Külső területek - Szántóföldek
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Erdőszéli tisztás (új) Arthenior közelében (új) | Szántóföldek | Tharg birtokok (új) Füves puszta (új) Kikötői erdőség (új) |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 105 (2081. - 2094. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása:
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2075-2094
2088. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-11-08 21:48:09
Üzenet elküldve: 2025-11-08 21:48:09
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 39
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 39
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Új utak//
* Miután új ruhát kap, úgy tűnik, bármennyire is kampányol ellene, nem ússza meg a kabátot sem. Viszont még így sem tudja titkolni az arcán az örömöt, ahogy belebújik az új kabátba. Szíve szerint már most rögtön összekoszolná, talán meg is szaggatná, hogy rojtosabb legyen, hogy ne látszódjon messziről mennyire új, és értékes. Hosszú évek negatív tapasztalatai nevelték belé a rutint, hogy ami új, azt nem szabad másoknak megmutassa, mert csak elveszik. Viszont a kabátra nem tudja felhúzni a rongyos inget, ezért kénytelen magán viselnie a törődés, és gondoskodás nyomát. Arcára a kezdeti ijedtség után öröm mászik fel, lépései is ruganyosabbak, láthatóan sokkal jobb a kedve és a közérzete, bármennyire is szerette volna ezt letagadni. Az elhangzó szavakra érdeklődve figyel, majd elgondolkodva vakarja meg a tarkóját. *
- Azt hiszem Arthenior arra van. * Mutat el a távolba, elgondolkodva. Megvakarja az állát, bizonytalanul fordulva körbe, a tájat kémlelve. *
- Vagy arra? * Mutat egy másik pontra, és visszanéz Caelrilre. *
- Na várj. Arra van a kikötő, ugye? * Mutat el egy harmadik irányba, és ha kap egy bólintást, vagy bármit, ami alátámasztja a felvetését, akkor boldogan villanyozódik fel a tekintete. *
- Nos, ha a kikötő arra van, akkor a város arra. * Mutat el a folyón az ellentétes irányba, mert ennyit még ő is tud, hogy a kettő között vannak nagyjából félúton. * Úgyhogy arra kell mennünk. De azt nem tudom, hogy a ház hol lehet, a város is elég nagy, a körülötte lévő területek meg még inkább. Mondott valamit az őr, hogy merre találjuk? * Teszi fel a kérdést, miközben megindul a folyót és az utat követve. *
* Miután új ruhát kap, úgy tűnik, bármennyire is kampányol ellene, nem ússza meg a kabátot sem. Viszont még így sem tudja titkolni az arcán az örömöt, ahogy belebújik az új kabátba. Szíve szerint már most rögtön összekoszolná, talán meg is szaggatná, hogy rojtosabb legyen, hogy ne látszódjon messziről mennyire új, és értékes. Hosszú évek negatív tapasztalatai nevelték belé a rutint, hogy ami új, azt nem szabad másoknak megmutassa, mert csak elveszik. Viszont a kabátra nem tudja felhúzni a rongyos inget, ezért kénytelen magán viselnie a törődés, és gondoskodás nyomát. Arcára a kezdeti ijedtség után öröm mászik fel, lépései is ruganyosabbak, láthatóan sokkal jobb a kedve és a közérzete, bármennyire is szerette volna ezt letagadni. Az elhangzó szavakra érdeklődve figyel, majd elgondolkodva vakarja meg a tarkóját. *
- Azt hiszem Arthenior arra van. * Mutat el a távolba, elgondolkodva. Megvakarja az állát, bizonytalanul fordulva körbe, a tájat kémlelve. *
- Vagy arra? * Mutat egy másik pontra, és visszanéz Caelrilre. *
- Na várj. Arra van a kikötő, ugye? * Mutat el egy harmadik irányba, és ha kap egy bólintást, vagy bármit, ami alátámasztja a felvetését, akkor boldogan villanyozódik fel a tekintete. *
- Nos, ha a kikötő arra van, akkor a város arra. * Mutat el a folyón az ellentétes irányba, mert ennyit még ő is tud, hogy a kettő között vannak nagyjából félúton. * Úgyhogy arra kell mennünk. De azt nem tudom, hogy a ház hol lehet, a város is elég nagy, a körülötte lévő területek meg még inkább. Mondott valamit az őr, hogy merre találjuk? * Teszi fel a kérdést, miközben megindul a folyót és az utat követve. *
2087. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-11-07 18:18:48
Üzenet elküldve: 2025-11-07 18:18:48
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 450
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 450
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Új utak//
*Nem különösebben érdekli a külcsín, de vannak határok. Amennyiben házat kívánnak vásárolni, nem jelenhet meg mellette úgy valaki, mint egy utcakölyök, bár, ha az üzlethez lenne némi érzéke, bizonyosan rájönne, hogy sajnálatraméltóvá tenni valakit, aki körötte lebzsel, az még a legmarconábbak szívét is megenyhítheti. De Ril nem ebben utazik, s talán valami más is dolgozik mélyen leszorítva, ami miatt nem hagyja, hogy feslett ruházatban lássa „vérét”.
Bármit is mond hát, immáron két váltás ruhával és egy kabáttal a kölyöknek indulnak tovább. Ügyet sem vetett rá, hogy amaz mindenki előtt öltözött dupla rétegbe, amint lehetősége lesz, az alsót bizonyosan el fogja tüzelni, hogy még véletlenül se vehesse fel.*
- Tymkolom van elég.
*Morran, s talán az lecsendesíti Samyrnt, s nem hozakodik többet elő a kezének dolgával. Épp elég a lüktető fájdalom, ami mindig felhívja a figyelmét a hanyagságára, s gyengeségére. Hogy a Szántóföldeken venne egy kis portát maguknak, eltekintve a tájat, valahogy idegenné válik. Eleddig mintha a szíve minden dobbanása arra játszott volna, hogy lépje meg azt, amit már oly rég tervez, most mégis inkább visszakozik. Nem ma kellene dönteni, s nem is ezen a haton, mikor mindenét fertőzi a tudat, hogy épp gyenge. Hogy nem tudja az egyetlen rábízott feladatát bevégezni. Miért is lenne ott, ahol minden erre emlékezteti? Bevillan egy kép. Ritka alkalom, hogy beszédbe elegyedik másokkal, de mikor az egyik őrrel vívott a Világítótoronynál, amaz egy Arthenior közelében lévő hajdanvolt borbirtokról beszélt, melyen nem tud túladni. Apja hagyatéka tán, s tudja jól, sűrűn próbálkozik azzal, hogy valakire rásózza, s addig is igyekszik azt helyrepofozni, ha nem is túlontúl nagy energiabefektetéssel. Megtorpan egy pillanatra, majd a fiúra néz. Mereng, ahogy a lélektükröket fürkészi, s mintha csak szavakat keresne, nem is szólal meg azonnal, csupán néhány pillanattal később, mint azt tervezte.*
- Az egyik őr a Világítótoronynál említett egy birtokot. Arthenior közelében. Nem tudom a járást, de odamegyünk. *Feltételezi, hogy a fiú sokkal jobban kiismeri magát, így hát rábízná magát.* - A lehető legrövidebb úton. *Biccent állával a vélt irányba, hogy vezesse a másik, noha van hely egymás mellett is közlekedni, addig sem próbálja rátukmálni a kéretlen gondoskodását, vagy a varázsitalok lehetőségét.*
*Nem különösebben érdekli a külcsín, de vannak határok. Amennyiben házat kívánnak vásárolni, nem jelenhet meg mellette úgy valaki, mint egy utcakölyök, bár, ha az üzlethez lenne némi érzéke, bizonyosan rájönne, hogy sajnálatraméltóvá tenni valakit, aki körötte lebzsel, az még a legmarconábbak szívét is megenyhítheti. De Ril nem ebben utazik, s talán valami más is dolgozik mélyen leszorítva, ami miatt nem hagyja, hogy feslett ruházatban lássa „vérét”.
Bármit is mond hát, immáron két váltás ruhával és egy kabáttal a kölyöknek indulnak tovább. Ügyet sem vetett rá, hogy amaz mindenki előtt öltözött dupla rétegbe, amint lehetősége lesz, az alsót bizonyosan el fogja tüzelni, hogy még véletlenül se vehesse fel.*
- Tymkolom van elég.
*Morran, s talán az lecsendesíti Samyrnt, s nem hozakodik többet elő a kezének dolgával. Épp elég a lüktető fájdalom, ami mindig felhívja a figyelmét a hanyagságára, s gyengeségére. Hogy a Szántóföldeken venne egy kis portát maguknak, eltekintve a tájat, valahogy idegenné válik. Eleddig mintha a szíve minden dobbanása arra játszott volna, hogy lépje meg azt, amit már oly rég tervez, most mégis inkább visszakozik. Nem ma kellene dönteni, s nem is ezen a haton, mikor mindenét fertőzi a tudat, hogy épp gyenge. Hogy nem tudja az egyetlen rábízott feladatát bevégezni. Miért is lenne ott, ahol minden erre emlékezteti? Bevillan egy kép. Ritka alkalom, hogy beszédbe elegyedik másokkal, de mikor az egyik őrrel vívott a Világítótoronynál, amaz egy Arthenior közelében lévő hajdanvolt borbirtokról beszélt, melyen nem tud túladni. Apja hagyatéka tán, s tudja jól, sűrűn próbálkozik azzal, hogy valakire rásózza, s addig is igyekszik azt helyrepofozni, ha nem is túlontúl nagy energiabefektetéssel. Megtorpan egy pillanatra, majd a fiúra néz. Mereng, ahogy a lélektükröket fürkészi, s mintha csak szavakat keresne, nem is szólal meg azonnal, csupán néhány pillanattal később, mint azt tervezte.*
- Az egyik őr a Világítótoronynál említett egy birtokot. Arthenior közelében. Nem tudom a járást, de odamegyünk. *Feltételezi, hogy a fiú sokkal jobban kiismeri magát, így hát rábízná magát.* - A lehető legrövidebb úton. *Biccent állával a vélt irányba, hogy vezesse a másik, noha van hely egymás mellett is közlekedni, addig sem próbálja rátukmálni a kéretlen gondoskodását, vagy a varázsitalok lehetőségét.*
2086. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-11-06 06:15:19
Üzenet elküldve: 2025-11-06 06:15:19
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 52
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 52
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Bizalom//
*A gonoszkodására azonnal érkezik is a visszavágás. Meglepi? Ugyan. A kapcsolatuk szinte így tökéletes, hogy nincs olyan helyzet vagy időszak, amikor ne lenne képes az egyik a másikának a seggébe rúgni. A legtöbbször ugyan verbálisan, de néha kecsegtető ennek a fizikális formája is. De a képzeletben kirántott kardot inkább visszacsúsztatja a hüvelyébe, s mielőtt fejben megérne egy újabb beszólás inkább csak bosszúsan vagy talán fáradtan felszusszan Norhelt válaszára. Elhelyezkedik, majd figyeli, ahogy a pálinka üvege már a férfi kezében csillan meg. Ahogy a dugó türelmetlen és izgatott mozdulattal kikerül az üveg szájából azonnal az orrába kúszik az ismerős illat, mint egy csábító, de igen ismerős démon. Figyeli Norhelt arcán a ráköltöző vidámságot, hallgatja ahogy az elégedett hangja betölti a teret és ekkor egy pillanatra újra rászál valami idegen, de valahol mégis ismerős nyugalom. Az a fajta, amitől egyébként ódzkodna, most mégis melegség árad szét benne a mellkasától kiindulva. Talán a csend teszi, meg az, hogy kiszakadt az idegen városból, a zajból, a nyüzsgésből. Ez a bizsergés kellemes melegként szalad végig a gerince mentén és rájön, hogy mennyire gyűlöli ezt az érzést. És lám, most mégis ez így... hm... egyszerűen csak jó.*
- Mit hittél, hogy vizet hozok azonnal? Mindig is mondtam, hogy inkább legyen égő máglya érzése a torkomban, mintsem vízkő a fogamon.
