Külső területek - Szántóföldek
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Erdőszéli tisztás (új) Arthenior közelében (új) | Szántóföldek | Tharg birtokok (új) Füves puszta (új) Kikötői erdőség (új) |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 76 (1501. - 1520. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2315-2334
1520. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-21 19:18:17
Üzenet elküldve: 2024-09-21 19:18:17
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1689
OOC üzenetek: 123
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 1689
OOC üzenetek: 123
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//A legelő őre//
*Learon, ahogyan mindig is, most is korán kelt és kiment a legelőre az állataival foglalkozni. Most nem olyan sok a dolga, hiszen elég sok segítsége van már a birtokon, de azért szereti a saját kezét is bepiszkolni. Úgy lesz csak igazán jó íze a reggeli pohár tejnek, ha ő maga feji le a kecskéket. A vödrökkel, amik színültig vannak már, bevonul a házába és egyszerűen otthagyja őket lefedve az asztalon. Aztán kutyájával jár egyet a mező határában, hogy azt is szemügyre vegye, hogy nem történt semmi baj, senki nem keresi az öreg pásztormágust vagy bármi egyébről legyen is szó. Hűséges kecskéje, mikor látja, hogy távolodik, egyszerűen utána fut és csatlakozik hozzá. Széltében hosszában bejárja a területét a két jószágával, akik ott szaladgálnak körülötte. A kutya egyébként nem szokott virgonckodni, de most talán megengedhet magának egy kis játékot, hogy nincs dolga. A nyájat az otthoniak vigyázzák, rá pedig a gazdája. Ahogyan ott sétálgatnak, látja, hogy egy nő halad az úton, de nem különösen foglalkozik vele. Sokan áthaladnak itt a napnak ezen a szakában.*
//A legelő őre//
*Learon, ahogyan mindig is, most is korán kelt és kiment a legelőre az állataival foglalkozni. Most nem olyan sok a dolga, hiszen elég sok segítsége van már a birtokon, de azért szereti a saját kezét is bepiszkolni. Úgy lesz csak igazán jó íze a reggeli pohár tejnek, ha ő maga feji le a kecskéket. A vödrökkel, amik színültig vannak már, bevonul a házába és egyszerűen otthagyja őket lefedve az asztalon. Aztán kutyájával jár egyet a mező határában, hogy azt is szemügyre vegye, hogy nem történt semmi baj, senki nem keresi az öreg pásztormágust vagy bármi egyébről legyen is szó. Hűséges kecskéje, mikor látja, hogy távolodik, egyszerűen utána fut és csatlakozik hozzá. Széltében hosszában bejárja a területét a két jószágával, akik ott szaladgálnak körülötte. A kutya egyébként nem szokott virgonckodni, de most talán megengedhet magának egy kis játékot, hogy nincs dolga. A nyájat az otthoniak vigyázzák, rá pedig a gazdája. Ahogyan ott sétálgatnak, látja, hogy egy nő halad az úton, de nem különösen foglalkozik vele. Sokan áthaladnak itt a napnak ezen a szakában.*
1519. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-21 18:39:32
Üzenet elküldve: 2024-09-21 18:39:32
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Nem tudná megmondani, hogy aranyai azért kutatják-e fáradtan a padlásteret, mert magától ébredt, vagy mert a másik moccant. Kicsi a tér, nem lehet nem meghallani egymást, még ha csak meztelen talpak léptei is azok. Hitte legalábbis ezt az éjjelig. Nincs még igazi gondolat, csak a homályos kép, s ahogy kívánja a szemhéja, hogy újra lecsukódhasson. A pillák ismét találkoznak és jólesően vegyülnek el egymás szálai között. A léptek távolodnak, mégsem okoz most semmit. Túl békések, nem tudna benne felfedezni, ha akarna sem többet. Ahogy újra halk minden, úgy esik vissza az álom csapdájába, cseppet sem olyan nehezen, mint amikor kellett volna. Akkor sokkal kipihentebb lenne, de talán éppen ez az, amire szüksége van.
Újra sötét minden, de ő már nem az a mozdulatlanná dermedt szobor, mint ahogy egész este. Tőle igen furcsa is lett volna, ha arra talál ébredni, hogy ugyanolyan pózban fekszik szinte, vagyis inkább ugyanabba az irányba tekint az arca, mint ahogy elaludt. Talán csak akkor sikerült ez neki, amikor először töltötte itt az éjjelt. Érzi, hogy mennyi helye van és mit használhat ki belőle. Nem zavar senkit. Hogy ismét mennyi idő telik el, arról fogalma sincs, de legkevésbé sem érdekelné, mert mintha ez a kevés idő sokkal mélyebbre húzta volna, mint nemrégiben. Észrevétlen tűnik el az idő, a térrel együtt, nem zavarja a kintről beáramló halvány fény, ami másnak az ébresztő, nem zavarja a hűvös sem. A kabát lecsúszik róla, a szőrrel együtt kerül alá, már szinte csak párnaként szolgálva, arcán lenyomatát hagyva annak, hogy mennyire nem zavarja annak gyűrődése. A lába is keresi a helyét, addig furakszik míg meg nem találja a valaha volt legkényelmesebb peremet, ami szinte kettészeli a lábfejét a létra utolsó foka felett. Mennyire jó most. Nincs valóság, ne is jöjjön el, még ne. Ha valami emlékeztetheti a másikat a jelenlétére, az asztal körül hagyott holmijaitól eltekintve, az a lábujjai, amik a levegőt érik. Hogy álmodik, csak az mutatja, hogy néha görcsösen szorítja őket össze, még ha nem is rémek töltik meg a fejében játszadozó képeket.
Ha csak a félvér nem időzik túl hosszan, nem fog megébredni újra egyhamar. Kellett hozzá talán a halk nesze, mikor kiment, de kelleni fog az is, hogy visszaérjen. Ha nem szenderült olyan mélyre, hogy az se tűnjön fel, pedig lehetetlennek véli. *
*Nem tudná megmondani, hogy aranyai azért kutatják-e fáradtan a padlásteret, mert magától ébredt, vagy mert a másik moccant. Kicsi a tér, nem lehet nem meghallani egymást, még ha csak meztelen talpak léptei is azok. Hitte legalábbis ezt az éjjelig. Nincs még igazi gondolat, csak a homályos kép, s ahogy kívánja a szemhéja, hogy újra lecsukódhasson. A pillák ismét találkoznak és jólesően vegyülnek el egymás szálai között. A léptek távolodnak, mégsem okoz most semmit. Túl békések, nem tudna benne felfedezni, ha akarna sem többet. Ahogy újra halk minden, úgy esik vissza az álom csapdájába, cseppet sem olyan nehezen, mint amikor kellett volna. Akkor sokkal kipihentebb lenne, de talán éppen ez az, amire szüksége van.
Újra sötét minden, de ő már nem az a mozdulatlanná dermedt szobor, mint ahogy egész este. Tőle igen furcsa is lett volna, ha arra talál ébredni, hogy ugyanolyan pózban fekszik szinte, vagyis inkább ugyanabba az irányba tekint az arca, mint ahogy elaludt. Talán csak akkor sikerült ez neki, amikor először töltötte itt az éjjelt. Érzi, hogy mennyi helye van és mit használhat ki belőle. Nem zavar senkit. Hogy ismét mennyi idő telik el, arról fogalma sincs, de legkevésbé sem érdekelné, mert mintha ez a kevés idő sokkal mélyebbre húzta volna, mint nemrégiben. Észrevétlen tűnik el az idő, a térrel együtt, nem zavarja a kintről beáramló halvány fény, ami másnak az ébresztő, nem zavarja a hűvös sem. A kabát lecsúszik róla, a szőrrel együtt kerül alá, már szinte csak párnaként szolgálva, arcán lenyomatát hagyva annak, hogy mennyire nem zavarja annak gyűrődése. A lába is keresi a helyét, addig furakszik míg meg nem találja a valaha volt legkényelmesebb peremet, ami szinte kettészeli a lábfejét a létra utolsó foka felett. Mennyire jó most. Nincs valóság, ne is jöjjön el, még ne. Ha valami emlékeztetheti a másikat a jelenlétére, az asztal körül hagyott holmijaitól eltekintve, az a lábujjai, amik a levegőt érik. Hogy álmodik, csak az mutatja, hogy néha görcsösen szorítja őket össze, még ha nem is rémek töltik meg a fejében játszadozó képeket.
Ha csak a félvér nem időzik túl hosszan, nem fog megébredni újra egyhamar. Kellett hozzá talán a halk nesze, mikor kiment, de kelleni fog az is, hogy visszaérjen. Ha nem szenderült olyan mélyre, hogy az se tűnjön fel, pedig lehetetlennek véli. *
1518. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-21 17:26:22
Üzenet elküldve: 2024-09-21 17:26:22
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Amint megmozdul tudja, hogy butaság volt a nyitva hagyott ajtó útjában aludni, főleg így, félig ülve, félig elfeküdve a kandalló párkányán. A háta mint a kő, s egyáltalán nem köszöni meg a pihenést. Csak egy apró kényelmetlen rándulás fut végig azonban az arcán, ahogy felegyenesedik a földön. Elgémberedett. A vállához nyúl, hogy átnyomkodja, maga elé bámulva a kihűlt szobában. Ha felkel a nap, s esik be belőle valamennyi a teraszra, ha felmelegszik a levegő odakint nem lesz ennyire hűvös idebent sem. A fa gyorsabban melegszik át, mint egy kőből épült kunyhó tenné. Tudja. Itt él évek óta.
Lassúnak érzi az időt, nyugodtnak. Nem gondolkozik. Maga alá húzva a lábait áll fel a helyéről, a tűzhely szélére támaszkodva. Elmacskásodtak azok is. Mint egy álom, olyan távoli, hogy mennyit pihenhetett. Hogy mikor volt fent az éjszaka, mikor aludt vissza, meddig érezte még a lángok melegét az arcán, s maga körül, mikor hunyt ki a fény.
A hosszúéletű által tegnap ott hagyott vödörért hajol, hogy vizet hozzon a kútról. Ösztönös a mozgás, hogy vér kerüljön az elzsibbadt végtagokba, s felmelegítse vele magát. Egyszál ingben igen hűvösnek érzik a reggel. Hajnal. Halkan indul kifele, ahogy van, ahogy tegnap éjjelről maradt, mezítláb. Csend van körülötte. Azt, hogy a nő ott lehet még egyáltalán fent, csak az asztalon hagyott dolgaiból sejti. A mozsár, a kard, nadrág, bakancs, biztosan nem mehetett el. Vagy legalábbis, nem messzire. Tegnap óta nem lehet benne biztos, hogy az elf lépteit is meghallaná, főleg, ha azok bentről kifele indultak volna.
A tornácra lépve pillant végig a réten, az egyik kezében a vödröt fogva. Halovány fény. Mintha köd úszna a fák alatt. Nem tudja mennyire lehetett hideg az éjjel, de a fűre ült harmat szinte jegesnek érződik a csupasz talpa alatt. El fogja áztatni a nadrágszárát. Nem érdekli. Nem gondolkozik még. Lassú az idő.
