//Fehér csönd//
*Mint az éppen csak forrásból visszahűlt víz, nem kell sok hozzá, hogy újra felbugyogjon benne a düh a másik szavaira. Mert az azt hiszi, hogy róla szól mindez. Lehet, hogy róla szól, de mégsem úgy, ahogy hiszi. Mégis a nyelvére harap, mielőtt még olyat mondana, amitől egészen eddig is visszatartotta magát. Amivel bántana. Mert a viselkedés lehet ugyan bántó, ha félreértik, de semmi ahhoz képest, amit a szavak, vagy a tettek tennének.
Morog inkább csak, mint beszél végül: nem róla szól. Elfordul a kinti világ felé, de mégsem a parttalan harag már, ami a torkára fojtja a szavakat. Valami egészen más, ami zavarja. Kinyitja a pillanatra behunyt szemét, visszanézve a rétre. Nem nyugodt, ahogy karba fonja a mellkasa előtt a kezét, továbbra sem lép azonban tovább az ajtóból. Onnan, a küszöbről, két világ határáról hallja a nő válaszát is, s magában kénytelen elfogadni azt, ha az arca csak ugyanolyan mozdulatlanul marad is, mint előtte. Gyűlöli a szavakat, szívesebben hagyatkozik a tettekre, s nem szereti, ha azokat félreértik. Mert olyan érzés, mintha mindent, ami eddig történt volna félresöpört volna egyetlen mozdulata, egyetlen gondolata, egyetlen döntése, ami nem is a másikra vonatkozott. Mintha nem számítana semmi, mert rosszkor akart kimenni sétálni.. S ki ez a hosszúéletű, hogy bármit magyaráznia kellene neki? A rétet figyeli, az éjszaka sötétjét, a csendet, ami mégsem olyan, mint a városban volt. Fúj a szél a fák felett. Rezzenéstelen a küszöbön álló alakja. Menni akart, mégsem lép, de nem úgy tűnik, mintha hezitálna, inkább mint aki a helyén van, éppen ott, ahol lenni akar. Mint a forró, de nem lobogó víz. Az arcát érő hideg levegő hűti a bőrét, kimossa a gondolatokat, elfújja az ismerős ködöt, ami a látását homályosította, hiába szorította azt le magában. Vele született. Hogy miért dühös? Maga sem tudná megmondani.
Fázik. Nem reagál a nő szavaira, egyre sem, csak az arca szilárdul vissza a szokott egykedvűségébe, ahogy visszafordul végül a kunyhó belseje felé. Ha nem is egészen nyugodt, már nem látszanak rajta az ingerültség jelei. Leengedve maga elől a kezét kezdi felhajtani az inge ujját, ezúttal csak futólag, nem olyan szorosan, mint szokta, csakhogy ne legyen útban. Utálja, ha lóg. Néhányat fordít csupán rajta, a könyöke fölé tűrve aztán az anyagot, miközben a kandalló mögötti fakupachoz lép, hogy az otthagyott rőzsés kosárba nyúljon egy adag vékony gallyért. A félreállított piszkavasat a másik kezébe véve túrja szét a tűzrakóban az ott maradt szenet, egy kupacba helyezve bele a közepébe száraz vesszőket. Ez már csak a maradék, a fele inkább csak apró szemét, törött botocska, de egyszer begyújtani még jó lesz. Ha el nem is megy, túl sötétnek és hűvösnek érzi az árnyékokat a sarkokban. Ha nem is lesz nagy, mindennél jobban vágyik a tűz melegére. A fényére. A kandalló párkányra nyúl, hogy gyújtóst vegyen.*