Külső területek - Szántóföldek
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Erdőszéli tisztás (új) Arthenior közelében (új) | Szántóföldek | Tharg birtokok (új) Füves puszta (új) Kikötői erdőség (új) |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 72 (1421. - 1440. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160
1440. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-25 11:33:56
Üzenet elküldve: 2024-08-25 11:33:56
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 467
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 467
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Haldrian, Merchen, Alissäna//
*Ugyan hallja Alissäna félbeharapott kijelentését, de nem igazán foglalkoztatja. Őt nem bántja a dolog; Az, hogy nem közömbös ügyfélként tekint rá a lány, neki elég. Amúgy sem csinál nagy dolgot belőle. Továbbra is szívesen önti rá a - jórészt lopott - vagyonát. A kis csevejük aligha változtatott bármin.*
-Kilencszáz arany. Úgy. Úgy. *Nagyot bólint. Ha furmányos kereskedő lenne, vagy olyan valaki, aki vigyáz a pénzére, bizonyosan megpróbálna alkudni. Ő viszont minél előbb szeretné elherdálni "kölcsönzött" kis vagyonkáját. Miután kiszámolta, hamar át is nyújtja a 900 aranyat Merchen Feiy részére.
Izgatottan söpri hátra sötét loboncát, amennyiben kézhez kapja a portékákat.*
-További jó utat, tündérkalmár úr! *Alissäna felé fordul vigyorogva.*
-Na? Mondtam, hogy jó üzletet csinálok! *Bizonyos tekintetben semmi hasznosat sem vett, de az ő szemszögéből egy valóságos kincsesbányára tett szert.*
-Na? Elmenjünk a hajtűért? Tudod... *Igyekszik elrámolni szerzeményét, már ha megkapta a tündértől. Közben nem rest suttyomban ajkaiba harapni, miközben a pipacsok mellől felemelkedő elf finom vonalait lesi. Tudja, hogy szükségtelen palástolnia magát, Alissäna bizonyára megszokta már a habitusát.*
-Bár a Kikötőbe vezető úton lehet, hogy talpalnunk kell...
*Ugyan hallja Alissäna félbeharapott kijelentését, de nem igazán foglalkoztatja. Őt nem bántja a dolog; Az, hogy nem közömbös ügyfélként tekint rá a lány, neki elég. Amúgy sem csinál nagy dolgot belőle. Továbbra is szívesen önti rá a - jórészt lopott - vagyonát. A kis csevejük aligha változtatott bármin.*
-Kilencszáz arany. Úgy. Úgy. *Nagyot bólint. Ha furmányos kereskedő lenne, vagy olyan valaki, aki vigyáz a pénzére, bizonyosan megpróbálna alkudni. Ő viszont minél előbb szeretné elherdálni "kölcsönzött" kis vagyonkáját. Miután kiszámolta, hamar át is nyújtja a 900 aranyat Merchen Feiy részére.
Izgatottan söpri hátra sötét loboncát, amennyiben kézhez kapja a portékákat.*-További jó utat, tündérkalmár úr! *Alissäna felé fordul vigyorogva.*
-Na? Mondtam, hogy jó üzletet csinálok! *Bizonyos tekintetben semmi hasznosat sem vett, de az ő szemszögéből egy valóságos kincsesbányára tett szert.*
-Na? Elmenjünk a hajtűért? Tudod... *Igyekszik elrámolni szerzeményét, már ha megkapta a tündértől. Közben nem rest suttyomban ajkaiba harapni, miközben a pipacsok mellől felemelkedő elf finom vonalait lesi. Tudja, hogy szükségtelen palástolnia magát, Alissäna bizonyára megszokta már a habitusát.*
-Bár a Kikötőbe vezető úton lehet, hogy talpalnunk kell...
1439. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-25 10:52:09
Üzenet elküldve: 2024-08-25 10:52:09
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//Haldrian, Merchen, Alissäna//
*Nincs kedve itt és most megvitatni Haldriannal, hogy azért mert volt dolga bizonyos mérettel, ettől függetlenül nem kedveli. Úgy sejti ezzel többnyire nőtársai is egyetértenek, egy nagyon szűk réteget leszámítva, akik esetleg a fájdalom rajongói. Szerencsére a fattyú sem firtatja a témát, így a lényegre térhetnek a kereskedővel, mely jelen esetben a fizetést jelenti. Egy apróság hangzik el, amire ösztönösen szólal meg Alissäna.*
- Nem vagyunk...
*Végül elharapja mondata végét, mert eszébe jut, hogy talán ez bántó lehet a fiú számára, s nem szeretné újra ezt a beszélgetést lefolytatni vele. Inkább csendben arrébb húzódik, s az út szélén lévő pipacsokhoz guggol le, hogy azokat csodálja meg közelről és puhán simítson végig lágy szirmaikon.*
*Nincs kedve itt és most megvitatni Haldriannal, hogy azért mert volt dolga bizonyos mérettel, ettől függetlenül nem kedveli. Úgy sejti ezzel többnyire nőtársai is egyetértenek, egy nagyon szűk réteget leszámítva, akik esetleg a fájdalom rajongói. Szerencsére a fattyú sem firtatja a témát, így a lényegre térhetnek a kereskedővel, mely jelen esetben a fizetést jelenti. Egy apróság hangzik el, amire ösztönösen szólal meg Alissäna.*
- Nem vagyunk...
*Végül elharapja mondata végét, mert eszébe jut, hogy talán ez bántó lehet a fiú számára, s nem szeretné újra ezt a beszélgetést lefolytatni vele. Inkább csendben arrébb húzódik, s az út szélén lévő pipacsokhoz guggol le, hogy azokat csodálja meg közelről és puhán simítson végig lágy szirmaikon.*
1438. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-25 09:41:05
Üzenet elküldve: 2024-08-25 09:41:05
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 426
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 426
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
//Haldrian, Merchen, Alissäna//
*Merchen őszinte meglepetésére leginkább a különleges ajzószerek azok, amelyek rögtön felkeltik a potenciális vevők érdeklődését. Természetesen csak kellemesen mosolyog, s a gondolatokat megtartja magának. Talán majd később egy jóféle bor mellett elképzeli magának a részleteket is, de most nem ennek van itt az ideje. Persze az ő dolgukba nem szól bele, nem tartozik rá és nem is dolga, úgyhogy most csak a férfira koncentrál.*
-Pazar döntés uram, igazán pazar. Lássuk csak..
*Egy kicsit motyog az orra alatt a tündér, aztán kettejükre néz, majd alaposan kihúzza magát.*
-Azt mondja az összesen 940 arany lenne, de maguk olyan kedves párnak tűnnek. Legyen csak 900 és rendben is leszünk!
*Egyébként sem kedvelője ezeknek az ajzószereknek, hiába hatásosak, valahogy nem az ő világa az ilyesmi. De kifejezetten örülne neki ha tudná, hogy -legalábbis a mostani képet elnézve- jó helyre kerülnének.*
A hozzászólás írója (Merchen Feiy) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.25 09:42:19
*Merchen őszinte meglepetésére leginkább a különleges ajzószerek azok, amelyek rögtön felkeltik a potenciális vevők érdeklődését. Természetesen csak kellemesen mosolyog, s a gondolatokat megtartja magának. Talán majd később egy jóféle bor mellett elképzeli magának a részleteket is, de most nem ennek van itt az ideje. Persze az ő dolgukba nem szól bele, nem tartozik rá és nem is dolga, úgyhogy most csak a férfira koncentrál.*
-Pazar döntés uram, igazán pazar. Lássuk csak..
*Egy kicsit motyog az orra alatt a tündér, aztán kettejükre néz, majd alaposan kihúzza magát.*
-Azt mondja az összesen 940 arany lenne, de maguk olyan kedves párnak tűnnek. Legyen csak 900 és rendben is leszünk!
*Egyébként sem kedvelője ezeknek az ajzószereknek, hiába hatásosak, valahogy nem az ő világa az ilyesmi. De kifejezetten örülne neki ha tudná, hogy -legalábbis a mostani képet elnézve- jó helyre kerülnének.*
A hozzászólás írója (Merchen Feiy) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.25 09:42:19
1437. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-24 22:18:52
Üzenet elküldve: 2024-08-24 22:18:52
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 190
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 190
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//A vadászlaki rém//
*Talán tényleg túl fiatal és meggondolatlan. Talán tényleg megállhatott volna egy percre a pajta száraz padlóján, hogy levegőt kapjon és gondolkodjon. Talán tényleg csak egy ostoba kölyök, nem több.
Viszont képtelen arra, hogy megálljon, leálljon, töprengjen. Képtelen rá, amióta a villám fényében meglátta azt a lidércet, a túl hosszú lábaival, túl szőrös fejével. Képtelen rá, amióta meghallotta maga mögött Cagon üvöltését.
Rohan, már megint. Csizmájában cuppog a sár, ruhája ázottan tapad rá, szinte fojtogatón. Nem sok híja van, hogy egy dörrenés teljesen elnyomja Faerum hangját, az még éppen eljut hozzá. Igaza van az öregnek, de nehéz, nagyon nehéz úgy hangot kiadni magából, hogy a tüdeje azon erőlködik, hogy a futásban segítse. Megpróbálja azért. Kiáltása nem értelmezhető, valahol egy marha bőgése és egy haldokló liba rikácsolása között van. Valójában igazán szánalmas hang. De talán nem ez a lényeg. Hanem az, hogy hárman vannak, akik hangoskodva közelítenek ahhoz az esőáztatta vágóhídhoz, ami Cagon és a rém összecsapásának helyszíne.
Mivel ő már fut, amikor amazok ketten még csak elindulnak, talán ő is az első, aki odaér Cagon már magányos testéhez. Térdre vágódik a véres sárban, kitágult szemekkel nézi az ork testét pár pillanatig. Nem, nem lesz rosszul, annál már több marhát taglózott le, és több bárány torkát vágta át. Nem a vér bénítja le. Hanem a harapások tépett nyoma, ami semmire sem emlékezteti, amit valaha csak látott. Danrim kiabálása zökkenti ki a bénaságból, ránéz a vadászra, egy pillanatig nem érti, amit az mond. Aztán a következő égzengés magához téríti, megrázkódik, és végre megmozdul. Az övéhez kap, sártól iszamos ujjaival nehézkesen kioldja a csatokat, majd leveszi azt a derekáról. Áthúzza az ork vaskos karja alatt, az azon lévő sebesülés felett pedig keményen megszorítja. Mellkastájékon viszonylag nehéz elvérezni, hacsak nem mély szúrt- vagy tépett seb van rajta, de egy végtagon elég egy rossz irányú seb, és minden szívdobbanással csak egyre több vér távozik. Ha már az ork karjánál van, ott is marad.*
- Addig vigyük innen, amíg nem jön vissza! *-mondja, de fogalma sincs róla, hogy a hangát mennyire mossa el az ítéletidő. Ha Faerum és Danrim is megragadják az orkot, akkor jöhet megint az út a biztonság felé, az út, ami most hosszabb és nehezebb lesz..*
*Talán tényleg túl fiatal és meggondolatlan. Talán tényleg megállhatott volna egy percre a pajta száraz padlóján, hogy levegőt kapjon és gondolkodjon. Talán tényleg csak egy ostoba kölyök, nem több.
Viszont képtelen arra, hogy megálljon, leálljon, töprengjen. Képtelen rá, amióta a villám fényében meglátta azt a lidércet, a túl hosszú lábaival, túl szőrös fejével. Képtelen rá, amióta meghallotta maga mögött Cagon üvöltését.
Rohan, már megint. Csizmájában cuppog a sár, ruhája ázottan tapad rá, szinte fojtogatón. Nem sok híja van, hogy egy dörrenés teljesen elnyomja Faerum hangját, az még éppen eljut hozzá. Igaza van az öregnek, de nehéz, nagyon nehéz úgy hangot kiadni magából, hogy a tüdeje azon erőlködik, hogy a futásban segítse. Megpróbálja azért. Kiáltása nem értelmezhető, valahol egy marha bőgése és egy haldokló liba rikácsolása között van. Valójában igazán szánalmas hang. De talán nem ez a lényeg. Hanem az, hogy hárman vannak, akik hangoskodva közelítenek ahhoz az esőáztatta vágóhídhoz, ami Cagon és a rém összecsapásának helyszíne.
