//Sa’argathot Ébredése//
//A Vashegy Pörölye//
*Fordul a kocka, Kara Kagan felé fordul, majd nyel egyet. Majd még egyet. Hirtelen elvitte a cica a nyelvét? Ó, nem, inkább arról volna szó, hogy ő bizony nem, nem és nem akar közelebb kerülni az élőholtakhoz annál, amennyire feltétlenül muszáj, ennél fogva hiába töprenkedik oly lázasan, hogy még hegyes nyelve hegyét is kiöltötte vékony ajkai mögül, nem világlik meg előtte a döntés, hogy melyik opció lenne szimpatikusabb számára. Merthogy egyik sem az.
Azonban a bocsait, a saját keblén melengetett, kézből etetett kis fenevadakat sem hagyhatja magára, különösen, hogy a társaságból ő az egyetlen, akit a bestiák ismernek és megtűrnek akkor is, ha épp a szíjaik, hámjaik rángatja, vagy fejük két oldalán mókásan peckesedő, tollas ál-fülük kunkorgatja, netán kerekded, élénk narancsszín szemeik alól a csipát szedegeti ki körömheggyel. Hagyná-e, hogy most, a dicsőség pillanatában magukra maradjon a két gyalogszőrös, és ne tündököljön ő a szörnyidomár és medgoly-karbantartó dicsőséges szerepében? Pont akkor, amikor ország-világ megláthatja, hogy a két kis szerencsétlen, bukdácsoló, szőrös-csőrös sipákolóból milyen életerős, kíméletlen gyilokfegyver lett vigyázó szeme és óvó keze által? Na azt már nem! Majd ő megmutatja, hogy igenis Kara hasznos úgy, ahogy van, hiába röhögik körbe rendszerint a mit sem értő, mit sem tudó hitetlenek! Neki az istenektől, szellemektől kapott tálentuma van, mindenki meg fogja tudni!
De most egyelőre lesunyja fejét, és igyekszik kilapulni Kagan Thargodar látóteréből. Őszintén szóval nem valószínű, hogy az ő véleménye egyébként számítana, de különben sincs építő jellegű hozzáfűznivalója a továbbiakhoz. Megy, amerre a szent küldetés szólította, mivel a harcból részt úgysem nagyon vállalhat nyeszlettsége és harci képzettségének hiánya okán, csak félhangosan dünnyög valamit:*
- Jártam ám abban a kastélyban, jártam ám! Kívül-belül ismerem, tudom oda az utat is. Tudom, miként osonjunk úgy, akár az árnyék, de azt is tudom, hogy minél közelebb jutunk, a járás annál nehezebb lesz.
*Ha figyelnek rá, ha nem, ő folytatja félhangosan a monológot.*
- Tudjuk azt is, hogy mik vannak arra, bizony! Szúrós és éles növények, és mérgező, csúf virágok nőnek a romokon. Lovat oda be nem viszünk, még ha jönne is az állat, akkor sem, nem hiszem én azt. Nem ám!