Külső területek - Szántóföldek
Karaktered neve: ---       Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó       Pénzed: --- arany     
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!


Üdvözlünk!

Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.

Vissza a főoldalra!
Erdőszéli tisztás (új)
Taverna a Három Baráthoz (új)
SzántóföldekTharg birtokok (új)
Füves puszta (új)
Kikötői erdőség (új)
<< Előző oldal - Mostani oldal: 98 (1941. - 1960. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>

1960. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-09 11:31:31
 ÚJ
>Salwar Caleihaisan avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 395
OOC üzenetek: 111

Játékstílus: Vakmerő

//Várakozóállás//

* Salwar egész békésen fekszik a földön, és már kezd megbarátkozni azzal a gondolattal is, hogy itt fog elvérezni. Arcára halvány kis mosolyka kúszik a fájdalom ellenére is, amikor fajtársa csodálatosnak nevezi. Valóban, Salwar Caleihaisan csodálatos teremtés, de lassan már mögé kell tenni a volt szót is, legalábbis a férfi érzései szerint. De ő mit sem tud arról, hogy milyen állapotban van, nem ért hozzá, és mint férfi, minden helyzetet képes eltúlozni. Jól esik neki a nő csókja, bár jobban esne, ha nem a homlokára kapná. Milyen szép halál lenne, ha Vier szájában halna meg... De ekkor megüti a fülét egy idegen név. Ki merészeli elrontani az ő nagy pillanatát? Ki az, aki csak így bárdolatlan módon belepofátlankodik a sötételf halálába? Kinyitná egyik szemét, de megmakacsolja magát, és azért sem. Aztán valami fura dolog történik a füle közelében. Valaki... szimatolja? Biztos a kutya, akit a képzelete szült, hát már ennyire rossz állapotban van, hogy ilyen valóságosnak tűnik. Aztán megnyalja az arcát...*
- Hé! * Kiált fel, és minden erejét összeszedve ülne fel, de ez nem tűnik túl soknak, ezért Vier könnyedén nyomja vissza a földre. *
- Ez a kutya tényleg létezik? Vier, te is látod, vagy már ennyire a halál kapujában vagyok, a túlvilági vérebek jöttek, hogy felfalják lelkem? * Kérdezi enyhe pánikkal a hangjában, és tekintetét kapkodja az állat, és a sötételf nő között. Nem nagyon tud ellenkezni, ha megpróbálja a mellkasát is végignyalni, akkor az is sikerülni fog neki, de azért látszik rajta, hogy nem igazán élvezi a helyzetet. *




1959. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-08 22:02:43
 ÚJ
>Luninari Heiphine avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 3