*Dünnyögi, ahogy elveszi a felé nyújtott hagymafelet. De mikor az üveg is újra közelebb kerül hozzá, hát a hagyma még várhat egy kicsit, így az a tálcán végzi az üveg pedig a kezében, amiből úgy kortyolja az első párat, mintha mégis csak lenne olyan balga és vizet inna alkohol helyett. A párlat azonnal torkon vágja, égő, csípő érzést hagy végig egészen a nyelőcsövében és szinte lángra gyújtja a gyomrát. Nyög. De ez a kiszakadó apró hang nem az a kellemetlen fajta, mintha bokán rúgták volna, hanem az a megelégedett, amit talán eddig csak Norhelt volt képes belőle kicsikarni. Talán még annál is elégedettebb. Végül az üveg alja koccan a padlón, a tőr pedig újra a kezébe kerül, hogy a hegye a kenyérbe, a szalonnába és végül a hagymába mélyedjen, hogy mindent szinte szabályos, apró falatokra nyessen fel. Közben időnként a férfira pillant a szeme sarkából. Figyeli a falatozást, az időnkénti pálinka kortyolgatását, azt ahogy boldogan csücsörít az üveg után, mintha egy gyerek lenne, aki végre megkapta a várt édességet. Először csak a szemét forgatja, de végül akaratlanul is elmosolyodik. Csak egy pillanatra, csak addig, amíg a férfi fel nem pillant.*
- Azt hiszem az ital jobban gyógyítja a bokád, mint az én türelmem.
*Mormogja az orra alatt, de a hangjában most nem csendül él. Nem is folytatja tovább, csak csendben maradva pakolja össze a falatokat. Egy darab kenyér, rá egy kis szalonna és hagyma. A mozdulatai lassúak, kimértek, amiben van valami fáradt természetesség, valami magával ragadó egyszerűség. Valami idegen béke, amivel úgy tűnik, mintha nyomban el is tudna felejteni mindent. A várost, az idegesítő embereket, a napot amikor és ahogy újra rátalált a férfira, az a gyomrot facsaró érzést, amit akkor érzett, a frusztrációt, hogy szívesen beverte volna a képét, de nem tehette meg, még azt is, hogy végül lenyelte a békát, az évek alatt felhalmozódott sértettséget, dühöt és helyette megbocsájtott vagy mi. Most csak úgy van, mintha mindig is így kellett volna lennie.
Bekap egy falatot és amíg rágódik rajta hátra dőlve pillant a ketrec felé. A papagáj moccan, mintha helyeselné azt, hogy újdonsült gazdája végre nem vért kíván, egyszerűen csak kiélvezi a nyugalmat. Kissé félrebiccenti a tollas fejét, halk, rekedtes hangot hallat, majd tovább folytatja a beszórt búzából való szemezgetést. Figyeli a madarat, halványan elmosolyodik. Valahogy van ebben valami mulatságosan emberi, ahogy a csőrével válogat, mintha csak eldöntené, hogy melyik finom falat éri meg a fáradtságot. Elmosolyodik, de szinte láthatatlanul, épp csak a szája sarkában. Végül pedig egy újabb összekészített falat tűnik el a szájában, ami után ismét az üveg után nyúl. A pálinka melegét most nem az íze miatt kívánja, hanem mert valahogy a gondolatait is tompítja. Jólesik, hogy nem kell mindent élesen látni, hogy a nap durva vonalai lassan elmosódnak a fejében. Csak a melegség marad, a csend, meg Norhelt halk szuszogása. A pillantása végül rásiklik. Hátra dőlve falatozik a szalmán, a hollószín tincsek kócosan tapadnak az arcára, a szája sarkában ott bujkál az a makacs, önelégült mosoly, ami az első pillanattól az idegeire megy. De most valahogy más. Most ebben nincs semmi gúny, csak valami végtelenül emberi, valami, amit eddig sosem engedett látni. Egy fáradt, de elégedett ember ül ott előtte, aki most olyan, mintha minden gondja megoldódott volna egy üveg olcsó itallal. A látványtól furcsa érzés szalad át rajta, valami, ami miatt inkább leharapná a nyelvét, mielőtt kimondaná. Helyette inkább el is fordítja a tekintetét. A maradék falatokat már félretolja, a tőr pengéjét letörölgeti és a szalmában elkényelmesedve, már amennyire az lehetséges, a feje alá pakolja az egyik kezét, míg a másik szinte ösztönösen simít a mellkasa fölé, ahol az ing alatt az apró ezüstmedál pihen. A kis fém hideg, de mégis megnyugtató az érzés, ami eltölti akkor, amikor az ujjai alatt érzi. Talán csak az ismerős súlya miatt, talán azért, mert emlékezteti arra, hogy az otthon már közel van. Az az ismerős, sokszor bejárt, halszagú otthon.*
- Aludjunk Dalnok. A végén holnap nem lesz erőd szórakoztatni a világot.
*Lehunyja a szemeit, de ajkán felbukkan egy halvány, de jól ismert vigyor, ami azt készül sugallni, hogy most nem gúnyolódni szándékozik, egyszerűen csak kikéri magának az utolsó szót.*
*A gonoszkodására azonnal érkezik is a visszavágás. Meglepi? Ugyan. A kapcsolatuk szinte így tökéletes, hogy nincs olyan helyzet vagy időszak, amikor ne lenne képes az egyik a másikának a seggébe rúgni. A legtöbbször ugyan verbálisan, de néha kecsegtető ennek a fizikális formája is. De a képzeletben kirántott kardot inkább visszacsúsztatja a hüvelyébe, s mielőtt fejben megérne egy újabb beszólás inkább csak bosszúsan vagy talán fáradtan felszusszan Norhelt válaszára. Elhelyezkedik, majd figyeli, ahogy a pálinka üvege már a férfi kezében csillan meg. Ahogy a dugó türelmetlen és izgatott mozdulattal kikerül az üveg szájából azonnal az orrába kúszik az ismerős illat, mint egy csábító, de igen ismerős démon. Figyeli Norhelt arcán a ráköltöző vidámságot, hallgatja ahogy az elégedett hangja betölti a teret és ekkor egy pillanatra újra rászál valami idegen, de valahol mégis ismerős nyugalom. Az a fajta, amitől egyébként ódzkodna, most mégis melegség árad szét benne a mellkasától kiindulva. Talán a csend teszi, meg az, hogy kiszakadt az idegen városból, a zajból, a nyüzsgésből. Ez a bizsergés kellemes melegként szalad végig a gerince mentén és rájön, hogy mennyire gyűlöli ezt az érzést. És lám, most mégis ez így... hm... egyszerűen csak jó.*
- Mit hittél, hogy vizet hozok azonnal? Mindig is mondtam, hogy inkább legyen égő máglya érzése a torkomban, mintsem vízkő a fogamon.
*Dünnyögi, ahogy elveszi a felé nyújtott hagymafelet. De mikor az üveg is újra közelebb kerül hozzá, hát a hagyma még várhat egy kicsit, így az a tálcán végzi az üveg pedig a kezében, amiből úgy kortyolja az első párat, mintha mégis csak lenne olyan balga és vizet inna alkohol helyett. A párlat azonnal torkon vágja, égő, csípő érzést hagy végig egészen a nyelőcsövében és szinte lángra gyújtja a gyomrát. Nyög. De ez a kiszakadó apró hang nem az a kellemetlen fajta, mintha bokán rúgták volna, hanem az a megelégedett, amit talán eddig csak Norhelt volt képes belőle kicsikarni. Talán még annál is elégedettebb. Végül az üveg alja koccan a padlón, a tőr pedig újra a kezébe kerül, hogy a hegye a kenyérbe, a szalonnába és végül a hagymába mélyedjen, hogy mindent szinte szabályos, apró falatokra nyessen fel. Közben időnként a férfira pillant a szeme sarkából. Figyeli a falatozást, az időnkénti pálinka kortyolgatását, azt ahogy boldogan csücsörít az üveg után, mintha egy gyerek lenne, aki végre megkapta a várt édességet. Először csak a szemét forgatja, de végül akaratlanul is elmosolyodik. Csak egy pillanatra, csak addig, amíg a férfi fel nem pillant.*
- Azt hiszem az ital jobban gyógyítja a bokád, mint az én türelmem.
*Mormogja az orra alatt, de a hangjában most nem csendül él. Nem is folytatja tovább, csak csendben maradva pakolja össze a falatokat. Egy darab kenyér, rá egy kis szalonna és hagyma. A mozdulatai lassúak, kimértek, amiben van valami fáradt természetesség, valami magával ragadó egyszerűség. Valami idegen béke, amivel úgy tűnik, mintha nyomban el is tudna felejteni mindent. A várost, az idegesítő embereket, a napot amikor és ahogy újra rátalált a férfira, az a gyomrot facsaró érzést, amit akkor érzett, a frusztrációt, hogy szívesen beverte volna a képét, de nem tehette meg, még azt is, hogy végül lenyelte a békát, az évek alatt felhalmozódott sértettséget, dühöt és helyette megbocsájtott vagy mi. Most csak úgy van, mintha mindig is így kellett volna lennie.
