Külső területek - Szántóföldek
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Erdőszéli tisztás (új) Arthenior közelében (új) | Szántóföldek | Tharg birtokok (új) Füves puszta (új) Kikötői erdőség (új) |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 75 (1481. - 1500. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2220-2239
1500. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-15 20:58:36
Üzenet elküldve: 2024-09-15 20:58:36
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 478
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 478
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Nem tudja elengedni. Mi az, hogy valakire rátapad a keze, ami nem tesz onnantól mást, csak fogja, erővel, érzi az izmok feszülését a tenyér alatt, a nemakarást, hogy égeti mindkettejüket, csak másért... Nem akarja azt a csendet, ami tudja, hogy ahogy ellép onnan, be fog állni. Hogy nincs mit értenie? Talán ez a legnagyobb igazság. Nincsen köze az egészhez, csak belegyalogolt, benne van, fogalma sincsen, hogy miben, mintha ismeretlen tájon mocsárba tévedt volna és húzná le, hogy megfulladjon, mint majd most a csendben. Mit nem lehet azon érteni, hogy érdekli, hogy nem akarja, hogy elfusson onnan, ahová nem tud majd úgy visszamenni, mintha nem történt volna semmi? Mert, hogy amaz lecsendesedne, az biztos. De hogy ő nem, az is. De félvért miért kellene ez érdekelje? Senki. Senkik. Az eltévedt csillag hibája. Ha nem szállt volna a szemébe egy istenverte bogár, akkor eltalálta volna, aztán most nem érdekelné, hogy miért akar kirohanni a saját házából... Nem így nevelték, mégis otthagyná, így. Mert képtelen gondolkodni. Ha eltalálta volna, akkor nem érdekelte volna, csak vállt rándítva kiszakítja a tarkójából az acélt, aztán ment volna tovább. Az meg vagy felkel utána, ha szerencséje van, vagy megeszik a vadjai. Ehelyett néz rá azokkal a szürkékkel, aminek haragos villanásai lyukat égetnek rajta, nagyobbat, mint az az eltévedt csillag tudott volna. De állja, és az aranyaiba nézve sem láthat sokkal másabbat, mint amit az övé tükröz. Semmi értelme. Az egésznek semmi. Felesleges körök, felesleges saját harcok, amiket úgysem lehet igazán megnyerni, csak mást bosszantani vele, s bumerángként tér vissza úgyis, nincs vége. Nincs mire jól reagálni és tényleg nincs mit megérteni. Mert semmit nem tud róla, mégis belé költözött annyira, mintha ismerné, az első perctől, mintha nem is lett volna olyan, hogy nincs. Pedig nincs. Játszmája az életnek, vagy épp a bosszúja, hogy az, aki mindent egy pillanat alatt megért, azt az egyet nem tudja, akit tényleg megakar. Lassan enged a kéz, de enged végül. A tekintet nem. Nem tudja, hogyan fog eljutni a Kikötőig. Talán nem a főtéri padon alszik majd, ahol egyébként nem aludt volna, mert nem annyira ostoba, de majd az erdőben. Itt? Itt nincs helye, hiába hiszi a másik, hogy ez olyan egyszerű. Persze... édesdeden pihenni, miközben akaratlan üldözött el valakit, pusztán azzal, hogy ott akart lenni. Nem róla szól, de ő kapja meg.*
- Nem kell menned, megyek én.
*Vagy menjen, mit bánja már... Majd lesz valahogy. Fáradt. Na és? Volt már, hogy nem látott a szemébe csorgó vértől, mégis megmaradt, nincsenek emlékei, amiből juthatna bármire magával kapcsolatban, mégis megvan, nem egy fáradtság lesz az, ami miatt baja lesz. Csak nem akarta, ezt nem. Nem dac, higgyen, amit akar, ha még hisz egyáltalán bármit. Fusson el, tőle, magától, mindegy. Elfordul a pad felé, ahol a nadrágját hagyta és nyúl érte. Az meg menjen mezítláb, ahová akar.*
*Nem tudja elengedni. Mi az, hogy valakire rátapad a keze, ami nem tesz onnantól mást, csak fogja, erővel, érzi az izmok feszülését a tenyér alatt, a nemakarást, hogy égeti mindkettejüket, csak másért... Nem akarja azt a csendet, ami tudja, hogy ahogy ellép onnan, be fog állni. Hogy nincs mit értenie? Talán ez a legnagyobb igazság. Nincsen köze az egészhez, csak belegyalogolt, benne van, fogalma sincsen, hogy miben, mintha ismeretlen tájon mocsárba tévedt volna és húzná le, hogy megfulladjon, mint majd most a csendben. Mit nem lehet azon érteni, hogy érdekli, hogy nem akarja, hogy elfusson onnan, ahová nem tud majd úgy visszamenni, mintha nem történt volna semmi? Mert, hogy amaz lecsendesedne, az biztos. De hogy ő nem, az is. De félvért miért kellene ez érdekelje? Senki. Senkik. Az eltévedt csillag hibája. Ha nem szállt volna a szemébe egy istenverte bogár, akkor eltalálta volna, aztán most nem érdekelné, hogy miért akar kirohanni a saját házából... Nem így nevelték, mégis otthagyná, így. Mert képtelen gondolkodni. Ha eltalálta volna, akkor nem érdekelte volna, csak vállt rándítva kiszakítja a tarkójából az acélt, aztán ment volna tovább. Az meg vagy felkel utána, ha szerencséje van, vagy megeszik a vadjai. Ehelyett néz rá azokkal a szürkékkel, aminek haragos villanásai lyukat égetnek rajta, nagyobbat, mint az az eltévedt csillag tudott volna. De állja, és az aranyaiba nézve sem láthat sokkal másabbat, mint amit az övé tükröz. Semmi értelme. Az egésznek semmi. Felesleges körök, felesleges saját harcok, amiket úgysem lehet igazán megnyerni, csak mást bosszantani vele, s bumerángként tér vissza úgyis, nincs vége. Nincs mire jól reagálni és tényleg nincs mit megérteni. Mert semmit nem tud róla, mégis belé költözött annyira, mintha ismerné, az első perctől, mintha nem is lett volna olyan, hogy nincs. Pedig nincs. Játszmája az életnek, vagy épp a bosszúja, hogy az, aki mindent egy pillanat alatt megért, azt az egyet nem tudja, akit tényleg megakar. Lassan enged a kéz, de enged végül. A tekintet nem. Nem tudja, hogyan fog eljutni a Kikötőig. Talán nem a főtéri padon alszik majd, ahol egyébként nem aludt volna, mert nem annyira ostoba, de majd az erdőben. Itt? Itt nincs helye, hiába hiszi a másik, hogy ez olyan egyszerű. Persze... édesdeden pihenni, miközben akaratlan üldözött el valakit, pusztán azzal, hogy ott akart lenni. Nem róla szól, de ő kapja meg.*
- Nem kell menned, megyek én.
*Vagy menjen, mit bánja már... Majd lesz valahogy. Fáradt. Na és? Volt már, hogy nem látott a szemébe csorgó vértől, mégis megmaradt, nincsenek emlékei, amiből juthatna bármire magával kapcsolatban, mégis megvan, nem egy fáradtság lesz az, ami miatt baja lesz. Csak nem akarta, ezt nem. Nem dac, higgyen, amit akar, ha még hisz egyáltalán bármit. Fusson el, tőle, magától, mindegy. Elfordul a pad felé, ahol a nadrágját hagyta és nyúl érte. Az meg menjen mezítláb, ahová akar.*
1499. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-15 19:20:37
Üzenet elküldve: 2024-09-15 19:20:37
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 358
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 358
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Mozdulatlan áll a helyén. A hosszúéletű szavait hallgatja, de nem akarja befogadni őket. Nem most, talán sohase. Amilyen ismerős és nyugodt tud lenni vele lenni, annyira ellenszenves most minden pillanata, mert nem engedi, ahova menni akar, mert azt gondolja… Ha az idő segítene is lenyugodnia, a nő útját állja. Az időnek is, hogy úgy teljen, mintha nem történt volna semmi, neki is, a helynek is, hogy kimehessen belőle, mintha itt sem lett volna. Hogy van mersze azt gondolni, itt tarthatja.. Ha elmehetne, ahogy szokott, már régen nem itt tartana. Talán kilométerekre lenne innen, valahol a sűrűben, de nem itt, nem így, nem belekövülve egy lehetetlen helyzetbe egy akaratos nőszeméllyel. Mert téved a másik, ha azt hiszi, sosincs ilyen, hogy mindent csak ő válthat ki. De nem ereszti.. Csak beszél.
Présként szorul összébb és összébb az állkapcsa a szavakra, hogy felfeszíteni sem lehetne már, erővel sem. Hogy válaszoljon.. Semmi köze ehhez.. Mert nem róla szól, és arról, hogy elküldi-e vagy sem, miért olyan nehéz ezt megérteni.. Menjen, ha akar, aludni, ahova csak akar.. Sötéten mered a hosszúéletűre. Hogyha köpni még tudna, megtenné, félre, de csak lenyeli újra a felbukó haragját. Egyedül az izmok feszülnek meg a hátán, a karján, a másik tenyere alatt, hogy ne tegyen velük ostobaságot. Mert még mindig csak ez zavarja. Még mindig csak erre gondol. Csak ez tartja vissza, még mindig csak a másik, meg annak a jóléte, arra gondol, amaz meg magára, mintha lenne bármi köze hozzá egyébként is.. Élesen mozdul fel-le az ádámcsutkája a kintről beeső fényben.*
- Nincs mit értened.
*Hogy morog-e csak az elf alakjára vagy szavakat is ejt, nem tudná megmondani. Nem is érdekli. Mintha átolvadna a karján az ing anyaga, ahol az még mindig fogja. Nem mozdul, hogy tegyen ellene, de fog. Nem hajlandó erre. Nem itt, nem most, nem vele, akin megint még csak nadrág sincs. Ha hallaná a másik gondolatait a meztelen lábáról meg hideg fűről talán felnevetve rajta. Hideg fű, meg a francokat.. Fenyegetőleg mordul újabbat a ráragadt kézre, figyelmeztetésként mozdítva egyet a karján is, nincs több türelme ehhez. Önfejű hegyesfülű, mit keres itt, ha nem akar itt lenni. Van képe még neki dühösnek lenni.. Menne inkább aludni. Mit érdekli, semmi köze hozzá, mi baja. Semmi. Idehívta a hideg elől, mert amilyen makrancos kint aludt volna egy padon a város főterén, miért az ő hibája, hogy jött is vele..*
- Nem mondom el még egyszer.
*S ha nem a nő lenne, másodszor sem mondta volna. Az elfojtott indulat mélyíti a szavakat. Mintha sziklákat mozdítana a hangszála. Ha nem a nő lenne, elsőre is lehet, csak tett volna. Hogy valaki azt gondolja, megállíthatja, ha menni akar.. Dühödten mered az aranyszemű arcba. Ha a hangját nem is emeli meg, a szeme üvölt ahelyett is.*
*Mozdulatlan áll a helyén. A hosszúéletű szavait hallgatja, de nem akarja befogadni őket. Nem most, talán sohase. Amilyen ismerős és nyugodt tud lenni vele lenni, annyira ellenszenves most minden pillanata, mert nem engedi, ahova menni akar, mert azt gondolja… Ha az idő segítene is lenyugodnia, a nő útját állja. Az időnek is, hogy úgy teljen, mintha nem történt volna semmi, neki is, a helynek is, hogy kimehessen belőle, mintha itt sem lett volna. Hogy van mersze azt gondolni, itt tarthatja.. Ha elmehetne, ahogy szokott, már régen nem itt tartana. Talán kilométerekre lenne innen, valahol a sűrűben, de nem itt, nem így, nem belekövülve egy lehetetlen helyzetbe egy akaratos nőszeméllyel. Mert téved a másik, ha azt hiszi, sosincs ilyen, hogy mindent csak ő válthat ki. De nem ereszti.. Csak beszél.
Présként szorul összébb és összébb az állkapcsa a szavakra, hogy felfeszíteni sem lehetne már, erővel sem. Hogy válaszoljon.. Semmi köze ehhez.. Mert nem róla szól, és arról, hogy elküldi-e vagy sem, miért olyan nehéz ezt megérteni.. Menjen, ha akar, aludni, ahova csak akar.. Sötéten mered a hosszúéletűre. Hogyha köpni még tudna, megtenné, félre, de csak lenyeli újra a felbukó haragját. Egyedül az izmok feszülnek meg a hátán, a karján, a másik tenyere alatt, hogy ne tegyen velük ostobaságot. Mert még mindig csak ez zavarja. Még mindig csak erre gondol. Csak ez tartja vissza, még mindig csak a másik, meg annak a jóléte, arra gondol, amaz meg magára, mintha lenne bármi köze hozzá egyébként is.. Élesen mozdul fel-le az ádámcsutkája a kintről beeső fényben.*
- Nincs mit értened.
*Hogy morog-e csak az elf alakjára vagy szavakat is ejt, nem tudná megmondani. Nem is érdekli. Mintha átolvadna a karján az ing anyaga, ahol az még mindig fogja. Nem mozdul, hogy tegyen ellene, de fog. Nem hajlandó erre. Nem itt, nem most, nem vele, akin megint még csak nadrág sincs. Ha hallaná a másik gondolatait a meztelen lábáról meg hideg fűről talán felnevetve rajta. Hideg fű, meg a francokat.. Fenyegetőleg mordul újabbat a ráragadt kézre, figyelmeztetésként mozdítva egyet a karján is, nincs több türelme ehhez. Önfejű hegyesfülű, mit keres itt, ha nem akar itt lenni. Van képe még neki dühösnek lenni.. Menne inkább aludni. Mit érdekli, semmi köze hozzá, mi baja. Semmi. Idehívta a hideg elől, mert amilyen makrancos kint aludt volna egy padon a város főterén, miért az ő hibája, hogy jött is vele..*
- Nem mondom el még egyszer.
*S ha nem a nő lenne, másodszor sem mondta volna. Az elfojtott indulat mélyíti a szavakat. Mintha sziklákat mozdítana a hangszála. Ha nem a nő lenne, elsőre is lehet, csak tett volna. Hogy valaki azt gondolja, megállíthatja, ha menni akar.. Dühödten mered az aranyszemű arcba. Ha a hangját nem is emeli meg, a szeme üvölt ahelyett is.*
1498. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-15 16:48:54
Üzenet elküldve: 2024-09-15 16:48:54
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 478
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 478
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz//
*Nem róla szól, persze, hogy nem. Nem tulajdonítana magának akkora jelentőséget, hogy szóljon róla bármi. Ő háttérmunkás, nincs a porondon sosem, csak mérgez és kivár. Csak lesújt, ha nem várják. Sosem előkelő a szerep, a hely. Nem is akarja. Így van jól. De ezt sem akarja látni. A riadtság azért foganhatott meg, mert megjelent a padláson. Ha nem jelent volna meg, nem volna szükséges olyan határozott léptekkel kiiramodni. Ha nem vitte volna a piacra, nem alakult volna a másik szoborarcán az ajka szinte vicsorrá. Ha nem issza meg azt a néhány pohár bort és löki fel kis híján a párost, akkor nem történt volna semmi. Azt is tudja, hogy ez megtörténik akkor is, ha nem is tesz érte, csak ott van. Ha magában találja meg az okot a félvér. De azt kétli, hogy az erdő mélyén, a vadjait figyelve rátör. Akkor nem lehetne jó benne. Megérzik, megérzi ő is. Ha nem látni egyetlen mérges ráncot sem. Ha nem mozdul a száj, nem villan a szem, akkor is. Nem lehet mindent eltakarni pusztán merev vonásokkal. Egész életében figyelt, nem lehet előle elrejteni. Nem róla szól, de zavarja. S ő is már rég elmehetett volna innen, ezért, vagy másért, nem teszi, nem tudja miért, mit kell megfejteni valakin, aki nem munka, akiért nem kap aranyat, aki senki, mégis...
