Külső területek - Szántóföldek
Karaktered neve: ---       Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó       Pénzed: --- arany     
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!


Üdvözlünk!

Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.

Vissza a főoldalra!
Erdőszéli tisztás (új)
Taverna a Három Baráthoz (új)
SzántóföldekTharg birtokok (új)
Füves puszta (új)
Kikötői erdőség (új)
<< Előző oldal - Mostani oldal: 96 (1901. - 1920. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>

1920. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-12 15:59:48
 ÚJ
>Laurentitia Sminderhen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Szelíd

//Úton Vadászlakra//
//Luni//

*Mosolyogva nézi, ahogy Luni eszeget mellette, miközben igyekszik nem tudomást venni továbbra is korgó gyomráról, hiszen a csekély vacsorával nem igazán lakott jól, de legalább van valami a hasában. Az eszével tudja, hogy ennyivel vígan ki kell bírnia hazáig, az éhség mardosó érzése azonban továbbra is ott munkálkodik benne, ez ellen pedig a beszélgetés a legjobb a figyelemelterelés, így további régi történeteket oszt meg Lunival, bele se gondolva, hogy a lányt ezek esetleg rosszul érinthetik.*
- Persze, nagy felelőtlenség volt. *ért egyet mosolyogva* De akkoriban mind azok voltunk. Felelőtlenek és vakmerőek. Azt hittük, miénk a világ és semmi bajunk nem lehet. Egyszer azzal szórakoztunk, vajon át tudjuk-e ugrani a lángokat? *neveti el magát, egyik kinyújtott tenyerét közelítve a tűzhöz, vajon most is olyan forrón ég-e, mint akkor régen. A hőség azonban ugyanaz, így hamarosan visszahúzza a kezét.*
- Igazából előbb vették észre a férfiak, hogy el akartunk menni velük, minthogy az anyáknak feltűnt volna a hiányunk. *jegyzi meg a lány aggodalma kapcsán* A büntetés pedig... hát, nem mondanám, hogy szigorú volt, inkább csak kellemetlen. A szekerek tisztítása olyan munka, amit senki se végez szívesen, hiszen hosszadalmas, és sok esetben igen büdös elfoglaltság, mégis szükséges, hiszen anélkül sokkal hamarabb tönkremegy mind a szekér, mind a rajta szállított áru. Azt hiszem, még örültek is, hogy így legalább van okuk másra sózni ezt az egészet! *jegyzi meg nevetve a végén, miközben a lány szavai nyomán próbálja magában anyaként elképzelni őt, még ha erre talán sose lesz esélye. ~Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű anya lenne! Bár kicsit talán túlságosan is féltő...~mosolyog magában, ugyanakkor el kell ismernie, a mai nap után nem csodálná, hogy ha egyszer gyereke lenne Luninak, akkor mindentől óvná őt. ~Talán én is ilyen lennék...~ gondolja, bár igyekszik ezt az elképzelést hamar kiverni a fejéből*
- Biztos vagyok benne, hogy rendben van ő is és Aleimord is, és hogy Vadászlakban találsz majd valakit, aki elviszi a leveled! *igyekszik megnyugtatni a lányt, hisz a legfőbb probléma valószínűleg nem a lelkes jelentkezők hiánya lesz, főleg ha egy kis arany is szóba kerül, hanem a kellő helyismerettel rendelkezőké, ugyanakkor bízik benne, hogy valaki csak akad majd, aki ismeri az utat és elviszi a levelet. A várost illető megjegyzésre csak szomorúan bólogat, elmélázva rajta, mennyi közös vonása van Lunival. Bár most épp hazafelé tart, kételkedik benne, hogy holnap ilyenkor is lesz még otthona, ahova beteheti a lábát, így gyakorlatilag mindketten hontalannak tekinthetők. ~De legalább Luninak ott van Aleimord és a családja, akik vigyáznak rá.~ gondolja lehangoltan, miközben magában kénytelen beismerni, hogy bár végtelenül hálás Luni támogatásáért és barátságáért, jövendőbeli boldogulása kapcsán csak önmagára számíthat. Borús gondolataiból Luni makacssága rántja vissza a jelenbe. Még mindig nem szívesen koszolná össze a szép ruhákat, a lány érvei láttán be kell ismernie, igaza van, az a vehemencia pedig, amivel érvel, elmossa az utolsó aggályait is.*
- Jó, rendben, akkor feküdjünk a ruhákra, és takarózzunk be! *adja be a derekát végül, miközben segít előkészíteni a rögtönzött fekhelyüket* Egyébként a kérdésedre válaszolva, voltam már éjjel a szabadban, bár azt nem mondanám, hogy aludtam is. *mesél el mosolyogva egy újabb emléket a gyerekkorából* A mesék szerint éjszaka egy hatalmas fenevad járja körbe a falut, őrizve az ott lakók álmát, ám számukra láthatatlanul. Csak akkor lehet megpillantani, mikor teljes a sötétség. Többször is fennmaradtunk azért, hogy meglessük, de sajnos sosem jártunk sikerrel. Viszont folyamatosan beszélgettünk, nehogy elaludjunk és lemaradjunk a szörnyről. *fejezi be a mesét, miközben aludni térnek. Luni és a kis játéknyulai látványától egy pillanatra nyugalom tölti el, mintha semmi bajuk nem eshetne és minden a legnagyobb rendben lenne. Ő maga próbál minél tovább ébren maradni, félve az álmoktól, ám végül mégis utolérik a rémei. Reggel zihálva és ziláltan ébred, így szinte rögtön a folyóhoz siet, hogy megnyugodjon és rendbe szedje magát. Mire Luni is felébred, már mindkettővel sikeresen végez, letörölve az összes vízcseppet és könnyet az arcáról. Hiába végez azonban, továbbra is ott marad egy picit, tükörképét vizsgálva a vízben, magában lelki erőt gyűjtve ahhoz, hogy szembenézzen a szüleivel. Mikor úgy érzi, felkészült a rá váró kihívásra, visszaindulna táborhelyükhöz, hátrafordulva azonban látja, hogy Luni épp öltözködik, így úgy dönt, marad még egy picit, míg a lány új ruhát húz. Közben végigtekint saját ruháján, ami több helyen elszakadt már, amellett pedig igencsak koszos szinte mindenhol. ~Annyi baj legyen! Biztos vagyok benne, apám csak örülni fog, ha így lát viszont... ~enged meg egy fintort magának, majd miután úgy véli, már elég időt adott Luninak az öltözésre, felállni készül, hogy visszamenjen hozzá. A lány azonban megelőzi, és ő tér vissza mellé a folyópartra.*
- Ó, köszönöm! Ez igazán kedves, és biztos jól fog jönni! *mosolyog Lunira, miközben átveszi tőle a varázsitalt, majd ruhája egyik zsebébe rejti, ahol reményei szerint nem fog összetörni.*
- Gyere, induljunk! Ha a folyó mentén haladunk, pár órán belül meg kell pillantanunk egy romos hidat, ami már azt jelzi, Vadászlaknál járunk! Onnan már percek kérdése és otthon leszünk! *mondja biztatóan, bár magában cseppet sem várja azt a percet és fogalma sincs, hogyan fog viselkedni vagy őt hogy fogják fogadni, ha hazaér. Hogy menet közben is folytatódjon a beszélgetés, egy korábbi témához tér vissza, miközben sétálnak*
- Te sose tettél semmi meggondolatlant? Ami őrültségnek tűnt? Logikátlannak? Felelőtlennek? *kérdezi kíváncsian, ugyanis nehezen tudja elképzelni a lányt amolyan lázadó kamaszként, hiszen még most is oly fiatal és mégis oly komoly, azonban kíváncsi rá, volt-e valaha ilyen időszaka.*


1919. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-11 20:34:19
 ÚJ
>Luninari Heiphine avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 357
OOC üzenetek: 3