Mivel ő már fut, amikor amazok ketten még csak elindulnak, talán ő is az első, aki odaér Cagon már magányos testéhez. Térdre vágódik a véres sárban, kitágult szemekkel nézi az ork testét pár pillanatig. Nem, nem lesz rosszul, annál már több marhát taglózott le, és több bárány torkát vágta át. Nem a vér bénítja le. Hanem a harapások tépett nyoma, ami semmire sem emlékezteti, amit valaha csak látott. Danrim kiabálása zökkenti ki a bénaságból, ránéz a vadászra, egy pillanatig nem érti, amit az mond. Aztán a következő égzengés magához téríti, megrázkódik, és végre megmozdul. Az övéhez kap, sártól iszamos ujjaival nehézkesen kioldja a csatokat, majd leveszi azt a derekáról. Áthúzza az ork vaskos karja alatt, az azon lévő sebesülés felett pedig keményen megszorítja. Mellkastájékon viszonylag nehéz elvérezni, hacsak nem mély szúrt- vagy tépett seb van rajta, de egy végtagon elég egy rossz irányú seb, és minden szívdobbanással csak egyre több vér távozik. Ha már az ork karjánál van, ott is marad.*
- Addig vigyük innen, amíg nem jön vissza! *-mondja, de fogalma sincs róla, hogy a hangát mennyire mossa el az ítéletidő. Ha Faerum és Danrim is megragadják az orkot, akkor jöhet megint az út a biztonság felé, az út, ami most hosszabb és nehezebb lesz..*
1436. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-24 19:44:38
Üzenet elküldve: 2024-08-24 19:44:38
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 372
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 372
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A vadászlaki rém//
* Olybá tűnik, a rém kifog rajta. Az ork közel sem bizonyul megfelelő ellenfélnek számára. Cagon ereje kezd felhagyni és látása is már homályosodik a hatalmas vérveszteségtől. Az orkot csupán percek választhatják el a biztos haláltól. A segítség mintha késne, legalábbis Cagon úgy érzi, mintha már órák óta birkózna a rémmel. Végül csak ide ér a csipet csapat és pusztán jelenlétükkel elijesztik ezt a valamit. Mikor amaz eliszkol és már nem hallani azt a veszedelmes hangját, megkönnyebbül. Elkezd köhögni, talán még vért is. Legfőképp most azon aggódik, hogy az oldalán logó italok egybe vannak e. Nagyobb gondjai is akadnak ennél, bár most nemigen tud másra gondolni. Reméli, hogy a többieknek van rá módja, hogy befoltozzák. De, ha mégse csak megnézik a táskáját és csak találnak valami zöld löttyöt, ami segítheti őket. *
* Olybá tűnik, a rém kifog rajta. Az ork közel sem bizonyul megfelelő ellenfélnek számára. Cagon ereje kezd felhagyni és látása is már homályosodik a hatalmas vérveszteségtől. Az orkot csupán percek választhatják el a biztos haláltól. A segítség mintha késne, legalábbis Cagon úgy érzi, mintha már órák óta birkózna a rémmel. Végül csak ide ér a csipet csapat és pusztán jelenlétükkel elijesztik ezt a valamit. Mikor amaz eliszkol és már nem hallani azt a veszedelmes hangját, megkönnyebbül. Elkezd köhögni, talán még vért is. Legfőképp most azon aggódik, hogy az oldalán logó italok egybe vannak e. Nagyobb gondjai is akadnak ennél, bár most nemigen tud másra gondolni. Reméli, hogy a többieknek van rá módja, hogy befoltozzák. De, ha mégse csak megnézik a táskáját és csak találnak valami zöld löttyöt, ami segítheti őket. *
1435. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-23 23:49:00
Üzenet elküldve: 2024-08-23 23:49:00
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 550
OOC üzenetek: 80
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 550
OOC üzenetek: 80
Játékstílus: Szelíd
//A vadászlaki rém//
*Cagon nem jeleskedik épp sem a pusztakézzel történő, sem a fegyveres harcban. Noha mindent megtesz, hogy kárt okozzon a fenevadban, az jóval nagyobb és veszedelmesebb, mint az ork. Valósággal a földnek szegezi, s ezúttal már nem Cagon sérült karját marcangolva, hanem az oldalából tépve ki egy jó adagot.
Az ork viszont sérülése ellenére jó erőben van, így megkísérli lábát átvetve földhöz szögezni a lény fejét. Egy pillanatra úgy néz ki, sikerül is eredményt elérnie, de a fenevad csak kiszabadul a szorításából. Vértől csöpögő, bicskapenge méretű fogait vicsorítja az orkra. Mielőtt újra támadásra szánná magát, figyelme elterelődik; elvégre három férfi szalad feléjük a domboldalon. Danrim rövid úton csatlakozik a két férfihoz, hogy maga is kurjongatva közelítse meg a farkasfajzatot.*
-Az anyja szentségit... *Elkerekedik a szeme, ahogy a villámcsapás fényében meglátja, mivel is van dolguk. Bölcsen nem íjat hozott, ahelyett hosszú nyelű lándzsa pihen a kezei ügyében. A jelenlegi látási és időjárási viszonyok tükrében nem kockáztatta volna meg a távolsági fegyver alkalmazását.
A három férfi jöttére a fenevad leugrik Cagonról. Előbb két lábra egyenesedik, kihívóan vicsorogva a közeledő alakok felé, mintha csak azon tanakodna, felvegye-e a harcot. Csak eztán ereszkedik négy lábra, hogy az erdő felé iszkoljon. A vihar dacára legalább oly sebesen fut, akár egy hátasló.*
-Vigyük be a házba! *Harsogja Danrim, igyekezvén túlkiabálni az égzengést. Természetesen a sérült vándorra gondol.*
-A házba! *Ismétli, hátha nem hallották. Az ork méretes, látszólag mindhármuk testi erejére szükség lesz. Cagon körül közben el-elfeketül a világ, szemmel láthatóan küzd az eszméletvesztés ellen. Karjából és oldalából vér pereg, alaposan vörösre festve ruházatát.*
*Cagon nem jeleskedik épp sem a pusztakézzel történő, sem a fegyveres harcban. Noha mindent megtesz, hogy kárt okozzon a fenevadban, az jóval nagyobb és veszedelmesebb, mint az ork. Valósággal a földnek szegezi, s ezúttal már nem Cagon sérült karját marcangolva, hanem az oldalából tépve ki egy jó adagot.
Az ork viszont sérülése ellenére jó erőben van, így megkísérli lábát átvetve földhöz szögezni a lény fejét. Egy pillanatra úgy néz ki, sikerül is eredményt elérnie, de a fenevad csak kiszabadul a szorításából. Vértől csöpögő, bicskapenge méretű fogait vicsorítja az orkra. Mielőtt újra támadásra szánná magát, figyelme elterelődik; elvégre három férfi szalad feléjük a domboldalon. Danrim rövid úton csatlakozik a két férfihoz, hogy maga is kurjongatva közelítse meg a farkasfajzatot.*
-Az anyja szentségit... *Elkerekedik a szeme, ahogy a villámcsapás fényében meglátja, mivel is van dolguk. Bölcsen nem íjat hozott, ahelyett hosszú nyelű lándzsa pihen a kezei ügyében. A jelenlegi látási és időjárási viszonyok tükrében nem kockáztatta volna meg a távolsági fegyver alkalmazását.
A három férfi jöttére a fenevad leugrik Cagonról. Előbb két lábra egyenesedik, kihívóan vicsorogva a közeledő alakok felé, mintha csak azon tanakodna, felvegye-e a harcot. Csak eztán ereszkedik négy lábra, hogy az erdő felé iszkoljon. A vihar dacára legalább oly sebesen fut, akár egy hátasló.*
-Vigyük be a házba! *Harsogja Danrim, igyekezvén túlkiabálni az égzengést. Természetesen a sérült vándorra gondol.*
-A házba! *Ismétli, hátha nem hallották. Az ork méretes, látszólag mindhármuk testi erejére szükség lesz. Cagon körül közben el-elfeketül a világ, szemmel láthatóan küzd az eszméletvesztés ellen. Karjából és oldalából vér pereg, alaposan vörösre festve ruházatát.*
1434. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-23 17:41:04
Üzenet elküldve: 2024-08-23 17:41:04
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Hogy mit lát, s mit keres, legfeljebb csak akkor tudná megmutatni a másiknak, ha az közelebb jönne és akkor is csak akkor, ha kifejezetten kérdezné. Onnan, ahol megáll azonban biztosan nem látni, ami szembeötlik a férfinek a földön, még neki is le kell guggolnia hozzá, hogy ki tudjon venni egy-egy bizonytalanabb formát, mancsok lenyomatát a puha, mostanra valamennyire kiszáradt sárban. Nem kristálytiszta, de látja benne azokat a részleteket, amiket keres. Ahogyan pedig a következőt is megtalálja, ami már elfele vezet a pocsolyától, hamar rááll a szeme a nyom egyedi formáira a patásoké között. Halványak, és nem elég jó vadász még ahhoz, hogy mindent meg tudjon mondani ennyiből, de ami érdekli, amire kíváncsi, s amire választ keres, azt megkapja belőlük, miután valamivel feljebb követi a furcsa, ingázó nyomvonalat az ösvényen. Ennél többre pedig nincs is szüksége.
Még egy darabon fut a tekintete feltételezett út vonalán, de már nem az egyes konkrét lábnyomokat követi. A vadcsapás közepén állva engedi elveszni azt az erdő fái között. Nem megy tovább, nincs rá szükség. Mégsem mozdul azonban azonnal az ellenkező irányba sem. Az ég felé fordítja az arcát, elhallgatva egy pillanatra a szelet a fák felett. Hűvösen éri a bőrét. Behunyja a szemét.
Nyugodtan fordul oldalra a feje, az őt követő elf alakja felé. Mert követte. Röviden figyeli csupán a másikat, mielőtt visszapillantana még egyszer az égre. Már beletörődött, mégsem akarja elhinni a saját döntését sem. Visszaindul a csapáson a hosszúéletű felé. Menet közben bújik ki az íjából, ismét a kezébe engedve azt. Továbbra sem hiszi, hogy kelleni fog, de jobb szeret felkészülni. Tárgyilagosan szól csak a nőnek, ahogy elhalad mellette:*
- Kutya.
*S ezzel mindent elmondott. Hogy mit látott, mit talált, és azt is, hogy hova megy. Ha meg nem is ígérte, de beleegyezett, hogy menjenek a városba, ha nem farkas. Abban pedig szinte biztos, hogyha most nem viszi el az elfet, az magától nem valószínű, hogy el fog menni. Már a legutóbb is festéket keresett a dokkoknál, és annak előtte is azt mondta, be kellene mennie. Ha ez idáig nem ment, egyedül nem is fog. Nem akarja kényszeríteni, de talán egy kis elégtételt mégis adna, ha szenvedni látná a piacon a hosszúéletűt.. S ha magából indul ki, akkor fog. Ő is.
Szótlanul tér egy újabb ösvényre a fák között miután egy darabig visszafele haladt azon, amin jöttek. Ismeri ezeket az utakat, a falut pedig továbbra is elkerülné. Ha távolabb érnek tőle, majd rákanyarodik az Artheniorba vezető széles földútra, de addig jobb az erdőben maradni. Nyugodtabb. A város előtt pedig csak akkor áll meg, ha a nő valamit akar tőle. Vagy eltűnik mögüle. Észrevenné. Ezúttal már nem zárja ki a jelenlétét, ha nem is szentel neki kimondottan figyelmet ezúttal sem, és ha a másik továbbra is mögötte marad csak, mint egy árnyék.*
*Hogy mit lát, s mit keres, legfeljebb csak akkor tudná megmutatni a másiknak, ha az közelebb jönne és akkor is csak akkor, ha kifejezetten kérdezné. Onnan, ahol megáll azonban biztosan nem látni, ami szembeötlik a férfinek a földön, még neki is le kell guggolnia hozzá, hogy ki tudjon venni egy-egy bizonytalanabb formát, mancsok lenyomatát a puha, mostanra valamennyire kiszáradt sárban. Nem kristálytiszta, de látja benne azokat a részleteket, amiket keres. Ahogyan pedig a következőt is megtalálja, ami már elfele vezet a pocsolyától, hamar rááll a szeme a nyom egyedi formáira a patásoké között. Halványak, és nem elég jó vadász még ahhoz, hogy mindent meg tudjon mondani ennyiből, de ami érdekli, amire kíváncsi, s amire választ keres, azt megkapja belőlük, miután valamivel feljebb követi a furcsa, ingázó nyomvonalat az ösvényen. Ennél többre pedig nincs is szüksége.
Még egy darabon fut a tekintete feltételezett út vonalán, de már nem az egyes konkrét lábnyomokat követi. A vadcsapás közepén állva engedi elveszni azt az erdő fái között. Nem megy tovább, nincs rá szükség. Mégsem mozdul azonban azonnal az ellenkező irányba sem. Az ég felé fordítja az arcát, elhallgatva egy pillanatra a szelet a fák felett. Hűvösen éri a bőrét. Behunyja a szemét.
Nyugodtan fordul oldalra a feje, az őt követő elf alakja felé. Mert követte. Röviden figyeli csupán a másikat, mielőtt visszapillantana még egyszer az égre. Már beletörődött, mégsem akarja elhinni a saját döntését sem. Visszaindul a csapáson a hosszúéletű felé. Menet közben bújik ki az íjából, ismét a kezébe engedve azt. Továbbra sem hiszi, hogy kelleni fog, de jobb szeret felkészülni. Tárgyilagosan szól csak a nőnek, ahogy elhalad mellette:*
- Kutya.
