//Második szál//
//Orcátlan meghívás//
- Szeretem a nagy bajt! A veszélyes életet! *mondja nevetve, hiszen ha eddigi viselkedése nem lett volna elég megcáfolni ezeket a kijelentéseket, most is amilyen gyorsan csak tud, biztonságos távolba menekül, mielőtt bármi retorzió érhetné. Békésen fürdőzik még picit, ám nem sok pihenést enged meg maguknak, hisz még sok dolguk van mára. ~Mint mindig...~ sóhajt magában picit, eltöprengve rajta, hogy vajon mikor volt az utolsó olyan nap, amikor semmit nem kellett csinálnia és tényleg szabad volt. Sajnálatos módon egy sem jut eszébe, amire még emlékezne, ám a képzeletbeli visszatekintéstől csak még jobban feltámad aggodalma édesanyja iránt, aki betegen fekszik otthon. ~Remélem, jobban van már! És nem tűnik fel neki, hogy nem vagyok otthon!~ gondolja magában, majd véget vetve a pihenésnek elindul a part felé. Kiérve gyorsan magához ragadja a ruháját és félrevonul átöltözni, ám gondolatai továbbra is azon járnak, mi lehet odahaza, így fel sem tűnik neki, hogy már nincs egyedül. Kicsit össze is rezzen, mikor a vártnál közelebbről hallja a fiú hangját, ám válaszolni nem tud mit az elhangzott szavakra, bár érzi, hogy kezd elpirulni. Ahogy a szabadidejét se tudja, mikor volt, arra sem emlékszik, mikor szólt hozzá utoljára ilyen kedvesen valaki. ~A Szegénynegyedben könnyen hozzászokik az ember, hogy csak annyit hall, kotródj innen, vagy tűnj az útból...~suhan át agyán a gondolat, miközben azon mereng, vajon lesz-e valaha ennél jobb az élete. Közben oda se figyelve öltözködik tovább, és épp a ruhája elején lévő szalagok szorosabbra húzásán fáradozik, mikor a fiúnak sikerül újra meglepnie*
- Na! *kiált fel meghökkenve a váratlan visszavágás kapcsán. Meglepődése azonban hamar elmúlik, és félig kihívóan, félig kíváncsian mosolyogva nyújtja a fiú felé a szalag két végét, vajon még most is akar-e segíteni a felöltözésben. Segítséggel, vagy anélkül, de befejezi a ruha befűzését, végigsimít rajta, hogy biztos megfelelően álljon, majd mikor úgy ítéli, végzett, megfogja a felé nyújtott kezet*
- Menjünk! *adja ki a végső parancsot, miközben szabad kezét a kosárért nyújtja* Add csak, majd én hozom! *mondja, ahogy elindulnak vissza a város felé. Menet közben persze újra visszatérnek a korábbi témához, ám ezúttal közel sem olyan rózsás a kedve, mint azelőtt*
- Persze, majd később... *mormolja inkább csak magának. ~Attól még senkinek nem került vacsora az asztalára, hogy elvont dolgokon merengett~ gondolja magában keserűen, hiszen kifejezetten élvezte a mai napot, ám ahogy a végéhez közelednek mégis rá kell jönnie, hogy rá még jó sokáig továbbra is ugyanazok a szürke hétköznapok várnak, mint eddig. ~Bárcsak én is oda mehetnék és azt csinálhatnám, amit akarok...~ sóhajt, miközben hirtelen nagyon rossz embernek érzi magát, amiért ilyesmi egyáltalán megfordult a fejében, mintha ezzel semmibe venné a sok áldozatot, amit anyja és nagyanyja hozott érte. Borús gondolatai közepette csak félig figyel a hozzá címzett szavakra, így az utolsó mondat után hirtelen meg is áll egy pillanatra, hogy ne csak füle, de agya is felfogja a szavak értelmét. Mikor sikerül feldolgoznia őket, már nyitná a száját, hogy megkérdezze, miért, ám végül mégsem teszi fel a kérdést. Újra próbálkozik a beszéddel, ám rá kell jönnie, hogy a válasz közel sem olyan egyszerű, mint szeretné, így inkább alsó ajkába harapva hallgat tovább. Végül már érzi, hogy kezd kínossá válni a csend, így nagy nehezen mégis összehoz valami válaszfélét*
- Mikor itt lesz az ideje... *feleli kitérően. Bár biztos benne, hogy a fiú máskor is fog még a városba jönni, abban is biztos, hogy nem bírná elviselni, ha valaki folyton ki- és besétálna az életébe. ~Akkor már az is jobb, ha nem találkozunk többet...~ gondolja lemondóan, bár titokban azért reménykedik benne, hogy egyszer még keresztezik egymást útjaik. Mielőtt azonban jobban belemerülne az érzelmeibe, gyorsan igyekszik inkább elterelni a figyelmét valamivel*
- Nézd, már mindjárt ott vagyunk! Menjünk! *biccent fejével a város felé, mintha nem ő állt volna meg az előbb, és sietős léptekkel el is indul újra a mondott irányba*
- Még nincs is olyan késő! Talán ma el is tudjuk készíteni az orvosságot... Már persze ha sikerül szerezni valami italt hozzá... De miért ne sikerülne? A fogadók még biztos nyitva vannak... hisz ott csak most kezdődik az élet, nem? *kezd értelmetlen cseverészésbe, ami még a saját fülének is ostobán hangzik, mégsem képes abbahagyni, muszáj beszélnie, hisz addig sem kell máson gondolkodnia*
A hozzászólás írója (Navarentine Solichastra) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.06.10 12:02:36