Külső területek - Szántóföldek
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Erdőszéli tisztás (új) Arthenior közelében (új) | Szántóföldek | Tharg birtokok (új) Füves puszta (új) Kikötői erdőség (új) |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 123 (5497. - 5516. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
3057-3076 , 3077-3096 , 3097-3116 , 3117-3136 , 3137-3156 , 3157-3176 , 3177-3196 , 3197-3216 , 3217-3236 , 3237-3256 , 3257-3276 , 3277-3296 , 3297-3316 , 3317-3336 , 3337-3356 , 3357-3376 , 3377-3396 , 3397-3416 , 3417-3436 , 3437-3456 , 3457-3476 , 3477-3496 , 3497-3516 , 3517-3536 , 3537-3556 , 3557-3576 , 3577-3596 , 3597-3616 , 3617-3636 , 3637-3656 , 3657-3676 , 3677-3696 , 3697-3716 , 3717-3736 , 3737-3756 , 3757-3776 , 3777-3796 , 3797-3816 , 3817-3836 , 3837-3856 , 3857-3876 , 3877-3896 , 3897-3916 , 3917-3936 , 3937-3956 , 3957-3976 , 3977-3996 , 3997-4016 , 4017-4036 , 4037-4056 , 4057-4076 , 4077-4096 , 4097-4116 , 4117-4136 , 4137-4156 , 4157-4176 , 4177-4196 , 4197-4216 , 4217-4236 , 4237-4256 , 4257-4276 , 4277-4296 , 4297-4316 , 4317-4336 , 4337-4356 , 4357-4376 , 4377-4396 , 4397-4416 , 4417-4436 , 4437-4456 , 4457-4476 , 4477-4496 , 4497-4516 , 4517-4536 , 4537-4556 , 4557-4576 , 4577-4596 , 4597-4616 , 4617-4636 , 4637-4656 , 4657-4676 , 4677-4696 , 4697-4716 , 4717-4736 , 4737-4756 , 4757-4776 , 4777-4796 , 4797-4816 , 4817-4836 , 4837-4856 , 4857-4876 , 4877-4896 , 4897-4916 , 4917-4936 , 4937-4956 , 4957-4976 , 4977-4996 , 4997-5016 , 5017-5036 , 5037-5056 , 5057-5076 , 5077-5096 , 5097-5116 , 5117-5136 , 5137-5156 , 5157-5176 , 5177-5196 , 5197-5216 , 5217-5236 , 5237-5256 , 5257-5276 , 5277-5296 , 5297-5316 , 5317-5336 , 5337-5356 , 5357-5376 , 5377-5396 , 5397-5416 , 5417-5436 , 5437-5456 , 5457-5476 , 5477-5496 , 5497-5516 , 5517-5536 , 5537-5556 , 5551-5570
5516. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-09-02 21:09:49
Üzenet elküldve: 2026-09-02 21:09:49
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 546
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 546
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Süket füledre talál vallomásom//
*Az erdőszéli tisztást elhagyva hamarosan ismét a Szántóföldek nyílt vidéke tárul a mélységi elé. Ismerős út. Alig néhány napja még Amselyë oldalán haladt erre. Akkor azonban egy szinte magányos kunyhó volt az útjuk célja. A kunyhó és az új élet. Ehhez képest csak halálra leltek. Szürke tekintete önkéntelenül is arra téved, amerre emlékei szerint a háznak lennie kell. Innen nem látja. Talán jobb is. Már az is felkavarja a gyomrát, ha eszébe jut az ikerpár.
Léptei ettől még egy pillanatra sem lassulnak, miközben még a nemlétező érzékeivel is egy esetleges rajtaütés nyomait keresi. A nyílt terepen ösztönösen gyakrabban járatja végig tekintetét a környéken, mélyeket szippant a levegőbe, hátha kiérzi a halál szagát, hol pedig elméjéből kizárja saját léptei zaját is, hogy bármilyen gyanús neszre felfigyeljen. Az utak és földek már korántsem olyan biztonságosak, mint egykor, ő pedig nem kívánja idejekorán megtudni, meddig merészkedtek északra a zöldbőrűek.
Egyelőre azonban semmi nem állja útját.
Norennar így tovább halad dél felé, egy idő után maga mögött hagyva a feldúlt földeket.*
*Az erdőszéli tisztást elhagyva hamarosan ismét a Szántóföldek nyílt vidéke tárul a mélységi elé. Ismerős út. Alig néhány napja még Amselyë oldalán haladt erre. Akkor azonban egy szinte magányos kunyhó volt az útjuk célja. A kunyhó és az új élet. Ehhez képest csak halálra leltek. Szürke tekintete önkéntelenül is arra téved, amerre emlékei szerint a háznak lennie kell. Innen nem látja. Talán jobb is. Már az is felkavarja a gyomrát, ha eszébe jut az ikerpár.
Léptei ettől még egy pillanatra sem lassulnak, miközben még a nemlétező érzékeivel is egy esetleges rajtaütés nyomait keresi. A nyílt terepen ösztönösen gyakrabban járatja végig tekintetét a környéken, mélyeket szippant a levegőbe, hátha kiérzi a halál szagát, hol pedig elméjéből kizárja saját léptei zaját is, hogy bármilyen gyanús neszre felfigyeljen. Az utak és földek már korántsem olyan biztonságosak, mint egykor, ő pedig nem kívánja idejekorán megtudni, meddig merészkedtek északra a zöldbőrűek.
Egyelőre azonban semmi nem állja útját.
Norennar így tovább halad dél felé, egy idő után maga mögött hagyva a feldúlt földeket.*
5515. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-09-01 21:03:01
Üzenet elküldve: 2026-09-01 21:03:01
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 546
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 546
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Az első néhány ásónyom még könnyen megy. A harmatos föld felszíne puha, a vas könnyedén harap bele, Norennar pedig szinte gépiesen végzi a mozdulatokat. Bakancs a lapát felső élére. Testsúly előre. Egy tompa reccsenés, ahogy a gyökerek engednek. Aztán kifordítja a földet, és oldalra hajítja. Újra. Megint. Még egyszer.
Hamar kialakul előtte egy sekély mélyedés. Onnantól azonban minden ásónyom nehezebb. A felső, nedves réteget szárazabb, tömörebb föld követi. Gyökerek hálózzák keresztül, néhol apróbb kövek akadnak az ásó útjába. Ilyenkor Norennar megáll, megfeszíti az állkapcsát, más szögből próbálkozik, vagy egyszerűen olyan erővel tapos rá a vasra, hogy az végül engedelmességre bírja maga alatt a talajt.
Nem kapkod. Van valami furcsán megnyugtató az egyszerű munkában. Nem kell gondolkodni rajta, kinek volt igaza. Nem kell eldöntenie, hogy Amselyë hazudott-e neki az éjszaka folyamán, vagy hogy mi történt volna, ha néhány órával hamarabb érnek ide. Nincsenek orkok. Nincsenek istenek. Nincs Sors vagy Végzet.
Csak föld. Meg négy halott.
Az ásó újra belehasít a talajba. Norennar egy idő után leveti a kesztyűit. A nyél jobban simul csupasz tenyerébe, bár a durva fa hamarosan így is dörzsölni kezdi bőrét. Sérült karját eleinte igyekszik kímélni, de hamar rá kell jönnie, hogy két kéz nélkül aligha fog értelmes időn belül végezni. Minden alkalommal, amikor erősebben rántja hátra az ásót, tompa lüktetés fut végig az alkarján. A kötés egyelőre tart. Nem ázik át. Ez több, mint amit remélt.
A gödör lassan mélyül. Amikor már térdig áll benne, először tart hosszabb pihenőt. Az ásót a falának támasztja, két kezét a térdére helyezi, és lehajtott fejjel várja, hogy légzése valamelyest rendeződjön. Tarkóján izzadság gyűlik össze, hajtincsei a homlokához tapadnak. A reggeli hidegnek már nyoma sincs. A nap közben egyre magasabbra kapaszkodik, sugarai pedig előbb csak a vállát, aztán az egész hátát melegítik. Norennar felnéz a gödör peremére. Kulacsa alig néhány lépésre hever.*
- Remek.
*Morogja magának. Feltolja magát a gödör szélén. A mozdulat jóval nehézkesebb, mint amilyennek lennie kellene. Sérült karja tiltakozik, lába pedig egy pillanatra megcsúszik a fellazított földön, de végül sikerül kimásznia. Letérdel a felszerelése mellé, előveszi a kulacsot, és hosszasan iszik.
A víz már langyos azonban most mégis jobban esik, mint bármelyik bor, amit valaha kocsmában rendelhetett. Egy kevés végigfolyik szája szélén, állán, majd eltűnik a nyakánál. Norennar megtörli arcát alkarjával, aztán tekintete az ingére siklik.
Végül annak is nekilát. Áthúzza fején, ledobja a páncél mellé, és immár fedetlen felsőtesttel tér vissza a munkához. A levegő kellemesen hűvösnek hat izzadt bőrén. Hátán és vállain minden mozdulatnál megfeszülnek az izmok, ahogy újra és újra megtölti az ásót, majd a földet a gödör fölé hajítja.
Valamikor ekkor kezd el dúdolni. Eleinte talán ő maga sem veszi észre. Egy lassú, szomorú dallam, ami nemsokára halk énekké alakul, ahogy újra és újra belemarja az ásót a földbe.*
- Ha egyszer elnémul minden szó,
és nem felel már senki sem,
ha ránk borul a föld megint,
mondd, marad-e még valami bennem?
*Az ásó tompán koppan egy gyökéren. Norennar megfeszül, erősebben tapos rá, majd kifordítja a földdarabot.*
- Ha elfogy mögöttünk az út,
és előttünk sincs már hely,
ha minden, amit eltemettünk,
egyszer újra ránk felel...”
*Egy pillanatra elhallgat. Megtörli homlokát, aztán folytatja.*
- Ne várj rám ott, ahol nincs hajnal,
ne őrizd meg a nevemet.
Amit a föld egyszer visszavett,
az többé már nem enged el.”
*Hangja a végére még halkabb lesz.*
- És ha egyszer rám kerül a sor,
ne kérdezd majd, miért lett így.
Csak hagyd, hogy csendben elvigyen
az, ami mindenkit hazahív.
*Az utolsó sor után már csak dúdol tovább. Az ásó újra lesújt. Megint. És megint. Az éjszaka fáradtsága lassan összekeveredik a fizikai kimerültséggel. Norennar vállai sajognak. Tenyerén már érzi az első vízhólyagok kezdetét. A seb is újra fájni kezd, de legalább a gondolatai csendesebbek.
Mire megfelelőnek ítéli a sírt, már mellkasig ér neki a gödör. Kimászik belőle, ezúttal lassabban, majd az ásót leszúrja maga elé, mindkét kezével ránehezedik a nyelére. Mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed. Bőrén izzadság csillog, arcára néhány sáros csík került, ezüst haja rendezetlenül tapad tarkójához.
Ekkor pillantja meg Amselyët. A nő karjában ott fekszik az asszony. Norennar dúdolása azonnal elhal. Nem kérdez semmit. Csak nézi, ahogy a boszorka odahozza a testet. Mikor Amselyë egy apró fejmozdulattal jelzi, hogy nincs szüksége segítségre, Norennar nem erőlteti. Csak félreáll az útból, és figyeli, ahogy a nő a sírba ereszti az anyát.
A boszorka felszólítását hallva a mélységi fáradtan sóhajt fel, majd némán bólint egyet. Az ásót ott hagyja a hant mellett. Kardjára egy pillanatra lepillant, de azt sem veszi magához. Néhány lépés után azonban mégis visszafordul, mintha a beidegződés erősebb lenne a józan észnél. Végül csak a tőrét ellenőrzi az övén, aztán továbbindul a viskó felé.
Odabent ugyanolyan hideg van, cserébe mintha a halál szaga vált volna patetikusabbá. A nő úgy tűnik elvégezte a munka rá eső részét.
Norennar megáll a férfi teteme mellett. Néhány másodpercig csak nézi. A kötél maradványa még mindig a nyaka körül feszül. Norennar lehajol, tőrével átvágja a hurkot, majd félredobja a kötéldarabot. A halott arca közelről sem lett békésebb. Talán inkább ellenkezőleg. A sötételf tekintete röviden az ágyra siklik, ahol néhány perce még az asszony és a gyermekek feküdtek.
Végül lehajol. Egyik karját a férfi háta alá csúsztatja, a másikkal térdhajlatánál nyúl alá, aztán kis gondolkodás után inkább a vállára emeli. A holttest ismét teljes súlyával ránehezedik, de most legalább szilárd talajon áll. Felnyalábolja.*
- Menjünk.
*Az igazat megvallva maga sem tudja már kinek mondja ezt. Talán a férfinak. Talán saját magának.
Kiviszi a házból, majd egyenesen a sírhoz indul vele. Ott óvatosan leereszkedik a gödör széléhez. Először a lábakat engedi le, aztán egyik kezével megtámasztva a testet lassan a mélybe ereszti. Nem hagyja lezuhanni. A férfi végül felesége mellé kerül. Norennar kis ideig nézi őket. Hamarosan Amselyë is visszatér. A két apró test együtt érkezik a karjában, egyetlen vászonba csavarva. Norennar félrenéz, amikor a boszorka az anyjuk mellé fekteti őket. Nem akarja látni és valószínűleg senki sem hibáztatná emiatt.
Amselyë hangjára azonban ismét a nő felé fordul. A mélységi egyik szemöldöke lassan megemelkedik. Nemcsak a kérés miatt. A nő hangja más. Mélyebb. Érdesebb. Mintha minden szóért valamivel többet kellene fizetnie, mint máskor.
Norennar viszont nem teszi ezt szóvá. Tekintete visszatér a sír mélyére. Az emberre. Nem is ismerte. A nevét sem tudja. Nem tudja, milyen férj volt. Milyen apa lett volna. Nem tudja, bátor ember volt-e, gyáva, becsületes vagy hitvány. Csak azt tudja, hogyan halt meg. Néhány hosszú másodperc telik el.*
- Nyugodj békében...
*Ennyi. Norennar nem is próbál többet mondani. Nem ért az imákhoz. Az élők szavai egyébként is ritkán segítenek a halottakon. Ha Amselyë nem tesz hozzá semmit, Norennar ismét az ásóért nyúl. A visszahantolás valóban gyorsabb.
Nem kell már küzdenie a földdel. Csak visszaadni neki azt, amit korábban elvett. Az első lapátnyi tompán koppan odalent. A második már részben eltakarja a vásznakat. A harmadik után Norennar tudatosan abbahagyja, hogy lefelé nézzen.
Dolgozik. Gyorsabban, mint az ásásnál. Az izmok már fáradtak, ezért minden mozdulat valamivel pontatlanabb. Néha az ásó túl mélyen szalad bele a földkupacba, máskor alig vesz fel valamit. Mégis halad. Lassan eltűnik a négy alak. Először a lábak. Aztán a testek. Végül már csak föld látszik.
Amikor végez, az ásó hátával elegyengeti a hant tetejét. Nem döngöli keményre. Csak annyira rendezi el, hogy ne egy szétdobált földkupac emlékeztessen arra, ami alatta fekszik. Aztán hátrébb lép.
Amselyë rítusát némán figyeli. A véres ujjat. A fűzfa törzsére rajzolt különös, agancsos jelet. A sírra fröccsenő vért. Nem tudja, ima-e, áldás, vagy tán átok. Talán mindháromból egy kevés. Bármelyik is, nem érdekli a mélységit. Mindig is úgy gondolta, hogy ezek a rituálék az élők lelkéért szólnak, nem pedig a halottakéért. Amikor a nő hátat fordít a sírnak, Norennar is úgy érzi, ideje maguk mögött hagyni ezt a helyet.
Gyorsan magára ölti az inget. A nedves vászon kellemetlenül tapad izzadt bőréhez, de most nem foglalkozik vele. Páncéldarab páncéldarab után kerül vissza rá. A szíjak ismét megmakacsolják magukat, ő pedig egyre ingerültebben rángatja őket a helyükre. Végül felcsatolja kardját is. A hang akkor találja meg.
Norennar ismét a boszorka felé pillant. Ismét a neve. ismét ugyanazzal a különös hangsúllyal. Megjegyzéseit és nemtetszését egyaránt megtartja magának. Csupán bólint egyet. Néhány hosszabb lépéssel beéri a nőt, majd mellé zárkózik. Egy ideig egyikük sem szól. Norennar tekintete az előttük húzódó úton marad. Léptei nehezebbek, mint idefelé. Teste minden porcikája emlékezteti rá, hogy aludnia kellett volna az éjszaka.
Amselyë végül megtöri a csendet Norennar pedig hallgatja. Néhány lépés ismét csendben telik, végül a mélységi a tőle megszokott közömbösséggel szólal meg.*
- Ha nem tartalak fel, talán segíthettél volna rajtuk...
*Egyszerű megállapításként hagyja el ajkait. Egy lehetőségként, amelyet már egyikük sem ellenőrizhet. A mélységi felsóhajt.*
- De talán jobb is így. Nem kell majd megélniük azt, amit nekünk.
*Az első néhány ásónyom még könnyen megy. A harmatos föld felszíne puha, a vas könnyedén harap bele, Norennar pedig szinte gépiesen végzi a mozdulatokat. Bakancs a lapát felső élére. Testsúly előre. Egy tompa reccsenés, ahogy a gyökerek engednek. Aztán kifordítja a földet, és oldalra hajítja. Újra. Megint. Még egyszer.
Hamar kialakul előtte egy sekély mélyedés. Onnantól azonban minden ásónyom nehezebb. A felső, nedves réteget szárazabb, tömörebb föld követi. Gyökerek hálózzák keresztül, néhol apróbb kövek akadnak az ásó útjába. Ilyenkor Norennar megáll, megfeszíti az állkapcsát, más szögből próbálkozik, vagy egyszerűen olyan erővel tapos rá a vasra, hogy az végül engedelmességre bírja maga alatt a talajt.
Nem kapkod. Van valami furcsán megnyugtató az egyszerű munkában. Nem kell gondolkodni rajta, kinek volt igaza. Nem kell eldöntenie, hogy Amselyë hazudott-e neki az éjszaka folyamán, vagy hogy mi történt volna, ha néhány órával hamarabb érnek ide. Nincsenek orkok. Nincsenek istenek. Nincs Sors vagy Végzet.
Csak föld. Meg négy halott.
Az ásó újra belehasít a talajba. Norennar egy idő után leveti a kesztyűit. A nyél jobban simul csupasz tenyerébe, bár a durva fa hamarosan így is dörzsölni kezdi bőrét. Sérült karját eleinte igyekszik kímélni, de hamar rá kell jönnie, hogy két kéz nélkül aligha fog értelmes időn belül végezni. Minden alkalommal, amikor erősebben rántja hátra az ásót, tompa lüktetés fut végig az alkarján. A kötés egyelőre tart. Nem ázik át. Ez több, mint amit remélt.
A gödör lassan mélyül. Amikor már térdig áll benne, először tart hosszabb pihenőt. Az ásót a falának támasztja, két kezét a térdére helyezi, és lehajtott fejjel várja, hogy légzése valamelyest rendeződjön. Tarkóján izzadság gyűlik össze, hajtincsei a homlokához tapadnak. A reggeli hidegnek már nyoma sincs. A nap közben egyre magasabbra kapaszkodik, sugarai pedig előbb csak a vállát, aztán az egész hátát melegítik. Norennar felnéz a gödör peremére. Kulacsa alig néhány lépésre hever.*
- Remek.
*Morogja magának. Feltolja magát a gödör szélén. A mozdulat jóval nehézkesebb, mint amilyennek lennie kellene. Sérült karja tiltakozik, lába pedig egy pillanatra megcsúszik a fellazított földön, de végül sikerül kimásznia. Letérdel a felszerelése mellé, előveszi a kulacsot, és hosszasan iszik.
A víz már langyos azonban most mégis jobban esik, mint bármelyik bor, amit valaha kocsmában rendelhetett. Egy kevés végigfolyik szája szélén, állán, majd eltűnik a nyakánál. Norennar megtörli arcát alkarjával, aztán tekintete az ingére siklik.