Játékstílus: Szelíd

//Úton Vadászlakra//
//Lau//

*Mikor már ég a tűz, és csendben megeszi az ingében megtisztított almát valahogy eszébe sem jut, hogy Lau az ő kedvéért spórol az amúgy sem túl sok étellel. Ami őt illeti éppen azt szerette volna felajánlani, hogy egyen többet nála. Ő amúgy sem nagyétkű, és sokkal alacsonyabb is a másik lánynál, nincsen szüksége annyi ételre, mint neki. Mégis rájön, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy mennyit eszik, néhány almával, és bogyókkal úgy sem tudnak jóllakni ketten, de egyedül sem nagyon. Ennyi étel éppen arra elég, hogy ne legyen gyomruk teljesen üres, és valamennyire a szomjukat is oltsa. Persze a patak a közelben, ő pedig miután mindenestül eltüntette a maradék almákat és bogyókat önmagában, iszik nem kevés kortyot, a kellemes ízű és hűs vizű patakból. Közben persze a lány korábbi szavai járnak az eszében, és arra gondol, hogy bár nem sajnálja tőle gyerekkori barátait, ettől még irigyli őt. Vele mindig úgy viselkedtek a korabeli gyerekek, mintha betegségeket terjesztene, és nem lenne ajánlatos a közelében lenni. Jó lehetett úgy felnőni, hogy volt kivel játszani. Persze mindezt nem mondja ki, egyrészt, hogy ne érezze úgy Lau, hogy önmagát szeretné sajnáltatni, másrészt pedig, mert lelke mélyén ugyan minden bizonnyal ezt szeretné, azt azért érzi, hogy erre kevés alkalmatlanabb pillanat van a mostaninál, amikor Lau nyilván még mindig saját kishúgáért aggódik.*
- Aranyos történet volt, amit a szekérről meséltél. De azért lásd be, nagy felelőtlenség csak úgy megpróbálni elszökni otthonról. Persze egy bizonyos kor felett teljesen rendben van, de azért gyerekként elég veszélyes. *mondja inkább, de szavaival ellentétben elnézően, sőt szórakozottan mosolyog. Talán persze más hasonlóval próbálkozni ilyen nyugalmas vidéken, mint ez, és más olyan helyen, ahol ő élt, és tényleg leginkább csak veszélyek vették körbe a falut, ahol fel kellett nőnie.*
- Ha nekem lenne gyerekem, biztosan halálra rémülnék, ha csak úgy eltűnne. Ettől még ez a büntetés kicsit szigorú volt szerintem. Anya sose csinált volna ilyet… igaz én meg nem is akartam soha hasonlót csinálni, de ha megtettem volna, biztos valahogy kedvesebben büntetett volna meg. Fogalmam sincs hogyan, de… *hallgat és komorodik el hirtelen, és még fejét is megrázza kicsit, mintha ezzel egyúttal a gondokat is kirázhatná belőle.*
- Amint lesz egyetlen nyugodt napom, keresnem kell egy futárt, aki elviszi neki a levelemet, hogy jól vagyok és minden rendben velem. *sóhajt fel. Bár a "minden rendben" természetesen nagyon erős túlzás, de él, és sértetlen, és tudja jól, hogy anyja ennél nem is kívánna többet, ha eljutna hozzá az Artheniorban történtek híre.*
- Ami pedig a várost illeti, nagyon nem szívesen megyek vissza, ha vége ennek az egész őrületnek, de… máshová úgy sem mehetek, és mágiát is csak ott tanulhatok. És hát, tudnom kell, hogy mi történt Aleniával. *tűnődik hangosan, ameddig Lau ki nem zökkenti kedvesnek szánt ajánlatával.
Ezúttal tényleg kénytelen makacsnak lenni, mert az alvás terén nem tűr ellentmondást. Az tény, hogy a ruhákat nagyon sajnálja, ugyanakkor fiatal kora ellenére is elég felnőtt ahhoz, hogy belássa, hogy mégiscsak ruhák, és bármennyire szépek, valamint bármennyire is kellemes emlékek kapcsolódnak hozzájuk, és bármennyire nagyon szerette volna minél hamarabb hordani őket, mégiscsak tárgyak. Élettelen tárgyak. Márpedig ő nagyon gonosz és önző kis fél-elfnek érezné magát akkor, ha holmi tárgyakat többre becsülne, mint azt a lányt, aki eddig mindig nagyon kedves volt vele, és akit ráadásul még nagyon kedvel is. Sőt, tulajdonképpen úgy gondolja, hogy rövid ismeretségük ellenére ők ketten barátnők, és mint ilyenek felelősséggel tartoznak egymás iránt.
Szerencséje a szerencsétlenségek hosszú sorában, hogy amikor beköltözött a Sayquevesek házába, emeleti szobát választott magának, az Alenia melletti szobát, hogy a szőke lány közelében lehessen. Ennek köszönhetően látta meg a lángokat és jutott el hozzá a dühös tömeg zaja, és ennek köszönhetően jött rá hamar, hogy nagy a baj, és tudta összepakolni nagy sietve kis kincseit.
Lau ellenben egy nappal később érkezett, mint ő, és nem is volt akkora szerencséje, mint neki. Amikor a tömeg megvadult ő odalent tartózkodott a földszinten, és utána olyan gyorsan követték az események egymást, hogy nemsokára arra kellett eszmélniük, hogy a tömeg körbevette a házat, ők pedig lent lapulnak egy pincében. Bárhogy is, vele ellentétben Lau egy szál ruhában menekült el, hiába mentette meg valamennyiüket. A legkevesebb, hogy a maga módján megosztja vele, amije van.*
- Szó sem lehet róla! *emeli meg kicsit a hangját, persze indulat nélkül, éppen csak azt jelezve vele, hogy most tényleg nem tűr semmiféle ellentmondást.*
- Nagyon szépek ezek a ruhák, minden bizonnyal nagyon drágák is voltak, ráadásul a házból csak ezeket és pár palack bort sikerült kimenekítenem, meg néhány személyes holmimat… de mindezt leszámítva mégis csak ruhák, amiket bármikor ki lehet mosni. Majd a sötéteket rakom alulra, amiken annyira nem látszik meg a kosz, a többit pedig rájuk. Így is eléggé szűkösen és kényelmetlenül leszünk, de, hogy még meg is fázzunk reggelre, azt nem szeretném. Muszáj valami magunk alá, és muszáj egy kis takaró, hidd el! Nem tudom, hogy aludtál-e valaha szabad ég alatt, de, ha nem, gondolom akkor is sejted, hogy a föld kényelmetlen és hideg, ha pedig a tűz elalszik akkor hideg lesz az éjszaka is, szóval takaróznunk is kell valamivel. Különben is… nagyon szégyellném magamat, ha a ruhákat fontosabbnak tartanám nálad. De, ha te nem lennél itt, akkor is így döntenék. Lehet rossz vége egy egyszerűnek tűnő megfázásnak is. *mondja el valamennyi érvét amellett, hogy kezeljék a tárgyakat egyszerűen csak tárgynak, magukat pedig olyan lényekként, akikért ezek a tárgyak termelve lettek, és teljesen biztos benne, hogy mindez meggyőzi Laut. Innentől kezdve pedig már nincs más hátra, mint hogy valóban úgy rendezze el a ruhákat és a köpenyt, ahogyan korábban akarta.
Ő sem alszik mindenesetre túl nyugodtan. Elalvás előtt Aleimord és Alenia jár a fejében, de különösen a lány. Vajon hálátlannak, vagy pusztán gyávának tartják őt most, amiért nem tért velük vissza a városba? Sokadszor is azon győzködi magát, hogy őrültség lett volna. Vajon mi lehet most velük? Élnek még egyáltalán? Niának szüksége lenne az ő támogatására? De hiszen Launak most ugyanúgy szüksége van rá, győzködi magát ezzel. Mégis lelkifurdalás gyötri, amiért nem maradt.
Aztán mintegy újabb felmentésként, mintha lelkéből vágna ki egy darabot a gondolat, hogyha nem fut elég gyorsan, és nem éri el a szekeret, akkor ott maradt volna teljesen egyedül, mert addigra Aleimordék is, és Lauék is eltűntek volna. Bármennyire is fáj neki saját kis "árulása" kicsit mégis sikerül megnyugtatnia magát azzal, hogy az egyetlen ésszerű döntést hozta, és Aleimord és Alenia is jobban tette volna, hogyha inkább vele tartanak. Visszatérni egy feldúlt és lángoló városba, ahol a szegények gazdagokra vadásznak, még akkor sem tűnik túl okos ötletnek, ha egyiküknek sem volt "arisztokrata vagyok" feliratú tábla a nyakába akasztva.
A fáradtság mégis még nyugtalan gondolatai ellenére is elaltatja, mégsem alszik ő maga sem nyugodtan. Csak hanyatt fekve képes aludni, játéknyulait magához szorítva, vagy rájuk fordulva, őket szorosan magához ölelve, most pedig egyikre sem igazán van lehetősége a szűkös hely miatt, de azért megteszi, amit tud. Lau előtt nem szégyelli és nem is játssza meg magát. Miután óvatosan betakarózott, hogy a másik lányról ne húzza le a meleget biztosító köpenyt, mindkét játéknyulát úgy öleli magához, minta otthon lenne.
Maga sem tudja, hogy végül is mire ébred, talán egy korán dalolni kezdő madár éneke, talán utolsó rémálma riasztja fel. Az azonban biztos, hogy Lau nincs mellette. Mégis, egy pillanatra sem merül fel benne, hogy itt hagyta volna őt, hogy minél hamarabb hazaérjen. Lesétál ő is a patakhoz, hogy megmosakodjon kicsit, és kimossa szemeiből álmának maradékát. Vágyik arra, hogy rendesen megfürödjön, de azt is tudja, hogy saját magával ráér foglalkozni majd akkor, amikor már megbizonyosodtak arról, hogy Lau húga jól van, és a lány rémálma nem az istenek üzenete volt, pusztán a zavargások által felzaklatott elméjének kegyetlen játéka.
Egyvalamit mégis megtehet magáért is. Vissza is megy a táskájához és a ruhákhoz.
Talán Launak is segít ezzel, a létezők többsége ugyanis mondjon bármit, igenis külsőségek alapján ítél. Nem hiszi ugyan, hogy pont vele fognak majd foglalkozni Lau szülei, de, ha mégis számít nekik, hogy lányuk kivel érkezik, elég valószínű, hogy csinos és szép ruhában kedvezőbb benyomást fog tenni rájuk, mintha kopott köpenyben, és teljesen egyszerű nadrágban, meg ingben érkezne meg.
Amúgy is, az az egyszerű nadrág, csizma, és kisfiúknak készített kockás ing, mintha már nagyon régóta rajta lenne. Örömmel szabadul meg tőlük, és süllyeszti őket táskája mélyére a csizma kivételével, ami helyett csak azért nem veszi fel valamelyik Nairadától kapott cipőt, mert minden bizonnyal egyiket sem pont arra tervezték, hogy szántóföldeken mászkáljanak és hosszú utakat tegyenek meg benne.
Így kénytelen olyan ruhát választani, ami teljesen egyszerű fekete csizmáját majdnem egészében eltakarja és annak csak talpát engedi kilátszani. Szépérzéke tiltakozik ellene, hogy az egyszerű csizma levonjon a csinosabb és különlegesebb ruha által keltett kedvező benyomásból.
Miután leporolja és elpakolja ruháit, és a köpenyt, meg lány játéknyulát is, hogy elővegye helyette a zsemleszínű fiút, már tömött táskájával tér vissza Lauhoz a patak partjára*
- Tessék, vedd el, és mehetünk is, ha gondolod! *mondja neki.
Odaad 1 Vérvörös varázsitalt Laurentitia Sminderhen kezébe. *
- Ezt megtartottam magunknak. Aleimord azt mondta, hogy ettől erősebb lesz, aki megissza. Persze szerintem nem úgy értette, hogy egy legyengült beteg felgyógyulhat tőle, de ettől még megér egy próbát. Hátha segíteni fog a húgodon. *mondja, bár alig mer Lau szemébe nézni.*
- Nagyon remélem, hogy csak rosszat álmodtál, de ha nem, akkor is van velünk legalább egy kis varázslat, ami talán segít majd.


1918. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-11 12:43:30
 ÚJ
>Laurentitia Sminderhen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Szelíd

//A Nagy Egyenlőség Napja//
//Esteledik- Este- Másnap//
//Úton Vadászlakra//
//Luni//

- Őszintén szólva én se ilyennek képzeltem el a várost... *ismeri be Luni szavai nyomán* Mindig azt hittem, sokkal fenségesebb és lenyűgözőbb hely, ahol az ott lakóknak semmi más dolguk sincs, mint arról dönteni, melyik ruhát vegyék ma fel és éppen melyik ismerősükkel találkozzanak aznap! *enged meg egy halvány mosolyt magának, ahogy eszébe jut, milyen reményekkel indult meg Arthenior felé. Nem sok emberrel találkozott, aki tényleg járt már ott, az ő elbeszéléseik alapján pedig valami idilli, békés helynek képzelte el a várost. Várakozásaihoz képest, amit tapasztalt, gyakorlatilag a tökéletes ellentétének mondható. Bár világos számára, hogy a mai nap történései kivételesnek számítanak, biztos benne, hogy a hely varázsa így is odavan a számára, és ha vissza is tért majd oda, nem fog olyan áhítattal körbetekinteni a számára ismeretlen épületek között, mint első alkalommal tette.*
- Igazad van, sokkal jobb itt kint a szabadban! *ért egyet a lánnyal, ezúttal őszintén elmosolyodva, mélyet lélegezve a friss levegőből. Az illatok az otthonát juttatják eszébe, és a régi szép időket, mikor még minden rendben volt és boldog élete volt. ~Ehhez képest hová jutottam?~ fut át agyán a gondolat, ám igyekszik valahova mélyen eltemetni magában az önsajnálattal kapcsolatos érzéseit, legalább addig, amíg társaságban van. Biztos benne, ha végre egyedül marad, rögtön megrohamozzák majd a szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok, önmagát okolva húga állapotáért, még ha nem is tudja biztosan, hogy van most. ~De érzem, hogy valami baj van vele...~ aggodalmaskodik magában, hiszen korábban is volt már, hogy megérezte, ha valami történt Morival. Az álom ugyanakkor számára is újdonság, és ez csak fokozza aggodalmát, hogy ezúttal valami igazán komoly katasztrófa történt. Aggodalmai miatt már előre bajt sejt mindenhol, még itt kint a szabadban is, Luni érvelése azonban meggyőzi, hogy talán kissé kezd túlaggódni mindent*
- Tényleg, igazad van. Azt hiszem, már rémeket látok mindenhol... *sóhajt egyet, kicsit kiengedve a feszültséget* Remélem, a városban maradtaknak sem lesz semmi baja! *jut eszébe Aleimord és a húga, akik a történtek ellenére is ott maradtak. Aggodalmába ezúttal azonban kis önzés is vegyül, hisz biztos benne, ha a húgának bármi baja lesz, többé sosem mehet haza, más helyet pedig nem tud elképzelni, ahova mehet, mint vissza a városba. ~Már ha van hová...~ jut eszébe a ház, ami nem volt épp a legjobb állapotban, mikor kimenekültek belőle. Ezt a problémát is igyekszik azonban félresöpörni egyelőre, hisz közel sem érzi olyan fontosnak, mint húga jóllétét.*
- Egyszer majdnem elmentem oda! *jut eszébe egy régi történet, amit tökéletesnek érez gondolatai elterelésére, így bele is kezd az elmesélésébe*
- A falu fontosabb emberei egyszer el akartak látogatni oda, hogy eladjanak ezt-azt. Azt remélték, ott jobb árat kapnak majd. Mi viszont a többi gyerekkel kitaláltuk, hogy elbújunk az áru közt a szekéren, a falu szélénél azonban az egyikünk eltüsszentette magát, a felnőttek pedig észrevették, hogy ott vagyunk. *ereszt meg egy nosztalgikus mosolyt, ahogy korábbi életének emlékein mereng*
- Azonnal leparancsoltak minket a szekérről, majd mikor visszatértek, amolyan jellemfejlődést elősegítő feladatként nekünk kellett fényesre pucolni az összes szekeret. *idézi fel magában a büntetést, mely hiába voltak sokan, így is majdnem egy teljes napjukat emésztette fel. Az emlékezés közepette azonban lassan rájuk sötétedik, így kénytelenek éjszakai szálláshely után nézni. A kijelölt fa, úgy tűnik, Luninak is megfelel, így elindul ágakat keresni, míg a lány valami vacsorának való után kutat. Miután elég fát gyűjtött, visszatér a pihenőhelyükre és nekiáll tüzet csiholni, halkan dúdolgatva. Csak akkor tűnik fel neki, hogy énekel, mikor már lobog a tűz. ~Nem is tudtam, hogy még emlékszem erre a dalra~ fut át agyán a gondolat, felidézve magában, amikor ezt a kis rigmust írta a húgának, aki sosem jeleskedett a tűzcsiholásban, az éneklés azonban segített neki koncentrálni. Mire Luni is visszatér és elhelyezi a köveket, már egész szép kis tüzecske lángol a rögtönzött tűzrakóban*
- Ez tökéletes lesz! *mosolyodik el a vacsorára szerzett gyümölcsök láttán, élvezettel harapva bele az egyik almába. Bár egy gyümölcstől közel sem lakik jól, mégsem vesz többet, meghagyja inkább Luninak a maradékot. ~Biztos nagyon éhes lehet szegény...~ gondolja magában ahogy eszébe jut, Luni korában ő mennyi mindent képes volt megenni egy nap. A vacsora elfogyasztása után hamar a lefekvésre kerül a sor, azonban ez közel sem bizonyul egyszerű feladatnak*
- Biztos vagy benne? *kérdezi aggodalmasan* Nem szívesen tenném tönkre az ajándékot... *folytatja, tekintettel a ruhák feltételezett érzelmi értékére* Miattam igazán nem szükséges összekoszolnod őket, én megvagyok itt a földön, te meg burkolózz be a köpenyedbe! *igyekszik valami mást megoldást találni, hogy a ruhák megússzák az éjszakát, még ha ez számára kellemetlenebb is. Akárhogy is sikerül azonban rendezniük a kérdést, próbál szándékosan kényelmetlen helyzetben feküdni, ugyanis fél, ha újra álomba merül, megint olyan rémálmok várnak rá, mint a legutóbb. Mikor végül mégis elnyomja az álom, a pihenés, ami annyira ráférne, messziről elkerüli és újra húgát látja, aki hívogatóan várja a messzeségben, ám ahogy odafutna hozzá, még messzebbre szalad és sosem érheti utol. ~Úgysem kapsz el!~ csendül egy vidám kacagás a fejében, mely egyre csak visszhangzik, végül sikolyba fordulva. Hirtelen ébred fel, korán és kialvatlanul, miközben csak úgy úszik a verejtékben. Biztos benne, hogy álmában sokat forgolódott, legalábbis kezei és ruhái erről árulkodnak, ahogy rájuk tekint. Igyekszik halkan felállni, nehogy felkeltse az alvó lányt, majd óvatosan a folyóhoz lépked, megmosva kezét és arcát a friss vízben, miközben fel sem tűnik neki, hogy a lecsepegő vízcseppekbe könnyek is vegyülnek.*