A kúthoz megy. Alig töri bármi a kora reggeli nyugalmat körülötte. Alig fúj szél, nem mint este, nem riad madár, nem ordít fácán, sem róka, nem rezzen vad a bozótosban. Félreönti a maradék vizet a vödörből, a láncra akasztva engedve le azt újért. Hűvös van, mégis jólesne friss vízzel megmosni az arcát. Majd ha megfürdött, visszamegy, s néz valami reggelinek valót. Nem jutnak messzebb a gondolatok. Berögzült mozdulatok, amikkel elkezdi visszahúzni a telimert vedret a kút mélyéről.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.21 19:49:37
*Amint megmozdul tudja, hogy butaság volt a nyitva hagyott ajtó útjában aludni, főleg így, félig ülve, félig elfeküdve a kandalló párkányán. A háta mint a kő, s egyáltalán nem köszöni meg a pihenést. Csak egy apró kényelmetlen rándulás fut végig azonban az arcán, ahogy felegyenesedik a földön. Elgémberedett. A vállához nyúl, hogy átnyomkodja, maga elé bámulva a kihűlt szobában. Ha felkel a nap, s esik be belőle valamennyi a teraszra, ha felmelegszik a levegő odakint nem lesz ennyire hűvös idebent sem. A fa gyorsabban melegszik át, mint egy kőből épült kunyhó tenné. Tudja. Itt él évek óta.
Lassúnak érzi az időt, nyugodtnak. Nem gondolkozik. Maga alá húzva a lábait áll fel a helyéről, a tűzhely szélére támaszkodva. Elmacskásodtak azok is. Mint egy álom, olyan távoli, hogy mennyit pihenhetett. Hogy mikor volt fent az éjszaka, mikor aludt vissza, meddig érezte még a lángok melegét az arcán, s maga körül, mikor hunyt ki a fény.
A hosszúéletű által tegnap ott hagyott vödörért hajol, hogy vizet hozzon a kútról. Ösztönös a mozgás, hogy vér kerüljön az elzsibbadt végtagokba, s felmelegítse vele magát. Egyszál ingben igen hűvösnek érzik a reggel. Hajnal. Halkan indul kifele, ahogy van, ahogy tegnap éjjelről maradt, mezítláb. Csend van körülötte. Azt, hogy a nő ott lehet még egyáltalán fent, csak az asztalon hagyott dolgaiból sejti. A mozsár, a kard, nadrág, bakancs, biztosan nem mehetett el. Vagy legalábbis, nem messzire. Tegnap óta nem lehet benne biztos, hogy az elf lépteit is meghallaná, főleg, ha azok bentről kifele indultak volna.
A tornácra lépve pillant végig a réten, az egyik kezében a vödröt fogva. Halovány fény. Mintha köd úszna a fák alatt. Nem tudja mennyire lehetett hideg az éjjel, de a fűre ült harmat szinte jegesnek érződik a csupasz talpa alatt. El fogja áztatni a nadrágszárát. Nem érdekli. Nem gondolkozik még. Lassú az idő.
A kúthoz megy. Alig töri bármi a kora reggeli nyugalmat körülötte. Alig fúj szél, nem mint este, nem riad madár, nem ordít fácán, sem róka, nem rezzen vad a bozótosban. Félreönti a maradék vizet a vödörből, a láncra akasztva engedve le azt újért. Hűvös van, mégis jólesne friss vízzel megmosni az arcát. Majd ha megfürdött, visszamegy, s néz valami reggelinek valót. Nem jutnak messzebb a gondolatok. Berögzült mozdulatok, amikkel elkezdi visszahúzni a telimert vedret a kút mélyéről.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.21 19:49:37
1517. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-21 13:44:05
Üzenet elküldve: 2024-09-21 13:44:05
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Felemeli a kezét a felsője anyagáról, nem érdekelné az sem, ha meggyűrődik, de valahogy nem jön az álom még és mindent vizslat inkább, minthogy a gondolatokba kelljen merülni. A fénnyel játszik. Ahogy megtöri a hosszúkás ujjainak vonala, ahogy világít közte a felszivárgó halvány tűzfény. A félretolt cserép miatt az onnan beszökő hűvös éri a kézfejét, mintha direkt annak az útjába emelte volna, hogy a színeken kívül a bőrén is érezzen valamit, szinte megkövül tőle, ökölbe is szorítja, hogy aztán újra kinyitva érezze a tagjában a változást, hogy újra melegszik, újra rendesen használható. De nem akarja semmire. Csak elvonni a figyelmet. Nem tudni miért jött ide, miért marad, miért nem megy el, a másik mit csinál. Nem foglalkozni semmivel, csak az apró kis karccal, ami a csukója felett más színű, mint a többi felület. Nem is tudja mikor szerezte, nem is érdekes, van ilyenből bőven rajta, hiába figyel oda mindig mozgására, ezek elkerülik, mert nem fontosak. Mégis leköti egy darabon a figyelmét a felülettől eltérő hajszálnyi kemény, repedezett var. Nem tudja mikor eresztette vissza hasára, majd mikor fordult meg, mikor nyúlt el a takaró helyett a közelebb lévő kabátért és húzta félig magára. Sosem egészen fedi alvás közben az anyag, legyen az pokróc, vagy bármi.
A félálomba igen lassan ereszkedett bele, mintha lenne képe arról, hogy a feje felett lévő lyukon keresztül már nem azt a sötétséget látja. Lassan tűnt el az idő és lassan a tér is. Nem hagyta, hogy eljusson addig ismét, hogy hiányzik-e mellőle valami, nem törődhet folyton olyasmivel, ami újabb szikrát gyújthat benne, ami újabb kétségeket ébreszt egy hanyagul megmagyarázott helyzetben. Nincs mivel törődni, csak aludni akar, hátrahagyni az előző napot és úgy felkelni, hogy törlődött, hogy hűlt helye van. Újat kezdeni és máshogy csinálni, vagy sehogy nem csinálni, de nem visszaengedni azt, amivel úgysincs dolga.
Nem sokat aludt, érzi szemeinek első nyitásakor. Égető, ahogy pislant és nagyobb fényt tapasztal, mint amit talán csak odaképzelt. Lusta pislogás, nem engedve még be igazán a valóságot, a tudatot, hogy ideje menni, nem akar felállni és a kikötő felé iramodni és nem is fog, nem arra fog menni. Nem volt elég. Sosem alszik sokat, azt sem kifejezetten akkor teszi, amikor annak ideje van. Nem akar most elfedni semmit, nem akar időt nyerni, vagy éppen vesztegetni. Csak még egy órát kíván mindene, hogy feljebb kerüljön az égen a nap és addig még alhasson. Hiába noszogatná az ébredő elme, hogy üljön fel. Csak egyetlen halvány kép, hogy máshol van, hogy itt fent egyedül, hogy lentről nincs mit hallania, de nem akar vele még törődni, visszahunyja a szemét. Bármit is okozott a tegnap, most biztonságos alatta a szőrme, épp elég meleget ad a kabát.*
*Felemeli a kezét a felsője anyagáról, nem érdekelné az sem, ha meggyűrődik, de valahogy nem jön az álom még és mindent vizslat inkább, minthogy a gondolatokba kelljen merülni. A fénnyel játszik. Ahogy megtöri a hosszúkás ujjainak vonala, ahogy világít közte a felszivárgó halvány tűzfény. A félretolt cserép miatt az onnan beszökő hűvös éri a kézfejét, mintha direkt annak az útjába emelte volna, hogy a színeken kívül a bőrén is érezzen valamit, szinte megkövül tőle, ökölbe is szorítja, hogy aztán újra kinyitva érezze a tagjában a változást, hogy újra melegszik, újra rendesen használható. De nem akarja semmire. Csak elvonni a figyelmet. Nem tudni miért jött ide, miért marad, miért nem megy el, a másik mit csinál. Nem foglalkozni semmivel, csak az apró kis karccal, ami a csukója felett más színű, mint a többi felület. Nem is tudja mikor szerezte, nem is érdekes, van ilyenből bőven rajta, hiába figyel oda mindig mozgására, ezek elkerülik, mert nem fontosak. Mégis leköti egy darabon a figyelmét a felülettől eltérő hajszálnyi kemény, repedezett var. Nem tudja mikor eresztette vissza hasára, majd mikor fordult meg, mikor nyúlt el a takaró helyett a közelebb lévő kabátért és húzta félig magára. Sosem egészen fedi alvás közben az anyag, legyen az pokróc, vagy bármi.
A félálomba igen lassan ereszkedett bele, mintha lenne képe arról, hogy a feje felett lévő lyukon keresztül már nem azt a sötétséget látja. Lassan tűnt el az idő és lassan a tér is. Nem hagyta, hogy eljusson addig ismét, hogy hiányzik-e mellőle valami, nem törődhet folyton olyasmivel, ami újabb szikrát gyújthat benne, ami újabb kétségeket ébreszt egy hanyagul megmagyarázott helyzetben. Nincs mivel törődni, csak aludni akar, hátrahagyni az előző napot és úgy felkelni, hogy törlődött, hogy hűlt helye van. Újat kezdeni és máshogy csinálni, vagy sehogy nem csinálni, de nem visszaengedni azt, amivel úgysincs dolga.
Nem sokat aludt, érzi szemeinek első nyitásakor. Égető, ahogy pislant és nagyobb fényt tapasztal, mint amit talán csak odaképzelt. Lusta pislogás, nem engedve még be igazán a valóságot, a tudatot, hogy ideje menni, nem akar felállni és a kikötő felé iramodni és nem is fog, nem arra fog menni. Nem volt elég. Sosem alszik sokat, azt sem kifejezetten akkor teszi, amikor annak ideje van. Nem akar most elfedni semmit, nem akar időt nyerni, vagy éppen vesztegetni. Csak még egy órát kíván mindene, hogy feljebb kerüljön az égen a nap és addig még alhasson. Hiába noszogatná az ébredő elme, hogy üljön fel. Csak egyetlen halvány kép, hogy máshol van, hogy itt fent egyedül, hogy lentről nincs mit hallania, de nem akar vele még törődni, visszahunyja a szemét. Bármit is okozott a tegnap, most biztonságos alatta a szőrme, épp elég meleget ad a kabát.*
1516. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-21 12:18:27
Üzenet elküldve: 2024-09-21 12:18:27
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Jobb így. A tűz képébe feledkezve, ha bele egészen nem is veszve. Kívülről az sem látszana rajta, ha bele lenne egészen merülve, ha nem. A füle nyitva, hallja a másikat, a szeme sarkából látja a mozgást, a létra fokainak hangját, ahogy felér végül rajta a hosszúéletű. Hall és lát is, de nem mozdul, egyedül a keze, az ujjai közt forgatott bot, amivel a korábbi tűzből maradt szenet piszkálja, közelebb az új lángokhoz, a szemével követve csak azok villanásait. Hátha felizzik újra. Nem befűteni akar, bár a hátára áramlik a hideg az ajtótól, még sincsen azért még olyan zimankó, amiben valóban elkelne a tűz, mint fűtő eszköz. Csupán a közvetlen közelében érzi a melegét, az ujjain, a kézfején, az alkarján kúszik fel a hője, libabőrt vetve az útja során.
Egykedvű az arc, amivel a lassan erőre kapó lángokat figyeli a párkányról. Fel-fellobognak a kintről jövő huzatban. Elnyelik a rőzse maradékát. Újabbat tesz közéjük. El fog fogyni előbb vagy utóbb az odadobott kupac is, hiába szeretné, ha örökké égne. A kandalló szélének egyenetlen kövei nyomják a kezét. Aprót mozdít csupán rajta, az állát ráhajtva pislogva a tűzbe, ahogy a piszkabotját is a lángok közé löki az ujjai közül. El fog égni. Nem lesz elég, hogy meggyulladjon a korábbi szén. Még néhány másodpercig maga elé mered, mielőtt felállna végül, hogy a kandalló mögötti kupac fához lépjen, s kiemeljen egy vékonyabb hasábot közülük. Megfogyatkozott a tüzelő is. Újat kell szereznie még a hideg hónapok előtt. Talán elmegy néhány hatra dolgozni a favágókkal.