Bekap egy falatot és amíg rágódik rajta hátra dőlve pillant a ketrec felé. A papagáj moccan, mintha helyeselné azt, hogy újdonsült gazdája végre nem vért kíván, egyszerűen csak kiélvezi a nyugalmat. Kissé félrebiccenti a tollas fejét, halk, rekedtes hangot hallat, majd tovább folytatja a beszórt búzából való szemezgetést. Figyeli a madarat, halványan elmosolyodik. Valahogy van ebben valami mulatságosan emberi, ahogy a csőrével válogat, mintha csak eldöntené, hogy melyik finom falat éri meg a fáradtságot. Elmosolyodik, de szinte láthatatlanul, épp csak a szája sarkában. Végül pedig egy újabb összekészített falat tűnik el a szájában, ami után ismét az üveg után nyúl. A pálinka melegét most nem az íze miatt kívánja, hanem mert valahogy a gondolatait is tompítja. Jólesik, hogy nem kell mindent élesen látni, hogy a nap durva vonalai lassan elmosódnak a fejében. Csak a melegség marad, a csend, meg Norhelt halk szuszogása. A pillantása végül rásiklik. Hátra dőlve falatozik a szalmán, a hollószín tincsek kócosan tapadnak az arcára, a szája sarkában ott bujkál az a makacs, önelégült mosoly, ami az első pillanattól az idegeire megy. De most valahogy más. Most ebben nincs semmi gúny, csak valami végtelenül emberi, valami, amit eddig sosem engedett látni. Egy fáradt, de elégedett ember ül ott előtte, aki most olyan, mintha minden gondja megoldódott volna egy üveg olcsó itallal. A látványtól furcsa érzés szalad át rajta, valami, ami miatt inkább leharapná a nyelvét, mielőtt kimondaná. Helyette inkább el is fordítja a tekintetét. A maradék falatokat már félretolja, a tőr pengéjét letörölgeti és a szalmában elkényelmesedve, már amennyire az lehetséges, a feje alá pakolja az egyik kezét, míg a másik szinte ösztönösen simít a mellkasa fölé, ahol az ing alatt az apró ezüstmedál pihen. A kis fém hideg, de mégis megnyugtató az érzés, ami eltölti akkor, amikor az ujjai alatt érzi. Talán csak az ismerős súlya miatt, talán azért, mert emlékezteti arra, hogy az otthon már közel van. Az az ismerős, sokszor bejárt, halszagú otthon.*
- Aludjunk Dalnok. A végén holnap nem lesz erőd szórakoztatni a világot.
*Lehunyja a szemeit, de ajkán felbukkan egy halvány, de jól ismert vigyor, ami azt készül sugallni, hogy most nem gúnyolódni szándékozik, egyszerűen csak kikéri magának az utolsó szót.*
2085. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-10-20 21:47:24
Üzenet elküldve: 2025-10-20 21:47:24
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 32
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 32
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
*Lassan sötétedik, és Goba, a városlakó örül, hogy a kikötői erdőséget már maga mögött hagyta. A fák között nehezebben viselte volna a civilizálatlan tájat, az ismeretlen zajokat. Itt, a Szántóföldön egy fokkal jobb, úgy hiszi. De ahogy kezd lemenni a nap és beköszönteni a sötétség. Bár eléggé kimerült már az egész napos gyaloglástól, amihez nincs is hozzászokva, most megszaporázza a lépteit. Ameddig még lát. Ameddig még tudja, hogy merre tart. Vagy legalább, hogy utolérje Akaaruush Twarshagwit. Amúgy is fontos lenne, hogy vele együtt érkezzen meg az ork táborba, hiszen őt magát ott még nem ismeri senki más.*
2084. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-10-19 19:58:39
Üzenet elküldve: 2025-10-19 19:58:39
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 73
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 73
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Bizalom//
*Norhelt még az utolsó hangokat is hosszan elnyújtja, a rekedt, érdes tónus valahol félúton jár az ének és a mesélés között. Nem kiabál, nem próbál imponálni, csak hagyja, hogy a dal kifusson belőle, mint a gőz egy tál forró levesből. A hangja betölti az istállót, megtapad a deszkákon, a szalmán, sőt, még a lusta ló is felpillant egy pillanatra, mintha hallgatná. Az utolsó sort már-már meghitten suttogja, szinte mosolyogva. A tekintete Ravikon pihen, és egy pillanatra tényleg úgy tűnik, vár valamit, egy bólintást, egy apró mosolyt, bármit, ami azt jelentené: tetszett.
Aztán jön a válasz. Száraz, odavetett, hideg, mint a reggeli kútvíz.
Norhelt szemöldöke lassan megemelkedik, a vigyor lehervad az arcáról, majd csak annyit tesz: látványosan legyint, mintha a világ legnagyobb igazságtalanságát próbálná elengedni.*
- Nem érted te a művészetet.
*Morgása mélyről jön, inkább gúnyos, mint haragos, de a szemei egy pillanatra mégis szúrósan villannak a nőre. Utána hátradől, beleveti magát újra a szalmába. A testét apró, szúrós tűszúrások érik minden mozdulatnál, mégsem panaszkodik. A szalma puha, a meleg bent maradt, és a teste még emlékszik, milyen a hideg kőre feküdni. Ez a kényelem maga a mennyország ahhoz képest.
Ravik mozdul, felkel, indul a vacsoráért. Norhelt csak elvigyorodik a háta mögött, és egy rövid bólintással kíséri. A nem túl kedves megjegyzését inkább visszanyeli. Elvégre bár nem veti meg a testnedveket, azért az ételén mégsem szeretne a kelleténél többet látni. Csak figyeli, ahogy a nő kilép, és amikor az ajtó úgy csapódik be mögötte, hogy az egész istálló megremeg, Norhelt rosszallóan morran.*
- Remek… még a végén rám omlik ez a rozoga vacak. Ugye cimbora?!
*Szól oda a lónak, majd mivel válasz nem érkezik megvonja a vállát, aztán lehunyja a szemét. A pipájáért nyúl, de már a kovát keresve rájön, hogy micsoda marhaság lenne itt füstölni. Egy pillanatig még forgatja az ujjai között a pipát, aztán sóhajtva visszacsúsztatja a táskájába.*
- Én is megérem a pénzem…
*Mormogja magának, majd visszadől, és az egyik szalmaszálat a szájába véve rágcsálni kezdi. Kellemes, meleg csend telepszik rá, csak a ló szuszogása és a tücskök ciripelése hallatszik. Így várja a nőt.
Amikor Ravik végül visszatér, az ajtó ismét nyikordul, de most valahogy barátságosabban. Norhelt felül, a szalmaszálat kiköpi, és szeme végigfut a tálcán. Kenyér, szalonna, hagyma – egyszerű, de most mégis úgy néz ki, mintha ünnepi lakoma lenne. A nő szavai hallatán a zsoldos összehúzza a szemét, majd félmosollyal válaszol.*
- Ha hercegnő vagyok, akkor hajolj csak ide, adok egy csókot. Hátha feloldja rajtad az átkot.
*Azzal fel is pattan, és szélesen csücsörít. A pillanat olyan rövid, mint egy villanás: játékos, provokatív, de nem tolakodó. Aztán, a nő reakciójától függetlenül magához veszi az étel reá eső részét.
A tőrét előhúzza, a pengével félbevágja a hagymát, az egyik felet Raviknak nyújtja, majd maga is nekilát a falatozásnak. A szalonna sós, a kenyér kemény, de most valahogy minden falat jól esik. A nő előtt álló üveg azonban rögtön kiszúrja a szemét. Ahogy a fény megcsillan a tiszta italon, az arcán valósággal gyermeki öröm gyúl.*
- Eeyr fénylő kebleire! Ugye… ugye ez az, amire gondolok?
*A kérdés felénél már tudja a választ. Elkapja az üveget, kitépi a dugót, és meghúzza. A párlat csíp, éget, aztán szétterül benne a meleg. Hosszasan, elégedetten sóhajt, majd visszanyújtja az üveget Raviknak.*
- Igen… ez az.
*Hátradől, és a szalmán ülve boldogan hümment egyet, mintha az istenek most egyszer az életben kedvükre tettek volna. A dal, a vacsora és a pálinka, három dolog, amikért érdemes leélni egy életet.*
*Norhelt még az utolsó hangokat is hosszan elnyújtja, a rekedt, érdes tónus valahol félúton jár az ének és a mesélés között. Nem kiabál, nem próbál imponálni, csak hagyja, hogy a dal kifusson belőle, mint a gőz egy tál forró levesből. A hangja betölti az istállót, megtapad a deszkákon, a szalmán, sőt, még a lusta ló is felpillant egy pillanatra, mintha hallgatná. Az utolsó sort már-már meghitten suttogja, szinte mosolyogva. A tekintete Ravikon pihen, és egy pillanatra tényleg úgy tűnik, vár valamit, egy bólintást, egy apró mosolyt, bármit, ami azt jelentené: tetszett.
Aztán jön a válasz. Száraz, odavetett, hideg, mint a reggeli kútvíz.
Norhelt szemöldöke lassan megemelkedik, a vigyor lehervad az arcáról, majd csak annyit tesz: látványosan legyint, mintha a világ legnagyobb igazságtalanságát próbálná elengedni.*
- Nem érted te a művészetet.
*Morgása mélyről jön, inkább gúnyos, mint haragos, de a szemei egy pillanatra mégis szúrósan villannak a nőre. Utána hátradől, beleveti magát újra a szalmába. A testét apró, szúrós tűszúrások érik minden mozdulatnál, mégsem panaszkodik. A szalma puha, a meleg bent maradt, és a teste még emlékszik, milyen a hideg kőre feküdni. Ez a kényelem maga a mennyország ahhoz képest.
Ravik mozdul, felkel, indul a vacsoráért. Norhelt csak elvigyorodik a háta mögött, és egy rövid bólintással kíséri. A nem túl kedves megjegyzését inkább visszanyeli. Elvégre bár nem veti meg a testnedveket, azért az ételén mégsem szeretne a kelleténél többet látni. Csak figyeli, ahogy a nő kilép, és amikor az ajtó úgy csapódik be mögötte, hogy az egész istálló megremeg, Norhelt rosszallóan morran.*
- Remek… még a végén rám omlik ez a rozoga vacak. Ugye cimbora?!
*Szól oda a lónak, majd mivel válasz nem érkezik megvonja a vállát, aztán lehunyja a szemét. A pipájáért nyúl, de már a kovát keresve rájön, hogy micsoda marhaság lenne itt füstölni. Egy pillanatig még forgatja az ujjai között a pipát, aztán sóhajtva visszacsúsztatja a táskájába.*
- Én is megérem a pénzem…
*Mormogja magának, majd visszadől, és az egyik szalmaszálat a szájába véve rágcsálni kezdi. Kellemes, meleg csend telepszik rá, csak a ló szuszogása és a tücskök ciripelése hallatszik. Így várja a nőt.
