//Második szál//
//Lagzi Sziritánban - három évvel korábban//
*Luninari és édesanyja, akivel érkezett, mintha egymás tökéletes ellentétei lennének, legalábbis első ránézésre.
A fiatal elf nő magas, járása könnyed, légies és büszke, ahogyan az az elfekhez illik, szőke haja pedig úgy ragyog, mint az itteni emberek aranya. Finom bőre bár nem napbarnított, valahogy még is az egészség és élettel teltség látszatát kelti.
Kislánya, aki emberi szemmel körülbelül tíz, de legjobb indulattal is legfeljebb tizenkét évesnek néz ki, alacsony, apró, már-már természetellenesen vékony. Bőre annyira nagyon sápadt, hogy akaratlanul is azt a benyomást kelti magáról, mintha csak most nemrég élt volna éppen túl egy súlyosabb betegséget. Haja fekete, mint a legsötétebb éjszakai égbolt, mindebbe pedig csak néhol vegyül bele egy-egy barnásabb tincs. Amiért még sem tagadhatná le azt, hogy anyja lánya, azok a ragyogó kék szemek, és arcának lágy, finom, kellemes vonásai, amit egyértelműen a fiatal, szőke, elf nőtől örökölt. Minden más minden bizonnyal édesapja vérvonalából származik.
A másik dolog, ami egyértelművé teszi a közöttük lévő rokoni viszonyt, az a tiszta, nagyon finom anyagból készült ruha, amit mindketten viselnek, és nem hogy itt vidéken, hanem Arthenior bármelyik báljában is megállná a helyét. Éppen csak a szőke elf nőé rózsaszínes lila, kissé merész dekoltázzsal, hosszú, jobb combját elővillantó kivágással szoknyáján, míg a lányáé egyszerű szabású, de szép fekete ruha, ami már-már festményre való, művészies ellentétet mutat bőre betegesen sápadt, hószerű fehérségével. Akár a szintén hófehér, kislányos vonású, rózsaszín ruhába öltöztetett játéknyúl, akit gyengéd szeretettel és óvatosan ölel magához.
Azt nyilván senki sem tudja a vendégek közül, sőt még maga Luninari sem, hogy azért csak most érkeztek, mert édesanyja olyan erős altatóteát adott neki kora délután, amitől átaludta és álmodta a ma napközépi szertartás utáni délutánt, pont azért, hogy ébren bírjon itt lenni éjszaka.
A kislány pedig most tényleg kipihentnek látszik. Elsőre nem is nagyon tudja eldönteni, hogy a színpad, ami mellett megálltak egy pajtában, vagy egy hatalmas sátorban van, de annyira lenyűgözi és össze is zavarja egyszerre az őt körülvevő vidám nyüzsgés és hangzavar, hogy ez talán nem is csoda. Semmi máshoz nem fogható számára itt semmi, amit valaha is eddigi életében látott.
A zenészek, akik eddig vagy játszottak, de most csak szöszmötölgetnek a színpadon, vagy talán még el sem kezdték, még is mindkettőjük számára azt a benyomást keltik, hogy sem túl későn, sem túl korán nem, jöttek. Valaki, kicsit beljebb tőlük a szinte már katonás sorokba rendezett asztaloknál áldomásféleséget mondana éppen, próbálva túlkiabálni az általános zsongást és vidám hangzavart.
Édesanyja az alkalmat kihasználva fordul hozzá, nem figyelve a zenészek, csak a többi vendég felé. Talán úgy általában kicsit túl sokat is ölelgeti, pont úgy, ahogyan ő meg játéknyulait ölelgeti túl sokat, de most megint megöleli mielőtt beszélni kezdene hozzá.*
- Luni, ha kicsit eltűnnék *mondja láthatóan zavartan, és valahogy elég rosszul leplezett izgatottsággal* csak játssz a nyusziddal, és ne zavarj senkit! Vagy valami veled egykorú gyerekkel nyugodtan. Most nem otthon vagyunk, biztos szívesen játszana itt veled bárki. Nagyon kis csinos vagy ebben a ruhádban.
- Ez számít? *kérdi a kislány kicsit meglepetten.* Otthon is az vagyok, ha itt is, nem? Ott sem játszik velem senki soha.
- Hát persze, hogy számít kicsim! *néz rá édesanyja gyengéd és mindentudó mosollyal, még is nagyon büszkén, de rosszul leplezett szomorúsággal. Mindig is szerette volna azt hinni, hogy az, hogy lánya esze gyorsan vág, és képes pillanatok alatt összerakni apróbb részletekből majdnem a teljes valóságot az ő nevelésének következménye. Igazság szerint azonban pontosan tudja, hogy ő maga sohasem volt ilyen, ezért csak apja örökségének képes ezt betudni. Embervér mégiscsak, akkor is, ha felületesebb szemlélő elsőre inkább nézné lányát született elfnek. Csak hát, hiába a fura szögben, még csak nem is felfelé, hanem hátrafelé hegyesedő fül, betegesen sápadt bőre, és apró termete mindenhol, akár elfek, akár emberek között járnak, azonnal elárulja, hogy imádott kislánya "csak" félvér.*
- Mondjanak bármit a férfiak, csak az számít nekik, hogy mennyire vagy szép. De neked nem kell aggódnod. *simogatja meg az arcát gyengéd szeretettel, és büszkén is.* Már most nagyon gyönyörű vagy. Otthon sosem fognak változni a dolgok, de, ha majd nagyobb leszel kicsit, eljöhetsz te is ide, az emberek közé. Vagy máshová, ahol főleg emberek élnek, mindegy. Ők értékelni fogják ezt, és hát... játszanak majd veled.