Végül annak is nekilát. Áthúzza fején, ledobja a páncél mellé, és immár fedetlen felsőtesttel tér vissza a munkához. A levegő kellemesen hűvösnek hat izzadt bőrén. Hátán és vállain minden mozdulatnál megfeszülnek az izmok, ahogy újra és újra megtölti az ásót, majd a földet a gödör fölé hajítja.
Valamikor ekkor kezd el dúdolni. Eleinte talán ő maga sem veszi észre. Egy lassú, szomorú dallam, ami nemsokára halk énekké alakul, ahogy újra és újra belemarja az ásót a földbe.*
- Ha egyszer elnémul minden szó,
és nem felel már senki sem,
ha ránk borul a föld megint,
mondd, marad-e még valami bennem?
*Az ásó tompán koppan egy gyökéren. Norennar megfeszül, erősebben tapos rá, majd kifordítja a földdarabot.*
- Ha elfogy mögöttünk az út,
és előttünk sincs már hely,
ha minden, amit eltemettünk,
egyszer újra ránk felel...”
*Egy pillanatra elhallgat. Megtörli homlokát, aztán folytatja.*
- Ne várj rám ott, ahol nincs hajnal,
ne őrizd meg a nevemet.
Amit a föld egyszer visszavett,
az többé már nem enged el.”
*Hangja a végére még halkabb lesz.*
- És ha egyszer rám kerül a sor,
ne kérdezd majd, miért lett így.
Csak hagyd, hogy csendben elvigyen
az, ami mindenkit hazahív.
*Az utolsó sor után már csak dúdol tovább. Az ásó újra lesújt. Megint. És megint. Az éjszaka fáradtsága lassan összekeveredik a fizikai kimerültséggel. Norennar vállai sajognak. Tenyerén már érzi az első vízhólyagok kezdetét. A seb is újra fájni kezd, de legalább a gondolatai csendesebbek.
Mire megfelelőnek ítéli a sírt, már mellkasig ér neki a gödör. Kimászik belőle, ezúttal lassabban, majd az ásót leszúrja maga elé, mindkét kezével ránehezedik a nyelére. Mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed. Bőrén izzadság csillog, arcára néhány sáros csík került, ezüst haja rendezetlenül tapad tarkójához.
Ekkor pillantja meg Amselyët. A nő karjában ott fekszik az asszony. Norennar dúdolása azonnal elhal. Nem kérdez semmit. Csak nézi, ahogy a boszorka odahozza a testet. Mikor Amselyë egy apró fejmozdulattal jelzi, hogy nincs szüksége segítségre, Norennar nem erőlteti. Csak félreáll az útból, és figyeli, ahogy a nő a sírba ereszti az anyát.
A boszorka felszólítását hallva a mélységi fáradtan sóhajt fel, majd némán bólint egyet. Az ásót ott hagyja a hant mellett. Kardjára egy pillanatra lepillant, de azt sem veszi magához. Néhány lépés után azonban mégis visszafordul, mintha a beidegződés erősebb lenne a józan észnél. Végül csak a tőrét ellenőrzi az övén, aztán továbbindul a viskó felé.
Odabent ugyanolyan hideg van, cserébe mintha a halál szaga vált volna patetikusabbá. A nő úgy tűnik elvégezte a munka rá eső részét.
Norennar megáll a férfi teteme mellett. Néhány másodpercig csak nézi. A kötél maradványa még mindig a nyaka körül feszül. Norennar lehajol, tőrével átvágja a hurkot, majd félredobja a kötéldarabot. A halott arca közelről sem lett békésebb. Talán inkább ellenkezőleg. A sötételf tekintete röviden az ágyra siklik, ahol néhány perce még az asszony és a gyermekek feküdtek.
Végül lehajol. Egyik karját a férfi háta alá csúsztatja, a másikkal térdhajlatánál nyúl alá, aztán kis gondolkodás után inkább a vállára emeli. A holttest ismét teljes súlyával ránehezedik, de most legalább szilárd talajon áll. Felnyalábolja.*
- Menjünk.
*Az igazat megvallva maga sem tudja már kinek mondja ezt. Talán a férfinak. Talán saját magának.
Kiviszi a házból, majd egyenesen a sírhoz indul vele. Ott óvatosan leereszkedik a gödör széléhez. Először a lábakat engedi le, aztán egyik kezével megtámasztva a testet lassan a mélybe ereszti. Nem hagyja lezuhanni. A férfi végül felesége mellé kerül. Norennar kis ideig nézi őket. Hamarosan Amselyë is visszatér. A két apró test együtt érkezik a karjában, egyetlen vászonba csavarva. Norennar félrenéz, amikor a boszorka az anyjuk mellé fekteti őket. Nem akarja látni és valószínűleg senki sem hibáztatná emiatt.
Amselyë hangjára azonban ismét a nő felé fordul. A mélységi egyik szemöldöke lassan megemelkedik. Nemcsak a kérés miatt. A nő hangja más. Mélyebb. Érdesebb. Mintha minden szóért valamivel többet kellene fizetnie, mint máskor.
Norennar viszont nem teszi ezt szóvá. Tekintete visszatér a sír mélyére. Az emberre. Nem is ismerte. A nevét sem tudja. Nem tudja, milyen férj volt. Milyen apa lett volna. Nem tudja, bátor ember volt-e, gyáva, becsületes vagy hitvány. Csak azt tudja, hogyan halt meg. Néhány hosszú másodperc telik el.*
- Nyugodj békében...
*Ennyi. Norennar nem is próbál többet mondani. Nem ért az imákhoz. Az élők szavai egyébként is ritkán segítenek a halottakon. Ha Amselyë nem tesz hozzá semmit, Norennar ismét az ásóért nyúl. A visszahantolás valóban gyorsabb.
Nem kell már küzdenie a földdel. Csak visszaadni neki azt, amit korábban elvett. Az első lapátnyi tompán koppan odalent. A második már részben eltakarja a vásznakat. A harmadik után Norennar tudatosan abbahagyja, hogy lefelé nézzen.
Dolgozik. Gyorsabban, mint az ásásnál. Az izmok már fáradtak, ezért minden mozdulat valamivel pontatlanabb. Néha az ásó túl mélyen szalad bele a földkupacba, máskor alig vesz fel valamit. Mégis halad. Lassan eltűnik a négy alak. Először a lábak. Aztán a testek. Végül már csak föld látszik.
Amikor végez, az ásó hátával elegyengeti a hant tetejét. Nem döngöli keményre. Csak annyira rendezi el, hogy ne egy szétdobált földkupac emlékeztessen arra, ami alatta fekszik. Aztán hátrébb lép.
Amselyë rítusát némán figyeli. A véres ujjat. A fűzfa törzsére rajzolt különös, agancsos jelet. A sírra fröccsenő vért. Nem tudja, ima-e, áldás, vagy tán átok. Talán mindháromból egy kevés. Bármelyik is, nem érdekli a mélységit. Mindig is úgy gondolta, hogy ezek a rituálék az élők lelkéért szólnak, nem pedig a halottakéért. Amikor a nő hátat fordít a sírnak, Norennar is úgy érzi, ideje maguk mögött hagyni ezt a helyet.
Gyorsan magára ölti az inget. A nedves vászon kellemetlenül tapad izzadt bőréhez, de most nem foglalkozik vele. Páncéldarab páncéldarab után kerül vissza rá. A szíjak ismét megmakacsolják magukat, ő pedig egyre ingerültebben rángatja őket a helyükre. Végül felcsatolja kardját is. A hang akkor találja meg.
Norennar ismét a boszorka felé pillant. Ismét a neve. ismét ugyanazzal a különös hangsúllyal. Megjegyzéseit és nemtetszését egyaránt megtartja magának. Csupán bólint egyet. Néhány hosszabb lépéssel beéri a nőt, majd mellé zárkózik. Egy ideig egyikük sem szól. Norennar tekintete az előttük húzódó úton marad. Léptei nehezebbek, mint idefelé. Teste minden porcikája emlékezteti rá, hogy aludnia kellett volna az éjszaka.
Amselyë végül megtöri a csendet Norennar pedig hallgatja. Néhány lépés ismét csendben telik, végül a mélységi a tőle megszokott közömbösséggel szólal meg.*
- Ha nem tartalak fel, talán segíthettél volna rajtuk...
*Egyszerű megállapításként hagyja el ajkait. Egy lehetőségként, amelyet már egyikük sem ellenőrizhet. A mélységi felsóhajt.*
- De talán jobb is így. Nem kell majd megélniük azt, amit nekünk.
5514. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-08-31 20:56:40
Üzenet elküldve: 2026-08-31 20:56:40
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*A bába tekintetében szánalom, harag ül, ahogy a sötételf különös kötéltáncát nézi a merev testtel. A kígyótekintet gyűlölete nem Norennarnak szól, sokkal inkább annak, amit ölel. Akit ölel.
Melléjük teszi, az asszony mellé, az ágyba. Amsel orrlyukai kitágulnak, kerek állát magasabbra szegi, sűrű szempillái úgy hatnak, mintha lehunyná a szemeit, azok alól mered a fejvadászra. Arcára kiül a nemtetszés, az alabástrom bőr alatt feszülő izmok finoman táncolnak az ingertől, elfojtott indulattól.
Aztán egyedül marad a testekkel. Ujjai ökölbe szorulnak, ujjainak csontjai nagyokat roppannak, ahogy egyesével feszíti meg azokat, egyre csak a férfit nézve. A nyelvébe kell harapnia, vissza kell nyelnie ingerét, dühét.*
-Nem tagadom meg tőled a végső nyugalmat gyilkos, de megtérni Caerunhoz sosem fogsz.
*Tekintete aztán a nőre vándorol. Végigsiklik az asszony arcán, majd a két apró testen, végül visszatér ismét a nőre. A ház csendje szinte súlyként nehezedik rá. Hiába éledt fel odakint a világ, odabent olyan, mintha megállt volna az idő.
A boszorkány végül lehunyja a szemeit.
Alig hallhatóan suttog valamit dallamos anyanyelvén. A ritmusa dallamra hasonlít. Hátát kiegyenesíti, egyelőre nem ér a testekhez. Először körbejárja a helyiséget és összeszed mindent, amit használhatónak ítél. Egy tisztább vásznat az egyik sarokból, egy lavórnyi, még használható vizet, egy megmaradt, durva szövésű takarót. Az asztalról egy kis kés is a kezébe kerül, ám azt csak megnézi, azt követően félreteszi.
Végül saját holmijából elővesz egy apró üvegcsét. Amsel végigsimítja hülyevkujját az üveg nyakán, majd félreteszi azt elérhető távolságba. *
-Nem a halálnak ajánlalak titeket, hanem az életnek.
*Először a lavórhoz lép, a tiszta vásznat abba mártja, majd nekilát megtisztítani az asszonyt. Nem siet, mozdulatai méltóságról, tiszteletről tanúskodnak. Óvatosan törli le a viaszos arcról az izzadság és vér maradványait, végig a homlokot, a halántékot, aztán az állat. Megigazítja az összekuszálódott hajat, majd lehunyja a nő szemeit. Az ujjai néhány pillanatig ott maradnak a szemhéjakon. Végül az ajkakat igazgatja össze. A testet amennyire lehet visszarendezi abba a méltóságteljes nyugalomba, amelytől a halál megfosztotta. A vérrel átitatott ruhát nem próbálja teljesen eltávolítani, nem látja értelmét. A lehető legtisztább vásznat hajtogatja köré, a sérülést pedig eltakarja, amennyire tudja. Mikor végez, az asszony már nem úgy tűnik mint aki élete legszörnyűbb éjszakáján van túl, sokkal inkább úgy, mint aki útját befejezte.
A bába ezután a két csecsemőhöz fordul. Az első, pólyában fekvő felett valamivel hosszabb ideig időzik el a tekintete. Az apró ujjakat egyenként simítja el, majd a másik, ágy végében fekvő mellé teszi. Kicsomagolja mindkettőt, hogy aztán egyetlen, anyaméhet idéző vászonba hajthassa őket. Egy leány és egy fiú… pont mint az övéi voltak. *
-Együtt jöttetek, együtt menjetek.
*A vászon szorítása inkább emlékeztet ölelésre, feszesen, stabilan tartva a két apró testet. Megemelve őket fekteti anyjuk mellé mindkettőt. Az elf visszatér az asszonyhoz. Oldalára erősített tőrét előhúzva fordítja maga felé bal tenyerét, hogy a pengét lassan végighúzhassa rajta. Nem mélyen, csak annyira, hogy a vér a bőr felszínére buggyanjon. Amsel összeszorítja az állkapcsát, de nem szisszen fel. A vért a jobb hüvelykjével fogja fel, majd gyors, ügyes mozdulattal nyitja meg az apró üvegcsét is. Az olaj sűrűn csordul a tenyerébe, illata szinte azonnal megtölti körülötte a levegőt. Fanyar, mélyen földes illata van, benne valami kesernyés, valami zöld és kevéssé gyantás. Nem egyszerű kenőolaj, olyasmi inkább, amit nem mindennapi használatra tart az ember.
Ismét anyenyelvén ejti nehéz, karcos szavait, míg az olajjal kevert vérbe mártott jobb hüvelykjével a test homlokának közepére apró félkört rajzol. Újabb mondat, a második ív az állra kerül fel. Egy újabb, melynél a torokra kanyarít, végezetül egy utolsó, melyet a mellkasra rajzolt félhold követ.*
-A szíved találjon új földre. -*ismétli meg utolsó mondatát, már a közös nyelven.*
*A friss vérrel keveredő olaj illata mintha intenzívebb lenne. Egy pillanatig csak nézi a saját kezét, aztán az asszony homlokától lassan lefelé húz egy hosszú, egyenes vonalat, mellyel félbevágja a felrajzolt félkört, így kötve őket egyetlen, komplex motívummá.
Énekszerű fohásza hangosabbá válik, utolsó sorainál egy pillanatra megbicsaklik az, ám erőt vesz magán és folytatja. A gyermekek jönnek. Hasonlóan tesz velük is, ám az ő soraik jóval karcosabbak, ha a szöveget nem is értheti az aki hallja, pontosan kivehető, a bábának nehezére esik a rituálét végig vinni.
Hosszú ujjai reszketnek a testek felett, keserű szelídséggel érinti a hűvös, puha bőrt. Tehetetlenül hunyorít, igyekezve elodázni a szemét szúró ingert, szinte zárt fogakkal préseli utolsó sorait, ismét a közös nyelven.*
-Ne keressétek az anyátokat…ne keressétek az apátokat. Találjatok új testre.
*Végül összezárja véres tenyerét, erősen szorítja.*
-Ami megszületett, visszatér.
Ami meghalt, tovább megy.
Ami elveszett, új alakban keresi meg a világot.
*Végül a férfi felé fordul. Tekintete hideggé válik. Keze megindul a test felé, ám megáll a levegőben, majd visszasüllyed maga mellé. Nem hagyják el szavak az ajkait, nem mondd érte imát, nem keni fel szentséggel. Helyette az asszony testét nyalábolja fel.
Amsel inas alakja megfeszül a holtsúly alatt, ám mégis méltóságban cipeli ki azt, karjaiban. A köré csavart vászon jótékonyan fedi el a testet és annak minden csúfságát. Így lép Nor mellé, mindössze egy pillanatra találkozik vele a tekintete. Megingatja a fejét, jelezve, nincs szüksége a testtel segítségre. Nehézkesen, de befekteti a sírba.*
-Hozd az embert, hozom a gyermekeket.
*S így is tesz. Ő maga hamarosan a csecsemőkkel tér vissza. Azokat anyjuk mellé ereszti a hantba, arra az oldalra, ahol csak a nő érheti. Ha nehezteli is, hogy a férjet velük temessék, annak nem ad hangot, hagyja, hogy a sötételf is elvégezze a feladat rá testált részét. A kígyó tekintet egyre csak a csecsemőkön pihen, vértől csöpögő tenyerének ujjait feszülten dörzsölgeti, morzsolgatja egymáson. A szájzuga lefelé görbül, arcvonásai szoborszerűen feszülnek. Egy pillanatra talán úgy fest, mint aki sírni fog, ám pillanatokkal később rájöhet az, aki látja, semmilyen tényleges reakciót nem lehet kiolvasni belőle.*
-Búcsúztasd el az embert Norennar, én nem voltam rá képes.
*A nő hangja mély, mélyebb, mint amihez hozzászokhatott a mélységi füle, valamivel karcosabb is talán. Ha a férfi mondd pár szót, hagyja neki, végül fejével biccent csupán, jelezve, készen állnak a hantolásra. Lomha léptekkel közelíti meg a terebélyes fűzfát, mely alá a sírt ásták. Véres ujját először saját homlokához érinti, majd a fa törzséhez, agancsos, stilizált jelet rajzol rá. Két, ég felé meredő ágazatokban végződő vonal, s egy félkörív, mely átszeli azokat.
Végül a kész hantra fröccsenti a tenyerét, míg fogai között búcsúját szűri. Hátat fordít a sírnak, a sötételfnek is. Jó pár lépést tesz előre, hogy eltávolodjon mindentől, csak aztán szólítja a férfit. Ismét a nevén. Pontosan ugyan úgy csendül a szájából a név, mint ahogy az eltelt két alkalommal. Mintha tiltott tanok átkát ejtené.*
-Ideje mennünk. Kérlek kísérj a városba.
*Nem indokolja meg, hogy miért. Megvárja a férfit, hogy beérje, csak aztán indul meg mellette, lassan haladva. Nem néz rá, a göröngyös utat fürkészi a lábuk alatt.*
-Nem a te hibád… mióta felcsendült az a kürt…egyetlen sem született élve. Mintha megmételyezte volna az az istentelen hang ezt a helyet. Reméltem, hogy megmaradnak… a szívemen viseltem a sorsukat.
*Magához képest sokat beszél, halkan, talán most először egészen emberien.*
-Ha tudtam volna, hogy erre hívlak, nem hívlak. Láttál már elég halált, azt kívántam, hogy az életet is megtapasztald. Sajnálom, hogy elvettem ezt tőled.
*A bába tekintetében szánalom, harag ül, ahogy a sötételf különös kötéltáncát nézi a merev testtel. A kígyótekintet gyűlölete nem Norennarnak szól, sokkal inkább annak, amit ölel. Akit ölel.
Melléjük teszi, az asszony mellé, az ágyba. Amsel orrlyukai kitágulnak, kerek állát magasabbra szegi, sűrű szempillái úgy hatnak, mintha lehunyná a szemeit, azok alól mered a fejvadászra. Arcára kiül a nemtetszés, az alabástrom bőr alatt feszülő izmok finoman táncolnak az ingertől, elfojtott indulattól.
Aztán egyedül marad a testekkel. Ujjai ökölbe szorulnak, ujjainak csontjai nagyokat roppannak, ahogy egyesével feszíti meg azokat, egyre csak a férfit nézve. A nyelvébe kell harapnia, vissza kell nyelnie ingerét, dühét.*
-Nem tagadom meg tőled a végső nyugalmat gyilkos, de megtérni Caerunhoz sosem fogsz.
*Tekintete aztán a nőre vándorol. Végigsiklik az asszony arcán, majd a két apró testen, végül visszatér ismét a nőre. A ház csendje szinte súlyként nehezedik rá. Hiába éledt fel odakint a világ, odabent olyan, mintha megállt volna az idő.
A boszorkány végül lehunyja a szemeit.
Alig hallhatóan suttog valamit dallamos anyanyelvén. A ritmusa dallamra hasonlít. Hátát kiegyenesíti, egyelőre nem ér a testekhez. Először körbejárja a helyiséget és összeszed mindent, amit használhatónak ítél. Egy tisztább vásznat az egyik sarokból, egy lavórnyi, még használható vizet, egy megmaradt, durva szövésű takarót. Az asztalról egy kis kés is a kezébe kerül, ám azt csak megnézi, azt követően félreteszi.
Végül saját holmijából elővesz egy apró üvegcsét. Amsel végigsimítja hülyevkujját az üveg nyakán, majd félreteszi azt elérhető távolságba. *
-Nem a halálnak ajánlalak titeket, hanem az életnek.