Amikor Ravik végül visszatér, az ajtó ismét nyikordul, de most valahogy barátságosabban. Norhelt felül, a szalmaszálat kiköpi, és szeme végigfut a tálcán. Kenyér, szalonna, hagyma – egyszerű, de most mégis úgy néz ki, mintha ünnepi lakoma lenne. A nő szavai hallatán a zsoldos összehúzza a szemét, majd félmosollyal válaszol.*
- Ha hercegnő vagyok, akkor hajolj csak ide, adok egy csókot. Hátha feloldja rajtad az átkot.
*Azzal fel is pattan, és szélesen csücsörít. A pillanat olyan rövid, mint egy villanás: játékos, provokatív, de nem tolakodó. Aztán, a nő reakciójától függetlenül magához veszi az étel reá eső részét.
A tőrét előhúzza, a pengével félbevágja a hagymát, az egyik felet Raviknak nyújtja, majd maga is nekilát a falatozásnak. A szalonna sós, a kenyér kemény, de most valahogy minden falat jól esik. A nő előtt álló üveg azonban rögtön kiszúrja a szemét. Ahogy a fény megcsillan a tiszta italon, az arcán valósággal gyermeki öröm gyúl.*
- Eeyr fénylő kebleire! Ugye… ugye ez az, amire gondolok?
*A kérdés felénél már tudja a választ. Elkapja az üveget, kitépi a dugót, és meghúzza. A párlat csíp, éget, aztán szétterül benne a meleg. Hosszasan, elégedetten sóhajt, majd visszanyújtja az üveget Raviknak.*
- Igen… ez az.
*Hátradől, és a szalmán ülve boldogan hümment egyet, mintha az istenek most egyszer az életben kedvükre tettek volna. A dal, a vacsora és a pálinka, három dolog, amikért érdemes leélni egy életet.*
2083. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-10-19 17:08:22
Üzenet elküldve: 2025-10-19 17:08:22
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 52
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 52
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Bizalom//
*Hagyja a művészt érvényesülni. A helyet jobban úgy sem akarja bejárni, kicsit később még annyit megtesz, hogy a vacsorájukért kisétál. Bár egy kicsit kezdi úgy érezni, hogy Norhelt fele ennyi törődést sem érdemel meg, mint amennyit belefektetett. Na nem baj, majd ha tovább bosszantja magát, talán beleköp a férfi adagjába, attól talán egy kicsit majd jobb lesz. Szóval egyelőre ráér, hogy csak a szalmában feküdjön és hallgassa a férfi mormogását, ahogy zajlik az új dal születése. Közben megvakarja az oldalát, ahol az ingen keresztül szúr a szalma, azután a karjára dörzsöl, majd sóhajtva inkább átgördül az oldalára. Így sem jobb. Hosszan felsóhajt, végül pedig felül és bosszúsan pöcköl el egy szalmaszálat, ami éppen a combján ragadt a nadrágjára. "Jobb, mint az utcakő." Visszhangzanak a szavak a fejében, amivel egyet kell értenie. Még azt is megkockáztatja, hogy a Pegazusnál is otthonosabb. Ellenben, ha a kikötőbe érnek, az biztos, hogy a Sellőház kényelmével azért nem vetekszik. Bár való igaz, hogy azon az estén harminc aranynál többet is fog otthagyni a kényelemért. De ezt az ötletét akkor sem tartja szarnak, még úgy sem, hogy nem a gazda házában vendégeskedhetnek, hanem csak a trágyaszagú istállóban kaptak helyet. Ha pocséknak is tartaná ezt a végkimenetelt, akkor sem vallaná be, főleg nem a férfi előtt.
Ahogy a szalmaszúrta viszketés enyhül a smaragd szemek a hümmögő, motyogó dalnokon állapodnak meg. Figyeli az arcát, a homlokán összeszaladó ráncokat, ahogy kiül a képére a nyilvánvaló koncentráció. A bosszús morgásra végül elmosolyodik. Megint és most még csak észre sem veszi. Ebben a szegényes meghittségben, a csendben és a romantikus trágyaszagban most olyan belső béke árasztja el, hogy képtelen visszatartani a gyengéd érzelmeket, amik elöntik ennek a fajankónak a társaságában. Ahogy a dal végre megszületik és a mester elé tárja a művet, a térdeit felhúzva könyököl rájuk, állát öklein megtámassza és csendben figyel, hallgatja. Hogy a dal nyűgözi le vagy inkább a dalnok, hát arról is talán egyszer születik egy muzsika, hogy erre fény derüljön. De az biztos, hogy bármelyik varázsolja most el a nőt, az tökéletes utat vésett maga elé, hogy a vörös arcáról a komorság elszálljon, hogy helyette szétterüljön a fáradt, de gyengéd és kedves mosoly. A dal végén nem töri meg a csendet egészen addig, amíg Norhelt nem szólal meg. Csak figyeli a hollószín hajat, az arcot, ami az övéhez hasonló békét áraszt, a szakállat, a nyak vonalát, a vállak ívét, a... Franc. Jéghideg vízként zúdul a nyakába a ráeszmélés, hogy már megint túl messzire evezett egy olyan tengeren, amit ő a nagy tengerimádó is inkább elkerül messzire. Azt a tengert, aminek nem sós, hanem bájosan édes illata van, a tiszta, áttetsző, lágy hullámokon a felhőtlen nap fénye csak úgy csillog, ami kecsegtető, élvezeteket ígérő, amibe, ha mélyebben belesétál az úgy csavarodik köré, mint a rettegett óriáspolip mind a nyolc karja, hogy az utolsó szuszt is kiszorongatva belőle rántsa le a mélybe, ahol tudja, hogy más nem vár rá, csak pofára esés, csalódás és megannyi reggel, amit másnaposan köszönt idegen férfiak mellett, hogy képes legyen felejteni.
Felhorkanva kapja el a tekintetét a férfiról, a mosoly pedig olyan hirtelenséggel tűnik el az arcáról, mintha egy laza, de határozott kézmozdulattal pofozták volna le róla.*
- No igen, a rumosban talán valaki majd kornyikálni fogja.
*Morogja az orra alatt, ahogy inkább egy szál szalmát választ ki magának, hogy azt figyelje a férfi helyett. Majd jobb ötletnek tűnik, ha nyöszörögve talpra állítja magát és az istálló ajtaját veszi célba.*
- Megnézem, hogy az öreg készített-e már vacsorát, mielőtt ki kéne pofoznom belőle valami ehetőt azért a szaros harminc aranyért.
*Morogja, az istálló ajtaját pedig akkora hévvel löki ki maga előtt, hogy a zsanérok nyikkanásából jól kihallható annak minden fájdalma. A nap nyugtával leszálló hűvösebb levegő most jól esik a tagjainak, mert szörnyen melege támadt. Érzi az arcába szökő forróságot is, de bizonyára a szalma bűne az egész. Ha szúr is, meg vakaródzik tőle, az egyszer biztos, hogy a meleget tartja rendesen. Az ing felső két gombját ki is oldja, hogy az anyagot előrébb húzva fújkáljon be a mellkasához, hogy ezzel is lehűtse magát. Az érzés, ami most gyötri pedig újból azt susogja a fülébe, hogy egészen megenyhítő lenne, ha tényleg egy jó ragadósat beleköpne az idióta ételébe.
A gazda házához érve amaz nem hazudott. Egy tálcán ott várja pár szelet kenyér, két nagyobb darab szalonna és megpucolt, de egyben hagyott hagyma. Egyszerű látvány, de most mégis mindezt gyönyörűvé teszi az asztalka sarkába állított üveg, amiben az átlátszó folyadék alig üti meg az üveg felét, de most mégis kedve támadna hirtelenjében és örömében elsírnia magát. De nem örül előre, nehogy aztán meg jó nagy térdkalácson rúgásként érkezzen a csalódás. Nyakon ragadja az üveget, kihúzza a dugót és jó mélyet szippant a kiszálló, ismerős illatból. De még mindig inkább biztosabbra megy, így egy nagy korttyal bele is húz az italba.*
- Háh!
*Vigyorodik el szélesen és egyszeriben már bánja, hogy olyan mogorva gondolatai voltak az öreggel, Norhelt szerencséjére pedig azt is nyomban elfelejti, hogy az előbb még kedve volt ráköpni a szalonnájára és jól szétkenni rajta, hogy ne legyen feltűnő. Ez hamisítatlanul pálinka, ha minőségben ivott is már jobbat, most mégis ezt tekinti élete eddigi legjobb pálinkájának, még úgy is, hogy a gyümölcsöt sem tudná meghatározni, amiből készült. Már, ha abból van, nem pedig valami levetett, koszos alsóneműből, de most azt is leszarná. Az üveget is a tálcára teszi, amit végül két kézzel megragad és széles vigyorral kísérve fordul vissza az istállóhoz. A léptei sietősek, de óvatosak, nehogy aztán út közben ejtse el a vacsorát, aztán leshetik a pálinkát. Az érkezése nyugodtabb, mint a távozása volt, ahogy visszatér a férfihoz. A tálcát egyszerűen a földre teszi, miután egy részről a csizmája orrával félretúrja a pár szál szalmát az útból.*
- Na Hercegnő, a vacsora előállt.
*Mutat végig a tálcán, mintha valami uralkodói étekkel büszkélkedne. Azután már csak az marad, hogy a csizmákat lerugdossa a lábairól, félre a fal tövébe és a tőrét magához véve üljön le a tálca egyik oldalán. Nem rontja el az üveg általi meglepetést, meghagyja a férfinak, hogy amaz is észrevéve viduljon fel. De azért sokat sejtető mosollyal fürkészi annak arcát.*
*Hagyja a művészt érvényesülni. A helyet jobban úgy sem akarja bejárni, kicsit később még annyit megtesz, hogy a vacsorájukért kisétál. Bár egy kicsit kezdi úgy érezni, hogy Norhelt fele ennyi törődést sem érdemel meg, mint amennyit belefektetett. Na nem baj, majd ha tovább bosszantja magát, talán beleköp a férfi adagjába, attól talán egy kicsit majd jobb lesz. Szóval egyelőre ráér, hogy csak a szalmában feküdjön és hallgassa a férfi mormogását, ahogy zajlik az új dal születése. Közben megvakarja az oldalát, ahol az ingen keresztül szúr a szalma, azután a karjára dörzsöl, majd sóhajtva inkább átgördül az oldalára. Így sem jobb. Hosszan felsóhajt, végül pedig felül és bosszúsan pöcköl el egy szalmaszálat, ami éppen a combján ragadt a nadrágjára. "Jobb, mint az utcakő." Visszhangzanak a szavak a fejében, amivel egyet kell értenie. Még azt is megkockáztatja, hogy a Pegazusnál is otthonosabb. Ellenben, ha a kikötőbe érnek, az biztos, hogy a Sellőház kényelmével azért nem vetekszik. Bár való igaz, hogy azon az estén harminc aranynál többet is fog otthagyni a kényelemért. De ezt az ötletét akkor sem tartja szarnak, még úgy sem, hogy nem a gazda házában vendégeskedhetnek, hanem csak a trágyaszagú istállóban kaptak helyet. Ha pocséknak is tartaná ezt a végkimenetelt, akkor sem vallaná be, főleg nem a férfi előtt.