Játékstílus: Szelíd

//Hazatérés//
//Lau//

*Valószínűleg túl kevés időt töltött egyhuzamban Artheniorban ahhoz, hogy jobban átlássa magát a várost, és benne saját helyzetét, de így utólag visszanézve be kell látnia, hogy az ottani házak kissé túlméretezettnek, a vele ott történt dolgok pedig meglehetősen érthetetlenek voltak a számára. Persze minden bizonnyal nem csak rossz időben, hanem egyben rossz helyre is érkezett.
Ugyan ez az apró kis falu is legalább annyi dologban emlékezteti otthonára, mint amennyiben különbözik tőle, mégis ez a ház legalább átlátható, és így sokkal otthonosabb, így pedig (bár még itt is nagyon kevés időt töltött el igazából eddig) úgy érzi, hogy az itteni életnek még annak ellenére is meg van a maga kedves bája, hogy az egészre sötét árnyékot vet mindaz, ami Lau kishúgával történt.
Ugyan ő itt is csak egy menekült, mint bárhol máshol lenne, mégis kicsit olyan, mintha hazament, nem pedig ismeretlenből az ismeretlenbe rohant volna. Úgy érzi, hogy az itteni szavakat és élethelyzeteket legalább ismeri, és nem egyszer, amikor Triv megszólal, szinte már olyan, mintha édesanyját hallaná beszélni, olyan téren legalábbis mindenképpen, hogy akár édesanyja is mondhatott volna neki hasonló szavakat, küldhetett volna valaki mással lányáért aggódva neki ételt, vagy lehetett volna pont olyan kedves egy vendéggel, amennyire Lau édesanyja vele.
Persze jól esnek neki Triv szavai, arról, hogy egészen olyan kedves és bájos, mint egy igazi kisasszony, mivel, - tudja jól, - van benne hiúság, és amúgy is ki van éhezve a kedves szavakra, amiket édesanyját leszámítva még nem sok élőlénytől kapott, mégis zavarba jön, és el is szomorodik tőlük kicsit, mert Aleimord jut eszébe, aki tényleg igazi kisasszonnyá szerette volna nevelni, és Alenia, aki el is kezdte, amikor elragadták mellőle a tisztásról.
Ha akkor az a szörnyűség nem történik meg, talán máshogy alakul minden, igaz akkor valószínűleg Laut sem ismeri meg, illetve teljesen más körülmények között találkoznak először, és akkor talán nem is lett volna idejük és lehetőségük összebarátkozni, ő pedig most nem is lenne itt, és segíteni sem tudna, már amennyiben a jelenléte végül segítség lesz.*
- Köszönöm, nagyon kedves, *mondja, mindenesetre kicsit halovány, mégis boldog mosollyal, miközben megpróbálja uralni elkomorodó arcvonásait, és lecsendesíteni felkavarodó gondolatait.
Szívesebben beszél inkább otthonáról kicsit, mivel úgy látja, hogy Trivet tényleg érdekli, hogy milyen helyről érkezett, ráadásul az őt oda fűző rossz emlékek nem olyan frissek, mint az Artheniorban történtek, így képes csak arra emlékezni éppen most, ami valóban szép volt odahaza.*
- Tényleg szép vidékről jöttem, sok apró tisztás van arrafelé, és néhány patak a környéken, a fák hatalmasak, mókusok szaladgálnak rajtuk, és valahogy minden tele van élettel mindig. Olyan, mintha az otthonom együtt lélegezne az erdővel. De nagyon gyönyörű ez a vidék is. Az tetszik itt, hogy jó messzire el lehet látni, és bár vannak fák, nincsenek ott szinte mindenhol. *meséli, miközben nem először tűnődik el azon, hogy az ő népe talán azért lett olyan, amilyen, mert olyan vidéken él, ahol csak a közvetlen környezetét látja, és hát bármerre is indul, előbb-utóbb úgyis útját állja egy nagyobb facsoport, vagy bozótos. Mindezzel ellentétben a széles láthatár talán inkább csábít kalandokra, és teszi lehetővé azt, hogy egy közösség ne zárkózzon teljesen önmagába.*
- A ruhák pedig... *teszi hozzá kis habozás után* azért nem olyan vészesek, és van, ami majdnem teljesen tiszta maradt. Nagyon köszönöm, nem féltem őket, egyszerűen csak tényleg nem szeretnék gondot okozni ezzel. Van elég munka egy étel elkészítésével is. Majd kimosom őket este, vagy valamikor délután, hogy reggelre megszáradjanak.
*Reméli hallatszik hangján, hogy nem pusztán udvariaskodik, mert az igazság az, hogy hiába vendég, tényleg nagyon kellemetlenül érezné magát akkor, hogyha pont most sózná Triv nyakába saját ruháit, miközben lánya életéért aggódik, és minden bizonnyal a házban is van eközben dolga elég. Persze, ha továbbra is nagyon erőlteti a dolgot, úgy dönt, hogy bármennyire is kellemetlen, inkább ráhagyja, nehogy túlzott akadékoskodásával okozzon kellemetlenséget, vagy bosszúságot. Végül is tényleg vendég, egy nem túl szerencsés időpontban, a lehető legokosabb, ha egyszerre próbál mindenben segíteni, úgy, hogy közben még sincsen láb alatt senkinek. Nem egyszerű, ugyanakkor nem is lehetetlen feladat számára, volt elégszer ideje hasonlót gyakorolni, amikor édesanyja éppen egy fontosabb szertartás elvégzése előtt állt, ami a szokottnál hosszadalmasabb felkészülést igényelt. Néha egy létező akkor segíthet a legtöbbet, ha egyszerűen úgy tesz, mint aki éppen nem létezik, vagyis eltűnik.*
- Nagyon szívesen felviszem az ételt. *mondja, nem téve hozzá, hogy ez a legkevesebb, mert túlságosan is nagy közhely lenne, úgy, hogy tényleg ez a legkevesebb, amit jelenleg megtehet.
A ruhák sorsa bármi is lesz, táskáját mindenképpen felviszi, hiszen abban nem csak ruhái vannak, amiket ki lehet mosni, játéknyulai pedig ha valamit nem szeretnének, az biztosan egy nagymosás, lassan pedig nem ártana őket kitenni a levegőre.
Mielőtt elindulna almát szedni a vacsorához az ételt mindenesetre halk léptekkel beviszi Launak, és így Morira is tud néhány kíváncsi, de nem tolakodóan kíváncsi pillantást vetni.*
- Édesanyád küldi. Tudom, hogy nem könnyű most, de egyél kérlek legalább egy kicsit! Bele se merek gondolni, hogy mikor laktál utoljára jól. Ha tegnap nem sikerült megreggelizni, ami elég régen volt már, akkor utoljára a tegnapelőtti este. Enned kell. *mondja kedves, gyengéd hangon és kissé anyáskodva is, ami kislányos vonásainak köszönhetően valószínűleg egyáltalán nem illik hozzá, főleg nem úgy, hogy jó pár évvel fiatalabb Launál. Közben pedig ösztönösen is halkan beszél, akárha attól félne, hogy megzavarja pihenésében a beteget, holott pontosan tudja, hogy ez a lehető legnagyobb butaság, éppen most. Bárcsak ennyin múlna az egész, és tudna olyan hangosan beszélni, vagy akár kiabálni, hogy azzal felébressze Morit!
Bárcsak többet tudna tenni annál, hogy almát szed, és ételt hoz Launak. Ehhez képest a szomorú valóság az, hogy pusztán azt tudja tenni, amit azok képesek tenni, akik a kívánt cél érdekében semmit sem tehetnek; imádkozik. Meg reménykedik és bízik, csak éppen nagyon fél tőle, hogy ez kevés lesz.
Abban is bízik ugyanakkor, hogy rossz előérzete pusztán az elmúlt kegyetlen, és felkavaró napok utóhatása, azok után pedig amúgy is kicsit nehéz lenne bizakodónak és optimistának lenne, amit Triv mondott Launak a húga állapotáról. És hát, az igazat megvallva magának, sohasem volt éppen egy optimista alkat, még akkor sem, ha álmodozni mindig is nagyon szeretett.*
- Este almás pite lesz, megyek, szedek hozzá egy kis almát a kertben. *mondja aztán, remélve, hogy hátha kicsit fel tudja ezzel vidítani Laut, már amennyire azt a körülmények engedik. Reméli jól okoskodott korábban, és tényleg ez a kedvenc étele, és édesanyja pont azért készít neki vacsorára ezt. Bármennyire is sovány vigasz lehet ez most, pontosan tudja, hogy a semminél ez is több. Nem távozik addig mindenesetre, ameddig Lau nem mond valamit, vagy nem kezd el enni, csak ezek megy vissza összeszedni az almákat, tér vissza megfürdeni és áll neki hallgatózni. Mikor aztán hallja nyílni a szomszéd szoba ajtaját ő is kimegy abból, ahová ő költözött be, és Lau gondterhelt arcát elnézve nem kell túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy rájöjjön arra, hogy Mori még mindig nem ébredt fel.*
- Attól, hogy még nem tért magához, biztosan érzi, hogy itt vagy mellette. *mondja megint halkan, bár ezúttal azért, mert megint csak könnyei készülnek kitörni, amelyeket mindenképpen magában akar tartani, és mert bizonytalan is kissé. Nem biztos benne, hogy azzal, amit mondott, vagy, amit mondani készül nem megy-e túl messzire, és nem ér-e el ellenkező hatást, mint amilyet szeretne. Ahogyan abban sem, hogy amit az imént mondott, az nem pusztán hamis remény, vagy kegyes hazugság csupán. Nagyon szeretné, hogyha nem lenne az, de ettől még nem biztos, hogy valósággá lesz.*
- Jó, hogy hazajöttél. *jelenti ki végül, bár sejti, hogy ezzel a megnyugtatással sem biztos, hogy segít. Igazából csak akkor tudna segíteni, ha gyógyító lenne. Soha eddigi életében nem bánta még annyira, mint most, hogy nem az.*


1958. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-08 21:59:54
 ÚJ
>Vierstra A'Dariirn avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 78
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Vakmerő