*Először a lavórhoz lép, a tiszta vásznat abba mártja, majd nekilát megtisztítani az asszonyt. Nem siet, mozdulatai méltóságról, tiszteletről tanúskodnak. Óvatosan törli le a viaszos arcról az izzadság és vér maradványait, végig a homlokot, a halántékot, aztán az állat. Megigazítja az összekuszálódott hajat, majd lehunyja a nő szemeit. Az ujjai néhány pillanatig ott maradnak a szemhéjakon. Végül az ajkakat igazgatja össze. A testet amennyire lehet visszarendezi abba a méltóságteljes nyugalomba, amelytől a halál megfosztotta. A vérrel átitatott ruhát nem próbálja teljesen eltávolítani, nem látja értelmét. A lehető legtisztább vásznat hajtogatja köré, a sérülést pedig eltakarja, amennyire tudja. Mikor végez, az asszony már nem úgy tűnik mint aki élete legszörnyűbb éjszakáján van túl, sokkal inkább úgy, mint aki útját befejezte.
A bába ezután a két csecsemőhöz fordul. Az első, pólyában fekvő felett valamivel hosszabb ideig időzik el a tekintete. Az apró ujjakat egyenként simítja el, majd a másik, ágy végében fekvő mellé teszi. Kicsomagolja mindkettőt, hogy aztán egyetlen, anyaméhet idéző vászonba hajthassa őket. Egy leány és egy fiú… pont mint az övéi voltak. *
-Együtt jöttetek, együtt menjetek.
*A vászon szorítása inkább emlékeztet ölelésre, feszesen, stabilan tartva a két apró testet. Megemelve őket fekteti anyjuk mellé mindkettőt. Az elf visszatér az asszonyhoz. Oldalára erősített tőrét előhúzva fordítja maga felé bal tenyerét, hogy a pengét lassan végighúzhassa rajta. Nem mélyen, csak annyira, hogy a vér a bőr felszínére buggyanjon. Amsel összeszorítja az állkapcsát, de nem szisszen fel. A vért a jobb hüvelykjével fogja fel, majd gyors, ügyes mozdulattal nyitja meg az apró üvegcsét is. Az olaj sűrűn csordul a tenyerébe, illata szinte azonnal megtölti körülötte a levegőt. Fanyar, mélyen földes illata van, benne valami kesernyés, valami zöld és kevéssé gyantás. Nem egyszerű kenőolaj, olyasmi inkább, amit nem mindennapi használatra tart az ember.
Ismét anyenyelvén ejti nehéz, karcos szavait, míg az olajjal kevert vérbe mártott jobb hüvelykjével a test homlokának közepére apró félkört rajzol. Újabb mondat, a második ív az állra kerül fel. Egy újabb, melynél a torokra kanyarít, végezetül egy utolsó, melyet a mellkasra rajzolt félhold követ.*
-A szíved találjon új földre. -*ismétli meg utolsó mondatát, már a közös nyelven.*
*A friss vérrel keveredő olaj illata mintha intenzívebb lenne. Egy pillanatig csak nézi a saját kezét, aztán az asszony homlokától lassan lefelé húz egy hosszú, egyenes vonalat, mellyel félbevágja a felrajzolt félkört, így kötve őket egyetlen, komplex motívummá.
Énekszerű fohásza hangosabbá válik, utolsó sorainál egy pillanatra megbicsaklik az, ám erőt vesz magán és folytatja. A gyermekek jönnek. Hasonlóan tesz velük is, ám az ő soraik jóval karcosabbak, ha a szöveget nem is értheti az aki hallja, pontosan kivehető, a bábának nehezére esik a rituálét végig vinni.
Hosszú ujjai reszketnek a testek felett, keserű szelídséggel érinti a hűvös, puha bőrt. Tehetetlenül hunyorít, igyekezve elodázni a szemét szúró ingert, szinte zárt fogakkal préseli utolsó sorait, ismét a közös nyelven.*
-Ne keressétek az anyátokat…ne keressétek az apátokat. Találjatok új testre.
*Végül összezárja véres tenyerét, erősen szorítja.*
-Ami megszületett, visszatér.
Ami meghalt, tovább megy.
Ami elveszett, új alakban keresi meg a világot.
*Végül a férfi felé fordul. Tekintete hideggé válik. Keze megindul a test felé, ám megáll a levegőben, majd visszasüllyed maga mellé. Nem hagyják el szavak az ajkait, nem mondd érte imát, nem keni fel szentséggel. Helyette az asszony testét nyalábolja fel.
Amsel inas alakja megfeszül a holtsúly alatt, ám mégis méltóságban cipeli ki azt, karjaiban. A köré csavart vászon jótékonyan fedi el a testet és annak minden csúfságát. Így lép Nor mellé, mindössze egy pillanatra találkozik vele a tekintete. Megingatja a fejét, jelezve, nincs szüksége a testtel segítségre. Nehézkesen, de befekteti a sírba.*
-Hozd az embert, hozom a gyermekeket.
*S így is tesz. Ő maga hamarosan a csecsemőkkel tér vissza. Azokat anyjuk mellé ereszti a hantba, arra az oldalra, ahol csak a nő érheti. Ha nehezteli is, hogy a férjet velük temessék, annak nem ad hangot, hagyja, hogy a sötételf is elvégezze a feladat rá testált részét. A kígyó tekintet egyre csak a csecsemőkön pihen, vértől csöpögő tenyerének ujjait feszülten dörzsölgeti, morzsolgatja egymáson. A szájzuga lefelé görbül, arcvonásai szoborszerűen feszülnek. Egy pillanatra talán úgy fest, mint aki sírni fog, ám pillanatokkal később rájöhet az, aki látja, semmilyen tényleges reakciót nem lehet kiolvasni belőle.*
-Búcsúztasd el az embert Norennar, én nem voltam rá képes.
*A nő hangja mély, mélyebb, mint amihez hozzászokhatott a mélységi füle, valamivel karcosabb is talán. Ha a férfi mondd pár szót, hagyja neki, végül fejével biccent csupán, jelezve, készen állnak a hantolásra. Lomha léptekkel közelíti meg a terebélyes fűzfát, mely alá a sírt ásták. Véres ujját először saját homlokához érinti, majd a fa törzséhez, agancsos, stilizált jelet rajzol rá. Két, ég felé meredő ágazatokban végződő vonal, s egy félkörív, mely átszeli azokat.
Végül a kész hantra fröccsenti a tenyerét, míg fogai között búcsúját szűri. Hátat fordít a sírnak, a sötételfnek is. Jó pár lépést tesz előre, hogy eltávolodjon mindentől, csak aztán szólítja a férfit. Ismét a nevén. Pontosan ugyan úgy csendül a szájából a név, mint ahogy az eltelt két alkalommal. Mintha tiltott tanok átkát ejtené.*
-Ideje mennünk. Kérlek kísérj a városba.
*Nem indokolja meg, hogy miért. Megvárja a férfit, hogy beérje, csak aztán indul meg mellette, lassan haladva. Nem néz rá, a göröngyös utat fürkészi a lábuk alatt.*
-Nem a te hibád… mióta felcsendült az a kürt…egyetlen sem született élve. Mintha megmételyezte volna az az istentelen hang ezt a helyet. Reméltem, hogy megmaradnak… a szívemen viseltem a sorsukat.
*Magához képest sokat beszél, halkan, talán most először egészen emberien.*
-Ha tudtam volna, hogy erre hívlak, nem hívlak. Láttál már elég halált, azt kívántam, hogy az életet is megtapasztald. Sajnálom, hogy elvettem ezt tőled.
5513. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-08-29 23:39:31
Üzenet elküldve: 2026-08-29 23:39:31
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 546
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 546
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Norennar néhány lépéssel lemaradva követi Amselyët a viskóhoz. A nő sietségével ellentétben ő egyelőre nem kapkod. Szürke tekintete végigjárja a környező házakat, a magas füvet, majd a rengeteg irányából rájuk vetülő hosszú árnyékokat. A látszólagos béke cseppet sem nyugtatja meg. Sőt. Az elmúlt hetek tapasztalatai alapján éppen az ilyen csend az, amely mögött rendszerint valami kellemetlen lapul. Amikor a boszorka minden óvatosságát félretéve belöki az ajtót, Norennar már kevésbé könnyelmű. Csak azután lépi át a küszöböt, hogy Amselyë eltűnt odabent. A hideget érzi meg először. Aztán a szagot. Vér.
Orrcimpái alig észrevehetően kitágulnak. Ép keze ösztönösen indul a kard markolata felé, miközben elméje pillanatok alatt sorakoztatja fel a lehető legrosszabb lehetőségeket. Zöldbőrűek. Rajtaütés. Talán csapda. Talán mind együtt. Sötéthez szokott szürkéi villámgyorsan cikáznak végig a félhomályos helyiségen, s néhány pillanat alatt világossá válik számára, hogy egyetlen általa felvázolt rémkép sem vált valósággá. Valami sokkal szörnyűbb történt.
A markolat felé tartó kéz megáll félúton. Norennar tekintete a felborított vödörre siklik. A szétszórt vásznakra. A megszáradt foltokra. A rózsaszín vízre. Végül az ágyra. Karja lassan visszaereszkedik maga mellé. Nem szól.
Amselyë megindul, ő pedig néhány lépéssel beljebb merészkedik. Nem követi közvetlenül a nőt. Saját útját járja a szobában, miközben tekintete aprólékosan végigkutat mindent, amit, ha a hajnal gyenge fénye nem is, mélységi szemei megmutatnak neki. Régi beidegződés. A nyomokból próbál történetet faragni. Mi történt először. Mi következett utána. Ki mozdított el valamit. Hol kapkodtak. Hol fogyott el a remény.
Amselyë azonban egy pillanatra meginog mellette. Norennar épp csak oldalra kapja a fejét, amikor érzi, hogy a nő keze belé kapaszkodik. Az érintésre ösztönösen megfeszül, tekintete azonnal a boszorkára villan, mintha reflexből azt keresné, újabb trükk következik-e. Most azonban semmi ilyesmit nem lát rajta. Csak azt, hogy valóban szüksége volt valamire, ami megtartja.
Norennar nem húzódik el.
Nem segít rá látványosan, nem karolja át, nem mond semmit. Egyszerűen ott marad, szilárdan a lábán, és hagyja, hogy Amselyë néhány pillanatig belé kapaszkodjon. Talán épp ez az, ami a legfurcsább az egészben.
Amikor Amselyë továbbindul, Norennar tekintete még egy rövid ideig rajta marad, csak aztán fordul ismét az ágy felé. Az asszonyra csak röviden néz rá. Éppen elégszer látott már halottat ahhoz, hogy ne kelljen pulzust keresnie. A viaszsápadt arc, a mozdulatlan mellkas és a lepedőn szétterült sötét vérfolt önmagában elmond mindent. A durva metszésnél azonban tovább időzik tekintete. Állkapcsa lassan megfeszül. Nem ért a szüléshez. A gyógyításhoz sem különösebben. Sebeket viszont látott már. Sokfélét.
Ez nem gyógyító keze nyomának tűnik. Még egy tapasztalatlan mészároshoz sem méltó munka. Ez bizony a kétségbeesett kapkodás nyoma.
A két apró test látványa mellett már nem tud ugyanolyan könnyedén elsiklani. Szürkéi előbb az egyikre, majd a másikra vándorolnak. Arca nem változik meg. Legalábbis első pillantásra. Csak a szemében történik valami. Valami apró, amit talán még ő maga sem tudna megnevezni. A felnőtt holtakhoz hozzászokott. Katonákhoz. Banditákhoz. Zsoldosokhoz. Még akár civilekhez is. Ehhez nem.
Norennar lassú és fájdalmas sóhajt présel ki ajkai közt. Tekintete aztán Amselyëre talál. Nem szól hozzá. Csak figyeli a nőt, némán. Talán most először azóta, hogy találkoztak, nem azt keresi a nő mozdulataiban, hol rejlik a következő trükk. Nem azt figyeli, melyik kéz indul a tőrért, melyik szó mögött lapul hazugság, vagy mikor próbálja ismét valamiféle játékba rángatni. Egyszerűen csak nézi, ahogy a boszorka az asszony mellé térdel. Ahogy megérinti a halottat. Aztán az egyik gyermeket. Majd a másikat.
Amselyë korábbi szavai akaratlanul is visszahangzani kezdenek elméjében.
„Bába vagyok.”
Norennar tekintete lassan elfordul róla. Talán legalább ebben nem hazudott. A halk nyikordulásra azonban ismét megfeszül. Feje rögtön a hang irányába fordul, keze ezúttal el is éri a kard markolatát. Tekintete felfelé kúszik. A kötél. A lábak. Végül az arc. Norennar keze lecsúszik a markolatról. Sokáig nézi a férfit. A természetellenesen megnyúlt nyakat, az oldalra billent fejet, a kötél mély nyomát a bőrön. Az arc elszíneződött, az ajkak sötétek, a nyitva maradt szemek pedig már nem látnak semmit abból, ami alattuk maradt. A test súlya mereven húzza lefelé a kötelet, miközben időnként alig észrevehetően megmozdul a gerenda alatt.
Alatta a felborított szék. Norennarnak nincs szüksége többre. Tekintete visszavándorol az asszonyra. A sebre. Az ikrekre. Majd ismét a férfira. Lassan összeáll a történet. Nem tudhatja pontosan, mi történt. Talán soha senki nem fogja. De eleget látott ahhoz, hogy elképzelje a férfi kétségbeesését. A vajúdó asszonyt. A késő bábát. A kést, amelyhez végül azért nyúlt, mert már semmi mást nem tudott tenni. Aztán a csendet, amikor minden próbálkozása ellenére sem sírt fel senki.
Norennar elhúzza a száját. A tekintete megkeményedik, de harag nincs benne. Csak valami nehéz, kellemetlen üresség. Odakint közben tovább énekelnek a madarak. Milyen különösen közömbös tud lenni a világ. Amselyë hangja töri meg gondolatait.
Norennar tekintete lassan a nőre vetül. Továbbra is némán figyeli őt, alig pár lélegzetvétel erejéig, majd némán bólint egyet. Nem tesz megjegyzést a Sorsról. Az istenekről. Arról sem, hogy néhány perccel korábban még azt bizonygatta, senkinek sem tartozik semmivel. Egyszerűen csak bólint.
A felakasztott férfihoz lép. Közelről még rosszabb a látvány, de Norennar arca változatlan marad. Felállítja a földön heverő széket, majd egy pillanatra végigméri annak lábait, mielőtt ránehezedne. Nem hiányzik neki, hogy a korábbi bódulat és vérveszteség után egy összetákolt ülőalkalmatosság miatt törje ki a nyakát. Előhúzza tőrét, aztán fellép rá. Egyik karját mélyen a holttest hóna alá csúsztatja, magához húzza a férfit, amennyire a kötél engedi. Súlyosabb, mint amire számított. Az élőt a saját izmai legalább valamelyest tartják. A halott nem segít. Minden súlyával ránehezedik. Norennar megfeszíti magát. A tőr pengéje a kötélhez simul. Egy húzás. Még egy. A rostok engednek. A kötél hirtelen elszakad.
Norennar hangosan felmordul. A teljes súly egyetlen pillanat alatt szakad rá. A szék megbillen alatta, Norennar pedig ösztönösen dobja félre a tőrt, hogy másik kezével is megtarthassa a testet. Sérült alkarjába azonnal éles fájdalom hasít. Fogai összecsikordulnak, a friss kötés alatt lüktetni kezd a seb, de valahogy sikerül megtartania az egyensúlyát. Lehuppan a székről. A férfi testét vállára igazítja, majd néhány nehézkes lépéssel az ágyhoz viszi. Ott már jóval óvatosabban engedi le. Nem dobja. Nem ejti. Letérdel, egyik kezével megtámasztja a hátát, és lassan a földre fekteti az asszony mellé. Csak, amikor kiegyenesedik, szólal meg.*
- Tégy velük, amit szeretnél. Bármit, amitől úgy véled, békében nyugodnak majd.
*Nem vár választ.
Megfordul, megkeresi a korábban eldobott tőrt, majd ezt követően kisétál a viskóból.
A reggeli levegő szinte arcon csapja a látottak után. Mélyen teleszívja vele tüdejét, mintha ki akarná mosni belőle a viskóban ülő vér és halál szagát. Néhány pillanatig csak áll a küszöb előtt. Aztán körbenéz.
Valamit keres.Nem kell sokáig. A viskó oldalához toldott, vesszőből font tárolóban szerszámok sorakoznak. Norennar félrehajt néhány nyelet, míg végül rá nem talál arra, amire szüksége van. Egy ásóra. Kihúzza a többi közül, majd a ház mögé indul. Nem keres különleges helyet. Nem ért a temetkezési szokásokhoz, és jelenleg nem is tudja, Amselyë istene mit várna el tőlük. Egy dolgot tud. A halottat el kell tüntetni. Vagy tűzzel, vagy földdel. Ezen gondolattól vezényelve, olyan földdarabot választ, amely elég távol esik a háztól, nem áll rajta víz, és néhány közeli fa valamennyi árnyékot ad fölé.
Leszúrja az ásót. Aztán megáll. Lenéz magára. A páncélra, amelyet alig néhány perce kínkeservesen csatolt vissza. Halkan felsóhajt.*
- Persze…
*Morogja maga elé. Az ásót a földben hagyja, majd ismét nekilát a szíjaknak. Ezúttal saját akaratából hámozza le magáról a felesleges páncéldarabokat. Gondosan egy kupacba rendezi őket. Kardját azonban nem teszi közéjük. A hüvelyt lecsatolja, és közvetlenül a gödör számára kijelölt hely mellé fekteti, hogy egyetlen mozdulattal elérhesse. Tőre pedig az övén marad.
Csak ezután fogja meg ismét az ásó nyelét. Egy pillanatra a viskó felé néz. Tegnap este még kinevette volna azt, aki azt mondja neki, hogy pirkadatkor egy boszorka kedvéért sírt fog ásni egy teljes családnak. Egy teljes családnak, akinek a vére talán pont az ő kezén szárad.
A gondolat keserű félmosolyt csal arcára. Aztán bakancsát az ásó felső peremére helyezi. Beletapos. A vas először nehezen harap bele a földbe. Norennar ránehezedik, kifordítja az első darabot, majd félrehajítja. Aztán még egyet. És még egyet. Nem az istenekért. Nem a Végzetért. Még csak nem is azért, mert Amselyë azt mondta, tartozik vele. Egyszerűen azért, mert négy halott fekszik odabent. És valakinek el kell temetnie őket.*
*Norennar néhány lépéssel lemaradva követi Amselyët a viskóhoz. A nő sietségével ellentétben ő egyelőre nem kapkod. Szürke tekintete végigjárja a környező házakat, a magas füvet, majd a rengeteg irányából rájuk vetülő hosszú árnyékokat. A látszólagos béke cseppet sem nyugtatja meg. Sőt. Az elmúlt hetek tapasztalatai alapján éppen az ilyen csend az, amely mögött rendszerint valami kellemetlen lapul. Amikor a boszorka minden óvatosságát félretéve belöki az ajtót, Norennar már kevésbé könnyelmű. Csak azután lépi át a küszöböt, hogy Amselyë eltűnt odabent. A hideget érzi meg először. Aztán a szagot. Vér.
Orrcimpái alig észrevehetően kitágulnak. Ép keze ösztönösen indul a kard markolata felé, miközben elméje pillanatok alatt sorakoztatja fel a lehető legrosszabb lehetőségeket. Zöldbőrűek. Rajtaütés. Talán csapda. Talán mind együtt. Sötéthez szokott szürkéi villámgyorsan cikáznak végig a félhomályos helyiségen, s néhány pillanat alatt világossá válik számára, hogy egyetlen általa felvázolt rémkép sem vált valósággá. Valami sokkal szörnyűbb történt.
A markolat felé tartó kéz megáll félúton. Norennar tekintete a felborított vödörre siklik. A szétszórt vásznakra. A megszáradt foltokra. A rózsaszín vízre. Végül az ágyra. Karja lassan visszaereszkedik maga mellé. Nem szól.
Amselyë megindul, ő pedig néhány lépéssel beljebb merészkedik. Nem követi közvetlenül a nőt. Saját útját járja a szobában, miközben tekintete aprólékosan végigkutat mindent, amit, ha a hajnal gyenge fénye nem is, mélységi szemei megmutatnak neki. Régi beidegződés. A nyomokból próbál történetet faragni. Mi történt először. Mi következett utána. Ki mozdított el valamit. Hol kapkodtak. Hol fogyott el a remény.