Ahogy a szalmaszúrta viszketés enyhül a smaragd szemek a hümmögő, motyogó dalnokon állapodnak meg. Figyeli az arcát, a homlokán összeszaladó ráncokat, ahogy kiül a képére a nyilvánvaló koncentráció. A bosszús morgásra végül elmosolyodik. Megint és most még csak észre sem veszi. Ebben a szegényes meghittségben, a csendben és a romantikus trágyaszagban most olyan belső béke árasztja el, hogy képtelen visszatartani a gyengéd érzelmeket, amik elöntik ennek a fajankónak a társaságában. Ahogy a dal végre megszületik és a mester elé tárja a művet, a térdeit felhúzva könyököl rájuk, állát öklein megtámassza és csendben figyel, hallgatja. Hogy a dal nyűgözi le vagy inkább a dalnok, hát arról is talán egyszer születik egy muzsika, hogy erre fény derüljön. De az biztos, hogy bármelyik varázsolja most el a nőt, az tökéletes utat vésett maga elé, hogy a vörös arcáról a komorság elszálljon, hogy helyette szétterüljön a fáradt, de gyengéd és kedves mosoly. A dal végén nem töri meg a csendet egészen addig, amíg Norhelt nem szólal meg. Csak figyeli a hollószín hajat, az arcot, ami az övéhez hasonló békét áraszt, a szakállat, a nyak vonalát, a vállak ívét, a... Franc. Jéghideg vízként zúdul a nyakába a ráeszmélés, hogy már megint túl messzire evezett egy olyan tengeren, amit ő a nagy tengerimádó is inkább elkerül messzire. Azt a tengert, aminek nem sós, hanem bájosan édes illata van, a tiszta, áttetsző, lágy hullámokon a felhőtlen nap fénye csak úgy csillog, ami kecsegtető, élvezeteket ígérő, amibe, ha mélyebben belesétál az úgy csavarodik köré, mint a rettegett óriáspolip mind a nyolc karja, hogy az utolsó szuszt is kiszorongatva belőle rántsa le a mélybe, ahol tudja, hogy más nem vár rá, csak pofára esés, csalódás és megannyi reggel, amit másnaposan köszönt idegen férfiak mellett, hogy képes legyen felejteni.
Felhorkanva kapja el a tekintetét a férfiról, a mosoly pedig olyan hirtelenséggel tűnik el az arcáról, mintha egy laza, de határozott kézmozdulattal pofozták volna le róla.*
- No igen, a rumosban talán valaki majd kornyikálni fogja.
*Morogja az orra alatt, ahogy inkább egy szál szalmát választ ki magának, hogy azt figyelje a férfi helyett. Majd jobb ötletnek tűnik, ha nyöszörögve talpra állítja magát és az istálló ajtaját veszi célba.*
- Megnézem, hogy az öreg készített-e már vacsorát, mielőtt ki kéne pofoznom belőle valami ehetőt azért a szaros harminc aranyért.
*Morogja, az istálló ajtaját pedig akkora hévvel löki ki maga előtt, hogy a zsanérok nyikkanásából jól kihallható annak minden fájdalma. A nap nyugtával leszálló hűvösebb levegő most jól esik a tagjainak, mert szörnyen melege támadt. Érzi az arcába szökő forróságot is, de bizonyára a szalma bűne az egész. Ha szúr is, meg vakaródzik tőle, az egyszer biztos, hogy a meleget tartja rendesen. Az ing felső két gombját ki is oldja, hogy az anyagot előrébb húzva fújkáljon be a mellkasához, hogy ezzel is lehűtse magát. Az érzés, ami most gyötri pedig újból azt susogja a fülébe, hogy egészen megenyhítő lenne, ha tényleg egy jó ragadósat beleköpne az idióta ételébe.
A gazda házához érve amaz nem hazudott. Egy tálcán ott várja pár szelet kenyér, két nagyobb darab szalonna és megpucolt, de egyben hagyott hagyma. Egyszerű látvány, de most mégis mindezt gyönyörűvé teszi az asztalka sarkába állított üveg, amiben az átlátszó folyadék alig üti meg az üveg felét, de most mégis kedve támadna hirtelenjében és örömében elsírnia magát. De nem örül előre, nehogy aztán meg jó nagy térdkalácson rúgásként érkezzen a csalódás. Nyakon ragadja az üveget, kihúzza a dugót és jó mélyet szippant a kiszálló, ismerős illatból. De még mindig inkább biztosabbra megy, így egy nagy korttyal bele is húz az italba.*
- Háh!
*Vigyorodik el szélesen és egyszeriben már bánja, hogy olyan mogorva gondolatai voltak az öreggel, Norhelt szerencséjére pedig azt is nyomban elfelejti, hogy az előbb még kedve volt ráköpni a szalonnájára és jól szétkenni rajta, hogy ne legyen feltűnő. Ez hamisítatlanul pálinka, ha minőségben ivott is már jobbat, most mégis ezt tekinti élete eddigi legjobb pálinkájának, még úgy is, hogy a gyümölcsöt sem tudná meghatározni, amiből készült. Már, ha abból van, nem pedig valami levetett, koszos alsóneműből, de most azt is leszarná. Az üveget is a tálcára teszi, amit végül két kézzel megragad és széles vigyorral kísérve fordul vissza az istállóhoz. A léptei sietősek, de óvatosak, nehogy aztán út közben ejtse el a vacsorát, aztán leshetik a pálinkát. Az érkezése nyugodtabb, mint a távozása volt, ahogy visszatér a férfihoz. A tálcát egyszerűen a földre teszi, miután egy részről a csizmája orrával félretúrja a pár szál szalmát az útból.*
- Na Hercegnő, a vacsora előállt.
*Mutat végig a tálcán, mintha valami uralkodói étekkel büszkélkedne. Azután már csak az marad, hogy a csizmákat lerugdossa a lábairól, félre a fal tövébe és a tőrét magához véve üljön le a tálca egyik oldalán. Nem rontja el az üveg általi meglepetést, meghagyja a férfinak, hogy amaz is észrevéve viduljon fel. De azért sokat sejtető mosollyal fürkészi annak arcát.*
2082. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-10-19 16:00:20
Üzenet elküldve: 2025-10-19 16:00:20
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 73
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 73
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Bizalom//
*Norhelt Ravik mögött lép be az istállóba, a nehéz ajtó nyikorgása után rögtön megcsapja az orrát a szalma, a por és az állatok szaga. A hely meleg és kissé fülledt, de a Romváros sikátoraihoz képest valóban otthonos. A félhomályban a levegőben finom porszemek táncolnak, a fentről beszűrődő fénycsíkokban lassan lebegnek, mint apró, aranyszínű rovarok. A gerendákon fecskefészkek, a sarokban egy régi, félig bedőlt gereblye, mellette a már említett zsákok, amelyek tartalmát Ravik is szemügyre vesie. A szalma puha réteget alkot a földön, megülepedett, kissé nedves, de nem rothadt. Jó hely ez egy fáradt zsoldosnak. Bár tény szívesebben adná a tollas patkányt egy ágyért, de hát nem rajta múlik.
A férfi csendben körbenéz. Egy ló is van bent, egy lompos sörényű, öreg gebe, amely közömbösen pillant rá. Norhelt biccent magának, mintha elégedetten nyugtázná: ez már félig-meddig a természet, még ha trágyaszagú is.
Lassan elindul a hátsó rész felé, ahol a szalma kissé magasabb kupacot alkot. Leteszi a fegyvereit maga mellé, majd egy gyors mozdulattal belehuppan a kazalba. A szalma roppan alatta, és ahogy elhelyezkedik, kissé hátradől, egyik karját a tarkója mögé teszi, a másikkal a ritmust veri a mellkasán. Hümmög, dudorászik, próbálja összefogni fejében a dallamot, amit még az úton kezdett kitalálni. Néha motyogva ismétel néhány szót, mintha magát próbálná meggyőzni arról, hogy jó irányba halad, néha pedig bosszúsan morog, ha egy-egy rím nem illik oda, ahová szeretné.
Ravik hangja töri meg a ritmust. A nő hangosan megállapítja, hogy annyira nem is rossz hely ez. Norhelt felkapja a fejét, szeme egy pillanatra megvillan, majd vállat von.*
- Jobb, mint az utcakő.
*Mondja szárazon, és visszadől. A következő megjegyzésre elvigyorodik.*
- Jobb már amúgy se lesz…
*A szeme sarkában játékos fény csillan, és a hümmögésből hirtelen dallam lesz. A hangja rekedtes, de erős, a ritmus laza, tengeri tempójú, ahogy énekelni kezd.*
- Volt egyszer egy vén kapitány,
kikötött, ahol nem kéne tán.
Nem víz vitte el, nem a vész,
hanem egy nő, ki szebben néz.
Rum helyett csókot töltött rá,
a hajó elúszott – „hadd menjen már.”
A part csendes volt, a szíve nem,
ott maradt, s nem tudta, miért sem.
Most kocsmákban dalolják nevét,
a bolond, ki a szívét veté.
Nem aranyért, nem dicsőségért,
csak egy mosolyért, ami megéget.
És ha kérded, bánta-e tán,
a válasz csak ennyi volt némán:
„Horgonyt rossz helyen vetettem én,
de ott volt otthon a tenger mélyén.”
*Ahogy a dal utolsó sora elhal, Norhelt még egy pillanatig csendben fekszik, majd elégedetten hümmög egyet, mintha csak egy kész mesterművet hallana vissza a fejében. A szeme lecsukódik, és félmosollyal az arcán jegyzi meg.*
- Holnap már mindenki ezt fogja zengeni a rumosban.
*Norhelt Ravik mögött lép be az istállóba, a nehéz ajtó nyikorgása után rögtön megcsapja az orrát a szalma, a por és az állatok szaga. A hely meleg és kissé fülledt, de a Romváros sikátoraihoz képest valóban otthonos. A félhomályban a levegőben finom porszemek táncolnak, a fentről beszűrődő fénycsíkokban lassan lebegnek, mint apró, aranyszínű rovarok. A gerendákon fecskefészkek, a sarokban egy régi, félig bedőlt gereblye, mellette a már említett zsákok, amelyek tartalmát Ravik is szemügyre vesie. A szalma puha réteget alkot a földön, megülepedett, kissé nedves, de nem rothadt. Jó hely ez egy fáradt zsoldosnak. Bár tény szívesebben adná a tollas patkányt egy ágyért, de hát nem rajta múlik.