Nem engedi el a kezet. Hogy magára veszi a haragot, lehet. Hogy nem tud vele dűlőre jutni, lehet, de mást is bőven sejt mögötte. Nem pusztán magát, ő csak belobbantja a már izzó gyújtózsinórt. Miért érdekli? Fogalma sincs. Miért bánja, hogy emiatt kavarog ő is? Fogalma sincs. Semmi köze hozzá. Semmi köze a félelfhez, de ott áll és szorítja a karját és nem akarja, hogy kimenjen mezítláb az ajtón, a hideg fűbe. Utálja ezt az egészet. Zavarja el, mert magától nem tud menni. Hogy ismerős az ismeretlen, csak egy illúzió. Fogalma sincs semmiről. Nincsen hozzá semmi köze. A férfinek sincs hozzá semmi, de bevitte a vihar elől és elhozta ide a fáradtság elől is, ami elhagyta őt ismét, hogy később még nagyobb teherrel akarja majd lenyomni a föld alá. Mintha csak elakarná tőle venni azt a rohadt dühöt, mintha megakarná érteni, hogy mi történik, mintha csak megint elakarná juttatni a sérült lába miatt biztonságos helyre, de nincs hozzá eszköze és nem tudja jól csinálni, mert lehetetlen. Magára veszi, mert nem tud vele mit kezdeni. De akar. Nincs a miértre válasz. Nincs hozzá köze. De ha nem akarná, hogy legyen, már rég nem lenne itt. Aljasabb érzés ez, mint ő maga valaha. Neki kéne elmenekülni az egész elől. *
- Nem.
*Nem tud mozdulni a kéz.*
- Nem küldtél el, ha elakartál volna, már megtetted volna. Ha nem érdekelne...
*Töri meg a mondatot, egy nagy levegőt véve.*
-Ha én nem akarnék itt lenni, akkor nem lennék, de minden elől kitérsz baszd meg, nem értelek. Mi a bajod?
*Cseppet sem érdekli, ha nagyobb harag gerjed, benne, a másikban. Talán ha felégetne mindent, utána letisztulna, vagy elűzné végleg, pontot tenne a végére, nem érdekli, csak történjen valami, valami, ami nem fullad csöndbe, ami nem taszít le még egy adag haragot, hogy a perem alatt növekedhessen. Bár maga sem tudja melyikükért szeretné ezt jobban.*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz//
*Nem róla szól, persze, hogy nem. Nem tulajdonítana magának akkora jelentőséget, hogy szóljon róla bármi. Ő háttérmunkás, nincs a porondon sosem, csak mérgez és kivár. Csak lesújt, ha nem várják. Sosem előkelő a szerep, a hely. Nem is akarja. Így van jól. De ezt sem akarja látni. A riadtság azért foganhatott meg, mert megjelent a padláson. Ha nem jelent volna meg, nem volna szükséges olyan határozott léptekkel kiiramodni. Ha nem vitte volna a piacra, nem alakult volna a másik szoborarcán az ajka szinte vicsorrá. Ha nem issza meg azt a néhány pohár bort és löki fel kis híján a párost, akkor nem történt volna semmi. Azt is tudja, hogy ez megtörténik akkor is, ha nem is tesz érte, csak ott van. Ha magában találja meg az okot a félvér. De azt kétli, hogy az erdő mélyén, a vadjait figyelve rátör. Akkor nem lehetne jó benne. Megérzik, megérzi ő is. Ha nem látni egyetlen mérges ráncot sem. Ha nem mozdul a száj, nem villan a szem, akkor is. Nem lehet mindent eltakarni pusztán merev vonásokkal. Egész életében figyelt, nem lehet előle elrejteni. Nem róla szól, de zavarja. S ő is már rég elmehetett volna innen, ezért, vagy másért, nem teszi, nem tudja miért, mit kell megfejteni valakin, aki nem munka, akiért nem kap aranyat, aki senki, mégis...
Nem engedi el a kezet. Hogy magára veszi a haragot, lehet. Hogy nem tud vele dűlőre jutni, lehet, de mást is bőven sejt mögötte. Nem pusztán magát, ő csak belobbantja a már izzó gyújtózsinórt. Miért érdekli? Fogalma sincs. Miért bánja, hogy emiatt kavarog ő is? Fogalma sincs. Semmi köze hozzá. Semmi köze a félelfhez, de ott áll és szorítja a karját és nem akarja, hogy kimenjen mezítláb az ajtón, a hideg fűbe. Utálja ezt az egészet. Zavarja el, mert magától nem tud menni. Hogy ismerős az ismeretlen, csak egy illúzió. Fogalma sincs semmiről. Nincsen hozzá semmi köze. A férfinek sincs hozzá semmi, de bevitte a vihar elől és elhozta ide a fáradtság elől is, ami elhagyta őt ismét, hogy később még nagyobb teherrel akarja majd lenyomni a föld alá. Mintha csak elakarná tőle venni azt a rohadt dühöt, mintha megakarná érteni, hogy mi történik, mintha csak megint elakarná juttatni a sérült lába miatt biztonságos helyre, de nincs hozzá eszköze és nem tudja jól csinálni, mert lehetetlen. Magára veszi, mert nem tud vele mit kezdeni. De akar. Nincs a miértre válasz. Nincs hozzá köze. De ha nem akarná, hogy legyen, már rég nem lenne itt. Aljasabb érzés ez, mint ő maga valaha. Neki kéne elmenekülni az egész elől. *
- Nem.
*Nem tud mozdulni a kéz.*
- Nem küldtél el, ha elakartál volna, már megtetted volna. Ha nem érdekelne...
*Töri meg a mondatot, egy nagy levegőt véve.*
-Ha én nem akarnék itt lenni, akkor nem lennék, de minden elől kitérsz baszd meg, nem értelek. Mi a bajod?
*Cseppet sem érdekli, ha nagyobb harag gerjed, benne, a másikban. Talán ha felégetne mindent, utána letisztulna, vagy elűzné végleg, pontot tenne a végére, nem érdekli, csak történjen valami, valami, ami nem fullad csöndbe, ami nem taszít le még egy adag haragot, hogy a perem alatt növekedhessen. Bár maga sem tudja melyikükért szeretné ezt jobban.*
1497. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-15 15:17:47
Üzenet elküldve: 2024-09-15 15:17:47
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 358
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 358
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Csak a bőre alatt ég tovább a haragja, az alá szorítva, elrejtve mások elől, mintha nem is lenne. Fuldoklik benne. De nem szól, a mozdulatait is próbálja úgy rendezni, hogy ne bántson, ne érjen, ne hagyjon nyomot. Se a másikon, se annak takaróján, se véletlenül, se direkt. Mintha itt sem lenne. Mintha nem is lenne egyáltalán. Ha valami elől, akkor maga elől futna, bár a léptei nem menekülnek, mert nincs hova. Maga elől. A tehetetlenség forral mérget benne, hogy képtelen maradni, egy helyben, itt, a nővel, bár lehetne itt most akárki. Ha nem lenne itt, akkor sem maradna. Hűvös kell, mert feszít a lélegzet a tüdőben, hideg kell, levegő, tér, mert szűk a padlásé, csend, mert kavarognak a mélybe rúgott gondolatok, sötét, idő.. Nem menekül, mert nincs hova, próbálta már, mégis olyan határozottak a létráról lelépő, és a házból kifele induló meztelen talpú léptek, mintha konkrét céljuk lenne, bármi azonkívül, hogy kijussanak onnan. Elvigyék valahova, mindegy hova, amíg meg nem nyugszik a felkavart hullámzás a mellkasában.
Nem figyel maga mögé, ha a testét át is vette, ha az meg is nyugodott, az elméje nem képes még rá. Ha hallja is, hogy a másik utána indul fentről, nem fordul meg rá, a füle botja sem mozdul, talán lassú is lenne hozzá, az elf reflexeihez. Csak a ruháját érő kezet érzi, a karjára fonódó ujjakat. A bőre alá kényszerített düh, ami mozdítja a szája szélét, megemelve azt, kis híján vicsorba torzítva a vonásait, felmordulva a merészségre. Mert gyűlöli, ha hozzáérnek, és ezt a másik is pontosan tudja. Ha nem engedik, a saját házában.. Dühödten fordítja vissza a hosszúéletű felé az arcát, ahogy akaratlanul is megtorpan az ajtó előtt annak határozott fogására.*
~Hogy mered..~
*Morog. A szavak. Keresnie kell őket. Mintha iszaposba, víz aljára túrna le értük.*
- Engedj el.
*Forró a lélegzet. Lángol a torkában a lefogott szavak ereje. Mert volna mit mondania, és tennie is akadna mit, ha nem is mozdul a hosszúéletű által elkapott karja, hogy szabaduljon, sem a másik, hogy segítsen benne. Mert nem akar érni, sem bántani.. Mint egy szobor, csak a szeme ég dühében. A saját házában.. Semmi sem a nőről szól. Nem miatta, nem érte, nem neki, nem hozzá; semmi sem róla szól. Miért érdekli, mit akar, mit keres, mit gondol, hogy mi baja van, egyik sem érdekli a félvért. Aludhatna nyugton, ha akar, ha tényleg fáradt volna. Nem róla szól. Hogy mit ért félre mindannyiszor, nem érdekli. Mi baja van, semmi. Semmi, ha hagyják, ha nem veszik magára minden lépését, minden szavát és minden csendjét. Mi baja van? Semmi. Mi baja van..? Hogy egy idegen, félmeztelen elf veszi a bátorságot, hogy hozzáérjen, a karjába kapaszkodjon, és számon kérje, a saját házában..*
*Csak a bőre alatt ég tovább a haragja, az alá szorítva, elrejtve mások elől, mintha nem is lenne. Fuldoklik benne. De nem szól, a mozdulatait is próbálja úgy rendezni, hogy ne bántson, ne érjen, ne hagyjon nyomot. Se a másikon, se annak takaróján, se véletlenül, se direkt. Mintha itt sem lenne. Mintha nem is lenne egyáltalán. Ha valami elől, akkor maga elől futna, bár a léptei nem menekülnek, mert nincs hova. Maga elől. A tehetetlenség forral mérget benne, hogy képtelen maradni, egy helyben, itt, a nővel, bár lehetne itt most akárki. Ha nem lenne itt, akkor sem maradna. Hűvös kell, mert feszít a lélegzet a tüdőben, hideg kell, levegő, tér, mert szűk a padlásé, csend, mert kavarognak a mélybe rúgott gondolatok, sötét, idő.. Nem menekül, mert nincs hova, próbálta már, mégis olyan határozottak a létráról lelépő, és a házból kifele induló meztelen talpú léptek, mintha konkrét céljuk lenne, bármi azonkívül, hogy kijussanak onnan. Elvigyék valahova, mindegy hova, amíg meg nem nyugszik a felkavart hullámzás a mellkasában.
Nem figyel maga mögé, ha a testét át is vette, ha az meg is nyugodott, az elméje nem képes még rá. Ha hallja is, hogy a másik utána indul fentről, nem fordul meg rá, a füle botja sem mozdul, talán lassú is lenne hozzá, az elf reflexeihez. Csak a ruháját érő kezet érzi, a karjára fonódó ujjakat. A bőre alá kényszerített düh, ami mozdítja a szája szélét, megemelve azt, kis híján vicsorba torzítva a vonásait, felmordulva a merészségre. Mert gyűlöli, ha hozzáérnek, és ezt a másik is pontosan tudja. Ha nem engedik, a saját házában.. Dühödten fordítja vissza a hosszúéletű felé az arcát, ahogy akaratlanul is megtorpan az ajtó előtt annak határozott fogására.*
~Hogy mered..~
*Morog. A szavak. Keresnie kell őket. Mintha iszaposba, víz aljára túrna le értük.*
- Engedj el.
*Forró a lélegzet. Lángol a torkában a lefogott szavak ereje. Mert volna mit mondania, és tennie is akadna mit, ha nem is mozdul a hosszúéletű által elkapott karja, hogy szabaduljon, sem a másik, hogy segítsen benne. Mert nem akar érni, sem bántani.. Mint egy szobor, csak a szeme ég dühében. A saját házában.. Semmi sem a nőről szól. Nem miatta, nem érte, nem neki, nem hozzá; semmi sem róla szól. Miért érdekli, mit akar, mit keres, mit gondol, hogy mi baja van, egyik sem érdekli a félvért. Aludhatna nyugton, ha akar, ha tényleg fáradt volna. Nem róla szól. Hogy mit ért félre mindannyiszor, nem érdekli. Mi baja van, semmi. Semmi, ha hagyják, ha nem veszik magára minden lépését, minden szavát és minden csendjét. Mi baja van? Semmi. Mi baja van..? Hogy egy idegen, félmeztelen elf veszi a bátorságot, hogy hozzáérjen, a karjába kapaszkodjon, és számon kérje, a saját házában..*
1496. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-15 13:01:36
Üzenet elküldve: 2024-09-15 13:01:36
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 478
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 478
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz//
*Minden, ami eddig bevált, cserbenhagyja. Teljesen mindegy, hogy összpontosít, hogy túlgondol, hogy egyáltalán gondol-e valamire, vagy beleereszkedik a megszokottba. Vagy túlontúl egyszerű prédái voltak, vagy Kyr miatt túl nehéz minden. Semmi nem olyan, mint amit megszokott. Nincs jó lépés, nincs jó terv. Ha nyugodtan elalszik mellette a Világítótorony melletti kis fa árnyékában, akkor azért válik dühössé. Ha megbotlik, akkor azért, ha gondoskodnak róla, akkor azért. De hagyja, hogy kövesse, megy vele a piacra, elhívja a nap minden gyötrelme után magához, szavak nélkül, azzal, hogy ráadja azt a rohadt kabátot. Nem jó terv a csend és nem jó terv a hang sem. Ha enyhül a vonás, bármivel tönkre tudja tenni, talán az sem kell hozzá, hogy olyan, amilyen. Pedig azt az olyan amilyent pontosan tudja a félvér. Nem árult zsákbamacskát, az, hogy felment hozzá, pontosan ugyanolyan lépés, mint eddig tőle minden. Olyan gondolatok ejtik túszul, aminek nincs megértése, nincs benne logika, vagy ha van is, olyan kódon íródott, ami túlmutat minden belevert tudáson, mindenen, amiben jó, amihez hite szerint ért. Az egyetlent, amije van, azt teszi tönkre a másik. Széttöri az sziklaszilárd képét saját magáról. Szánalmasan gyengének érzi magát ennek a súlya alatt és pillanatok alatt tud belőle távozni az egyébként jellemző hidegség. És azokat a rohadt romokat, amiben hagyja a férfi, úgy kerüli ki, mintha égne is, s nem akarná vele magát megsérteni. Ismeretlen kételyek. Az úton úgy hitte tiszta a kép. De ez nem az. Ha nem tudja befogadni a jelenlétét, miért van mellette, már harmadjára? Nem tűnik olyannak, mint aki ne lenne képes elküldeni, elzavarni, rárontani, ha nem ért a szóból. De milyen és melyik szóból érthetne, ha nem hangzik el semmi? A kimondatlanok átverik. Ott tart, de ellök. Ellök, aztán ott tart. Hirtelen rándul össze az arcizom, a szeme villan, mint akinek most elég. Úgy kerülte ki... úgy, ahogy egyébként az első percben kellett volna. Nem tudja mi szorítja belül, mi az a furcsa gombóc a torokban, mit akar most ő eltüntetni és helyette adja át magát valami sokkal elemibb haragnak. Alig telt el idő, még a férfi lába le sem ért a padlóra, mégis minden egyszerre töltötte meg, egyszerre azzal, amit soha nem akart. Egy perce még óvott volna, figyelt volna a félvérre, hagyta volna a csendjében. Semmi nem jó. Sehogy nem jó. Úgy mozdul, mint aki rögtön támadni akar. Mint aki elakarja tüntetni az egyetlen forrását az érzéseknek. Úgy ugrik le a padlásról, mint aki már régóta figyel, lesben áll és végre elvégzi a feladatát. Azt sem tudja ért-e a talpa létrafokot. De a cél nem az, ami máskor. Ami megoldana mindent. Úgy kapja el hátulról a másik karját, mint a sétájuk közben, de akkor puha volt a mozdulat, most erős és határozott. Mintha vissza akarná rántani. Nem érdekli, hogy mi a következmény. A tenyerét ért ing anyaga, az az alatti bőr érzete miatt, mintha a villám csapna belé, végigszalad a testén, de nem érti. Nem lehet megérteni. Nem is érdekli jelenhelyzetben.*
- Mondd már meg végre, hogy mi a fasz bajod van!