Visszaül a helyére, a földre, a lassan átmelegedő kövekre fektetve a karját, arra az állát, miután a tűzrakóba tette a keskeny rönköt is. Roppan a fája, pedig elég száraz már. Fáradtan figyeli a belekapó lángokat. Nem befűteni akar, csak egy kis meleget. Behunyja a szemét.
Hűvös a levegő. Barátságtalan a bőrén a kintről beszivárgó korai fényben. A tűzrakó párkányának dőlve alszik, annak tetején összefont karjaira hajtva a fejét. Meleg volt még a kő a mellkasán, amikor elaludt, egy jó darabon az is maradt, a földön is, alatta. Átmelegedett, mint a homok, a kései meleg hónapok végi napsütésben.. Nem fázott, most mégis a hideg az, ami kelti. Az éjszaka során valamikor ellobbant lángok helye régen kihűlt. Homályos az ajtótól, az ablak felől érkező fény. Nem tudná megmondani, mikorra járhat az idő. Korán van. Csend. Lassan pislog maga elé. Az asztal felé van fordítva a feje, de idő, amíg lát is valamit, s nem csak bámul a térbe. A mozsár formáját, éppen csak a tetejét, amit onnan lentről lát belőle.. Visszacsukja a szemét. Mint egy álom, olyan távoli még minden.*
*Jobb így. A tűz képébe feledkezve, ha bele egészen nem is veszve. Kívülről az sem látszana rajta, ha bele lenne egészen merülve, ha nem. A füle nyitva, hallja a másikat, a szeme sarkából látja a mozgást, a létra fokainak hangját, ahogy felér végül rajta a hosszúéletű. Hall és lát is, de nem mozdul, egyedül a keze, az ujjai közt forgatott bot, amivel a korábbi tűzből maradt szenet piszkálja, közelebb az új lángokhoz, a szemével követve csak azok villanásait. Hátha felizzik újra. Nem befűteni akar, bár a hátára áramlik a hideg az ajtótól, még sincsen azért még olyan zimankó, amiben valóban elkelne a tűz, mint fűtő eszköz. Csupán a közvetlen közelében érzi a melegét, az ujjain, a kézfején, az alkarján kúszik fel a hője, libabőrt vetve az útja során.
Egykedvű az arc, amivel a lassan erőre kapó lángokat figyeli a párkányról. Fel-fellobognak a kintről jövő huzatban. Elnyelik a rőzse maradékát. Újabbat tesz közéjük. El fog fogyni előbb vagy utóbb az odadobott kupac is, hiába szeretné, ha örökké égne. A kandalló szélének egyenetlen kövei nyomják a kezét. Aprót mozdít csupán rajta, az állát ráhajtva pislogva a tűzbe, ahogy a piszkabotját is a lángok közé löki az ujjai közül. El fog égni. Nem lesz elég, hogy meggyulladjon a korábbi szén. Még néhány másodpercig maga elé mered, mielőtt felállna végül, hogy a kandalló mögötti kupac fához lépjen, s kiemeljen egy vékonyabb hasábot közülük. Megfogyatkozott a tüzelő is. Újat kell szereznie még a hideg hónapok előtt. Talán elmegy néhány hatra dolgozni a favágókkal.
Visszaül a helyére, a földre, a lassan átmelegedő kövekre fektetve a karját, arra az állát, miután a tűzrakóba tette a keskeny rönköt is. Roppan a fája, pedig elég száraz már. Fáradtan figyeli a belekapó lángokat. Nem befűteni akar, csak egy kis meleget. Behunyja a szemét.
Hűvös a levegő. Barátságtalan a bőrén a kintről beszivárgó korai fényben. A tűzrakó párkányának dőlve alszik, annak tetején összefont karjaira hajtva a fejét. Meleg volt még a kő a mellkasán, amikor elaludt, egy jó darabon az is maradt, a földön is, alatta. Átmelegedett, mint a homok, a kései meleg hónapok végi napsütésben.. Nem fázott, most mégis a hideg az, ami kelti. Az éjszaka során valamikor ellobbant lángok helye régen kihűlt. Homályos az ajtótól, az ablak felől érkező fény. Nem tudná megmondani, mikorra járhat az idő. Korán van. Csend. Lassan pislog maga elé. Az asztal felé van fordítva a feje, de idő, amíg lát is valamit, s nem csak bámul a térbe. A mozsár formáját, éppen csak a tetejét, amit onnan lentről lát belőle.. Visszacsukja a szemét. Mint egy álom, olyan távoli még minden.*
1515. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-21 11:02:06
Üzenet elküldve: 2024-09-21 11:02:06
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 276
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 276
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//A legelő őre//
*Verőfényes nappalra ébredett fel. Nőként könnyen tud egy ingyen kocsikázást szerezni. A férfi gazdáknak nem ellenkeznek afelől, hogy egy rövid úton elvigyék. Neki csak pár szép szót kell ejtenie és máris a szekéren ülhet. Azt persze nem csinálja, hogy teljesen más útra terelje őket. Abban már nem mindeni lenne benne. Ezért a gazdák útján jár ő is és majd ha úgy látja, hogy közel van útjához leszáll. Most is ugyanez történt. Egy nagyobb legelő mellett szált le a szekérről. Egy levegőben odadobott csókkal búcsúzik el a gazdától. Szánja az ilyen férfiakat. Pár fiatal női báj ilyen egyszerűen elkábítja a legtöbb férfit. Vannak akik ellenállnak neki, de azért egy gyors pillantást mindig megejtenek. Bosszantaná is ha nem tudná ilyen jól alkalmazni. Sok dolgot könnyen megkap. A legelő zöldje mellet gyalogol, a poros úton. Enyhe szellő süvít végig a tájon, mely frissességet hoz magával. Vagy egy régi ismerős hangját. Lassan már ő sem tudja megkülönböztetni. Emberek és állatok. Ez a látvány fogadja a legelő környékén. Miért is van meglepve? Hiszen ez így normális. A legelőn etetik az állatokat, melyek tejet vagy húst adnak.*
//A legelő őre//
*Verőfényes nappalra ébredett fel. Nőként könnyen tud egy ingyen kocsikázást szerezni. A férfi gazdáknak nem ellenkeznek afelől, hogy egy rövid úton elvigyék. Neki csak pár szép szót kell ejtenie és máris a szekéren ülhet. Azt persze nem csinálja, hogy teljesen más útra terelje őket. Abban már nem mindeni lenne benne. Ezért a gazdák útján jár ő is és majd ha úgy látja, hogy közel van útjához leszáll. Most is ugyanez történt. Egy nagyobb legelő mellett szált le a szekérről. Egy levegőben odadobott csókkal búcsúzik el a gazdától. Szánja az ilyen férfiakat. Pár fiatal női báj ilyen egyszerűen elkábítja a legtöbb férfit. Vannak akik ellenállnak neki, de azért egy gyors pillantást mindig megejtenek. Bosszantaná is ha nem tudná ilyen jól alkalmazni. Sok dolgot könnyen megkap. A legelő zöldje mellet gyalogol, a poros úton. Enyhe szellő süvít végig a tájon, mely frissességet hoz magával. Vagy egy régi ismerős hangját. Lassan már ő sem tudja megkülönböztetni. Emberek és állatok. Ez a látvány fogadja a legelő környékén. Miért is van meglepve? Hiszen ez így normális. A legelőn etetik az állatokat, melyek tejet vagy húst adnak.*
1514. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-20 19:32:52
Üzenet elküldve: 2024-09-20 19:32:52
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Annyiszor fázott már ma. Annyiszor volt bosszús, talán nyugodt a legkevesebbszer. Amikor meglátta az udvaron a holdakat, amik beragyogták arcát, akkor érezte csupán. Vissza akarja kapni azt az érzést, ha már az űrt nem tudja magára erőltetni, akkor azt az érzést kéri. Az a fény lesepert mindent, és nem hagyta, hogy jó ideig alábújjon újra a káosz. Lüktet a halántéka. A szemei előtt nem tiszta a kép. Város harsogó utcazaja utáni hirtelen csend. Csata utáni elhalkult tér. Mégis vibrál a világ, úgy vibrál, ahogy a feltörő apró lángok elkezdik megfesteni a fal sötétjét, játszadozva a feketeséggel. Nem akar beleveszni, pedig meg tudná tenni. Csak egyetlen hosszúra nyúlt pillantást vet a félvérre az első létrafok előtt. Nem látja a tekintetét, de oda tudja képzelni. Tudja, hogy milyen fegyelmezett. Tudja, hogy el tud merülni valamiben, ami talán csak segítség ahhoz, hogy visszanyerje azt, amit ő a holdaktól kaphatna, amiket már rég nem lát. Halvány, beletörődött mosoly árnya suhan át rajta. Játszik a tűz vöröslő fénye a másik hajszálai között. Mint a falon. Kisüt közüle, zavarodott, lüktető világítás csupán, ami elárasztja valamivel legbelül, amit most inkább hátra is hagy. Nincs sehogy. Sem jól, sem rosszul, de nem üresség ami rátelepedett. Fordul, s fellép végül oda, ahol szétzilálta az éjjelt. Roppan a fa, szinte egyszerre a szíve dobbanásával, emészti a tűz. Hamar meleg lesz, még ha az ajtón át be is tud süvölteni a gerjedő szél. A hiányzó cserép miatt átjárja a kis teret a friss levegő. Minden pont más a házban. Hol meleg, hol fagyos. Így érzi az egész napot is. Nem állandó semmi, de legalább már csend van. Nem ordít belül semmi, de nem is pihent meg igazán.