//Várakozóállás//

*Egészen dühös, amiért nem kap választ kérdésére, már ha annak lehet venni, amit az előzőekben a hím arcába ordított. Természetesen a düh fátyla lassanként lehullik, Vierben pedig feltámad a védelmező ösztön, így hát csak némán bólint a férfinak. Első dolga, hogy megtisztítsa a sebet, de hát erre alkalmas dolgot közel, s távol sem talál. Meg ennyi vér esetén lehet, hogy csak maszatolás lenne, és a hím minden szeglete véres lenne, még az is, ami eddig nem volt az.*
~Bár ezt kétlem.~
*Miközben a sebet, a vért nézegeti, arcára szinte teljes tanácstalanság ül ki, melyet ha akarna, sem tudna leplezni. Nagyon régóta most először igazán elveszettnek érzi magát, és azt, hogy nem fog tudni segíteni Calenek. De szerencséjükre egy harmadik lélek is jelen van, aki fennhangon hirdeti véleményét, nyüszít párat, majd vidámnak tűnő vakkantást hallat.*
- Te csodálatos!
*Elvigyorodik és nem is törődve a hím fájdalmaival nyom egy csókot a homlokára, majd megtámaszkodik mindkét térdén, és Calere bök, tekintete pedig Kratakra vetül.*
- Kérlek, Kratak. Segíts rajtunk.
*Eszébe jutott ugyanis a karaváni asszony szava, melyre úgy tűnik józan, de még nem józan esze is hallgatni kíván. Mi baj lehetne belőle, ha megpróbálják?
Néhány fájdalmasan hosszú pillanat telik el, mire Kratak feláll, körbeszimatolja a hímet, majd boldog egyszerűséggel megnyalja az arcát. Ha a hím ellenkezni kezdene, azzal a lendülettel fogja Vier visszanyomni a földre, ami jelenlegi erőviszonyaikban minden bizonnyal gond nélkül sikerülne is. De mindenkinek jobb, ha Cale hagyja magát. Ha pedig hagyja magát, akkor Kratak perceken belül végez "tisztítgatásával", ugyanis lenyalja róla a vért, mi több, mintha a vérzés is kezdene enyhülni.*


1957. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-08 20:52:58
 ÚJ
>Salwar Caleihaisan avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 395
OOC üzenetek: 111

Játékstílus: Vakmerő

//Várakozóállás//
//A hozzászólás 16+ elemeket tartalmaz//

* A kutyát még mindig képzeletének szüleményének tartva várja a nő közeledését, de szerencsére nem kell sokáig várnia. Ahogy érkezik az első kérdés, vigyorra húzná a száját, de nem sikerül neki, ettől az egész megszokott mozdulattól is mérhetetlen fájdalom nyilall a bal arcába. Bár nem teljesen érti, hogy hogyan tud jobban fájni, mint jelenleg. Bár már kezd elzsibbadni, ami jó. A zsibbadás jó. Lehunyja kicsit a másik szemét is. Ekkor zökkenti ki a következő, már teljesen más hangszínen érkező kérdés. *
~ Talán ezt megbeszélhetnénk máskor is. ~
- Segítesz ellátni a sebeim? * Teszi fel a kérdést a kötekedés helyett.*
~ Kurvára fáj, te meg itt vallatsz, te barom állat.~
- Majd utána elmesélem a dolgot. * Szerencsére vért nem kell köhögjön, de azért így is elég tehetetlen, és kiszolgáltatott helyzetben fekszik fajtársának lábánál. *
~ Mondjuk ha elállítanád a kurva vérzést, az baszottul jó lenne. Tudnám értékelni.~
- Nagyon sok vért veszítettem... * Csodálkozik rajta, hogy van ennyi önkontrollja, és nem mondja ki amit gondol. Lehet, hogy pont a kiszolgáltatott helyzet miatt. Véletlenül se szeretné felbosszantani az egyetlen személyt, aki segíthet rajta. Már ha segít még ma. Mert egyelőre nem úgy tűnik.*


1956. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-08 20:36:33
 ÚJ
>Vierstra A'Dariirn avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 78
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Vakmerő

//Várakozóállás//

*Egészen mélyen gondolataiba réved, mikor először halkan, majd egyre hangosabban hallja legújabb társának ugatását. Először nem is érti a dolgot, még szokatlan számára, hogy egy négylábú hűséges társává vált, ám mikor elnéz a hang irányába, meghökken kissé. Először csak az alakot látja, a szürkület fényében még nem alkalmazkodik jól a szeme, azonban az alak hamar ismerőssé válik, majd egész megjelenése inkább rémisztővé. A helyes kis testet mindenütt vér borítja, és Vier számára nem az első gondolat, hogy Cale megsebesült, hanem, hogy ő is hasonlóképp pórul járt, és valakit meg kellett gyilkolnia. Viszont a hím a kiáltás után fél térdre rogy, aztán úgy, ahogy van a földre puffan, Kratak figyelme pedig felváltva ugrál gazdája és az idegen, véráztatta hím között. A kutya idegesen morog és haragosan ugat a mélységire, ám ahogy Vier közelebb lép, mintha megnyugodni látszana.*
- Ő barát.
*Bök a hímre, miközben szigorú pillantást vet Kratakra, aki ezután csak leül, és értelmes szemeivel szuggerálja a földön fekvőt. Vier ekkor ereszkedik féltérdre a hím mellett, és arcát kezei közé fogja.*
- Mit csináltál, te őrült barom?
*Hangjában egészen addig jó kedv bújik meg, míg így közelebbről is szemügyre veszi Calet, és meglátja a hosszanti vágást, melynek vérzése kifejezetten nem akar szűnni, szinte vég nélkül ontja magából a vörös folyadékot.*
- Mit csináltál, te őrült barom?
*Hangereje megugrik, hangja szigorúvá és dühössé válik, mert fogalma nincs róla, hogy mi történt, és helyes vagy nem helyes, ezért jelenleg a mélységit hibáztatja. Elvégre mindig mindenről az ostoba hímek tehetnek. Kratak pedig, türelmesen üldögél kettejük mellett, azonban nyaka időnként megnyúlik, hogy a férfi irányába szaglásszon.*


1955. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-08 17:44:50
 ÚJ
>Salwar Caleihaisan avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 395
OOC üzenetek: 111

Játékstílus: Vakmerő

//Várakozóállás//

* Cale be kell lássa, hogy nem túl gyakorlott a sebkötözés tekintetében. Elég rossz állapotban, főleg a vérveszteség miatt, de a futkározás se tett jót neki, de megérkezik a szántóföldekre. Viert keresi, és azt a helyet, amit találkozónak beszéltek meg. Bízik benne, hogy a nő képes lesz ellátni a sebeit, és itt lesz, mert ha nem, az elég kellemetlen helyzetbe hozná a bárdot. A kutya ugatást csak ennek az állapotnak tudja be, úgy véli, hogy az elméje játszadozik vele, úgyhogy nem is törődik vele, persze ha kiderül, hogy a hang forrása igenis valóságos, és rátámad, akkor kénytelen lesz változtatni ezen a hitvalláson. Viszont ha nem mutat ellenállást a dög, akkor sikerül megpillantania Viert ép szemén keresztül. *
- Vier! * Kiált oda, miközben egyik lábából kimegy az erő, és fél térdre ereszkedik. Egész drámaira sikerült, pedig nem volt célja.* Kérlek segíts. * Teszi még hozzá, aztán, ha már úgyis félig a földön van, akkor a hátára fordulva elfekszik a földön. Reméli, hogy a nő odajön hozzá.*


1954. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-08 14:59:07
 ÚJ
>Morwon Loree Dedion avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 770
OOC üzenetek: 1329

Játékstílus: Vakmerő

// Vissza //

* Szinte szakadatlanul szónokol. Szempillantásra szántóföldeket szagol, s szórakozottan szavalja szüntelen szerzeményét. Száz, s száz szót szövegel, szavai szerte szövik széles e világot. *

Ett vagyok lenn a fűdeken,
Bezony mondom, a fűdeken,
Ett má' nincsen semmi se, de
Semmi se, legföljebb pár szeles füttyű szántóka!