*Az aranyak elemésztenek, dühösek, de ha valaki akarna benne kutatni, látna mást is. Olyat, amit nem tud ő sem meglátni belül. Nem annyi van, hogy felébresztette. Volt már ilyen, elkerüli, de mégis ott van. A párkányon alszik. A folyó feletti roskadozó fáról nézi a világot, ott van mellette, de még sincs. Nem engedte útjára. Menekül, menekülne a saját házából, otthagyva inkább őt, akinek köze sincs a helyhez. Nem, most nem fogja. Vagy nem olyan egyszerűen.*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.15 13:05:30
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz//
*Minden, ami eddig bevált, cserbenhagyja. Teljesen mindegy, hogy összpontosít, hogy túlgondol, hogy egyáltalán gondol-e valamire, vagy beleereszkedik a megszokottba. Vagy túlontúl egyszerű prédái voltak, vagy Kyr miatt túl nehéz minden. Semmi nem olyan, mint amit megszokott. Nincs jó lépés, nincs jó terv. Ha nyugodtan elalszik mellette a Világítótorony melletti kis fa árnyékában, akkor azért válik dühössé. Ha megbotlik, akkor azért, ha gondoskodnak róla, akkor azért. De hagyja, hogy kövesse, megy vele a piacra, elhívja a nap minden gyötrelme után magához, szavak nélkül, azzal, hogy ráadja azt a rohadt kabátot. Nem jó terv a csend és nem jó terv a hang sem. Ha enyhül a vonás, bármivel tönkre tudja tenni, talán az sem kell hozzá, hogy olyan, amilyen. Pedig azt az olyan amilyent pontosan tudja a félvér. Nem árult zsákbamacskát, az, hogy felment hozzá, pontosan ugyanolyan lépés, mint eddig tőle minden. Olyan gondolatok ejtik túszul, aminek nincs megértése, nincs benne logika, vagy ha van is, olyan kódon íródott, ami túlmutat minden belevert tudáson, mindenen, amiben jó, amihez hite szerint ért. Az egyetlent, amije van, azt teszi tönkre a másik. Széttöri az sziklaszilárd képét saját magáról. Szánalmasan gyengének érzi magát ennek a súlya alatt és pillanatok alatt tud belőle távozni az egyébként jellemző hidegség. És azokat a rohadt romokat, amiben hagyja a férfi, úgy kerüli ki, mintha égne is, s nem akarná vele magát megsérteni. Ismeretlen kételyek. Az úton úgy hitte tiszta a kép. De ez nem az. Ha nem tudja befogadni a jelenlétét, miért van mellette, már harmadjára? Nem tűnik olyannak, mint aki ne lenne képes elküldeni, elzavarni, rárontani, ha nem ért a szóból. De milyen és melyik szóból érthetne, ha nem hangzik el semmi? A kimondatlanok átverik. Ott tart, de ellök. Ellök, aztán ott tart. Hirtelen rándul össze az arcizom, a szeme villan, mint akinek most elég. Úgy kerülte ki... úgy, ahogy egyébként az első percben kellett volna. Nem tudja mi szorítja belül, mi az a furcsa gombóc a torokban, mit akar most ő eltüntetni és helyette adja át magát valami sokkal elemibb haragnak. Alig telt el idő, még a férfi lába le sem ért a padlóra, mégis minden egyszerre töltötte meg, egyszerre azzal, amit soha nem akart. Egy perce még óvott volna, figyelt volna a félvérre, hagyta volna a csendjében. Semmi nem jó. Sehogy nem jó. Úgy mozdul, mint aki rögtön támadni akar. Mint aki elakarja tüntetni az egyetlen forrását az érzéseknek. Úgy ugrik le a padlásról, mint aki már régóta figyel, lesben áll és végre elvégzi a feladatát. Azt sem tudja ért-e a talpa létrafokot. De a cél nem az, ami máskor. Ami megoldana mindent. Úgy kapja el hátulról a másik karját, mint a sétájuk közben, de akkor puha volt a mozdulat, most erős és határozott. Mintha vissza akarná rántani. Nem érdekli, hogy mi a következmény. A tenyerét ért ing anyaga, az az alatti bőr érzete miatt, mintha a villám csapna belé, végigszalad a testén, de nem érti. Nem lehet megérteni. Nem is érdekli jelenhelyzetben.*
- Mondd már meg végre, hogy mi a fasz bajod van!
*Az aranyak elemésztenek, dühösek, de ha valaki akarna benne kutatni, látna mást is. Olyat, amit nem tud ő sem meglátni belül. Nem annyi van, hogy felébresztette. Volt már ilyen, elkerüli, de mégis ott van. A párkányon alszik. A folyó feletti roskadozó fáról nézi a világot, ott van mellette, de még sincs. Nem engedte útjára. Menekül, menekülne a saját házából, otthagyva inkább őt, akinek köze sincs a helyhez. Nem, most nem fogja. Vagy nem olyan egyszerűen.*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.15 13:05:30
1495. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-15 11:46:31
Üzenet elküldve: 2024-09-15 11:46:31
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 358
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 358
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*A hajnalban megkerült gyereket már régen elfelejtette. Az üldözőjét, ha volt is egyáltalán, és nem csak egy elszökött, zavart kölök volt egyszerűen, mert rosszakarónak nyomát sem látták. Sem akkor, sem azóta. Hogy miért alszik el nyugodtan - mert tudja. A saját háza. Hogyha kintről jönnek, meghallja. Ha a réten jönnek, a teraszon, az ajtón át, mert az ablak kicsiny hozzá, hogy zaj nélkül tehesse bárki, minderre időben, még azelőtt, hogy meg kellene ijedjen, felkelne. Nyugodtan, ahogy szokott, ahogy az eleredő eső kopogására ébred meg a tető cserepein. A nő viszont bent volt. Ő engedte be. S pont tőle nem számított rá, hogy miután azt hitte már régen elaludt, annak az éjszaka közepén jut eszébe felmászni. Mezítláb, csendben.. Haragos az arc a padlás sötétjében, ha közben már lassul is a menekülésre kész test.
Ha magyaráznia kellene meg tudná magyarázni. Hogy miért ugrott hátra ahelyett, hogy előre tette volna. Volna rá módja, a kifele hűvös gondolataira jellemző is lenne, hogy felmér előbb, mielőtt fejjel vetné magát valami közepébe, amit nem ismer, nem lát, amit nem tud kiszámítani.. De semmi kedve magyarázni. S ő maga úgyis tudja, mennyi lenne igaz belőle. Ha valóban veszélyben lenne, és nem csak egy hóbortos hosszúéletű dúlná fel újra...
Türelmetlenül szorítja össze a szemét a válaszra. Aludni.. Csukva marad a szája, s szívesebben maradna mozdulatlan is, beleolvadva egészen a sötétbe. Nem akar ezzel foglalkozni. De a párna puffanása és a másik mozdulata nem engedi. Bosszúsan emeli meg a fejét a mellkasáról, a nő felé pillantva, mintha előzhetné csak az ábrázatával, pedig tudja, hogy szavak nélkül nem fog menni. Ennél a hegyesfülűnél nem. Még szavakkal sem. De a legkevesebb kedve sincs már aludni, ezek után. Akkor kellett volna elküldenie, amikor először látta.
Halvány a fény, ami lentről végül felszűrődik, ahogy a nő odébb mozdul. Nem figyeli, mit csinál. Aludjon. Ha nem lenne itt, maradhatna magának a tető alatt, a lécek közé szorulva füstölögni a mérgében némán, amíg fel nem jön a nap. Dühösen hajtja hátra a fejét, a cserepekre emelve a szemét. Még egy test, de most a sajátja mellett sem kap elég levegőt. Csak addig vár, amíg a másik odébb húzódik a helyére, vagy elfekszik, vagy csinál akármit, csak utat hagy lefele. Mert itt nem maradhat.
Úgy mozdul, hogy ne érjen hozzá, ha lehet még a felhozott takaróhoz sem. Előbb ki kell tolnia magát a sarokból, aztán már maga alá tudja húzni a lábát. Elérné a kését is. Megfeszül az állkapcsa a gondolatra. Előrehajolva támaszkodik a kezére, hogy a lehető legmesszebb, a padlás lehető legkisebb, legalacsonyabb pontja alatt tudjon a létrához menni, de ha odajut már nem törődik vele, hogy kapaszkodjon. Előrefele áll rá, egy vagy két fok, onnan már csak úgy lép a levegőbe, és aztán a földre. Nincs erre ideje. Ha nem is tudja hova megy, itt bent nem maradhat most. A léptei úgy indulnak előre a padlón, mintha nem akarnának megállni soha már.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.15 11:46:56
*A hajnalban megkerült gyereket már régen elfelejtette. Az üldözőjét, ha volt is egyáltalán, és nem csak egy elszökött, zavart kölök volt egyszerűen, mert rosszakarónak nyomát sem látták. Sem akkor, sem azóta. Hogy miért alszik el nyugodtan - mert tudja. A saját háza. Hogyha kintről jönnek, meghallja. Ha a réten jönnek, a teraszon, az ajtón át, mert az ablak kicsiny hozzá, hogy zaj nélkül tehesse bárki, minderre időben, még azelőtt, hogy meg kellene ijedjen, felkelne. Nyugodtan, ahogy szokott, ahogy az eleredő eső kopogására ébred meg a tető cserepein. A nő viszont bent volt. Ő engedte be. S pont tőle nem számított rá, hogy miután azt hitte már régen elaludt, annak az éjszaka közepén jut eszébe felmászni. Mezítláb, csendben.. Haragos az arc a padlás sötétjében, ha közben már lassul is a menekülésre kész test.
Ha magyaráznia kellene meg tudná magyarázni. Hogy miért ugrott hátra ahelyett, hogy előre tette volna. Volna rá módja, a kifele hűvös gondolataira jellemző is lenne, hogy felmér előbb, mielőtt fejjel vetné magát valami közepébe, amit nem ismer, nem lát, amit nem tud kiszámítani.. De semmi kedve magyarázni. S ő maga úgyis tudja, mennyi lenne igaz belőle. Ha valóban veszélyben lenne, és nem csak egy hóbortos hosszúéletű dúlná fel újra...
Türelmetlenül szorítja össze a szemét a válaszra. Aludni.. Csukva marad a szája, s szívesebben maradna mozdulatlan is, beleolvadva egészen a sötétbe. Nem akar ezzel foglalkozni. De a párna puffanása és a másik mozdulata nem engedi. Bosszúsan emeli meg a fejét a mellkasáról, a nő felé pillantva, mintha előzhetné csak az ábrázatával, pedig tudja, hogy szavak nélkül nem fog menni. Ennél a hegyesfülűnél nem. Még szavakkal sem. De a legkevesebb kedve sincs már aludni, ezek után. Akkor kellett volna elküldenie, amikor először látta.
Halvány a fény, ami lentről végül felszűrődik, ahogy a nő odébb mozdul. Nem figyeli, mit csinál. Aludjon. Ha nem lenne itt, maradhatna magának a tető alatt, a lécek közé szorulva füstölögni a mérgében némán, amíg fel nem jön a nap. Dühösen hajtja hátra a fejét, a cserepekre emelve a szemét. Még egy test, de most a sajátja mellett sem kap elég levegőt. Csak addig vár, amíg a másik odébb húzódik a helyére, vagy elfekszik, vagy csinál akármit, csak utat hagy lefele. Mert itt nem maradhat.
Úgy mozdul, hogy ne érjen hozzá, ha lehet még a felhozott takaróhoz sem. Előbb ki kell tolnia magát a sarokból, aztán már maga alá tudja húzni a lábát. Elérné a kését is. Megfeszül az állkapcsa a gondolatra. Előrehajolva támaszkodik a kezére, hogy a lehető legmesszebb, a padlás lehető legkisebb, legalacsonyabb pontja alatt tudjon a létrához menni, de ha odajut már nem törődik vele, hogy kapaszkodjon. Előrefele áll rá, egy vagy két fok, onnan már csak úgy lép a levegőbe, és aztán a földre. Nincs erre ideje. Ha nem is tudja hova megy, itt bent nem maradhat most. A léptei úgy indulnak előre a padlón, mintha nem akarnának megállni soha már.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.15 11:46:56
1494. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-15 10:20:01
Üzenet elküldve: 2024-09-15 10:20:01
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 478
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 478
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Nem mozdul, csak enyhülni látszik a készenlét. A hirtelen megfeszült izmok elernyednek. A töredék idő alatti döntés kényszere, hogy mit cselekedjen, ugorjon vagy ne, tovaszáll - nem kell tennie hirtelen semmit. A helyzet átlátása marad csupán. Ez nem róla szól, még ha ő is okozta akaratlan. Még egy hosszúra nyúlt pillanatig várja, hogy amaz is felismerje és kilépjen a deszkák fogságából. Nem teszi.
Apróságoknak tűnő jelekre figyel hát; a másik légzésének gyorsaságára, hogy mikor enged a tartásból, hogyan csillan a szem, hová irányul a tekintet, mit érint a kéz. Jöhetnek a hideg képek, azok, amik nincsenek átitatva csordultig nem odavaló érzelmekkel. Megijedt. Tőle. De nem a személyétől. Az első álomból felriadni igen kontrollvesztett állapot, de mindenkinél mást szül. Nélkülözi az átgondolást, ösztönök vannak csak és amaz riadtan ugrott hátra, ahelyett, hogy azonnal kését mártotta volna belé, vagy lökte volna le a létráról. Az igazi miértet nem tudhatja, de mindig van. Nem ismeri, nem tudja miben élt és mit tanult, mit szívott magába. Talán igazán beleérezni nem is tud, de érteni igen, a maga módján. És nem tetszik, amit látni vél. Nem tetszik, hogy nyitott térben, ahol hajnalban még menekülő gyermek üldözőjét sejthették, ahová bárki bejöhetne nesztelen, olyan magabiztosan alszik el... miközben az első inger, amit az elméje küld a testének, az a riadalom. Nem fér össze. Támadnia kellett volna, ha valamit... Valami nincs rendben. Kyr nem olyasvalaki, aki védelemre szorul. Aki ne lenne elég fegyelmezett, még álmában is. Az idegen szó... mintha beletaposott volna valamibe. Nincs igazán jó lépés azonkívül, hogy megfordul és elmegy, el a Kikötőig és hagyja megbirkózni a másikat, vele, a helyzettel, magával. Rossz szájízt hagyva, ami nem fog elmúlni. Ezt viszont nem akarja. Fel lehetne ezt fogni egy egyszerű megrettenésnek, ami bárkivel megtörténik hasonló helyzetben, de nem tudja. Nála nem. Ezért sem fog elmenni. Ezért sem fogja mutatni, hogy bármit kutat a másikon. Nem maga miatt, a másik miatt. Nem ró plusz terhet rá, hogy megjegyzést tegyen. Ő sem tette vele, amikor látta rajta, hogy volna mit mondani, de nem akar. Ha aztán a dühe utat talál felé, legyen, de az nem azért lesz, mert vájkál, mert emlékezteti arra, amit úgyis épp átél.*
- Jöttem aludni.
*Dobja a párnát a szőrme mögé, majd mozdul végre közelebb. Zavarja le nyugodtan. Csak ne lássa, hogy elmélyedt abban, amit látott. Legyen csak Ril. Tudta, kit hoz ide. Azt, aki ismeretlenül követi nyúlra vadászni, aki megjelenik a semmiből.. Akit nem érdekel, hogy nincs rajta nadrág. Akit ismer, de mégsem. Hogy ez a jó döntés, azt kétli. De jobb, mint visszamenni az ágyra és hagyja közéjük feszülni az történtek lenyomatát. Jobb, mint itt hagyni. Jobb annál, hogy elmegy és nem jöhet vissza. Magára is gondol, ha nem is teljes tudatossággal; ha most elmegy, akkor az tényleg az utolsó.*
*Nem mozdul, csak enyhülni látszik a készenlét. A hirtelen megfeszült izmok elernyednek. A töredék idő alatti döntés kényszere, hogy mit cselekedjen, ugorjon vagy ne, tovaszáll - nem kell tennie hirtelen semmit. A helyzet átlátása marad csupán. Ez nem róla szól, még ha ő is okozta akaratlan. Még egy hosszúra nyúlt pillanatig várja, hogy amaz is felismerje és kilépjen a deszkák fogságából. Nem teszi.
Apróságoknak tűnő jelekre figyel hát; a másik légzésének gyorsaságára, hogy mikor enged a tartásból, hogyan csillan a szem, hová irányul a tekintet, mit érint a kéz. Jöhetnek a hideg képek, azok, amik nincsenek átitatva csordultig nem odavaló érzelmekkel. Megijedt. Tőle. De nem a személyétől. Az első álomból felriadni igen kontrollvesztett állapot, de mindenkinél mást szül. Nélkülözi az átgondolást, ösztönök vannak csak és amaz riadtan ugrott hátra, ahelyett, hogy azonnal kését mártotta volna belé, vagy lökte volna le a létráról. Az igazi miértet nem tudhatja, de mindig van. Nem ismeri, nem tudja miben élt és mit tanult, mit szívott magába. Talán igazán beleérezni nem is tud, de érteni igen, a maga módján. És nem tetszik, amit látni vél. Nem tetszik, hogy nyitott térben, ahol hajnalban még menekülő gyermek üldözőjét sejthették, ahová bárki bejöhetne nesztelen, olyan magabiztosan alszik el... miközben az első inger, amit az elméje küld a testének, az a riadalom. Nem fér össze. Támadnia kellett volna, ha valamit... Valami nincs rendben. Kyr nem olyasvalaki, aki védelemre szorul. Aki ne lenne elég fegyelmezett, még álmában is. Az idegen szó... mintha beletaposott volna valamibe. Nincs igazán jó lépés azonkívül, hogy megfordul és elmegy, el a Kikötőig és hagyja megbirkózni a másikat, vele, a helyzettel, magával. Rossz szájízt hagyva, ami nem fog elmúlni. Ezt viszont nem akarja. Fel lehetne ezt fogni egy egyszerű megrettenésnek, ami bárkivel megtörténik hasonló helyzetben, de nem tudja. Nála nem. Ezért sem fog elmenni. Ezért sem fogja mutatni, hogy bármit kutat a másikon. Nem maga miatt, a másik miatt. Nem ró plusz terhet rá, hogy megjegyzést tegyen. Ő sem tette vele, amikor látta rajta, hogy volna mit mondani, de nem akar. Ha aztán a dühe utat talál felé, legyen, de az nem azért lesz, mert vájkál, mert emlékezteti arra, amit úgyis épp átél.*
- Jöttem aludni.