1917. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-11 02:22:37
 ÚJ
>Grawok Hifeti [halott] avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 241
OOC üzenetek: 14

Játékstílus: Megfontolt


//Úton Amon felé//

* Itt már igen gyorsan tud haladni. Az elfek a valamilyen tó partján nem a szegénynegyed sikátoraira és a vásár forgatagára képezték ki ezt a paripát. Ők bizony erdők, mezők és egyéb természet ölelte helyekre. Ilyenek például a szántóföldek és a köztük kanyargó poros utak.
Csak néha-néha tér be egy-egy pihenőbe vagy faluba. Ám egyszer csak kénytelen felfigyelni az épp előtte kibontakozódó veszekedésre.
Egy kis község egyetlen utcáján száguldozik, mikor az egyik házból hangos veszekedés hangja hallatszik. Egy nő hangosan ordítozik valakivel. És a következő pillanatban meg is látja őt.
Hátrálva lép ki az egyik vályogház ajtaján és egy ork követi őt felemelt kézzel. Az asszony kezében sodrófa lengedezik a férfi felé. Kebleit mély dekoltázs teszi láthatóvá, bőr öve fogja át karcsú derekát, mely hangsúlyt ad karcsú alakjának és körte formájú popsijának. Lábait hosszú szoknya ráncai takarják.*
-Nincs jogod betörni ide! Ha a férjem hazajön, rád uszítom, hogy megöljön.
-Értsd már meg, nőstény, hogy csak egy pogácsát akartam elvenni. Csak egyetlen szemet.
-És mégis ki mondta, hogy hozzá nyúlhatsz. Én készítettem, megkérdeztél róla engem.
-De hát csak egyetlen darabot vettem el, hogy megkóstoljam! Éreztem a finom illatát és kíváncsi voltam rá.
* A Hifeti fiú hirtelen felfigyel arra, hogy különböző házakból és kiskertekből több agyaras is előbukkan. Ám nincsenek egyedül. A falu lakói is egyre többen megjelennek sarlóval, vasvillával, néhányan karddal vagy lándzsával a kezükben. És szörnyű gondolata támad.*
~ Ezek portyára készültek. Le akarják rohanni az ittenieket.~
* Gyorsan megragadja az utcán üvöltöző nőszemély derekát és felrántja maga elé a nyeregbe.*
-Hallgass már el, te fúria! Csak kóstoló volt.
* Ezzel csókot nyom az ajkára, hogy betapassza és véletlenül se buktassa le, hogy nem ő a férje.*
~ Azonnal ki kell vágtatnom vele a határba és örüljön, ha csak pár szem frissen sült pogácsa lesz a kára!
Az orkok nem túl okosak, de úgy tűnik, csitítani akarta a nőt. Ha elmennek és megelégszenek egy kis elemózsiával, nem lesz baj.
Ha igen, akkor ő is meg fogja köszönni nekem, hogy elvittem a mészárlás előtti pillanatban.~



1916. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-10 16:16:12
 ÚJ
>Luninari Heiphine avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 357
OOC üzenetek: 3

Játékstílus: Szelíd

//A Nagy Egyenlőség Napja//
//Esteledik//
//Úton Vadászlakra//
//Lau//

*Látja könnyezni Laut, de ő maga is zavarba jön tőle, és sejti azt is, hogy Lau is zavarba jönne akkor, ha tudná, hogy ő látja, ezért igyekszik úgy tenni, mint aki nem vette észre. Félre és a földre néz, miközben azon tűnődik, hogy úgysem tudna most szegény lánynak semmi olyasmit mondani, amivel megvigasztalhatná. Ahhoz az kellene, hogy a húga jól legyen, azért pedig jelen helyzetben ő nem tehet semmit.
Talán a figyelme az, amit megpróbálhat elterelni kicsit, hogy ne mindig ugyanoda térjenek vissza a gondolatai, állapítja meg magában, bár tudja, hogy ez is elég lehetetlen vállalkozás jelen körülmények között. Mégis, annál minden jobb, mint balsejtelmeikbe és komor hangulatukba, mint valami súlyos köpenybe burkolózva ballagjanak csenden egymás mellett, ezért inkább beszél, még ha ezúttal nem is szeretne túl sokat.*
- Pedig nem is lehetnék idegenebb máshol, mint ott. Igazából Arthenior legalább annyira nyomasztott, mint amennyire tetszett. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy ennyire nagyon veszélyes is. *mondja halkan, bár pontosan tudja, hogy a mai napon valami szokatlan és rendkívüli történt, ami annyira nem mindennapos, és annyira váratlanul és hirtelen támadt a városra, hogy senkinek nem volt alkalma felkészülni rá. Ezért szaladtak szanaszét a rájuk vigyázó őrük, és nyilván ezért nem tettek a nemesek sem semmilyen megfelelő óvintézkedést saját maguk, és házaik védelmére, igaz ő "házaik" alatt az éppen ott tartózkodókat, rokonokat, szolgálókat, és a hozzá hasonlókat érti, nem feltétlen a hideg kőépületeket, mint vagyontárgyakat. Mindenesetre ez sem változtat azon, hogy egyszerűen senki sem számított arra, hogy megtörténhet olyasmi, amin szerencsére ők ketten és a többiek is már túl vannak.
Mégis megtörtént az egész, ők pedig szerencsésnek mondhatják magukat, hogy ahányan voltak, megúszták annyival, hogy szegény Latlie kapott egy hatalmas pofont.*
- Megkönnyebbülés most itt lenni, kint a szabad ég alatt. *vallja be, és elhallgatva a lányt megint elgondolkodik egy kicsit.
Tiszteli és csodálja őt, amiért képes volt lehetőségeikhez képest hideg fejjel gondolkodni, és megőrizni a lélekjelenlétét, még akkor is, amikor ő a maga részéről semmi másra nem volt képes, csak halálfélelemtől megbénítva rettegni és bujkálni egy polc alatt. Úgy tűnik azonban, hogy most, hogy csak a természet barátságos zajai vannak velük, és nincs semmi veszély, kicsit mintha felcserélődtek volna a szerepek. Ő az, aki képes megint hideg fejjel elemezgetve, ráérős nyugalommal gondolkodni, Lau pedig kissé, mintha túlaggódná a dolgokat.*
- Ne aggódj! Itt nem vagyunk sehová sem bezárva, és legalább van hova szaladni, ha baj van. *igyekszik eloszlatni a lány aggodalmait egy mosollyal, bár, amit mond, azt tulajdonképpen nem szánja viccnek. Igaz nem is ez az, amivel szeretné teljesen megnyugtatni az elf lányt, legalábbis ilyen téren.*
- Akinek pedig van egy kis esze, az még most is a Gazdagnegyedben fosztogat, nem itt. Amennyire pedig emlékszem, az itteni embereknél nyoma sincsen annak a gazdagságnak, ami meg van a városban. Talán még kirabolni sem érdemes őket. Ha én rabló lennék, vagy tolvaj, biztosan a városba mennék. *folytatja a gondolatmenetét, igaz megint szándékosan nem túl hosszan.
Tényleg nem akarja lebecsülni a veszélyt, ugyanakkor teljesen biztos benne, hogy annyira szörnyű helyzetbe, mint egy dühös, fosztogató tömeg által körbevett kúria pincéjében lapulva voltak, már úgy sem kerülhetnek. És hát onnan is csak kijöttek valahogy, többek között pont annak a magas férfinak, és Launak köszönhetően, aki most is vele van. Egy biztos; a körbevett ház alatti pincével ellentétben itt tényleg van futni hová legalább.
Azzal kapcsolatban viszont, amint Lau Amonról, mond úgy érzi, hogy teljesen igaza van.*
- Amonról szinte semmit nem tudok, mert hozzánk csak elég ellentmondásos hírek jutottak el róla, de szerintem sem feltétlenül jó ötlet. Más kérdés, hogy nekik nem nagyon volt más lehetőségük. *gondolkodik hangosan, nem mondva ki, hogyha nincs Lau rémálma akkor most ők is ott ülnének azon a szekéren, úton oda, ahol ki tudja hogyan fogadták volna őket. Bárhogy is, ami őt illeti, volt már egyszer menekült, akkor amikor Artheniorba érkezett, érthető módon nem nagyon szeretne hasonlóból rendszert csinálni.
Főleg úgy, hogy teljesen biztos benne, hogy sokkal jobb így ketten, azok után pedig még inkább, hogy megtudja, hogy a bizalom, amit érez, kölcsönös. Persze, hogy nagyon örül neki, és talán még annál is jobban zavarba jön, mint amennyire örül.*
- Ennek örülök. *mondja egyszerűen, egyszerre boldog és kissé zavart mosollyal.*
- Tökéletes lesz. *terel is gyorsan megint, amint Lau táborhelyet választ.*
- Mindjárt jövök akkor. *mondja kissé talán feleslegesen, mielőtt elindulna vacsoráért.
Az éj csillagai, az égbolt sötétje, és persze a hold (talán pont azért, mert éjszaka, holdvilágnál született) mindig is megnyugtatták és el is varázsolták, most is örül, hogy hamarosan sötét lesz, ezúttal azonban nem szándékozik a csillagok és a hold bámulásával tölteni a fél éjszakát, mint otthon még édesanyjával és nyulaival.
Köszönhetően annak, hogy fáradt, álmos és éhes, most muszáj sokkal földhözragadtabb dolgokkal foglalkoznia.
Szerencsére a Lau által választott fa tökéletes tájékozódási pont, nem kóborol el túl messzire és túl sokáig sem, mégis szégyellné magát nagyon, ha azok után, hogy előadta, hogy akár még az erdő mélyén is túl tudna élni egyedül, most üres kézzel térne vissza.
Így is csak négy kicsi alma a zsákmány, amit lábujjhegyre állva elért, meg pár szem bogyó, és néhány kisebb kő, amiket csak azon az áron tudott táskájába rakni, hogy játéknyulait elővette belőle, a vörös varázsitalt pedig köpenyének a zsebébe rakta.
Így tér vissza, miközben a talán öntudatlanul dúdolgató, tüzet csiholó Laut elnézve akaratlanul is halovány mosolyra húzódnak ajkai, és megint csak arra gondol, hogy mennyire élvezné most ezt az egész utazást Vadászlakra, ha nem kellene a lány húgáért aggódni éppen.
Ismét elmormol magában egy imát, majd óvatosan elkezdi körülrakni a kövekkel a lassan feltámadó tüzet. Nem papnő, de amúgy sem lenne most kedve azzal szórakozni, hogy felszentelje a tűzrakót, amit amúgy is csak most az egyszer használnak, így ez most elmarad.*
- Csak ennyit találtam. *mondja szabadkozva kicsit, majd leveszi köpenyét, és mint valami gyűrött tálcára kirakja rá az általa szedett kevéske gyümölcsöt. Ezek után addig rendezkedik, ameddig a játéknyulak és a varázsital is visszakerülnek a táskájába.*
- Szerintem kicsi ez a köpeny ahhoz, hogy ketten is elférjünk rajta, ha kiterítem, mint valami lepedőt. Viszont a Nairadától ajándékba kapott ruhák még nálam vannak. Azokon alhatunk, a köpennyel pedig megpróbálhatunk betakarózni. Jó lesz így? *kérdi. Ugyan nagyon sajnálja összekoszolni azokat a gyönyörű ruhákat, de egyszerűbb őket kimosni, mint éjjel a kényelmetlen, és minden bizonnyal hideg földön aludni. Persze ez azt is jelenti, hogy elég közel kell feküdniük egymáshoz, ami tekintve, hogy eddig még csak édesanyjával, és játéknyulaival aludt egy ágyban, illetve egy takaró alatt, már jó előre zavarba hozza, de ez még mindig jobb, mint fázni és megfázni, és valamiért biztos benne, hogy Lau is így fogja gondolni. Bármennyire is megrakják a tüzet, biztosan nem fog a kedvükért egész éjszaka égni.
Hosszú nap volt ez, még úgy is, hogy a szekéren, amivel egy darabig jöttek sikerült szundítaniuk egy kicsit, ráadásul annyi minden történt, ami több hatra is bőven elég lett volna, nem hogy olyan rövid időre, ami napkeltétől napnyugtáig eltelt.
Természetes, hogy fáradt, és biztos benne, hogy Lau is az.
Már nem csak az első csillagok vannak fent az égen, hanem egyre több, miközben letelepszik a tűzrakó mellé végre pihenni egy kicsit.
Az a tudat mindenesetre, hogy útjuk hosszabbik része nem még előttük, hanem már mögöttük van, megnyugtatja. Bármi várjon is az út végén rájuk, jobb lesz minél hamarabb szembesülni vele.*