Hej, de szeretem én eztet,
Nincsen sehun gonosz medve,
Se nem van itt sáros sá'kány,
Ett biz' csak a mező van, meg sok dolog, látod, he, ott az az dolog ott, ne!

Biz' az ottan mán egy ház,
Tán még falu es, he!
De jó e', hogy nagyon vagyok növve,
Bezony innét látom messzirű', az ott' bizton egy falu, he!



1953. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-08 07:33:36
 ÚJ
>Vierstra A'Dariirn avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 78
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Vakmerő

//Várakozóállás//

*Kratak messze elvágtat előle, ahogy átérnek a szántóföldek nyugalmába, mintha csak sokéves rabságot akarna kirohanni magából, de Vier azért igyekszik szemmel tartani. Ugyan időnként felhangzik egy ugatás vagy morgás, az állat minden bizonnyal mezei állatkákra vadászik, vagy csak rácsodálkozik a szabadság ízére. Bárhogy is, Vier arcán őszinte mosoly játszik, ahogy hallgatja a távoli kutyahangokat és figyelgeti a távolban felröppenő madarakat. Miközben a nap is lassanként eltűnik a horizonton, helyét pedig elkezdi átvenni a jótékony szürkeség, Vier is megérkezik ahhoz a bolondos, félig kidőlt kerítéshez, mely mostani kellemes hangulatában egy részeges törpének tűnik, aki csak úgy földbe gyökerezett lábakkal igyekszik nem eldőlni talajiránt. Amikor odaér, kényelmesen, keresztbe vetett lábakkal helyezkedik le a kerítés tövébe, és várakozó ülésben rendezgeti gondolatait, elmereng a nap eseményein és végiggondolja az elkövetkezendő napokat. Eszébe jut, hogy mi van, ha Cale soha vissza sem tér, de még van egy-két órája a hímnek, hogy megérkezzen, ezt a lehetőséget pedig nem fogja elvenni tőle Vier. Közben Kratak hangjai és moraja is közeledni látszik, de nem érkezik meg a nőstény mellé pihenni, minden bizonnyal addig fog vágtatni a végtelen térben, míg ki nem fárad.*


1952. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-06 15:35:38
 ÚJ
>Laurentitia Sminderhen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Szelíd

//Hazatérés//
//Luni//

*Miközben elkezdi leszedni az asztalt, érdeklődve hallgatja idősebb lánya új barátnőjének történetét. Megjelenése, modora és ruhája alapján először nemesnek gondolta a lányt, ám be kell látnia, tévedett. ~Egy hasonló kis faluból jött? Pedig annyira törékenynek tűnik...~ fut át agyán a gondolat, hiszen hiába hallotta a saját fülével az igazságot, még mindig kissé nehezére esik elképzelnie, hogy Luni nem valamelyik, a városban lévő díszes kúriában élte le az életét, hanem hasonló körülmények között, mint ők. Pakolás közben, amikor háttal áll a lánynak, vet egy gyors pillantást kezeire, melyeket számos bőrkeményedés és korábbi sérülések gyógyulófélben lévő nyomai tarkítanak. ~A vidéki élet velejárói...~ gondolja magában, ahogy egy különösen hosszú forradást követ végig a szemével. ~Reméltem, a lányaimnak más életük lehet majd!~ sóhajt magában, miközben szíve könnyedebb lesz picit a gondolatra, hogy Lauren esetében reményei talán valóra válnak. Kisebbik lánya gondolatára azonban szíve ezerszer nehezebbé válik, mint valaha is volt. Bár még most sem tudja, jó döntést hozott-e, mikor ezt eltitkolta, de nem volt szíve megmondani Laurennek, hogy a falu gyógyítója szerint Morin már nem lehet segíteni, és csak napjai vannak hátra. A lelke mélyén még mindig hisz benne, hogy a két testvér jótékony hatással lesz egymásra, és minden korábbi gondjuk megoldódik. Gondolataiból a hirtelen támadt csend téríti magához, és rájön, hogy valószínűleg túl régóta hallgat, ideje lenne már mondania valamit*
- Pedig azt hittem, hiszen olyan kedves és bájos vagy, mint egy igazi kisasszonyka! *mosolyog kedvesen a lányra, elzárva aggodalmait elméje egyik mély zugába. Ezt sem ismerné be, de örül is kicsit, hogy nem volt igaza, ugyanis bármennyire kedves Luni, ha tényleg nemes lenne, kissé feszélyezve érezte volna magát, hogy szerény hajlékában kell vendégül látnia, így azonban nincsenek efféle aggályai*
- Biztos nagyon szép hely lehetett! *folytatja továbbra is mosolyogva, ahogy próbálja magában elképzelni a lány szülőfaluját, majd a pihenésre és a lehetséges elfoglaltságokra tereli a szót*
- Ó, nem, nem, nem! Gyűrötten és koszosan nem veheted fel őket! Add csak ide, majd kitisztítom őket! *ajánlja fel kedvesen, de nem tolakodóan, hogy ha a lány esetleg túlságosan féltené és nem bízná rá őket, nyugodtan visszautasíthassa.*
- Köszönöm, ez igazán nagy segítség! *válaszolja hálásan, amikor a lány beleegyezik, hogy segít almát szedni a készülő pitéhez. Beszéd közben tekintete az asztalra siklik, amiről már mindent elpakolt, csal Lauren tányérja árválkodik ott rajta.*
- Ha már úgyis felmész, megtennéd, hogy ezt felviszed Laurennek? *kérdezi a tányérra pillantva* Van egy olyan érzésem, hogy jól fog még jönni neki! *mosolyodik el, hisz ismeri lányát annyira, hogy tudja, valószínűleg majd kilyukad a gyomra odafent, hiába is próbál nem tudomást venni az éhségéről és csak a húgával foglalkozni. ~Talán az is jót tesz neki, ha beszélhet valakivel kicsit...~ gondolja bizakodva. Be kell látnia, hogy hiába remélte, ha újra találkoznak, minden ugyanolyan lesz, mint régen, időközben eltávolodtak egymástól, méghozzá igen messzire. ~Lunival talán jobban megértik egymást~ gondolja szomorúan, ahogy rádöbben, igen közel áll hozzá, hogy mindkét lányát végleg elveszítse. Miután Luni távozott és végre egyedül marad, nagy levegőt vesz, majd lassan kifújja, hogy lecsillapítsa gondolatait, és hozzálát a pite előkészítéséhez, remélve, hogy ha a kezeit lefoglalja, elméje sem fog az elképzelhető szörnyűségeken járni.*
- Köszönöm! Odatennéd őket, légy szíves? *biccent fejével az asztal felé, mikor Luni visszatér az almákkal, ő maga ugyanis javában gyúrja a tésztát, így nem tudja átvenni a lánytól a friss szerzeményeket. Odafentről közben a betegszobából továbbra sem hallatszik sok zaj, hiszen a látszólagos nyugalom eredményeként nem csak a beteg pihen, de látogatója is elszunnyad egy pillanatra, amit a szomszéd szobából hallatszó fürdőzés sem zavar meg, nem sokkal később azonban az érdeklődő hallgatóság arra lehet figyelmes, ahogy lassan nyílik a betegszoba ajtaja és egy gondterhelt alak lép ki rajta.*