Végignéz a helyszínen, amiben nemrég az ijedtség merevítette meg a képet. A kabát, ami nemrég még rajta volt, a szőrme, úgy fordítva, hogy Kyr mellé férjen, ha akar. A hanyagul ottfelejtett takaró. A párna, amit odadobott, hogy elfojtsa, amit nem lehetett. Nagy levegőt vesz, a tüzet hallgatja, beleveszik a légzés hangja. Hanyatt fordul, s a hátát éri a puha szőr. Kinyúl a keze, hogy megérintse a kabátot, ami a meleget adta. Csak az érzékei maradtak, tompák, fáradtak, de jobb tapintani bármit, mint elveszni újra legbelül. Nem akar mozogni, de már nem azért, mert zavarna vele valamit, valakit. A kis résen át bámulná a világot, de nem lát semmit. Másik keze hasán pihen, néha gyűrve egy aprót a felsője anyagán. Nem fog tudni még elaludni, de menni sem tud. De jobb így. Hadd vesszen bele a tűz képébe a félvér, ő pedig hadd tüntesse el a maradék nyomot is magából. Talán el lehet, talán belealszik egyszer.*
*Annyiszor fázott már ma. Annyiszor volt bosszús, talán nyugodt a legkevesebbszer. Amikor meglátta az udvaron a holdakat, amik beragyogták arcát, akkor érezte csupán. Vissza akarja kapni azt az érzést, ha már az űrt nem tudja magára erőltetni, akkor azt az érzést kéri. Az a fény lesepert mindent, és nem hagyta, hogy jó ideig alábújjon újra a káosz. Lüktet a halántéka. A szemei előtt nem tiszta a kép. Város harsogó utcazaja utáni hirtelen csend. Csata utáni elhalkult tér. Mégis vibrál a világ, úgy vibrál, ahogy a feltörő apró lángok elkezdik megfesteni a fal sötétjét, játszadozva a feketeséggel. Nem akar beleveszni, pedig meg tudná tenni. Csak egyetlen hosszúra nyúlt pillantást vet a félvérre az első létrafok előtt. Nem látja a tekintetét, de oda tudja képzelni. Tudja, hogy milyen fegyelmezett. Tudja, hogy el tud merülni valamiben, ami talán csak segítség ahhoz, hogy visszanyerje azt, amit ő a holdaktól kaphatna, amiket már rég nem lát. Halvány, beletörődött mosoly árnya suhan át rajta. Játszik a tűz vöröslő fénye a másik hajszálai között. Mint a falon. Kisüt közüle, zavarodott, lüktető világítás csupán, ami elárasztja valamivel legbelül, amit most inkább hátra is hagy. Nincs sehogy. Sem jól, sem rosszul, de nem üresség ami rátelepedett. Fordul, s fellép végül oda, ahol szétzilálta az éjjelt. Roppan a fa, szinte egyszerre a szíve dobbanásával, emészti a tűz. Hamar meleg lesz, még ha az ajtón át be is tud süvölteni a gerjedő szél. A hiányzó cserép miatt átjárja a kis teret a friss levegő. Minden pont más a házban. Hol meleg, hol fagyos. Így érzi az egész napot is. Nem állandó semmi, de legalább már csend van. Nem ordít belül semmi, de nem is pihent meg igazán.
Végignéz a helyszínen, amiben nemrég az ijedtség merevítette meg a képet. A kabát, ami nemrég még rajta volt, a szőrme, úgy fordítva, hogy Kyr mellé férjen, ha akar. A hanyagul ottfelejtett takaró. A párna, amit odadobott, hogy elfojtsa, amit nem lehetett. Nagy levegőt vesz, a tüzet hallgatja, beleveszik a légzés hangja. Hanyatt fordul, s a hátát éri a puha szőr. Kinyúl a keze, hogy megérintse a kabátot, ami a meleget adta. Csak az érzékei maradtak, tompák, fáradtak, de jobb tapintani bármit, mint elveszni újra legbelül. Nem akar mozogni, de már nem azért, mert zavarna vele valamit, valakit. A kis résen át bámulná a világot, de nem lát semmit. Másik keze hasán pihen, néha gyűrve egy aprót a felsője anyagán. Nem fog tudni még elaludni, de menni sem tud. De jobb így. Hadd vesszen bele a tűz képébe a félvér, ő pedig hadd tüntesse el a maradék nyomot is magából. Talán el lehet, talán belealszik egyszer.*
1513. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-20 18:41:31
Üzenet elküldve: 2024-09-20 18:41:31
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Nem akar aludni. Ha a tagjaiba lassan vissza is telepszik az egész napi fáradtsága, tudja, hogy képtelen lenne elaludni még. Ha sétálni nem mehet, hogy levezesse a felgyűlt feszültséget, egyetlen dolgot ismer, ami gyógyír lehet ilyenkor, az álmatlanságára. Mert ha a nő azt is hiszi, s részben talán jogosan is, hogy mindez miatta van, akkor sincs egészen igaza. Honnan tudná, hova induljon, és hogy el kell egyáltalán indulnia, ha nem történt volna már hasonló? Ha nem meredt volna a mennyezetre órákat, amíg a nap fel nem kelt, anélkül, hogy akárcsak lehunyni le tudta volna a szemét. Mert hosszúra nyúlnak olykor az árnyak a falak mentén a magányos kunyhóban.
A kezei közti, rőzse maradékból épített apró háromszöget figyeli. Mint egy építész, nem kapkod, körültekintően építkezik, ahogy mindig, miután félreállította a piszkavasat, vissza a helyére. Mintha semmi sem történt volna. Mintha fordítva is működne a dolog – ha úgy tesz, mint mindig, talán minden olyan is lesz, mint mindig. Ha itt is van a nő. Hiába mondaná, hogy nem ő zavarja, ha az magában már eldöntötte, hogy így van. Kifele indul mögötte az asztaltól, de nem pillant utána, mintha észre sem venné, úgy merül bele a tüzelő rendezésébe, félretéve a maradékot, majd a gyújtós szétszálazásába, amit még a kandalló párkányon talál. Ebből is kell gyűjteni újabbat. Itt vannak a hideg hónapok a nyakán.. A kova a tegeze zsebében van, a helyén, ahova még reggel rakta. Nem engedi továbbfutni a gondolatait a kelleténél; szigorú a tekintet, amivel felügyeli őket, magát, a mozdulatait, ahogy megemelkedve odasétál, hogy elővegye. Van hozzá acél is, így nem kell a kése gerincét koptatnia.
Elég néhány szikra, s vörösen izzik fel a gyújtós. Az apró gallyak közé tolja, egy bottal nyomva beljebb, mielőtt ráfújna. Piciny a láng, de végre valódi nyugalom fut szét a mellkasában a láttán. Egyelőre csak a zsebébe tolja a tűzszerszámot, a kandalló szegélye mögé ülve, a földre, a kő peremnek döntve a mellkasát, onnan igazgatva a gallyakba kapó tüzet a párkány felett. Figyeli, táplálja, elfektetve a másik kezét az egyenetlen tűzrakó szélén hajtja rá az állát, az egyik lábát kinyújtva maga elé. Kihűlt a kandalló köve, de a kezén már érzi a tűz melegét, a kicsiny fénypont pedig kitölti a látóterét, visszatükröződve a szürkéken.
Nem figyel a másikra. Hallja, hogy időközben visszajön, hogy a létra felé indul csak a perifériáján látja. A hátán fut végig a hideg a nyitva hagyott ajtó útjában. Így még élesebb, hogy már van kontrasztja. Nem áll azonban fel, hogy becsukja. A tüzet figyeli, a félretett vesszőket pakolva rá lassan, apránként, ahogy . Visszaereszkedő pillákkal pislog a lángok közé. Fáradt, de nem mozdul a nő után, hogy aludni menjen. Odafent van a kabátja is, a takaró is.. A bőrén érzi a meleget, libabőrös a karja tőle. Elbambulva piszkálja a korábbi szenet a tűzrakóban a keze alatt egy rövidebb bottal.*
*Nem akar aludni. Ha a tagjaiba lassan vissza is telepszik az egész napi fáradtsága, tudja, hogy képtelen lenne elaludni még. Ha sétálni nem mehet, hogy levezesse a felgyűlt feszültséget, egyetlen dolgot ismer, ami gyógyír lehet ilyenkor, az álmatlanságára. Mert ha a nő azt is hiszi, s részben talán jogosan is, hogy mindez miatta van, akkor sincs egészen igaza. Honnan tudná, hova induljon, és hogy el kell egyáltalán indulnia, ha nem történt volna már hasonló? Ha nem meredt volna a mennyezetre órákat, amíg a nap fel nem kelt, anélkül, hogy akárcsak lehunyni le tudta volna a szemét. Mert hosszúra nyúlnak olykor az árnyak a falak mentén a magányos kunyhóban.
A kezei közti, rőzse maradékból épített apró háromszöget figyeli. Mint egy építész, nem kapkod, körültekintően építkezik, ahogy mindig, miután félreállította a piszkavasat, vissza a helyére. Mintha semmi sem történt volna. Mintha fordítva is működne a dolog – ha úgy tesz, mint mindig, talán minden olyan is lesz, mint mindig. Ha itt is van a nő. Hiába mondaná, hogy nem ő zavarja, ha az magában már eldöntötte, hogy így van. Kifele indul mögötte az asztaltól, de nem pillant utána, mintha észre sem venné, úgy merül bele a tüzelő rendezésébe, félretéve a maradékot, majd a gyújtós szétszálazásába, amit még a kandalló párkányon talál. Ebből is kell gyűjteni újabbat. Itt vannak a hideg hónapok a nyakán.. A kova a tegeze zsebében van, a helyén, ahova még reggel rakta. Nem engedi továbbfutni a gondolatait a kelleténél; szigorú a tekintet, amivel felügyeli őket, magát, a mozdulatait, ahogy megemelkedve odasétál, hogy elővegye. Van hozzá acél is, így nem kell a kése gerincét koptatnia.
Elég néhány szikra, s vörösen izzik fel a gyújtós. Az apró gallyak közé tolja, egy bottal nyomva beljebb, mielőtt ráfújna. Piciny a láng, de végre valódi nyugalom fut szét a mellkasában a láttán. Egyelőre csak a zsebébe tolja a tűzszerszámot, a kandalló szegélye mögé ülve, a földre, a kő peremnek döntve a mellkasát, onnan igazgatva a gallyakba kapó tüzet a párkány felett. Figyeli, táplálja, elfektetve a másik kezét az egyenetlen tűzrakó szélén hajtja rá az állát, az egyik lábát kinyújtva maga elé. Kihűlt a kandalló köve, de a kezén már érzi a tűz melegét, a kicsiny fénypont pedig kitölti a látóterét, visszatükröződve a szürkéken.
Nem figyel a másikra. Hallja, hogy időközben visszajön, hogy a létra felé indul csak a perifériáján látja. A hátán fut végig a hideg a nyitva hagyott ajtó útjában. Így még élesebb, hogy már van kontrasztja. Nem áll azonban fel, hogy becsukja. A tüzet figyeli, a félretett vesszőket pakolva rá lassan, apránként, ahogy . Visszaereszkedő pillákkal pislog a lángok közé. Fáradt, de nem mozdul a nő után, hogy aludni menjen. Odafent van a kabátja is, a takaró is.. A bőrén érzi a meleget, libabőrös a karja tőle. Elbambulva piszkálja a korábbi szenet a tűzrakóban a keze alatt egy rövidebb bottal.*
1512. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-20 10:09:19
Üzenet elküldve: 2024-09-20 10:09:19
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 276
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 276
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
*Egy sugallat hajtja. Valami ami hasonló azon régi, más szférákból származó lénynek a hívásához, szólításához. Lehetséges, hogy erre gyengébb az ereje és ezért tud csak ilyen módon hozzászólni vagy egy másik rémisztőbb oka lehet. Meglehet egy kapocs alakult ki közöttük, amely lehetővé teszi, hogy hozzá szóljon. Ha jól emlékszik soha nem hallotta beszélni a másikat. Természeti jelenségei voltak, főleg a szélen keresztül. Változtatta annak hőmérsékletét vagy éppen a mozgásának intenzitását. Az üvöltés hangja is inkább az erős szél miatt jött létre. Ügyesen képes használni a szelet az biztos és lehet, hogy vele is így vette fel a kapcsolatot. Alig figyel a környezetére. Mikor gondolataiból felébred akkor fogja fel, hogy a Szántóföldeken van. Azt tudta, hogy oda tart, de elfelejtette a tájat figyelni. Lassan most már elkezdődik a betakarítás időszaka. Gazdák és napszámosok szorgoskodnak a földeken, hogy sikerüljön időben betakarítani a termést. Ahogy elnézi értenek a dolgukhoz, tehát a sikertelenségtől nem kell tartaniuk.*
1511. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-20 04:42:22
Üzenet elküldve: 2024-09-20 04:42:22
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 166
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 166
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Megfontolt
//A vadászlaki rém//
*A gyógyfüvek kapcsán felmerül annak az öregasszonynak a neve akiről tegnap úgy esett szó mint a halálisten híve. Faerum meggondolná, hogy megbízzon benne. Ezt a véleményt Alaver is megerősíti és az öreg remete bólogat rá. Megtörli a száját a reggeli végeztével és csak utána fordul az ork felé.*
-Kevesebb az esély, hogy nap közben találkozzunk a lénnyel mint este mikor vadászni szokott. Ha meg szeretnél bízni abban a nőben akkor viszont elmehetsz hozzá, míg mi ketten megnézzük a hidat.