*S ezzel mindent elmondott. Hogy mit látott, mit talált, és azt is, hogy hova megy. Ha meg nem is ígérte, de beleegyezett, hogy menjenek a városba, ha nem farkas. Abban pedig szinte biztos, hogyha most nem viszi el az elfet, az magától nem valószínű, hogy el fog menni. Már a legutóbb is festéket keresett a dokkoknál, és annak előtte is azt mondta, be kellene mennie. Ha ez idáig nem ment, egyedül nem is fog. Nem akarja kényszeríteni, de talán egy kis elégtételt mégis adna, ha szenvedni látná a piacon a hosszúéletűt.. S ha magából indul ki, akkor fog. Ő is.
Szótlanul tér egy újabb ösvényre a fák között miután egy darabig visszafele haladt azon, amin jöttek. Ismeri ezeket az utakat, a falut pedig továbbra is elkerülné. Ha távolabb érnek tőle, majd rákanyarodik az Artheniorba vezető széles földútra, de addig jobb az erdőben maradni. Nyugodtabb. A város előtt pedig csak akkor áll meg, ha a nő valamit akar tőle. Vagy eltűnik mögüle. Észrevenné. Ezúttal már nem zárja ki a jelenlétét, ha nem is szentel neki kimondottan figyelmet ezúttal sem, és ha a másik továbbra is mögötte marad csak, mint egy árnyék.*
1433. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-23 16:52:34
Üzenet elküldve: 2024-08-23 16:52:34
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Szép lassan minden visszarendeződik a jól megszokott csendességgé. Amikor a belső űr sem tűnik fel, mert betölti a figyelme, amit másnak szentel. Más rezgésének. Nem hiányzik a belülről feszítő idegen robaj. Most is másra figyel... most is a másikra és mindenre, amit csinál, de nem lehet összehasonlítani, azzal, mikor aggódóan figyelmes szemekkel kémlel. Pedig mennyivel könnyebb lenne ha azt a két teljesen más világot magában össze tudná hangolni. Kivenni az egyikből az értékest és kicserélni a másikban honoló értéktelenre. Nehéz lenne, de hogy lehetetlen-e, azt nem tudná megmondani senki.
A lába elé alig figyel, mégis minden lépte olyan helyet ér, ahol nem rombolhat, nem zajong. Mintha a másik talpa nyomára helyezné a sajátját is, mégsem az a fajta követés ez, amikor a zsigerben érződik, hogy két szem fúródik a hátba. Nem okoz zavart a kifejezéstelenség, nem keres benne semmit és nem is lát bele többet, vagy épp kevesebbet. Olyan megnyugtató, amit mások csak bódító szerek, vagy növények hatására tudnak elérni. Mint az ezüstcsörgő, aminek hatásairól igen terjedelmes sorokat írt le rajza mellé a füzetében. Nincs rá szüksége, pedig nem hitte volna, hogy ezt az állapotot el tudja érni, szinte egy szemvillanásnyi idő alatt. Hogy tényleg a megfejthetetlen morranás kellett hozzá, vagy túl nagy szüksége volt beleesni ebbe, az talány. De most itt van és semmissé tesz mindent, egy jó darabig biztosan.
A félvért figyeli, de megáll tőle néhány lépésre távol. Hogyan guggol le, mit keres a szemeivel, s mi után hova vetül az a szürke, s ül-e ki rá bármit is sejtető vonás. Talán ettől olyan békés, mert nem. A nyomokat nem látja igazán. Persze feltűnik, ha a közelében van a lábnyom, ha közvetlen azt nézi, de nem ebben a fajta olvasásban jó. Viszont igen érdekes, ahogyan amaz jár és kel köztük, ahogy felfedez, ahogy teljesen ráfókuszál arra, amit csinál. Ez ragadta meg benne. Ril sem különbözik ettől, csak nem a vadak nyomait fürkészi. De ott nem paták lenyomata van a sárban. Ott nem hűsíti az árnyékos erdőben, sűrűn szőtt ágak közül befújódó enyhe szellő.
Szeretné tudni mit lát a másik, mit fedezett fel, vagy éppen mit nem, de a kíváncsiság nem olyan mardosó, hogy kibukjon kérdés formájában. Hadd játsszon a fülében csak a természet zaja, a levelek csörgése, az elszáradt levél halk roppanása a talpak alatt. Sokkal jobb csak megfigyelni.
Karját mellkasa előtt fonja össze, ahogy egy rövid ideg egy vastagabb fa törzsének dől. Elég az aranyakkal követni, látni fogja, ha tovább akar menni, azt is, ha visszafordulna. Látni fog mindent. Élesen. Nem eltompult, vagy épp felfokozott érzésekkel figyelni, sőt szinte várni, hogy itt hagyja-e. Milyen távolinak és balgaságnak tűnik most az a sok terhelő érzés, amit megengedett magának, hogy majdnem elrontson mindent, ami jó tud lenni. Ha rá is nézne, még a kérdő tekintete sem tolakodó, végez, amikor végez. Bármennyit időt el tudna most itt tölteni. Még hogy város...*
*Szép lassan minden visszarendeződik a jól megszokott csendességgé. Amikor a belső űr sem tűnik fel, mert betölti a figyelme, amit másnak szentel. Más rezgésének. Nem hiányzik a belülről feszítő idegen robaj. Most is másra figyel... most is a másikra és mindenre, amit csinál, de nem lehet összehasonlítani, azzal, mikor aggódóan figyelmes szemekkel kémlel. Pedig mennyivel könnyebb lenne ha azt a két teljesen más világot magában össze tudná hangolni. Kivenni az egyikből az értékest és kicserélni a másikban honoló értéktelenre. Nehéz lenne, de hogy lehetetlen-e, azt nem tudná megmondani senki.
A lába elé alig figyel, mégis minden lépte olyan helyet ér, ahol nem rombolhat, nem zajong. Mintha a másik talpa nyomára helyezné a sajátját is, mégsem az a fajta követés ez, amikor a zsigerben érződik, hogy két szem fúródik a hátba. Nem okoz zavart a kifejezéstelenség, nem keres benne semmit és nem is lát bele többet, vagy épp kevesebbet. Olyan megnyugtató, amit mások csak bódító szerek, vagy növények hatására tudnak elérni. Mint az ezüstcsörgő, aminek hatásairól igen terjedelmes sorokat írt le rajza mellé a füzetében. Nincs rá szüksége, pedig nem hitte volna, hogy ezt az állapotot el tudja érni, szinte egy szemvillanásnyi idő alatt. Hogy tényleg a megfejthetetlen morranás kellett hozzá, vagy túl nagy szüksége volt beleesni ebbe, az talány. De most itt van és semmissé tesz mindent, egy jó darabig biztosan.
A félvért figyeli, de megáll tőle néhány lépésre távol. Hogyan guggol le, mit keres a szemeivel, s mi után hova vetül az a szürke, s ül-e ki rá bármit is sejtető vonás. Talán ettől olyan békés, mert nem. A nyomokat nem látja igazán. Persze feltűnik, ha a közelében van a lábnyom, ha közvetlen azt nézi, de nem ebben a fajta olvasásban jó. Viszont igen érdekes, ahogyan amaz jár és kel köztük, ahogy felfedez, ahogy teljesen ráfókuszál arra, amit csinál. Ez ragadta meg benne. Ril sem különbözik ettől, csak nem a vadak nyomait fürkészi. De ott nem paták lenyomata van a sárban. Ott nem hűsíti az árnyékos erdőben, sűrűn szőtt ágak közül befújódó enyhe szellő.
Szeretné tudni mit lát a másik, mit fedezett fel, vagy éppen mit nem, de a kíváncsiság nem olyan mardosó, hogy kibukjon kérdés formájában. Hadd játsszon a fülében csak a természet zaja, a levelek csörgése, az elszáradt levél halk roppanása a talpak alatt. Sokkal jobb csak megfigyelni.
Karját mellkasa előtt fonja össze, ahogy egy rövid ideg egy vastagabb fa törzsének dől. Elég az aranyakkal követni, látni fogja, ha tovább akar menni, azt is, ha visszafordulna. Látni fog mindent. Élesen. Nem eltompult, vagy épp felfokozott érzésekkel figyelni, sőt szinte várni, hogy itt hagyja-e. Milyen távolinak és balgaságnak tűnik most az a sok terhelő érzés, amit megengedett magának, hogy majdnem elrontson mindent, ami jó tud lenni. Ha rá is nézne, még a kérdő tekintete sem tolakodó, végez, amikor végez. Bármennyit időt el tudna most itt tölteni. Még hogy város...*
1432. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-23 10:21:57
Üzenet elküldve: 2024-08-23 10:21:57
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Az idegen feszültséget úgy tűnik valóban a teraszon hagyják. Nem is a feszültség idegen számára, hanem az, hogy a nő gerjeszti. De talán az sem. Talán nem is miatta van igazából. Talán tényleg csak a történtek hagytak nyomot benne is, ha nem is gondolta akkor. Nem tudja, de nem most fogja megfejteni, ha egyáltalán. Egyszerűbb feledni. Egyszerűbb belevetni magát az erdőbe, az ismerős neszek közé, az ismerős ösvényeket járni, ismerős nyomokat kutatni. Egy idő után azt sem kívánja már igazán, hogy máshol unatkozzon a másik. Nem zavaró, hogy követi. Mint legelőször.. Végletesek a kilengések, de nem szól ezúttal sem róla. Nem küldte el és nem is hívta, most sem jelzi, hogy jó-e vagy sem az, hogy itt van. A kifejezéstelenség ami lassan teret nyer újra az arcán a gondolatait is elcsitítja. Nem kellemes, nem kellemetlen, csak van. Egyelőre azonban még csak azzal sem törődik. De azért, ha nem lenne, azt talán mégis megérezné.
Nem válnak óvatosabbá a léptek, ahogy végül a keresett helyhez ér. Nem cserkészni jött, mégis megáll egy időre még a fák alatt, hogy körbenézzen. Ha valóban farkas volt a környéken, - amit továbbra sem hisz, - akkor sem árt vigyázni, de egyébként sem szokása egy jó ideje úgy kilépni a nyílt térre, hogy ne lenne benne majdnem biztos, hogy biztonságos. Ha nem is hazája a lombos erdő, mostanra megtanulta otthonaként kezelni. Ismeri a zajokat, a füle körül dünnyögő bogarakat, a távolban krákogó varjat, a szelet a lombok felett, ami a tarkóját is éri; a háta mögül húz a sűrűből a kellemes hűvöse. Ha volt is itt vad, már régen elment. Nem keresi a másik alakját maga körül. Tudja, hogy ott van valahol, elég ennyi. Belebújik az íjába, hogy szabad legyen a keze, mielőtt kilépne végül a kis irtásra hajazó területre. Nem tart tőle, hogy bármi megtalálná őket. Még arról is mintha végre képes lenne megfeledkezni, hogy a gyereket talán üldözte valami. Ha üldözte egyáltalán.
A réten keresztül haladó ösvény végében figyeli egy pocsolya maradványait egy megsüllyedt szakaszon. Az még árnyékban van, talán egész nap abban is marad a belógó ágak alatt. Ahhoz sétál át, útközben még a fejét sem emelve meg egy fakopáncs kopogtatására az egyik közeli fa törzsén. A sötét földet figyeli a lába előtt, megállva jó két lépésre a vájat közepén maradt pangó víztől. Még mindig nedves körülötte a talaj. Nyomokat keres benne a szeme. Van, amihez közelebb kell mennie; körüljárja az egész pocsolyát, amíg meg nem találja, amit keres. Vaddisznót lát, talán más patást is, a sárban megcsúszott lábak nyomait, feltúrt avart. Dagonyázni járhatnak ide. Inni ott a folyó. Leguggol, összehúzva a szemét egy laposabb lábnyom felett. Egy darabig figyeli, hasonlót kutat a szeme a környezetében. Felemelkedve indul az első után, amit talál. Megáll, hogy a következőt keresse. A fűben már hamarabb elvesznek a nyomok. Egy irányt belőve azonban idővel megtalálja a következőt is a földön. Ide-oda bolyong. Cikk-cakkban a csapáson. Elég egy rövid szakaszon követnie, hogy tudja. Megáll. A tekintete már csak az, ami végigfut az elfele vezető nyomok mentén, vissza a fák közé, ahogy felemeli a fejét a földről.*
*Az idegen feszültséget úgy tűnik valóban a teraszon hagyják. Nem is a feszültség idegen számára, hanem az, hogy a nő gerjeszti. De talán az sem. Talán nem is miatta van igazából. Talán tényleg csak a történtek hagytak nyomot benne is, ha nem is gondolta akkor. Nem tudja, de nem most fogja megfejteni, ha egyáltalán. Egyszerűbb feledni. Egyszerűbb belevetni magát az erdőbe, az ismerős neszek közé, az ismerős ösvényeket járni, ismerős nyomokat kutatni. Egy idő után azt sem kívánja már igazán, hogy máshol unatkozzon a másik. Nem zavaró, hogy követi. Mint legelőször.. Végletesek a kilengések, de nem szól ezúttal sem róla. Nem küldte el és nem is hívta, most sem jelzi, hogy jó-e vagy sem az, hogy itt van. A kifejezéstelenség ami lassan teret nyer újra az arcán a gondolatait is elcsitítja. Nem kellemes, nem kellemetlen, csak van. Egyelőre azonban még csak azzal sem törődik. De azért, ha nem lenne, azt talán mégis megérezné.