Amselyë azonban egy pillanatra meginog mellette. Norennar épp csak oldalra kapja a fejét, amikor érzi, hogy a nő keze belé kapaszkodik. Az érintésre ösztönösen megfeszül, tekintete azonnal a boszorkára villan, mintha reflexből azt keresné, újabb trükk következik-e. Most azonban semmi ilyesmit nem lát rajta. Csak azt, hogy valóban szüksége volt valamire, ami megtartja.
Norennar nem húzódik el.
Nem segít rá látványosan, nem karolja át, nem mond semmit. Egyszerűen ott marad, szilárdan a lábán, és hagyja, hogy Amselyë néhány pillanatig belé kapaszkodjon. Talán épp ez az, ami a legfurcsább az egészben.
Amikor Amselyë továbbindul, Norennar tekintete még egy rövid ideig rajta marad, csak aztán fordul ismét az ágy felé. Az asszonyra csak röviden néz rá. Éppen elégszer látott már halottat ahhoz, hogy ne kelljen pulzust keresnie. A viaszsápadt arc, a mozdulatlan mellkas és a lepedőn szétterült sötét vérfolt önmagában elmond mindent. A durva metszésnél azonban tovább időzik tekintete. Állkapcsa lassan megfeszül. Nem ért a szüléshez. A gyógyításhoz sem különösebben. Sebeket viszont látott már. Sokfélét.
Ez nem gyógyító keze nyomának tűnik. Még egy tapasztalatlan mészároshoz sem méltó munka. Ez bizony a kétségbeesett kapkodás nyoma.
A két apró test látványa mellett már nem tud ugyanolyan könnyedén elsiklani. Szürkéi előbb az egyikre, majd a másikra vándorolnak. Arca nem változik meg. Legalábbis első pillantásra. Csak a szemében történik valami. Valami apró, amit talán még ő maga sem tudna megnevezni. A felnőtt holtakhoz hozzászokott. Katonákhoz. Banditákhoz. Zsoldosokhoz. Még akár civilekhez is. Ehhez nem.
Norennar lassú és fájdalmas sóhajt présel ki ajkai közt. Tekintete aztán Amselyëre talál. Nem szól hozzá. Csak figyeli a nőt, némán. Talán most először azóta, hogy találkoztak, nem azt keresi a nő mozdulataiban, hol rejlik a következő trükk. Nem azt figyeli, melyik kéz indul a tőrért, melyik szó mögött lapul hazugság, vagy mikor próbálja ismét valamiféle játékba rángatni. Egyszerűen csak nézi, ahogy a boszorka az asszony mellé térdel. Ahogy megérinti a halottat. Aztán az egyik gyermeket. Majd a másikat.
Amselyë korábbi szavai akaratlanul is visszahangzani kezdenek elméjében.
„Bába vagyok.”
Norennar tekintete lassan elfordul róla. Talán legalább ebben nem hazudott. A halk nyikordulásra azonban ismét megfeszül. Feje rögtön a hang irányába fordul, keze ezúttal el is éri a kard markolatát. Tekintete felfelé kúszik. A kötél. A lábak. Végül az arc. Norennar keze lecsúszik a markolatról. Sokáig nézi a férfit. A természetellenesen megnyúlt nyakat, az oldalra billent fejet, a kötél mély nyomát a bőrön. Az arc elszíneződött, az ajkak sötétek, a nyitva maradt szemek pedig már nem látnak semmit abból, ami alattuk maradt. A test súlya mereven húzza lefelé a kötelet, miközben időnként alig észrevehetően megmozdul a gerenda alatt.
Alatta a felborított szék. Norennarnak nincs szüksége többre. Tekintete visszavándorol az asszonyra. A sebre. Az ikrekre. Majd ismét a férfira. Lassan összeáll a történet. Nem tudhatja pontosan, mi történt. Talán soha senki nem fogja. De eleget látott ahhoz, hogy elképzelje a férfi kétségbeesését. A vajúdó asszonyt. A késő bábát. A kést, amelyhez végül azért nyúlt, mert már semmi mást nem tudott tenni. Aztán a csendet, amikor minden próbálkozása ellenére sem sírt fel senki.
Norennar elhúzza a száját. A tekintete megkeményedik, de harag nincs benne. Csak valami nehéz, kellemetlen üresség. Odakint közben tovább énekelnek a madarak. Milyen különösen közömbös tud lenni a világ. Amselyë hangja töri meg gondolatait.
Norennar tekintete lassan a nőre vetül. Továbbra is némán figyeli őt, alig pár lélegzetvétel erejéig, majd némán bólint egyet. Nem tesz megjegyzést a Sorsról. Az istenekről. Arról sem, hogy néhány perccel korábban még azt bizonygatta, senkinek sem tartozik semmivel. Egyszerűen csak bólint.
A felakasztott férfihoz lép. Közelről még rosszabb a látvány, de Norennar arca változatlan marad. Felállítja a földön heverő széket, majd egy pillanatra végigméri annak lábait, mielőtt ránehezedne. Nem hiányzik neki, hogy a korábbi bódulat és vérveszteség után egy összetákolt ülőalkalmatosság miatt törje ki a nyakát. Előhúzza tőrét, aztán fellép rá. Egyik karját mélyen a holttest hóna alá csúsztatja, magához húzza a férfit, amennyire a kötél engedi. Súlyosabb, mint amire számított. Az élőt a saját izmai legalább valamelyest tartják. A halott nem segít. Minden súlyával ránehezedik. Norennar megfeszíti magát. A tőr pengéje a kötélhez simul. Egy húzás. Még egy. A rostok engednek. A kötél hirtelen elszakad.
Norennar hangosan felmordul. A teljes súly egyetlen pillanat alatt szakad rá. A szék megbillen alatta, Norennar pedig ösztönösen dobja félre a tőrt, hogy másik kezével is megtarthassa a testet. Sérült alkarjába azonnal éles fájdalom hasít. Fogai összecsikordulnak, a friss kötés alatt lüktetni kezd a seb, de valahogy sikerül megtartania az egyensúlyát. Lehuppan a székről. A férfi testét vállára igazítja, majd néhány nehézkes lépéssel az ágyhoz viszi. Ott már jóval óvatosabban engedi le. Nem dobja. Nem ejti. Letérdel, egyik kezével megtámasztja a hátát, és lassan a földre fekteti az asszony mellé. Csak, amikor kiegyenesedik, szólal meg.*
- Tégy velük, amit szeretnél. Bármit, amitől úgy véled, békében nyugodnak majd.
*Nem vár választ.
Megfordul, megkeresi a korábban eldobott tőrt, majd ezt követően kisétál a viskóból.
A reggeli levegő szinte arcon csapja a látottak után. Mélyen teleszívja vele tüdejét, mintha ki akarná mosni belőle a viskóban ülő vér és halál szagát. Néhány pillanatig csak áll a küszöb előtt. Aztán körbenéz.
Valamit keres.Nem kell sokáig. A viskó oldalához toldott, vesszőből font tárolóban szerszámok sorakoznak. Norennar félrehajt néhány nyelet, míg végül rá nem talál arra, amire szüksége van. Egy ásóra. Kihúzza a többi közül, majd a ház mögé indul. Nem keres különleges helyet. Nem ért a temetkezési szokásokhoz, és jelenleg nem is tudja, Amselyë istene mit várna el tőlük. Egy dolgot tud. A halottat el kell tüntetni. Vagy tűzzel, vagy földdel. Ezen gondolattól vezényelve, olyan földdarabot választ, amely elég távol esik a háztól, nem áll rajta víz, és néhány közeli fa valamennyi árnyékot ad fölé.
Leszúrja az ásót. Aztán megáll. Lenéz magára. A páncélra, amelyet alig néhány perce kínkeservesen csatolt vissza. Halkan felsóhajt.*
- Persze…
*Morogja maga elé. Az ásót a földben hagyja, majd ismét nekilát a szíjaknak. Ezúttal saját akaratából hámozza le magáról a felesleges páncéldarabokat. Gondosan egy kupacba rendezi őket. Kardját azonban nem teszi közéjük. A hüvelyt lecsatolja, és közvetlenül a gödör számára kijelölt hely mellé fekteti, hogy egyetlen mozdulattal elérhesse. Tőre pedig az övén marad.
Csak ezután fogja meg ismét az ásó nyelét. Egy pillanatra a viskó felé néz. Tegnap este még kinevette volna azt, aki azt mondja neki, hogy pirkadatkor egy boszorka kedvéért sírt fog ásni egy teljes családnak. Egy teljes családnak, akinek a vére talán pont az ő kezén szárad.
A gondolat keserű félmosolyt csal arcára. Aztán bakancsát az ásó felső peremére helyezi. Beletapos. A vas először nehezen harap bele a földbe. Norennar ránehezedik, kifordítja az első darabot, majd félrehajítja. Aztán még egyet. És még egyet. Nem az istenekért. Nem a Végzetért. Még csak nem is azért, mert Amselyë azt mondta, tartozik vele. Egyszerűen azért, mert négy halott fekszik odabent. És valakinek el kell temetnie őket.*
5512. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-08-29 21:49:52
Üzenet elküldve: 2026-08-29 21:49:52
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
-Valóban…szerencséd van -*szólal meg a nő nagy sokára, választ adva a rengetegben elhangzó megállapításra.*-Nem sokan tölhették velem a pirkadatot eddig, ha az éjszakám is az övék volt. És még mindig élsz. Ez több, mint amit a legtöbb bugris elmondhatott magáról. Mit gondolsz, melyik részében ferdítettem a históriának? A bábát nem hiszed, vagy azt, hogy nem ártani akartam neked?
*A gyors léptek ellenére is kecsesen mozog az elf, szinte átsuhan az avaron, hogy aztán a rengeteg mellett emelkedő sötét viskócskák egyike felé vegye az irányt.
Merthogy sötét…
Hiába festi vörösre a felkelő nap a falakat, azokat mégis sötét árnyékok cirádázzák, mely az erdő mögötti horizont felől ébredezik, így vetve árnyékot a házikókra. A madarak csivitelnek, a levegő még friss a reggel hűvösétől. A hosszú fűszálakon meg-megül a harmat. Minden békésnek tűnik.
Túlságosan is békésnek a helyzethez képest.
A boszorka felsőajka magasra húzódik, fekete fogai feszülten villannak meg mindössze egyetlen pillanatra. Lomha, elcsigázott mozdulattal dörgöli le jobb felsőkarjáról bal tenyerével az arra kiült, kelletlen lúdbőrt, majd keze átvándorol tarkójára, hogy azt is átmasszírozgassa.*
-Valami nem jó…
*A szavakat alig hallhatóan leheli maga elé. Lépteit megszaporázza, elővigyázatossága egészen elhal. Kurtán koppint párat a durva megmunkálású hevenyeg ajtóra, hogy aztán pillanatokkal később belökje maga előtt.
Az egyterű viskóban félhomály honol.
Odabent jóval hidegebb van, mint odakint. A tűzhelyben már csak néhány parázsló fahasáb izzik, vöröses fényük időnként végigpásztázza a helyiséget, de a szoba nagy részét már a hajnal fakó derensége tölti meg. A levegő nehéz. Fémes, kesernyés szag ül benne, melyet a füst, az izzadság és valami sokkal baljósabb próbál elrejteni.
Vér.
Nem friss, annál ezerszer rosszabb.
Amsel feszülten fülel, várja az úszjülöttek sírását, a nő zihálását, vagy legalább nyöszörgését, a fiatal férj ideges neszelését, ám a ház néma. Túlságosan is az.
A kígyótekintet lassan szokik hozzá a sötétséghez, így végigpásztázza azt. Egy felborított vödör, a földön szétszóródott vásznak. Egy asztalról lesodort edény, melynek tartalma már megszáradt a padlón. A tűz mellett egy lavór, benne rózsaszínre színeződött, zavaros víz.
Aztán megpillantja az ágyat.
A szíve kettőt ver hevesebben, félre. Érzi, ahogy a gyomra a mellkasába csúszik, ahogy elhagyja a vér a végtagjait. Meginog, inas kezei erősen kapaszkodnak meg az első szilárd dologban, ami a keze ügyébe akad. A sötételf az.
Az asszony az ágyban fekszik. A teste még mindig a szülés utáni helyzetben van, egyik karja erőtlenül lelóg a fekhely szélén. Arca viaszsápadt, ajkai enyhén szétnyílnak. Olyan mozdulatlan, hogy egyetlen pillanatig talán még az agyat is megtévesztheti, hiheti az ember, csak elaludt a kimerültségtől.
Csakhogy a nő nem alszik, ez messziről látszik.
Amsel lábai maguktól indulnak meg, közelebb viszik. A tekintete először az asszony arcára, majd a testre siklik. A lepedő szinte átázott a vértől. Az arcvonásai megkeményednek, hűvös ujjai a nő nyakához érnek. Maga sem tudja miért ellenőrzi a szívverését, a választ már rég tudja. Magas alakja egészen meghajlik, már-már apróra zsugorodik, ahogy az ágy mellé térdel. Mozdulatlan, épp úgy imádkozhat, mint sírhat. Ám egyiket sem teszi, figyel. Teste úgy feszül meg akár az íj, melyet húznak, amint ujjai az átázott hálóinghez érnek, melyet gondosan hajtottak vissza az asszonyi testre. Csúnya, hosszanti vágás tárul eléjük.
A metszés durva és szabálytalan. Nem gyakorlott kéz munkája, nem olyan seb, amelyet hozzáértő bába vagy gyógyító ejtene. A vágás kétségbeesett próbálkozásról árulkodik, olyanról, ahol már csak akkor nyúltak késhez, mikor nem maradt más remény.
A bába tekintete elsötétül. Nem kellett volna így történnie.
Csak ekkor veszi észre a két apró alakot. Az egyik az ágy lábánál fekszik egy összegyűrt takarón, a másik a fekhely mellett, gondatlanul odakészített pólyában. Az ikrek.
Amsel térdelésben csúszik az ágy végében lévőhöz, ujjbegye szelíden ér a piciny mellkashoz, aztán ugyan így tesz testvérével is, ám nem történik semmi. Nincs mozdulat, nincs sírás, nincs lélegzet sem. Az egyik már egészen kihűlt, a másik még épphogy csak őrzi a test melegét, ám ez sem ad okot a reményre, mindössze az elmúlás lassúságát mutatja.
A nő szempillái megrebbennek. Hogy a csalódottság, a tehetetlen düh, vagy a sírni akarás marja jobban a szemét, nehezen tudná megmondani. Két gyermek, egy anya… három élet, melynek itt kéne lennie. Most, ebben a világban.*
-Ki segített neked….?
*A kérdés önkéntelenül hagyja el cserepes ajkait, ám a válasz egészen máshonnan jön, mint gondolnák. Valami halkan nyikordul a ház másik feléből. A bába megmerevedik, majd lassan felegyenesedik. A tekintete a gerendák felé emelkedik.
A férfit először csak a félhományban látja. Egy alak, amely túl mozdulatlan ahhoz, hogy élő ember legyen. A kötél feszesen húzódik fel a mennyezet egyik gerendáján. Aztán a hajnal fénye eléri az arcot. A férj lóg ott, a gerendán, alatta egy felborított szék.
Amsel nem szól. Nem kell közelebb mennie, nem kell megérintenie, pontosan tudja. Felfogja azt, amit lát.
A férfi utolsó kétségbeesett kísérletei után már nem maradt senki, akihez segítségért fordulhatott volna. Mire a bába megérkezett, a házban már minden segítség értelmét vesztette. A nő valószínűleg még élt, mikor a férfi megpróbálta világra segíteni a gyermekeket, a gyermekek azonban nem sírtak fel, az asszony pedig nem élte túl. Mikor a férfi végül megértette, mit tett és mi volt az, amire nem volt képes, hogy megtegye, egyedül maradt a házban a halottaival.
A bába tekintete ismét az ágyra siklik. A felkelő nap első sugarai közben lassan bekúsznak a deszkák résein. Aranyszínű csíkokat festenek a padlóra, végig a szétszórt vásznakon, a felborult széken, az asszony mozdulatlan kezén.
Odakint tovább csicseregnek a madarak, a harmat lassan felszárad a fűszálakról.
A világ felébred, ám a ház már sosem fog.
A kígyószemek ezernyi érzelemről árulkodnak, ahogy a sötételfre tévednek. A telt ajkak színtelenné válnak, ahogy összepréselődnek, szájzugai, állán és orrán a finom izmok mindössze egy pillanatra megremegnek. Úgy tűnhet sírni fog.
Vagy ordítani.
Ám egyiket sem teszi. Mély levegőt vesz, hagyja, hogy tüdeje megteljen a fémes, enyészet itatta levegővel, majd keze először homlokára, végül ajkára, torkára és mellkasára vándorol. Rituális kézmozdulatsor, távoli világot és annak kultúráját idéző.*
-Nem hagyhatjuk őket így itt…Segíts nekem…
*A tény nyilvánvaló, miben várja a segítséget. Ha életet adni nem is tudott, végső tiszteletet talán még sikerülhet.*
-Valóban…szerencséd van -*szólal meg a nő nagy sokára, választ adva a rengetegben elhangzó megállapításra.*-Nem sokan tölhették velem a pirkadatot eddig, ha az éjszakám is az övék volt. És még mindig élsz. Ez több, mint amit a legtöbb bugris elmondhatott magáról. Mit gondolsz, melyik részében ferdítettem a históriának? A bábát nem hiszed, vagy azt, hogy nem ártani akartam neked?
*A gyors léptek ellenére is kecsesen mozog az elf, szinte átsuhan az avaron, hogy aztán a rengeteg mellett emelkedő sötét viskócskák egyike felé vegye az irányt.
Merthogy sötét…
Hiába festi vörösre a felkelő nap a falakat, azokat mégis sötét árnyékok cirádázzák, mely az erdő mögötti horizont felől ébredezik, így vetve árnyékot a házikókra. A madarak csivitelnek, a levegő még friss a reggel hűvösétől. A hosszú fűszálakon meg-megül a harmat. Minden békésnek tűnik.
Túlságosan is békésnek a helyzethez képest.
A boszorka felsőajka magasra húzódik, fekete fogai feszülten villannak meg mindössze egyetlen pillanatra. Lomha, elcsigázott mozdulattal dörgöli le jobb felsőkarjáról bal tenyerével az arra kiült, kelletlen lúdbőrt, majd keze átvándorol tarkójára, hogy azt is átmasszírozgassa.*
-Valami nem jó…
*A szavakat alig hallhatóan leheli maga elé. Lépteit megszaporázza, elővigyázatossága egészen elhal. Kurtán koppint párat a durva megmunkálású hevenyeg ajtóra, hogy aztán pillanatokkal később belökje maga előtt.
Az egyterű viskóban félhomály honol.
Odabent jóval hidegebb van, mint odakint. A tűzhelyben már csak néhány parázsló fahasáb izzik, vöröses fényük időnként végigpásztázza a helyiséget, de a szoba nagy részét már a hajnal fakó derensége tölti meg. A levegő nehéz. Fémes, kesernyés szag ül benne, melyet a füst, az izzadság és valami sokkal baljósabb próbál elrejteni.
Vér.
Nem friss, annál ezerszer rosszabb.
Amsel feszülten fülel, várja az úszjülöttek sírását, a nő zihálását, vagy legalább nyöszörgését, a fiatal férj ideges neszelését, ám a ház néma. Túlságosan is az.
A kígyótekintet lassan szokik hozzá a sötétséghez, így végigpásztázza azt. Egy felborított vödör, a földön szétszóródott vásznak. Egy asztalról lesodort edény, melynek tartalma már megszáradt a padlón. A tűz mellett egy lavór, benne rózsaszínre színeződött, zavaros víz.
Aztán megpillantja az ágyat.
A szíve kettőt ver hevesebben, félre. Érzi, ahogy a gyomra a mellkasába csúszik, ahogy elhagyja a vér a végtagjait. Meginog, inas kezei erősen kapaszkodnak meg az első szilárd dologban, ami a keze ügyébe akad. A sötételf az.
Az asszony az ágyban fekszik. A teste még mindig a szülés utáni helyzetben van, egyik karja erőtlenül lelóg a fekhely szélén. Arca viaszsápadt, ajkai enyhén szétnyílnak. Olyan mozdulatlan, hogy egyetlen pillanatig talán még az agyat is megtévesztheti, hiheti az ember, csak elaludt a kimerültségtől.
