//Misscouluerty kúria//
*A lány arca lassacskán elsötétül, a kislányos báj és közvetlenség helyét átveszi a kimért komolyság, nemesi énje kezd magára találni, Harimnak pedig épphogy sikerül visszatartania ajkainak gúnyos rándulását, ahogy elhangzik a visszafogott fenyegetés. Kivillan a leányzó foga fehérje, de feleslegesen fárasztja magát, a fiú pontosan tudja, hogy kivel áll (vagy éppen ül) szemben. Éppen ezért is van még itt, próbálja magára erőltetni ezt a hideg világot, kitalálni a felé támasztott elvárásokat. Finoman bólint, hogy jelezze, megértette az üzenetet, bogárszemeit Apolliára függeszti. Alig észrevehetően azért felemelkedik kissé szemöldöke a válasz hallatán, elvégre így hirtelenjében még egy nemes szájából is nevetségesen hangzik, hogy papírról kelt életre zenét. Végül is, nem tűnik mágusnak, de persze nem fogja meghazudtolni a szavát. Helyette inkább a hozzá intézett tárgyilagos kérdésekre koncentrál, melyekre már annál könnyebb válaszolni. Talán ezúttal rátértek a lényegre, habár még mindig nem ismeri jelenlétének okát.*
- Szeretem. Ez az életem, és nem vágyom máshová. Kevesen ismerik ennek a munkának a szépségét, de azok bizonyosan nem hagynák ott.
*Nem trükközik, vagy kerülget, ilyesmivel foglalkozzon csak Apollia, ebben a játékban ő a jobb. Harim nem ért a szavakhoz, így azt látja a legjobbnak, ha őszinte választ ad. Persze még órákig tudna mesélni erről, de sem az időpontot, sem a társaságot nem érzi megfelelőnek. Kétli, hogy a lány kíváncsi volna ilyesmire, vagy ha mégis, hát ne olvasta volna már százszor. Habár, van, amit lehetetlen volna leírni, ahogyan szavakban kifejezni is. Látni, ahogy az apai szeretettel nevelt növénykéi felcseperednek... ahogyan megjelennek az első hajtások, sütkéreznek a levélkék, és hajlonganak a búzaszálak. Felbecsülhetetlen számára, és nem cserélné el sem könyvekre, sem a fém csillogására. Ezúttal nem viszonozza a kérdést, Apollia hangulatváltozása összezavarja, nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel. A legtöbb parasztfiú valószínűleg sok mindent megadna, hogy most cseréljen vele, számukra mindig is vonzó volt az elérhetetlen, törékeny, bezárt szépség története. Valamiért nem érzik úgy a köztük tátongó szakadékot, vagy egyszerűen csak nem zavarja őket. Megszokták. Beletörődtek. El sem tudják képzelni, hogy másképp is lehetne. Hogy a gazdagabbak is ugyanúgy emberek, ahogyan ők... legfeljebb kissé fukarabbak, önzőbbek és sunyibbak. Ahogyan Apollia is kezdi kimutatni valódi önmagát. Érdekes módon az aljanép látványa előhozza belőlük a fennhéjazást, míg egymást közt jóval nyájasabbak. Nem igazán érti ezt, de talán felesleges is törődnie vele. Talán neki is csak el kéne fogadnia végre... hiszen semmi sem fog megváltozni.*