Nem válnak óvatosabbá a léptek, ahogy végül a keresett helyhez ér. Nem cserkészni jött, mégis megáll egy időre még a fák alatt, hogy körbenézzen. Ha valóban farkas volt a környéken, - amit továbbra sem hisz, - akkor sem árt vigyázni, de egyébként sem szokása egy jó ideje úgy kilépni a nyílt térre, hogy ne lenne benne majdnem biztos, hogy biztonságos. Ha nem is hazája a lombos erdő, mostanra megtanulta otthonaként kezelni. Ismeri a zajokat, a füle körül dünnyögő bogarakat, a távolban krákogó varjat, a szelet a lombok felett, ami a tarkóját is éri; a háta mögül húz a sűrűből a kellemes hűvöse. Ha volt is itt vad, már régen elment. Nem keresi a másik alakját maga körül. Tudja, hogy ott van valahol, elég ennyi. Belebújik az íjába, hogy szabad legyen a keze, mielőtt kilépne végül a kis irtásra hajazó területre. Nem tart tőle, hogy bármi megtalálná őket. Még arról is mintha végre képes lenne megfeledkezni, hogy a gyereket talán üldözte valami. Ha üldözte egyáltalán.
A réten keresztül haladó ösvény végében figyeli egy pocsolya maradványait egy megsüllyedt szakaszon. Az még árnyékban van, talán egész nap abban is marad a belógó ágak alatt. Ahhoz sétál át, útközben még a fejét sem emelve meg egy fakopáncs kopogtatására az egyik közeli fa törzsén. A sötét földet figyeli a lába előtt, megállva jó két lépésre a vájat közepén maradt pangó víztől. Még mindig nedves körülötte a talaj. Nyomokat keres benne a szeme. Van, amihez közelebb kell mennie; körüljárja az egész pocsolyát, amíg meg nem találja, amit keres. Vaddisznót lát, talán más patást is, a sárban megcsúszott lábak nyomait, feltúrt avart. Dagonyázni járhatnak ide. Inni ott a folyó. Leguggol, összehúzva a szemét egy laposabb lábnyom felett. Egy darabig figyeli, hasonlót kutat a szeme a környezetében. Felemelkedve indul az első után, amit talál. Megáll, hogy a következőt keresse. A fűben már hamarabb elvesznek a nyomok. Egy irányt belőve azonban idővel megtalálja a következőt is a földön. Ide-oda bolyong. Cikk-cakkban a csapáson. Elég egy rövid szakaszon követnie, hogy tudja. Megáll. A tekintete már csak az, ami végigfut az elfele vezető nyomok mentén, vissza a fák közé, ahogy felemeli a fejét a földről.*
1431. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-22 18:33:42
Üzenet elküldve: 2024-08-22 18:33:42
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Tényleg követi. Ha ez most olyan tudatos lenne, mint amilyennek először tűnik, akkor nem telepedhetett volna rá a legkedvesebb semmi. Ami mindenét úgy járja át, hogy kilöki a már majdnem teljesen beleragadt idegőrlő neszeket. Bevonta ujjait, amit nem tudott szétnyitni tőle, görcsösen próbálta és csak egyre több por ragadt közé. De most nem létezik az, ami máskor feszélyez. Nincsen olyan csönd, ami felkarcolja bőrét, ami minden mozdulatnál jelez, hogy kellemetlen. Csak a nesztelen léptek, a mindenre odafigyelés, a belemélyedés van. Kiürítve minden nem oda valót. Ha hallaná a másik lélegzetvételét az erdő alapzajától, akkor az ő mellkasa is ugyanolyan ütemben emelkedne és süllyedne. Nem lát a másik szemeivel, de mégis abba az irányba fordul, ahová annak mozgását képzeli. A léptek zajtalanok, úgy megfontoltak, hogy közben mégsem gondol rá, csak a módszeresen belevert ösztönök késztetik a hangnélküliségre. Kisimult. Nem kell ügyelni a vonásokra, mert nincsenek, nincs mi kiüljön rájuk. A másik mozdulatai vannak. Hogyan moccan a kar, hogyan hajlik a hát és milyen gyorsasággal lép a láb. Hova rakja le. Könnyű követni. Könnyű olyannak átadni magát, aki eggyé tud válni a természettel, mert neki is az a természetes. A mesterkélést nehezebben utánozná, nehezen olvadna bele. Ahogy tűnik az elemi feszültség, amit otthagytak a teraszon, úgy egyre könnyebb és könnyebb. Az aranyak közben mégis mindent figyelnek, ami köröttük van. Akkor is, ha nem tudja mit kell keresni, rá fog érezni, ha a másik megtalálja. Nincs az a kikorhadt cölöp, az a leesett gally, nincs az a kerítéséből megmaradt csonk, amit elvétene, ami megakadályozná a mozgásban. És mindez nem vegyül az általa méltán ismert vadász-préda képzettel. Nincs benne az a cél, hogy a végén elejti. Ez még akkor sem volt biztos, amikor elindult, de hiányzik belőle az inger. A megbízás. Tényleg csak egy sétányi időre van szüksége, hogy kimúlhasson belőle a hatok felgyülemlett terhe. Így nem maradhat, ennek egyszer vége lesz. De minden jobb, mintha úgy nézne a másikra, mint ahogy ezelőtt. Minden jobb, mint utálni valakit, aki ismerősnek hatott és elveszteni magát, akit pedig meg sem talált. Tompán szűrődik a nap fénye az ágak közé. Az erdő szépsége pont ez. Kiélesedhet az érzék, kihallhatja a zajok egyvelegéből ami fontos, figyelheti, hogy a félvér mire rezzen, mire harap rá és mi készteti megállásra. Most a legjobb nem megszólalni. Nem érezni, csak rezegni együtt a világgal, amivel akar. Ami otthonos. Nem zavarni és őt sem zavarják. Nincs félsz az állatoktól, de a saját magában tombolótól sem tart. Ez kellett. Mélyet szív a levegőbe, de még ennek sem ad nagyobb hangot, mint ami ne veszhetne el közöttük. Az íjba belebújó kart figyeli. Csak negyed lépésnyi lemaradást engedélyezne magának, hogy bármire tudjon reagálni, amire szükséges. *
*Tényleg követi. Ha ez most olyan tudatos lenne, mint amilyennek először tűnik, akkor nem telepedhetett volna rá a legkedvesebb semmi. Ami mindenét úgy járja át, hogy kilöki a már majdnem teljesen beleragadt idegőrlő neszeket. Bevonta ujjait, amit nem tudott szétnyitni tőle, görcsösen próbálta és csak egyre több por ragadt közé. De most nem létezik az, ami máskor feszélyez. Nincsen olyan csönd, ami felkarcolja bőrét, ami minden mozdulatnál jelez, hogy kellemetlen. Csak a nesztelen léptek, a mindenre odafigyelés, a belemélyedés van. Kiürítve minden nem oda valót. Ha hallaná a másik lélegzetvételét az erdő alapzajától, akkor az ő mellkasa is ugyanolyan ütemben emelkedne és süllyedne. Nem lát a másik szemeivel, de mégis abba az irányba fordul, ahová annak mozgását képzeli. A léptek zajtalanok, úgy megfontoltak, hogy közben mégsem gondol rá, csak a módszeresen belevert ösztönök késztetik a hangnélküliségre. Kisimult. Nem kell ügyelni a vonásokra, mert nincsenek, nincs mi kiüljön rájuk. A másik mozdulatai vannak. Hogyan moccan a kar, hogyan hajlik a hát és milyen gyorsasággal lép a láb. Hova rakja le. Könnyű követni. Könnyű olyannak átadni magát, aki eggyé tud válni a természettel, mert neki is az a természetes. A mesterkélést nehezebben utánozná, nehezen olvadna bele. Ahogy tűnik az elemi feszültség, amit otthagytak a teraszon, úgy egyre könnyebb és könnyebb. Az aranyak közben mégis mindent figyelnek, ami köröttük van. Akkor is, ha nem tudja mit kell keresni, rá fog érezni, ha a másik megtalálja. Nincs az a kikorhadt cölöp, az a leesett gally, nincs az a kerítéséből megmaradt csonk, amit elvétene, ami megakadályozná a mozgásban. És mindez nem vegyül az általa méltán ismert vadász-préda képzettel. Nincs benne az a cél, hogy a végén elejti. Ez még akkor sem volt biztos, amikor elindult, de hiányzik belőle az inger. A megbízás. Tényleg csak egy sétányi időre van szüksége, hogy kimúlhasson belőle a hatok felgyülemlett terhe. Így nem maradhat, ennek egyszer vége lesz. De minden jobb, mintha úgy nézne a másikra, mint ahogy ezelőtt. Minden jobb, mint utálni valakit, aki ismerősnek hatott és elveszteni magát, akit pedig meg sem talált. Tompán szűrődik a nap fénye az ágak közé. Az erdő szépsége pont ez. Kiélesedhet az érzék, kihallhatja a zajok egyvelegéből ami fontos, figyelheti, hogy a félvér mire rezzen, mire harap rá és mi készteti megállásra. Most a legjobb nem megszólalni. Nem érezni, csak rezegni együtt a világgal, amivel akar. Ami otthonos. Nem zavarni és őt sem zavarják. Nincs félsz az állatoktól, de a saját magában tombolótól sem tart. Ez kellett. Mélyet szív a levegőbe, de még ennek sem ad nagyobb hangot, mint ami ne veszhetne el közöttük. Az íjba belebújó kart figyeli. Csak negyed lépésnyi lemaradást engedélyezne magának, hogy bármire tudjon reagálni, amire szükséges. *
1430. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-22 16:29:54
Üzenet elküldve: 2024-08-22 16:29:54
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Követi. Hogyne követné. Ha mérget kellett volna vennie, erre vett volna. Nem állítja azonban meg a tény annyira, hogy törődjön is vele. Egy lendülettel lép le a teraszról a fűbe, és indul a rét szélén futó ösvény felé. Ahogyan legelőször sem, most sem szól rá a hosszúéletűre, hogy ne kövesse, bár tudja, hogy amaz azt teszi. Ha nem is hallja, akkor is érzi. Legutóbb ideje nem volt, most kedve nincs hozzá, hogy tegyen ellene. Mit érne el vele, ha azt mondaná, menjen haza? Semmit. S vajon őt valóban annyira zavarja-e egyáltalán, hogy a nő itt unatkozik, vagy máshol? Bosszús szoboré az ábrázat, ami a vonásaira ül. Legszívesebben a saját gondolatait is elnémítaná.
Ezúttal az ő léptei azok, amik kevésbé megfontoltak, mint általában. Feljebb emeli a kezét, benne az íjjal egy magasabbra nőtt gazos útjából, ahogy kilép az útra, hogy továbbinduljon rajta a folyón átvezető kőhíd felé. Nem fog a faluba menni az elffel, egyébként sem szeret, még ha egymaga van is. De az állítólagos farkast arrafelé látták, közel a településhez, szinte már a hátsókertekben. Szótlanság ül a mozdulatain, amikkel nem sokkal a híd után vissza is veti magát a fák közé. A lombok alatt sötétebb van, hamar szokja azonban a szeme a nyílt térhez képest kellemesebb félhomályt. Nem törődik vele, hogy a másik mit csinál mögötte. Neki dolga van. Ha azonban ugyanúgy, mint legelőször is az elf szinte árnyéka lesz, akkor hamar el is feledi valójában, hogy ott van egyáltalán. Hogy újra az erdőben lehet, csendben, hogy járhat anélkül, hogy visszafognák, s konkrét dolga is van közben hamar átveszik az elméje felett az irányítást. Sosem csalódott még benne. A földben a lába alatt, a szélben sustorgó levelekben a feje felett. A léptek is halkulnak, ösztönként ügyel már arra, hogy ne reccsenjen a talpa alatt gally, ne mozduljon több tavalyi száraz avar, mint amennyi feltétlen szükséges, bár csupán nyomokat, és nem állatokat keres. Nem hall madarakat, csak a távolból, de nem is illene a még mindig sötét felhőként hullámzó gondolatai mellé a derűs csicsergésük. Egyelőre nyugalmat lel így is, de ki tudja, meddig tart.