Csakhogy a nő nem alszik, ez messziről látszik.
Amsel lábai maguktól indulnak meg, közelebb viszik. A tekintete először az asszony arcára, majd a testre siklik. A lepedő szinte átázott a vértől. Az arcvonásai megkeményednek, hűvös ujjai a nő nyakához érnek. Maga sem tudja miért ellenőrzi a szívverését, a választ már rég tudja. Magas alakja egészen meghajlik, már-már apróra zsugorodik, ahogy az ágy mellé térdel. Mozdulatlan, épp úgy imádkozhat, mint sírhat. Ám egyiket sem teszi, figyel. Teste úgy feszül meg akár az íj, melyet húznak, amint ujjai az átázott hálóinghez érnek, melyet gondosan hajtottak vissza az asszonyi testre. Csúnya, hosszanti vágás tárul eléjük.
A metszés durva és szabálytalan. Nem gyakorlott kéz munkája, nem olyan seb, amelyet hozzáértő bába vagy gyógyító ejtene. A vágás kétségbeesett próbálkozásról árulkodik, olyanról, ahol már csak akkor nyúltak késhez, mikor nem maradt más remény.
A bába tekintete elsötétül. Nem kellett volna így történnie.
Csak ekkor veszi észre a két apró alakot. Az egyik az ágy lábánál fekszik egy összegyűrt takarón, a másik a fekhely mellett, gondatlanul odakészített pólyában. Az ikrek.
Amsel térdelésben csúszik az ágy végében lévőhöz, ujjbegye szelíden ér a piciny mellkashoz, aztán ugyan így tesz testvérével is, ám nem történik semmi. Nincs mozdulat, nincs sírás, nincs lélegzet sem. Az egyik már egészen kihűlt, a másik még épphogy csak őrzi a test melegét, ám ez sem ad okot a reményre, mindössze az elmúlás lassúságát mutatja.
A nő szempillái megrebbennek. Hogy a csalódottság, a tehetetlen düh, vagy a sírni akarás marja jobban a szemét, nehezen tudná megmondani. Két gyermek, egy anya… három élet, melynek itt kéne lennie. Most, ebben a világban.*
-Ki segített neked….?
*A kérdés önkéntelenül hagyja el cserepes ajkait, ám a válasz egészen máshonnan jön, mint gondolnák. Valami halkan nyikordul a ház másik feléből. A bába megmerevedik, majd lassan felegyenesedik. A tekintete a gerendák felé emelkedik.
A férfit először csak a félhományban látja. Egy alak, amely túl mozdulatlan ahhoz, hogy élő ember legyen. A kötél feszesen húzódik fel a mennyezet egyik gerendáján. Aztán a hajnal fénye eléri az arcot. A férj lóg ott, a gerendán, alatta egy felborított szék.
Amsel nem szól. Nem kell közelebb mennie, nem kell megérintenie, pontosan tudja. Felfogja azt, amit lát.
A férfi utolsó kétségbeesett kísérletei után már nem maradt senki, akihez segítségért fordulhatott volna. Mire a bába megérkezett, a házban már minden segítség értelmét vesztette. A nő valószínűleg még élt, mikor a férfi megpróbálta világra segíteni a gyermekeket, a gyermekek azonban nem sírtak fel, az asszony pedig nem élte túl. Mikor a férfi végül megértette, mit tett és mi volt az, amire nem volt képes, hogy megtegye, egyedül maradt a házban a halottaival.
A bába tekintete ismét az ágyra siklik. A felkelő nap első sugarai közben lassan bekúsznak a deszkák résein. Aranyszínű csíkokat festenek a padlóra, végig a szétszórt vásznakon, a felborult széken, az asszony mozdulatlan kezén.
Odakint tovább csicseregnek a madarak, a harmat lassan felszárad a fűszálakról.
A világ felébred, ám a ház már sosem fog.
A kígyószemek ezernyi érzelemről árulkodnak, ahogy a sötételfre tévednek. A telt ajkak színtelenné válnak, ahogy összepréselődnek, szájzugai, állán és orrán a finom izmok mindössze egy pillanatra megremegnek. Úgy tűnhet sírni fog.
Vagy ordítani.
Ám egyiket sem teszi. Mély levegőt vesz, hagyja, hogy tüdeje megteljen a fémes, enyészet itatta levegővel, majd keze először homlokára, végül ajkára, torkára és mellkasára vándorol. Rituális kézmozdulatsor, távoli világot és annak kultúráját idéző.*
-Nem hagyhatjuk őket így itt…Segíts nekem…
*A tény nyilvánvaló, miben várja a segítséget. Ha életet adni nem is tudott, végső tiszteletet talán még sikerülhet.*
5511. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-08-25 23:32:01
Üzenet elküldve: 2026-08-25 23:32:01
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 9
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 9
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*Pontosan ugyanannyi idő lenne neki az ismeretlen városba menni, mint az ismerős otthonba. Már így is túl sokat időzött.
A levegő városa nem hozta meg számára az üdítő változás szelét, legújabb férje oldalán sem találta meg azt a boldogságot, melyre számított. Számított rá? Számít ez?
Nem számít.
Vagyontalanul, sosevolt becsületétől és talmi tisztességétől megfosztva, mindössze egyetlen jó ruhájában szedi a lábait. Ha az érmék híján is van, a józan észnek aligha, bár ezzel vitatkozhatna bárki, akinek felvázolná egy jó kupa ital mellett, milyen időkben adta "költözködésre" a fejét.
Rossz pénz nem vész el, aki kikötői söpredék volt, az kikötői söpredék is marad, azokra meg úgyis vigyáznak az istenek egészen addig, míg már nem.
Figyelmesen, sietve halad az erdőszéli tisztás irányából érkezve a szántóföldeken át. Gyakran meg-megáll fülelni és figyelni, ha kell meg is bújik. Nem kíván sem orkkal, sem haramiával találkozni.*
A levegő városa nem hozta meg számára az üdítő változás szelét, legújabb férje oldalán sem találta meg azt a boldogságot, melyre számított. Számított rá? Számít ez?
Nem számít.
Vagyontalanul, sosevolt becsületétől és talmi tisztességétől megfosztva, mindössze egyetlen jó ruhájában szedi a lábait. Ha az érmék híján is van, a józan észnek aligha, bár ezzel vitatkozhatna bárki, akinek felvázolná egy jó kupa ital mellett, milyen időkben adta "költözködésre" a fejét.
Rossz pénz nem vész el, aki kikötői söpredék volt, az kikötői söpredék is marad, azokra meg úgyis vigyáznak az istenek egészen addig, míg már nem.
Figyelmesen, sietve halad az erdőszéli tisztás irányából érkezve a szántóföldeken át. Gyakran meg-megáll fülelni és figyelni, ha kell meg is bújik. Nem kíván sem orkkal, sem haramiával találkozni.*
5510. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-08-25 16:45:40
Üzenet elküldve: 2026-08-25 16:45:40
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 528
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 528
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Füstbe ment//
*Aligha láthatja a küzdelmet, hogy felbukkanna a szó, mégis visszaharapja a másik. Csupán mozdulatok vannak, kézügybe akadt feleslegességek. Ha kíváncsi is, nehéz elcsendesíteni saját bensőjét. Ezernyi a kérdés, s még több, hogy miért is érdekli. Hátára húzódik a lúdbőr, ahogy közelebb lép a félvér, majd a bögrét szorítva újra elmegy. Sosem látott még olyat, hogy ne eredjen meg valaki nyelve ettől a szertől. Hogy ne kapna választ akkor is, ha nem kötnék az orrára. Rengetegszer kellett már ehhez és máshoz folyamodnia, ő maga a főzetei és mérgei nélkül nem volna képes eleget adni ahhoz, hogy titkokat, érzéseket rebegjenek el neki. Vagy talán soha nem is próbálta egyenesen. Úgy bugyog fel benne a felismerés, mintha hamarosan robbanna. Egyetlen kapocs sincs az életében, ami megengedné neki, hogy ne kerülőúton, erkölcstelenül jusson hozzá valamihez. Valakihez. És még csak aranyat sem kapott érte.
Résnyire nyílik ajka, úgy néz Kyr felé. Kiábrándultan tekint rajta végig tetőtől-talpig. Mégis mit gondolt, mit akart? Mit keres itt, miért válaszokat, miért akar ismerni? Mit képzeleg arról, hogy jelentéssel bír egyáltalán, hogy jön és fogadják. Ennyire szánalmas az élete, hogy ott keresgél, ahol tényleg nem kap semmit? Visszavágyik még mindig oda, ahol mentesül ezektől a hangoktól a fejében. Hiányzik a struktúra, a megtervezett lépések, a végrehajtás. Szétesett a világ, amit ismert. Még Vensharhoz sem tudna menekülni munkáért. Nem volt magányos, mikor le volt kötve. A szabadságtól szakadt rá.
Ő is az ablak felé mered. A pipát szorítja, majd oda sem figyelve túr szabad kezével egy másik szütyő után, ami lefojtja a rezgését, a kikívánkozó üvöltést. Nem sok híja van, hogy ne szakadjon el valami, amit tényleg nem tud, hogy egyáltalán micsoda. Ha lenne neve, már rég kettejük közé öntötte volna. De amire nincsenek megfelelő szavak, azt még Elija sem könnyen piszkálja elő.*
//Füstbe ment//
*Aligha láthatja a küzdelmet, hogy felbukkanna a szó, mégis visszaharapja a másik. Csupán mozdulatok vannak, kézügybe akadt feleslegességek. Ha kíváncsi is, nehéz elcsendesíteni saját bensőjét. Ezernyi a kérdés, s még több, hogy miért is érdekli. Hátára húzódik a lúdbőr, ahogy közelebb lép a félvér, majd a bögrét szorítva újra elmegy. Sosem látott még olyat, hogy ne eredjen meg valaki nyelve ettől a szertől. Hogy ne kapna választ akkor is, ha nem kötnék az orrára. Rengetegszer kellett már ehhez és máshoz folyamodnia, ő maga a főzetei és mérgei nélkül nem volna képes eleget adni ahhoz, hogy titkokat, érzéseket rebegjenek el neki. Vagy talán soha nem is próbálta egyenesen. Úgy bugyog fel benne a felismerés, mintha hamarosan robbanna. Egyetlen kapocs sincs az életében, ami megengedné neki, hogy ne kerülőúton, erkölcstelenül jusson hozzá valamihez. Valakihez. És még csak aranyat sem kapott érte.
Résnyire nyílik ajka, úgy néz Kyr felé. Kiábrándultan tekint rajta végig tetőtől-talpig. Mégis mit gondolt, mit akart? Mit keres itt, miért válaszokat, miért akar ismerni? Mit képzeleg arról, hogy jelentéssel bír egyáltalán, hogy jön és fogadják. Ennyire szánalmas az élete, hogy ott keresgél, ahol tényleg nem kap semmit? Visszavágyik még mindig oda, ahol mentesül ezektől a hangoktól a fejében. Hiányzik a struktúra, a megtervezett lépések, a végrehajtás. Szétesett a világ, amit ismert. Még Vensharhoz sem tudna menekülni munkáért. Nem volt magányos, mikor le volt kötve. A szabadságtól szakadt rá.
Ő is az ablak felé mered. A pipát szorítja, majd oda sem figyelve túr szabad kezével egy másik szütyő után, ami lefojtja a rezgését, a kikívánkozó üvöltést. Nem sok híja van, hogy ne szakadjon el valami, amit tényleg nem tud, hogy egyáltalán micsoda. Ha lenne neve, már rég kettejük közé öntötte volna. De amire nincsenek megfelelő szavak, azt még Elija sem könnyen piszkálja elő.*
5509. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-08-23 15:58:24
Üzenet elküldve: 2026-08-23 15:58:24
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A Horda mögött...//
*A kocogásban az a jó, hogy viszonylag gyorsan halad, még sem óvatlanul. És elég gyors is ahhoz, hogy ne vegyen el túl sok időt. Ettől függetlenül, követve a nyomokat jó ideig lohol a Horda nyomában.
Olykor előbukkannak emlékei közül az erdőben eltöltött napok viszontagságai, a kóborlás, melyben társait kereste, és nem tagadhatja magának a csalódottság is felbukkan, melyet akkor érzett, mikor rájött, senkit nem talál. De Buga nem az a fajta ork, aki sokáig keseregne. Élete amúgy is tele volt és van változással. Egyszer azt hallotta valakitől, hogy egyetlen dolog állandó, és az a változás. Kicsit kitekert gondolat ez, de akár honnan is vette szemügyre, igaznak tartotta. Most sincsen ez másként. Újabb változás van, megint alakul a világ, és neki is része van benne.
Kocog hát tovább, követve a nyomokat...*
*A kocogásban az a jó, hogy viszonylag gyorsan halad, még sem óvatlanul. És elég gyors is ahhoz, hogy ne vegyen el túl sok időt. Ettől függetlenül, követve a nyomokat jó ideig lohol a Horda nyomában.
Olykor előbukkannak emlékei közül az erdőben eltöltött napok viszontagságai, a kóborlás, melyben társait kereste, és nem tagadhatja magának a csalódottság is felbukkan, melyet akkor érzett, mikor rájött, senkit nem talál. De Buga nem az a fajta ork, aki sokáig keseregne. Élete amúgy is tele volt és van változással. Egyszer azt hallotta valakitől, hogy egyetlen dolog állandó, és az a változás. Kicsit kitekert gondolat ez, de akár honnan is vette szemügyre, igaznak tartotta. Most sincsen ez másként. Újabb változás van, megint alakul a világ, és neki is része van benne.
Kocog hát tovább, követve a nyomokat...*
5508. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-08-21 12:24:11
Üzenet elküldve: 2026-08-21 12:24:11
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Füstbe ment//
*Hiába a pakolás, ideig-óráig jelent csak szedett-vedett megoldást. Az ujjai alól elfogynak a dolgok, s csakhamar azon kapja magát, hogy az ablakon túli sötétbe mered. Szóval leírható nincs a gondolatok között, amikkel az ismerős, bőr alatt tartott haragját kutatja, mintha nem is a sajátja lenne. A hosszúéletű mindig csak éleszti, tűzfészekbe fújt friss levegő. Hiába zárja be az ajtót, bejön az ablakon át. Venni kéne a kabátját és elmenni. Menni amíg az idegek végén remegő indulat lemarad, menni, amíg nem marad más a világon. Menni amíg össze nem esik.. A semmibe mered az eső mosta üvegen át.
A háta mögött fán súrlódó fa hangja megüti a fülét, hozzászokott már, hogy amikor a legmélyebben van is figyeljen maga körül a zajokra. Hirtelen lobban a haragja a gyanúra, de mielőtt mozdulna már hallja a kérdést. A másik kérdéseire van most a legkevésbé szüksége. Mikor adott választ, hogy azt gondolja…
Bosszúsan fordul, hogy a baljában maradt régi vessző, toll, és madzag darabokat a tűzre vesse, hirtelen fényt lobbantva a kis lakban megült árnyak közé. Mi ellen. A válasz akaratosabban kíván a felszínre törni, mint szokott, mégis elharapva marad a megfeszült állkapocs mögött. A tűzbe bámul maga előtt. Honnan az indulat, nem volt mindig vele, pontosan tudja. Forró a kifújt lélegzet, amivel elfordítja a fejét a közéjük dobott dolgokat elnyelő lángokról. Nincs szüksége kérdésekre.
A nő felé indul, nem ül azonban vissza hozzá a padra, felé sem néz, a pipát sem veszi ki annak kezéből. A poharáért nyúl és húzza magához, elemelve az asztalról. Mint akinek nincs helye, úgy lép vissza a kandalló elé, annak meleg köveinek a közelébe. Távolabb attól, akit bánthat, valami elfoglaltságot mímelő dologgal a kezében, mégis inkább úgy szorulnak az átmelegedett cserépedényre az ujjai mintha valami biztosat keresne benne.*
//Füstbe ment//
*Hiába a pakolás, ideig-óráig jelent csak szedett-vedett megoldást. Az ujjai alól elfogynak a dolgok, s csakhamar azon kapja magát, hogy az ablakon túli sötétbe mered. Szóval leírható nincs a gondolatok között, amikkel az ismerős, bőr alatt tartott haragját kutatja, mintha nem is a sajátja lenne. A hosszúéletű mindig csak éleszti, tűzfészekbe fújt friss levegő. Hiába zárja be az ajtót, bejön az ablakon át. Venni kéne a kabátját és elmenni. Menni amíg az idegek végén remegő indulat lemarad, menni, amíg nem marad más a világon. Menni amíg össze nem esik.. A semmibe mered az eső mosta üvegen át.
A háta mögött fán súrlódó fa hangja megüti a fülét, hozzászokott már, hogy amikor a legmélyebben van is figyeljen maga körül a zajokra. Hirtelen lobban a haragja a gyanúra, de mielőtt mozdulna már hallja a kérdést. A másik kérdéseire van most a legkevésbé szüksége. Mikor adott választ, hogy azt gondolja…
Bosszúsan fordul, hogy a baljában maradt régi vessző, toll, és madzag darabokat a tűzre vesse, hirtelen fényt lobbantva a kis lakban megült árnyak közé. Mi ellen. A válasz akaratosabban kíván a felszínre törni, mint szokott, mégis elharapva marad a megfeszült állkapocs mögött. A tűzbe bámul maga előtt. Honnan az indulat, nem volt mindig vele, pontosan tudja. Forró a kifújt lélegzet, amivel elfordítja a fejét a közéjük dobott dolgokat elnyelő lángokról. Nincs szüksége kérdésekre.
A nő felé indul, nem ül azonban vissza hozzá a padra, felé sem néz, a pipát sem veszi ki annak kezéből. A poharáért nyúl és húzza magához, elemelve az asztalról. Mint akinek nincs helye, úgy lép vissza a kandalló elé, annak meleg köveinek a közelébe. Távolabb attól, akit bánthat, valami elfoglaltságot mímelő dologgal a kezében, mégis inkább úgy szorulnak az átmelegedett cserépedényre az ujjai mintha valami biztosat keresne benne.*
5507. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-08-17 11:02:51
Üzenet elküldve: 2026-08-17 11:02:51
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 528
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 528
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Füstbe ment//
*Megüti hegyes füleit az idegenül csengő morranás. Nem a hang… tán megszokott, hogy olykor csupán ennyi kap válaszul. A nyelv, amiről olyan keveset tud. A számára ismeretlen. Kyr és a zsigerei alá bekúszott lénye, akit az első perctől, mintha mindig is tudott volna, hogy kicsoda, hogy mivel bosszanthatja, netán nyugtathatja le, mégsem tud róla semmit.
Apró ujjak dobolását érzi a mellkasán belül, mi a gyors ütemről vált, markolni kezd és belekapaszkodik a szívébe. Bennreked a levegő, s érzetei kivetüléseképpen a sajátjai szorulnak rá a bögrére, miben alig úszik még valami. A szer, ami felszínre hoz bármit, amiről tudomást sem akar venni, de megnevezni sem tudná. Nincs fogalma a hagyományos értelemben vett barátságról, nincs fogalma a testvéri szeretetről, arról pedig végképp nincs, ha csak úgy egyszerűen értékes számára valaki. Nem tudja társítani, nincs mihez. Nem lehet megmagyarázni azt, ami nem vert még gyökeret benne csak úgy… saját választásképpen. Itt van, holott innen kellene elmenekülni, mert bármi történjék vissza akar térni. Eső elől.
Megingatja a fejét. Elija játszadozik vele, lehetetlen boszorka lehetett, ha efféle szereket neveztek el róla. Tudja, mit hoz elő, mégis hazugnak kívánja beállítani. Úgy volna könnyebb. Nem magáról akart újabb képeket kapni viszont. Próbálja felmérni a mozzanatokból, hogy dolgozik-e a férfiben is, de nem látja az arcát. Úgy cselekszik, mint máskor. Kezeivel köt le gondolatokat. Tán hevesebben, de abban sem lehet biztos, hogy jól észleli, túl sok minden adna okot arra, hogy félreértelmezzen. A tűz ropogásától még a lélegzetet sem hallja, jobb volna a nagyobb csönd. Hátha kihallatszódna a gondolat. Bolygatni akarja, annak bensőjét megpiszkálni, mint ahogy a parazsat kotorná arrébb, hogy helye legyen a lángnak.