A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.07.10 16:29:11


1915. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-10 11:15:53
 ÚJ
>Ortas Hroops avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Vakmerő

*Elgondolkodva vakargatja meg fejét, miközben a kikötői erdőségből a szántóföldekre ér. Érdeklődés halvány szikrájával tekintetében figyeli, ahogy néhány helyen parasztok dolgoznak, hogy betevőjüket megszerezhessék. Sosem irigyelte ezt a szakmát és igazából sohasem vonzotta. Reggeltől napestig a földeket túrni, ez az, mi igazán távol áll tőle. A kisebb, de némiképp jövedelmező munkákat szereti, amiben van izgalom is, ebben viszont semmi izgalmasat nem talál. Miközben szemlélődik, komótosan földre ül, s elrendezkedik maga körül. Némi szárított húst kap elő zubbonyából, megsárgult papírdarabba csomagolva, s komótosan rágni kezd. Nem zavarja senki és semmi, jóllehet hideg, vörös tekintete taszítónak hathat, bár jelenleg nem vágyik vérontásra. Egész el van így egy darabig. Bőrbutykosát meghúzza, majd elégedetten törli le bajszát. Egy ideig még üldögél, aztán komótosan összepakol.*
- Jó. *Állapítja meg, majd feláll.* Induljunk tovább, Árnyékban járó. *A kedvező időjárás, vagy a csendes nap nem csal mosolyt az arcára, továbbra is komor tekintettel halad, bár gyomrát megtöltötte, mégis némi hiányérzete van, bár ne tudja mitől. Az étel és az ital kellemesen eltelíti, mégis tovább kell haladnia. Szükségét érzi, hogy tovább haladjon. Szenvedést akar látni.*


1914. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-09 03:52:40
 ÚJ
>Lorew Mazoral [halott] avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1059
OOC üzenetek: 62

Játékstílus: Vakmerő

*Az a bizonyos emlegetett cél ezúttal nem más, mint Amon Ruadh, vagy hogy is hívják azt a helyet... Amikor nagy a hangzavar a gazdagnegyedben, és egyébként a templomban is akadnak gubancok, akkor felmerül az embernek fiában, hogy lehet valami nyugisabb környékre kéne költöznie. A Zöldzug ledőlt, ami mondjuk várható volt, abszolút balesetveszélyes volt az egész... Az más kérdés, hogy így ugrott a kiváló esélye a nagytanácsos tündérke elfogására, megcsonkolására, és egyéb játékokra. Talán az egészben ez zavarja a legjobban, mivel pénze ugye nem igazán volt az építkezésben. Emiatt fájjon Eralil feje, nyugodjon békében. Vagy ha él, akkor is nyugodjon, mert Lorew már nem egy embernek mesélte el tragikus halálhírét. Az ilyen hosszú utak elején utálja azt, hogy a lova feldobta a patáját egy kellemetlen incidens során. Szerette azt az állatot, legalább annyira, mintha a saját fogyatékos gyereke lett volna. Worenth is hasonlókat érezhet azzal a Taitosszal kapcsolatban, Lorew meg van győződve erről.*



1913. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-08 23:04:10
 ÚJ
>Laurentitia Sminderhen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Szelíd

//A Nagy Egyenlőség Napja//
//Lassan esteledik//
//Úton Vadászlakra//
//Luni//

*Kissé ijedten hallgatja Luni szavait, hogy nem kell őt megvédenie, és közben jelenlegi lelki állapotához képest teljesen idegen módon egy apró mosoly jelenik meg az arcán. ~Mintha csak Morit hallanám...~ jut eszébe, hányszor hallotta már ugyanennek a mondatnak különféle változatait a kishúgától. Bármit csináltak közösen, benne mindig ott volt a félelem és az aggódás, nehogy valami baj legyen, míg húga fittyet hányt a veszélyre és csak jól akarta érezni magát. Ahogy eszébe jutnak az emlékek, érzi, hogy kezd elhomályosodni a szeme a könnyektől, így igyekszik inkább elterelni a gondolatait, ebben pedig Luni önfeledt csacsogása nagy segítségére van. Örül, hogy neki magának nem kell sokat hozzátennie a beszélgetéshez, csak a megfelelő helyeken pár mondatot, mégsem teljes csendben ballagnak, hiszen így sokkal élvezetesebbnek tűnik a sétálás, még ha ilyen gondterhelt körülmények között kerül is rá sor. ~Örülök, hogy mégis eljött velem~ fut át agyán a gondolat, ahogy átöleli a lányt.*
- Tényleg. *jut eszébe, amit a lány mesélt a szülőfalujáról* Talán csak mert ott találkoztunk, de nehéz elképzelni, hogy valaha is máshol éltél, és nem a városban! *enged meg egy rövid kacajt magának. ~Olyan törékenynek tűnik, és mégis mindig elképeszt, mennyi mindent kibír...~ gondolja, miközben Lunit hallgatja, és felidézi magában, amit a lány korábbi életéről mesélt neki.*
- A gyümölcs jól hangzik! *ért egyet a tervvel, miközben eszébe jut, mennyire keveset is evett ma, és mennyire örülne pár falatnak vacsorára, akármit sikerül is találniuk idekint.*
- Valóban, az állatoktól nem igazán kell tartanunk, de ki tudja, ki ólálkodik még erre? Talán vannak, akik a zavargások közepette a fosztogatástól, rablástól sem riadnak vissza... *ad hangot aggodalmainak, ám igyekszik nem túlságosan megijeszteni a lányt, így gyorsan el is tereli inkább a témát.*
- Úgy rémlik, van a közelben egy patak, annak a partján talán megpihenhetnénk majd éjszakára. *veti fel az ötletet, már ha sötétedés előtt sikerül elérniük odáig. Emiatt a gyaloglás egy ideig a beszélgetés rovására megy, majd a szekéren maradottakra terelődik a szó.*
- Úgy tudom, Amonra mentek volna, ott akartak menedéket kérni. *vázolja röviden, amit Relael mondott neki, mielőtt felszálltak volna a szekérre* Bár a magam részéről én se tartottam ezt olyan jó ötletnek... ki tudja, ki vagy mi vár ott ránk, és hogy fogadják a menekülteket? *nehezen tudja elképzelni, hogy bárki örömmel venné, ha egy rakás hajléktalanná vált ember rohamozná meg egyszerre segítségért könyörögve. Egy pillanatra meg is sajnálja a többieket, és értük is aggódik, vajon mi történik majd velük. Nem túl régen ismeri őket, mégis reméli, hogy egyszer majd újra látni fogja őket épen és egészségesen. Bár a most előtte álló másik opcióhoz se fűlik igazán a foga, jelenleg mégsem bánja annyira, hogy inkább hazafelé visz az útja és nem Amonra. ~Csak ne legyen baja Morinak...~ jut eszébe a húga ismét, hiszen sokkal jobban örülne, ha nem ilyen körülmények között kellene hazamennie. Az ismételt merengésből Luni vallomása zökkenti ki, és most először kifejezetten hálás, hogy már lassan sötétedik, ugyanis reméli, a lány így nem látja azt a könnycseppet, ami legördül az arcán. Lelkében az aggodalom keveredik a szeretettel, és ki nem mondott érzelmei így próbálnak utat törni maguknak, ám egyelőre még nem kész rá, hogy átadja magát nekik, így összeszorítva kezét, körmeit a tenyerébe mélyeszti, hogy a fájdalom érzete elterelje a gondolatait.*
- Én is ugyanígy érzek! *válaszol mosolyogva Luni szavaira, melyek valószínűleg a legkedvesebbek, amiket azóta hallott, hogy eljött otthonról. Többet azonban nem képes mondani, hiszen biztos benne, akkor tényleg megindulnának könnyei. Némán ballag inkább tovább, míg végre megpillantják a patakot.*
- Nézd, ahhoz a fához mit szólsz? *mutat egy, a parttól nem messze álló terebélyes fa felé* Ha neked is megfelel, akkor én csinálok tüzet, te meg keress valami gyümölcsöt, amit megehetünk, jó? De ha bármi probléma van, csak kiálts! Ha nem találsz semmit, az se gond! Holnap már elérünk Vadászlakra, addig meg majdcsak kibírjuk valahogy! *látja el utasításokkal a lányt, ha neki is megfelel a mondott éjszakai szálláshely, majd hozzá is lát a terv ráeső részének megvalósításához, vagyis a tűzhöz szükséges faágak összegyűjtéséhez, miközben igyekszik azért figyelni a neszekre, hogy nagyjából merre mehetett a lány. Miután úgy ítéli meg, elég ágat gyűjtött már a tűzhöz, visszaindul a fa felé, és hozzálát a tűzcsiholáshoz, öntudatlanul is egy régi nótát dúdolgatva halkan.*


1912. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-07 01:54:05
 ÚJ
>Luninari Heiphine avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 357
OOC üzenetek: 3