1951. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-05 00:16:23
 ÚJ
>Alvessys Nerimyar avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 14
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Vakmerő

//Lóháton, megint//

*Kis falvak mellett lépked el, robotoló dolgozók pillantanak fel rá a munkából. Már megszokta, hogy bámulják, elvégre elég kicsi, szinte mulatságos a külleme, és még duci is egy kissé. Sokan csúfolták is érte.
De legalább már fel mer pillantani a ló füléről.
Ezen a vidék már szép és csendes, de valahogy az előbbieket elnézve ez egyáltalán nem megnyugtató. Miért nem harcolnak az itteniek is? Miért tesz úgy mindenki, mintha a világ történései mind a maguk megszokott medrében folynának?
Ez volt akkor is, mikor a szüleik meghaltak. Mindenki kedves akart lenni, mindenki elmondta, hogy sajnálja. De aztán egy új nap jött el, és a körülöttük élők mind úgy tettek, mintha nem történt volna semmi. Alvéban pedig benne maradt ez a tüske…
Szörnyű álmosság jön rá, ezért elvezeti a pónit az úttól odébb, hogy senki ne vegye észre őket, és kikötve szundít mellette egy keveset. Mikor felébred, újra nekivág a láthatárnak, kissé céltalanul, de következetesen.*


1950. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-04 23:46:12
 ÚJ
>Ortas Hroops avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Vakmerő

*Az erdőt felváltja a föld porhanyós talaja. Akad persze kitaposott út, ösvény, mely köztük elvezet, de Ortas mégis inkább a földet választja, hogy csizmája alatt érezhesse. Ahogy lábai közt omlik szét, furcsa érzés szállja meg, s hiányérzete támad. Nem tudja honnan eredhet, azt sem, hogy mi végre érzi, amit érez. Valahogyan azt gondolja a forrást ő nem lelheti, talán csak elősegítheti, hogy közelebb kerüljön. A forrásnak kell őt megtalálnia, egyelőre fogalma sincs, hogy ez hogyan sikerülhet. ~ A város. ~ Gondolja magában, s némán tekint fel, hol Arthenior tornyait sejtheti. Onnan jött, de most mégis oda vágyik vissza, sejtelmes képek ragadják magával, s a vöröslő tekintet a távolba réved. Hol füst, hol láng, hol csak egy kiáltás, nem az mi egy biztonságot rejtő jövőt mutat. De nem érdekli, tovább keresi célját, mert lelke még mindig céltalan. A társaság, kivel találkozott, talán egyszer újra útjába kerül. Ezt nem tudhatja előre, de követni nem akar senkit. Ha a sors úgy gondolja, újra egy irányba vezényli őket. Látta, hogy a csapat a kikötőbe indult. Látta, ahogy az ork az erdőbe indult, de egyik irány sem megfelelő számára. Szívében még mindig a sötét üresség az úr, miért döntene most másképp?*


1949. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-04 22:57:26
 ÚJ
>Luninari Heiphine avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 3