A terület, amit a favágó leírt, nincs messze. Apró kis lejtős irtás, inkább csak egy nyílás a fák között, alig világosabb, mint a lombok alatt, egyedül a közepére érnek el a nap sugarai. Valami kerítésféle maradványai állnak még itt-ott az egyenetlen talajon, de hogy honnan hova vezettek pontosan, nem tudni. Talán tényleg valaki hátsókertje, vagy karám része lehetett régebben. Nincs messze a falutól, de ha nem tudná, merre van, nem biztos, hogy megtalálná. Kilométerek mélyén is lehetnének akár a sűrűben. Néhány facölöpöt már bokrok nyeltek magukba, néhány a földön fekszik kidőlve, elrohadva, ha az ember közelebb megy és észreveszi egyáltalán őket a magas fű alatt. Ami miatt mégis érdekes lehet a hely, az a rajta keresztül vezető, jól láthatóan használt vadcsapás, aminek árnyékosabb felein gyakran maradnak pocsolyák eső után.
A fák szélén megállva figyeli csak a teret. Némán figyel egy darabig, hátha mozdul valami. Egy nagyobb szikla áll az állatok által kijárt ösvény szélén. Azon akad meg a pillantása, amíg a szelet hallgatja. Mögülük fúj. A vállával bújik az íjába.*
*Követi. Hogyne követné. Ha mérget kellett volna vennie, erre vett volna. Nem állítja azonban meg a tény annyira, hogy törődjön is vele. Egy lendülettel lép le a teraszról a fűbe, és indul a rét szélén futó ösvény felé. Ahogyan legelőször sem, most sem szól rá a hosszúéletűre, hogy ne kövesse, bár tudja, hogy amaz azt teszi. Ha nem is hallja, akkor is érzi. Legutóbb ideje nem volt, most kedve nincs hozzá, hogy tegyen ellene. Mit érne el vele, ha azt mondaná, menjen haza? Semmit. S vajon őt valóban annyira zavarja-e egyáltalán, hogy a nő itt unatkozik, vagy máshol? Bosszús szoboré az ábrázat, ami a vonásaira ül. Legszívesebben a saját gondolatait is elnémítaná.
Ezúttal az ő léptei azok, amik kevésbé megfontoltak, mint általában. Feljebb emeli a kezét, benne az íjjal egy magasabbra nőtt gazos útjából, ahogy kilép az útra, hogy továbbinduljon rajta a folyón átvezető kőhíd felé. Nem fog a faluba menni az elffel, egyébként sem szeret, még ha egymaga van is. De az állítólagos farkast arrafelé látták, közel a településhez, szinte már a hátsókertekben. Szótlanság ül a mozdulatain, amikkel nem sokkal a híd után vissza is veti magát a fák közé. A lombok alatt sötétebb van, hamar szokja azonban a szeme a nyílt térhez képest kellemesebb félhomályt. Nem törődik vele, hogy a másik mit csinál mögötte. Neki dolga van. Ha azonban ugyanúgy, mint legelőször is az elf szinte árnyéka lesz, akkor hamar el is feledi valójában, hogy ott van egyáltalán. Hogy újra az erdőben lehet, csendben, hogy járhat anélkül, hogy visszafognák, s konkrét dolga is van közben hamar átveszik az elméje felett az irányítást. Sosem csalódott még benne. A földben a lába alatt, a szélben sustorgó levelekben a feje felett. A léptek is halkulnak, ösztönként ügyel már arra, hogy ne reccsenjen a talpa alatt gally, ne mozduljon több tavalyi száraz avar, mint amennyi feltétlen szükséges, bár csupán nyomokat, és nem állatokat keres. Nem hall madarakat, csak a távolból, de nem is illene a még mindig sötét felhőként hullámzó gondolatai mellé a derűs csicsergésük. Egyelőre nyugalmat lel így is, de ki tudja, meddig tart.
A terület, amit a favágó leírt, nincs messze. Apró kis lejtős irtás, inkább csak egy nyílás a fák között, alig világosabb, mint a lombok alatt, egyedül a közepére érnek el a nap sugarai. Valami kerítésféle maradványai állnak még itt-ott az egyenetlen talajon, de hogy honnan hova vezettek pontosan, nem tudni. Talán tényleg valaki hátsókertje, vagy karám része lehetett régebben. Nincs messze a falutól, de ha nem tudná, merre van, nem biztos, hogy megtalálná. Kilométerek mélyén is lehetnének akár a sűrűben. Néhány facölöpöt már bokrok nyeltek magukba, néhány a földön fekszik kidőlve, elrohadva, ha az ember közelebb megy és észreveszi egyáltalán őket a magas fű alatt. Ami miatt mégis érdekes lehet a hely, az a rajta keresztül vezető, jól láthatóan használt vadcsapás, aminek árnyékosabb felein gyakran maradnak pocsolyák eső után.
A fák szélén megállva figyeli csak a teret. Némán figyel egy darabig, hátha mozdul valami. Egy nagyobb szikla áll az állatok által kijárt ösvény szélén. Azon akad meg a pillantása, amíg a szelet hallgatja. Mögülük fúj. A vállával bújik az íjába.*
1429. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-22 10:35:37
Üzenet elküldve: 2024-08-22 10:35:37
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 166
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 166
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Megfontolt
//A vadászlaki rém//
*Lehetséges lenne, hogy akarata ellenére sikerült kicsit mégiscsak mélyebben elaludnia mint tervezte? Elég hihetetlenül hangzik, de a tények erre engednek következtetni. Az, hogy a kellemes sötétséget előbb csak tompa, majd egyre hangosodó zaj töri meg, hogy kicsit nyomott még és hogy a betört ajtó láttán és a dühös fiatalember szavaira még hozzá képest is egykedvűen reagál eléggé valószínűvé teszik, hogy most ébredt. Viszont hamar felméri a helyzetet. Kint szakad az eső, sár van az a fiatal pedig a lábán se bír megállni, az ork kint van és ahogy Faerum feláll, kinéz és egy villám fényében felvillan előtte az ami a földön zajlik egyértelművé válik a helyzet. Nem most fogja kiokítani a túlzottan heves vérű fiatalt arról, hogy egy kis ésszel többre is lehetne menni. Valószínűleg abban az ólban van vasvilla. Azt, venné kézbe, de ha nincs akkor botjával indulna ki. Ha kellő távolságba sikerül érnie a hadakozókhoz, akkor jó hangosan kurjongatna felé.*
-Te is!
*Szól Alaver-re vagy ha kijött akkor a vadászra. Az erdőben nőtt fel és ismeri az állatokat. Ha az valami állat és még nem volt dolga emberrel akkor ha többen és hangosan közelítenek felé azzal talán el tudják riasztani. Ha nem egy vihar közepén lennének és nyílt terepen akkor egyéb megoldások is megfordulhatnának a remete fejében, de így nem akad más csak a kurjongatás és a vasvilla.*
*Lehetséges lenne, hogy akarata ellenére sikerült kicsit mégiscsak mélyebben elaludnia mint tervezte? Elég hihetetlenül hangzik, de a tények erre engednek következtetni. Az, hogy a kellemes sötétséget előbb csak tompa, majd egyre hangosodó zaj töri meg, hogy kicsit nyomott még és hogy a betört ajtó láttán és a dühös fiatalember szavaira még hozzá képest is egykedvűen reagál eléggé valószínűvé teszik, hogy most ébredt. Viszont hamar felméri a helyzetet. Kint szakad az eső, sár van az a fiatal pedig a lábán se bír megállni, az ork kint van és ahogy Faerum feláll, kinéz és egy villám fényében felvillan előtte az ami a földön zajlik egyértelművé válik a helyzet. Nem most fogja kiokítani a túlzottan heves vérű fiatalt arról, hogy egy kis ésszel többre is lehetne menni. Valószínűleg abban az ólban van vasvilla. Azt, venné kézbe, de ha nincs akkor botjával indulna ki. Ha kellő távolságba sikerül érnie a hadakozókhoz, akkor jó hangosan kurjongatna felé.*
-Te is!
*Szól Alaver-re vagy ha kijött akkor a vadászra. Az erdőben nőtt fel és ismeri az állatokat. Ha az valami állat és még nem volt dolga emberrel akkor ha többen és hangosan közelítenek felé azzal talán el tudják riasztani. Ha nem egy vihar közepén lennének és nyílt terepen akkor egyéb megoldások is megfordulhatnának a remete fejében, de így nem akad más csak a kurjongatás és a vasvilla.*
1428. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-21 23:21:25
Üzenet elküldve: 2024-08-21 23:21:25
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 467
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 467
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Haldrian, Merchen, Alissäna//
*Figyelmesen hallgatja a tündért. Ritka pillanatok egyike az, mikor van mit elköltenie, alaposan kihasználja hát. A pipa nem érdekli túlzottan, elvégre jobban belegondolva egyáltalán nem szokott füstöt eregetni, de minden más annál inkább. Csillogó szemmel hallgatja a szerek hatását, s már nyitná ajkait, hogy kikérje Alissäna véleményét, ám az elf markáns megnyilvánulással előzi meg.*
-Miért? *Pillant a lányra.*
-Biztos volt már dolgod... Na de majd megbeszéljük. *Zárja rövidre a témát, miközben hátrasöpri sötét loboncát. Természetesen az lett volna az első dolga, hogy kipróbálja a szert az elfen - már ha az vevő a társaságára - de így... Alighanem félre kell majd tennie egy időre. Persze nem túl soká; ismeri magát annyira, hogy tudja, úgy sem tudja megállni. A szer hatása alatt parolázni pedig igazán mókás lesz.*
-Elviszem a gyűrűt... Meg az ajzószert is, amennyi van! Meg az... Árbócnövelőket is. *Lassan körülsétálja még utoljára a szekeret, szemrevételezve mindent.*
-És legyen az a kalap is, amit Alissäna próbált. *Csak úgy a miheztartás végett.*
-Mennyi a vége, tündér uram?
*Figyelmesen hallgatja a tündért. Ritka pillanatok egyike az, mikor van mit elköltenie, alaposan kihasználja hát. A pipa nem érdekli túlzottan, elvégre jobban belegondolva egyáltalán nem szokott füstöt eregetni, de minden más annál inkább. Csillogó szemmel hallgatja a szerek hatását, s már nyitná ajkait, hogy kikérje Alissäna véleményét, ám az elf markáns megnyilvánulással előzi meg.*
-Miért? *Pillant a lányra.*
-Biztos volt már dolgod... Na de majd megbeszéljük. *Zárja rövidre a témát, miközben hátrasöpri sötét loboncát. Természetesen az lett volna az első dolga, hogy kipróbálja a szert az elfen - már ha az vevő a társaságára - de így... Alighanem félre kell majd tennie egy időre. Persze nem túl soká; ismeri magát annyira, hogy tudja, úgy sem tudja megállni. A szer hatása alatt parolázni pedig igazán mókás lesz.*
-Elviszem a gyűrűt... Meg az ajzószert is, amennyi van! Meg az... Árbócnövelőket is. *Lassan körülsétálja még utoljára a szekeret, szemrevételezve mindent.*
-És legyen az a kalap is, amit Alissäna próbált. *Csak úgy a miheztartás végett.*
-Mennyi a vége, tündér uram?
1427. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-21 22:55:43
Üzenet elküldve: 2024-08-21 22:55:43
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 296
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//Haldrian, Merchen, Alissäna//
*Persze kedves Haldrian felajánlása, hogy vegyen bármit ami tetszik, de semmi nem nyűgözi le igazán, ezért megmarad a csendes szemlélő szerepében. A fattyú viszont helyette is érdeklődő, ezért nem is aggódik túlzottan azon, hogy esetleg érdektelenségével megsértené a kereskedő tündért.
Az elhangzottakra mindenesetre figyel, hátha közben tanul valami újat, melyet elmesélhet majd következő vendégkének. A pipa nem kelti fel különösebben érdeklődését, nem úgy mint azok a rejtélyes szerek, melyek hatására rövidesen fény derül. Úgy ahogy a hárem esetében, úgy itt is sejteni véli a fattyú közeledő lelkes reakcióját, melyet nem is óhajt letörni, csak egy leheletnyit. Az ajzószerek megvásárlásáról nem hiszi, hogy le tudná valaha beszélni Haldriant - emellett nem is akarja -, de következő kijelentését fontosnak érzi a kikötői tolvaj tudtára adni.*
- Azt bizony nem használhatod velem.
*Ellentmondást nem tűrő kijelentése, amihez tőle nem megszokott homlokráncolás is párosul. Úgy véli érthetőek indokai, de felvértezi magát némi könyörgő győzködésre.*
*Persze kedves Haldrian felajánlása, hogy vegyen bármit ami tetszik, de semmi nem nyűgözi le igazán, ezért megmarad a csendes szemlélő szerepében. A fattyú viszont helyette is érdeklődő, ezért nem is aggódik túlzottan azon, hogy esetleg érdektelenségével megsértené a kereskedő tündért.