Játékstílus: Szelíd

//A Nagy Egyenlőség Napja//
//Lassan esteledik//
//Úton Vadászlakra//
//Lau//

*Nem szól közbe amikor Lau meg és elköszön, és megnyugodva veszi tudomásul, hogy senki sem marasztalja őket. Nem igazán lenne kedve hosszadalmas vitához, vagy ahhoz, hogy elmagyarázza, honnan az a makacsság, amiről nem is tudja, hogy az elf lány neki tulajdonít. Ő mindezt az egészet puszta megérzésnek fogja fel.
Márpedig édesanyjától azt tanulta, hogy a megérzések és sugallatok egyenesen odaátról jönnek, így mindig hallgasson rájuk. És hát kik mások értenének a szellem és a lélek rejtelmeihez jobban, ha nem pont a papnők, és miért ne fogadná meg az egyetlen elf tanácsát, aki eddig ezen a világon tényleg teljesen önzetlenül, tiszta szívből, sőt rokonai és szülőfaluja megvetését is felvállalva szerette? Márpedig most minden ösztöne azt súgja a fülébe, vagy sokkal inkább üvölti bele az arcába, hogy az ő helye most Laurentitia mellett van, nem máshol.
Akár azért, mert a lánynak még szüksége lehet rá, akár azért, mert neki Laura, teljesen mindegy.
Abban is több, mint bizonyos, hogy nagyobb biztonságban vannak ők most ketten és itt, mint amennyire bárhol máshol és bárkivel lehetnének most.
Végre elindulnak, és már csak akkor szólal meg, amikor úton vannak. Emlékszik, hogy Lau mivel szerette volna nagyon kedvesen visszatartani, ahhoz azonban legkevesebb egy igazi isten, vagy istennő kellene, hogy meggyőzze arról, hogy a lány aggodalma ilyen téren nem teljesen alaptalan.*
- Emiatt ne aggódj, nem lesz semmi baj, és nem kell megvédened. *jelenti ki halkan, rá nem igazán jellemző magabiztos hangon, mégis kissé bizonytalan, talán szégyenkező arccal. Utóbbi persze pusztán annak szól, hogy biztos benne, hogy Laut most teljesen eltöltötte a húga iránt érzett aggodalom, éppen ezért nem szeretne túl hosszan másról beszélni, hogy ez által úgy tűnjön, hogy ő ezt nem képes megérteni és tisztelni.
Mégis a helyzet megköveteli, hogy valamit mondjon, bármennyire is komolyabb dolgok miatt kell most az elf lánynak az ő jelenléténél aggódnia.*
- Az erdőből jöttem. *emlékezteti.*
- Az sokszor tényleg veszélyes, és barátságtalan, de annak köszönhetően, amit anyától tanultam, és kis szerencsével persze, ott is túl tudnék élni. De itt… nincs semmi, amitől félni kellene, csak az, hogy nincs nálunk éppen víz és étel, csak bor. De majd szedünk valami ehető gyümölcsöt útközben. *mondja, és tekintetével el is kezdi szinte rögtön kutatni az ételt és a vizet, persze nem aggódva túlságosan. Füveknek, meg a gaznak nincs ugyan túl jó íze, de, ha gyümölcsöt nem találnak, ő azt is meg fogja enni, hogy éhségét csillapítsa, és nem hiszi, hogy Lau túlságosan finnyás lenne, ha a túlélésről van szó. Alenival és Nairadával ilyen téren már nagyobb gondjai lennének, de biztos benne, hogy legvégül, őket is rá lehetne venni, hogy akár füvet, akár gyökereket egyenek, mint a nyulak és más teremtményei az természet istenségeinek.
Persze nem csak emiatt nyugodt. Ugyan még nem éhezett sohasem, abban biztos, hogy másnap valamikor meg fognak érkezni Vadászlakra. Márpedig egy-két napot könnyedén ki lehet bírni akár étel nélkül is, de hát most mégsem egy sivatagban kóborolnak, hanem buja és termékeny földeken…*
- Különben, jártam már a környéken anyával, többször is. *igyekszik tovább nyugtatni Laut, miután érzi vállán a lány kedves és kellemes érintését, és hallja is, hogy ő még mindig úgy gondolja, hogy nagyobb biztonságban lenne a többiekkel. Természetesen nem is lenne saját maga, ha mind az érintés, mind az aggódó szavak nem esnének neki jól. Szinte hihetetlennek tartja, hogy Lau szívében még most is van helye az iránta érzett aggodalomnak.
Jobban belegondolva összesen négy létezőtől kapott eddig hasonlóan kedves érintést, amely nyomán kellemesen, vagyis sokkal inkább jól érezte magát; édesanyjától, Aleniától, Nairadától, és Lautól. Ezek után még inkább biztos abban, hogy ő most és itt van a lehető legjobb helyen, ahol ebben a hirtelen felfordult világban csak lehet.
Természetesen az is meghatja, hogy a lány nem hagyja itt csak úgy egyedül, pedig ő tényleg őszintén ajánlotta fel, és tényleg nem fél. Tulajdonképpen még boldog és vidám is lenne, annak köszönhetően, hogy itt lehet, ha nem kellene inkább Lau húgáért aggódni.
Mindig nagy boldogság volt számára, akár kis, akár már nagyobbacska lányként, amikor édesanyjával (természetesen a megfelelő engesztelő szertartások elvégzése után) átlépték a falu központjától legtávolabbi, vörössel megfestett tilalomfát és elindultak erre a vidékre. Bárhonnan is nézi, csak kellemes emlékek kötik ehhez a vidékhez és az itt élő egyszerű emberekhez.*
- Nincs itt semmi, csak szántók, patakok, ösvények, meg kicsi falvak. Biztos, hogy nincs most ennél biztonságosabb és nyugodtabb hely a világon. Most sem, meg máskor sem. Amúgy sem hinném, hogy akad errefelé a rókánál veszélyesebb állat. De ők sem ránk veszélyesek, és el is kerülnek. *bizonygatja. A maga részéről sokkal inkább aggódik azért, hogy nagyon is jól tudja, akkor sem lenne túl illendő Lau nyakába akaszkodnia, és vele menni a családjához, ha a lány éppen nem azért menne haza, mert húga életéért aggódik.
~ Istenek, csak ne legyen vele semmi baj tényleg… ~ tolakszik bele megint félelmet és bizonytalanságot hordozó gondolatai közé ez az őszinte, és reményei szerint meghallgatásra találó kívánság.
Azok alapján, amit az elf lány mesélt saját magáról, a húgáról, és az otthonról való távozásáról, egészen biztos benne, hogy a szülei nem fogják szegényt, tárt karokkal, arcukon széles mosollyal, szemeikben pedig az öröm könnyeivel fogadni.
Egyedül kishúga fog majd neki örülni, ha pedig az ő imái nem lelnének meghallgatásra akkor is mindenképpen szüksége lesz majd valakire, aki megalkuvás nélkül mellette fog állni. Márpedig, ha Laut a szekéren lévők között senki nem ismeri, otthon pedig olyannak gondolják, amilyennek éppen sohasem szerették volna gondolni, akkor jelenleg ő az egyetlen lény a világon, aki azzal, hogy végig mellette marad, talán legalább egy kicsit segíthet rajta.*
- Azt se tudom, hogy egyáltalán hová indultunk azon a szekéren, inkább csak sejtem. De azok után, ami a városban történt, nem vagyok benne biztos, hogy bárhol, bárki is szívesen fogadna. Főleg nem akkor, ha egyszerre érkezünk meg, és sokan. Biztosan nem mi vagyunk most az egyetlenek, akik Artheniorból menekülnek éppen most. *húzódik végül szája egyszerre szomorú és kelletlen fintorba. Még mindig nehezére esik felfogni, hogy reggel még puha, kényelmes ágyban ébredt, egy hatalmas házban, ami talán már nem is áll, most pedig apró falvak, ösvények és szántóföldek között esteledik hamarosan rájuk. A Latlie ártatlan arcán csattanó pofon jut eszébe, és nincs kétsége afelől, hogy a fosztogatók széttépték volna őket pusztán azért, mert közük volt egy nemesi házhoz, hiába nem voltak ők maguk nemesek. Mindez keveredik azokkal az odahaza hallott történetekkel, amelyek arról szólnak, hogy a vesztes hadvezért és harcost, csak a legderekabb, és legőszintébb barátok fogadják szeretettel és tisztelettel. Nem nagyon hiszi, hogy a szekéren utazók közül akad bárki, aki rendelkezik ilyenekkel ott, ahová mennek, bárhová is mennek. Nem azért, mert belőlük nem néz ki hasonló kötelékeket, egyszerűen csak azért, mert elég nagy szerencse és isteni kegy szükséges ahhoz, hogy a barátok mindig ott és akkor legyenek, ahol éppen szükség van rájuk. De abban is biztos, hogy nem kell valakit évek óta ismernie, hogy mély lelki vonzalmat érezzen iránta, ami tulajdonképpen vagy majdnem olyan, mintha igazi és mély barátság lenne, vagy pont olyan. Ezért is van most itt a helye Lau mellett, akinek a többiekkel ellentétben (Luninari úgy érzi legalábbis, hogy) szüksége van rá. Neki pedig a másik lányra.*
- Amúgy sem cserélném el senkivel a te társaságodat közülük. *ismeri be.*
- A többiekről azt sem tudom kicsodák. Téged alig ismerlek, mégis csak anyámban tudnék jobban megbízni, mint most benned. Szerintem nagyobb biztonságban vagyunk mi ketten együtt itt és most, mint bárki mással lehetnénk bárhol. *vallja be végül enyhe pírral az arcán, hiszen pontosan tisztában van azzal, hogy hasonló vallomás más körülmények között is kissé meredek lenne és félreérthető, nemhogy most, amikor az elf lány húga életéért aggódik.
Szerencséjére Lau korábbi szavai újabb lehetőséget adnak neki arra, hogy úgy terelje el a témát a jelen és a jövő kellemetlenségeiről, mint valami ügyes jós.*
- Jártam már itt, de te ismered jobban ezt a környéket. *mondja.*
- Nézz ki egy megfelelő alvóhelyet, amikor úgy gondolod, én pedig keresek közben gyümölcsöt meg követ, és rakok egy kis tüzet. Nem jártam még a faludban, de nem hiszem, hogy túl messze lehetünk tőle. *igyekszik bátorítani a másik lányt, bár igazából fogalma sincsen, hogy tulajdonképpen hol vannak. Számára inkább a "hol nem" és a "kikkel nem" a lényeg. Egyedül abban biztos, hogy holnap valamikor megérkeznek, oda, ahová tartanak, de ennyi bizonyosság az elmúlt napok teljes bizonytalanságában számára éppen elég.
Sokadszor életében jut el arra a gondolatra, hogy soha többé az életben nem akar és nem is fog már csak azért sem kiszolgáltatott helyzetbe kerülni. Mindez az álom azonban megint eltolódik a távoli jövőbe. Mégis, ezerszer inkább szolgáltatja ki önmagát önként a gyümölcsgyűjtögetők szerencséjének és Lau családjának, mint a teljes bizonytalanságnak, ami számára ismeretlen létezők között, mindkettőjük számára idegen helyen várta volna őket.
Ő maga ugyan csak tudata peremén sejti meg először, de ez a sejtés szépen és lassan mégiscsak beszivárog gondolatai közé. Önzetlensége és önzése ezúttal egymásra talál, és talán most először életében teljesen egységes egésszé egyesül. Nem csak szíve minden vágya Lauval maradni, hogy mellette lehessen, ha a lánynak szüksége lesz rá, hanem akkor is vele szeretne maradni, ha biztos lenne benne, hogy neki a jövőben nem lesz szüksége rá. Mégis inkább azt kívánja, hogy ne legyen. Nem ismeri kishúgát, még a nevét sem, mégis sokkal inkább lenne felesleges kolonc Lau nyakában, mint hűséges barátnő, aki hiába próbál vigaszt nyújtani a gyászban.
Egyelőre azonban igyekszik összes gondolatát elterelni erről, azzal nyugtatva magát, hogy talán teljesen mindegy. Élete odahaza összeomlott. Athernior ugyanúgy összeomlott. Ha Lau húgát bármi baj éri, akkor sajnos és nyilván az ő élete is össze fog omlani. Mindegyik kegyetlen és tragikus történet, de ami őt magát illeti, egyikről sem tehet. Úgy érzi, hogy szomorú, mégis kényelmes gondolatok ezek.
És mégis, az összes egészen odáig vezet, hogy most leginkább Lau húgát szeretné életben látni, és ameddig nem derül ki, hogy pontosan milyen világ is születik a régi romjain nem nagyon szeretne visszatérni Arthenirba. Alenia elrablói és megcsonkítói nyilván halált érdemelnek, de egy ártatlan kislány, aki talán sohasem hagyta el Vadászlakot biztosan nem. Ha mégis, akkor egyszerűen nem létezhetnek istenek. Ha pedig igen, akkor nem érdemelnek létezést, hiába is imádta őket az anyja.
Nem először életében érzi úgy, hogy sorsuk teljesen kicsúszott a kezeik közül.
Lau felé fordul inkább, szavak nélkül kérdezve szemeivel, hogy most akkor pontosan merre is?*