*Dobja a párnát a szőrme mögé, majd mozdul végre közelebb. Zavarja le nyugodtan. Csak ne lássa, hogy elmélyedt abban, amit látott. Legyen csak Ril. Tudta, kit hoz ide. Azt, aki ismeretlenül követi nyúlra vadászni, aki megjelenik a semmiből.. Akit nem érdekel, hogy nincs rajta nadrág. Akit ismer, de mégsem. Hogy ez a jó döntés, azt kétli. De jobb, mint visszamenni az ágyra és hagyja közéjük feszülni az történtek lenyomatát. Jobb, mint itt hagyni. Jobb annál, hogy elmegy és nem jöhet vissza. Magára is gondol, ha nem is teljes tudatossággal; ha most elmegy, akkor az tényleg az utolsó.*
1493. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-14 19:00:31
Üzenet elküldve: 2024-09-14 19:00:31
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 358
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 358
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Sötéten kavarog a felvert haragja a szűk helyen, tengerként vetve tajtékot; sisteregve szökik ki a száján egyetlen szóba sűrítve minden felkavart indulata, a pillanat hevében nem a közös, tanult nyelven, hanem azon, amit az anyatejjel együtt szívott magába. Képtelen erre figyelni. A hangsúlyban benne van minden, amit mond vele:*
~Baszd meg..!~
*A nő váratlan felbukkanása megzavarta. Alighogy elaludt volna, az első álmából riadt ösztön anélkül lökte vissza az addig nyugodtan pihenő testét mozgásba, hogy a tudata utolérte volna. Takaró, párna, idegen forma, közeledő, nagy, sötét árnyék. Most próbálja letisztítani, amit látott. Mert már nem figyel. Képtelen lenne a torkát szorító méreg mellett.
Sajog a háta, ami a padlás végének feszül, és élesen szúr egy ponton a válla is, amit oldalt vert be valahova a kezével együtt a hirtelen, önkéntelen hátrálása közben. Dühös. Hogy a hosszúéletű megijesztette, hogy akaratlanul is, de megijedt tőle, és hátrált egyáltalán, amikor támadnia kellett volna, s most a hely szorossága miatt képtelen volna rá, hogy előre rúgja magát. Ha a nő nem az lenne, aki, és valóban idegenként jött volna.. Haragszik, magára, az elfre, a neve hallatán sem csillapodik a zabolátlan düh a mellkasában, csak csendben forr tovább a bőre alatt a sötétben. Jobb, hogy sötét van.
Lehajtja a fejét. A fél keze még fent van a lécezésen, ahol ott ragadt, amikor a háta falat ért a felriadt menekülésben; az egyik vékony deszkát markolják az ujjak, hogy annak éle vágja a bőrét. Szótlan a hallgatása, de ég a lélegzet a szűk térben, amit maga elé fúj a szavak hallatán. Csak ő az. Tudja. Hogyne tudná.. Bosszúsan fut ki a levegő az orrán át.*
- Mit akarsz?
*Halkan mordul, dühödten, anélkül, hogy felnézne a padlás feljáratánál guggoló nőre. Ha a hangját vissza is nyerte valamelyest, jobb, hogy sötét van. Jobb, hogy a másik távol van.
Csukott szemmel veszi a levegőt, de a megugrott pulzus még mindig küzdene. A fülében zubog az ereje. Mozdulatlan marad a sarokban, ahogyan megállította annak vége. Az egyik térde felhúzva, amivel még egyet akart volna lökni a testén, de már nem volt hova; az egyik karja a lécezésen, a másik maga mellett, a tenyerével támaszkodva a lenti deszkákon. Így még az övébe tűzött kését sem érné el a derekán.. Ingerült a ránc a két szemöldöke között, ahogy összehúzza őket.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.14 21:51:15
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Sötéten kavarog a felvert haragja a szűk helyen, tengerként vetve tajtékot; sisteregve szökik ki a száján egyetlen szóba sűrítve minden felkavart indulata, a pillanat hevében nem a közös, tanult nyelven, hanem azon, amit az anyatejjel együtt szívott magába. Képtelen erre figyelni. A hangsúlyban benne van minden, amit mond vele:*
~Baszd meg..!~
*A nő váratlan felbukkanása megzavarta. Alighogy elaludt volna, az első álmából riadt ösztön anélkül lökte vissza az addig nyugodtan pihenő testét mozgásba, hogy a tudata utolérte volna. Takaró, párna, idegen forma, közeledő, nagy, sötét árnyék. Most próbálja letisztítani, amit látott. Mert már nem figyel. Képtelen lenne a torkát szorító méreg mellett.
Sajog a háta, ami a padlás végének feszül, és élesen szúr egy ponton a válla is, amit oldalt vert be valahova a kezével együtt a hirtelen, önkéntelen hátrálása közben. Dühös. Hogy a hosszúéletű megijesztette, hogy akaratlanul is, de megijedt tőle, és hátrált egyáltalán, amikor támadnia kellett volna, s most a hely szorossága miatt képtelen volna rá, hogy előre rúgja magát. Ha a nő nem az lenne, aki, és valóban idegenként jött volna.. Haragszik, magára, az elfre, a neve hallatán sem csillapodik a zabolátlan düh a mellkasában, csak csendben forr tovább a bőre alatt a sötétben. Jobb, hogy sötét van.
Lehajtja a fejét. A fél keze még fent van a lécezésen, ahol ott ragadt, amikor a háta falat ért a felriadt menekülésben; az egyik vékony deszkát markolják az ujjak, hogy annak éle vágja a bőrét. Szótlan a hallgatása, de ég a lélegzet a szűk térben, amit maga elé fúj a szavak hallatán. Csak ő az. Tudja. Hogyne tudná.. Bosszúsan fut ki a levegő az orrán át.*
- Mit akarsz?
*Halkan mordul, dühödten, anélkül, hogy felnézne a padlás feljáratánál guggoló nőre. Ha a hangját vissza is nyerte valamelyest, jobb, hogy sötét van. Jobb, hogy a másik távol van.
Csukott szemmel veszi a levegőt, de a megugrott pulzus még mindig küzdene. A fülében zubog az ereje. Mozdulatlan marad a sarokban, ahogyan megállította annak vége. Az egyik térde felhúzva, amivel még egyet akart volna lökni a testén, de már nem volt hova; az egyik karja a lécezésen, a másik maga mellett, a tenyerével támaszkodva a lenti deszkákon. Így még az övébe tűzött kését sem érné el a derekán.. Ingerült a ránc a két szemöldöke között, ahogy összehúzza őket.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.14 21:51:15
1492. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-14 13:09:05
Üzenet elküldve: 2024-09-14 13:09:05
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 478
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 478
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Hogy mi történik vele, amikor a közelében van a félvér, nem tudná megmondani. Ha egyáltalán ő az oka.. Túl sok a gondolat, az akarat, a ballépés. Ki akart sétálni abból a világból, amiben élt, de így, hogy megtette veszélyessé vált az út és elfáradt benne, semmi nincs igazán a helyén, nem ismeri a terepet, akkor sem, ha olyan ismerősen csalogatja, mintha itt nem történhetne baj, mintha várna valamire, ami jobb annál, mint amit a semmi ad. Félreért, másként mozdul, eluralkodni hagy, majd mikor már átvenné az uralmat a téboly, ami másnak mindennapos, leszorítja magában, hogy csak zavaros katyvasz neszei súgjanak a fülébe, hogy sehogy nem jó mégsem, hiába várja. Hogyan is tudna aludni? Hogyan csitulhatna bele az álomba az elméje, ha folyton ott bizsereg a megmagyarázhatatlan... Valamiért itt van, valamiért eljött, majd tovább hívta, talán megfejteni akar, még ha nem is tudatos a szándék, csak vonja magával mágnesként az az ismeretlen, amit nem tud elhelyezni sehová, amire nincsen válasza a fejében. Hogy a félálomszerű állapotban mire jutott belül, miért gondolja úgy, hogy el kell indulnia fölfelé, az ugyanaz a húzóerő lehet. Nem tudja mit keres, sem itt, sem ilyen helyzetben. De a lába viszi és már nem gondol, mert tudja, hogy ott fog néhány órányi békét találni, oda kell engednie magát a tűz közelébe. A fokokat nem teszi meg gyorsan, nem siet, csak úszik bele abba, ami kecsegteti az alvás reményével. Ha ott tud, akkor muszáj odamennie, mert sosem jut ki ebből az útvesztőből, sosem jut el a Kikötőig, hogy hátrahagyhassa azt, amit nem tud megérteni, hiába van meg rá minden esély, hogy ugyanúgy visszarántja később a földekre az akarat.
Töredék idő. A padlásrész deszkája már éri a térdét, de nincs ideje hozzászoknia a még sötétebbhez, hiába a jó szem, alig vannak nyitva. Csak az vezérli, hogy majd ott jó lesz. A szíve dobbanása az első amit észlel. Nem várt dörgés visszhangja veri mellkasának falát, s az érzetre készenlétbe húzza összébb magát, mint aki ugrásra készül, mint akinek valakit meg kell védenie; ő csak magát szokta, de ez más. Nincs ideje feldolgozni a tényt, hogy megint csak ő okozott gondot, eltünteti, hogy ne tudja fertőzni, hogy kiélesedhessen az érzék, hogy felfogja egyetlen pillanat alatt, hogy mi a dolga, hogy van-e egyáltalán, hogy őt támadják, vagy tőle ijednek meg. Csak a szegycsont mögött nem nyugszik a dallam, de a fejéből eltűnt a fáradtság nyomtalanul, eltűnt, ahogy Kyr megugrott, eltűnt az erő, ami szívta magába, csak az a néhány pillanat van, amivel felmérni akar. Ugrásra kész, támadna és óvna egyszerre, de külleme mintha valóban becserkészni kívánta volna a félvért, csak az idő másítja meg a helyzetet, mert előbb volt a félelem és utána a reakciója rá. Lassan engednek az izmok, ahogy némileg megérti mi történik. Az aranyak át tudnák világítani a teret, hogy lássa a másikat igazán, a fülei a hegyesnél is hegyesebbek a szóra, ami olyan idegenül hat, amit nem tud társítani a másikkal, mert annyira rohadtul nem ismeri. Mégis itt van és nem tudja hová tűnt az idő.*
- Kyr?!
*Halk a szó, figyeli, hogy mi történik, hogy enyhül e a férfi, hogy lesz e további mozdulat, hogy ő mozdulhat-e.*
- Csak én vagyok.
*Nem kezd túlzó nyugtatásba, nem kezdi sarokba szorítani, sem kiengedni onnan, minden pillanat számít, hogyan is fog cselekedni. Nem enged be még képeket, pedig lenne mit. Elég az érzet is. Még nincs helye belegondolni...*
*Hogy mi történik vele, amikor a közelében van a félvér, nem tudná megmondani. Ha egyáltalán ő az oka.. Túl sok a gondolat, az akarat, a ballépés. Ki akart sétálni abból a világból, amiben élt, de így, hogy megtette veszélyessé vált az út és elfáradt benne, semmi nincs igazán a helyén, nem ismeri a terepet, akkor sem, ha olyan ismerősen csalogatja, mintha itt nem történhetne baj, mintha várna valamire, ami jobb annál, mint amit a semmi ad. Félreért, másként mozdul, eluralkodni hagy, majd mikor már átvenné az uralmat a téboly, ami másnak mindennapos, leszorítja magában, hogy csak zavaros katyvasz neszei súgjanak a fülébe, hogy sehogy nem jó mégsem, hiába várja. Hogyan is tudna aludni? Hogyan csitulhatna bele az álomba az elméje, ha folyton ott bizsereg a megmagyarázhatatlan... Valamiért itt van, valamiért eljött, majd tovább hívta, talán megfejteni akar, még ha nem is tudatos a szándék, csak vonja magával mágnesként az az ismeretlen, amit nem tud elhelyezni sehová, amire nincsen válasza a fejében. Hogy a félálomszerű állapotban mire jutott belül, miért gondolja úgy, hogy el kell indulnia fölfelé, az ugyanaz a húzóerő lehet. Nem tudja mit keres, sem itt, sem ilyen helyzetben. De a lába viszi és már nem gondol, mert tudja, hogy ott fog néhány órányi békét találni, oda kell engednie magát a tűz közelébe. A fokokat nem teszi meg gyorsan, nem siet, csak úszik bele abba, ami kecsegteti az alvás reményével. Ha ott tud, akkor muszáj odamennie, mert sosem jut ki ebből az útvesztőből, sosem jut el a Kikötőig, hogy hátrahagyhassa azt, amit nem tud megérteni, hiába van meg rá minden esély, hogy ugyanúgy visszarántja később a földekre az akarat.
Töredék idő. A padlásrész deszkája már éri a térdét, de nincs ideje hozzászoknia a még sötétebbhez, hiába a jó szem, alig vannak nyitva. Csak az vezérli, hogy majd ott jó lesz. A szíve dobbanása az első amit észlel. Nem várt dörgés visszhangja veri mellkasának falát, s az érzetre készenlétbe húzza összébb magát, mint aki ugrásra készül, mint akinek valakit meg kell védenie; ő csak magát szokta, de ez más. Nincs ideje feldolgozni a tényt, hogy megint csak ő okozott gondot, eltünteti, hogy ne tudja fertőzni, hogy kiélesedhessen az érzék, hogy felfogja egyetlen pillanat alatt, hogy mi a dolga, hogy van-e egyáltalán, hogy őt támadják, vagy tőle ijednek meg. Csak a szegycsont mögött nem nyugszik a dallam, de a fejéből eltűnt a fáradtság nyomtalanul, eltűnt, ahogy Kyr megugrott, eltűnt az erő, ami szívta magába, csak az a néhány pillanat van, amivel felmérni akar. Ugrásra kész, támadna és óvna egyszerre, de külleme mintha valóban becserkészni kívánta volna a félvért, csak az idő másítja meg a helyzetet, mert előbb volt a félelem és utána a reakciója rá. Lassan engednek az izmok, ahogy némileg megérti mi történik. Az aranyak át tudnák világítani a teret, hogy lássa a másikat igazán, a fülei a hegyesnél is hegyesebbek a szóra, ami olyan idegenül hat, amit nem tud társítani a másikkal, mert annyira rohadtul nem ismeri. Mégis itt van és nem tudja hová tűnt az idő.*
- Kyr?!
*Halk a szó, figyeli, hogy mi történik, hogy enyhül e a férfi, hogy lesz e további mozdulat, hogy ő mozdulhat-e.*
- Csak én vagyok.
*Nem kezd túlzó nyugtatásba, nem kezdi sarokba szorítani, sem kiengedni onnan, minden pillanat számít, hogyan is fog cselekedni. Nem enged be még képeket, pedig lenne mit. Elég az érzet is. Még nincs helye belegondolni...*
1491. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-13 21:02:01
Üzenet elküldve: 2024-09-13 21:02:01
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 358
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 358
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A szeme a tova úszó percek alatt egyre jobban szokja az őt körbeölelő sötétet. Egy idő után halvány derengés lesz a lent nyitva hagyott ajtón beáramló fény odalent, a tetőn félrehúzott cserép helye. Épp csak az égbolt egy darabját látja benne, ha elfordítja a fejét, így éri az arcát a kinti levegő hűvöse is. Hideg pára. Reggelre biztosan harmatos lesz a fű..
Az ingujját nem hajtja fel, pedig utálja, ha lóg, most mégis segít a hideg ellen ez is. Nem nyúl azonban a maga alá hajtott kabátjáért. A fenti fényeket figyeli, ezernyi apró pont lehet, mégis csak egy szeletét látja a cserepek között, s ha valami, ez hiányzik. A meleg esték, elfeküdni odakint.. Mozdulatlan, ahogy a csillagokat nézi. Még nem zsibbad a keze a feje alatt, de tudja, hogy fog. Behunyja a szemét. Majd az oldalára fordul, ha elaludni készül. Majd felveszi a kabátját akkor..