Az elhangzottakra mindenesetre figyel, hátha közben tanul valami újat, melyet elmesélhet majd következő vendégkének. A pipa nem kelti fel különösebben érdeklődését, nem úgy mint azok a rejtélyes szerek, melyek hatására rövidesen fény derül. Úgy ahogy a hárem esetében, úgy itt is sejteni véli a fattyú közeledő lelkes reakcióját, melyet nem is óhajt letörni, csak egy leheletnyit. Az ajzószerek megvásárlásáról nem hiszi, hogy le tudná valaha beszélni Haldriant - emellett nem is akarja -, de következő kijelentését fontosnak érzi a kikötői tolvaj tudtára adni.*
- Azt bizony nem használhatod velem.
*Ellentmondást nem tűrő kijelentése, amihez tőle nem megszokott homlokráncolás is párosul. Úgy véli érthetőek indokai, de felvértezi magát némi könyörgő győzködésre.*
1426. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-21 20:37:42
Üzenet elküldve: 2024-08-21 20:37:42
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Csak egy morranás. Sokkal jobb, hogy elfordul, s a korlátnak dől, így is nehezen rendezi a vonásait. Ő is tudja, hogy kibillent és neki esik a leginkább nehezére az, hogy nem találja a szilárd talajt. Az unalom másodlagos. Fertőzi a napjait, de mindig talál valamit, ami elűzi. Ha mást nem azt, hogy ide jön. Mást akart, ha akart is valamit. Nem azt, ami történt. Keresztbe húzta a számításait az ég, az istenek, vagy a sors. Teljesen mindegy minek mi a neve. Nem tud vele megbirkózni jelenleg, a másik jelenléte, ami eddig segítség volt elviselni a semmit, most olyan távoli, mint abban a percben, amikor nyúlnak nézte. Pedig nem vár semmit. Vagy ha igen, akkor azt a morcos bástyát, aki csak éppen annyira idegesítette fel, hogy ki tudja rajzolni magából. Azt az egykedvűt, aki még ha feszült is, nem rá pattog az összes szikrája és ő nem tükörként dobálja vissza rá. Egymásra. Vagy egyáltalán nem jól látott semmit.
Csak egy morranás. Ha van, ami észhez tudja téríteni, az pontosan az a kiadott, megfejthetetlen hang. Teljesen mindegy mit gondol vagy érez. Megint nem a jelenben van, hanem fejben játszik badarságokat. Városba menni, farkast látni. Vele lenni. Felnéz az égre és hangtalan sóhajt. Olyan mély levegőt vesz, hogy régi szokásához híven eltüntethessen mindent. Nincs helye. A másiknak meg nincs köze hozzá, hogy hogyan érzi magát. Miért is kérdezte, ő pedig miért is mondta el kuszán. Pedig csak egyetlen szóval is elég lett volna válaszolni, még akkor: "Nem." Mert tényleg nincs. De ez elmúlik, mint minden. Elmúlt az is, hogy idilli volt a réten, vagy könnyű. A csendesen, szellemként ajtaján kopogtató bűntudatot is hátrahagyta. Legalábbis azt hiszi. Némán fordítja a fejét a férfi irányába. Csak a kép villan be. Olyan, mint legelőször. Talán lehet olyan. Árnyként követve, figyelve a mozdulatokat, a rezgést, eggyé válni és a szemével látni. Mi sem lenne egyszerűbb. Egy kis rész a régi életéből. Csak egy sétányi. Az még nem fordítja vissza. Csak megnézni azokat a nyomokat, nem is magát a farkast, ha létezik egyáltalán.
Nem tudja a pillanatot, mikor indult el. A rezgései is mások. Olyan nesztelen lép mögötte, úgy olvad belé, hogy ha tart is az arany szemektől, amit bárki kiszúrhat, az sem lesz feltűnő. Ha nem jó úgy, majd így az lesz. Ha nem tudja elviselni őt más, de még önmagát sem, akkor lesz az, aki tud lenni. Amihez ért. És még a kard is a hátán van. Már a tudattól is könnyebben veszi a levegőt. A másik háta sem kelt éppen zavart. Csak tartson ki, csak egy sétányi időre...*
*Csak egy morranás. Sokkal jobb, hogy elfordul, s a korlátnak dől, így is nehezen rendezi a vonásait. Ő is tudja, hogy kibillent és neki esik a leginkább nehezére az, hogy nem találja a szilárd talajt. Az unalom másodlagos. Fertőzi a napjait, de mindig talál valamit, ami elűzi. Ha mást nem azt, hogy ide jön. Mást akart, ha akart is valamit. Nem azt, ami történt. Keresztbe húzta a számításait az ég, az istenek, vagy a sors. Teljesen mindegy minek mi a neve. Nem tud vele megbirkózni jelenleg, a másik jelenléte, ami eddig segítség volt elviselni a semmit, most olyan távoli, mint abban a percben, amikor nyúlnak nézte. Pedig nem vár semmit. Vagy ha igen, akkor azt a morcos bástyát, aki csak éppen annyira idegesítette fel, hogy ki tudja rajzolni magából. Azt az egykedvűt, aki még ha feszült is, nem rá pattog az összes szikrája és ő nem tükörként dobálja vissza rá. Egymásra. Vagy egyáltalán nem jól látott semmit.
Csak egy morranás. Ha van, ami észhez tudja téríteni, az pontosan az a kiadott, megfejthetetlen hang. Teljesen mindegy mit gondol vagy érez. Megint nem a jelenben van, hanem fejben játszik badarságokat. Városba menni, farkast látni. Vele lenni. Felnéz az égre és hangtalan sóhajt. Olyan mély levegőt vesz, hogy régi szokásához híven eltüntethessen mindent. Nincs helye. A másiknak meg nincs köze hozzá, hogy hogyan érzi magát. Miért is kérdezte, ő pedig miért is mondta el kuszán. Pedig csak egyetlen szóval is elég lett volna válaszolni, még akkor: "Nem." Mert tényleg nincs. De ez elmúlik, mint minden. Elmúlt az is, hogy idilli volt a réten, vagy könnyű. A csendesen, szellemként ajtaján kopogtató bűntudatot is hátrahagyta. Legalábbis azt hiszi. Némán fordítja a fejét a férfi irányába. Csak a kép villan be. Olyan, mint legelőször. Talán lehet olyan. Árnyként követve, figyelve a mozdulatokat, a rezgést, eggyé válni és a szemével látni. Mi sem lenne egyszerűbb. Egy kis rész a régi életéből. Csak egy sétányi. Az még nem fordítja vissza. Csak megnézni azokat a nyomokat, nem is magát a farkast, ha létezik egyáltalán.
Nem tudja a pillanatot, mikor indult el. A rezgései is mások. Olyan nesztelen lép mögötte, úgy olvad belé, hogy ha tart is az arany szemektől, amit bárki kiszúrhat, az sem lesz feltűnő. Ha nem jó úgy, majd így az lesz. Ha nem tudja elviselni őt más, de még önmagát sem, akkor lesz az, aki tud lenni. Amihez ért. És még a kard is a hátán van. Már a tudattól is könnyebben veszi a levegőt. A másik háta sem kelt éppen zavart. Csak tartson ki, csak egy sétányi időre...*
1425. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-21 19:49:53
Üzenet elküldve: 2024-08-21 19:49:53
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Egyre kevésbé érti a másikat. Ahogy többet és többet beszél, már nem látja mögötte azt céltudatosságot, vagy inkább határozottságot, amit eddig szinte mindig. Ami ismerőssé tette. Se a szavakban, se a tettekben. Ennyire kibillentette volna a történtek? Vagy beteg lenne? Valami biztosan történt, amiről ő nem tud. Már az is, hogy idejött.. Furcsák a szavai, furcsák a gondolatai is, a fintor, mint egy sértődött gyereké. Menjenek a városba, miközben úgy tűnik, valójában fogalma sincs miért is menne oda tulajdonképpen.. Pont ő. Egyre bizalmatlanabb az érzés, amivel tovább figyeli a mellette állót, miközben az a korláthoz lép. Ezúttal valóban úgy, mint egy idegent. Még mindig rezzenéstelenül, karba font kézzel követi csupán a mozdulatokat, ahogy rátámaszkodik. Vádként tisztul benne a tény: a másik unatkozik. Nem lenne meglepő. Unatkozott akkor is, amikor először találkoztak. Talán akkor sem akart a kikötőben lenni. Nem hibáztatná érte. Amiért viszont egyedül őt tartja felelősnek az az, hogy most itt van. És ha unatkozik is, itt unatkozik. Nála. Mert látni akarta. A tehetetlen bosszúság váratlanul fut fel újra a tüdeje mélyéről, de lenyeli, mielőtt konkrét szóvá válna; csak mordul egyet halkan a másik mondandójának végeztével, amit lehet bárminek érteni. Beleegyezésnek, helyeslésnek, elutasításnak, nem tetszésnek. Olyan szeszélyesek a hangulatai, amilyen a tenger, ha nem figyel rájuk éberen. S a nő mellett egyre nehezebb megtalálni azt a nyugalmat most, ami oly sokszor telepedett rá a közelében. Ha eddig nem is érezte szükségét vele, most egyre inkább vonzza, hogy egyedül hagyják.
Elfordul inkább a korlátot támasztó alaktól, nem reagálva annak szavaira semmit. Nincs mit mondania. Dolga van. Szótlanul veszi fel a fal mellé állított íját a földről. Az ajtót ezúttal ő húzza be, és ezúttal nem is csapódik úgy, ahogyan korábban, felverve az erdő csendjét. Bár az indulat megvan, egyelőre csak némán fortyog, magának. Tudja mi, ki gerjeszti, mégsem szól még mindig, hogy menjen és unatkozzon máshol. Ha konkrétan kellett volna valami a városból, még megérti. De idejön, vitatkozik vele egy sérült gyerek felett, szó nélkül otthagyja aztán idegenekkel, és utána képes idejönni, hogy a városba menne, de nem tudja, miért.. miközben ő jött ide. Itt sem kellene lennie, ha nem akarna. Dühösen fújja ki a levegőt maga elé. Anélkül, hogy a másikra nézne indul el a réten, ezúttal is Vadászlak felé, de ezúttal sem a főút irányába. Nem fogja megadni azt az elégtételt, hogy keresztül parádézik a falun, a sarkában egy idegen elffel, aki ha akarna sem tudna észrevétlen maradni azokkal az arany szemekkel. Nem hívja magával, de el sem küldte végül. Nem érdekli, mit csinál. Unatkozzon ahol akar.*
*Egyre kevésbé érti a másikat. Ahogy többet és többet beszél, már nem látja mögötte azt céltudatosságot, vagy inkább határozottságot, amit eddig szinte mindig. Ami ismerőssé tette. Se a szavakban, se a tettekben. Ennyire kibillentette volna a történtek? Vagy beteg lenne? Valami biztosan történt, amiről ő nem tud. Már az is, hogy idejött.. Furcsák a szavai, furcsák a gondolatai is, a fintor, mint egy sértődött gyereké. Menjenek a városba, miközben úgy tűnik, valójában fogalma sincs miért is menne oda tulajdonképpen.. Pont ő. Egyre bizalmatlanabb az érzés, amivel tovább figyeli a mellette állót, miközben az a korláthoz lép. Ezúttal valóban úgy, mint egy idegent. Még mindig rezzenéstelenül, karba font kézzel követi csupán a mozdulatokat, ahogy rátámaszkodik. Vádként tisztul benne a tény: a másik unatkozik. Nem lenne meglepő. Unatkozott akkor is, amikor először találkoztak. Talán akkor sem akart a kikötőben lenni. Nem hibáztatná érte. Amiért viszont egyedül őt tartja felelősnek az az, hogy most itt van. És ha unatkozik is, itt unatkozik. Nála. Mert látni akarta. A tehetetlen bosszúság váratlanul fut fel újra a tüdeje mélyéről, de lenyeli, mielőtt konkrét szóvá válna; csak mordul egyet halkan a másik mondandójának végeztével, amit lehet bárminek érteni. Beleegyezésnek, helyeslésnek, elutasításnak, nem tetszésnek. Olyan szeszélyesek a hangulatai, amilyen a tenger, ha nem figyel rájuk éberen. S a nő mellett egyre nehezebb megtalálni azt a nyugalmat most, ami oly sokszor telepedett rá a közelében. Ha eddig nem is érezte szükségét vele, most egyre inkább vonzza, hogy egyedül hagyják.