1911. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-06 10:04:46
 ÚJ
>Relael Ellerin lae'Natar avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 459
OOC üzenetek: 182

Játékstílus: Vakmerő

// A Nagy Egyenlőség Napja //
// Esteledik //
// Úton Amonra //

*Mindenki lassan elpilled, és ő sem túl kipihent, de nem olyan könnyű az alvás. Az egyenletes zötykölődés még talán segítene is ezen, meg az éjszakai sötétség, ellenben hűvös van, legalábbis Rel úgy érzi, a szekér sem a legkényelmesebb alvóhely, ezeken felül pedig nyugtalan. Nem tudja csak úgy álomra hajtani fejét, hiszek nem bízik teljesen. Sem az őket nagylelkűen fuvarozókban, sem abban, hogy nem fog valami baj történni. Pedig ma egy olyan tanulsággal zárhatja a napot, miszerint nem mindenki olyan szörnyű, mint ő maga.
Lecsukott szemmel, hátradőlve igyekszik pihenni. Ha már aludni nem tud, akkor valahol az álom és ébrenlét között lebegve pihenteti testét. Éhség mardossa gyomrát. Nem is ez volna a legnagyobb gond, sokkal inkább Laurentitia kiáltása. Egyből felugrik rá és keres valamiféle veszélyforrást. De nincs. Vagy olyan nincs ami valóságos lenne. Bólint Luni és Lauren szavaira, elfogadja az italokat. Nem kívánja megakadályozni őket semmiben, holott badarságnak tartja, hogy csak úgy elmennek. Nincs már ereje ehhez.*
- Legyetek óvatosak!
*Teszi még hozzá intelmét, majd újra felveszi előző pihenő helyzetét.*


1910. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-05 22:12:10
 ÚJ
>Latlie, az Alázatos avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 81
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Vakmerő

// A Nagy Egyenlőség Napja //
// Lassan esteledik //
// Úton Amonra //
// Mindenki //

* Szerencséjükre nem kell sokáig várni, még egy kedves lélek meg nem szánja őket és fel nem szállhatnak az egyik szekérre. Boldog és hálás úgy érzi ezek után már nem is fordulhat rosszra semmi sem.
Kicsit azonban aggódik a hátrahagyottak miatt, gondolkodik, hátha vissza kéne fordulnia, ám mielőtt bármit döntést is meghozhatna Luni megérkezik és megnyugtat mindenkit, hogy Aline jól van sőt már orvos is látta. *
~ Köszönöm Eeyr, te soha nem hagyod el aki benned lelt menedéket ~ * köszöni meg magában mosolyogva Latlie, majd innentől nem is emlékszik mikor de álomba szenderedik. Észre sem vette mennyire kifárasztotta ez a nap, ami érthető is, elvégre koránt sem volt békével teli, s neki az előző napok sem voltak igazán örömteliek.
Álmából Laurentitia kiabálása rázza fel. Rémülten kapja fel fejét és törli le ajka széléről nyálát.
Nem kell semmit kerdeznie ahhoz, hogy megtudja mi történt, ugyanis a lány hamar elkezdi mondani, hogy haza kell mennie. Haza. Talán ezt a szót Latlie nem is igazán ismeri, ezért is támogatja annyira nagyon. Nem akarja elkísérni őket, úgy érzi nincs helye ott, túl szűk ehhez a szó, neki nem szabad mások hazájába mennie, mert ott csak idegen lenne és zavarna.*
- Kérlek vigyázzatok magatokra- * szól búcsúzásképp és reméli, hogy ténylegesen nem fog bajuk esni egyikőjüknek sem, elvégre mind a kettő annyira törékenynek tűnik, annyira gyengének. *
~ De Eeyr ott van, ő segít nekik ~* ebben bízik és ezután ha a többiek nem kezdeményeznek beszélgetést ebbe a gondolatba alszik bele ismét, ám már jóval éberebb álomba szenderül, amit minden gödör az úton amibe a szekér belehajt szertefoszlathat, ám nem adja fel, küzd, hogy legalább napkeltéig le legyen hunyva szeme. Pihennie kell, hogy aztán ha rosszabbra fordul a dolog segíteni tudjon a még meglévő útitársain. *
~ Elvégre mindenki annyira kegyes, meg kell hálálnom ezt valahogy. ~


1909. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-05 19:52:20
 ÚJ
>Laurentitia Sminderhen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Szelíd

//A Nagy Egyenlőség Napja//
//Lassan esteledik//
//Úton Amonra//
//Mindenki, de főleg Luni//

*Vészjósló álmát követően szemei szinte azonnal kipattannak, ő maga pedig lepattan a szekérről. Miközben a hevenyészett magyarázatát próbálja megfogalmazni, aggódva tekint végig mindannyiukon, és rémülete csak tovább fokozódik, mikor meglátja, hogy Luni is vele akar tartani*
- Biztos vagy benne? *suttogja halkan a lánynak* Én nem tudlak megvédeni vagy ilyesmi... Nagyobb biztonságban lennél, ha a többiekkel tartanál! *javasolja inkább, hiszen sokkal nyugodtabb lenne, ha Lunit biztonságban tudná. Rövid ismeretségük alatt majdnem ugyanúgy megkedvelte a lányt, mint a tulajdon kishúgát, és most, hogy az egyikért aggódnia kell, háborgó lelke kis nyugalomra lelne, ha legalább a másikat biztonságban tudná. Emellett persze azért is aggódik, hogy Luni milyen véleménnyel lesz róla, miután találkozik a szüleivel, akik minden bizonnyal nem fogják tárt karokkal üdvözölni újra, ám ez a gondolat csak az agya egyik hátsó szegletében fogalmazódik meg egyelőre. Szerencsétlenségére, vagy épp szerencséjére Luni makacsság tekintetében is a húgára ütött, és hiába győzködi, nem tudja lebeszélni arról, hogy vele tartson, így csak tehetetlenül nézi, ahogy a lány átadja Relaelnek a bájitalokat és búcsút int a többieknek. Bár még magának se akarja bevallani, a lelke mélyén azért igazából örül, hogy nem egyedül kell hazamennie, hanem Luni vele tart.*
- Igazán köszönjük! *jut eszébe Luni szavai nyomán, hogy ő maga elfelejtette megköszönni a kocsisnak a segítséget, ám ezt a hiányosságot még az elválás előtt sietősen pótolja. Még megereszt egy búcsúmosolyt a többiek felé is, majd Lunival együtt megindul arrafelé, amerre számításai szerint egykori otthona van*
- Dehogy, nem hagylak itt egyedül! *igyekszik megnyugtatni a lányt, hogy ez a tempó tökéletesen megfelelő a számára, hiszen amúgy se szeretné itt hagyni egyedül, ha már miatta szállt le a szekérről*
- Ha minden igaz, akkor errefelé haladva megtaláljuk a folyót, ami Vadászlak közelében kanyarog. Akkor már csak követnünk kell, és nemsokára otthon vagyunk! *magyarázza el az útitervet a lánynak. Nagyon reméli, hogy jól sikerült betájolnia magukat és tényleg ott vannak, ahol gondolja, ugyanis nem sokat járt erre, főleg nem estefelé, így közel sem olyan biztos a dolgában, mint szeretné, ezt azonban nem meri bevallani Luninak, hisz nem akar felesleges aggodalmat kelteni benne. ~Előbb-utóbb biztos hazatalálunk... remélem!~ gondolja magában, és inkább egy teljesen más témáról kezd beszélni*
- Jajj, dehogy! Egyáltalán nem haragszom! Sőt, igazából mérhetetlenül hálás vagyok érte! *válaszol Luni félelmeire, fél karjával átölelve a mellette haladó lányt* Bár továbbra is úgy vélem, bölcsebb lett volna, ha a többiekkel maradsz, de ettől függetlenül örülök, hogy most itt vagy velem! *ereszt meg egy mosolyt a lány felé, miközben továbbra is igyekszik határozottnak és céltudatosnak látszódni, és elpalástolni korábbi aggodalmát, nehogy ebből átragasszon bármit is Lunira. Ahogy haladnak előre, egyelőre nem látja nyomát a folyónak, a táj azonban határozottan ismerősebbnek tűnik neki, ám egyre jobban sötétedik is körülöttük.*
- Talán meg kellene húznunk valahol magunkat éjszakára, nem? Mit gondolsz? *pillant a lányra, majd a tájat kezdi el fürkészni megfelelő éjszakai menedékhely után kutatva.*


1908. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-03 12:27:56
 ÚJ
>Rasatiel Ralcaroe avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 25
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Vakmerő

//Nairada nyomában//

*Amint kiér a tisztásról, gyorsabb vágtára fogja a lovat, mert a nap lassanként megkezdi ereszkedését a horizonton, és szeretne minél messzebb jutni a várostól mielőtt beesteledik. Talán még a szántókon jó volna letáborozni, talán valamelyik faluban, vagy egy elhagyatott házban, ahol viszonylag nyugodtan el tudja tölteni az éjszakát, hogy másnap újult erővel vágjon neki az útnak. Mert az bizonyos, hogy át kell majd vágnia a pusztán, vagy az is lehet, hogy meg kell próbálnia átfésülni a pusztát, és ez már nem kis feladatnak ígérkezik. Most érzi először, hogy mekkora kihívást kapott Aleimordtól, hiszen a végső célon kívül semmi nyoma nincsen, amin haladhatna. Gyorsan halad el lepusztult házak, és valamivel virágzóbbak mellett, néha lát egy-egy embert, kik koszos foltként tűnnek el mellette a sebes tempóban. Időnként lelassít kicsit, hogy Káosz is kifújja magát, ahol rendes ösvényeket lát, még le is száll a ló hátáról, hogy kevésbé terhelje. Hiába hatalmas az állat és bírja a hosszú utazásokat, nem versenyló, ezért nem is tűri a gyilkos iramot.
Mikor az égbolt erőteljesen szürkülni kezd, egy fáradt sóhajjal veszi tudomásul, hogy tényleg kénytelenek lesznek itt éjszakázni. Nem akar betérni egy faluba sem, nem akar felesleges kérdéseket kapni, pláne nem azokat megválaszolni. Ha lehet, csak kerüli a feltűnést, mert a népek aztán tudnak beszélni mindenfélét, és ezt a testőrnő már csak igazán tudja, a Sayqueves család szolgálataiban eltöltött évek után. Végül egy romosabb, ám fedéllel ellátott kunyhó mellett dönt, melyben kényelmesen elfér mind a nő, mind lova, így vihar esetén sem kell aggódnia, hogy esetleg az állat elszabadul, vagy eláznak. Kiköti a lovat az ablak maradékához, lenyergeli, fegyvereit készenlétben helyezi el közelében, majd a nyeregtáskából előveszi ibrikjét és egy kis szárított húst, hogy megvacsorázzon. Miután végzett, a nyerget elrendezi párna gyanánt, az eddig lóra erősített takarót pedig megigazgatja, hogy félig maga alatt legyen, félig pedig takarózni is tudjon vele.*
- Jó éjszakát, kedves.
*Homlokát az állaténak dönti, megsimítja pofáját, nyakát, majd nyugovóra tér, hogy félig éber álomban töltse el az éjszakát.
Reggel a nap első sugaraival ébred, eszik még egy kis szárított húst, leöblíti a víz maradékával, majd módszeresen felnyergeli Káoszt, hogy egy órával később már újra úton legyen, és lassan eltűnjön mögötte a szántóföldek szinte végeláthatatlan nyugadalma, majd bevesse magát a füves puszta rideg valójába.*