A férfi csendben körbenéz. Egy ló is van bent, egy lompos sörényű, öreg gebe, amely közömbösen pillant rá. Norhelt biccent magának, mintha elégedetten nyugtázná: ez már félig-meddig a természet, még ha trágyaszagú is.
Lassan elindul a hátsó rész felé, ahol a szalma kissé magasabb kupacot alkot. Leteszi a fegyvereit maga mellé, majd egy gyors mozdulattal belehuppan a kazalba. A szalma roppan alatta, és ahogy elhelyezkedik, kissé hátradől, egyik karját a tarkója mögé teszi, a másikkal a ritmust veri a mellkasán. Hümmög, dudorászik, próbálja összefogni fejében a dallamot, amit még az úton kezdett kitalálni. Néha motyogva ismétel néhány szót, mintha magát próbálná meggyőzni arról, hogy jó irányba halad, néha pedig bosszúsan morog, ha egy-egy rím nem illik oda, ahová szeretné.
Ravik hangja töri meg a ritmust. A nő hangosan megállapítja, hogy annyira nem is rossz hely ez. Norhelt felkapja a fejét, szeme egy pillanatra megvillan, majd vállat von.*
- Jobb, mint az utcakő.
*Mondja szárazon, és visszadől. A következő megjegyzésre elvigyorodik.*
- Jobb már amúgy se lesz…
*A szeme sarkában játékos fény csillan, és a hümmögésből hirtelen dallam lesz. A hangja rekedtes, de erős, a ritmus laza, tengeri tempójú, ahogy énekelni kezd.*
- Volt egyszer egy vén kapitány,
kikötött, ahol nem kéne tán.
Nem víz vitte el, nem a vész,
hanem egy nő, ki szebben néz.
Rum helyett csókot töltött rá,
a hajó elúszott – „hadd menjen már.”
A part csendes volt, a szíve nem,
ott maradt, s nem tudta, miért sem.
Most kocsmákban dalolják nevét,
a bolond, ki a szívét veté.
Nem aranyért, nem dicsőségért,
csak egy mosolyért, ami megéget.
És ha kérded, bánta-e tán,
a válasz csak ennyi volt némán:
„Horgonyt rossz helyen vetettem én,
de ott volt otthon a tenger mélyén.”
*Ahogy a dal utolsó sora elhal, Norhelt még egy pillanatig csendben fekszik, majd elégedetten hümmög egyet, mintha csak egy kész mesterművet hallana vissza a fejében. A szeme lecsukódik, és félmosollyal az arcán jegyzi meg.*
- Holnap már mindenki ezt fogja zengeni a rumosban.
2081. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-10-19 15:25:10
Üzenet elküldve: 2025-10-19 15:25:10
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 39
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 39
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
* Szántanak a földeken, ezért hívják valószínűleg szántóföldeknek. Az idő hideg, a szél jeges, Samryn pedig fázik, és ahogy így sétál, számolni kezdi a búzakalászokat. Egy kalász, két kalász, három kalász, négy kalász, hamar megunja, pedig van ott még bőven kalász. Bár ha mindet megszámolná, talán sose jutna el oda, ahova tart. Nini, egy fa szállító. Rövid alkudozás után felszállhat a fa szállítóra, és így mehet tovább. Nem kényelmes, túl kemény, de összeszorítja fogát, és kibírja az utat. Még akkor is, ha ettől kicsit fájni fog másnap a feneke. *
2080. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-10-18 13:01:40
Üzenet elküldve: 2025-10-18 13:01:40
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 52
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 52
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Bizalom//
*Norhelt arcára pillant azután, hogy elhangzik az áttervezett este minden részlete. Amint a férfi felpattan és meghajol, a szemöldökeit felvonva méri végig. Egy gúnyos vagy mogorva visszavágás sem szalad ki a száján, de a szemeiben bőszen megül az a villanás, aminek látványától egy Norheltnél sokkal kevésbé szemtelen alak azon nyomban befogná a pálinkalesőjét. Mindamellett neki sem fűlik a foga az istállóhoz, ahogy ő is jobban el tudná ízlelgetni a sültet, meg a bort, de mi tagadás, volt már rosszabb. De a papagáj nem megy sehova, így azzal kell beérniük, amit azért a nyamvadt aranyért kapnak. Meg amúgy is, ha egyszer hajlandó lenne megszabadulni tőle, az sem egy vacsora és kényelmes ágy miatt történne, mert akárhogy is nézi, a színes jószág jóval többet ér annál.*
- Sajnálom Hercegnő, hogy csak ennyit tudtam tenni a csupasz segged érdekében.
*Mormogja kissé sértetten, még majdnem azt is megbánja, hogy egyáltalán törődött azzal, hogy talán egy éjszakányi pihenő ráfér Norhelt bokájára. Mert, hát milyen rendes dolog volt tőle, hogy elintézte ezt az egészet. És tessék, az a hála, hogy most itt nyekereg mellette. Megindul inkább. Ahogy egyre közelednek a zöldek rögvest a földművesre siklanak. A férfi úgy néz rá, mintha a madárral együtt valami balszerencsét is cipelne magával, de Ravik sem tekint rá sokkal barátságosabban. Apró, de látványos mozdulattal igazít a ketrec fogásán, a hatás pedig nem marad el, mert a köpet csattan is a tornác padlóján. Elvigyorodik, majd előre fordul. Nem húzogatja a macska bajszát, mert a végén még az istállóból is kiteszik a szűrüket, balhét meg nem akar azzal, hogy utána kénytelen lenne azt az aranyat visszaszerezni, amit ezért az éjszakáért fizetett.*
- Kár, hogy nincs lantod.
*Felei a dalra, miközben szemei már az istállót pásztázzák.*
- De bizonyára megoldod anélkül is, ha már te vagy a Fekete Dalnok.
*Szeretné gúnyosra venni a megjegyzést, de az ajkaira kedvesebb mosoly szökik. Szerencsére amilyen hirtelen bukkan fel és virágzik ki tőle a leginkább mogorvaságba burkolt arc, olyan hirtelenséggel szökik is tova, mielőtt a vörös megint valami érzelmes szakadék peremére sétálna ki. Főleg józanul, mert tegnap legalább volt mire fogni, hogy annyira belegabalyodott ebbe a félnótásba. He-he, szó szerint, mert a dal is csak félig-meddig született.
Mielőtt belépne az istállóba, egy pillanatra megfékezi a lépteit. A bentről kiszálló friss szalma illata, a közelben kotkodáló tyúkok hangja, a tücskök halk játéka a fűben egy pillanatra olyan békés képet fest, hogy szinte idegen tőle az egész. Hiszen ő és a béke sosem jártak kéz a kézben. De mégis a szalma és a valószínűsíthető bolhák, valamint a trágyaszag ellenére is sokkal inkább a kedvére való most itt éjszakázni, mint a város fogadójában. Talán a tenger közelségének gondolata teszi, talán a nyüzsgés és a felesleges zajok hiánya, fene tudja, de most kevésbé gyilkos arccal tolja be maga előtt az ajtót, végül belép. A félhomály fogadja, a levegőben pedig szalma és az állatok szaga keveredik. Egy pillanatra csak áll csendben, amíg a szeme megszokja a benti fényt, csak azután sétál beljebb. A ketrecet az egyik üres vájú mellé teszi le, mintha tartana attól, hogy a szalma durva érintése bántaná a madarat. A tollas kissé megborzolja az egész színkavalkádot magán és kissé elbillentett fejjel méregeti a nőt, mintha így akarná a tudtára adni, mennyire hálás is a gondoskodásért. A nő erre elmosolyodik, de óvatosan, a lehető legkevesebb feltűnéssel, végül egy utolsót simít a ketrecen és kiegyenesedik. Leveti magáról a kabátot, amit felakaszt egy falba vert szegre, majd az övet oldja le a csípőjéről. A szablyák csilingelve ütődnek egymásnak, majd a földnek, ahogy a vörös egyszerűen csak a fal tövébe teszi. Azután indul meg, hogy kicsit bejárja a ma esti lakhelyüket. A szalmás padló finoman süpped a csizmája alatt. A sarokban beállítva egy viseltes gereblye, mellette félig tele zsákok. Halkan hümment egyet, majd az utat folytatja az egyik zsák felé. Úgy dugja bele a kezét és markol annak tartalmába, mintha az egész istálló az ő királysága lenne és szabadon lehetne bármit. Ahogy kihúzza a kezét, az ujjai között búzaszemek peregnek, amit nem enged ki a markából, hanem visszafordulva szórja be a papagáj ketrecébe. Abba a harminc aranyba csak belefér, hogy tollas barátja is vacsorázhasson egyet. Kezeit leporolja, majd csípőre pakolva őket a férfi felé fordul. Még egyszer szemeivel körbejárja az egészet, majd egy vállvonás után szemeivel is megállapodik Norhelten.*
- Annyira nem is szar.
*Állapítja meg. Hiszen zárt, a lovakkal társaságuk is akad, vacsorát is kapnak. Addig pedig ráérnek még egyet pihenni, így le is ül a félrehordott, de tiszta szalmába, majd hátra dőlve a feje alá pakolja a karjait.*
- Már csak egy jó dal hiányzik.
*Vigyorodik el kissé, miközben célzottan újra a férfira pillant, azt figyelve ahogy ő is felméri a ma éjszakai megállójukat.*
*Norhelt arcára pillant azután, hogy elhangzik az áttervezett este minden részlete. Amint a férfi felpattan és meghajol, a szemöldökeit felvonva méri végig. Egy gúnyos vagy mogorva visszavágás sem szalad ki a száján, de a szemeiben bőszen megül az a villanás, aminek látványától egy Norheltnél sokkal kevésbé szemtelen alak azon nyomban befogná a pálinkalesőjét. Mindamellett neki sem fűlik a foga az istállóhoz, ahogy ő is jobban el tudná ízlelgetni a sültet, meg a bort, de mi tagadás, volt már rosszabb. De a papagáj nem megy sehova, így azzal kell beérniük, amit azért a nyamvadt aranyért kapnak. Meg amúgy is, ha egyszer hajlandó lenne megszabadulni tőle, az sem egy vacsora és kényelmes ágy miatt történne, mert akárhogy is nézi, a színes jószág jóval többet ér annál.*
- Sajnálom Hercegnő, hogy csak ennyit tudtam tenni a csupasz segged érdekében.