Játékstílus: Szelíd

//Hazatérés//
//Lau//

*Egészen jól érzi magát, pontosabban teljesen jól lenne akkor, hogyha nem pont Lau rémálma miatt lennének éppen itt. Mégis a finom étel, az utána való csendes beszélgetés, és az a kellemes fáradtság, ami végre teli gyomrának köszönhetően rátelepszik, hosszú pillanatokig képesek abba a kényelmes és kellemes illúzióba beleringatni, hogy amúgy minden a lehető legnagyobb rendben, mindez csak egy csendes, álmosnak induló kora délután egy kedves barátnő házában.
Természetesen leginkább Lau édesanyjának szavai erősítenek rá erre a benyomásra, és külön örül neki, hogy úgy érezheti, hogy a nő kedvessége és vendégszeretete nem az ő képzelt rangjának szól, tényleg pusztán annak, hogy itt van, és a lánya barátnője.
Nem is nagyon érti elsőre, hogy, aki annyira kedves vele, mint ő, hogyan volt képes az életét pont olyan férfihoz hozzákötni, mint amilyennek Lau saját édesapját leírta neki, és mint amilyen minden bizonnyal valójában is, nem csak barátnője képzeletében. Aztán mégis hamar belátja, hogy az élet gyakran elég furcsa dolgokat képes összehozni, és hát egy ekkora faluban, mint ez, nyilván a lehetőségek sem olyan széles skálán mozognak, mint annak, aki Artheniorban él, és esetleg még nemes is, mint aminek szemmel láthatóan Triv őt magát gondolja.
Nem hiszi, hogy Lau édesanyja a modorából, vagy arról következtetne erre, hogy eddig mohón falta a levest. Nyilván Nai által neki ajándékozott ruha tehet róla, ami igaz, hogy meggyűrődött kicsit annak köszönhetően, hogy mindketten rajta aludtak, de hát anyaga finom, színe és szabása pedig, - legalábbis szerinte - olyan eleganciát sugall, miközben kicsit merész is, ami mindenképpen arra utal, hogy viselője nem közönséges városi, vagy vidéki lány.
Mégis inkább igyekszik gyorsan tisztázni a helyzetet, mielőtt még Triv tényleg azt hinné róla, hogy igazi nemes kisasszony, aki "leereszkedett" a pórnép közé, és leginkább azért van itt, mert jó dolgában nem tudott mit kezdeni magával. Az is igaz persze, hogyha létezne olyan kisasszonyka, aki hasonlóra vetemedne egy barátnője kedvéért, ő mélységesen tisztelné azért, hogy kényelmét és biztonságát feláldozta.
Csakhogy az ő esetében semmi ilyesmiről nincs szó, és a lehető legnagyobb udvariatlanság lenne vendéglátóival szemben, ha ezt a szerepet játszaná. Olyan szinten nem áldozott fel semmilyen kényelmet és semmilyen biztonságot, hogy sokkal nagyobb biztonságban van itt és most, mint ahol egyetlen nappal korábban volt, vagy, ahol érzése szerint ott lehetne éppen, ahová a többiek mentek, a legnagyobb baj pedig, ami itt érheti, hogy akár Alenia levágott ujjával, az istenek most ismételten kihasítanak a lelkéből egy darabot pont onnan, ahol eddig a remény fészkelt, ugyan bizonytalanul, riadt madárként nézelődve körbe, de a gyér lehetőségekhez képest mégis mindig bízva a jövőben legalább egy kicsit.*
- Köszönöm szépen, nagyon kedves, de nem vagyok nemes, vagy semmi ilyesmi. *mondja hát kis hallgatás után.*
- El kellett otthonról jönnöm, és a családfő, aki befogadott, távoli rokonom. Ő és az egész családja ugyan tényleg nemesek, és az édesanyám az ő valamelyik szülőjének az unokatestvére, de jobban belegondolva még azt sem tudom, hogy az anyám az ő apjának, vagy az anyjának a távoli rokona-e egyáltalán. Mindenesetre én egy körülbelül akkora faluból jöttem, mint Vadászlak. Kicsit nagyobb, úgy értem több a ház, csak jó mélyen bent van az erdőben, elég messze minden más lakott helytől, és egyedül elfek élnek ott. Talán évtizedek óta pont az én apám volt az egyetlen ember, aki véletlenül arra járt. A házak pedig fából épültek, az összes, ott köveket csak tűzrakónak használunk, meg oltároknak. Amúgy hasonló minden. A férfiak ott is főleg vadászni járnak. *melegszik bele kicsit a magyarázatba, de magára eszmél viszonylag hamar, hogy csak azért, mert eddig kedvesek voltak vele, még nyilván nem kíváncsiak a túl mély részletekre, a lényeget pedig, hogy nem nemes így is sikerült már elmondania.
Azt mindenesetre hálás és boldog mosollyal köszöni meg, hogy fog tudni fürdeni, Mori ruháira ellenben mindenképpen muszáj nemet mondania.
Kedves ajánlat, de valahogy minden idegszála és gondolata tiltakozik ellene, hogy felvegye őket, és nem azért, mert a lány beteg, hanem leginkább Lau és pont Mori miatt. Amennyiben nem lesz jobban, nővérének nyilván nagyon rosszul esne, ha őt látná a ruháiban viszont, ha ellenben hamarosan magához tér, amiben mindannyian bíznak, akkor nyilván előbb-utóbb szüksége lesz rájuk, és amúgy is mit mondana neki, hogy miért ő hordja őket?*
- Köszönöm, de ruhákra nem lesz szükség, vannak nálam, épp csak meggyűrődtek és koszosak lettek kicsit, mert rajtuk aludtunk az éjjel, de nem számít. *igyekszik érzékeltetni, hogy semmiképpen nem varrná őket Triv nyakába. Majd szépen gondoskodik róluk később. Amikor lesz rá ideje kimossa, addig pedig elhordja őket így.
Sokáig fiú ingben, és kopott, kissé koszos köpenyben mászkált még Arthenior gazdagok által lakott negyedében is, szóval, nagy lelki törést nem fog neki okozni, ha a Naitól kapott szép ruhák is kissé koszfoltosak lettek, megviseltnek látszanak, és egy darabig így kell viselnie őket.*
- Nagyon jól hangzik, már alig várom. *mondja aztán, amikor szóba kerül, hogy milyen étel vár majd rájuk este.
Ugyan nem rajong túlzottan a süteményekért, vagy inkább semennyire sem, a levesből kiindulva, nem kételkedik benne, hogy az almás pite majd nagyon finom lesz, ráadásul Triv biztos azért csinál ilyesmit vacsorára, mert Lau nagyon szereti, talán az egyik kedvence. És bárhonnan nézi, szegényre ráfér, hogy most már ő is jóllakjon egyszer, mert a gyümölccsel nem igazán lehet, a leveshez és a kenyérhez pedig szinte hozzá sem nyúlt. Ugyan tudja, hogy most nyilván nem ez a legfőbb gondja, és így talán fel sem tűnik neki, mégis bele sem mer gondolni, hogy szegény most mennyire éhes lehet már.*
- Szívesen szedek almát. Mindjárt megyek is, csak felviszem a táskámat. *mondja, majd szavait tettek is követik, bár természetesen nem távozik sietve, hogyha Triv még akar valamit mondani neki, akkor ne csak meghallgatni tudja, hanem válaszolni is valamit.
Odakint aztán a ragyogó, kellemesen meleg napsütésben és az almafa barátságos árnyékában megint csak megállapítja magában, hogyha nem kéne épp Moriért aggódni milyen szép, csendes, és nyugodt lenne itt minden.
Eszébe jut Aleimord háza is, ami mostanra nyilván már romokban, és egy hosszú pillanatra megkísérti a gondolat, hogy egyáltalán vissza sem kellene mennie a városba, akkor sem, ha végre lenyugszanak a dolgok ott. Talán inkább keresni kellene egy ehhez hasonló csendes falut a környéken valahol, ahol befogadnák. Olyan álomképekkel nem hagyja magát megzavarni, hogy akár itt is maradhatna. Ha még Laut vissza is fogadnák, ő mégis milyen alapon költözne be egy vadidegen családhoz?
Aztán persze szép lassan, két almáért való nyújtózkodás közben ráeszmél arra is, hogy a nyugalmas és csendes vidéki életből máshol sem lehet semmi, hiszen, ha mágiát szeretne tanulni, akkor a tudományok és kultúra központjába, vagyis a nagyvárosba kell visszamennie. Ha pedig Artheniorban végre helyreáll a rend, nyilván nagyobb eséllyel találkozik olyan mágussal ott, aki tanítani is hajlandó lesz őt, mint itt ezen a környéken, az istenek és az istennők háta mögött. Bár a gondolat elkedvetleníti, de még mindig annyira a pincében bujkálás hatása alatt van, hogy örül neki, hogy egyáltalán él, és van lehetősége a jövőjén gondolkodni és másokért aggódni.
Reméli, hogy sikerült szép és nagy almákat szednie, mikor pedig visszaér az emeletre próbál hallgatózni kicsit, hátha hall valami olyasmit, ami okot ad a reményre.
Mindezek után kíváncsian néz körül Lau szobájában, próbálva elképzelni, hogy milyen lehetett felnőni itt. Megnézi magának a kilátást az ablakból, kicsit belelapoz a Triv által említett könyvekbe is, de persze elég vegyes érzelmekkel. Nem hiszi ugyan, hogy Lau zokon venné tőle a kíváncsiságát, kicsit mégis olyan érzése van, mintha az ő engedélye nélkül, titokban leskelődne Lau és Mori nagyon is személyes tárgyaiban turkálva.
Levetkőzik és fürdik inkább, igaz azt halkan, mintha attól félne, hogy az apró, fehér teste és a víz által közösen keltett zajok áthallatszanának a szomszéd szobába és megzavarnának valamit, amit nem lenne szabad. Bár nagyon jól esik neki a fürdés, a víz hőmérséklete, meg a nyomában járó illatos tisztaság és felfrissülés, gyorsan végez, hogy aztán kiválassza táskájából a legtisztább ruhát, amiben akár a még tisztább ágyba is befekhet úgy, hogy nem kell amiatt aggódnia, hogy azt rossz vendégként összekoszolja vele. Előbb azonban még tétován és halkan résnyire nyitja kicsit az ajtót, hátha hall valami olyasmit a szomszéd szobából, ami arra utalna, hogy Launak szüksége van rá, vagy éppen valami olyasmit, hogy pont rá nem, hiszen Mori magához tért. Ami azt illeti, természetesen ennek örülne a legjobban. Nyilván elég nagy baj lenne, ha Launak az ő támogatására lenne szüksége.
Bármi történjék is, csak akkor csukja vissza halkan az ajtót, keres egy jó könyvet és mászik be az ágyba pihenni kicsit, ha a csenden kívül továbbra sem hall semmi mást a szomszéd szobából, vagy pedig épp ellenkezőleg, beszélgetés halk zaja fog kiszűrődni onnan.
Nem hiszi, hogy lenne bármi értelme, vagy hatása magában még egyszer imádkozni ezért, mivel azonban egyelőre nem tehet mást, megteszi megint.*