*Utóbbi mondat után kicsit elkuncogja magát, és bár Luni nem érti, hogy miért, azért olyan arccal bólint, mint, aki még is pontosan érti. Éppen csak saját anyját nem képes átverni ezzel.*
- Megérted majd, ha kicsit idősebb leszel, tudom. *mondja ezúttal halálosan komollyá vált arccal.* Tudod kicsim, egy nőnek néha szüksége van arra, hogy a férfiak foglalkozzanak vele. Otthon pedig... nos nem hiszem, hogy ezt ne értenéd, hiszen úgy is tudod. Kerülnek engem, amióta csak megszülettél. Vagy hát inkább azóta, hogy apáddal együtt láttak.
- Nem, nem úgy értem, hogy bánom ezt, tudod! *javítja aztán gyorsan saját korábbi szavait, amint látja, hogy kislánya nem csak elszomorodik, hanem kedvenc játéknyulát is szorosabban szorítja magához.*
- Figyelj! *guggol le hozzá azonnal, szinte pánikszerűen, hogy aztán gyengéden megfoghassa vállait, mind a kettőt.* Tudod, hogy senki sem olyan fontos nekem, mint te. Bármiről szívesen lemondok, csak azért, hogy veled lehessek. De ettől még tényleg kell egy-két ilyen este néha, mint ez a mai. Örülök, hogy meghívtak ide minket, még, ha csak udvariasságból is tették legutóbb, amikor eladtuk nekik azokat a füstölőket a vásáron, hogy legyen mit égetniük ma a szertartás közben. Nem is hoztalak volna magammal ide, ha lenne otthon bárki, akire jó szívvel rá mernélek bízni. De hát... na mindegy! A lényeg, hogy az emberek mások. Tudod, beszéltük már. Nem kell félned tőlük. Egyáltalán nem azok a szörnyetegek, amilyennek otthon mesélik őket a vének, de erre már biztos rájöttél korábban is. Nem először vagyunk közöttük. Persze, nyilván nem jóságos és kedves az összes, szóval legyél óvatos azért, de hát nem is akkora hülyék, mint közülünk a legtöbben otthon. *mondja és elég nehezen leplezi a hirtelen jött dühöt, ami felszikrázik szemében. Sohasem mondta el Luninarinak, hogy legapróbb korától kezdve a falu legszebb lányának tartották, nem véletlenül lett belőle magának a szerelem istennőjének a papnője. Bárkit megkaphatott volna akkor, ha nem keveredik össze pont az ő apjával. Bárki lehetett volna a férje, még ő is akire próbál nem gondolni éppen. Máskor sem, de ha valamikor, akkor főleg pont most nem.*
- Nézz csak itt körül! *mutat lelkesen az éppen iszogató és étkező, vagy sokkal inkább habzsoló, vedelő, kipirult arcú tömegre, amely itt összezsúfolódott.*
- Talán pont azért tudnak igazán szórakozni, mert nem élnek olyan sokáig, mint mi. Nekik sokkal kevesebb idejük van kihasználni az életet. Biztosan... te is jól fogod érezni magad itt kicsim. De mindenképpen sokkal jobban, mintha egyszerűen otthon hagytalak volna.
- Az biztos. *mosolyodik el erre már Luni is. A hangzavar és nyüzsgés megrémíti mindenesetre, de igyekszik nagyon bátornak látszani. Tényleg egyáltalán nem ehhez van szokva otthonról, de a maga gyermeki ösztönével ráérez arra, hogy valamiért édesanyjának tényleg nagyon nagy szüksége van arra, hogy most itt legyen, emberek között. Mivel pedig anyja valahogy mindig arra érez rá, hogy neki éppen mire van szüksége, legyen az ölelés, étel, ital, vagy akár csak egyetlen szó, igyekszik is tettetni azt, hogy ő maga is biztos abban, hogy jól fogja itt érezni magát, és semmi baj nincsen azzal, hogy kicsit magára hagyja itt azzal, hogy találja fel magát.*
- Ne aggódj értem! Menj csak, és érezd jól magad, nézz körül kicsit! Nem félek, és biztos jó lesz majd itt nekünk is.
*Gondol magára, és első játéknyulára, akit magával hozott ide. Ezt mondja, bár nem tiszta szívből, édesanyja még is egyszerre büszkén és meghatottan néz rá, amitől valahogy egész szíve összeszorul. Még puszit is kap válasz helyett a homlokára, és egy simogatást a fejére.
Úgy érzi, hogy érti a helyzetet, de valahogy még is egyáltalán nem. Mire feleszmélne anyja itt is hagyja őt, idegenek között, vidám, számára még is valahol félelmetes és érthetetlen zajban. Attól fél, hogyha elindul arra amerre mindenki más mozog és nyüzsög még a végén összetapossák, ezért ösztönös mozdulattal lép kettőt felfelé a faszínpadra vezető apró falépcsőn, ahol úgy tűnik éppen nem történik semmi, hanem csend van.
Persze idefent is vannak emberek. Éppen csak nem olyan sokan, és nem annyira hangosan, ezért felfelé indul, majd első lendülettel le is ül a legfelső lépcsőfokon, ami tulajdonképpen már a színpad maga, éppen csak a széle.*
- Mi az istennőket fogok itt csinálni, ha anya nem jön vissza reggelig? *fordítja magával szembe játéknyulát, várva a válaszra, ami minden problémáját megoldja.*