*Mikor ő is kimegy akkor megnézi a nyomokat amiket tegnap hagyott a bestia. Ha mást nem is tud majd meg belőle, de a mancsának a mérete elég arra, hogy emlékeztesse magát újra, hogy mivel is kerültek szembe. Indulás előtt biztos elmegy a felszereléséért az ólba. Jobb ha kéznél van az íja és egy tegeznyi nyíl. Jobb biztosra menni. Közben fuvallat is köszönti őt. A méretes rovar a vállára telepszik és mély zizegő hangján beszél hozzá. Az öreg pedig mosolyog azokba a szemekbe.*
-Üdv barátom! Valóban nagy vihar volt este. Én is örülök, hogy jól vagy.
*A gyógyfüvek kapcsán felmerül annak az öregasszonynak a neve akiről tegnap úgy esett szó mint a halálisten híve. Faerum meggondolná, hogy megbízzon benne. Ezt a véleményt Alaver is megerősíti és az öreg remete bólogat rá. Megtörli a száját a reggeli végeztével és csak utána fordul az ork felé.*
-Kevesebb az esély, hogy nap közben találkozzunk a lénnyel mint este mikor vadászni szokott. Ha meg szeretnél bízni abban a nőben akkor viszont elmehetsz hozzá, míg mi ketten megnézzük a hidat.
*Mikor ő is kimegy akkor megnézi a nyomokat amiket tegnap hagyott a bestia. Ha mást nem is tud majd meg belőle, de a mancsának a mérete elég arra, hogy emlékeztesse magát újra, hogy mivel is kerültek szembe. Indulás előtt biztos elmegy a felszereléséért az ólba. Jobb ha kéznél van az íja és egy tegeznyi nyíl. Jobb biztosra menni. Közben fuvallat is köszönti őt. A méretes rovar a vállára telepszik és mély zizegő hangján beszél hozzá. Az öreg pedig mosolyog azokba a szemekbe.*
-Üdv barátom! Valóban nagy vihar volt este. Én is örülök, hogy jól vagy.
1510. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-19 20:39:54
Üzenet elküldve: 2024-09-19 20:39:54
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Mintha vágná az ujjai közötti bőrt a haja, ami már megszáradt, pedig nemrég még a vödör felett hullottak vissza a víztükörre róla a cseppek. Minden túl távoli. Távoli a hajnal, ahogy ideért, egészen addig, míg le nem feküdt az ágyba és magához szorítva a takarót nem jött az álom. Amit annyira akart. Ha jött volna, nem festett volna az amúgy is zavaros vászonra még több ismeretlen formát az éjjel. Nem tud többet mondani, válasz pedig nincsen. A vonásokról olvad a harag, az övéi már azelőtt nélkülözték talán. Ha nem róla szól, akkor miről? Nem érdekli, nem érdekelheti. Az ő haragja sem pusztán a másikról szól. Hogy vissza akarta tartani, hogy mellette akart békésen megpihenni sem feltétlenül róla. Nem érdekli, de még mindig próbálja a fáradtságán átszűrni azt, amit érteni tud. Talán felesleges az egész. Visszafordul, bámulja az asztalt maga előtt. A kardot, a mozsarat, a saját tincseit, ami belelóg az aranyak útjába, s csak érzékeli, ahogy amaz visszaindul, vissza bentre. Tudja mit csinál, nem kell ránéznie. Hogyan tud megváltozni a világ és hogyan lehet benne ilyen könnyen elveszíteni az egyetlent, ami örök benne? A higgadtságot. A kutatás, a megértés visszirányul valahová messzire, hogy érezhette-e vajon így már magát. Olyan rég volt, amikor kizökkent. Akkor még csak nem is akart azzá válni, ami a legnagyobb biztonságot adta ezidáig. Rossz érzést kelt, ha valamit nem ért meg. Nem értette akkor sem, mert senki nem magyarázta el. Csak eltűnt, szavak nélkül, de azt hiába is tartotta volna vissza. Más. Egészen más, mégis ugyanaz söpörte le a szilárd talajról, pedig nem történt talán semmi. Más kint? Érzi a beáramló hűvöset. Nem gondol a mozdulatra, csak megteszi. Az ajtóhoz lép és kinéz rajta, mintha kereshetne valamit, más szemével. Az égre tekint. Nincsenek már fent a csillagok sem, eltüntették a felhők. Nem sejt belőle semmit, csak hideg párát fúj rá a szél, ahogy kijjebb dugja az orrát. Jó beleszagolni. Hideg van. De a feketébe borult táj nyugtat. Nincs már min nyugtatni, de érzi... pedig a dühöt hátrahagyta, nem is akar vele újra találkozni. Talán ennyi az egész. Hagyni kell elmenni, nem visszaszorítani, s hagyni kellett volna a félvért is, ő legalább visszajön. Nem is tehetne mást, az ő háza. Ott hagyta, de olyan helyen, ahol ha akar rátalál. Hány oldalról lehet nézni egyetlen helyzetet? Hunyorog, mintha a nap világítaná ki a szemét, pedig csak a felismerésekkel játszik. A leesett rongy töri meg a kutakodást belül. Rosszalló mosoly fut végig. A talpát éri a terasz fája, combján apró hegyes szúrásokkal fut végig a libabőr, ahogy odalép... nem tudja miért veszi fel és teríti szét a tornác korlátján. Zavarta. Nem időzik, vissza is lép. Fáradtan nézi a másik mozdulatait, majd a létra felé indul. *
*Mintha vágná az ujjai közötti bőrt a haja, ami már megszáradt, pedig nemrég még a vödör felett hullottak vissza a víztükörre róla a cseppek. Minden túl távoli. Távoli a hajnal, ahogy ideért, egészen addig, míg le nem feküdt az ágyba és magához szorítva a takarót nem jött az álom. Amit annyira akart. Ha jött volna, nem festett volna az amúgy is zavaros vászonra még több ismeretlen formát az éjjel. Nem tud többet mondani, válasz pedig nincsen. A vonásokról olvad a harag, az övéi már azelőtt nélkülözték talán. Ha nem róla szól, akkor miről? Nem érdekli, nem érdekelheti. Az ő haragja sem pusztán a másikról szól. Hogy vissza akarta tartani, hogy mellette akart békésen megpihenni sem feltétlenül róla. Nem érdekli, de még mindig próbálja a fáradtságán átszűrni azt, amit érteni tud. Talán felesleges az egész. Visszafordul, bámulja az asztalt maga előtt. A kardot, a mozsarat, a saját tincseit, ami belelóg az aranyak útjába, s csak érzékeli, ahogy amaz visszaindul, vissza bentre. Tudja mit csinál, nem kell ránéznie. Hogyan tud megváltozni a világ és hogyan lehet benne ilyen könnyen elveszíteni az egyetlent, ami örök benne? A higgadtságot. A kutatás, a megértés visszirányul valahová messzire, hogy érezhette-e vajon így már magát. Olyan rég volt, amikor kizökkent. Akkor még csak nem is akart azzá válni, ami a legnagyobb biztonságot adta ezidáig. Rossz érzést kelt, ha valamit nem ért meg. Nem értette akkor sem, mert senki nem magyarázta el. Csak eltűnt, szavak nélkül, de azt hiába is tartotta volna vissza. Más. Egészen más, mégis ugyanaz söpörte le a szilárd talajról, pedig nem történt talán semmi. Más kint? Érzi a beáramló hűvöset. Nem gondol a mozdulatra, csak megteszi. Az ajtóhoz lép és kinéz rajta, mintha kereshetne valamit, más szemével. Az égre tekint. Nincsenek már fent a csillagok sem, eltüntették a felhők. Nem sejt belőle semmit, csak hideg párát fúj rá a szél, ahogy kijjebb dugja az orrát. Jó beleszagolni. Hideg van. De a feketébe borult táj nyugtat. Nincs már min nyugtatni, de érzi... pedig a dühöt hátrahagyta, nem is akar vele újra találkozni. Talán ennyi az egész. Hagyni kell elmenni, nem visszaszorítani, s hagyni kellett volna a félvért is, ő legalább visszajön. Nem is tehetne mást, az ő háza. Ott hagyta, de olyan helyen, ahol ha akar rátalál. Hány oldalról lehet nézni egyetlen helyzetet? Hunyorog, mintha a nap világítaná ki a szemét, pedig csak a felismerésekkel játszik. A leesett rongy töri meg a kutakodást belül. Rosszalló mosoly fut végig. A talpát éri a terasz fája, combján apró hegyes szúrásokkal fut végig a libabőr, ahogy odalép... nem tudja miért veszi fel és teríti szét a tornác korlátján. Zavarta. Nem időzik, vissza is lép. Fáradtan nézi a másik mozdulatait, majd a létra felé indul. *
1509. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-19 18:39:51
Üzenet elküldve: 2024-09-19 18:39:51
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Mint az éppen csak forrásból visszahűlt víz, nem kell sok hozzá, hogy újra felbugyogjon benne a düh a másik szavaira. Mert az azt hiszi, hogy róla szól mindez. Lehet, hogy róla szól, de mégsem úgy, ahogy hiszi. Mégis a nyelvére harap, mielőtt még olyat mondana, amitől egészen eddig is visszatartotta magát. Amivel bántana. Mert a viselkedés lehet ugyan bántó, ha félreértik, de semmi ahhoz képest, amit a szavak, vagy a tettek tennének.
Morog inkább csak, mint beszél végül: nem róla szól. Elfordul a kinti világ felé, de mégsem a parttalan harag már, ami a torkára fojtja a szavakat. Valami egészen más, ami zavarja. Kinyitja a pillanatra behunyt szemét, visszanézve a rétre. Nem nyugodt, ahogy karba fonja a mellkasa előtt a kezét, továbbra sem lép azonban tovább az ajtóból. Onnan, a küszöbről, két világ határáról hallja a nő válaszát is, s magában kénytelen elfogadni azt, ha az arca csak ugyanolyan mozdulatlanul marad is, mint előtte. Gyűlöli a szavakat, szívesebben hagyatkozik a tettekre, s nem szereti, ha azokat félreértik. Mert olyan érzés, mintha mindent, ami eddig történt volna félresöpört volna egyetlen mozdulata, egyetlen gondolata, egyetlen döntése, ami nem is a másikra vonatkozott. Mintha nem számítana semmi, mert rosszkor akart kimenni sétálni.. S ki ez a hosszúéletű, hogy bármit magyaráznia kellene neki? A rétet figyeli, az éjszaka sötétjét, a csendet, ami mégsem olyan, mint a városban volt. Fúj a szél a fák felett. Rezzenéstelen a küszöbön álló alakja. Menni akart, mégsem lép, de nem úgy tűnik, mintha hezitálna, inkább mint aki a helyén van, éppen ott, ahol lenni akar. Mint a forró, de nem lobogó víz. Az arcát érő hideg levegő hűti a bőrét, kimossa a gondolatokat, elfújja az ismerős ködöt, ami a látását homályosította, hiába szorította azt le magában. Vele született. Hogy miért dühös? Maga sem tudná megmondani.