1948. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-03 19:36:23
 ÚJ
>Laurentitia Sminderhen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Szelíd

//Hazatérés//
//Luni//

*Elgondolkodva hallgatja a lány szavait arról, milyen lehetett apa nélkül felnőni, miközben finoman bólogat az elhangzottakra, hogy érti, miről van szó. Miután Luni befejezi, egy pillanatra elfogja a kísértés, hogy megkérdezze, Luni tudja-e egyáltalán, ki volt az édesapja, talákozott-e vele vagy meg akarja-e keresni őt. Végül azonban úgy dönt, sem a hely, sem az idő nem alkalmas ennek a témának a feszegetésére, így egyelőre elteszi kérdéseit egy másik alkalomra, amikor nyugodtabb körülmények között beszélgethetnek. Elindul inkább hazafelé, ha már végre biztos lehet benne, hogy apja nincs otthon. Belül valami furcsa megkönnyebbülést érez, hogy a leginkább rettegett találkozás elmarad, ugyanakkor majdhogynem utálja is magát ezért az érzésért, elvégre mégiscsak az apjáról van szó, akit jelen pillanatban, bármennyire is rosszul esik beismernie, örül, hogy nem lát. Nem merenghet sokáig azonban az érzésein, hiszen végre hazaérkeznek és újból láthatja a húgát is, ami viszont határozottan boldogsággal tölti el, még ha ilyen szomorú körülmények között kerül is rá sor. Bár a viharos találkozás közben nem sok ideje van Lunira, mégis végtelenül hálás érte, hogy a lány ott van mellette, és tanácsot ad neki, amikor szüksége van rá. Ahogy az ebédhez ülnek, halvány mosoly ül ki az arcára, hogy legalább egyikük jól érzi magát, és jóízűen eszik. ~Bár, ahogy elnézem, anya is határozottan vidámabbnak tűnik...~ vizsgálja titokban anyja arcvonásait, majd bátorságát összeszedve belekezd a kérdezősködésbe, mely nem sok jóval kecsegtet. A válaszok hallatán egyre inkább arra a döntésre jut, rossz ötlet volt elhagynia kishúga szobáját, így ebéd helyett inkább visszasiet, magában kicsit bánva, hogy egyedül hagyja Lunit, de biztos benne, hogy jól ki fognak jönni majd az anyjával. ~Remélem, nem érzi magát nagyon kényelmetlenül...~ fut át agyán a gondolat, ahogy felfelé siet, megkönnyebbülten hallja azonban, hogy a távollétében sem szakad meg a beszélgetés*
- Ez nagyon rendes tőled! Nem sokan vállalkoznának ilyesmire egy barát kedvéért, pláne nem a te rangodbeliek közül... *válaszolja mosolyogva az anyja, ahogy Luni magyarázatát hallgatja, hogy is ismerkedtek meg és hogy kerültek ide, nemes kisasszonynak gondolva az új vendéget, még ha kicsit ágrólszakadtnak tűnik is a lány.* Remélem, nem volt túlságosan fárasztó az út! *teszi hozzá, ahogy végigtekint Luni ruháján, majd a biztonság kedvéért fel is ajánlja Lauren szobáját, ha a látogató esetleg lepihenne vagy lefürödne kicsit.*
- Ó, igazán ne aggódj emiatt! *feleli kedvesen a lány szavaira* Lauren szobájában találsz egy kis dézsát és vizet is, ha tisztálkodni szeretnél... *folytatja, ugyanis nem igazán nézi ki a lányból, hogy szívesen fürdene a patakban, ami a helyi tisztálkodás fő helyszíne szokott lenni, egyéb lehetőség híján pedig csak ezt tudja felajánlani.*
- Ha esetleg szükséged van tiszta ruhára, azt hiszem, Mori ruhái pont illenének rád... *teszi hozzá, ahogy végigméri a lányt tetőtől talpig* Nagyjából ugyanolyan magasak lehettek... *mondja tűnődve*
- Egyáltalán nem kell drágám, te vendég vagy itt! Pihend csak ki az út fáradalmait! Addig én készítek nektek egy kis almáspitét estére! *válaszolja vidáman a lány ajánlatára, hogy segít, remélve, hogy Luni is szereti az almát, így nem lesz kifogása ellene.*
- Illetve... ha esetleg van kedved, igazán hálás lennék, ha szednél pár almát a fáról. Kint a kert végében csak úgy roskadozik a sok gyümölcstől az almafánk! *folytatja mosolyogva, hátha a lány mégsem tudna mit kezdeni magával, a ház ugyanis elég kevés lehetőséget nyújt a szórakozásra, főleg most, hogy már egy ideje a beteg van a középpontban*
- Ha viszont pihenni szeretnél, Lauren szobájában találsz pár könyvet is, vacsoráig biztos el tudod velük ütni az időt! *ajánlja fel, ha Luni mégis inkább leheveredne valahová, hogy kipihenje az út fáradalmait. Nem szeretne ráerőltetni semmit, amihez nincs kedve, de azt sem szeretné, ha unatkozna itt, így igyekszik több választási lehetőséget felajánlani neki. Beszélgetés közben az emeletről nem sok nesz hallatszik, hiszen a beteg továbbra sem tért magához, nővére pedig továbbra is aggódva ül mellette egy széken, minden kis apró neszre összerezzenve, hátha húga szólt hozzá, a várva várt ébredés azonban elmaradni látszik.*


1947. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-31 23:25:00
 ÚJ
>Luninari Heiphine avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 3