Az első néhány néma perc után már nem figyel lefelé. Nem hegyezi a fülét a nő felé, hogy mit csinálhat. Hagyja. Fürdött. Alszik biztosan mostanra. S talán így is van rendben, hogy lent alszik. Hiszen ezt akarta legutóbb is. Hűvösen fut végig a libabőr a hátán. Majd mindjárt, majd megfordul, és felveszi a kabátját...
Sosem alszik mélyen. Nem fél nyitva hagyni az ajtót, mert tudja, hogy felébredne, ha idegen jönne. A teraszon koppanó léptekre, a kilincsre tett kezekre, a lenti padló apró reccsenéseire. Nem fél, hogy bárki bejön, akinek nem kellene. Nem fél az idegenektől, másra pedig nem számít. Talán mélyebbre bukott, mint kellett volna. Fel sem tűnt a határ, amikor elhagyta. Csak a hirtelen testbe visszatért tudatot érzékeli; a kemény fát a háta alatt, az éjjel hűvösét, valahol messze, a fák között felüvöltő fácánt... a másodperc töredéke. A fekete árnyék, ahol az ajtónak kellene lennie.. Fektében rúgja hátra magát a sarkával a deszkán a ráboruló idegen forma elől. Villanásnyi a lecsupaszított ösztön a szemében, az ismeretlen, az első álmából ébredt vad első rémülete; oldalra támaszkodva löki fel magát, a hátrálással a szűk helyen azonban csakhamar a tető lécezése alá reked, hogy nem tudja maga alá húzni a lábát. Éles a lüktetés a vállában, amit az egyik deszkába vert valamelyik mozdulattal. Sötét a padlás végi zug, ahova beszorul, de még sötétebb a félelem szülte düh a szemében, amivel a nőre pillant annak mélyéről. Zúg a vér a fülében.*
- H'assiktirr..
*A haragja szinte sziszegésnek hat a régi nyelven, amit a tudata szorított le maga alá. De nem a tudata irányít, hanem az ösztön. Az orrán át, zilálva veszi a levegőt, visszacsukva a szemét. Dübörög a vér, mintha az életéért rohanna. Pedig nincs itt más, semmi idegen, csak az az egy átokverte, kibaszott, kiszámíthatatlan hegyesfülű, akinek éjnek évadján gyújtott megint a segge alá valaki.*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A szeme a tova úszó percek alatt egyre jobban szokja az őt körbeölelő sötétet. Egy idő után halvány derengés lesz a lent nyitva hagyott ajtón beáramló fény odalent, a tetőn félrehúzott cserép helye. Épp csak az égbolt egy darabját látja benne, ha elfordítja a fejét, így éri az arcát a kinti levegő hűvöse is. Hideg pára. Reggelre biztosan harmatos lesz a fű..
Az ingujját nem hajtja fel, pedig utálja, ha lóg, most mégis segít a hideg ellen ez is. Nem nyúl azonban a maga alá hajtott kabátjáért. A fenti fényeket figyeli, ezernyi apró pont lehet, mégis csak egy szeletét látja a cserepek között, s ha valami, ez hiányzik. A meleg esték, elfeküdni odakint.. Mozdulatlan, ahogy a csillagokat nézi. Még nem zsibbad a keze a feje alatt, de tudja, hogy fog. Behunyja a szemét. Majd az oldalára fordul, ha elaludni készül. Majd felveszi a kabátját akkor..
Az első néhány néma perc után már nem figyel lefelé. Nem hegyezi a fülét a nő felé, hogy mit csinálhat. Hagyja. Fürdött. Alszik biztosan mostanra. S talán így is van rendben, hogy lent alszik. Hiszen ezt akarta legutóbb is. Hűvösen fut végig a libabőr a hátán. Majd mindjárt, majd megfordul, és felveszi a kabátját...
Sosem alszik mélyen. Nem fél nyitva hagyni az ajtót, mert tudja, hogy felébredne, ha idegen jönne. A teraszon koppanó léptekre, a kilincsre tett kezekre, a lenti padló apró reccsenéseire. Nem fél, hogy bárki bejön, akinek nem kellene. Nem fél az idegenektől, másra pedig nem számít. Talán mélyebbre bukott, mint kellett volna. Fel sem tűnt a határ, amikor elhagyta. Csak a hirtelen testbe visszatért tudatot érzékeli; a kemény fát a háta alatt, az éjjel hűvösét, valahol messze, a fák között felüvöltő fácánt... a másodperc töredéke. A fekete árnyék, ahol az ajtónak kellene lennie.. Fektében rúgja hátra magát a sarkával a deszkán a ráboruló idegen forma elől. Villanásnyi a lecsupaszított ösztön a szemében, az ismeretlen, az első álmából ébredt vad első rémülete; oldalra támaszkodva löki fel magát, a hátrálással a szűk helyen azonban csakhamar a tető lécezése alá reked, hogy nem tudja maga alá húzni a lábát. Éles a lüktetés a vállában, amit az egyik deszkába vert valamelyik mozdulattal. Sötét a padlás végi zug, ahova beszorul, de még sötétebb a félelem szülte düh a szemében, amivel a nőre pillant annak mélyéről. Zúg a vér a fülében.*
- H'assiktirr..
*A haragja szinte sziszegésnek hat a régi nyelven, amit a tudata szorított le maga alá. De nem a tudata irányít, hanem az ösztön. Az orrán át, zilálva veszi a levegőt, visszacsukva a szemét. Dübörög a vér, mintha az életéért rohanna. Pedig nincs itt más, semmi idegen, csak az az egy átokverte, kibaszott, kiszámíthatatlan hegyesfülű, akinek éjnek évadján gyújtott megint a segge alá valaki.*
1490. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-13 19:45:03
Üzenet elküldve: 2024-09-13 19:45:03
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 166
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 166
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Megfontolt
//A vadászlaki rém//
*Azt, a kis reggelit Faerum se utasítja el. Mindenből szed magának egy kicsit a tányérjára és kimérten falatozgat miközben hallgatja a többieket és velük együtt ötletel. Cagon kis könyvecskéjét látva elsőre nem tudja, azt hova tenni, de nem kérdez rá. Végül el is lesz mondva mit tartalmaz az.*
-Nem árthat az biztos.
*Ő maga nem nagyon használt mérgeket. Inkább fojtócsapdákkal dolgozott. Viszont a számára mérgező gyümölcsöket fel tudja ismerni hisz azokat meg kellett tanulnia elkerülni. Egy ilyen lény elejtésekor viszont nem árt a méreg használata hisz nem a húsa miatt ejtenék el. Így igyekszik megjegyezni azokat a rajtokat. A híd kapcsán úgy néz kis sikerült megállapodásra jutniuk, hogy mielőtt mennének valahova az előtt ott lenne érdemes szétnézni és a fiatalember is jól mondja. Az esti viharnak köszönhetően talán még nyomokat is fognak tudni találni.*
-Egyelőre nem hiszem, hogy érdemes lenne felkeresnünk. Biztosabb ha felkészülünk rá. Méreggel vagy azzal az itallal amit mutattál*Néz az ork felé.*legyengíteni előtte. Viszont van rá esély, hogy találunk ott valamit amiből további előnyt kovácsolhatunk.
*Az ork pedig arról érdeklődik, hogy van-e valaki itt, aki ért a növényekhez. Úgy néz ki, hogy tegnapeste mindketten megtanulták tisztelni az ellenfelüket. A találkozásnak köszönhetően megfontoltabbak lettek. Faerum csak remélni meri, hogy Cagon sérülése nem volt túl nagy ár ezért a tapasztalatért és ha szükséges lesz rá akkor az így szerzett hátrány nem lesz végzetes számukra.*
*Azt, a kis reggelit Faerum se utasítja el. Mindenből szed magának egy kicsit a tányérjára és kimérten falatozgat miközben hallgatja a többieket és velük együtt ötletel. Cagon kis könyvecskéjét látva elsőre nem tudja, azt hova tenni, de nem kérdez rá. Végül el is lesz mondva mit tartalmaz az.*
-Nem árthat az biztos.
*Ő maga nem nagyon használt mérgeket. Inkább fojtócsapdákkal dolgozott. Viszont a számára mérgező gyümölcsöket fel tudja ismerni hisz azokat meg kellett tanulnia elkerülni. Egy ilyen lény elejtésekor viszont nem árt a méreg használata hisz nem a húsa miatt ejtenék el. Így igyekszik megjegyezni azokat a rajtokat. A híd kapcsán úgy néz kis sikerült megállapodásra jutniuk, hogy mielőtt mennének valahova az előtt ott lenne érdemes szétnézni és a fiatalember is jól mondja. Az esti viharnak köszönhetően talán még nyomokat is fognak tudni találni.*
-Egyelőre nem hiszem, hogy érdemes lenne felkeresnünk. Biztosabb ha felkészülünk rá. Méreggel vagy azzal az itallal amit mutattál*Néz az ork felé.*legyengíteni előtte. Viszont van rá esély, hogy találunk ott valamit amiből további előnyt kovácsolhatunk.
*Az ork pedig arról érdeklődik, hogy van-e valaki itt, aki ért a növényekhez. Úgy néz ki, hogy tegnapeste mindketten megtanulták tisztelni az ellenfelüket. A találkozásnak köszönhetően megfontoltabbak lettek. Faerum csak remélni meri, hogy Cagon sérülése nem volt túl nagy ár ezért a tapasztalatért és ha szükséges lesz rá akkor az így szerzett hátrány nem lesz végzetes számukra.*
1489. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-13 17:20:58
Üzenet elküldve: 2024-09-13 17:20:58
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 478
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 478
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Ügyel minden egyes kis lépésre, mozdulatra. Amúgy sem csapnak zajt a talpak, ha csak nem feldúlt valamiért, de annak már rég vége. Az emléke még tudata legmélyéről próbálja irányítani, de túl fáradt, hogy értse, miért óvatosabb annál, mint amúgy is. Követni, beleolvadni, észrevétlen lenni... olyan régóta van vele, hogy meg sem tudná mondani, mikor tanulta. A félvér az, aki nem kapja belőle meg mindezt, minden percben, de most azon van, hogy így legyen. Túl nagy a csönd, túl kicsi a tér, hogy eltüntethesse magát teljesen, ez nem az erdő, nem a házak közötti sikátorok sötétje, aminek halk zajában el tud veszni. Nem is időzik sokat, s aközben is hallgatja, hogy amaz vajon alszik-e. Talán a ritmusos légzés tudna neki segíteni a megállapításban, tudna, ha a saját ütemtelenje nem nyomná el, mikor ledől az ágyra. Kényelmes. Mégsem jön az álom. Hogy ő csak mozdulatlan maradjon, miután lefeküdt, az maga a lehetetlenség, de erővel próbál maradni. Talán ez a baj. Más füleit zavaró ténykedése nem érdekelné. De nem is lenne más közelében, nemhogy figyeljen ilyesmire. Szorítja magához a takarót, a halántékát nyomja a párnába, majd lassan ernyed el, amikor ráeszmél, hogy görcsösen nem lehet elaludni sem. Mi van akkor ha fordul egyet? Semmi. Minek kell egyáltalán ennyire figyelnie, nem voltak haragosak a vonásai a félvérnek már. Nem ezen fog múlni. Végül a hátán köt ki, kissé lejjebb csúszik, hogy talpát az ágy végében lévő kis támlán támaszthassa meg. Lábujjaival játszik a fán, érezve minden kis pontját a bőrén. Kemény az érintése, még vágja is, de szereti a mások számára kényelmetlennek tűnő pózokat.
A plafonra mered, majd a falra, s a fáradtság már újra hidegrázással intené arra, hogy el kell aludnia, de nem sikerül. A képek sem úgy pörögnek, hogy kivegyen belőlük valamit. Milyen gonosz tréfát űz vele valami, hogy ezidáig séta közben is el tudott volna merülni az álomvilágban, most pedig nem sikerül. Forgatja a szemeit a gondolatra, amikben mintha apró szilánkok lennének. Mindene kívánja azt az állapotot, mégsem megy... Hogy mennyi időt tölt el a küzdelemmel, nem tudja. A félálomszerű érzés mégis magával viszi valahová, a gondolatok már nem teljesen tiszták, de nem tud átesni azon a vékony határon. Már nincs igazán józan tudat, csak az inger, hogy felkeljen. Hiába kényelmes valami, ha nem ott a helye. Azt hiszi érdekli annyira a férfi nyugalma, hogy ne zajongjon, de minden jel arra mutat, hogy cseppet sem, amikor a takarót a nyakába véve, baljában a párnával indul meg a létra felé. Nem törődik már apróságokkal. Aludni akar és ott fog tudni. Mászott már sziklát is, alig kitüremkedő kapaszkodókon, nem ez fog majd ki rajta, miközben ágyneművel van felszerelve. Egészen nyugodalmas feljutni az utolsó fokról a deszkákra, hiába a szűkös tér.*
*Ügyel minden egyes kis lépésre, mozdulatra. Amúgy sem csapnak zajt a talpak, ha csak nem feldúlt valamiért, de annak már rég vége. Az emléke még tudata legmélyéről próbálja irányítani, de túl fáradt, hogy értse, miért óvatosabb annál, mint amúgy is. Követni, beleolvadni, észrevétlen lenni... olyan régóta van vele, hogy meg sem tudná mondani, mikor tanulta. A félvér az, aki nem kapja belőle meg mindezt, minden percben, de most azon van, hogy így legyen. Túl nagy a csönd, túl kicsi a tér, hogy eltüntethesse magát teljesen, ez nem az erdő, nem a házak közötti sikátorok sötétje, aminek halk zajában el tud veszni. Nem is időzik sokat, s aközben is hallgatja, hogy amaz vajon alszik-e. Talán a ritmusos légzés tudna neki segíteni a megállapításban, tudna, ha a saját ütemtelenje nem nyomná el, mikor ledől az ágyra. Kényelmes. Mégsem jön az álom. Hogy ő csak mozdulatlan maradjon, miután lefeküdt, az maga a lehetetlenség, de erővel próbál maradni. Talán ez a baj. Más füleit zavaró ténykedése nem érdekelné. De nem is lenne más közelében, nemhogy figyeljen ilyesmire. Szorítja magához a takarót, a halántékát nyomja a párnába, majd lassan ernyed el, amikor ráeszmél, hogy görcsösen nem lehet elaludni sem. Mi van akkor ha fordul egyet? Semmi. Minek kell egyáltalán ennyire figyelnie, nem voltak haragosak a vonásai a félvérnek már. Nem ezen fog múlni. Végül a hátán köt ki, kissé lejjebb csúszik, hogy talpát az ágy végében lévő kis támlán támaszthassa meg. Lábujjaival játszik a fán, érezve minden kis pontját a bőrén. Kemény az érintése, még vágja is, de szereti a mások számára kényelmetlennek tűnő pózokat.
A plafonra mered, majd a falra, s a fáradtság már újra hidegrázással intené arra, hogy el kell aludnia, de nem sikerül. A képek sem úgy pörögnek, hogy kivegyen belőlük valamit. Milyen gonosz tréfát űz vele valami, hogy ezidáig séta közben is el tudott volna merülni az álomvilágban, most pedig nem sikerül. Forgatja a szemeit a gondolatra, amikben mintha apró szilánkok lennének. Mindene kívánja azt az állapotot, mégsem megy... Hogy mennyi időt tölt el a küzdelemmel, nem tudja. A félálomszerű érzés mégis magával viszi valahová, a gondolatok már nem teljesen tiszták, de nem tud átesni azon a vékony határon. Már nincs igazán józan tudat, csak az inger, hogy felkeljen. Hiába kényelmes valami, ha nem ott a helye. Azt hiszi érdekli annyira a férfi nyugalma, hogy ne zajongjon, de minden jel arra mutat, hogy cseppet sem, amikor a takarót a nyakába véve, baljában a párnával indul meg a létra felé. Nem törődik már apróságokkal. Aludni akar és ott fog tudni. Mászott már sziklát is, alig kitüremkedő kapaszkodókon, nem ez fog majd ki rajta, miközben ágyneművel van felszerelve. Egészen nyugodalmas feljutni az utolsó fokról a deszkákra, hiába a szűkös tér.*
1488. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-13 15:21:12
Üzenet elküldve: 2024-09-13 15:21:12
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 358
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 358
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*A másiknak már nincs szüksége a kabátra, neki pedig arra, hogy tovább időzzön odalent a kelleténél. Hogy a nő esetleg fürdeni készül a vödörnél, csak mintegy tudatalatti gondolat fordul meg a fejében, de azt érzi, hogy feltart – a másikat, magát, az időt. Biccenthetne, de nem teszi, nem kíván jó éjszakát, a hosszúéletű szavait is félfüllel hallja csak, ahogy újra a létrához fordul a kabáttal, de nem gondol mögé többet, mint ami, hiába annak megváltozott hangja. Fáradt ehhez. Gondolkozni..