Fázik. Nem reagál a nő szavaira, egyre sem, csak az arca szilárdul vissza a szokott egykedvűségébe, ahogy visszafordul végül a kunyhó belseje felé. Ha nem is egészen nyugodt, már nem látszanak rajta az ingerültség jelei. Leengedve maga elől a kezét kezdi felhajtani az inge ujját, ezúttal csak futólag, nem olyan szorosan, mint szokta, csakhogy ne legyen útban. Utálja, ha lóg. Néhányat fordít csupán rajta, a könyöke fölé tűrve aztán az anyagot, miközben a kandalló mögötti fakupachoz lép, hogy az otthagyott rőzsés kosárba nyúljon egy adag vékony gallyért. A félreállított piszkavasat a másik kezébe véve túrja szét a tűzrakóban az ott maradt szenet, egy kupacba helyezve bele a közepébe száraz vesszőket. Ez már csak a maradék, a fele inkább csak apró szemét, törött botocska, de egyszer begyújtani még jó lesz. Ha el nem is megy, túl sötétnek és hűvösnek érzi az árnyékokat a sarkokban. Ha nem is lesz nagy, mindennél jobban vágyik a tűz melegére. A fényére. A kandalló párkányra nyúl, hogy gyújtóst vegyen.*
*Mint az éppen csak forrásból visszahűlt víz, nem kell sok hozzá, hogy újra felbugyogjon benne a düh a másik szavaira. Mert az azt hiszi, hogy róla szól mindez. Lehet, hogy róla szól, de mégsem úgy, ahogy hiszi. Mégis a nyelvére harap, mielőtt még olyat mondana, amitől egészen eddig is visszatartotta magát. Amivel bántana. Mert a viselkedés lehet ugyan bántó, ha félreértik, de semmi ahhoz képest, amit a szavak, vagy a tettek tennének.
Morog inkább csak, mint beszél végül: nem róla szól. Elfordul a kinti világ felé, de mégsem a parttalan harag már, ami a torkára fojtja a szavakat. Valami egészen más, ami zavarja. Kinyitja a pillanatra behunyt szemét, visszanézve a rétre. Nem nyugodt, ahogy karba fonja a mellkasa előtt a kezét, továbbra sem lép azonban tovább az ajtóból. Onnan, a küszöbről, két világ határáról hallja a nő válaszát is, s magában kénytelen elfogadni azt, ha az arca csak ugyanolyan mozdulatlanul marad is, mint előtte. Gyűlöli a szavakat, szívesebben hagyatkozik a tettekre, s nem szereti, ha azokat félreértik. Mert olyan érzés, mintha mindent, ami eddig történt volna félresöpört volna egyetlen mozdulata, egyetlen gondolata, egyetlen döntése, ami nem is a másikra vonatkozott. Mintha nem számítana semmi, mert rosszkor akart kimenni sétálni.. S ki ez a hosszúéletű, hogy bármit magyaráznia kellene neki? A rétet figyeli, az éjszaka sötétjét, a csendet, ami mégsem olyan, mint a városban volt. Fúj a szél a fák felett. Rezzenéstelen a küszöbön álló alakja. Menni akart, mégsem lép, de nem úgy tűnik, mintha hezitálna, inkább mint aki a helyén van, éppen ott, ahol lenni akar. Mint a forró, de nem lobogó víz. Az arcát érő hideg levegő hűti a bőrét, kimossa a gondolatokat, elfújja az ismerős ködöt, ami a látását homályosította, hiába szorította azt le magában. Vele született. Hogy miért dühös? Maga sem tudná megmondani.
Fázik. Nem reagál a nő szavaira, egyre sem, csak az arca szilárdul vissza a szokott egykedvűségébe, ahogy visszafordul végül a kunyhó belseje felé. Ha nem is egészen nyugodt, már nem látszanak rajta az ingerültség jelei. Leengedve maga elől a kezét kezdi felhajtani az inge ujját, ezúttal csak futólag, nem olyan szorosan, mint szokta, csakhogy ne legyen útban. Utálja, ha lóg. Néhányat fordít csupán rajta, a könyöke fölé tűrve aztán az anyagot, miközben a kandalló mögötti fakupachoz lép, hogy az otthagyott rőzsés kosárba nyúljon egy adag vékony gallyért. A félreállított piszkavasat a másik kezébe véve túrja szét a tűzrakóban az ott maradt szenet, egy kupacba helyezve bele a közepébe száraz vesszőket. Ez már csak a maradék, a fele inkább csak apró szemét, törött botocska, de egyszer begyújtani még jó lesz. Ha el nem is megy, túl sötétnek és hűvösnek érzi az árnyékokat a sarkokban. Ha nem is lesz nagy, mindennél jobban vágyik a tűz melegére. A fényére. A kandalló párkányra nyúl, hogy gyújtóst vegyen.*
1508. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-18 21:24:44
Üzenet elküldve: 2024-09-18 21:24:44
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
*Greksar útja lassan a megművelt földekhez vezet, ahol minden lépése egy veszélyforrás. A környék nem lát szívesen egy magányos, zord kinézetű orkot. Tanult már a korábbi atrocitásokból, itt csak az éjszaka rejtekében merészkedik elő. Minden egyes alkalommal, amikor a hold fénye kíséri lépteit, valami vad és sötét erő feszíti belülről. Ez a vidék számára annyira veszélyes, mint amennyire csábító is. A termékeny földek roskadásig tele vannak érett terménnyel, amiknek illata bódító, és ő habozás nélkül megdézsmálja őket, hogy csillapítsa éhségét. Az éjszakai égbolt csillagai némán szikráznak felette, a távolban pislákoló fények pedig békés idillt sugallanak, de Greksarban a tomboló ork vér lüktet. Minden porcikája lángokért kiált, hogy fáklyát ragadjon és felperzselje az egész békés vidéket. Elméjében a rablás, fosztogatás és a vérontás ígérete járja táncát, mert talán csak ez enyhítené azt a mély, ősi dühöt, ami most élénkebb, mint valaha. Az orkok népe nem a föld megművelői. Grekben vadászok és harcosok vére csörgedezik. Ork soha nem túrná a földet, hisz ők arra lettek teremtve, hogy elvegyenek mindent, amire szükségük van és még ezt az ostor sem tudta ezt kiölni belőlük. Fejében a hang közben egyre csak erősödik. Közeledik a helyre, mi ismeretlen útiéként van kijelölve számára.*
1507. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-18 11:02:26
Üzenet elküldve: 2024-09-18 11:02:26
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 190
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 190
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//A vadászlaki rém//
*Mikor jóllakik az egyszerű étellel, elégedetten dől hátra. Iszik a friss vízből, torkában halványan sajogni érez valamit míg nyel. Próbál nem törődni vele. A kupát visszarakja az asztalra, tekintete Cagon-ra siklik. Bár ég-és-föld a különbség ahhoz képest, ahogy az ork kinézett este, és most is egész erősnek tűnik törődöttsége dacára, ha őszintén kéne megmondania: nem biztos benne, hogy a fickó kibírna még egy meglepetésszerű összecsapást. Vagy szükségük van valamire, ami még jobban helyrehozza a sebeket -vagy egy másik olyan zöld italra, vagy valami gyógynövényre, akármire-, vagy az orknak talán nem kéne kimerészkednie a romos hídhoz. Végtére is fogalmuk sincs, hogy mi várja őket ott. Az eddigieket figyelembe véve fényes nappal a sáron és a megduzzadt vízfolyáson kívül túl sok minden más talán nem, de.. sosem lehet tudni. Faerum-ra pislant, kissé megvonja a vállát.*
- Bár nemigen teccik hogy szétforgácsolódjunk, *-szólal meg maga is-*de tán' van abban valami, hogy egy időben két helyen kutakodva kéccer akkora eséllyel találjunk valamit.
*Feláll, igazít kissé csizmaszárán és az övcsaton. A kunyhóból kilépő ork után pislant.*
- …no meg azt is nézni köll, hogy hol nem érhet tégedet se' gond. Már ha az a Mardrein asszony nem veszélyes. *-kissé homlokráncolva pislant Danrim-ra-* Nem veszélyes, ugye?
*Mikor jóllakik az egyszerű étellel, elégedetten dől hátra. Iszik a friss vízből, torkában halványan sajogni érez valamit míg nyel. Próbál nem törődni vele. A kupát visszarakja az asztalra, tekintete Cagon-ra siklik. Bár ég-és-föld a különbség ahhoz képest, ahogy az ork kinézett este, és most is egész erősnek tűnik törődöttsége dacára, ha őszintén kéne megmondania: nem biztos benne, hogy a fickó kibírna még egy meglepetésszerű összecsapást. Vagy szükségük van valamire, ami még jobban helyrehozza a sebeket -vagy egy másik olyan zöld italra, vagy valami gyógynövényre, akármire-, vagy az orknak talán nem kéne kimerészkednie a romos hídhoz. Végtére is fogalmuk sincs, hogy mi várja őket ott. Az eddigieket figyelembe véve fényes nappal a sáron és a megduzzadt vízfolyáson kívül túl sok minden más talán nem, de.. sosem lehet tudni. Faerum-ra pislant, kissé megvonja a vállát.*
- Bár nemigen teccik hogy szétforgácsolódjunk, *-szólal meg maga is-*de tán' van abban valami, hogy egy időben két helyen kutakodva kéccer akkora eséllyel találjunk valamit.
*Feláll, igazít kissé csizmaszárán és az övcsaton. A kunyhóból kilépő ork után pislant.*
- …no meg azt is nézni köll, hogy hol nem érhet tégedet se' gond. Már ha az a Mardrein asszony nem veszélyes. *-kissé homlokráncolva pislant Danrim-ra-* Nem veszélyes, ugye?
1506. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-17 17:20:42
Üzenet elküldve: 2024-09-17 17:20:42
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Úgy engedi el a kart, hogy a tenyere érzetre hólyagosra égett. Nem ad sokkal kellemesebbet sem a tekintet, sem a hangja, ahogy morran. Talán ezt érti a legkevésbé; hogy miért gyakorol rá bármilyen hatást is. Miért ne mehetne ki, miért ne hagyhatná az üres házban? Nem kellene mögöttest látni, nem is kellene, hogy érdekelje. Megijesztette. Ha nem ez történt volna, utána sem nézett volna talán. De ennyit lát. Mert ő ez, látta már kihunyt tekinteteket megelőző utolsó villanásaként. De tudja jól, hogy nem volt vele cél, hogy pont az a része okozta ezt, aki csak megnyugodni akart ott mellette. Hogy jöjjön az álom. Ez egyszer nem akart okozni semmilyen kárt, amaz pedig, mint aki dühös rá, elmegy. Elmenne előle, megmutatva azt, amitől nem tudta, hogy létezik... hogy van ami bántja. Dühöt adott rá bevonatként, hogy feldolgozható legyen. Szavak nélkül nehéz mást hinni. Ha csak a tettek vannak, abból mindenki azt lát, amit akar, amit tud, amire képes, ha nincs más, amit mellétársíthat, hogy teljes egész legyen. Nincs köze a másik egyetlen küzdelméhez sem. Neki pedig az övéhez. Mégis egymásra feszült a két belső, ostobán harcolva már megint a semmin, vagy a mindenen. Itt akart lenni, azért van itt. Az meg elmenne, mert el akar. De a félvér nélkül miért akarna itt lenni? Akkor a fogadóban aludna már régen. Nem a padon, nem az erdőben. Már az ujját éri a nadrág anyaga, mikor újra szól... nem tudja mit akart kérdezni, hogy kérdés lett volna-e, jobb is. Hátrafordítja a fejét, az aranyakkal pásztázva végig az alakot, akire igazából nézni sem akar. Baromság az egész. Bár nincs folytatása a mondatnak, újabb következik. Hunyorogva figyel, majd talán egyszerre hunyja be a másikkal a szemét és fordul el, vissza az asztal felé. Fáradtan leheli bele dühe java részét a félelf mellett beszökő hűvös levegőbe, ahogy sóhajt.