1907. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-03 00:22:24
 ÚJ
>Samonyr Talwakr avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 138
OOC üzenetek: 7

Játékstílus: Vakmerő

// A Nagy Egyenlőség Napja //
// Lassan esteledik //
// Úton Amonra //
// Mindenki //

*Sam segített mindenkinek a beszállásban aki igényelte, de a későn érkezőnek már nem adta meg azt a megtiszteltetést, hogy felkeljen, de ahogy látja nincs is rá szükség, mert a másik férfi cselekszik helyette is. Úgyhogy amennyire a szekér engedi, kényelmesen elhelyezkedik, és bár nem túl álmos, a beszélgetés hiánya, és az út zötykölődésének hála hamarosan elalszik. Természetesen egyik keze az erszényén, a másik a kardján, azért álmában is óvatos, nem bízik meg túlságosan az ismeretlenekben, főleg nem annyira, hogy ilyen luxust engedjen meg magának, mint az óvatlanság. Azonban nem alhat sokáig, mert hamarosan, amit Sam úgy érez, mintha csak percekkel azután hogy elaludt, az egyik nő felriad, és közli, hogy el kell mennie, mert valami van a testvérével. A késve csatlakozott lány is vadul bólogat, hogy menniük kell, és leszállnak a szekérről. Samet ez pont annyira érdekli, mint saját családja, úgyhogy a kis közjáték végeztével a felszabadult helynek hála valamivel kényelmesebben alszik vissza, ezúttal is keze ügyében tartva mindent, ami fontos. *


1906. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-02 19:36:27
 ÚJ
>Tizio d'Aquista avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 443
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Megfontolt

//Effy nyomában//

*Tizio végre levált fivéréről és a nőkről, nehezen viselte már a tipródást, amit rendeztek, azért is szeretett volna minél messzebbre kerülni, hogy élvezhesse a zsebében szorongatott szelence tartalmát, ezt meg is teszi azután, hogy az első kanyarban eltűnik bátyja szeme elől. Lenyugtatja a felborzolt idegeit, ettől könnyebben veszi az akadályokat, a szántóknál járva portákon kérdezősködik, nem látták-e a húgát és kísérőjét. Az ötödik portán szerencsével jár, ezek után hajszolja lovát is és önmagát is abba az irányba, amerre a gazda szerint tartott húga. ~Ha egyáltalán Effy volt az.~ Mérgelődik magában. ~Francba már, Effy kellett, hogy legyen!~ A legjobb nyom, ezt követi.*


1905. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-01 23:37:55
 ÚJ
>Luninari Heiphine avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 357
OOC üzenetek: 3

Játékstílus: Szelíd

//A Nagy Egyenlőség Napja//
//Lassan esteledik//
//Úton Amonra//
//Mindenki//

*Sértett hitetlenkedése, és az az egész különös, kellemetlen üresség, amit érez, nem terjed ki odáig, hogy ne fogadja el az érte nyúló férfi segítő kezét. Édesanyjától is azt tanulta, hogy segítséget és kedvességet nem szabad visszautasítani soha, de hát minden bizonnyal egy ilyen nap után magától is ösztönösen nyúlna érte.
A válasszal, amit arra a kijelentésére kapott, amire tulajdonképpen nem várt választ, ennek ellenére nem tud mit kezdeni, de Lau szavai és ölelése igazából még a lelkében terjeszkedő komor ürességet is képesek eltölteni annyi melegséggel, hogy jó időre képes elterelni a róla a figyelmet.
Kicsit persze tovább szeretne Lau ölelésében maradni, mint ameddig tart az egész, de nem szeretne telhetetlen lenni, és amúgy is kissé furcsán venné ki magát, ha a kipirult arcát az elf lány testéhez szorítva zokogna, ahogyan azt legszívesebben tenné. Így is talán látszik rajta, hogy maradt volna még, mégis hamar napirendre tér az ügy felett, és innentől kezdve csak játéknyulát tartja kissé szorosabban, és simogatja kissé talán monotonabb mozdulatokkal, mint eddig.
A fáradtság, a bor, amit megivott, és a szekér mozgása egyszerre ringatják mély álomba hamarosan, miközben végre egyre messzebbre kerül mögöttük a város. Bár alvás közben sápadt arcára különös nyugalom telepszik, játéknyulát még most, öntudatlanul is kissé görcsösen szorítja magához, túl sokáig pedig a nyugalom sem tart az arcán.
Talán azért, mert végig azt képzelte, hogy majd Aleniával fognak egy szekéren aludni, sőt, a lányt is ezzel nyugtatta, vele álmodik, pontosabban vele is. Igazi rémálmaival már álmában is egyedül kell szembenéznie.
Zavaros és rémisztő álmainak köszönhetően, ő sem pihen éppen a legjobban, de legalább alszik, és bár erről nem tud és nem is tehet, néha nyitott szájjal, és halkan ugyan, de mégiscsak horkol.
Arra ébred, hogy a dereka fáj, de hát nem csodálkozik ezen, mivel hasonló szekereken lehet, hogy könnyedén el lehet aludni, de az biztos, hogy nem éppen a legkényelmesebb ágy, főleg nem a rezidencia arisztokratikus kényelme, hófehér lepedői és takarói után.
Ébredés után jó darabig azt csinálja, amihez nagyon ért; bambul, és játéknyulát ölelgetve maga elé meredve nézi a kissé egyhangú tájat, ami úgy érzi már csak akkor lenne hűbb tükre annak, amit a lelkében érez, ha egy nagy sivatag lenne az egész.
Lau rémült kiáltása jó pár hosszú, bambulással töltött perc után következik. Idegesen kapja fel rá a fejét, már-már a legrosszabbra számítva, ami bármi szörnyűség lehet, amit hirtelen elképzelni sem tud. Semmi ilyesmi nem történik azonban, mégis, amikor az elf lány megállítja a szekeret és szinte leugrik róla, az hirtelen olyan fájdalommal és kétségbeeséssel tölti el, mintha éppen belőle is vinne egy darabot, és azzal készülne elszaladni. Rémületét és rossz előérzetét pedig csak fokozza, hogy Lau hevenyészett magyarázatát ő pontosan érti.
Szavai után tulajdonképpen úgy érzi, hogy azok szinte fizikai fájdalmat okoznak neki. Tüdejében érez kellemetlen, nyomasztó szorítást és szúrást a nyomukban, mintha a lelke most épp oda költözött volna be, és ott fájna.
Nemrég volt, hiába történt azóta annyi minden más, hogy az elf lány beteg kishúgáról, álmairól, terveiről, a neki szánt gyógyszerekről, meg a sorsról és istenekről beszélgettek Naiék házában még a zavargások előtt. Csak nem annyira kegyetlen már a sors, vagy az istenek, hogy hagyják meghalni őt!
Ugyan nem ismeri, de az a mély szeretet, ahogyan Lau róla beszélt, látatlanban is megkedveltette vele, ahogyan az a néhány rövid mondat, amit tőle idézett szintén. Ráadásul a beteges kislány, akinek segítségre lenne szüksége, túlságosan is emlékezteti saját egykori önmagára.
Hirtelen mintegy villámként hasít belé az a kétségbeesett felismerés is, hogyha Lau elmegy, akkor tulajdonképpen pont azokkal fog együtt maradni egy szekéren, akiket egyáltalán nem ismer, miközben olyan helyre mennek, amit szintén egyáltalán nem ismer, ráadásul, ők azok is, akik már a városban is otthagyták volna, ha nem szedi elég gyorsan a lábait.
Közben persze nem csak Lau húgáért aggódik nagyon, hanem magáért Lauért is. Még csak az kéne, a városban átéltek után, hogy megtörténjen az, amire ő a maga részéről gondolni sem mer, azért is szégyelli magát, hogy egyáltalán átfutott a gondolatai között korábban, de pontosan tudja, hogy a másik lány is attól fél, amitől a lelke mélyén ő.
Amint a szekér megáll, éppen csak néhány pillanatot tétovázik mielőtt kéretlen árnyékként követné a lányt.*
- Veled megyek. *mondja csendesen, nem kérdezve meg, hogy szüksége van-e egyáltalán az ő segítségére, vagy társaságára, és nem-e lesz inkább teher a nyakában, ha családjával találkozik.
Játéknyula még mindig a kezében, de, amikor kinyitja táskáját immár odalent a földön kényelembe is helyezi benne, cserébe elővesz belőle két üvegcse varázsitalt.*
- Aleimord rám bízta ezeket. *mondja Relaelnek, akit a kis csapat vezérének érez.*
- A sárgától ügyesebb, a barnától gyorsabb lesz, aki megissza. *mondja fel a leckét hadarva.* Adják az égiek, hogy ne legyen szüksége senkinek sem rájuk!
*Miután mindezt elmondta odaad 1 Citromsárga varázsitaltRelael Ellerin lae'Natar kezébe. Ezek után 1 Mandulabarna varázsitalt isRelael Ellerin lae'Natar gondjaira bíz. *
- A vörös nekünk fog kelleni. *jelenti ki mindezek után, és ez az elhatározása végleges. Bár eléggé valószínű, hogy Aleimord nem úgy értette, hogy erősebb lesz tőle, aki megissza, hogy segíthet akár egy legyengült betegen is, de egy próbát mindenképpen megér, ő pedig nem hajlandó lemondani a reményről, hogy Lau rémálmát, rossz előérzetét és hirtelen jött rémületét, csak az okozza, hogy hozzá hasonlóan megviselték az Artheniorban átéltek, ezért zaklatott. Nagyon reméli, hogy tényleg csak ennyiről van szó. Végtére is, ő maga is csak rosszakat álmodott, még vér is volt bennük, mégis azok az álmok annyira valószerűtlenek voltak, hogy egyszerűen nem történhetnek meg.
Aleimord különben sem véletlenül bízta pont rá, hogy döntse el, mikor melyik varázsitalt kell használni. Bízott benne, hogy jó döntést fog hozni, amikor szükség lesz rá.
Ennek ellenére meglehet éppen a rossz döntést hozza meg most, de úgy gondolja, nem sokra mennek azzal, ha gyorsabban érkeznek meg a lány otthonába, ugyanakkor nincsen náluk semmi, ami legalább a reményét nyújtja annak, hogy segíthetnek. Ha a gyorsaságot választaná, az pont olyan lenne, mintha egy haldoklóhoz rohannának haza, hogy még utoljára láthassák. Márpedig valakit gondolatban előre eltemetni, biztosan nem hozhat szerencsét neki. Vele is megtették, amikor lázasan fetrengett élet és halál között, fél lábbal valószínűleg már odaát járva, és életét talán éppen annak köszönheti, hogy édesanyja mégsem volt hajlandó egy pillanatra sem lemondani róla, és feladni a reményt.*
- Vigyázzatok magatokra! Talán egyszer még látjuk egymást. *teszi hozzá kötelességszerűen, és bár nem akarja az időt húzni, azért a rend kedvéért még muszáj a kocsisnak is megköszönnie, hogy egyáltalán felvette őket a szekerére.*
- Nagyon köszönöm, hogy elhozott idáig. Remélem lesz alkalmam meghálálni egyszer.
*Aztán, ha senkinek nincs mondanivalója nekik, vagy éppen csak búcsúzó szavakat mondanak, rajta ne múljon semmi, felőle el is indulhatnak azonnal. Nyulai a táskájában, valamennyi apró kincsével együtt, amit még sikerült kimenekítenie a házból, táskája ismét a hátán, tehát útra készen áll, bárhonnan is nézi.
Bár már lassan esteledik, nem aggódik különösebben az éjszaka miatt. Arthenior, ahol valóban mind életveszélyben voltak, már messze mögöttük, most pedig a Szántóföldeken járnak, apró falvak között, ráadásul minden bizonnyal az úton maradnak majd Lauval, vagy nem messze tőle. A lényeg, hogy mégsem az erdő mélyére igyekeznek ahol éhes vadállatok mellett egyéb veszélyek is leselkedhetnének rájuk.
Mindennek tetejében járt már errefelé édesanyjával többször is, igaz nem Lau szülőfalujában, hanem néhány másikban. Minden emléke szerint, szép, nyugodt, tulajdonképpen unalmas vidék ez, egyszerű emberekkel, meg takaros kis házakkal és kis kertekkel, amelyek egykor olyan különösnek és idegennek látszottak az ő szemeinek, az elfek által az erdőbe épített kunyhók és faházak után.
Inkább fél attól, hogy boron kívül semmilyen innivaló nincsen náluk, meg persze étel sem, de nagyon reménykedik benne, hogy előbb-utóbb majdcsak keresztezi útjukat egy csendes, tiszta vizű patak, ha pedig mégsem, éhüket, de akár szomjukat is csillapíthatják majd az útjukba kerülő gyümölcsökkel. Csak akad errefelé pár gyümölcsfa, vagy legalább néhány bokor, amely ehető bogyókat terem. Még jó, hogy édesanyja megtanította rá, hogy hogyan ismerje fel őket, bár amikor azt hitte, hogy most hosszabb időre, jól letelepszik Artheniorban, nem nagyon gondolta volna, hogy ilyen hamar újra használnia kell majd ezt a tudását. Mindent egybevetve sokat adna most néhány szelet húsért, és sajtért, de emlékezteti magát rá, hogy még mindig inkább az legyen a legnagyobb problémája, hogy nem finom az étel, mint az, hogy előrángatják-e egy polc alól, és darabokra tépik-e, avagy sem.*
- Ha sietnél, szaladj csak előre. Utolérlek. *jelenti ki szilárd meggyőződéssel, hiszen talán többet rohangált az elmúlt három napban, mint az utóbbi években összesen.*
- És ne haragudj rám kérlek, amiért csak úgy veled jöttem! De hátha tudok valamiben segíteni. És egyszerűen… nem tudtam ott maradni. Talán neked is jobb, ha nem vagy most egyedül. *teszi hozzá, és nem fejti ki bővebben, hogy miért. Nyilvánvaló, hogy van most Launak gondja éppen elég, biztosan nem az ő lelkéről meg érzéseiről akar beszélgetni, amit Luninari természetesen mélységesen meg is ért.
Fél tőle, hogy teher lesz a lánynak, mivel azonban amióta a városba érkezett Aleniát, Nairadát és őt sikerült igazán megkedvelnie, közülük is leginkább pont Laut, egyszerűen képtelen őt magára hagyni pont most.
Épp elég Aleniáért is folyamatosan aggódni, nem hiányzik neki, hogy most már ne csak vele, hanem Lauval is álmodjon, és folyton az járjon a fejében, hogy vajon mi lehet vele és a kishúgával. Emellett pedig, mi van, ha a vörös varázsital, amit megtartott maguknak tényleg segíthet?
Nagyon erősen reménykedik ebben, miközben csak magában elmond néhány imát mindazokhoz az istenekhez és istennőkhöz, akikben édesanyja és ő valaha is hittek.*