Másodjára is sötétebb a fenti tér, s idő, amíg befogadja a szeme. A keresztbe kiterített szőrt az üres fán. Valóban hűvösebb van, de így, hogy odalent nyitva van az ajtó talán nem akkora a különbség a két légtér között. Gondolat nélkül dobja be maga előtt a helyére a kabátot, és húzódik beljebb a tetőzet alá, nyugtot hagyva odalent a nőnek, csináljon bármit. A látóteréből már szinte takarva van, és nem is fordul már vissza felé. Azt, hogy amaz nem fog feljönni, csak sejti abból, ahogy elköszönt. Fél kézzel nyúl oldalt a cserepek közé, hogy egyet kihúzzon közülük, s a lécezésbe akasztva ablakot nyisson a kinti világra. Friss a hideg, ami megcsapja az arcát, a fák felett elfutó szél, ami a fülét. Kivenni nem sokat tud odakint a sötétben.
Megszokottak a mozdulatok, amikkel aztán elfekszik végül a helyén. A prémet sem fordítja hosszába még, egyedül a kabátot hagyja a háta alatt. Biztosan kelleni fog majd takarónak, de egyelőre jólesik a levegő a bőrén, mint a hideg víz.. Szereti a meleget, de aludni így jobb, hűvösben. A feje alá tolja az egyik karját párnának, a másikat a hasán fektetve keresztbe. Maga fölé meredve figyel a sötétbe, át a cserepeken, a csillagok közé, mintha még mindig látná őket. Nem jön azonban az álom az ő szemére sem olyan gyorsan, mint szeretné, hiába érzi, hogy fáradt. A lenti zajokat pedig akaratlanul is hallja, ha képeket nem is társít mellé. A vizet, a lépteket.. Nem követi, de tudja, merre járnak, ismeri minden szegletét a lakásnak. Ha halkak, puhák is a meztelen talpak, ha számolni tudja a lépéseiket, akkor tudja, hol vannak. Nem a létrán. Biztos mégsem lehet. Nem fordítja még hosszába a prémet. A feje felett bámulja az eget, mintha az arcát érné a csillagok fénye, pedig csak a szellő az, ami behúz néha a cserepek közt nyitott kis résen.
A sötétben nehéz időt tartani. Nem is tudna. Hol kinyílik, hol csukódik a szeme, ha nem is alszik el egyhamar, előbb vagy utóbb el fog. A keze is el fog zsibbadni, ha így használja párnának, de egyelőre nem mozdul. Nem fordít a szőrmén se. A lenti neszek ha eljutnak a füléig, nem tudja kizárni, de előbb vagy utóbb..*
*A másiknak már nincs szüksége a kabátra, neki pedig arra, hogy tovább időzzön odalent a kelleténél. Hogy a nő esetleg fürdeni készül a vödörnél, csak mintegy tudatalatti gondolat fordul meg a fejében, de azt érzi, hogy feltart – a másikat, magát, az időt. Biccenthetne, de nem teszi, nem kíván jó éjszakát, a hosszúéletű szavait is félfüllel hallja csak, ahogy újra a létrához fordul a kabáttal, de nem gondol mögé többet, mint ami, hiába annak megváltozott hangja. Fáradt ehhez. Gondolkozni..
Másodjára is sötétebb a fenti tér, s idő, amíg befogadja a szeme. A keresztbe kiterített szőrt az üres fán. Valóban hűvösebb van, de így, hogy odalent nyitva van az ajtó talán nem akkora a különbség a két légtér között. Gondolat nélkül dobja be maga előtt a helyére a kabátot, és húzódik beljebb a tetőzet alá, nyugtot hagyva odalent a nőnek, csináljon bármit. A látóteréből már szinte takarva van, és nem is fordul már vissza felé. Azt, hogy amaz nem fog feljönni, csak sejti abból, ahogy elköszönt. Fél kézzel nyúl oldalt a cserepek közé, hogy egyet kihúzzon közülük, s a lécezésbe akasztva ablakot nyisson a kinti világra. Friss a hideg, ami megcsapja az arcát, a fák felett elfutó szél, ami a fülét. Kivenni nem sokat tud odakint a sötétben.
Megszokottak a mozdulatok, amikkel aztán elfekszik végül a helyén. A prémet sem fordítja hosszába még, egyedül a kabátot hagyja a háta alatt. Biztosan kelleni fog majd takarónak, de egyelőre jólesik a levegő a bőrén, mint a hideg víz.. Szereti a meleget, de aludni így jobb, hűvösben. A feje alá tolja az egyik karját párnának, a másikat a hasán fektetve keresztbe. Maga fölé meredve figyel a sötétbe, át a cserepeken, a csillagok közé, mintha még mindig látná őket. Nem jön azonban az álom az ő szemére sem olyan gyorsan, mint szeretné, hiába érzi, hogy fáradt. A lenti zajokat pedig akaratlanul is hallja, ha képeket nem is társít mellé. A vizet, a lépteket.. Nem követi, de tudja, merre járnak, ismeri minden szegletét a lakásnak. Ha halkak, puhák is a meztelen talpak, ha számolni tudja a lépéseiket, akkor tudja, hol vannak. Nem a létrán. Biztos mégsem lehet. Nem fordítja még hosszába a prémet. A feje felett bámulja az eget, mintha az arcát érné a csillagok fénye, pedig csak a szellő az, ami behúz néha a cserepek közt nyitott kis résen.
A sötétben nehéz időt tartani. Nem is tudna. Hol kinyílik, hol csukódik a szeme, ha nem is alszik el egyhamar, előbb vagy utóbb el fog. A keze is el fog zsibbadni, ha így használja párnának, de egyelőre nem mozdul. Nem fordít a szőrmén se. A lenti neszek ha eljutnak a füléig, nem tudja kizárni, de előbb vagy utóbb..*
1487. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-13 14:16:43
Üzenet elküldve: 2024-09-13 14:16:43
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 190
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 190
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//A vadászlaki rém//
*Hálásan pillant Danrim-ra, ugyanis nem nagyon tudná kifizetni azt, amit tönkretett. Ledolgozni, na, ledolgozni éppen le tudná, ha arról lenne szó.*
- No jó, ahogy gondolod, *-bólint rá a fővadász szavaira-* de kérlek vedd úgy, hogy tartozom neked egy szívességgel.
*Derekát nyújtva az asztalhoz lép, ha talál vizet, akkor szomját oltja. Azután néz csak az ételre. Gyomra megkordulva emlékezteti rá, hogy már talán egy napja is megvan, hogy utoljára evett. Látva, hogy Cagon nem sokat teketóriázik az étellel kapcsolatban, maga is leül az asztalhoz. Kenyeret, hagymát és gombát vesz a tányérra, a szalonnát ott hagyja a többieknek. Míg falatozik, nem leplezett kíváncsisággal figyeli az ork könyvecskéjét. Elsősorban a rajzokat nézi, azokat fejjel lefelé is felismeri.. legalábbis egy részüket. A betűkkel valószínűleg még úgy sem boldogulna el könnyen, ha nem fejjel lefelé nézné őket.
Az ork ötletét, hogy használják ki a természetadta lehetőségeket, alapvetően jónak tartja. Más kérdés, hogy mekkora szerencsével járhatnak a kereséssel. Még egyet pislant a rajzokra, a Réti ármányt könnyűszerrel felismeri, a másikat nem. Hogy odakint találnának-e ezekből..? Fogalma sincs.*
- Tényleg érdemes lenne megnézni a híd romjait, *-kotyogja közbe maga is-* ki tudja, mit találunk ott? Na meg..
*Az ablak felé pislant elgondolkodva.*
- Amilyen eső volt az éjjel, még talán megtaláljuk a lúdvérc lábnyomát is a sárban. Ha most nem is követnénk végig, legalább nagyjából megsejtenénk, hogy hol lehet a fészke. *-Faerum-ra pislant-* Bár azt te tudod jobban, hogy érdemes-e úgy a közelébe menni egyáltalán, hogy üres a kezünk. Bár talán nem az.
*Vállat von.*
*Hálásan pillant Danrim-ra, ugyanis nem nagyon tudná kifizetni azt, amit tönkretett. Ledolgozni, na, ledolgozni éppen le tudná, ha arról lenne szó.*
- No jó, ahogy gondolod, *-bólint rá a fővadász szavaira-* de kérlek vedd úgy, hogy tartozom neked egy szívességgel.
*Derekát nyújtva az asztalhoz lép, ha talál vizet, akkor szomját oltja. Azután néz csak az ételre. Gyomra megkordulva emlékezteti rá, hogy már talán egy napja is megvan, hogy utoljára evett. Látva, hogy Cagon nem sokat teketóriázik az étellel kapcsolatban, maga is leül az asztalhoz. Kenyeret, hagymát és gombát vesz a tányérra, a szalonnát ott hagyja a többieknek. Míg falatozik, nem leplezett kíváncsisággal figyeli az ork könyvecskéjét. Elsősorban a rajzokat nézi, azokat fejjel lefelé is felismeri.. legalábbis egy részüket. A betűkkel valószínűleg még úgy sem boldogulna el könnyen, ha nem fejjel lefelé nézné őket.
Az ork ötletét, hogy használják ki a természetadta lehetőségeket, alapvetően jónak tartja. Más kérdés, hogy mekkora szerencsével járhatnak a kereséssel. Még egyet pislant a rajzokra, a Réti ármányt könnyűszerrel felismeri, a másikat nem. Hogy odakint találnának-e ezekből..? Fogalma sincs.*
- Tényleg érdemes lenne megnézni a híd romjait, *-kotyogja közbe maga is-* ki tudja, mit találunk ott? Na meg..
*Az ablak felé pislant elgondolkodva.*
- Amilyen eső volt az éjjel, még talán megtaláljuk a lúdvérc lábnyomát is a sárban. Ha most nem is követnénk végig, legalább nagyjából megsejtenénk, hogy hol lehet a fészke. *-Faerum-ra pislant-* Bár azt te tudod jobban, hogy érdemes-e úgy a közelébe menni egyáltalán, hogy üres a kezünk. Bár talán nem az.
*Vállat von.*
1486. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-13 12:15:47
Üzenet elküldve: 2024-09-13 12:15:47
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 379
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 379
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A vadászlaki rém//
* Cagon megérti, hogy a fővadászt jobban érdekli a vadászás, mintsem a növénygyűjtögetés. Azért csak van valaki a faluban, aki ért hozzá! Bár nem kizárt, hogy aranyat, vagy akár bájitalt kínált volna egy két kötegért. Bár lehet, hogy még nincs minden veszve. Ha az étel nekik van kirakva az asztalra, akkor az orknak nem kell szólni, ő már nagyban húzza ki a széket, –már ha van– hogy ülve tudjon enni, ha nem, akkor eszik állva. Most ez nem igazán számít. Azért még megbizonyosodik. Danrimra pillant, majd az ételre mutat, és ha pozitív választ kap, akkor indul is. Először a kenyérért nyúl, majd arra tesz egy csipetnyi hagymát és egy csipetnyi szalonnát. A gombával most nem próbálkozik, nincs gyomra hozzá. Közben előveszi kis könyvét, ami érkezése óta egyetlen maradandó társa. Míg egyik kezét a kenyér és annak evése foglalja le, addig másikban, szinte akadálytalanul veszi elő, majd nyitja ki. Még lapozni is tud egy kézzel. Nem nagy teljesítmény, de sokszor hasznos. Főleg mikor két könyvet kell egyszerre olvasni, vagy mikor épp táplálkozna. Egyelőre nem csatlakozik a beszélgetésbe. Épp gyógynövényt keres. *
- Ha esetleg mégis maradnánk a csapdakészítésen, akkor talán ez hasznunkra válhat. * Lóbálja a füzetét. * Még utam során összeírtam néhány növényt, amik segítségével gyógyítani lehet. Illetve azokat, amik nem épp gyógyításra vannak kitalálva. Utóbbival elég hatékony csapdát lehetne készíteni. Viszont én sem vagyok olyan nagy kereső. Fogalmam sincs, hogy errefelé miket lehet találni. Tartsuk nyitva a szemünket és, ha találtok valami, ami gyanúsan áll ki a földből, annál használjátok ezt.
* Leteszi az asztalra nyitott állapotban. Pont a kábító erővel megáldott növényeknél van kinyitva. Ha esetleg elolvasnák, akkor a Mérges Cyrold és a Réti ármányt láthatnák lerajzolva és azok mellett, ha nem is tüzetes leírás, de a kinézete lelőhelyük olvasható. Előbbihez elkéstek pár hónapot, de az utóbbit, ha nem is a szántókon, de biztos megtalálhatják. *
- De igazad van! * Pillant Faerumra * Előbb a nyomok. Amúgy is foglalkozhatunk ezekkel közben. Illetve, *átfordul Danrim felé * Vannak itt olyanok, akik rendszeresen gyűjtenek növényeket?
* Cagon megérti, hogy a fővadászt jobban érdekli a vadászás, mintsem a növénygyűjtögetés. Azért csak van valaki a faluban, aki ért hozzá! Bár nem kizárt, hogy aranyat, vagy akár bájitalt kínált volna egy két kötegért. Bár lehet, hogy még nincs minden veszve. Ha az étel nekik van kirakva az asztalra, akkor az orknak nem kell szólni, ő már nagyban húzza ki a széket, –már ha van– hogy ülve tudjon enni, ha nem, akkor eszik állva. Most ez nem igazán számít. Azért még megbizonyosodik. Danrimra pillant, majd az ételre mutat, és ha pozitív választ kap, akkor indul is. Először a kenyérért nyúl, majd arra tesz egy csipetnyi hagymát és egy csipetnyi szalonnát. A gombával most nem próbálkozik, nincs gyomra hozzá. Közben előveszi kis könyvét, ami érkezése óta egyetlen maradandó társa. Míg egyik kezét a kenyér és annak evése foglalja le, addig másikban, szinte akadálytalanul veszi elő, majd nyitja ki. Még lapozni is tud egy kézzel. Nem nagy teljesítmény, de sokszor hasznos. Főleg mikor két könyvet kell egyszerre olvasni, vagy mikor épp táplálkozna. Egyelőre nem csatlakozik a beszélgetésbe. Épp gyógynövényt keres. *
- Ha esetleg mégis maradnánk a csapdakészítésen, akkor talán ez hasznunkra válhat. * Lóbálja a füzetét. * Még utam során összeírtam néhány növényt, amik segítségével gyógyítani lehet. Illetve azokat, amik nem épp gyógyításra vannak kitalálva. Utóbbival elég hatékony csapdát lehetne készíteni. Viszont én sem vagyok olyan nagy kereső. Fogalmam sincs, hogy errefelé miket lehet találni. Tartsuk nyitva a szemünket és, ha találtok valami, ami gyanúsan áll ki a földből, annál használjátok ezt.
* Leteszi az asztalra nyitott állapotban. Pont a kábító erővel megáldott növényeknél van kinyitva. Ha esetleg elolvasnák, akkor a Mérges Cyrold és a Réti ármányt láthatnák lerajzolva és azok mellett, ha nem is tüzetes leírás, de a kinézete lelőhelyük olvasható. Előbbihez elkéstek pár hónapot, de az utóbbit, ha nem is a szántókon, de biztos megtalálhatják. *
- De igazad van! * Pillant Faerumra * Előbb a nyomok. Amúgy is foglalkozhatunk ezekkel közben. Illetve, *átfordul Danrim felé * Vannak itt olyanok, akik rendszeresen gyűjtenek növényeket?
1485. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-12 20:12:34
Üzenet elküldve: 2024-09-12 20:12:34
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 478
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 478
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Nem figyeli olyan feszülten, hogy mozog-e fent a másik, hogy mikor hallatszik az első lépés a létra fokán. Elmerül a víz érintésében, s ahogy nagy cseppekben esik vissza a vödörbe az ujjai közül. Megmártózhatott volna ő is a folyóban, de nem tette. Már akkor fáradt volt, ha nem is ennyire. Nem akarta látni azt, amit. Butaság. Csak Kyr. Már egészen megszokta a jelenlétét, nem is zökkentette volna ki. Nem is érti miért gerjedt annyiszor fel a dühe. Nem volt értelme. Itt van most is, anélkül is így lenne. Elkísérte, védte a hátát a piacon, védte, hogy ne csináljon hülyeséget. Mégis csinált. Megrázza a fejét a gondolatra. Mi ahhoz képest egy levetett blúz. Úgysem vetett rá ügyet sem soha. Mégis igyekszik halkítani még a lélegzetét is, nem akar zavarni. Mikor már az utolsó fokot is megtette tudatosul csak, hogy lent van. A kabátért megy, de csak a szavak után néz rá a nedves tincsek mögül.*
- Már nem.
