// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A zsebük mélyében rejlő megoldás valóban örömtelivé tette Ukromot egészen addig, amíg a kis lény után eszébe nem jutnak a vele való körülmények is, amik igen hamar leolvasztják a mosolyt az arcáról. A szerzetessel töltött kaland nem sok jó emléket hagyott maga után; egy rossz gombnyomáson múlhatott, hogy ott nem hagyták a fogukat.*
- Nem hagytál ki sokat... *Igyekszik megnyugtatni az úgyszintén örvendő fél-elfet, mielőtt nagyobb elvárásai keletkeznének e manó kinéztével kapcsolatban. Valószínűleg szebben fog kinézni, mint amilyen állapotban ők találtak rá, annyi biztos, de józan ésszel mérve nem hiszi, hogy a nyeszlett testű, törpe méretű teremtéstől drasztikusabb változást fognak tapasztalni. Lillyenn szinte természetes kíváncsisággal megkérdezi, hogy hozta amazt kettőjükhöz a sors, amire az ork egész komikusan elfintorodik. De nem hiszi, Nawanthirinek kényelmesebb lenne felhozni azt a rémálomszerű helyet, úgyhogy jobb, ha inkább ő teszi meg.*
- Mi... az ingoványban voltunk egy régi éjjel, ezért alváshoz biztonságos helyet kerestünk. Találtunk egy kunyhót, amiről később kiderült, egy boszorkány volt a gazdája, holtan feküdt benne. Miközben megpróbáltuk kideríteni, mi történt, Nawanthiri felfedezett egy titkos pincét, létrával, sok lábbal a föld alá süllyedve. Ott találtuk meg a manót, egy kínpadra fektetve, egy furcsa szerkezettel, ami a vérét szívta. *Ez lenne az orkosan tömörített verzió, a részleteket direkt meghagyja a leány képzeletére, neki kevés kedve van felsorolni őket: A szemek helyett drágakövekkel rendelkező szoborszerűség, ami megnyitotta nekik az alagsort; a boszorkány hullája, azzal a fura színű flaskával; a pince fura csapdái, és persze maga Armarkhtur, a halál szélén, leírhatalanul meggyötörve... talán jobb is, ha ezeket kihagyja.
Gondolkodni kezd a varázslatos lény megidézésén, egyidőben véve Lilly szavát emlékeztetőként. Nem olyan friss most memóriája, de abban biztos, hogy nem tudják csak így ültükből előhívni a manót; ha jól emlékszik, estének kell lennie. És még mi másnak? Telihold? Igen, azt jól mondta Nawanthiri. Mit tegyenek még? Valami még mást egy fényforrással, de tudja fene, mi is az pontosabban. Igazán reméli, Nawanthiri pontosabban emlékszik vissza.
De az idő nem áll meg senkinek, ahogy fiatalabb társának sem, aki elteszi magát holnapra.* - Nehezebb lesz most sokáig aludnod... *A reggelre csillanó napfény jobban fogja érinteni őket egy pajtában, így ha amaz nem fog szénát húzni a szemére, nem hiszi, hogy baj lesz.
Ukrom gyorsan megszabadul ingétől, és kérésnek megfelelően hason fekszik ott, ahol remélhetőleg nem szálkába fog csókolni - kezeit álla alá rakja még a biztonság kedvéért. Utólag nézve, annyira nem gondolta végig a szerzetes ajánlatának elfogadását, ugyanis fogalma sem volt, pontosan hogy zajlik ez az egész; de ennél a pontnál már nem látja illőnek visszavenni azt az igent. amikor nyomást érez alul, meg kell parancsolnia magának, hogy ne üljön fel, és vesse le magáról Nawanthirit mint egy elégedetlen hátas. És a procedúra első másodperceiben sem érződik neki kifizetődőnek, hogy amúgy is sajgó hátát nyomkodják; de ahogy hagyja, hogy teste ellazuljon, kezdi érezni a hatást. Lassan elmúlik a vállainál, gerincénél tompán lüktető fájdalom: helyette valami leírhatatlanul jóleső nyomást érez azon részeinél, mintha az eddig bennük nyugvó mérget nyomkodnák ki. Szinte észre sem veszi, hogy jobban elnyúlik, nem téve megjegyzést a sikerességre.
De ami aggodalom eközben is agyát kaparja a manót illetően, az az, hogy mikor tudják pontosan megidézni. Még ha Nawanthiri pontosan is tudja a rituálét, mint utal rá, ahhoz telihold fog kelleni, az pedig ritkán van. Nem emlékszik, utoljára mikor látott olyat az égbolton, főleg azért, mer eddig nem kellett azt észben tartania. Ha nincs szerencséjük, akár heteket is várhatnak, és ez még a masszírozás alatt is kellemetlen görcsöt idéz elő az ork gyomrában.*