A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.07.01 23:55:29


1904. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-01 17:30:16
 ÚJ
>Grawok Hifeti [halott] avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 241
OOC üzenetek: 14

Játékstílus: Megfontolt

* A Kikötői erdőségen keresztül egyenest átvágott a Hifeti fiú a szántóföldek és falvak felé. Örül annak, hogy végre kijutott a sűrű növényzet közül. Kétségtelenül nem veszélytelen erre felé sem az élet.
A háború a gonoszság hordáival megtépázta a városi őrség erejét. Nem csak létszámban estek el eleddig pótolhatatlan veszteségek, de úgy hírlik számos igen képzett tagja is halálát lelte a harcokban.*
~ Talán látva a veszteségek óriási mértékét úgy érezték, hogy többet kell vállalniuk a csatából, mint amire képesek és tolták előre magukat, mint akinél elmentek otthonról.~
* Könnyen bele tudta élni magát, hogy egyesek túlságosan bíztak képességeikbe és ezért vadkanként rohamoztak előre.
Ám ez nem az ő ügye. Egyszerűbb az élet nélkülük. Még ha sokszor jól is jönne a törvény őreinek védelme. A hiányuk érezhető főleg a Kikötőben garázdálkodó banditák megerősödéséből, de a városon kívül sehol nincs igazi biztonság. Még a karavánok pihenőhelyeiről sem hallani semmi különöset. Pedig jó régen feladták már a katonák a védelmét és a harcok elcsitultával megpróbálhatnák visszaszerezni.*
-Jó napot! *köszön oda egy épp mellette elhaladónak. Azon ritka esetek egyike, amikor találkozik valakivel.
Még hosszú az út és jó lenne gyorsan visszaérni a városba. Megszaporázta a lépteit.*



1903. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-01 00:59:20
 ÚJ
>Laurentitia Sminderhen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Szelíd

// A Nagy Egyenlőség Napja //
// Lassan esteledik //
// Úton Amonra //
// Mindenki //

- Persze, igazatok van! *bólint rá Relael és Darenahr szavaira, miközben a férfi segítségével felkapaszkodik a szekérre. Azért igyekszik úgy helyezkedni, hogy észrevegye, ha valaki még utánuk szaladna, és ennek meg is lesz a gyümölcse hamarosan. Már épp indulnának, mikor a távolban egy ismerős alakot vél felfedezni.*
- Állj, várjunk! Kérem! *szól a szekér tulajdonosához és a többiekhez egyaránt. Sejtése hamarosan be is igazolódik, mikor Luni végre beéri őket.*
- Luni! De jó, hogy itt vagy! *öleli meg a lányt, mikor már mindketten a szekéren vannak* Azt se tudtuk, mi van veletek! Úgy örülök, hogy jól vagy! *mosolyog a lányra, és már épp Alenia és a többiek felől érdeklődne, mikor Luni megelőzi a válasszal. ~Ezek szerint akkor ennyien leszünk. De legalább van velük egy orvos, nagy bajuk nem lehet...~ gondolja magában picit megnyugodva, ahogy haladnak. A nap fáradalmainak és a szekér lágy ringásának hatására hamar álomba szenderedik, ám ez se hozza el számára a várt megnyugvást. Álmában egy ragyogóan fényes lény jelenik meg előtte, aki húga hangján szól hozzá. ~ Lauren! Hol vagy? Gyere haza, kérlek! Hadd lássalak még utoljára!~ nyújtja felé hívogatóan egyik karját a jelenés, majd egyre távolodva eltűnik a semmiben, áthatolhatatlan sötétséget hagyva maga után.*
- Ne! *ébred fel rémült kiáltással álmából, miközben érzi, hogy szíve a szokásosnál sokkal gyorsabban ver és folyik róla a verejték* Álljon meg, kérem! *fordul újra a kocsishoz, nem törődve a többiek esetleges tiltakozásával és amint már nem gurul tovább a szekér, fürgén lepattan róla.*
- Nekem haza kell mennem! A húgom... a húgom bajban van, érzem! Meg kell látogatnom! *kezd bele valami rögtönzött magyarázatfélébe, bár érzi, hogy a többiek fejében valószínűleg így sem fog összeállni a kép. ~Nem mintha nagyon tartóztatnának majd...~ fut át agyán a gondolat*
- Ti menjetek csak tovább Amonra, majd ott találkozunk! Vagy később, Artheniorban! És vigyázzatok magatokra! *búcsúzkodik tovább, őszintén remélve, hogy egyszer majd tényleg viszontlátja őket. A szüleit is sokkal hamarabb fogja újra látni, mint szerette volna, ezekkel az emberekkel pedig még szeretne is találkozni a későbbiekben, így bízik benne, hogy őket még hamarabb fogja viszontlátni. Az álmoknak azonban gyerekkora óta nagy jelentést tulajdonít, és mióta felébredt, egy rossz érzés járja át, hogy valami nagy baj történt a húgával. Nem sok kedve van teljesen egyedül maradni, főleg így az éjszaka közeledtével, a táj azonban valamennyire ismerős számára, és ha minden a tervei szerint alakul, másnapra akár hazaérhet a szülőfalujába, hogy lecsillapítsa háborgó lelkét és megbizonyosodhasson róla, hogy álma igaz volt-e, vagy sem. ~Kérlek, ne legyen igaz! Kérlek, ne legyen igaz!~ fohászkodik magában, miközben a szekéren maradottakra mered, van-e bárkinek bármi óhaja, sóhaja hozzá, majd ha nincs, egy utolsó intéssel elbúcsúzik tőlük és elindul arra, amerre otthonát sejti.*


1902. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-06-30 14:21:38
 ÚJ
>Grimor Qwargh avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 83
OOC üzenetek: 3

Játékstílus: Vakmerő

//Füst a víz felett//

*Már látja a várost. A fűtengert egészen tisztességesen megművelt földek sora váltja fel, és a gondos gazdák szorgos kezemunkája, és főként távolléte Grimort arra sarkallja, hogy néhány helyen az összehasonlító módszertan elvét követve precíz és kimerítő információkat gyűjtsön be a különböző gyümölcsök érettségi fokáról.
Azonban sehol nem nem áll módjában tanácsadói minőségben fellépni a gyümölcsszüretelés kezdő időpontját illetően, azon szerencsétlen körülménynél fogva, hogy a szemre és gyomorra vételezett gyümölcsök és gyümölcsösök gyanútlan és jóhiszemű birtokosai épp nem tartózkodnak sehol a közelben. Bár e körülmény fennállásáról, az igazat megvallva, Grimor maga is minden esetben körültekintően megbizonyosodva kellőképpen gondoskodik.
Így aztán némileg megenyhül a városiak irányában (bár ez a megenyhülés lássuk be abszolút igaztalan a várossal magával szemben, lévén hogy kiváltója és közvetlen létrehozója az a néhány szorgos város környéki gazda, akiknek termését orkunk információgyűjtés céljából megdézsmálta).
Értetlensége a nem hétköznapi események és a lápi banya fellengzősen vészjósló szavai miatt azonban továbbra is kérdőjelként nógatják Arthenior irányába.
Így aztán egyre közelebb ér a városhoz.*



1901. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-06-30 00:23:23
 ÚJ
>Coralynde Ihrayah avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Vakmerő

// A Nagy Egyenlőség Napja //
// Lassan esteledik //
// Úton Amonra //
// Mindenki //

*Kissé felbosszantja, hogy szavai és gesztusai semmiféle különösebb hatást nem váltottak ki Laukából, de mivel megpukkadni nem tervez a lány miatt, inkább csak kizárja jelenlétét az érzékeléséből. Persze, ha szólna hozzá, biztosan lenne egy-két epés megjegyzése, de addig is, figyelmen kívül hagyja a társasághoz tartozását.
Hirtelen pedig Relé, kedvenc és egyetlen legjobb barinője tesz megjegyzést, egyenesen Cora stílusára és modorára! Szinte elképedve, ledöbbenve néz a lányra, és ennek több oka is van. Egyrészről nem gondolná, hogy bármi probléma lenne azzal, ahogy, vagy főleg, amiket beszél, de persze olyasmit, hogy jómodor vagy illem legföljebb hírből ismer. Másrészről, az, hogy a világi barátnőjének valami nem tetszik, amit csinál, szinte fájdalmasan érinti.
Arcát felfújja, majd kifújja a levegőt, utána pedig gyorsan kiölti nyelvét a lányra, kezeit pedig morcosan vágja keresztbe mellkasa előtt. Nem tudja mit kéne erre mondania, hogy sajnálja? Pedig nem sajnálja. Hazudni pedig tökre nem fog, senki miatt. Még Relé miatt sem. Még az a halk utómondat sem mozdít meg benne semmi jót, így aztán csak sértődötten felhúzza orrát, kicsit odébb fészkeli magát a szekéren Relétől, hiszen úgyis aludni fognak. Ha pedig Relének nem tetszik, ahogy viselkedik, akkor aztán ő is megpukkadhat az éjszaka folyamán!
Az ezüst tekintetek most rosszallóan, mérgesen méregetnek mindenkit, és lehet, hogy ajánlatos nem is hozzászólni, mert mindenkire rápuffog.*
~Najó, Relének megbocsátok. Talán.~
*Persze ehhez sok mindennek kell még történnie, de inkább békésen szuszog egy hátsó szegletben, hogy nehogy véletlenül modortalan legyen valakivel.*


1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680