Elfordul inkább a korlátot támasztó alaktól, nem reagálva annak szavaira semmit. Nincs mit mondania. Dolga van. Szótlanul veszi fel a fal mellé állított íját a földről. Az ajtót ezúttal ő húzza be, és ezúttal nem is csapódik úgy, ahogyan korábban, felverve az erdő csendjét. Bár az indulat megvan, egyelőre csak némán fortyog, magának. Tudja mi, ki gerjeszti, mégsem szól még mindig, hogy menjen és unatkozzon máshol. Ha konkrétan kellett volna valami a városból, még megérti. De idejön, vitatkozik vele egy sérült gyerek felett, szó nélkül otthagyja aztán idegenekkel, és utána képes idejönni, hogy a városba menne, de nem tudja, miért.. miközben ő jött ide. Itt sem kellene lennie, ha nem akarna. Dühösen fújja ki a levegőt maga elé. Anélkül, hogy a másikra nézne indul el a réten, ezúttal is Vadászlak felé, de ezúttal sem a főút irányába. Nem fogja megadni azt az elégtételt, hogy keresztül parádézik a falun, a sarkában egy idegen elffel, aki ha akarna sem tudna észrevétlen maradni azokkal az arany szemekkel. Nem hívja magával, de el sem küldte végül. Nem érdekli, mit csinál. Unatkozzon ahol akar.*
1424. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-21 19:03:10
Üzenet elküldve: 2024-08-21 19:03:10
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Farkasok, medve, mindegy, csak veszélyes legyen. Mint a falak, amiket megmászik. Mint, ahogy ugrál a köveken, vagy áll ki a szirt legszélére, ahol egy erősebb széllökés is elég lenne ahhoz, hogy kibillentse az egyensúlyát. Veszélyesebb, mint belegondolni bármibe igazán, hogy megkapja a saját válaszait, vagy netán boncolgatni kezdje. Ahogy az első mondatot hallja, csak leolvad arcáról az a tettrekészség, mert azonnal elutasításnak érzi. Szokása a másiknak, néha szavakkal, néha anélkül. Talán érdekelnie kéne, jobban az ilyen jelzés annál, mint ahogy. Mert ha csak egyszer érné el igazán az elméjét, akkor sarkon fordulhatna és elmehetne onnan, ahol nem akarják. Mert el lehet menni. El lehet küldeni. Nem kell még fájó lábbal sem, észérvek mentén mellette lenni. És a vihar sem volt elég indok. Semmi nem az. Mit keres itt? Alig telt el idő, a két mondat között, mégis megtöltötte az elméjét az a fajta csalódás, hogy nem vághat bele valami esztelenségbe. A terelések legjobbika lenne. Aztán fényt kap, megérti. *
- Ó. *Fut ki résnyire nyitott ajkai közül a hang, amibe bele lehet erőltetni minden rosszallását, nemtetszését. Ott cseng, egyetlen betű kimondásában.
Elnéz abba az irányba, ahol a másik szemei megállapodnak. Mintha a gyermek várta volna azt a szelet süteményt, de mire hozzájutott volna megette a mostohatestvére. De nincs sok idő beleveszni, majd talál mást. Mást, ami kirángatja az állapotból, amibe kerül. A város. Tökéletes. Tökéletes és borzalmas. A másik kérdésére már válaszolt. Előre, még az ajtóban állva. Nem tud tárgyakra gondolni. Festékre. Kit érdekel most? *
- Mit tudom én.
*Ocsúdik fel végül gyermeki csalódottságából, majd miután hallja a saját szavait visszhangozni a fejében, apró fintorral néz a másikra.*
- Vagyis akár vehetnék is dolgokat... amire szükségem van. De... *Tünteti el végül a fancsaliságot magáról.* - ... nem akarok a kikötőben lenni és itt sem. *Néz vissza a föld azon pontjára, ahová kiöntötte a másik a vérrel kevert vizet, majd a fa irányába, amiről a fátyolvirágot szedte. Egyértelműen utalva a korábbiakra.* - Ha tudsz jobbat... *Vonja meg végül a vállát a cseppet sem összeszedett mondatai közepette. Ha valami kitűnik, tényleg csak az lehet, hogy jó lenne ha vele tartana. Aminek semmi értelme. Nem hogy a félvér nem érti, ő sem. Lép egyet, hogy még közelebb legyen a korláthoz és ráhajol. Mered előre, s bár már eltüntette a felszínről az összes érzelem nyomát, mégsem ugyan az semmi. *
*Farkasok, medve, mindegy, csak veszélyes legyen. Mint a falak, amiket megmászik. Mint, ahogy ugrál a köveken, vagy áll ki a szirt legszélére, ahol egy erősebb széllökés is elég lenne ahhoz, hogy kibillentse az egyensúlyát. Veszélyesebb, mint belegondolni bármibe igazán, hogy megkapja a saját válaszait, vagy netán boncolgatni kezdje. Ahogy az első mondatot hallja, csak leolvad arcáról az a tettrekészség, mert azonnal elutasításnak érzi. Szokása a másiknak, néha szavakkal, néha anélkül. Talán érdekelnie kéne, jobban az ilyen jelzés annál, mint ahogy. Mert ha csak egyszer érné el igazán az elméjét, akkor sarkon fordulhatna és elmehetne onnan, ahol nem akarják. Mert el lehet menni. El lehet küldeni. Nem kell még fájó lábbal sem, észérvek mentén mellette lenni. És a vihar sem volt elég indok. Semmi nem az. Mit keres itt? Alig telt el idő, a két mondat között, mégis megtöltötte az elméjét az a fajta csalódás, hogy nem vághat bele valami esztelenségbe. A terelések legjobbika lenne. Aztán fényt kap, megérti. *
- Ó. *Fut ki résnyire nyitott ajkai közül a hang, amibe bele lehet erőltetni minden rosszallását, nemtetszését. Ott cseng, egyetlen betű kimondásában.
Elnéz abba az irányba, ahol a másik szemei megállapodnak. Mintha a gyermek várta volna azt a szelet süteményt, de mire hozzájutott volna megette a mostohatestvére. De nincs sok idő beleveszni, majd talál mást. Mást, ami kirángatja az állapotból, amibe kerül. A város. Tökéletes. Tökéletes és borzalmas. A másik kérdésére már válaszolt. Előre, még az ajtóban állva. Nem tud tárgyakra gondolni. Festékre. Kit érdekel most? *
- Mit tudom én.
*Ocsúdik fel végül gyermeki csalódottságából, majd miután hallja a saját szavait visszhangozni a fejében, apró fintorral néz a másikra.*
- Vagyis akár vehetnék is dolgokat... amire szükségem van. De... *Tünteti el végül a fancsaliságot magáról.* - ... nem akarok a kikötőben lenni és itt sem. *Néz vissza a föld azon pontjára, ahová kiöntötte a másik a vérrel kevert vizet, majd a fa irányába, amiről a fátyolvirágot szedte. Egyértelműen utalva a korábbiakra.* - Ha tudsz jobbat... *Vonja meg végül a vállát a cseppet sem összeszedett mondatai közepette. Ha valami kitűnik, tényleg csak az lehet, hogy jó lenne ha vele tartana. Aminek semmi értelme. Nem hogy a félvér nem érti, ő sem. Lép egyet, hogy még közelebb legyen a korláthoz és ráhajol. Mered előre, s bár már eltüntette a felszínről az összes érzelem nyomát, mégsem ugyan az semmi. *
1423. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-21 18:04:35
Üzenet elküldve: 2024-08-21 18:04:35
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Bántja a szemét a kinti fény. A terasz teteje adta árnyékban marad, ahogy a nő mellé lép, de még így is éles a rét felett feszülő ég világa. Szinte hunyorognia kell benne, de valójában észre sem veszi, hogy összehúzza a szemét, miközben beszél. Hogy miért egyáltalán, már nem is keresi rá a válaszokat. Réges-régen véget kellett volna érjen ez az egész, talán el sem kellett volna kezdődjön igazán, ha akkor hajnalban egyszerűen nem engedi, hogy kövesse az elf a szarvasok után. De ahogy akkor sem tudta, most sem tudja, hogyan mondhatna nemet, mit mondhatna azon kívül, amit mond. Különben is, ha akkor megtiltotta volna, hogy utánamenjen, vajon vissza tudta volna-e annyival egyáltalán tartani a hosszúéletűt, ha ő egyszer már elhatározta magát, hogy vele megy? Kétli. Amennyire ismeri a másikat, legalább olyan makacs, mint ő maga. Minden szó felesleges lenne, amivel lebeszélni próbálná. Lebeszélni próbálta volna.
Most azonban nem érti a maga indokait sem olyan tisztán, ahogyan szokta. Akkor nem volt ideje ezzel foglalkozni, most viszont nyugodtan mondhatná, hogy hagyja békén, dolga van, még a lába sem akadályozza benne, hogy a nő arra fogja, hogy bajba sodorná vele magát. Mégsem ezt mondja. S hogy a másik szeme felcsillan mellette, miközben válaszol valamire, amit nem is kérdezett tőle, csak több lesz a felhő a homlokán. Már nem is biztos benne, hogy a tisztánlátásával van baj.. A szokásos kifejezéstelenségben maradnak a vonásai, amikkel még egy darabon a maga mellett álló nő arcát fürkészi, talán csak távolságtartóbbak. Elfordul tőle végül, újra csak a szemközti fák vonalát kutatva, mielőtt válaszolna arra, ami nem is volt kérdés:*
- Lehet, hogy nem is fogsz.
*A korábban vizes ujjakkal hátratúrt tincsek hamar száradnak a szabad levegőn; elengedve a rájuk kényszerített formát hullik vissza néhány a homlokába.*
- Szerintem csak valami elkóborolt kutya volt a földekről.
*Teszi hozzá nyugodtan, mozdulatlanul figyelve a szélfútta levelek megtörő árnyait a lombok között, továbbra is karba font kézzel a helyén. Lehet ez az oka, lehet más, mégsem tűnik úgy egyelőre, hogy sietős lenne a dolga. S valóban nem is az. Feladatnak feladat, de nem sürgős, csak valami, amivel lefoglalhatja magát. Ki tudja meddig. Miért. A város viszont, még unaloműzésnek is borzasztó gondolat.*
- Mit akarsz a városban?
*Fordítja végül vissza az arcát a nő felé. Nem tudja összerakni a fejében. Arra számít, hogy festéket, hiszen az volna a leglogikusabb. De hogy ehhez továbbra is hogy jön ő, azt nem akarja megérteni. Mert nem tetszik neki, amerre a dolgok mennek. Azt hiszi csak látni.. Borúsan fut össze a szemöldöke.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.21 18:05:21
*Bántja a szemét a kinti fény. A terasz teteje adta árnyékban marad, ahogy a nő mellé lép, de még így is éles a rét felett feszülő ég világa. Szinte hunyorognia kell benne, de valójában észre sem veszi, hogy összehúzza a szemét, miközben beszél. Hogy miért egyáltalán, már nem is keresi rá a válaszokat. Réges-régen véget kellett volna érjen ez az egész, talán el sem kellett volna kezdődjön igazán, ha akkor hajnalban egyszerűen nem engedi, hogy kövesse az elf a szarvasok után. De ahogy akkor sem tudta, most sem tudja, hogyan mondhatna nemet, mit mondhatna azon kívül, amit mond. Különben is, ha akkor megtiltotta volna, hogy utánamenjen, vajon vissza tudta volna-e annyival egyáltalán tartani a hosszúéletűt, ha ő egyszer már elhatározta magát, hogy vele megy? Kétli. Amennyire ismeri a másikat, legalább olyan makacs, mint ő maga. Minden szó felesleges lenne, amivel lebeszélni próbálná. Lebeszélni próbálta volna.
Most azonban nem érti a maga indokait sem olyan tisztán, ahogyan szokta. Akkor nem volt ideje ezzel foglalkozni, most viszont nyugodtan mondhatná, hogy hagyja békén, dolga van, még a lába sem akadályozza benne, hogy a nő arra fogja, hogy bajba sodorná vele magát. Mégsem ezt mondja. S hogy a másik szeme felcsillan mellette, miközben válaszol valamire, amit nem is kérdezett tőle, csak több lesz a felhő a homlokán. Már nem is biztos benne, hogy a tisztánlátásával van baj.. A szokásos kifejezéstelenségben maradnak a vonásai, amikkel még egy darabon a maga mellett álló nő arcát fürkészi, talán csak távolságtartóbbak. Elfordul tőle végül, újra csak a szemközti fák vonalát kutatva, mielőtt válaszolna arra, ami nem is volt kérdés:*
- Lehet, hogy nem is fogsz.
*A korábban vizes ujjakkal hátratúrt tincsek hamar száradnak a szabad levegőn; elengedve a rájuk kényszerített formát hullik vissza néhány a homlokába.*
- Szerintem csak valami elkóborolt kutya volt a földekről.
*Teszi hozzá nyugodtan, mozdulatlanul figyelve a szélfútta levelek megtörő árnyait a lombok között, továbbra is karba font kézzel a helyén. Lehet ez az oka, lehet más, mégsem tűnik úgy egyelőre, hogy sietős lenne a dolga. S valóban nem is az. Feladatnak feladat, de nem sürgős, csak valami, amivel lefoglalhatja magát. Ki tudja meddig. Miért. A város viszont, még unaloműzésnek is borzasztó gondolat.*
- Mit akarsz a városban?