Vibrálnak a gondolatok, óaranyai pásztázzák a teret, lelki szemei előtt pedig a kis könyvecske megannyi mintája. Azok, amik még nincsenek a bőrbe vésve. Kyr is eső elől menekülhetett ide. Idegen a szó, ami kicsusszan, ha nem figyel eléggé. Mint amikor miatta riadt álmából. Mikor védtelen. Az Elijától védtelen a lélek. Tudnia kell, hogy ki a fél-elf és miért húzza ide mindig valami hozzá. Akaratlan nyúl a pipáért, szinte átmászik az asztallapon érte, de nem töm bele semmit. A fa karistolja a fát, ahogy visszahúzódik, miközben megszólal.*
- És mi ellen ad oltalmat igazából?
*Mintha nem lett volna szünet a két kérdése között. Még az sem fontos, hogy maga is reagált valamit közötte.*
//Füstbe ment//
*Megüti hegyes füleit az idegenül csengő morranás. Nem a hang… tán megszokott, hogy olykor csupán ennyi kap válaszul. A nyelv, amiről olyan keveset tud. A számára ismeretlen. Kyr és a zsigerei alá bekúszott lénye, akit az első perctől, mintha mindig is tudott volna, hogy kicsoda, hogy mivel bosszanthatja, netán nyugtathatja le, mégsem tud róla semmit.
Apró ujjak dobolását érzi a mellkasán belül, mi a gyors ütemről vált, markolni kezd és belekapaszkodik a szívébe. Bennreked a levegő, s érzetei kivetüléseképpen a sajátjai szorulnak rá a bögrére, miben alig úszik még valami. A szer, ami felszínre hoz bármit, amiről tudomást sem akar venni, de megnevezni sem tudná. Nincs fogalma a hagyományos értelemben vett barátságról, nincs fogalma a testvéri szeretetről, arról pedig végképp nincs, ha csak úgy egyszerűen értékes számára valaki. Nem tudja társítani, nincs mihez. Nem lehet megmagyarázni azt, ami nem vert még gyökeret benne csak úgy… saját választásképpen. Itt van, holott innen kellene elmenekülni, mert bármi történjék vissza akar térni. Eső elől.
Megingatja a fejét. Elija játszadozik vele, lehetetlen boszorka lehetett, ha efféle szereket neveztek el róla. Tudja, mit hoz elő, mégis hazugnak kívánja beállítani. Úgy volna könnyebb. Nem magáról akart újabb képeket kapni viszont. Próbálja felmérni a mozzanatokból, hogy dolgozik-e a férfiben is, de nem látja az arcát. Úgy cselekszik, mint máskor. Kezeivel köt le gondolatokat. Tán hevesebben, de abban sem lehet biztos, hogy jól észleli, túl sok minden adna okot arra, hogy félreértelmezzen. A tűz ropogásától még a lélegzetet sem hallja, jobb volna a nagyobb csönd. Hátha kihallatszódna a gondolat. Bolygatni akarja, annak bensőjét megpiszkálni, mint ahogy a parazsat kotorná arrébb, hogy helye legyen a lángnak.
Vibrálnak a gondolatok, óaranyai pásztázzák a teret, lelki szemei előtt pedig a kis könyvecske megannyi mintája. Azok, amik még nincsenek a bőrbe vésve. Kyr is eső elől menekülhetett ide. Idegen a szó, ami kicsusszan, ha nem figyel eléggé. Mint amikor miatta riadt álmából. Mikor védtelen. Az Elijától védtelen a lélek. Tudnia kell, hogy ki a fél-elf és miért húzza ide mindig valami hozzá. Akaratlan nyúl a pipáért, szinte átmászik az asztallapon érte, de nem töm bele semmit. A fa karistolja a fát, ahogy visszahúzódik, miközben megszólal.*
- És mi ellen ad oltalmat igazából?
*Mintha nem lett volna szünet a két kérdése között. Még az sem fontos, hogy maga is reagált valamit közötte.*
5506. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-08-13 21:32:45
Üzenet elküldve: 2026-08-13 21:32:45
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Füstbe ment//
*Talán csak fáradt. Nyűgös, s ezért érzi megremegni a gondolatai szélén a felszín alatt felfutó haragot a szavakra. Füst. Bár nem látja, kétsége sincs felőle, hogy a nő újra csak azt kutatja. Észrevétlen áll meg a keze a pakolásban; az asztalra támaszkodik, maga elé meredve, mintha háttal állva is észrevehetné a saját árnyéka mögött a nőét, ahogy a félrehajított pipáért nyújtózkodik.. A rosszallónak induló ránc hamar haragossá válik a szemöldöke között, ahogy összevonva őket becsukja a szemét, félhangosan mordulva valamit válaszul, anélkül, hogy felnézne. Hogy nem a közös nyelven szinte biztos, bár megmondani sem tudná, miért nem erőlködik jobban, hogy magába fojtsa az idegen szavakat. A hosszúéletű az oka, mindent összezavar. Akármikor azt érzi, hogy maga mögött tudta, hogy megtanulta, hogy érti és uralja; a közelében mindig csak felbukik a lenyelt harag. Talán nincs is más odabent..
Türelmetlen kezd újra pakolásba, hogy lefoglalja a kezét, a szemét, a gondolatait. Amíg nem látja valóban mozdulni a nőt a füstjéért, nincs oka tűzre dobni az egészet, most már akár táskástul, hiszen a pipa csak eszköz. Figyelemelterelés. Nem érti, a másik miért nem látja ezt. Semmi köze hozzá. A kezéhez sem, a sziklákhoz, a hóbortos mászáshoz, de mégis itt van, itt van megint az eső elől. A peremen tartja még a semmiből felizzó haragját, ismeri az érzést, ha nem is érti, hogyan bukott fel ezúttal; céltalan tartja, amíg tudja, bár megint csak egy van a közelében, aki megtöri a nyugalmat, a csendet, a tudatosan világtól választott távolságát.. Megfeszülnek az izmok a hátán – lejjebb engedve az állát rejti árnyékba az arcát, úgy pakol tovább. Lassan azonban elfogy a keze alól, ami elvonhatná a figyelmét a semmiből hirtelen szilajabbul mozduló gondolatokról.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.08.13 21:35:55
//Füstbe ment//
*Talán csak fáradt. Nyűgös, s ezért érzi megremegni a gondolatai szélén a felszín alatt felfutó haragot a szavakra. Füst. Bár nem látja, kétsége sincs felőle, hogy a nő újra csak azt kutatja. Észrevétlen áll meg a keze a pakolásban; az asztalra támaszkodik, maga elé meredve, mintha háttal állva is észrevehetné a saját árnyéka mögött a nőét, ahogy a félrehajított pipáért nyújtózkodik.. A rosszallónak induló ránc hamar haragossá válik a szemöldöke között, ahogy összevonva őket becsukja a szemét, félhangosan mordulva valamit válaszul, anélkül, hogy felnézne. Hogy nem a közös nyelven szinte biztos, bár megmondani sem tudná, miért nem erőlködik jobban, hogy magába fojtsa az idegen szavakat. A hosszúéletű az oka, mindent összezavar. Akármikor azt érzi, hogy maga mögött tudta, hogy megtanulta, hogy érti és uralja; a közelében mindig csak felbukik a lenyelt harag. Talán nincs is más odabent..
Türelmetlen kezd újra pakolásba, hogy lefoglalja a kezét, a szemét, a gondolatait. Amíg nem látja valóban mozdulni a nőt a füstjéért, nincs oka tűzre dobni az egészet, most már akár táskástul, hiszen a pipa csak eszköz. Figyelemelterelés. Nem érti, a másik miért nem látja ezt. Semmi köze hozzá. A kezéhez sem, a sziklákhoz, a hóbortos mászáshoz, de mégis itt van, itt van megint az eső elől. A peremen tartja még a semmiből felizzó haragját, ismeri az érzést, ha nem is érti, hogyan bukott fel ezúttal; céltalan tartja, amíg tudja, bár megint csak egy van a közelében, aki megtöri a nyugalmat, a csendet, a tudatosan világtól választott távolságát.. Megfeszülnek az izmok a hátán – lejjebb engedve az állát rejti árnyékba az arcát, úgy pakol tovább. Lassan azonban elfogy a keze alól, ami elvonhatná a figyelmét a semmiből hirtelen szilajabbul mozduló gondolatokról.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.08.13 21:35:55
5505. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-08-11 09:11:35
Üzenet elküldve: 2026-08-11 09:11:35
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Csizmaorra hangosan csosszan a szikkadt göröngyökön, ahogy Thalyssa egyszer-csak, váratlanul megszólal. Nem a váratlan megszólalás maga lepi meg annyira, hogy azt is elfelejtse hirtelen, hogy miként kell megemelnie a lábát, hanem amit a lány mond.*
- Hogy mi..?
*Látja a keskeny váll apró rándulásának mozdulatát a nehéz bunda alatt. Legszívesebben megragadná azt a vállat, hogy magával szembe fordítsa Thalyssát.
Naar.
Csupán egyvalaki nevezte őt így az életében, senki más, minthogy ezt a nevet más nem is hallhatta, nem is ismerhette sosem. Grimbauld hívta őt így olykor, több évnyi cinkosság és bajtársiasság után, bizalmasan. Egészen biztos benne, hogy sosem említette ezt Thalyssának. Biztos, hogy sosem említette neki? Vajon motyogott-e lázálmában, és ha igen, miket? Mit árulhatott el még a lánynak?
Úgy érzi, hogy a mellkasát szorító kövek száma csak növekszik a gondolataitól. Megpróbál hát nem erre gondolni, de a lány mondata, az a különös, oda nem illő mondat azon a különös, oda nem illő hangon csak vissza-visszapofátlankodik elméje előterébe.
Hát megpróbál helyette odafigyelni a lépéseire, nem rutinból haladni; végignéz a mellettük lomhán elnyúló tarlón, aminek feltépett háta arról árulkodik, hogy a földből kisarjadt terményt már jó két hata feltépték. Orrát eltölti a bágyadt, fonnyadni otthagyott szárak édeskés illata, és a meleg por szaga, ami szinte torkára ül.
Elfogadja a felé nyújtott butykost, noha neki is fityeg egy a vállán átvetett hosszú bőrszíjra akasztva. Bármikor megosztaná azt a lánnyal, ha annak kiürülne a sajátja. Apró kortyokat iszik, megforgatva nyelvén a vizet és lassan lenyelve azt, hogy a folyadék minél tovább legyen a szájában. Apró trükk ez, Grimbauld tanította neki még régen. Ha kevés a vized, hitesd el magaddal, hogy bőséggel bírsz vele; az ősi ösztönök fittyet hánynak a tényekre.
Az egyik ilyen lassan leengedett korty akad a torkán, ahogy Thalyssa olyan dolgokról kezd beszélni, amikhez talán sok köze nincs is. Kézháttal törli meg száját miután kiköhögte magát, és olyan arccal néz a lányra, mintha valami különösen érdekes lényt látna a helyén állni: ezüstszínű, egyetlen szarvát homloka közepén viselő kecses lófélét, vagy hasonlót. Saját arcának színe a félig érett szilva mélyvörösébe fordul, ahogy Thalyssa azt kezdi boncolgatni, hogy megérné-e vagy sem magját pont belé plántálni. Nem akar erre gondolni, mert a gondolatot is idegennek érzi, de a szavaktól eszébe jut a lány testének melege ahogy az hozzá tapadva aludt mámorosan, fejének súlya mellkasán, ahogy magához húzva tartotta őt a földön ülve. Nagyot pislog és megrázza a fejét. Hogy a gondolatoktól szabaduljon, vagy hogy megtagadja a lány szavait a tartott asszonyokról és elvetett magokról..?
Egy helyben állva bámul az újra elinduló Thalyssa után, visszaadja kezébe a butykost mikor aztán maga is elindul és mellé ér.*
- Hah.. még hogy te..?! *-a döbbenettől-meglepődéstől nyúlt arccal néz a lányra, ahogy az arról beszél, hogy majd Ő ad engedélyt NEKI arra, hogy boldog legyen. Hirtelenjében azt se tudja, hogy köpjön-e vagy nyeljen, csak néz a vörös haj által keretezett arcra, amit a nevetés szépít meg épp.*
- Szemtelen vagy! *-rázza meg a fejét sóhajtva, de szájzugaiban ott ül a mosoly halvány árnyéka. Rájött hát, hogy a lány csak a bolondját járatja vele; legalábbis így értelmezi magában a dolgot. Fejét oldalra biccenti, még mindig somolygva kérdez vissza: -* Igen..?
*Újra megcsusszan csizmaorra a földön, ahogy Thalyssa elmondja neki hogy miről szeretne hallani most. Hogy a téma, vagy az ismét elhangzó név miatt.. vagy a kettő együtt készteti erre? Tűnődőn néz a lányra, eljátszik a gondolattal, hogy belemegy a nyilvánvalóan provokálásnak szánt játékába, és olyan dolgokat mond neki, amiktől nem a haja lesz az egyetlen igazán vörös dolog a lányon, de végül meggondolja magát. Ahogy a kishúgának sem -már ha lenne, de nincs, amennyire tudja legalábbis-, úgy Thalyssának sem lenne kényelmes ilyen dolgokról mesélnie, még ha csak komolytalanul is.*
- Inkább nem. *-rázza meg a fejét, és úgy hunyorint a lányra, hogy az szinte gunyorosnak is tűnhet egy pillanatra-* A végén még.. tudod.. ostobaságokat álmodnál.
*Nem túl jó emberismerő, és a női mozdulatokban még annyira sem tudott sosem jól olvasni; de a lány arcának változása, és a mozdulat, ahogy az a haját simítja hátra, sok jót nem ígér neki. Szemei óvatosan szűkülnek össze, bár maga sem tudja, pontosan mire számít. Arra viszont, amit Thalyssa mond, egészen biztosan még csak nem is gondolt.
Harmadjára is felakad a csizmaorra egy göröngyben, a félérett-szilva-szín ismét kikönyököli helyét az arcán, halkan nyög fel.*
- He..?
*Tágra nyílt szemmel néz a lányra, majd inkább előre fordul tőle, attól fél, hogy az arcára sok minden, túlzottan is sok minden kiül most. Sosem értett ahhoz, hogy elkendőzze azt, ami a fejében jár. Hirtelen megint eszébe jut a lány testének melege és súlya, eszébe jut az, amit csupán az imént mondott el a hiába is elplántálandó magjáról, és arcát már nem előrefordítja, hanem el, el a lánytól, hogy az ne is lásson rá.*
- Igazán.. megnyugtató.. *-szinte csak fogai között átszűrve dünnyögi válaszát az erényei biztonságát firtató kijelentésre.*
A hozzászólás írója (Nardem Olnort) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.08.11 09:15:14
//Különös fiú//
*Csizmaorra hangosan csosszan a szikkadt göröngyökön, ahogy Thalyssa egyszer-csak, váratlanul megszólal. Nem a váratlan megszólalás maga lepi meg annyira, hogy azt is elfelejtse hirtelen, hogy miként kell megemelnie a lábát, hanem amit a lány mond.*
- Hogy mi..?
*Látja a keskeny váll apró rándulásának mozdulatát a nehéz bunda alatt. Legszívesebben megragadná azt a vállat, hogy magával szembe fordítsa Thalyssát.
Naar.
Csupán egyvalaki nevezte őt így az életében, senki más, minthogy ezt a nevet más nem is hallhatta, nem is ismerhette sosem. Grimbauld hívta őt így olykor, több évnyi cinkosság és bajtársiasság után, bizalmasan. Egészen biztos benne, hogy sosem említette ezt Thalyssának. Biztos, hogy sosem említette neki? Vajon motyogott-e lázálmában, és ha igen, miket? Mit árulhatott el még a lánynak?
Úgy érzi, hogy a mellkasát szorító kövek száma csak növekszik a gondolataitól. Megpróbál hát nem erre gondolni, de a lány mondata, az a különös, oda nem illő mondat azon a különös, oda nem illő hangon csak vissza-visszapofátlankodik elméje előterébe.
Hát megpróbál helyette odafigyelni a lépéseire, nem rutinból haladni; végignéz a mellettük lomhán elnyúló tarlón, aminek feltépett háta arról árulkodik, hogy a földből kisarjadt terményt már jó két hata feltépték. Orrát eltölti a bágyadt, fonnyadni otthagyott szárak édeskés illata, és a meleg por szaga, ami szinte torkára ül.
Elfogadja a felé nyújtott butykost, noha neki is fityeg egy a vállán átvetett hosszú bőrszíjra akasztva. Bármikor megosztaná azt a lánnyal, ha annak kiürülne a sajátja. Apró kortyokat iszik, megforgatva nyelvén a vizet és lassan lenyelve azt, hogy a folyadék minél tovább legyen a szájában. Apró trükk ez, Grimbauld tanította neki még régen. Ha kevés a vized, hitesd el magaddal, hogy bőséggel bírsz vele; az ősi ösztönök fittyet hánynak a tényekre.
Az egyik ilyen lassan leengedett korty akad a torkán, ahogy Thalyssa olyan dolgokról kezd beszélni, amikhez talán sok köze nincs is. Kézháttal törli meg száját miután kiköhögte magát, és olyan arccal néz a lányra, mintha valami különösen érdekes lényt látna a helyén állni: ezüstszínű, egyetlen szarvát homloka közepén viselő kecses lófélét, vagy hasonlót. Saját arcának színe a félig érett szilva mélyvörösébe fordul, ahogy Thalyssa azt kezdi boncolgatni, hogy megérné-e vagy sem magját pont belé plántálni. Nem akar erre gondolni, mert a gondolatot is idegennek érzi, de a szavaktól eszébe jut a lány testének melege ahogy az hozzá tapadva aludt mámorosan, fejének súlya mellkasán, ahogy magához húzva tartotta őt a földön ülve. Nagyot pislog és megrázza a fejét. Hogy a gondolatoktól szabaduljon, vagy hogy megtagadja a lány szavait a tartott asszonyokról és elvetett magokról..?
Egy helyben állva bámul az újra elinduló Thalyssa után, visszaadja kezébe a butykost mikor aztán maga is elindul és mellé ér.*
- Hah.. még hogy te..?! *-a döbbenettől-meglepődéstől nyúlt arccal néz a lányra, ahogy az arról beszél, hogy majd Ő ad engedélyt NEKI arra, hogy boldog legyen. Hirtelenjében azt se tudja, hogy köpjön-e vagy nyeljen, csak néz a vörös haj által keretezett arcra, amit a nevetés szépít meg épp.*
- Szemtelen vagy! *-rázza meg a fejét sóhajtva, de szájzugaiban ott ül a mosoly halvány árnyéka. Rájött hát, hogy a lány csak a bolondját járatja vele; legalábbis így értelmezi magában a dolgot. Fejét oldalra biccenti, még mindig somolygva kérdez vissza: -* Igen..?
*Újra megcsusszan csizmaorra a földön, ahogy Thalyssa elmondja neki hogy miről szeretne hallani most. Hogy a téma, vagy az ismét elhangzó név miatt.. vagy a kettő együtt készteti erre? Tűnődőn néz a lányra, eljátszik a gondolattal, hogy belemegy a nyilvánvalóan provokálásnak szánt játékába, és olyan dolgokat mond neki, amiktől nem a haja lesz az egyetlen igazán vörös dolog a lányon, de végül meggondolja magát. Ahogy a kishúgának sem -már ha lenne, de nincs, amennyire tudja legalábbis-, úgy Thalyssának sem lenne kényelmes ilyen dolgokról mesélnie, még ha csak komolytalanul is.*
- Inkább nem. *-rázza meg a fejét, és úgy hunyorint a lányra, hogy az szinte gunyorosnak is tűnhet egy pillanatra-* A végén még.. tudod.. ostobaságokat álmodnál.
*Nem túl jó emberismerő, és a női mozdulatokban még annyira sem tudott sosem jól olvasni; de a lány arcának változása, és a mozdulat, ahogy az a haját simítja hátra, sok jót nem ígér neki. Szemei óvatosan szűkülnek össze, bár maga sem tudja, pontosan mire számít. Arra viszont, amit Thalyssa mond, egészen biztosan még csak nem is gondolt.
Harmadjára is felakad a csizmaorra egy göröngyben, a félérett-szilva-szín ismét kikönyököli helyét az arcán, halkan nyög fel.*
- He..?