Nem indul... feltérdel a padra és a sarkaira ül, s előrehajolva, az asztallapra könyökölve temeti bele tenyerébe homlokát. Nem róla szól, nem, de akkor miről és őt ez miért érdekli? Nem akarja rosszul érezni magát valahol, ahonnan talán azért mennek ki, mert ott van, nem róla szól, de vajon kimenne, ha nem riasztotta volna fel? Ha egyedül lenne? Megrázza a fejét. Szavakat akart, annak kell hinni, ha a képek nem elegek.*
- Felriadtál miattam, aztán elindultál ki. Nehéz máshogy látni. Én csak... érteni akartam, miért vagy ennyire dühös miatta.
*A keze vándorol, beletúr sötét tincseibe, hogy ujjai között bukjanak ki a szálak, de közvetlen utána egyenesedik végül a gerince, és fordul vissza a férfi irányába a tekintetével. Nevetne... annyira abszurd minden, hogy nevetni tudna, egyszerre keserűen és elengedően. Nem akar semmit gondolni már. Fáradt. Menne, maradna. Csak annak a rohadt félvérnek nem akar gondot okozni, de ha nem róla szól, akkor majd közli, ha igen. Valaminek muszáj hinnie, ami könnyít, ami némileg megmagyaráz.*
- Ha majd rólam szól, akkor tudasd.
*Fordul vissza előre. Menjen, ha akar. Nem fogja visszatartani.*
*Úgy engedi el a kart, hogy a tenyere érzetre hólyagosra égett. Nem ad sokkal kellemesebbet sem a tekintet, sem a hangja, ahogy morran. Talán ezt érti a legkevésbé; hogy miért gyakorol rá bármilyen hatást is. Miért ne mehetne ki, miért ne hagyhatná az üres házban? Nem kellene mögöttest látni, nem is kellene, hogy érdekelje. Megijesztette. Ha nem ez történt volna, utána sem nézett volna talán. De ennyit lát. Mert ő ez, látta már kihunyt tekinteteket megelőző utolsó villanásaként. De tudja jól, hogy nem volt vele cél, hogy pont az a része okozta ezt, aki csak megnyugodni akart ott mellette. Hogy jöjjön az álom. Ez egyszer nem akart okozni semmilyen kárt, amaz pedig, mint aki dühös rá, elmegy. Elmenne előle, megmutatva azt, amitől nem tudta, hogy létezik... hogy van ami bántja. Dühöt adott rá bevonatként, hogy feldolgozható legyen. Szavak nélkül nehéz mást hinni. Ha csak a tettek vannak, abból mindenki azt lát, amit akar, amit tud, amire képes, ha nincs más, amit mellétársíthat, hogy teljes egész legyen. Nincs köze a másik egyetlen küzdelméhez sem. Neki pedig az övéhez. Mégis egymásra feszült a két belső, ostobán harcolva már megint a semmin, vagy a mindenen. Itt akart lenni, azért van itt. Az meg elmenne, mert el akar. De a félvér nélkül miért akarna itt lenni? Akkor a fogadóban aludna már régen. Nem a padon, nem az erdőben. Már az ujját éri a nadrág anyaga, mikor újra szól... nem tudja mit akart kérdezni, hogy kérdés lett volna-e, jobb is. Hátrafordítja a fejét, az aranyakkal pásztázva végig az alakot, akire igazából nézni sem akar. Baromság az egész. Bár nincs folytatása a mondatnak, újabb következik. Hunyorogva figyel, majd talán egyszerre hunyja be a másikkal a szemét és fordul el, vissza az asztal felé. Fáradtan leheli bele dühe java részét a félelf mellett beszökő hűvös levegőbe, ahogy sóhajt.
Nem indul... feltérdel a padra és a sarkaira ül, s előrehajolva, az asztallapra könyökölve temeti bele tenyerébe homlokát. Nem róla szól, nem, de akkor miről és őt ez miért érdekli? Nem akarja rosszul érezni magát valahol, ahonnan talán azért mennek ki, mert ott van, nem róla szól, de vajon kimenne, ha nem riasztotta volna fel? Ha egyedül lenne? Megrázza a fejét. Szavakat akart, annak kell hinni, ha a képek nem elegek.*
- Felriadtál miattam, aztán elindultál ki. Nehéz máshogy látni. Én csak... érteni akartam, miért vagy ennyire dühös miatta.
*A keze vándorol, beletúr sötét tincseibe, hogy ujjai között bukjanak ki a szálak, de közvetlen utána egyenesedik végül a gerince, és fordul vissza a férfi irányába a tekintetével. Nevetne... annyira abszurd minden, hogy nevetni tudna, egyszerre keserűen és elengedően. Nem akar semmit gondolni már. Fáradt. Menne, maradna. Csak annak a rohadt félvérnek nem akar gondot okozni, de ha nem róla szól, akkor majd közli, ha igen. Valaminek muszáj hinnie, ami könnyít, ami némileg megmagyaráz.*
- Ha majd rólam szól, akkor tudasd.
*Fordul vissza előre. Menjen, ha akar. Nem fogja visszatartani.*
1505. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-17 14:27:50
Üzenet elküldve: 2024-09-17 14:27:50
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 381
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 381
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A vadászlaki rém//
* Az evést befejezve érzi csak igazán felépülve magát. Bár ez nem azt jelenti, hogy tényleg jobban van. De ez nem számít. *
- Mit gondolsz Faerum? Találkozhatunk e fényes nappal ezzel a rémmel? Ha igen, akkor lehet nem kéne mennem. Nehogy lelassítsam a csapatot. Meg akkor már lesz időm benézni az öregasszonyhoz. Hátha van nála valami, amit használhatunk.
* Persze legbelül nem ennyi a célja. Titkon szeretné kikérdezni, mint hívő a hívőt, hogy mégis mit gondol az egészről. Persze a többiek biztos nincsenek tisztában ezzel, de talán Cagon letudna folytatni egy értelmes beszélgetést a nővel. Cagon feláll és az ajtó felé indul. Szüksége van egy kis friss levegőre. Amint kiért beleszív a levegőbe. *
- Persze mehetünk együtt is, de ha belefutunk újra, akkor vagy mentitek magatokat és otthagytok, vagy együtt küzdünk meg vele.
* Hármuk közül Cagon tudja csak igazán, hogy mire képes a rém. Még mindig úgy érzi, mintha a foga az oldalába lenne mélyesztve. Végigsimítja kezét az oldalán. *
- Mindenesetre ne feledjük a könyvet se. Ha találtok valamit ellenőrizzétek. Akár kétszer is. Legrosszabb esetben valami gazt találunk. Azonban legjobb esetben valami életmentőt is felfedhetünk!
* Az evést befejezve érzi csak igazán felépülve magát. Bár ez nem azt jelenti, hogy tényleg jobban van. De ez nem számít. *
- Mit gondolsz Faerum? Találkozhatunk e fényes nappal ezzel a rémmel? Ha igen, akkor lehet nem kéne mennem. Nehogy lelassítsam a csapatot. Meg akkor már lesz időm benézni az öregasszonyhoz. Hátha van nála valami, amit használhatunk.
* Persze legbelül nem ennyi a célja. Titkon szeretné kikérdezni, mint hívő a hívőt, hogy mégis mit gondol az egészről. Persze a többiek biztos nincsenek tisztában ezzel, de talán Cagon letudna folytatni egy értelmes beszélgetést a nővel. Cagon feláll és az ajtó felé indul. Szüksége van egy kis friss levegőre. Amint kiért beleszív a levegőbe. *
- Persze mehetünk együtt is, de ha belefutunk újra, akkor vagy mentitek magatokat és otthagytok, vagy együtt küzdünk meg vele.
* Hármuk közül Cagon tudja csak igazán, hogy mire képes a rém. Még mindig úgy érzi, mintha a foga az oldalába lenne mélyesztve. Végigsimítja kezét az oldalán. *
- Mindenesetre ne feledjük a könyvet se. Ha találtok valamit ellenőrizzétek. Akár kétszer is. Legrosszabb esetben valami gazt találunk. Azonban legjobb esetben valami életmentőt is felfedhetünk!
1504. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-17 10:11:25
Üzenet elküldve: 2024-09-17 10:11:25
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 58
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 58
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
*Az erdő fáit felváltja lassacskán a szántóföldek végtelen látványa. Sokan elkezdték a betakarítást. Örül neki, hogy nem kell pont neki betakarításon dolgoznia, bár túl rosszul nem fizethet. Még egy két dolgot találhat is a gazdáknál, amit eltulajdoníthat, vagy éppen az ott dolgozóktól, bár nem lenne etikus, de számára jó lenne, tehát nem törődne velük. Ő maga nem egy jótét lélek, habár az ingyen fuvar épp az ellenkezőjéről tanúskodik. Vannak esetek mikor előjön belőle csak úgy az önzetlen énje. Ezt nem lesz baj, ha megtartja. Ártatlannak tűnik tőle és sokat megbíznak benne.*
1503. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-16 22:36:56
Üzenet elküldve: 2024-09-16 22:36:56
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 591
OOC üzenetek: 86
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 591
OOC üzenetek: 86
Játékstílus: Szelíd
//A vadászlaki rém//
*Danrim csak beleegyezően biccent Alaver szavaira.*
-Azt hiszem, a bestia elkapása egy megfelelő alku az istállóajtóért cserébe. *Kuncog fel, majd felkap egy favödröt, hogy vizet hozzon a közeli kútról.
Az étel természetesen nekik lett előkészítve, s a két széken, illetve a lócán találnak maguknak helyet is az étkezéshez. Odakinn álmosan kukorékol a kakas. A verőfény szép lassan felszárítja az elmúlt éj viharának nyomait. Csupán a vihartépte levelek és ágak bizonyítják, hogy itt járt. Danrim közben hamar megjárja az utat, s friss vízzel is szolgál a vendégek részére.*
-Talán akad. A vén Mardrein asszony biztosan ért a gyógyfüvekhez. Nem tudom azonban, megtudod-e nyerni magadnak a segítségét. *Elmorzsol egy mosolyt szakálla alatt.