*Halovány, arannyal körbefuttatott hálás pillantás csak, amit még felé küld, aztán még egy adag vizet vesz a tenyerébe. Úgy tűnik, nem időzik lent sokat, alváshoz készül. Ő is azt fogja tenni, de nem áll fel, guggol a vödör előtt. Megvárja, míg felér. Csendes lesz, amennyire lehet. Nem fogja becsukni az ajtót. Olyan ez, mint a kabát, csak ezt már nem veszi el. *
- Jó éjszakát.
*Mondja halkan, szokatlan kedves éllel, miközben visszamered a víztükörre. Marad lent. Nem akar, de marad, így tűnik helyesnek. Az ég tudja miért. Nem nézi már, ahogy ismét megindul felfelé, csak egy kis ideig vár, hogy halkul-e a másik. Mikor elég idő telt el, végre megszabadul a felsőjétől, amit úgyis vissza kell vennie, de legalább a bőre tiszta lesz alatta. Minden cseppre vigyáz, nem szeretné mindenhol szétteríteni, nem szeretne nedves lábnyomokat, amik mutatják majd az útját az ágyig. Fut rajta a hideg, de most egészen más. Mintha eltüntethetne mindent. Nem keres semmit, amivel felitathatná, majd megszárad. Óvatos minden mozdulat, az is, amivel a bőrnadrágtól szabadul meg. Nem időzik, csak amennyit szükséges, ha valami lassítja, csak az, hogy ne legyen hangos. Feláll, mikor végzett, s kiegyenesedve nyújtóztatja meg tagjait, érezve az ajtón beszökő hideg szellő érintését. Hogy lehet, hogy ez nem ugyanaz a hideg, amiben kint úgy fázott? Idővel a felsőt magára ölti, de csak azt. Futó a pillantás felfelé. Összehajtja a nadrágját, le fogja tenni a padra. Az asztalhoz lép, a poharakat nézi, a furcsa bögre árnyát, s a kardot, amin finoman simít végig az ujjaival, mielőtt a sajátjához nyúlna és inna egy kortyot. Hangtalan végzi újra a lapon. Már figyel. Neszeket, lélegzetet, moccanást. Hogy alszik-e a másik. Szereti a gyertyákat, még éjjel is, de nem ég egy sem. Semmi nem kötheti le tovább. Úgyis aludni akart, meg is fogja tenni. A talpak nyomtalan viszik a fekhelyhez és kezébe fogja a takarót. Néma sóhaj, erre várt. Lefekszik rá és bár hűvös van, nem teríti be magát egészen, csak oldalvást a két lába közé húzza és szorítja mellkasához a felső végét. A szem be tud csukódni, de nem azonnal ereszkedik rá, amit olyannyira kívánt. *
*Nem figyeli olyan feszülten, hogy mozog-e fent a másik, hogy mikor hallatszik az első lépés a létra fokán. Elmerül a víz érintésében, s ahogy nagy cseppekben esik vissza a vödörbe az ujjai közül. Megmártózhatott volna ő is a folyóban, de nem tette. Már akkor fáradt volt, ha nem is ennyire. Nem akarta látni azt, amit. Butaság. Csak Kyr. Már egészen megszokta a jelenlétét, nem is zökkentette volna ki. Nem is érti miért gerjedt annyiszor fel a dühe. Nem volt értelme. Itt van most is, anélkül is így lenne. Elkísérte, védte a hátát a piacon, védte, hogy ne csináljon hülyeséget. Mégis csinált. Megrázza a fejét a gondolatra. Mi ahhoz képest egy levetett blúz. Úgysem vetett rá ügyet sem soha. Mégis igyekszik halkítani még a lélegzetét is, nem akar zavarni. Mikor már az utolsó fokot is megtette tudatosul csak, hogy lent van. A kabátért megy, de csak a szavak után néz rá a nedves tincsek mögül.*
- Már nem.
*Halovány, arannyal körbefuttatott hálás pillantás csak, amit még felé küld, aztán még egy adag vizet vesz a tenyerébe. Úgy tűnik, nem időzik lent sokat, alváshoz készül. Ő is azt fogja tenni, de nem áll fel, guggol a vödör előtt. Megvárja, míg felér. Csendes lesz, amennyire lehet. Nem fogja becsukni az ajtót. Olyan ez, mint a kabát, csak ezt már nem veszi el. *
- Jó éjszakát.
*Mondja halkan, szokatlan kedves éllel, miközben visszamered a víztükörre. Marad lent. Nem akar, de marad, így tűnik helyesnek. Az ég tudja miért. Nem nézi már, ahogy ismét megindul felfelé, csak egy kis ideig vár, hogy halkul-e a másik. Mikor elég idő telt el, végre megszabadul a felsőjétől, amit úgyis vissza kell vennie, de legalább a bőre tiszta lesz alatta. Minden cseppre vigyáz, nem szeretné mindenhol szétteríteni, nem szeretne nedves lábnyomokat, amik mutatják majd az útját az ágyig. Fut rajta a hideg, de most egészen más. Mintha eltüntethetne mindent. Nem keres semmit, amivel felitathatná, majd megszárad. Óvatos minden mozdulat, az is, amivel a bőrnadrágtól szabadul meg. Nem időzik, csak amennyit szükséges, ha valami lassítja, csak az, hogy ne legyen hangos. Feláll, mikor végzett, s kiegyenesedve nyújtóztatja meg tagjait, érezve az ajtón beszökő hideg szellő érintését. Hogy lehet, hogy ez nem ugyanaz a hideg, amiben kint úgy fázott? Idővel a felsőt magára ölti, de csak azt. Futó a pillantás felfelé. Összehajtja a nadrágját, le fogja tenni a padra. Az asztalhoz lép, a poharakat nézi, a furcsa bögre árnyát, s a kardot, amin finoman simít végig az ujjaival, mielőtt a sajátjához nyúlna és inna egy kortyot. Hangtalan végzi újra a lapon. Már figyel. Neszeket, lélegzetet, moccanást. Hogy alszik-e a másik. Szereti a gyertyákat, még éjjel is, de nem ég egy sem. Semmi nem kötheti le tovább. Úgyis aludni akart, meg is fogja tenni. A talpak nyomtalan viszik a fekhelyhez és kezébe fogja a takarót. Néma sóhaj, erre várt. Lefekszik rá és bár hűvös van, nem teríti be magát egészen, csak oldalvást a két lába közé húzza és szorítja mellkasához a felső végét. A szem be tud csukódni, de nem azonnal ereszkedik rá, amit olyannyira kívánt. *
1484. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-12 18:53:51
Üzenet elküldve: 2024-09-12 18:53:51
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 358
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 358
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Amíg mozog, nem érzi, de hűvös az este. Hogy mennyi ebből a hidegérzetből a fáradtság, nem lehetne szétválasztani, meg sem próbálná. Csak érzi, ahogy a csizmáit veszi, s ha a fel nem tűrt ingujj takarja is, lúdbőr fut a karján, ahogy feláll az ágyról, és az arravaló szőrméért nyúl. A vállára húzza a prémet, de így is csak fél kézzel kapaszkodik a létrán. Nem kell bizonytalankodnia, ha sötét is van, ismeri a fokokat, mindegyik távolságát és alakját, és fent, a szűkös padlástérben van valójában csak igazán sötét. Összehúzza a szemét, ahogy felérve belepillant; kell néhány másodperc, hogy megszokja a szeme, ha a létra tetejéről azonnal tovább is mászik oda, s lentről talán nem tűnik fel, hogy közel vakon teszi ezt. Itt lakik. Ismer minden szegletet.
Nem időzik fent sokat, éppen csak a prémet fekteti a helyére, keresztbe, s tolja feljebb, hogy körülbelül váll magasságban legyen. Aztán majd ha a nő mégis lent aludna, visszaforgatja, hogy hosszában fekhessen rá. Sokat lefog a hidegből már csak a bunda maga is, ha nem is tűnik úgy. Azért a kabátja mégis hiányzik, most nem annyira párnának, mint inkább takarónak. Ha be nem is kell fűteni még, valami pokróc igencsak elkél már.
Odalentről csak megfordulva hallja a vizet, amibe a másik keze ér, és egyetlen másodperc alatt visszajönnek képek, de a mozdulatát már nem állítják meg időben, amivel lepillant a vödör felé. Talán hagynia kéne.. Kijjebb érve a perem szélére látja, hogy a kabátja közben lekerült már a hosszúéletűről, és az ágyon hever kiterítve. Lemászik még egyszer a létrán, ezúttal sem ügyelve jobban rá, hogy rendesen kapaszkodjon, fáradt hozzá, és különben sem esne le. Nem kenyere kísérteni a Sorsot, de ezt nem éli meg annak. Nem fordulva a nő felé lép az ágy mellé.*
- Kell még?
*Lehajol a ráhajtott kabátért. A szórakozott szavak közben sem néz az elf irányába, nem szeretne olyasmit megzavarni, amit nem lenne ildomos. Csak akkor pillant a nőre, s akkor is csak futólag, amikor visszalép aztán a létrához, a kezében a kabáttal. Valójában nem is tudja, miért kérdezte. Az övé, és a másik is azt mondta, visszaadja. Csak ha konkrétan nemet mondana a hosszúéletű, tenné vissza neki az ágyra az anyagot. Tudna úgy fordulni, hogy egyetlen pillantás se eshessen a másikra, de talán nem akar.*
- Csukd be az ajtót nyugodtan, ha fázol.
*Csendesek a szavak, mintha csak jó éjszakát kívánna, de nem teszi, csak egy pillanatra figyeli még a nő alakját. Nem hív, nem utasít, nem kér – rábíz. Hogy az hol alszik, mikor, miért, hogyan. A múltkori párnát és takarót ugyanúgy megtalálja az ágy szélén, ahogy legutóbb is. Ugyanúgy az övé, ha akarja, mint legutóbb. Nem tesz egyebet, nem akar zavarni; a létrára lép, másodjára is felmászva rajta a helyére. Nem tervez már lejönni. Talán egy cserepet azért leemel, hogy valami fény és levegő legyen..*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.12 18:56:59
*Amíg mozog, nem érzi, de hűvös az este. Hogy mennyi ebből a hidegérzetből a fáradtság, nem lehetne szétválasztani, meg sem próbálná. Csak érzi, ahogy a csizmáit veszi, s ha a fel nem tűrt ingujj takarja is, lúdbőr fut a karján, ahogy feláll az ágyról, és az arravaló szőrméért nyúl. A vállára húzza a prémet, de így is csak fél kézzel kapaszkodik a létrán. Nem kell bizonytalankodnia, ha sötét is van, ismeri a fokokat, mindegyik távolságát és alakját, és fent, a szűkös padlástérben van valójában csak igazán sötét. Összehúzza a szemét, ahogy felérve belepillant; kell néhány másodperc, hogy megszokja a szeme, ha a létra tetejéről azonnal tovább is mászik oda, s lentről talán nem tűnik fel, hogy közel vakon teszi ezt. Itt lakik. Ismer minden szegletet.
Nem időzik fent sokat, éppen csak a prémet fekteti a helyére, keresztbe, s tolja feljebb, hogy körülbelül váll magasságban legyen. Aztán majd ha a nő mégis lent aludna, visszaforgatja, hogy hosszában fekhessen rá. Sokat lefog a hidegből már csak a bunda maga is, ha nem is tűnik úgy. Azért a kabátja mégis hiányzik, most nem annyira párnának, mint inkább takarónak. Ha be nem is kell fűteni még, valami pokróc igencsak elkél már.
Odalentről csak megfordulva hallja a vizet, amibe a másik keze ér, és egyetlen másodperc alatt visszajönnek képek, de a mozdulatát már nem állítják meg időben, amivel lepillant a vödör felé. Talán hagynia kéne.. Kijjebb érve a perem szélére látja, hogy a kabátja közben lekerült már a hosszúéletűről, és az ágyon hever kiterítve. Lemászik még egyszer a létrán, ezúttal sem ügyelve jobban rá, hogy rendesen kapaszkodjon, fáradt hozzá, és különben sem esne le. Nem kenyere kísérteni a Sorsot, de ezt nem éli meg annak. Nem fordulva a nő felé lép az ágy mellé.*
- Kell még?
*Lehajol a ráhajtott kabátért. A szórakozott szavak közben sem néz az elf irányába, nem szeretne olyasmit megzavarni, amit nem lenne ildomos. Csak akkor pillant a nőre, s akkor is csak futólag, amikor visszalép aztán a létrához, a kezében a kabáttal. Valójában nem is tudja, miért kérdezte. Az övé, és a másik is azt mondta, visszaadja. Csak ha konkrétan nemet mondana a hosszúéletű, tenné vissza neki az ágyra az anyagot. Tudna úgy fordulni, hogy egyetlen pillantás se eshessen a másikra, de talán nem akar.*
- Csukd be az ajtót nyugodtan, ha fázol.
*Csendesek a szavak, mintha csak jó éjszakát kívánna, de nem teszi, csak egy pillanatra figyeli még a nő alakját. Nem hív, nem utasít, nem kér – rábíz. Hogy az hol alszik, mikor, miért, hogyan. A múltkori párnát és takarót ugyanúgy megtalálja az ágy szélén, ahogy legutóbb is. Ugyanúgy az övé, ha akarja, mint legutóbb. Nem tesz egyebet, nem akar zavarni; a létrára lép, másodjára is felmászva rajta a helyére. Nem tervez már lejönni. Talán egy cserepet azért leemel, hogy valami fény és levegő legyen..*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.12 18:56:59
1483. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-12 17:23:26
Üzenet elküldve: 2024-09-12 17:23:26
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 478
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 478
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Épphogy nyitva tartott szemekkel néz csak maga elé, nem keresve velük igazán semmit. Tudja, hogy nem maradhat így, de át kell melegednie. A hideg játszhatja ebben a kisebb szerepet, inkább a kimerültség az, ami ezt az érzetet kelti. De beérve, s leülve végre, lassan a tagjai is észrevehetik, hogy megpihenhet, nem kell küzdeni. Nem válaszol egyértelműen, még ha benne pontos is a válasz. Nem akarja az ágyat. Nem akarja, de azt kellene választania. Nem a kényelem miatt, hanem mert nem akar ellenkezni, van pillanat, amikor képtelen volna a makacsságra is a félvér mellett. Eddig sem vezetett sokra.
A mellétett pohár készteti csak egy kis mozgásra, a másik alakja, ahogy odaér a közelébe. Az aranyak bágyadtan nézik, de hogy felálljon kudarcba fullad. Meg szeretné várni, hogy rendezze sorsát a férfi idelent, majd akkor jön ő. Békésen kíséri figyelemmel a félelf útját, ahogy az ágyhoz indul, ahogy leveszi a bakancsát, majd szedelőzködik és felmegy abba a kis térbe, ahol a múltkor aludtak. Ahogy eltűnik előle, akkor helyezi csak a másik talpát is a már földön lévő mellé. Ott a víz, hallotta. Talán bólintott is rá. Fogalma sincs. Neki pontosan az kell, meg szeretne kissé mosakodni. A vödör és a létra között jár a tekintet. Nem érdekelné, hogy mit lát a másik, kedve lenne megválni a ruházata nagyjától és lecsutakolni magát, de az egyszer már felvetette vele a nadrágját. Nem volna jó, ha anélkül találna rá, bár mit érdekli? Türelmetlenül fújja ki a levegőt az orrán, mert szeretne túl lenni már rajta, s elfeküdni. Nem a másikat siettetné, magával nem jut dűlőre, de végül feláll, s elkezdi levetni a kabátot. Elhagyja az a jó meleg, de már nincs rá akkora szükség, mint néhány perccel ezelőtt. Maga sem tudja miért a halvány rosszallás, hogy megválik tőle, de végül a fekhelyig megy és leteríti rá szépen, kiegyenesítve. A vedret, majd az asztallapon a két poharat nézi. Sötét van, de éppen eleget lát. Odaindul elvenni azokat, hogy meríthessen beléjük vizet, majd visszategye a helyére. Ha összekoszolná azt, ami a vödörben van, akkor ki kellene menni újabb adagért és nem akarja a másikat abba a hidegbe száműzni. Végül csak felé guggol, hogy rendesen belemárthassa a tenyerét. A hideget kezdte elfeledni, most végigszalad a gerincén, ahogy a tenyeret éri, de legalább nem alszik el mosakodás közben. Az arcát nedvesíti meg, túl jó érzés. Még a hajába is jut jócskán, s szeretné levenni a felsőt, de nem teszi. Majd talán ha elfeküdt és már nem akar lejönni Kyr. Kissé éberebbé vált, de nem jelenti azt, hogy ne tudna a másodperc töredéke alatt visszazuhanni az előző állapotába.*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.12 17:25:58
*Épphogy nyitva tartott szemekkel néz csak maga elé, nem keresve velük igazán semmit. Tudja, hogy nem maradhat így, de át kell melegednie. A hideg játszhatja ebben a kisebb szerepet, inkább a kimerültség az, ami ezt az érzetet kelti. De beérve, s leülve végre, lassan a tagjai is észrevehetik, hogy megpihenhet, nem kell küzdeni. Nem válaszol egyértelműen, még ha benne pontos is a válasz. Nem akarja az ágyat. Nem akarja, de azt kellene választania. Nem a kényelem miatt, hanem mert nem akar ellenkezni, van pillanat, amikor képtelen volna a makacsságra is a félvér mellett. Eddig sem vezetett sokra.