*Tágra nyílt szemmel néz a lányra, majd inkább előre fordul tőle, attól fél, hogy az arcára sok minden, túlzottan is sok minden kiül most. Sosem értett ahhoz, hogy elkendőzze azt, ami a fejében jár. Hirtelen megint eszébe jut a lány testének melege és súlya, eszébe jut az, amit csupán az imént mondott el a hiába is elplántálandó magjáról, és arcát már nem előrefordítja, hanem el, el a lánytól, hogy az ne is lásson rá.*
- Igazán.. megnyugtató.. *-szinte csak fogai között átszűrve dünnyögi válaszát az erényei biztonságát firtató kijelentésre.*
A hozzászólás írója (Nardem Olnort) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.08.11 09:15:14
5504. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-08-11 00:34:43
Üzenet elküldve: 2026-08-11 00:34:43
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 173
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 173
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*Elgondolkodva lépdel a magas fűben, rágja amit korábban a csónakban hallott. A férfinek nincs olyan, hogy „haza, nincs olyan, hogy otthon”. Ő mindig szolgált valahol. Nincs asszonya, és gyermeke sem. Hisz neki. A szemei nem hazudnak, elárulják az igazát.*
-Én vagyok az otthonod, Naar.
*Egyszerű szavak, mégis, a hanglejtés mégsem egészen az övé. Nem pillant a férfire, egyre csak a ritkuló füvet figyeli, melyet hamarosan a szántó vált fel. Ha a férfi visszakérdezne, maga is visszakérdez, ám mindössze hümmentéssel. Ha tovább kérdez, tudakolja mit mondott a lány, Thalyssa megrázza a fejét. Fogalma sincs, nem emlékszik. Talán nem mondott semmit. Legalább is ő megmerne rá esküdni, hogy nem mondott semmit, beképzeli csak a férfi.
A szántók kihaltak. Nem igazán talál rajta semmit sem már, amit érdemes lehetne lopni, a parasztok szinte mind a biztonságot nyújtó város és annak aranyköpenyesei mögött igyekeznek menedéket találni. A nap már magasan jár, talán délután is lehet. Egészen gyorsan, jól haladnak. Hamarosan elérnek tán az erdőig is.
Thalyssa koncentrál, nem fárad, de a szája roppant mód száraz. Érzi, ahogy feszülnek az ajkai, ahogy az izmai elcsigázottak. Hiányzik neki a pipa, vagyis…inkább annak a füstje, de rágyújtani csak este kíván. Mindössze egy pillanatra áll meg, míg az oldalán fityegő vizes tömlőbe iszik, majd azt nyújta készségesen a férfi felé is. Csöndesen figyeli, ahogy amaz is iszik.*
-Tudod, kár érted. Azt hiszem érdemes lenne elhintened a magjaid egy erős, nagy asszonyban. Vagy akár többen is. Gyönyörű fiókákat nemzhetnél, erőseket, akik két emberöltőnyi telet is megélhetnének. Szívesen tudnám magaménak azokat. Büszke lennék rá, hogy az én leányaim. Na, most mit fuldokolsz, minek vagy olyan mohó!?
*Erősen ütöget párat a hunyorgó katona lapockái közé, így igyekezve kiverni belőle a félrenyelt kortyot.*
-Belém hiába is vetnél bármilyen magot, meddő talajra lelnél. A fajtám nem képes egyetlen életet sem kinevelni, ezt az árat fizetjük a szolgálatunkért és hűségünkért az istenünk felé. Van módja annak, hogy viselős legyen a fajtánk, de…az tiltott tan. Nem beszédnek való. -*nyáltalanul köp félre reflexszerűen, így adva teret véleményének és babonáinak.*- Ezért lesz bába sok közölünk, mi így adunk életet. Így lesz teljes a körforgás. -*először jobb kezét emeli meg, majd a balt, így célozva az élet és halál rúnákra.*
-Egy szó mint száz, úgy hiszem el kéne vetned a magjaid. Te egy nagyon erős ember vagy, pocséklás lenne, ha nem szaporodnál. De ami a tiéd, az az enyém is, ne feledd. Mert…te az enyém vagy. Talán ha elég idős leszek megengedem neked, hogy asszonyt tarts. Úgy értem… -*ismét megindulva sétál a férfi mellett, lopva sandít rá, ajkaival egy pillanatra csücsörít.*-Ha elég idős leszek és visszaszereztem az erőm és a hatalmam már nem azért lesz szükségem, hogy megvédj, csak azért, mert az enyém vagy és örömöm lelem a látványodban. Akkor már megengedem neked majd, hogy nélkülem is boldog legyél.
*Nagyvonalúan legyint a férfi irányába úgy, ahogy dölyfös, sokgyűrűs nemes urak tennék zselléreik felé. Ám arca mindössze egyetlen pillanatra komoly, a szájzugában bujkáló mosoly minden komolyságot elcsorbít, így pillanatokkal később vidám, halk nevetés tör ki belőle. Kedves kis kacaj, meleg és barátságos, ám ami még annál is fontosabb, őszinte.*
-Látnád milyen képet vágsz! Nem kell a gondolataid olvasnom, ahhoz, hogy halljam „mégis mi az, hogy megengedem neked”?! Szeretem mikor ilyen képet vágsz, egészen kifejező! Szórakoztat, kedvemre van!
*Finom, szelíd mozdulattal löki meg kézfejével a másikét, így oldva annak esetleges arckifejezését, kellemetlen szájízét.*
-Egyébként igen…! Mit mi igen?! -*nyúlik meg kissé az arca, összevonja a szemöldökét, majd magasra húzza a jobboldalit.*- Igen is tudni szeretném. Mondd el nekem Naar, pontosan mit is kezdenél te két asszonnyal egyszerre? Na, ne szégyenlősködjél, most már meséld el, hát nagyon érdekel! De részletesen, mert elgondolni nem tudom!
*A rókaképre ragadozó vigyor ül ki, ahogy a másik képét figyeli. Fejét enyhén megbiccenti, úgy mered fel rá, vállait is valamivel fentebb húzza, így bólogat sunyin, álszenten. A pikirt válaszra, mely különös álmait méltatja mindössze a szempillája rebben. Arca nem vörösödik, szájzugai egy pillanatra görbülnek lentebb csupán, de az is csak a metsző fonákválasz előhírnöke.
Végül a szép arcra természetes, szelíd arckifejezés ül, olyan, mellyel az aggastyán mesterek pillantanak fiatal tanítványaikra, ha amazok újabb lecke megtanulása előtt állnak. Felrúnázott kezeivel kényelmesen simítja hátra haját, mintha csak legszebb formáját igyekezné adni az oktatás előtt, tenyereit összekulcsolja maga előtt, úgy pillant a másikra jártukban.*
-Nardem, Nardem… ugye tisztában vagy vele, hogy én a jövőt látom?
*Fejét hátrébb billenti, magabiztossága már-már zavarba ejtő, sűrű, világos szempillái alól sandít fel a másikra.*
-De nem kell aggódnod, az álmaimban sosem sírtál, úgyhogy úgy hiszem nem féltél. És nem is most lesz. A legtöbb áldozati rituáléhoz szűzvér kell, így egy ideig még biztonságban vannak az erényeid. A kikötőig biztosan.
//Különös fiú//
*Elgondolkodva lépdel a magas fűben, rágja amit korábban a csónakban hallott. A férfinek nincs olyan, hogy „haza, nincs olyan, hogy otthon”. Ő mindig szolgált valahol. Nincs asszonya, és gyermeke sem. Hisz neki. A szemei nem hazudnak, elárulják az igazát.*
-Én vagyok az otthonod, Naar.
*Egyszerű szavak, mégis, a hanglejtés mégsem egészen az övé. Nem pillant a férfire, egyre csak a ritkuló füvet figyeli, melyet hamarosan a szántó vált fel. Ha a férfi visszakérdezne, maga is visszakérdez, ám mindössze hümmentéssel. Ha tovább kérdez, tudakolja mit mondott a lány, Thalyssa megrázza a fejét. Fogalma sincs, nem emlékszik. Talán nem mondott semmit. Legalább is ő megmerne rá esküdni, hogy nem mondott semmit, beképzeli csak a férfi.
A szántók kihaltak. Nem igazán talál rajta semmit sem már, amit érdemes lehetne lopni, a parasztok szinte mind a biztonságot nyújtó város és annak aranyköpenyesei mögött igyekeznek menedéket találni. A nap már magasan jár, talán délután is lehet. Egészen gyorsan, jól haladnak. Hamarosan elérnek tán az erdőig is.
Thalyssa koncentrál, nem fárad, de a szája roppant mód száraz. Érzi, ahogy feszülnek az ajkai, ahogy az izmai elcsigázottak. Hiányzik neki a pipa, vagyis…inkább annak a füstje, de rágyújtani csak este kíván. Mindössze egy pillanatra áll meg, míg az oldalán fityegő vizes tömlőbe iszik, majd azt nyújta készségesen a férfi felé is. Csöndesen figyeli, ahogy amaz is iszik.*
-Tudod, kár érted. Azt hiszem érdemes lenne elhintened a magjaid egy erős, nagy asszonyban. Vagy akár többen is. Gyönyörű fiókákat nemzhetnél, erőseket, akik két emberöltőnyi telet is megélhetnének. Szívesen tudnám magaménak azokat. Büszke lennék rá, hogy az én leányaim. Na, most mit fuldokolsz, minek vagy olyan mohó!?
*Erősen ütöget párat a hunyorgó katona lapockái közé, így igyekezve kiverni belőle a félrenyelt kortyot.*
-Belém hiába is vetnél bármilyen magot, meddő talajra lelnél. A fajtám nem képes egyetlen életet sem kinevelni, ezt az árat fizetjük a szolgálatunkért és hűségünkért az istenünk felé. Van módja annak, hogy viselős legyen a fajtánk, de…az tiltott tan. Nem beszédnek való. -*nyáltalanul köp félre reflexszerűen, így adva teret véleményének és babonáinak.*- Ezért lesz bába sok közölünk, mi így adunk életet. Így lesz teljes a körforgás. -*először jobb kezét emeli meg, majd a balt, így célozva az élet és halál rúnákra.*
-Egy szó mint száz, úgy hiszem el kéne vetned a magjaid. Te egy nagyon erős ember vagy, pocséklás lenne, ha nem szaporodnál. De ami a tiéd, az az enyém is, ne feledd. Mert…te az enyém vagy. Talán ha elég idős leszek megengedem neked, hogy asszonyt tarts. Úgy értem… -*ismét megindulva sétál a férfi mellett, lopva sandít rá, ajkaival egy pillanatra csücsörít.*-Ha elég idős leszek és visszaszereztem az erőm és a hatalmam már nem azért lesz szükségem, hogy megvédj, csak azért, mert az enyém vagy és örömöm lelem a látványodban. Akkor már megengedem neked majd, hogy nélkülem is boldog legyél.
*Nagyvonalúan legyint a férfi irányába úgy, ahogy dölyfös, sokgyűrűs nemes urak tennék zselléreik felé. Ám arca mindössze egyetlen pillanatra komoly, a szájzugában bujkáló mosoly minden komolyságot elcsorbít, így pillanatokkal később vidám, halk nevetés tör ki belőle. Kedves kis kacaj, meleg és barátságos, ám ami még annál is fontosabb, őszinte.*
-Látnád milyen képet vágsz! Nem kell a gondolataid olvasnom, ahhoz, hogy halljam „mégis mi az, hogy megengedem neked”?! Szeretem mikor ilyen képet vágsz, egészen kifejező! Szórakoztat, kedvemre van!
*Finom, szelíd mozdulattal löki meg kézfejével a másikét, így oldva annak esetleges arckifejezését, kellemetlen szájízét.*
-Egyébként igen…! Mit mi igen?! -*nyúlik meg kissé az arca, összevonja a szemöldökét, majd magasra húzza a jobboldalit.*- Igen is tudni szeretném. Mondd el nekem Naar, pontosan mit is kezdenél te két asszonnyal egyszerre? Na, ne szégyenlősködjél, most már meséld el, hát nagyon érdekel! De részletesen, mert elgondolni nem tudom!
*A rókaképre ragadozó vigyor ül ki, ahogy a másik képét figyeli. Fejét enyhén megbiccenti, úgy mered fel rá, vállait is valamivel fentebb húzza, így bólogat sunyin, álszenten. A pikirt válaszra, mely különös álmait méltatja mindössze a szempillája rebben. Arca nem vörösödik, szájzugai egy pillanatra görbülnek lentebb csupán, de az is csak a metsző fonákválasz előhírnöke.
Végül a szép arcra természetes, szelíd arckifejezés ül, olyan, mellyel az aggastyán mesterek pillantanak fiatal tanítványaikra, ha amazok újabb lecke megtanulása előtt állnak. Felrúnázott kezeivel kényelmesen simítja hátra haját, mintha csak legszebb formáját igyekezné adni az oktatás előtt, tenyereit összekulcsolja maga előtt, úgy pillant a másikra jártukban.*
-Nardem, Nardem… ugye tisztában vagy vele, hogy én a jövőt látom?
*Fejét hátrébb billenti, magabiztossága már-már zavarba ejtő, sűrű, világos szempillái alól sandít fel a másikra.*
-De nem kell aggódnod, az álmaimban sosem sírtál, úgyhogy úgy hiszem nem féltél. És nem is most lesz. A legtöbb áldozati rituáléhoz szűzvér kell, így egy ideig még biztonságban vannak az erényeid. A kikötőig biztosan.
5503. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-08-03 20:44:55
Üzenet elküldve: 2026-08-03 20:44:55
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Utazás//
* Csendben halad a karavánúton. Családok érkeznek vele szemben, amennyit csak elbírnak, magukkal cipelve. Szekerekre dobált ládák, zsákok, néhány ketrecbe zárt állat. Akinek nincs lova vagy kordéja, a hátán viszi azt a keveset, amit még megmenthetett. Az emberek nem beszélnek sokat. Akik mégis megszólalnak, ugyanazokat a szavakat ismétlik újra és újra.
A Vashegy serege elesett. A déli birtokok elvesztek. A Szürke Légió jön.
Néhányukat megállítja. Egy idős férfi remegő hangon beszél felégetett tanyákról, kifosztott házakról és ork lobogókról, amelyek egyre közelebb kerülnek Artheniorhoz. Egy asszony csak annyit mond, hogy ne menjen tovább.
Brynar viszont nem fordul vissza.
Mindig gyűlölte az orkokat. Nemcsak azért, amit hallott róluk, hanem azért is, amit maguk után hagynak. Kiégett otthonokat. Menekülő embereket. Olyanokat, akiknek egyetlen bűnük, hogy rossz helyen éltek.
A döntést már meghozta, mielőtt útnak indult. Ez az ügy már rég személyes számára, hiszen konkrétan a saját népét támadták először.
Artheniorba tart, hogy jelentkezzen a kaszárnyában. Ha a város valóban ostrom elé néz, akkor nem kívülről akarja végig nézni. Kardja többet ér a falakon belül, mint az országutakon. *
* Csendben halad a karavánúton. Családok érkeznek vele szemben, amennyit csak elbírnak, magukkal cipelve. Szekerekre dobált ládák, zsákok, néhány ketrecbe zárt állat. Akinek nincs lova vagy kordéja, a hátán viszi azt a keveset, amit még megmenthetett. Az emberek nem beszélnek sokat. Akik mégis megszólalnak, ugyanazokat a szavakat ismétlik újra és újra.
A Vashegy serege elesett. A déli birtokok elvesztek. A Szürke Légió jön.
Néhányukat megállítja. Egy idős férfi remegő hangon beszél felégetett tanyákról, kifosztott házakról és ork lobogókról, amelyek egyre közelebb kerülnek Artheniorhoz. Egy asszony csak annyit mond, hogy ne menjen tovább.
Brynar viszont nem fordul vissza.
Mindig gyűlölte az orkokat. Nemcsak azért, amit hallott róluk, hanem azért is, amit maguk után hagynak. Kiégett otthonokat. Menekülő embereket. Olyanokat, akiknek egyetlen bűnük, hogy rossz helyen éltek.
A döntést már meghozta, mielőtt útnak indult. Ez az ügy már rég személyes számára, hiszen konkrétan a saját népét támadták először.
Artheniorba tart, hogy jelentkezzen a kaszárnyában. Ha a város valóban ostrom elé néz, akkor nem kívülről akarja végig nézni. Kardja többet ér a falakon belül, mint az országutakon. *
5502. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-08-02 14:45:33
Üzenet elküldve: 2026-08-02 14:45:33
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 528
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 528
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Füstbe ment//
*Ha nem is repked pillantása szerteszét a mintán, mégis tüzetesen vizslatja, lassan-vontatottan. Nem lát kivetnivalót, minden bizonnyal megtette a félvér, amit ráhagyott utókezelésként. Mikor lehajtja fejét, s csak a pad lapját kémleli, a perifériáról látja újra elillanni az alakot, aki maga mögött hagyja őt a szavakkal együtt. Pontosan tudja, hogy a „megeredt nyelv” minek köszönhető, az igazságtartalomban nem kételkedik. Tovább mered lefelé, miközben megszilárdulnak a vonásai – rákövül a fájdalmas mosolya.
Pontosan emlékszik a pillanatra, amikor az ismerős idegen mellett érte a vihar, mikor a félig szétszabdalt nyúllal értek tető alá, mikor az alig rajtamaradt ruházat anyagát forrósította fel a feléledő tűz. Pont ebből a kandallóból érte annak melege. Pont a lakon áthúzott szárítókötélen lógott nadrágja, s még most is hallja hegyes füleiben a cseppeket, ahogy a padlóra pottyannak.
Lassan néz a fél-elf után, észre sem véve, hogy a fedetlen bőrön siklik végig az óarany, s ott is marad. Pont úgy nem tűnik fel, mint ahogy az sem tűnt fel, hogy mennyire zavaró lehetett akkori félpőresége. Sosem kellett még Kyr közelében igazán aggodalmaskodnia azon, hogyan fest. Sosem volt félnivalója itt sóvár pillantásoktól.
A kis emlékfoszlány után más villan be: az alkotás maga. Az érzés, amit a férfi lefest néhány szóval. Olyan rettentő ismerős, csakhogy nem akkor érzi, mikor kapja, hanem mikor adja. Nincs nyugodalmasabb, mégis megfoghatatlanabb annál, mint mikor bőrre rajzol. És nincs zavart okozóbb, fájdalmasabb, mint mikor ráeszmél, hogy talán már sosem érezheti.*
- Pont ilyen érzés alkotni is. *Szól csak halkan, eltűnődve.* - Vagy mélyre szívni a füstöt… *Nyakát fordítja, hogy az asztal másik oldalán leledző pipára vetülhessen tekintete. Persze utóbbi csak ideig-óráig igaz, s kamatostul veszi vissza a kölcsönvett nyugalmat, nem hiába próbálkozik minduntalan a fenntartásával.*
//Füstbe ment//
*Ha nem is repked pillantása szerteszét a mintán, mégis tüzetesen vizslatja, lassan-vontatottan. Nem lát kivetnivalót, minden bizonnyal megtette a félvér, amit ráhagyott utókezelésként. Mikor lehajtja fejét, s csak a pad lapját kémleli, a perifériáról látja újra elillanni az alakot, aki maga mögött hagyja őt a szavakkal együtt. Pontosan tudja, hogy a „megeredt nyelv” minek köszönhető, az igazságtartalomban nem kételkedik. Tovább mered lefelé, miközben megszilárdulnak a vonásai – rákövül a fájdalmas mosolya.
Pontosan emlékszik a pillanatra, amikor az ismerős idegen mellett érte a vihar, mikor a félig szétszabdalt nyúllal értek tető alá, mikor az alig rajtamaradt ruházat anyagát forrósította fel a feléledő tűz. Pont ebből a kandallóból érte annak melege. Pont a lakon áthúzott szárítókötélen lógott nadrágja, s még most is hallja hegyes füleiben a cseppeket, ahogy a padlóra pottyannak.
Lassan néz a fél-elf után, észre sem véve, hogy a fedetlen bőrön siklik végig az óarany, s ott is marad. Pont úgy nem tűnik fel, mint ahogy az sem tűnt fel, hogy mennyire zavaró lehetett akkori félpőresége. Sosem kellett még Kyr közelében igazán aggodalmaskodnia azon, hogyan fest. Sosem volt félnivalója itt sóvár pillantásoktól.