A három vándor immáron jóllakottan elmélkedhet a hogyanokról és mikéntekről. Csak rajtuk áll, hogyan folytatják útjuk, egyáltalán együtt marad-e a csapat. Amennyiben úgy döntenek, hogy elindulnak és kilépnek a kunyhó ajtaján, Alaver sejtései beigazolódni látszanak odakinn. A lény lábnyomai valóban látszanak, nem verte el teljesen az eső. Faerumnak viszont igaza van abban, hogy nincsenek sokkal előrébb, mint tegnap éjjel. Az öreg vadász ismeri a járást is, elvezetheti a társaságot a híd romjaihoz, ha így döntenek. Noha Cagon sérült, a járást még jól bírja. Amennyiben viszont futásra kerülne a sor, bizonyosan a rövidebbet húzná társaihoz képest.*
*Danrim csak beleegyezően biccent Alaver szavaira.*
-Azt hiszem, a bestia elkapása egy megfelelő alku az istállóajtóért cserébe. *Kuncog fel, majd felkap egy favödröt, hogy vizet hozzon a közeli kútról.
Az étel természetesen nekik lett előkészítve, s a két széken, illetve a lócán találnak maguknak helyet is az étkezéshez. Odakinn álmosan kukorékol a kakas. A verőfény szép lassan felszárítja az elmúlt éj viharának nyomait. Csupán a vihartépte levelek és ágak bizonyítják, hogy itt járt. Danrim közben hamar megjárja az utat, s friss vízzel is szolgál a vendégek részére.*
-Talán akad. A vén Mardrein asszony biztosan ért a gyógyfüvekhez. Nem tudom azonban, megtudod-e nyerni magadnak a segítségét. *Elmorzsol egy mosolyt szakálla alatt.
A három vándor immáron jóllakottan elmélkedhet a hogyanokról és mikéntekről. Csak rajtuk áll, hogyan folytatják útjuk, egyáltalán együtt marad-e a csapat. Amennyiben úgy döntenek, hogy elindulnak és kilépnek a kunyhó ajtaján, Alaver sejtései beigazolódni látszanak odakinn. A lény lábnyomai valóban látszanak, nem verte el teljesen az eső. Faerumnak viszont igaza van abban, hogy nincsenek sokkal előrébb, mint tegnap éjjel. Az öreg vadász ismeri a járást is, elvezetheti a társaságot a híd romjaihoz, ha így döntenek. Noha Cagon sérült, a járást még jól bírja. Amennyiben viszont futásra kerülne a sor, bizonyosan a rövidebbet húzná társaihoz képest.*
1502. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-16 19:29:53
Üzenet elküldve: 2024-09-16 19:29:53
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Mit nem lehet azon érteni, hogy nem elfutni akar? Hogy az ő elméjében mindez nem menekvés, mert mi elől tenné, s hova? Nem menekül, csak levegőt szeretne, hideget, sötétet, a magányát, ami ha mégoly fojtogató is tud lenni, most mégis szabadulásnak érezné. A karját szorító kéztől, annak gazdájától, attól az idétlen elképzeléstől, hogy bármit is meg kellene magyaráznia neki. Hogy számon kérheti. Hogy meg kellene értetnie bármit, mert az azt hiszi megijedt, tőle, hogy most menne, hogy hova egyáltalán; mind a magánügye, egy sem tartozik ezek közül egy idegen hosszúéletűre, akár itt alszik, akár nem, az ágyában, mellette, akár miatta megy, akár nem.
Enged a kéz, marad az arc zordon kifejezése. Hogy a nőé is épp olyan, nem érdekli, ahogy valószínűleg a másikat sem az övé. Mintha két világ ütközne és csúszna el egymás mentén anélkül, hogy bármelyik is megértené a másikat. Nem is akarja megérteni. Enged a kéz, s már mozdul is a láb; elfordítja a tekintetét az elféről, hogy az ajtó felé induljon, kimenjen, el, csináljon mögötte a nő, amit akar. S mégis, ha nem is érdekli, annak szavai újra csak úgy állítják meg, mintha újra belé kapaszkodott volna a másik; két lépéssel lassulva áll meg a küszöbön. Az arcát már a kint hidege éri, a hátát a bent hagyott sötét homály. Friss a tüdejébe szökő levegő, mégis úgy áll meg az ajtóban, mint egy megdermedt szobor. Merevvé feszülnek az izmok a hátán.*
- Te tényleg...
*Dühödt morranásként szaladnak ki a száján a hangok, mielőtt észrevenné egyáltalán magát; a válla felett hátrakapott arcát, a türelmetlen hangot, a felszínen átbukó haragját, amit szavakként köpne a nő felé. Elharapja a kérdésnek szánt mondatot, savként marva szét vele a saját nyelőcsövét. Lehajtja a fejét, azonban nem lép, hogy messzebb menjen. Miért neki kéne újra a jobbnak lennie..? Élesen kattog az állkapcsa, összefeszíti és kiengedi, ha bármitől is megszabadulhatna így.. A távolból mintha égzengés hangját hozná a szél, de nem törődik vele. Csillagos volt az ég, amikor jöttek, akármikor is volt az. Percek, órák, nem tudja, mennyit aludt, mielőtt a nő felzavarta. Mert idehívta, bár senki sem kötelezte, elkísérte, egész nap.. Miért kell most is neki a nagyobbnak lennie..? Mikor úgy érzi, egyetlen élesebb pillantással felgyújthatná maga körül a világot..*
- Ez nem rólad szól.
*Morog aztán csak maga elé, de már nem úgy, mint előtte. Nem úgy, mint aki fuldoklik.
Előrefordítja az arcát, az éjszaka sötétjébe pillantva. Hűvös a levegő, ami az arcán játszik, de nem mozdul a küszöbről. Mintha az ajtó keretébe szorult volna. Hideg a pára a rét felett. Mintha inna. Hajnalra biztosan vizes lesz a fű.. Behunyja a szemét.*
*Mit nem lehet azon érteni, hogy nem elfutni akar? Hogy az ő elméjében mindez nem menekvés, mert mi elől tenné, s hova? Nem menekül, csak levegőt szeretne, hideget, sötétet, a magányát, ami ha mégoly fojtogató is tud lenni, most mégis szabadulásnak érezné. A karját szorító kéztől, annak gazdájától, attól az idétlen elképzeléstől, hogy bármit is meg kellene magyaráznia neki. Hogy számon kérheti. Hogy meg kellene értetnie bármit, mert az azt hiszi megijedt, tőle, hogy most menne, hogy hova egyáltalán; mind a magánügye, egy sem tartozik ezek közül egy idegen hosszúéletűre, akár itt alszik, akár nem, az ágyában, mellette, akár miatta megy, akár nem.
Enged a kéz, marad az arc zordon kifejezése. Hogy a nőé is épp olyan, nem érdekli, ahogy valószínűleg a másikat sem az övé. Mintha két világ ütközne és csúszna el egymás mentén anélkül, hogy bármelyik is megértené a másikat. Nem is akarja megérteni. Enged a kéz, s már mozdul is a láb; elfordítja a tekintetét az elféről, hogy az ajtó felé induljon, kimenjen, el, csináljon mögötte a nő, amit akar. S mégis, ha nem is érdekli, annak szavai újra csak úgy állítják meg, mintha újra belé kapaszkodott volna a másik; két lépéssel lassulva áll meg a küszöbön. Az arcát már a kint hidege éri, a hátát a bent hagyott sötét homály. Friss a tüdejébe szökő levegő, mégis úgy áll meg az ajtóban, mint egy megdermedt szobor. Merevvé feszülnek az izmok a hátán.*
- Te tényleg...
*Dühödt morranásként szaladnak ki a száján a hangok, mielőtt észrevenné egyáltalán magát; a válla felett hátrakapott arcát, a türelmetlen hangot, a felszínen átbukó haragját, amit szavakként köpne a nő felé. Elharapja a kérdésnek szánt mondatot, savként marva szét vele a saját nyelőcsövét. Lehajtja a fejét, azonban nem lép, hogy messzebb menjen. Miért neki kéne újra a jobbnak lennie..? Élesen kattog az állkapcsa, összefeszíti és kiengedi, ha bármitől is megszabadulhatna így.. A távolból mintha égzengés hangját hozná a szél, de nem törődik vele. Csillagos volt az ég, amikor jöttek, akármikor is volt az. Percek, órák, nem tudja, mennyit aludt, mielőtt a nő felzavarta. Mert idehívta, bár senki sem kötelezte, elkísérte, egész nap.. Miért kell most is neki a nagyobbnak lennie..? Mikor úgy érzi, egyetlen élesebb pillantással felgyújthatná maga körül a világot..*
- Ez nem rólad szól.
*Morog aztán csak maga elé, de már nem úgy, mint előtte. Nem úgy, mint aki fuldoklik.
Előrefordítja az arcát, az éjszaka sötétjébe pillantva. Hűvös a levegő, ami az arcán játszik, de nem mozdul a küszöbről. Mintha az ajtó keretébe szorult volna. Hideg a pára a rét felett. Mintha inna. Hajnalra biztosan vizes lesz a fű.. Behunyja a szemét.*
1501. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-15 23:44:19
Üzenet elküldve: 2024-09-15 23:44:19
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1135
OOC üzenetek: 118
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 1135
OOC üzenetek: 118
Játékstílus: Megfontolt
//Utazás//
*El is felejtette, hogy ténylegesen milyen messzire is került a kikötő és környéke, amikor már nem visz oda hajó. Főleg, miután neki kell majd végigtalpalnia az egészét a természet olyan táján, ami érdeklődését nem kelti fel. Ezt persze nem rója fel neki, a szabad földek és naturális szépségeik ritkán nyűgöznék le és a friss levegős túrázások nem is az ínyére valók. Ami szomorú árnyat is vet a jövőjére, ugyanis ha nincs szerencsére, ez a kerülő a sokadik lesz és körbejárhatja egész Arthenior és környékét. Reméli, hogy a Mágustoronyban nem csak varázsosoknak adnak szállást, még ha ideigleneset is. Első gondolata, hogy valamit biztos kellene bocsátaniuk, de ez egy fejlemény, ami még rája vár. Emlékezete ködös, hogy járt-e régebben a toronynál, még a lázadás után, de a jelen előtt. Ha igen is, sok ismeret nem maradt meg benne. Remélhetőleg ez nem az emlékezete kopásának intő jele, hanem csak arra vezethető vissza, hogy amire fel is volt készülve, nem tenne meg ilyen hosszú utakat, ha nem lenne valamire szüksége. Vagy, ha nem kívánna felkészülni valami veszélyesebbre.*
*El is felejtette, hogy ténylegesen milyen messzire is került a kikötő és környéke, amikor már nem visz oda hajó. Főleg, miután neki kell majd végigtalpalnia az egészét a természet olyan táján, ami érdeklődését nem kelti fel. Ezt persze nem rója fel neki, a szabad földek és naturális szépségeik ritkán nyűgöznék le és a friss levegős túrázások nem is az ínyére valók. Ami szomorú árnyat is vet a jövőjére, ugyanis ha nincs szerencsére, ez a kerülő a sokadik lesz és körbejárhatja egész Arthenior és környékét. Reméli, hogy a Mágustoronyban nem csak varázsosoknak adnak szállást, még ha ideigleneset is. Első gondolata, hogy valamit biztos kellene bocsátaniuk, de ez egy fejlemény, ami még rája vár. Emlékezete ködös, hogy járt-e régebben a toronynál, még a lázadás után, de a jelen előtt. Ha igen is, sok ismeret nem maradt meg benne. Remélhetőleg ez nem az emlékezete kopásának intő jele, hanem csak arra vezethető vissza, hogy amire fel is volt készülve, nem tenne meg ilyen hosszú utakat, ha nem lenne valamire szüksége. Vagy, ha nem kívánna felkészülni valami veszélyesebbre.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2315-2334