy komolyabb a gond, mint hitte, ezután érte el az elméjét, és miután átesett több pánikrohamon is, tettekre szánta el magát. Felmérvén a helyzetet, hogy ő itt egészen biztosan nem tud tenni semmit, inkább olyat csinált, amit annak idején még a zombik elleni harc alatt látott a katonáktól. Ő ugyan nagyon is kivonta magát abból a háborúból, de látta, ahogy a sérülteket, nagyobb deszkákra kötve vonatják egy ló után. Más megoldása nincs. Szekerük nincs, és ő egyébként sem tudná Khant anélkül feltenni arra, hogy ne okozzon benne komolyabb károkat.*
- Ha? *Szalmarecsegésre kapja fel a fejét és fordul maga mögé.*
~Hát persze… ~
- Megijesztettem? *A házigazda mosolyától az ereibe fagy a hideg is. Nem is a szája görbületével van a gond, sokkal inkább a tekintetével. Legutóbbi, ittjártakor a férfi még nem volt itthon, így csak a jóval melegebb kisugárzású nejéhez és a kislányukhoz volt szerencséjük, s miután egyikük sem ejtett szót a férfiről, azt gondolta a gyermek apja talán elhunyt a háborúban. De most itthon találta őt is, s láthatóan nem igazán örült, amikor a koszos, szakadt és véres mennyasszonyi ruhás Vöröske a kapujukhoz ért, a ló után vontatott sérült Khannal. Azóta már eltelt néhány nap, s bár a háziasszony most is odaadóan segédkezik a felemás tekintetű ápolásában, Dyntinek nem tetszik az, ahogy a konok fickó viselkedik. Az asszonnyal erőszakos, a lányukkal türelmetlen, vele szemben pedig túlságosan is nyomulós. Az egyetlen oka, hogy nem szól semmit, vagy rúgja le a golyóit, hogy tudta, ha ez a nő nem képes az urát meggyógyítani, akkor senki. Ebben az esetben pedig nem ide vezette volna az útja, hanem a sziklák felé, hogy megadja Khannak azt a végtisztességet, amiért már egyszer is nyafogott, hogy nem kapta meg.*
- Ha úgy lenne, az a kapa már a fejében állna. *Ökölbe szorítja az ujjait. A fickó azonban öblösen elkacarászik a szájából kilógó szalmaszállal.*
- Hehe. Gondoltam, hogy jól tud a nyéllel bánni.
- Hehe, igen. *A ló felé fordul. Amikor reggel kijött a szobából, az egykori zsoldos ugyanabban az állapotban volt, mint a baleset óta. Miután sikerült magáról Cyrillát leráznia, hogy a kislány megértse, ma nincs abban a hangulatban, hogy a haját fésülgesse, a konyhába tartott az asszonyhoz, aki valamiféle gyógyteához forralt éppen vizet. Egy bólintással jelezte felé, hogy a helyzet változatlan, majd kijött. Az egész ittlétük olyan nyugodalmasnak tűnik, mintha maga is csak álmodna még. De ha választhatna, a mögötte a patjának támaszkodó fickót, egy nagy fekete pacává változtatná, Khant pedig két lábon járó és beszélő élőlénnyé. Még az sem zavarná, ha túl nyugodt lenne.*