*Mormogja kissé sértetten, még majdnem azt is megbánja, hogy egyáltalán törődött azzal, hogy talán egy éjszakányi pihenő ráfér Norhelt bokájára. Mert, hát milyen rendes dolog volt tőle, hogy elintézte ezt az egészet. És tessék, az a hála, hogy most itt nyekereg mellette. Megindul inkább. Ahogy egyre közelednek a zöldek rögvest a földművesre siklanak. A férfi úgy néz rá, mintha a madárral együtt valami balszerencsét is cipelne magával, de Ravik sem tekint rá sokkal barátságosabban. Apró, de látványos mozdulattal igazít a ketrec fogásán, a hatás pedig nem marad el, mert a köpet csattan is a tornác padlóján. Elvigyorodik, majd előre fordul. Nem húzogatja a macska bajszát, mert a végén még az istállóból is kiteszik a szűrüket, balhét meg nem akar azzal, hogy utána kénytelen lenne azt az aranyat visszaszerezni, amit ezért az éjszakáért fizetett.*
- Kár, hogy nincs lantod.
*Felei a dalra, miközben szemei már az istállót pásztázzák.*
- De bizonyára megoldod anélkül is, ha már te vagy a Fekete Dalnok.
*Szeretné gúnyosra venni a megjegyzést, de az ajkaira kedvesebb mosoly szökik. Szerencsére amilyen hirtelen bukkan fel és virágzik ki tőle a leginkább mogorvaságba burkolt arc, olyan hirtelenséggel szökik is tova, mielőtt a vörös megint valami érzelmes szakadék peremére sétálna ki. Főleg józanul, mert tegnap legalább volt mire fogni, hogy annyira belegabalyodott ebbe a félnótásba. He-he, szó szerint, mert a dal is csak félig-meddig született.
Mielőtt belépne az istállóba, egy pillanatra megfékezi a lépteit. A bentről kiszálló friss szalma illata, a közelben kotkodáló tyúkok hangja, a tücskök halk játéka a fűben egy pillanatra olyan békés képet fest, hogy szinte idegen tőle az egész. Hiszen ő és a béke sosem jártak kéz a kézben. De mégis a szalma és a valószínűsíthető bolhák, valamint a trágyaszag ellenére is sokkal inkább a kedvére való most itt éjszakázni, mint a város fogadójában. Talán a tenger közelségének gondolata teszi, talán a nyüzsgés és a felesleges zajok hiánya, fene tudja, de most kevésbé gyilkos arccal tolja be maga előtt az ajtót, végül belép. A félhomály fogadja, a levegőben pedig szalma és az állatok szaga keveredik. Egy pillanatra csak áll csendben, amíg a szeme megszokja a benti fényt, csak azután sétál beljebb. A ketrecet az egyik üres vájú mellé teszi le, mintha tartana attól, hogy a szalma durva érintése bántaná a madarat. A tollas kissé megborzolja az egész színkavalkádot magán és kissé elbillentett fejjel méregeti a nőt, mintha így akarná a tudtára adni, mennyire hálás is a gondoskodásért. A nő erre elmosolyodik, de óvatosan, a lehető legkevesebb feltűnéssel, végül egy utolsót simít a ketrecen és kiegyenesedik. Leveti magáról a kabátot, amit felakaszt egy falba vert szegre, majd az övet oldja le a csípőjéről. A szablyák csilingelve ütődnek egymásnak, majd a földnek, ahogy a vörös egyszerűen csak a fal tövébe teszi. Azután indul meg, hogy kicsit bejárja a ma esti lakhelyüket. A szalmás padló finoman süpped a csizmája alatt. A sarokban beállítva egy viseltes gereblye, mellette félig tele zsákok. Halkan hümment egyet, majd az utat folytatja az egyik zsák felé. Úgy dugja bele a kezét és markol annak tartalmába, mintha az egész istálló az ő királysága lenne és szabadon lehetne bármit. Ahogy kihúzza a kezét, az ujjai között búzaszemek peregnek, amit nem enged ki a markából, hanem visszafordulva szórja be a papagáj ketrecébe. Abba a harminc aranyba csak belefér, hogy tollas barátja is vacsorázhasson egyet. Kezeit leporolja, majd csípőre pakolva őket a férfi felé fordul. Még egyszer szemeivel körbejárja az egészet, majd egy vállvonás után szemeivel is megállapodik Norhelten.*
- Annyira nem is szar.
*Állapítja meg. Hiszen zárt, a lovakkal társaságuk is akad, vacsorát is kapnak. Addig pedig ráérnek még egyet pihenni, így le is ül a félrehordott, de tiszta szalmába, majd hátra dőlve a feje alá pakolja a karjait.*
- Már csak egy jó dal hiányzik.
*Vigyorodik el kissé, miközben célzottan újra a férfira pillant, azt figyelve ahogy ő is felméri a ma éjszakai megállójukat.*
2079. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-10-18 08:06:33
Üzenet elküldve: 2025-10-18 08:06:33
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 61
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 61
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*Újra itt van. Itt, ahol a borzalmas személyisége testet öltött. Miniort persze a legmesszebb elkerüli. Még ha egy vagy két órával tovább is kell gyalogolnia, akkor sem veszi arra az irányt. Megpróbálja a legkevesebb feltűnést kelteni. Még akkor is ha csak gyalogol. A pletykák okozta rémület csak rontott az orkok megítélésén. Az meg, hogy mennyit tudnak Minior sorsáról, már más kérdés. Továbbra is az utat követi, keresve valamilyen eldugott ösvényt, ami a pusztára vezet. Mire megtalálja, addigra már bőven napnyugta lesz. Pont úgy van ahogy gondolta. Éjszakára fognak visszaérni.*
2078. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-10-15 16:46:14
Üzenet elküldve: 2025-10-15 16:46:14
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 450
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 450
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Szénfekete//
//Zárás//
*Csendesen szemléli, ahogy a félvér tükröt kutat, majd talál. Hogy megkapta, ami kért, az nem volt kérdés, de hogy mi íródik az arcra, hogy egy leheletnyit lágyul-e a vonás, hogy felfedez-e rajta valamit, ami miatt megérte az egész, az még neki is fontos. Nem mindig és nem mindenkinél. Jelentéktelen minták után aligha kutatna fényeket a szemekben.
De egy darabon csak a hátat látja. Így a testtartást figyeli, hogy gördül-e le teher a vállról. Hogy kihúzza-e magát, vagy meggörnyed valamiféle megindult érzelemtől. De meghagyja neki a csendet, az asztal felé fordul, hogy pakolni kezdhessen. Nem sietősek a mozdulatok, nem akarja felkeverni még a levegőt sem azzal, hogy rendezkedik. Nesztelen, mint mindig, csupán halkan koccan néhány üvegcse. Nem marad más az asztallapon, csak a pergamenek, amik még mindig fedik a varázsitalokat, egy csokor, s emellett a kence, amivel az imént vonta be finoman a bőrrajzot.
Látja a perifériáról, ahogy moccan a félvér, az óaranyakkal tekint felé, teste csak később követi. Egyértelmű a mozdulat. A szája nyugalmas mosolyra húzódik, semmi öntömjénezés nincs mögötte, nem az ő sikeréről szól, nem a tehetségéről. Adott valamit, olyannak adta, aki megérdemli, hogy békét hozzon el a rávésett néhány sötét motívum. Nem tudja, hogy dobbant-e ekkorát a szíve valaha csak azért, mert adott. Idegen.
Visszafordul az asztal felé, majd a rajta hagyott masszára és a virágra mutat.*
- Azzal kend be, napjában többször amíg nem jövök újra. Nem száradhat ki. Nem érheti nap sem. *Ezt fontosnak tartja hozzátenni, hiszen épp ing nélkül találta az udvarán a fél-elfet.* Vigyázz rá, csak óvatosan tisztítsd meg, azon túl ne érj hozzá feleslegesen. *Majd ujjbegyével simít végig az 1 db Mezei Harmatka csokron, amit épp Kyr q'Naviel miatt
szedett le hajnalban.* - Ha láz gyötörne készíts ebből teát. *Nem gondolja, hogy szükséges maradnia és nem is venné el a férfitől a lehetőséget, hogy úgy töltse el az új szerzeményével az éjjelt, ahogyan azt szerinte szeretné. Egyedül.
Mindent elmondott.
Ahogy a teraszkorlátra lógatott növényeit szedi össze, a fekete macska puha szőrébe is belesimít. Egyre inkább érzi, hogy a Szántók nyugalma vonzza, a Kikötő szemernyit sem. Órákig képes volna figyelni a sötét kis árnyat, de nem kell most ide és jól van ez így.*
- Tíz nap múlva.
*Lép vissza a kunyhóba, s biccent, köszönésképpen, de már csak tisztes távolságra a laktól sóhajt fel. Meglehetőst elfáradt, mégis szaporák a léptek.*
//Zárás//
*Csendesen szemléli, ahogy a félvér tükröt kutat, majd talál. Hogy megkapta, ami kért, az nem volt kérdés, de hogy mi íródik az arcra, hogy egy leheletnyit lágyul-e a vonás, hogy felfedez-e rajta valamit, ami miatt megérte az egész, az még neki is fontos. Nem mindig és nem mindenkinél. Jelentéktelen minták után aligha kutatna fényeket a szemekben.
De egy darabon csak a hátat látja. Így a testtartást figyeli, hogy gördül-e le teher a vállról. Hogy kihúzza-e magát, vagy meggörnyed valamiféle megindult érzelemtől. De meghagyja neki a csendet, az asztal felé fordul, hogy pakolni kezdhessen. Nem sietősek a mozdulatok, nem akarja felkeverni még a levegőt sem azzal, hogy rendezkedik. Nesztelen, mint mindig, csupán halkan koccan néhány üvegcse. Nem marad más az asztallapon, csak a pergamenek, amik még mindig fedik a varázsitalokat, egy csokor, s emellett a kence, amivel az imént vonta be finoman a bőrrajzot.
Látja a perifériáról, ahogy moccan a félvér, az óaranyakkal tekint felé, teste csak később követi. Egyértelmű a mozdulat. A szája nyugalmas mosolyra húzódik, semmi öntömjénezés nincs mögötte, nem az ő sikeréről szól, nem a tehetségéről. Adott valamit, olyannak adta, aki megérdemli, hogy békét hozzon el a rávésett néhány sötét motívum. Nem tudja, hogy dobbant-e ekkorát a szíve valaha csak azért, mert adott. Idegen.
Visszafordul az asztal felé, majd a rajta hagyott masszára és a virágra mutat.*
- Azzal kend be, napjában többször amíg nem jövök újra. Nem száradhat ki. Nem érheti nap sem. *Ezt fontosnak tartja hozzátenni, hiszen épp ing nélkül találta az udvarán a fél-elfet.* Vigyázz rá, csak óvatosan tisztítsd meg, azon túl ne érj hozzá feleslegesen. *Majd ujjbegyével simít végig az 1 db Mezei Harmatka csokron, amit épp Kyr q'Naviel miatt
szedett le hajnalban.* - Ha láz gyötörne készíts ebből teát. *Nem gondolja, hogy szükséges maradnia és nem is venné el a férfitől a lehetőséget, hogy úgy töltse el az új szerzeményével az éjjelt, ahogyan azt szerinte szeretné. Egyedül. Mindent elmondott.