A mellétett pohár készteti csak egy kis mozgásra, a másik alakja, ahogy odaér a közelébe. Az aranyak bágyadtan nézik, de hogy felálljon kudarcba fullad. Meg szeretné várni, hogy rendezze sorsát a férfi idelent, majd akkor jön ő. Békésen kíséri figyelemmel a félelf útját, ahogy az ágyhoz indul, ahogy leveszi a bakancsát, majd szedelőzködik és felmegy abba a kis térbe, ahol a múltkor aludtak. Ahogy eltűnik előle, akkor helyezi csak a másik talpát is a már földön lévő mellé. Ott a víz, hallotta. Talán bólintott is rá. Fogalma sincs. Neki pontosan az kell, meg szeretne kissé mosakodni. A vödör és a létra között jár a tekintet. Nem érdekelné, hogy mit lát a másik, kedve lenne megválni a ruházata nagyjától és lecsutakolni magát, de az egyszer már felvetette vele a nadrágját. Nem volna jó, ha anélkül találna rá, bár mit érdekli? Türelmetlenül fújja ki a levegőt az orrán, mert szeretne túl lenni már rajta, s elfeküdni. Nem a másikat siettetné, magával nem jut dűlőre, de végül feláll, s elkezdi levetni a kabátot. Elhagyja az a jó meleg, de már nincs rá akkora szükség, mint néhány perccel ezelőtt. Maga sem tudja miért a halvány rosszallás, hogy megválik tőle, de végül a fekhelyig megy és leteríti rá szépen, kiegyenesítve. A vedret, majd az asztallapon a két poharat nézi. Sötét van, de éppen eleget lát. Odaindul elvenni azokat, hogy meríthessen beléjük vizet, majd visszategye a helyére. Ha összekoszolná azt, ami a vödörben van, akkor ki kellene menni újabb adagért és nem akarja a másikat abba a hidegbe száműzni. Végül csak felé guggol, hogy rendesen belemárthassa a tenyerét. A hideget kezdte elfeledni, most végigszalad a gerincén, ahogy a tenyeret éri, de legalább nem alszik el mosakodás közben. Az arcát nedvesíti meg, túl jó érzés. Még a hajába is jut jócskán, s szeretné levenni a felsőt, de nem teszi. Majd talán ha elfeküdt és már nem akar lejönni Kyr. Kissé éberebbé vált, de nem jelenti azt, hogy ne tudna a másodperc töredéke alatt visszazuhanni az előző állapotába.*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.12 17:25:58
1482. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-12 15:58:20
Üzenet elküldve: 2024-09-12 15:58:20
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 358
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 358
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*A másik válaszára csak összevonja a szemöldökét, miközben egy második poharat keres még ott, a kis asztalnál, a lakás sötétjében túrva fel a polcot. A legritkább eset, a sohát közelíti, amikor kettőre lenne szüksége bármiből. Nem érti, mire gondol a szavaival a nő, de nem kérdez vissza. Hogy ő maga hol fog aludni, világos lehet már abból is, hogy újra csak a hosszúéletűnek ajánlotta az ágyát. Azt pedig a legutóbb is egyértelművé tette, hogy amaz ott alszik, ahol akar.
Akár a padon is. A megtalált bögrével visszafordulva az ablak mellől látja csak igazán, hogy mennyire is lehet fáradt igazából a nő. Mondta, de sosem volt még ilyen az elf mellette, hogy meg is értse. Így azonban még tisztább, hogy ostobaság lett volna a Kikötőbe mennie így, ma. Mikor a padon is szemmel láthatóan kis híja, hogy nem alszik, ülve. Nem szól azonban érte, csak a pillantásában marad meg ugyanaz a megenyhült gond, ami odakint az úton is.
Begyújthatna könnyűszerrel, van még gyújtósa, tüzelője, ha a hidegebb időkre újra fel is kell majd töltenie a készleteket. Nem lenne gond; fáradt, de ha eddig elkerülte, hogy a nő meghűljön, minden kitartó makacssága ellenére is, akkor nem most adna rá alkalmat neki. Csendben lép az asztalhoz, hogy lerakja rá a két poharat.*
- Ott van víz.
*Futó a mozdulat, amivel a reggel bekerült veder felé int még a fejével. Inni vagy mosakodni, nem konkretizálja, de mindkettőre jó a kútvíz. Elfordul az asztaltól, s az ágyhoz megy, hogy leülve a keret szélére ő is levegye magáról a csizmáit. Nem a kabátja miatt kérdezte a tüzet, ha a másik úgy is értette; ha kérné, megkapná takarónak is éjjelre, ő maga majd keres mást, ha szüksége van rá, vagy valóban gyújt egy kisebb tüzet hajnalban, amikor a leghidegebb van.
Egymás mellé kerülnek a csizmák, ahogy szoktak, halkan koppanva a padlón, rendesen az ágy mellé tolva. Felállva hajol vissza maga mögé a prémért, hogy a vállára húzva felmenjen vele a padlásra, mint legutóbb, ezúttal már ő is mezítláb. Valamiért, ha nem is értette a választ, sejti, hogy nem a keskeny ágyat fogja választani a hosszúéletű. Bár a prém alatt még van egy régi ágyneműbe tömött szalmazsák a kereten, amit ha leterít az otthagyott takaróval ugyanolyan kényelmes fekhely, mint bármi más, a félvér szemében legalábbis. Ha nem még mindig kényelmesebb és melegebb is, mint a fenti csupasz fán a szőrme, de már megtanulta, hogy jobb nem vitatkozni az ilyesmin a nővel. Alszik, ahol alszik. A farkas prémet mégis csak keresztbe fekteti el fönt, ahogy a legutóbb, hogy nyitva hagyja ezt a lehetőséget is a másik előtt.*
*A másik válaszára csak összevonja a szemöldökét, miközben egy második poharat keres még ott, a kis asztalnál, a lakás sötétjében túrva fel a polcot. A legritkább eset, a sohát közelíti, amikor kettőre lenne szüksége bármiből. Nem érti, mire gondol a szavaival a nő, de nem kérdez vissza. Hogy ő maga hol fog aludni, világos lehet már abból is, hogy újra csak a hosszúéletűnek ajánlotta az ágyát. Azt pedig a legutóbb is egyértelművé tette, hogy amaz ott alszik, ahol akar.
Akár a padon is. A megtalált bögrével visszafordulva az ablak mellől látja csak igazán, hogy mennyire is lehet fáradt igazából a nő. Mondta, de sosem volt még ilyen az elf mellette, hogy meg is értse. Így azonban még tisztább, hogy ostobaság lett volna a Kikötőbe mennie így, ma. Mikor a padon is szemmel láthatóan kis híja, hogy nem alszik, ülve. Nem szól azonban érte, csak a pillantásában marad meg ugyanaz a megenyhült gond, ami odakint az úton is.
Begyújthatna könnyűszerrel, van még gyújtósa, tüzelője, ha a hidegebb időkre újra fel is kell majd töltenie a készleteket. Nem lenne gond; fáradt, de ha eddig elkerülte, hogy a nő meghűljön, minden kitartó makacssága ellenére is, akkor nem most adna rá alkalmat neki. Csendben lép az asztalhoz, hogy lerakja rá a két poharat.*
- Ott van víz.
*Futó a mozdulat, amivel a reggel bekerült veder felé int még a fejével. Inni vagy mosakodni, nem konkretizálja, de mindkettőre jó a kútvíz. Elfordul az asztaltól, s az ágyhoz megy, hogy leülve a keret szélére ő is levegye magáról a csizmáit. Nem a kabátja miatt kérdezte a tüzet, ha a másik úgy is értette; ha kérné, megkapná takarónak is éjjelre, ő maga majd keres mást, ha szüksége van rá, vagy valóban gyújt egy kisebb tüzet hajnalban, amikor a leghidegebb van.
Egymás mellé kerülnek a csizmák, ahogy szoktak, halkan koppanva a padlón, rendesen az ágy mellé tolva. Felállva hajol vissza maga mögé a prémért, hogy a vállára húzva felmenjen vele a padlásra, mint legutóbb, ezúttal már ő is mezítláb. Valamiért, ha nem is értette a választ, sejti, hogy nem a keskeny ágyat fogja választani a hosszúéletű. Bár a prém alatt még van egy régi ágyneműbe tömött szalmazsák a kereten, amit ha leterít az otthagyott takaróval ugyanolyan kényelmes fekhely, mint bármi más, a félvér szemében legalábbis. Ha nem még mindig kényelmesebb és melegebb is, mint a fenti csupasz fán a szőrme, de már megtanulta, hogy jobb nem vitatkozni az ilyesmin a nővel. Alszik, ahol alszik. A farkas prémet mégis csak keresztbe fekteti el fönt, ahogy a legutóbb, hogy nyitva hagyja ezt a lehetőséget is a másik előtt.*
1481. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-11 21:37:29
Üzenet elküldve: 2024-09-11 21:37:29
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 478
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 478
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Többet jegyzett meg ebből a házból, mint kéne, alig kell ügyelni a lépteire. Többet látott a félvérből, mint talán kéne, már rá sem figyel úgy. A gondolatai, hogy beszélne, eltűntek. Fáradt. Nem tervezte magát úgy érezni máshol, hogy teret merjen engedni az álmosságnak. Nem tervezte azt sem, hogy más mellett teret engedhessen annak, ami mostanra lecsendesült. A mozdulat, hogy megszabadult a bakancstól is olyan, ami kényelmet ad, nem tervezett kényelmesen lenni sehol, ami nem csak egymaga van. Mégis a meztelen talp sétál el a padig, ahová olyan jó leülni, hogy el tudna aludni egyetlen perc alatt. Nem kapott még kabátot, utálja más illatát, utálja, ami nem az övé, de nem válik meg tőle még. Nem tud. Ezt nem utálja. Úgy húzza magán össze, hogy a bőrével válik eggyé, adja a meleget, ad valamit, amit ugyanúgy nem akart soha, mint a többit. De nem érdekli. Most jó. Elhalkult a zakatolás, nem kell figyelni mozdulatokra, nem kell felmérnie, hová mit tesz le a másik, s ha igazán nyitva tudná tartani a szemét, olyan jól látna, mint napvilágban, mert hozzászokott a sötéthez, mert ismerős minden, minden, amit nem akart, de most van.
Talán csak az teszi, hogy végérvényesen rátelepedett a fáradtság, mintha nem lenne belőle kiút, ha nem szólalna meg a másik elnyomná az álom, úgy, ahogy van, összehúzva magát, csak a térdét kulcsolná össze a karjaival, hogy ráhajtsa a fejét, de nem teszi. Kell az arcára a víz.
Félrebillentett fejjel néz a hang irányába.*
- Mh, jó.
*Hogy az ágy jó-e, vagy, hogy fent hidegebb van, nem derül ki. De valamire bizton válaszolt, ami megfogant a fejében. Nem akarja az ágyat pedig, már csak az emlékképek miatt sem. De olyan halványak, olyan tompák és ködösek, hogy emlékezni sem tud az igazi miértre, csak kopogtatja tarkóját az érzés. De nem tud ellenkezni. Nem is akar.
Akkor nyitja ki a szemét tágabbra, akkor emeli csak fel fejét, mikor amaz közel lép és mellé tesz egy poharat. Nem szomjas. A bőrének kellene némi víz. Nemsokára elmegy a vödörig és nemsokára megmossa az arcát. Hogy ő is bármikor begyújtana, hogy ne fázzon a félvér, az biztos. Hogy utálta minden percét, amit kint töltött a párkányán, talán fázva, az is biztos. De épp elég a kabát, a többit ő sem bírná el, nem a mai nap után. És nincs is rá szükség. Megrázza lassan a fejét.*
- Nem, mindjárt jó lesz. Aztán visszaadom. Kint volt hideg.
*A kabát fent volt vele legutóbb is. Az övé. Nem akarja kisajátítani, de most jó. Tudja, hogy nem lesz rá szüksége pár perc múlva. Majd akkor. Mintha mindent akarna, csak mozdulni nem, de megteszi. Elengedi az anyagot, leereszti az egyik lábát a földre, a másik felhúzva marad. Azt fonja át és fekteti el alkarján a fejét. Majd, ha a másik már nem csinál semmit, akkor megy. Vízért, aludni, mindegy hová.*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.11 21:41:44
*Többet jegyzett meg ebből a házból, mint kéne, alig kell ügyelni a lépteire. Többet látott a félvérből, mint talán kéne, már rá sem figyel úgy. A gondolatai, hogy beszélne, eltűntek. Fáradt. Nem tervezte magát úgy érezni máshol, hogy teret merjen engedni az álmosságnak. Nem tervezte azt sem, hogy más mellett teret engedhessen annak, ami mostanra lecsendesült. A mozdulat, hogy megszabadult a bakancstól is olyan, ami kényelmet ad, nem tervezett kényelmesen lenni sehol, ami nem csak egymaga van. Mégis a meztelen talp sétál el a padig, ahová olyan jó leülni, hogy el tudna aludni egyetlen perc alatt. Nem kapott még kabátot, utálja más illatát, utálja, ami nem az övé, de nem válik meg tőle még. Nem tud. Ezt nem utálja. Úgy húzza magán össze, hogy a bőrével válik eggyé, adja a meleget, ad valamit, amit ugyanúgy nem akart soha, mint a többit. De nem érdekli. Most jó. Elhalkult a zakatolás, nem kell figyelni mozdulatokra, nem kell felmérnie, hová mit tesz le a másik, s ha igazán nyitva tudná tartani a szemét, olyan jól látna, mint napvilágban, mert hozzászokott a sötéthez, mert ismerős minden, minden, amit nem akart, de most van.
Talán csak az teszi, hogy végérvényesen rátelepedett a fáradtság, mintha nem lenne belőle kiút, ha nem szólalna meg a másik elnyomná az álom, úgy, ahogy van, összehúzva magát, csak a térdét kulcsolná össze a karjaival, hogy ráhajtsa a fejét, de nem teszi. Kell az arcára a víz.
Félrebillentett fejjel néz a hang irányába.*
- Mh, jó.
*Hogy az ágy jó-e, vagy, hogy fent hidegebb van, nem derül ki. De valamire bizton válaszolt, ami megfogant a fejében. Nem akarja az ágyat pedig, már csak az emlékképek miatt sem. De olyan halványak, olyan tompák és ködösek, hogy emlékezni sem tud az igazi miértre, csak kopogtatja tarkóját az érzés. De nem tud ellenkezni. Nem is akar.
Akkor nyitja ki a szemét tágabbra, akkor emeli csak fel fejét, mikor amaz közel lép és mellé tesz egy poharat. Nem szomjas. A bőrének kellene némi víz. Nemsokára elmegy a vödörig és nemsokára megmossa az arcát. Hogy ő is bármikor begyújtana, hogy ne fázzon a félvér, az biztos. Hogy utálta minden percét, amit kint töltött a párkányán, talán fázva, az is biztos. De épp elég a kabát, a többit ő sem bírná el, nem a mai nap után. És nincs is rá szükség. Megrázza lassan a fejét.*
- Nem, mindjárt jó lesz. Aztán visszaadom. Kint volt hideg.
*A kabát fent volt vele legutóbb is. Az övé. Nem akarja kisajátítani, de most jó. Tudja, hogy nem lesz rá szüksége pár perc múlva. Majd akkor. Mintha mindent akarna, csak mozdulni nem, de megteszi. Elengedi az anyagot, leereszti az egyik lábát a földre, a másik felhúzva marad. Azt fonja át és fekteti el alkarján a fejét. Majd, ha a másik már nem csinál semmit, akkor megy. Vízért, aludni, mindegy hová.*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.11 21:41:44
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2220-2239