//A múlt nyomában//
*A nyitott ablakon beáramló hideg szellő olyan valóságosnak hat, hogy Khan érezheti csípős mivoltát az arcán, a magaslati vidékekre jellemző sűrű levegőt, azt a kényszert a mellkasában, hogy mélyebben és szaporábban szedje a levegőt.
A Dynti bőrébe bújt jelenés számára láthatóan ez nem okoz gondot. Az ajtófélfának támasztva a vállát, látszólag türelmesen várja, amíg a férfi felméri környezetét. Hogy nem asszonya áll most ott valójában, arra több jel utal, de legárulkodóbb a némaság és a magabiztos kisugárzás lehet. Bár ez utóbbi a Vörösre is jellemző, de ezúttal nem az a szertelen, meggondolatlan aura veszi körül, hanem a megfontolt emberekre jellemző, tudatos kiállás. Égszínkék, hátára vetett köpeny fedi a testére erősített ezüstös vértjét, az oldalán függő lovagok karjának számító kard pedig sosem tartozott a Vöröshöz. Szürkéit végig az egykori zsoldoson tartja, végigkíséri az ablak kinyitásától odáig, hogy a felemás tekintet visszaterelődik az irányába. Akkor rugaszkodik el végül az ajtó mellől, kihúzva magát, látszólag menetre készen. Nem marad azonban válasz nélkül a szobába lehelt kérdés sem, bár a reakció nem teljesen, vagy egy bizonyos szempontból talán pont olyan lesz, mint amilyenre Khan számíthat, hiszen annak tudata éberebb most talán, mint máskor lehet, s maga is sejtheti, ez nem csak egy álom, amibe belekerült.*
- Te válaszold meg, hiszen te hoztál ide. *A hangja sem hasonlít a megszokott magas hangon rikácsoló, vagy éppen negédesen a fülébe búgó orgánumhoz, meg is tartott valamit a kalózéból, de hozzá is tett, inkább adja azt az érzetet az emberben, mint amikor a szellő által rezegtetett faleveleket hallja az erdőben, mintsem, amit az asszonyától megszokott.*
- Induljunk. *Azzal hátat is fordít, hogy a küszöbről a gyér fénnyel bevilágított folyosóra lépjen. A falak mentén fáklyák sora ég, némelyik csak pislákol már, láthatóan senki sem töri magát túlzottan, hogy újakra cserélje. A Dyntiszerű jelenés nem vár, vezetője a Khan elé kirótt útnak, de mégsem csak egy egyszerű eleme, amelyet a fantáziája kreált. Valóságos személy bújt meg mögötte, valóságos személy bőrében. Ha a férfi követi, hosszú, kietlen folyosókon haladnak végig, s bár sejthetően többen is laknak itt, egyelőre mégsem fut bele más emberbe rajtuk kívül, egészen addig, amíg végül kiérnek a sikátorszerű alagútból, hogy egy másik, nagyobb folyosóba bukjanak. Fejvesztve rohangáló katonák, zsoldosok, ismerős arcok szedik lábaikat egy irányba. Itt a kísérője megál, hogy bevárja a férfit is, majd a válla felett vissza pillantson rá.*
- Magasra tört, ideje a szárnyát szegni. *Khan saját szavait idézi fel, amelyek nem itt, és nem ezen körülmények között hangzottak el, de erre az emlékre vonatkozóan. Ha a férfi megindulna, hogy kövesse a katonákat, úgy bal kezét maga mellé emelve, megálljt parancsol neki. Még nincs itt az ideje. Felé is fordul ekkor és ökölbe szorított tenyerét széttárja, mint a nap felé nyújtózó virág a szirmait, hogy egy apró, opálos kristályt nyújtson a férfi felé.* Ha a kristály elemeire hull, visszatérsz az általad áhított valóságba, de figyelmeztetlek, akkor ide többet nem jöhetsz vissza. *Az általa elhangzott szavak számára teljesen egyértelműek, Khan felé homályosak. Amennyiben a kő széttörik, mielőtt a férfi végére járhatna ittléte okainak, az emlékei is elvésznek ezen pillanatokról.*
- Emlékszel még miként riasztottalak annak idején, Khan Lero? *Ezúttal már a kopasz nő képében beszél, aki fontos figurája volt annak a napnak, amelyre most visszatértek. Erősen verte a nehéz fából faragott ajtót, így érhető volt a férfi ingerültsége addig a pillanatig, amíg fel nem tépte az ajtót, hogy megtudja, miért veri ki a tar nő az ágyából. Ahogy az emlék felidéződik a férfi elméjében is, mire észbe kap, s végignéz magán, immár egykori páncélzatában, egykori kardjával az oldalán találja magát. Hasonló színekben cikáznak mindketten, ugyanannak a kompániának a színeit viselik magukon, mint az elrohanó katonák is, de a kék és ezüst egyvelege nem mutat mindenkin ugyanúgy, a Khan és Dynti vértezetébe mart minták magasabb rangról árulkodnak. Akkoriban gyorsabban szedték lábaikat a hegyi erődben, most viszont még mindig az elágazásnál állnak.*
- Micsoda pályát vittünk végig. *Az asszonya képében megjelenő egykori ismerős arcára a nosztalgia kellemes mosolya ül ki, ahogy a pánikban fejvesztve rohangáló társaikat nézi maga előtt.* Az a számtalan hadjárat, megannyi tehetséges harcos, egyenes út felfelé a létrán. A világ lehetett volna jobb hely is, Ő így gondolta, mi pedig hittünk benne. Milyen ostobák is voltunk. *Azzal pedig megteszi az első lépéseket, hogy a sarokról kifordulva abba az irányba induljon el, amerre mindenki tart, miközben a valós világban, a jelenben, az igazi Vöröskének akadnak komoly problémái.*