A kis emlékfoszlány után más villan be: az alkotás maga. Az érzés, amit a férfi lefest néhány szóval. Olyan rettentő ismerős, csakhogy nem akkor érzi, mikor kapja, hanem mikor adja. Nincs nyugodalmasabb, mégis megfoghatatlanabb annál, mint mikor bőrre rajzol. És nincs zavart okozóbb, fájdalmasabb, mint mikor ráeszmél, hogy talán már sosem érezheti.*
- Pont ilyen érzés alkotni is. *Szól csak halkan, eltűnődve.* - Vagy mélyre szívni a füstöt… *Nyakát fordítja, hogy az asztal másik oldalán leledző pipára vetülhessen tekintete. Persze utóbbi csak ideig-óráig igaz, s kamatostul veszi vissza a kölcsönvett nyugalmat, nem hiába próbálkozik minduntalan a fenntartásával.*
5501. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-08-01 20:06:03
Üzenet elküldve: 2026-08-01 20:06:03
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Összefonódó történetek//
*Aprót hümment csupán a nő válaszára az úti céljukkal kapcsolatban. Nem tartozik rá a hosszúéletű múltja; nem szokása, s a futó ismeretségük nem is indokolja, hogy ennél mélyebben firtasson bármit. Ha magában a helyére is látszik illeszteni egy-két dolgot a másikkal kapcsolatban, szóval nem jelzi. Félrefordulva, megszokásból kezdi kutatni a fák vonalát, az utat, a tájat, ahogy megindulnak a tisztáson át.
A helyzet kényelmetlenségét amíg tudja ellensúlyozza azzal, hogy a lábával tartja magát a nyeregben, olykor azonban kénytelen futólag átkarolni a nőt, hogy ne essen le, csak addig tartva szorosabb kontaktust, amíg feltétlen szükséges. Bár a korábbi találkozásuk során a másiktól nem állt távol az incselkedés, nem hiszi, hogy most volna ideje ilyen játékokkal szórakoztatni magát. A saját figyelmét leköti a környezetük folyamatos ellenőrzése, alighogy maguk mögött hagyják a város viszonylagos védelmét, s felteszi, a hosszúéletűnek is kisebb gondja nagyobb annál, mint arra figyelni, hogy nehezebb terepen, gyorsabb tempónál maga körül érzi-e a mögötte ülő félvér karját.
Időről-időre felpillant a holdak felé, azok helyzetével követve az idő körülbelüli múlását. A kihalt földeket bevilágító halovány fény elég világosságot ad ugyan, hogy a kijárt úton ne kelljen botladoznia a lónak, de két utas súlya alatt, s az ork sereg jelentette veszély árnyékában talán a nő is belátta mostanra, hogy nem érdemes vágtára fognia az állatot.
A tücskök ciripelésén túl az idegennek tűnő neszeket hallgatja, mozgást, tűz fényét kutatva a csendes szántókon. A menekültek lehet mind a városban vannak már, vagy éjjel jobbnak látták nem utazni, nem tudja, nem is érdekli. Jobb minden szempárt elkerülni. Ha mégis szembe jönne valaki a nyílt téren hamar észrevenni.*
*Aprót hümment csupán a nő válaszára az úti céljukkal kapcsolatban. Nem tartozik rá a hosszúéletű múltja; nem szokása, s a futó ismeretségük nem is indokolja, hogy ennél mélyebben firtasson bármit. Ha magában a helyére is látszik illeszteni egy-két dolgot a másikkal kapcsolatban, szóval nem jelzi. Félrefordulva, megszokásból kezdi kutatni a fák vonalát, az utat, a tájat, ahogy megindulnak a tisztáson át.
A helyzet kényelmetlenségét amíg tudja ellensúlyozza azzal, hogy a lábával tartja magát a nyeregben, olykor azonban kénytelen futólag átkarolni a nőt, hogy ne essen le, csak addig tartva szorosabb kontaktust, amíg feltétlen szükséges. Bár a korábbi találkozásuk során a másiktól nem állt távol az incselkedés, nem hiszi, hogy most volna ideje ilyen játékokkal szórakoztatni magát. A saját figyelmét leköti a környezetük folyamatos ellenőrzése, alighogy maguk mögött hagyják a város viszonylagos védelmét, s felteszi, a hosszúéletűnek is kisebb gondja nagyobb annál, mint arra figyelni, hogy nehezebb terepen, gyorsabb tempónál maga körül érzi-e a mögötte ülő félvér karját.
Időről-időre felpillant a holdak felé, azok helyzetével követve az idő körülbelüli múlását. A kihalt földeket bevilágító halovány fény elég világosságot ad ugyan, hogy a kijárt úton ne kelljen botladoznia a lónak, de két utas súlya alatt, s az ork sereg jelentette veszély árnyékában talán a nő is belátta mostanra, hogy nem érdemes vágtára fognia az állatot.
A tücskök ciripelésén túl az idegennek tűnő neszeket hallgatja, mozgást, tűz fényét kutatva a csendes szántókon. A menekültek lehet mind a városban vannak már, vagy éjjel jobbnak látták nem utazni, nem tudja, nem is érdekli. Jobb minden szempárt elkerülni. Ha mégis szembe jönne valaki a nyílt téren hamar észrevenni.*
5500. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-07-29 23:08:18
Üzenet elküldve: 2026-07-29 23:08:18
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 990
OOC üzenetek: 287
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 990
OOC üzenetek: 287
Játékstílus: Vakmerő
//Összefonódó történetek//
*Kyr pont olyannak tűnik számára, mint aki jól ismeri a járást a szántóföldeken, így nem lepi meg a kapott információ, de örömmel konstatálja.
A férfi ezúttal nem ellenkezik, emiatt pedig megkönnyebbül. Kyr természetesen könnyen feltalálja magát, így rövidesen mögé kerül a nyeregbe. Kicsit még szoknia kell helyzetüket, elvégre nem olyan komfortos számára, mint egyedül lovagolnia, de hamarosan úgyis legkisebb gondja is nagyobb lesz némi kényelmetlenségnél.*
- Rendben.
*Egyetértően bólint. Büszke természete ellenére szívesen fogadja el mások tanácsát, legfeljebb nem hallgat rájuk, ebben az esetben viszont kettejük közül Kyr tudása tűnik hasznosabbnak, így a férfi utasításait igyekszik követni.*
- A tharg birtokokra. Ott van egy épület, ahol sokáig éltem a lázadás után.
~ A Senkik földje. ~
*Kicsit elfogja a hiány. Hiányzik neki Syoud, Alyo, meg az élet egykoron. Könnyedebb volt, és még ő sem volt ennyire szörnyűséges.
Könnyű ügetésre ösztökéli lovát, így a tisztásról hamar kiérnek, s hamarosan már Arthenior közelében verik fel az út porát.
A tücskök ciripelése kíséri útjukat. Ha nem kapott volna aggasztó híreket, akkor bizony sokáig azt hinné ez az este is pont olyan, mint a többi. Talán valamivel csendesebb a szokottnál.*
*Kyr pont olyannak tűnik számára, mint aki jól ismeri a járást a szántóföldeken, így nem lepi meg a kapott információ, de örömmel konstatálja.
A férfi ezúttal nem ellenkezik, emiatt pedig megkönnyebbül. Kyr természetesen könnyen feltalálja magát, így rövidesen mögé kerül a nyeregbe. Kicsit még szoknia kell helyzetüket, elvégre nem olyan komfortos számára, mint egyedül lovagolnia, de hamarosan úgyis legkisebb gondja is nagyobb lesz némi kényelmetlenségnél.*
- Rendben.
*Egyetértően bólint. Büszke természete ellenére szívesen fogadja el mások tanácsát, legfeljebb nem hallgat rájuk, ebben az esetben viszont kettejük közül Kyr tudása tűnik hasznosabbnak, így a férfi utasításait igyekszik követni.*
- A tharg birtokokra. Ott van egy épület, ahol sokáig éltem a lázadás után.
~ A Senkik földje. ~
*Kicsit elfogja a hiány. Hiányzik neki Syoud, Alyo, meg az élet egykoron. Könnyedebb volt, és még ő sem volt ennyire szörnyűséges.
Könnyű ügetésre ösztökéli lovát, így a tisztásról hamar kiérnek, s hamarosan már Arthenior közelében verik fel az út porát.
A tücskök ciripelése kíséri útjukat. Ha nem kapott volna aggasztó híreket, akkor bizony sokáig azt hinné ez az este is pont olyan, mint a többi. Talán valamivel csendesebb a szokottnál.*
5499. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-07-23 21:30:27
Üzenet elküldve: 2026-07-23 21:30:27
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 173
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 173
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú-gyűjtögetés//
*Úgy érzi olyan, mintha csak nemrég járt volna itt, ám a zsákocska már nem a derekán van. Amazokba az itt-ott gyűjtött gyógynövények kerülnek. Lesz még vele dolga, de az elkövetkező pár napban amúgy sem tervezett megfordulni errefelé. Egyelőre elég volt neki a városkörnyéki kalandokból, jó helyen van ő a lápban.
Keserű szájízzel idéződik fel benne a pár nappal ezelőtti fiaskó. Megtehetné, hogy körbenézzen az elhagyatott házakban, de nincs kedve hívatlan vendégekkel összefutni. Jók lesznek neki a remetelakok rejtette javítandó használati tárgyak is. Majd mikor megtalálta új otthonát ráér abba illő, szép dolgokat venni. Majd akkor visszatér, de már a katonával. Majd az elcipeli a dolgait a piacról!
Igen, ez lesz a legjobb!
A gondolatra elégedetten biccent, míg sietős léptei a füves puszta felé viszik.*
//Különös fiú-gyűjtögetés//
*Úgy érzi olyan, mintha csak nemrég járt volna itt, ám a zsákocska már nem a derekán van. Amazokba az itt-ott gyűjtött gyógynövények kerülnek. Lesz még vele dolga, de az elkövetkező pár napban amúgy sem tervezett megfordulni errefelé. Egyelőre elég volt neki a városkörnyéki kalandokból, jó helyen van ő a lápban.
Keserű szájízzel idéződik fel benne a pár nappal ezelőtti fiaskó. Megtehetné, hogy körbenézzen az elhagyatott házakban, de nincs kedve hívatlan vendégekkel összefutni. Jók lesznek neki a remetelakok rejtette javítandó használati tárgyak is. Majd mikor megtalálta új otthonát ráér abba illő, szép dolgokat venni. Majd akkor visszatér, de már a katonával. Majd az elcipeli a dolgait a piacról!
Igen, ez lesz a legjobb!
A gondolatra elégedetten biccent, míg sietős léptei a füves puszta felé viszik.*
5498. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-07-23 21:04:46
Üzenet elküldve: 2026-07-23 21:04:46
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 173
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 173
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú-gyűjtögetés//
*Mindenféle ártalom nélkül átjut a magas fűvön. Száraz, cserepes ajkai néma imát rebegnek agancsos istenének, hüvelykjével köszönete végén kurta félkörívet rajzol saját homlokára, alsóajkára, majd állára és szívére, hogy aztán az összeset egyetlen, képzeletbeli vertikális vonallal áthúzza.
A szántóföldek látványa régen örömet okozott neki, most leginkább csak szomorúságot. Kihaltnak tűnik, csöndesnek. Túlságosan is csöndesenek. Nem áll meg pihenni, nem fáradt, lába már hozzászokott a bandukláshoz. Az erdőszéli tisztás nincs már messze, jó fertályóra még innét.
Lépteit megszaporázza, majd ráér ott megpihenni.*
//Különös fiú-gyűjtögetés//
*Mindenféle ártalom nélkül átjut a magas fűvön. Száraz, cserepes ajkai néma imát rebegnek agancsos istenének, hüvelykjével köszönete végén kurta félkörívet rajzol saját homlokára, alsóajkára, majd állára és szívére, hogy aztán az összeset egyetlen, képzeletbeli vertikális vonallal áthúzza.
A szántóföldek látványa régen örömet okozott neki, most leginkább csak szomorúságot. Kihaltnak tűnik, csöndesnek. Túlságosan is csöndesenek. Nem áll meg pihenni, nem fáradt, lába már hozzászokott a bandukláshoz. Az erdőszéli tisztás nincs már messze, jó fertályóra még innét.
Lépteit megszaporázza, majd ráér ott megpihenni.*
5497. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2026-07-18 11:01:37
Üzenet elküldve: 2026-07-18 11:01:37
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Füstbe ment//
*Hogy a hosszúéletű viselkedése más - más. Sejtése van róla, miért, de a pipa ott hever, ahova dobta, s amíg a másik nem nyúl érte, addig magának sincsen több oka a tűzbe hajítani.
Pillanatként indul csak, amíg lehunyja a szemét az asztalnak dőlve, amíg várja, hogy a nő mozduljon, és megnézze a bőre alá került festék sorsát, mégis tovább tart, amíg felnéz végül, nehezebben emelkedik a leengedett áll. A megemelt kéz, amire felpillant, annak útjára, ahogy emelkedik, közelít, süllyed. Szótlanul nyugtázza csak, hogy nem fognak hozzáérni, ha ezúttal nem is mozdult reflexként az állkapcsát feszítő izom a lehetőségre.
Mozdulatlan marad, amíg figyelik, ahogy azonban a nő elfordul utána fordítja az arcát az ismerős alaknak, aki sokadjára bitorolja a kis lak máskor magányos terének egy szeletét. Hogy a viselkedése más - más. Mégis inkább itt legyen, mint máshol, odakint, vagy a Kikötőben.
Hallja a kérdést. Hallgat egy darabon, most sem válaszol egyből, s talán csak a fáradtság teszi, hogy válaszol egyáltalán.*
- Mint viharból tető alá érni. *Oldalt fordítja a fejét. Céltalan barangol a szürke tekintet, az ajtó, majd a tűzhely, az abban lobogó lángok melege felé. Elbambulva figyeli a fel-felvillanó fényeket, a kint ereszkedő sötétséggel köztük megnyúló árnyakat.* - Tűz mellé..
*Fáradt. Talán csak ez az oka, hogy úgy beszél, mintha nem létezne szigorú zár a gondolatai és a kimondott szavak között.
Az ablakon túl egybefolyik a ház mögötti erdő, és az ég határa. Hiába nézi, az esőnek már csak a hangját hallja az üvegen, a cserepek között lefutó víznek, az egész ház mintha egyedül állna a világban. Kedvetlenül vonja össze a szemöldökét a semmiből jött gondolatra, mielőtt megmozdulna, hogy visszamenjen rendet tenni a széthagyott dolgai között. Lefoglalni a kezét,a figyelmét.
Nem nyúl már a levetett kendőért, hátat fordítva a nőnek lép az ablak alatti kis asztalhoz, megszokásból emelve ki a vadászkést a tollak közül. Oda sem figyelve tolja hátra a helyére, az övén hordott tokjába. A kérésnek eleget tett, nem ment direkten napfényre, s az itt hagyott kence jó részét is elhasználta arra, hogy ne száradjon ki a bőre alatt a minta, de egyelőre nem jut eszébe jelezni a másiknak, miközben hallgatagon pakolászik.*
//Füstbe ment//
*Hogy a hosszúéletű viselkedése más - más. Sejtése van róla, miért, de a pipa ott hever, ahova dobta, s amíg a másik nem nyúl érte, addig magának sincsen több oka a tűzbe hajítani.
Pillanatként indul csak, amíg lehunyja a szemét az asztalnak dőlve, amíg várja, hogy a nő mozduljon, és megnézze a bőre alá került festék sorsát, mégis tovább tart, amíg felnéz végül, nehezebben emelkedik a leengedett áll. A megemelt kéz, amire felpillant, annak útjára, ahogy emelkedik, közelít, süllyed. Szótlanul nyugtázza csak, hogy nem fognak hozzáérni, ha ezúttal nem is mozdult reflexként az állkapcsát feszítő izom a lehetőségre.
Mozdulatlan marad, amíg figyelik, ahogy azonban a nő elfordul utána fordítja az arcát az ismerős alaknak, aki sokadjára bitorolja a kis lak máskor magányos terének egy szeletét. Hogy a viselkedése más - más. Mégis inkább itt legyen, mint máshol, odakint, vagy a Kikötőben.
Hallja a kérdést. Hallgat egy darabon, most sem válaszol egyből, s talán csak a fáradtság teszi, hogy válaszol egyáltalán.*
- Mint viharból tető alá érni. *Oldalt fordítja a fejét. Céltalan barangol a szürke tekintet, az ajtó, majd a tűzhely, az abban lobogó lángok melege felé. Elbambulva figyeli a fel-felvillanó fényeket, a kint ereszkedő sötétséggel köztük megnyúló árnyakat.* - Tűz mellé..
*Fáradt. Talán csak ez az oka, hogy úgy beszél, mintha nem létezne szigorú zár a gondolatai és a kimondott szavak között.
Az ablakon túl egybefolyik a ház mögötti erdő, és az ég határa. Hiába nézi, az esőnek már csak a hangját hallja az üvegen, a cserepek között lefutó víznek, az egész ház mintha egyedül állna a világban. Kedvetlenül vonja össze a szemöldökét a semmiből jött gondolatra, mielőtt megmozdulna, hogy visszamenjen rendet tenni a széthagyott dolgai között. Lefoglalni a kezét,a figyelmét.
Nem nyúl már a levetett kendőért, hátat fordítva a nőnek lép az ablak alatti kis asztalhoz, megszokásból emelve ki a vadászkést a tollak közül. Oda sem figyelve tolja hátra a helyére, az övén hordott tokjába. A kérésnek eleget tett, nem ment direkten napfényre, s az itt hagyott kence jó részét is elhasználta arra, hogy ne száradjon ki a bőre alatt a minta, de egyelőre nem jut eszébe jelezni a másiknak, miközben hallgatagon pakolászik.*
3057-3076 , 3077-3096 , 3097-3116 , 3117-3136 , 3137-3156 , 3157-3176 , 3177-3196 , 3197-3216 , 3217-3236 , 3237-3256 , 3257-3276 , 3277-3296 , 3297-3316 , 3317-3336 , 3337-3356 , 3357-3376 , 3377-3396 , 3397-3416 , 3417-3436 , 3437-3456 , 3457-3476 , 3477-3496 , 3497-3516 , 3517-3536 , 3537-3556 , 3557-3576 , 3577-3596 , 3597-3616 , 3617-3636 , 3637-3656 , 3657-3676 , 3677-3696 , 3697-3716 , 3717-3736 , 3737-3756 , 3757-3776 , 3777-3796 , 3797-3816 , 3817-3836 , 3837-3856 , 3857-3876 , 3877-3896 , 3897-3916 , 3917-3936 , 3937-3956 , 3957-3976 , 3977-3996 , 3997-4016 , 4017-4036 , 4037-4056 , 4057-4076 , 4077-4096 , 4097-4116 , 4117-4136 , 4137-4156 , 4157-4176 , 4177-4196 , 4197-4216 , 4217-4236 , 4237-4256 , 4257-4276 , 4277-4296 , 4297-4316 , 4317-4336 , 4337-4356 , 4357-4376 , 4377-4396 , 4397-4416 , 4417-4436 , 4437-4456 , 4457-4476 , 4477-4496 , 4497-4516 , 4517-4536 , 4537-4556 , 4557-4576 , 4577-4596 , 4597-4616 , 4617-4636 , 4637-4656 , 4657-4676 , 4677-4696 , 4697-4716 , 4717-4736 , 4737-4756 , 4757-4776 , 4777-4796 , 4797-4816 , 4817-4836 , 4837-4856 , 4857-4876 , 4877-4896 , 4897-4916 , 4917-4936 , 4937-4956 , 4957-4976 , 4977-4996 , 4997-5016 , 5017-5036 , 5037-5056 , 5057-5076 , 5077-5096 , 5097-5116 , 5117-5136 , 5137-5156 , 5157-5176 , 5177-5196 , 5197-5216 , 5217-5236 , 5237-5256 , 5257-5276 , 5277-5296 , 5297-5316 , 5317-5336 , 5337-5356 , 5357-5376 , 5377-5396 , 5397-5416 , 5417-5436 , 5437-5456 , 5457-5476 , 5477-5496 , 5497-5516 , 5517-5536 , 5537-5556 , 5551-5570