Ahogy a teraszkorlátra lógatott növényeit szedi össze, a fekete macska puha szőrébe is belesimít. Egyre inkább érzi, hogy a Szántók nyugalma vonzza, a Kikötő szemernyit sem. Órákig képes volna figyelni a sötét kis árnyat, de nem kell most ide és jól van ez így.*
- Tíz nap múlva.
*Lép vissza a kunyhóba, s biccent, köszönésképpen, de már csak tisztes távolságra a laktól sóhajt fel. Meglehetőst elfáradt, mégis szaporák a léptek.*
2077. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-10-15 09:16:21
Üzenet elküldve: 2025-10-15 09:16:21
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 19
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 19
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A Világítótoronyhoz//
*Új úti céljához a következő állomása a Szántóföldek. Alig pár órája látta ezeket az aranylóan ringatózó termőföldeket, gyümölcsösöket, legelőket. Természetesen szép egy látvány, de a jóból is megárt a sok. Pláne, ha ekkora gyalogút áll már előtte és most újra meg kell tennie. Megint hallja, nem biztos, hogy ugyan annak, a báránynak a hangját, kecskének a mekegését. Még a termőföldeket táncoló növények is mintha ugyanazt a táncot járnák.*
-Milyen egy unalmas hely.
*Zsörtölődik magában, nem hangosan.*
*Új úti céljához a következő állomása a Szántóföldek. Alig pár órája látta ezeket az aranylóan ringatózó termőföldeket, gyümölcsösöket, legelőket. Természetesen szép egy látvány, de a jóból is megárt a sok. Pláne, ha ekkora gyalogút áll már előtte és most újra meg kell tennie. Megint hallja, nem biztos, hogy ugyan annak, a báránynak a hangját, kecskének a mekegését. Még a termőföldeket táncoló növények is mintha ugyanazt a táncot járnák.*
-Milyen egy unalmas hely.
*Zsörtölődik magában, nem hangosan.*
2076. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-10-14 19:52:45
Üzenet elküldve: 2025-10-14 19:52:45
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Szénfekete//
*Beleveszik a kis lakban megült csendbe. Hogy a nő mikor áll meg, mikor ellenőriz és elemez, mikor biccent elégedetten, mikor lép közelebb, s mikor távolodik legfeljebb a szeme sarkából látja, hogy éppen rápillantanak, őt ellenőrzik és elemzik. A tű nyomát érzi, az útját, a kiserkenő vér helyét elnyeli az ezernyi apró szúrás fájdalma, ami egy idő után mint valami forró takaró borul a bőrére. Mégsem mozdul, ha a légzése olykor élesebben szalad is mélyebbre, nem rántja el a testét a tű elől, s nem is szól, egyedül a keze feszül szorosabban a fa lapjára.
Maga elé meredve ül az asztal szélén, hagyja a hosszúéletűt dolgozni, ameddig akar, ameddig kell. Az alkohol szaga egy idő után állandóvá válik körülöttük, hiába a nyitva hagyott ajtó, szemközt az ablak, de legfeljebb az állát ha feljebb emeli rá, amikor az abban ázott rongy a közelébe kerül. Nem türelmetlen, s nem is ideges, a nyugtalansága megmarad a szoborrá kövült felszín alatt. Nincs miről szóljon, és a nőt sem úgy ismerte meg, mint akinek kedvére volna a felszínes csevegés, amivel a legtöbben kitöltenék a hosszúra nyúló hallgatást.
Nem tudná megmondani, mennyi idő telik el, mire a kettejük közt megült csendet egy másfajta mozdulat töri meg; egy újabb tégely, másik kence kerül. Idegenül hatnak a térben a szavak, mégsem ellenkezik rájuk. Gépiesen mozdul, hogy az asztalról felállva szótlanul az ablak alatt álló kisszekrényhez lépjen, s megkeresse a kacatos fiókban a borotválkozáshoz használt kicsiny, szögletes tükördarabot. Valamikor talán kézitükör része lehetett, bár a kerete már régen elveszett, a házzal örökölte ezt is, ahogyan a többi dolog jó részét is. Kinyújtva a kezét támasztja előre az ablak párkányának a tükröt, beljebb billentve az alját, s úgy pillant bele, fentről, a mellkasát elnyelőre szénfekete minták közé.
Háttal a nőnek engedi vissza maga mellé a karját a csendben. Talán csak az állkapcsa vonala lesz élesebb, a vállán összefeszült izmok simábbak, ahogyan lehajtva a fejét a kis szekrényen álló apró tükörbe mered. Hogy mit lát nem mondja, jó darabon, amíg ott áll a bőrét érő friss levegő útjában. Talán a teraszra felugró, s a háta mögött az ajtófélfának dőlő macska néma jelenléte az, ami kimozdítja végül a helyéről, a csendbe veszett lélegzetvételek közül. Mintha futott volna. Elfordulva a tükörtől pillant vissza a padon elnyúlt hosszúéletű felé. Mintha rohant volna.. Ha mondani nem tudja, s idegen is az öreg vadászkunyhóban a régről tanult, távoli gesztus, amivel a mellkasára engedve az állát aprót hajt a fején a nő felé, talán mégis megérteti, amit szavakkal nem lehet kifejezni.*
*Beleveszik a kis lakban megült csendbe. Hogy a nő mikor áll meg, mikor ellenőriz és elemez, mikor biccent elégedetten, mikor lép közelebb, s mikor távolodik legfeljebb a szeme sarkából látja, hogy éppen rápillantanak, őt ellenőrzik és elemzik. A tű nyomát érzi, az útját, a kiserkenő vér helyét elnyeli az ezernyi apró szúrás fájdalma, ami egy idő után mint valami forró takaró borul a bőrére. Mégsem mozdul, ha a légzése olykor élesebben szalad is mélyebbre, nem rántja el a testét a tű elől, s nem is szól, egyedül a keze feszül szorosabban a fa lapjára.
Maga elé meredve ül az asztal szélén, hagyja a hosszúéletűt dolgozni, ameddig akar, ameddig kell. Az alkohol szaga egy idő után állandóvá válik körülöttük, hiába a nyitva hagyott ajtó, szemközt az ablak, de legfeljebb az állát ha feljebb emeli rá, amikor az abban ázott rongy a közelébe kerül. Nem türelmetlen, s nem is ideges, a nyugtalansága megmarad a szoborrá kövült felszín alatt. Nincs miről szóljon, és a nőt sem úgy ismerte meg, mint akinek kedvére volna a felszínes csevegés, amivel a legtöbben kitöltenék a hosszúra nyúló hallgatást.
Nem tudná megmondani, mennyi idő telik el, mire a kettejük közt megült csendet egy másfajta mozdulat töri meg; egy újabb tégely, másik kence kerül. Idegenül hatnak a térben a szavak, mégsem ellenkezik rájuk. Gépiesen mozdul, hogy az asztalról felállva szótlanul az ablak alatt álló kisszekrényhez lépjen, s megkeresse a kacatos fiókban a borotválkozáshoz használt kicsiny, szögletes tükördarabot. Valamikor talán kézitükör része lehetett, bár a kerete már régen elveszett, a házzal örökölte ezt is, ahogyan a többi dolog jó részét is. Kinyújtva a kezét támasztja előre az ablak párkányának a tükröt, beljebb billentve az alját, s úgy pillant bele, fentről, a mellkasát elnyelőre szénfekete minták közé.
Háttal a nőnek engedi vissza maga mellé a karját a csendben. Talán csak az állkapcsa vonala lesz élesebb, a vállán összefeszült izmok simábbak, ahogyan lehajtva a fejét a kis szekrényen álló apró tükörbe mered. Hogy mit lát nem mondja, jó darabon, amíg ott áll a bőrét érő friss levegő útjában. Talán a teraszra felugró, s a háta mögött az ajtófélfának dőlő macska néma jelenléte az, ami kimozdítja végül a helyéről, a csendbe veszett lélegzetvételek közül. Mintha futott volna. Elfordulva a tükörtől pillant vissza a padon elnyúlt hosszúéletű felé. Mintha rohant volna.. Ha mondani nem tudja, s idegen is az öreg vadászkunyhóban a régről tanult, távoli gesztus, amivel a mellkasára engedve az állát aprót hajt a fején a nő felé, talán mégis megérteti, amit szavakkal nem lehet kifejezni.*
2075. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-10-14 19:03:58
Üzenet elküldve: 2025-10-14 19:03:58
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 32
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 32
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//A Világítótoronyhoz//
*Akaaruush Twarshagwi nyomában kaptat, némileg kelletlenül, bár próbálja ezt nem mutatni. Sok neki már a gyaloglás a szabad ég alatt. Szerencsére azért épp eleget van a szabad levegőn a városban, is, így nem fog itt még szégyenszemre le is égni. De az is biztos, hogy nem fűlik a foga a pusztai élethez.
Ő városlakó, kocsmákhoz szokott, meg ahhoz, hogy mindig akad valahol koszt és kvártély. Ha máshogy nem, hát beveszi magát Romváros valamelyik omladozó házába, és ott átvészeli a hideg éjszakákat. Jobb napokon szobát bérel valamelyik fogadóban, meg talán még egy örömlányt is, akivel alaposan meggyötörheti az ágyat. Most viszont itt kullog, már megint a karavánúton, már megint a szántóföldek végtelen gabonatáblái mellett, és Eeyr valagába kívánja az egészet. Magában. Mert hogy egy panaszos szó se hagyja el a száját.*
*Akaaruush Twarshagwi nyomában kaptat, némileg kelletlenül, bár próbálja ezt nem mutatni. Sok neki már a gyaloglás a szabad ég alatt. Szerencsére azért épp eleget van a szabad levegőn a városban, is, így nem fog itt még szégyenszemre le is égni. De az is biztos, hogy nem fűlik a foga a pusztai élethez.
Ő városlakó, kocsmákhoz szokott, meg ahhoz, hogy mindig akad valahol koszt és kvártély. Ha máshogy nem, hát beveszi magát Romváros valamelyik omladozó házába, és ott átvészeli a hideg éjszakákat. Jobb napokon szobát bérel valamelyik fogadóban, meg talán még egy örömlányt is, akivel alaposan meggyötörheti az ágyat. Most viszont itt kullog, már megint a karavánúton, már megint a szántóföldek végtelen gabonatáblái mellett, és Eeyr valagába kívánja az egészet. Magában. Mert hogy egy panaszos szó se hagyja el a száját.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2075-2094