*Fordítja végül vissza az arcát a nő felé. Nem tudja összerakni a fejében. Arra számít, hogy festéket, hiszen az volna a leglogikusabb. De hogy ehhez továbbra is hogy jön ő, azt nem akarja megérteni. Mert nem tetszik neki, amerre a dolgok mennek. Azt hiszi csak látni.. Borúsan fut össze a szemöldöke.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.21 18:05:21
1422. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-21 15:21:53
Üzenet elküldve: 2024-08-21 15:21:53
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Olyan békés a szellő, ami éri az arcát, végigsimítva rajta nyugtatóan, mintha nem illene ide. Nem tűnik igaznak a jelzése, mert minden más, ami körülötte, ami benne van, az nem ilyen. Csak áll és behunyt szemmel érzékel. Keresi azt, amit mindig keres és amitől csak bosszúsabb lesz, ha nem találja. Hogy lehet az az első gondolata, hogy ki kell szakadni. Vele. Miért?
Ha elindult volna, ha nem tért volna le a másikkal a kunyhója felé, már hol tartana? Biztos úgy szedte volna a lábait, hogy nem érné meg belegondolni sem, hogy visszaforduljon. Hogy igazán eljöjjön. Gondolatokat mellőzve mennyire egyszerű a lét... Elindult, figyelte a növényeket, amiket be akart gyűjteni, csak mellékesként tudta, hogy hová szeretné vezetni az útja. Nem törődött miértekkel. Túl sok van belőle. Megkérdőjeleződik minden. A kimondott szavak benne épp úgy járnak fel, s alá, mint a másikban, csak másként. A jelentésüket érti egyáltalán? Csak kibukott belőle nézve a másikat. Azt is a kényelmetlen helyzet szülte, hogy nem hazudott valamit, mikor először kérdezte, hogy mit keres erre. Őt. Ostobaság. Keresi a bajt, meg is találja.
Csak akkor nyílnak újra a szemek, mikor meghallja az első léptet. Kyr lép mellé. Mert elhívta... a városba, vagy mindegy hova, de el. Tisztes távolság, sosem elég közel, de mégsem elég távol. De amit először mond, az felkelti az érdeklődését. Sokkal ésszerűbb lenne neki is a farkasok után menni, nyomot keresni, mert nem ért hozzá, s hátha fel akarja valami falni, széttépni, hogy ne saját magával tegye. Belül hiába vívódik, a tekintetére kiül a vágy, hogy utánuk menjen. Vele. Ostobaság. Mégis résnyire nyílik az ajka, mintha már kérni akarná. De a mondatok folytatódnak, feje oldalra biccen és csak keresi az ismerőst az ismeretlen bőrén. Menne vele. Miért? *
- Farkast?
*Nem ezt akarta mondani, de ez lett belőle. Nem tudja elengedni. Hiába a város. *
- Sosem láttam még farkast.
*Azért az nem akaródzik kiesni a fogak mögül, hogy vigye már magával, lehetőleg azonnal. Tudja mi lenne a válasz, de a szemei elszántan csillognak.
Az elismétlése a városnak neki puszta beleegyezés. Nem mond rá semmit, miért tenné, ha már elhívta? Pont a városba. A nap legbutább terve azon túl, hogy egyáltalán elindult a szántókra. A farkas ennél sokkal jobb. A szemek nem hagyják el a vonásokat, de nem kutatnak semmit végül. Nem is kellene érdekelje a beleegyezés. Követné, ahogyan először. Ha valami visszatartja, az csak a köztük megfeszülő frusztráló hidegség. Meg szeretné törni.*
*Olyan békés a szellő, ami éri az arcát, végigsimítva rajta nyugtatóan, mintha nem illene ide. Nem tűnik igaznak a jelzése, mert minden más, ami körülötte, ami benne van, az nem ilyen. Csak áll és behunyt szemmel érzékel. Keresi azt, amit mindig keres és amitől csak bosszúsabb lesz, ha nem találja. Hogy lehet az az első gondolata, hogy ki kell szakadni. Vele. Miért?
Ha elindult volna, ha nem tért volna le a másikkal a kunyhója felé, már hol tartana? Biztos úgy szedte volna a lábait, hogy nem érné meg belegondolni sem, hogy visszaforduljon. Hogy igazán eljöjjön. Gondolatokat mellőzve mennyire egyszerű a lét... Elindult, figyelte a növényeket, amiket be akart gyűjteni, csak mellékesként tudta, hogy hová szeretné vezetni az útja. Nem törődött miértekkel. Túl sok van belőle. Megkérdőjeleződik minden. A kimondott szavak benne épp úgy járnak fel, s alá, mint a másikban, csak másként. A jelentésüket érti egyáltalán? Csak kibukott belőle nézve a másikat. Azt is a kényelmetlen helyzet szülte, hogy nem hazudott valamit, mikor először kérdezte, hogy mit keres erre. Őt. Ostobaság. Keresi a bajt, meg is találja.
Csak akkor nyílnak újra a szemek, mikor meghallja az első léptet. Kyr lép mellé. Mert elhívta... a városba, vagy mindegy hova, de el. Tisztes távolság, sosem elég közel, de mégsem elég távol. De amit először mond, az felkelti az érdeklődését. Sokkal ésszerűbb lenne neki is a farkasok után menni, nyomot keresni, mert nem ért hozzá, s hátha fel akarja valami falni, széttépni, hogy ne saját magával tegye. Belül hiába vívódik, a tekintetére kiül a vágy, hogy utánuk menjen. Vele. Ostobaság. Mégis résnyire nyílik az ajka, mintha már kérni akarná. De a mondatok folytatódnak, feje oldalra biccen és csak keresi az ismerőst az ismeretlen bőrén. Menne vele. Miért? *
- Farkast?
*Nem ezt akarta mondani, de ez lett belőle. Nem tudja elengedni. Hiába a város. *
- Sosem láttam még farkast.
*Azért az nem akaródzik kiesni a fogak mögül, hogy vigye már magával, lehetőleg azonnal. Tudja mi lenne a válasz, de a szemei elszántan csillognak.
Az elismétlése a városnak neki puszta beleegyezés. Nem mond rá semmit, miért tenné, ha már elhívta? Pont a városba. A nap legbutább terve azon túl, hogy egyáltalán elindult a szántókra. A farkas ennél sokkal jobb. A szemek nem hagyják el a vonásokat, de nem kutatnak semmit végül. Nem is kellene érdekelje a beleegyezés. Követné, ahogyan először. Ha valami visszatartja, az csak a köztük megfeszülő frusztráló hidegség. Meg szeretné törni.*
1421. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-20 22:12:40
Üzenet elküldve: 2024-08-20 22:12:40
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 549
OOC üzenetek: 12
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 549
OOC üzenetek: 12
Játékstílus: Vakmerő
//Éber álmok//
*A vöröscsuklyás ember még csak meg sem kísérli eloszlatni magáról az a gyanút, ami az első megszólalása óta markánsan körüllengi. Az, hogy az egyébként bosszantóan talpasparaszt ember dühbe gurul a közönyös felelet hallatán, egy hangyányit sem lepi meg. Még ha haloványan is, de az őrmester szemöldökei is összevonódnak feszülten, s nem is bírja ki, hogy ne szóljon oda élesen.*
- Túl sok volt az ördögvigyor cimbora? Vagy netán egy hang a fejedben kérte, hogy gyere ide?
*Nem tud ezzel a válasszal megelégedni, mégis ki a franc mond ilyet? Még annyi esze sincsen, hogy hazudjon arról, hogy minek jött ide?
Akárki is ez a fickó, egyelőre jobb, ha rajta tartja mindig a szemét. Remélhetőleg nem kell sokáig élveznie a társaságát.
A vörös lányka végül beszélni kezd, látszik rajta, hogy arra a pár pillanatra, amíg a testvéréről mesél szeretetteljesen, legalább elfeledi az eltűnésének keserű tényét. Néhány pillanat csupán, amíg a kétségbeesés eltűnni látszik a szomorú tekintetből, s hamarosan félig megkönnyebbült öröm váltja fel helyét.
A kislány, melyet a különös fattyú hozott a karjaiban, - így hogy már van ideje néhány alaposabb pillantást vetni rá - valóban vacak állapotban van.
Továbbra is szigorú kékjei azonban máris bizalmatlanul mereven követik a sietve távozó fajtársát, majd állapodnak meg egy kicsit se barátságosabban a félelfen.
Ahhoz képest, hogy egy elveszettnek hitt eszméletlen kislányt hozott a karjaiban idág, finoman szólva sem ereszti bő lére a magyarázkodást. Ha nem volna egyedül, s nem kellene épp civilt játszania a tanács kérésére, bizonyosan nem hagyná ilyen könnyen távozni a párost, most azonban nem igazán tud ez ellen tenni. A fattyú elköszönő biccentését még viszonozza, bár az ő mozdulatában van valami fenyegető. Sejteti, hogyha bizony ismét beléjük fut nyomozása során, azt nem fogják megúszni ennyivel.
Még nézi a távolodó alakokat egy darabig, próbálja felidézni, elég alaposan megjegyezte-e a képüket későbbre, aztán máris a testvérpár felé lép. Túlzás volna azt állítani, hogy a készség munkál benne. Noha nem az a fajta, aki szó nélkül elsétálna egy sérült mellett, azért sokkalta inkább mozgatja most ez a különös eltűnés, amely nem kizárt, hogy szorosan kötődik ittlétének okához*
- Valamennyire én is értek hozzá. *felel a szűkszavú férfinak, akaratlanul némi éllel a hangjában. Ahelyett azonban, hogy rögvest elküldené a búsba, magában vesz egy mély lélegzetet. Akárhogy is, az idegen valahogy kapcsolódik valószínűleg ebbe a történetbe, így jobb, ha egyelőre marad.* - De több szem többet lát. *biccent iránymutatóan hát a sebesült felé, hadd nézze meg.*
- Van azért errefelé valami gyógyító, Gilas bácsi? *Nem akar megfeledkezni a parasztról sem, elvégre ő fogja tudni elvinni a hodaril-termesztőhöz.*
*A vöröscsuklyás ember még csak meg sem kísérli eloszlatni magáról az a gyanút, ami az első megszólalása óta markánsan körüllengi. Az, hogy az egyébként bosszantóan talpasparaszt ember dühbe gurul a közönyös felelet hallatán, egy hangyányit sem lepi meg. Még ha haloványan is, de az őrmester szemöldökei is összevonódnak feszülten, s nem is bírja ki, hogy ne szóljon oda élesen.*
- Túl sok volt az ördögvigyor cimbora? Vagy netán egy hang a fejedben kérte, hogy gyere ide?
*Nem tud ezzel a válasszal megelégedni, mégis ki a franc mond ilyet? Még annyi esze sincsen, hogy hazudjon arról, hogy minek jött ide?
Akárki is ez a fickó, egyelőre jobb, ha rajta tartja mindig a szemét. Remélhetőleg nem kell sokáig élveznie a társaságát.
A vörös lányka végül beszélni kezd, látszik rajta, hogy arra a pár pillanatra, amíg a testvéréről mesél szeretetteljesen, legalább elfeledi az eltűnésének keserű tényét. Néhány pillanat csupán, amíg a kétségbeesés eltűnni látszik a szomorú tekintetből, s hamarosan félig megkönnyebbült öröm váltja fel helyét.
A kislány, melyet a különös fattyú hozott a karjaiban, - így hogy már van ideje néhány alaposabb pillantást vetni rá - valóban vacak állapotban van.
Továbbra is szigorú kékjei azonban máris bizalmatlanul mereven követik a sietve távozó fajtársát, majd állapodnak meg egy kicsit se barátságosabban a félelfen.
Ahhoz képest, hogy egy elveszettnek hitt eszméletlen kislányt hozott a karjaiban idág, finoman szólva sem ereszti bő lére a magyarázkodást. Ha nem volna egyedül, s nem kellene épp civilt játszania a tanács kérésére, bizonyosan nem hagyná ilyen könnyen távozni a párost, most azonban nem igazán tud ez ellen tenni. A fattyú elköszönő biccentését még viszonozza, bár az ő mozdulatában van valami fenyegető. Sejteti, hogyha bizony ismét beléjük fut nyomozása során, azt nem fogják megúszni ennyivel.
Még nézi a távolodó alakokat egy darabig, próbálja felidézni, elég alaposan megjegyezte-e a képüket későbbre, aztán máris a testvérpár felé lép. Túlzás volna azt állítani, hogy a készség munkál benne. Noha nem az a fajta, aki szó nélkül elsétálna egy sérült mellett, azért sokkalta inkább mozgatja most ez a különös eltűnés, amely nem kizárt, hogy szorosan kötődik ittlétének okához*
- Valamennyire én is értek hozzá. *felel a szűkszavú férfinak, akaratlanul némi éllel a hangjában. Ahelyett azonban, hogy rögvest elküldené a búsba, magában vesz egy mély lélegzetet. Akárhogy is, az idegen valahogy kapcsolódik valószínűleg ebbe a történetbe, így jobb, ha egyelőre marad.* - De több szem többet lát. *biccent iránymutatóan hát a sebesült felé, hadd nézze meg.*
- Van azért errefelé valami gyógyító, Gilas bácsi? *Nem akar megfeledkezni a parasztról sem, elvégre ő fogja tudni elvinni a hodaril-termesztőhöz.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160