Játékstílus: Szelíd

//Hazatérés//
//Lau//

*Nem tudja, hogy hogyan érez Lau, ő azonban mindenképpen szégyelli magát, hogy éppen most panaszkodott, pedig igazából megint nem tett mást csak őszintén válaszolt egy ártatlan kérdésre.
Már nincs idejük mélyebben belemenni a témába mielőtt megérkeznének, a maga részéről mindenesetre egyáltalán nem biztos benne, hogy kettejük közül ő az, aki rosszabbul járt. Lehet, hogy apja nem volt velük, de legalább nem úgy volt velük, hogy közben mégsem, vagy legalábbis, úgy, hogy azt szerette volna, hogy ők lettek volna mások. Anyja sohasem éreztetett vele ilyet, ezért pedig mérhetetlenül hálás.*
- Nincs mit sajnálnod ezen. Valahogy azt hiszem, hogy sohasem éreztem igazán a hiányát, anya pedig nyilván nem tökéletes, ahogy senki, ettől még tényleg mindent megtett. *mondja, és valahol szerencsének érzi, hogy nincs már idejük erről beszélni.
Mindazt pedig, amit eddig végiggondolt amikor végre tényleg megérkeznek újra, beigazolódni érzi, ettől pedig még inkább elkomorodik. Már szinte az első pillanatokban kiderül, hogy Lau nem tévedett; húga nagyon nincsen jól, apja pedig mégis elment vadászni. Meglehet persze, hogy azért, hogy ne eméssze itthon magát tehetetlenül, ami őt illeti, mégis képtelen elképzelni, hogy édesanyja valaha ilyet képes lett volna tenni. Vagy akár ő maga, ha szülő lenne.
~ Szegény Lau. Nagyon nehéz lehetett felnőni így… ~ összegzi magában komor és kissé zavart gondolatait. Úgy tűnik, hogy tényleg valahol szerencse a szerencsétlenségben, hogy a lány apja nincsen itthon. Biztosan leegyszerűsít néhány dolgot. Talán Launak igaza volt korábban másban is; ha apja itthon lenne, lehet hiába jöttek volna idáig, be sem jutnának a házba.
Sokat azonban nincs ideje töprengeni ezen sem, hiszen elég hamar fent találja magát az emeleten, és sokkal fontosabb dolga akad a mások múltján való parttalan elmélkedésnél; tanácsot ad Launak, hogy ő mit csinálna a helyében most. Ő mégis, mintha ott sem lenne vele, de hát hogyan is vehetné ezt rossz néven tőle éppen most.
Ezek után még eddig magában tartott álma is teljesül.
~ Étel! Igazi étel! ~ tudna szinte sírni örömében, amikor az asztalhoz hívják.*
- Nagyon köszönöm! *köszöni meg az ebédet, és miután leül, az asztal széléhez támasztja hátizsákját, amit még most sem képes karnyújtásnyinál messzebb rakni magától, holott elég nyilvánvaló, hogy itt senki nem fogja ellopni és elszaladni vele.
Látja ugyan, hogy Lau szinte egyáltalán nem nyúl sem a leveshez, sem pedig a kenyérhez, és persze meg is érti, hogy miért nem képes enni most, főleg miután anya és lánya beszélgetését végig hallgatta, az ő korgó gyomra ellenben nem igazán tud ellenállni a csábításnak, hogy végre rendesen meg legyen töltve. Húson, sajton és zöldségeken nőtt fel leginkább és ugyan megeszi a gyümölcsöket, egy-kettőt szeret is közülük, de a többségüket általában sohasem kívánja meg csak úgy magától, és nem is tud igazán jól lakni velük. Most azok után, hogy talán már tegnap reggel óta nem evett semmi mást, a leves illata úgy hat rá, mint valamiféle varázslat, aminek lehetetlen nem kerülni a hatása alá; mesebeli ízeket ígér neki, és igazi jóllakottságot.
Azt sem bánja, ha kicsit forró, igazából pont jó forrón és jó erősen szereti a levest, legyen akár a legmelegebb, akár a leghidegebb évszak körülötte.
Próbál ugyan nem túl mohón enni, és szégyelli is magát, amiért Lauval ellentétben ő egyáltalán eszik, mégis, ahogyan Lau édesanyja fáradtságát korábban, ő most éhségét nem tudná letagadni akkor sem, ha akarná. Mégis alig mer felnézni közben, különösen akkor szeretne tányérja mélyére süllyedni, mintha éppen itt sem lenne, amikor Lau édesanyja elmondja, hogy Mori már egy ideje nem tért magához. Nem a legjobb jel, az biztos… mégis nem tehet mást, mint amit eddig; bízik azoknak az isteneknek kegyében, akikében egyre kevésbé képes, vagy legalábbis abban, hogy nem teljesen közömbösek és érzéketlenek, és nem pont Lau húga az, akit éppen át akarnak helyezni innen egy másik világba. Vagy legalább nem pont most, amikor még annak is örülniük kell, hogy egyáltalán eddig el sikerült jutniuk a pincéből, ahol még egy nappal ezelőtt sem volt, hogy lapultak.
Lau mindenesetre teljesen érthetően magukra hagyja őket, és felsiet a húgához, ő pedig itt marad az édesanyjával, aki vagy nagyon jól tetteti, vagy tényleg bizakodik, ahogyan ő is.
Így továbbra sem szeretné megijeszteni, vagy olyan válaszokat adni, amiket a nő nyilván inkább lánya szájából szeretne hallani, de érzi azért, hogy nem csak illendőségből, de muszáj lesz mondania valamit jelentéktelen általánosságokon kívül, még akkor is, ha túl mélyen azért nem mehet bele a dologba. Ugyanakkor értelemszerűen évtizedes jó barátnőknek sem adhatja elő magukat, hiszen bármennyit és bármilyen komoly dolgokról beszélgettek is egymással eddig, ha csak azt nézi, hogy mióta ismerik egymást, akkor elég nyilvánvaló lesz, hogy szinte csak most találkoztak először, néhány zavaros és röpke nappal ezelőtt.
Mégis, a legjobb lesz talán Artheniort nem említeni, és próbálni terelni a témát, amennyire azt lehet. Szerencséjére azonban Triv erre is lehetőséget ad neki.*
- Lau… vagyis Lauren abban a házban dolgozott, ahol én éltem, az egyik rokonomnál. Ott barátkoztunk össze. Amikor elindult haza, szerettem volna vele jönni, háta tudok valamiben segíteni neki. És hát biztonságosabb is ketten utazni, mint egyedül. *állapítja meg először. Igazából persze nem csak témát terelni szeretne, a pihenés lehetősége legalább ennyire csábítja. Ugyanakkor maga sem tudja, hogy mit tegyen. Sem a szekér szalmáján, sem pedig szabad ég alatt alvás nem pihentette ki igazán az elmúlt napok fáradalmait, és bár még valószínűleg kissé odébb van az este, azért kis alvás nagyon jól tudna most tényleg esni, már amennyiben tudna egyáltalán aludni, úgy, hogy közben folyton azon járnak a gondolatai, hogy vajon mi van éppen a szomszéd szobában Lauval és Morival. Ha pedig mégis, mindennek ellenére egy kényelmes ágyban nagyon mélyen elalszik, mit fog majd csinálni egész éjszaka, ami az igazából alvásra szánt idő? Ráadásul mégsem fekhet be Lau ágyába, csak úgy.*
- És köszönöm, lehet, hogy tényleg aludni lenne most a legjobb. *köszöni meg mindenesetre ezt az ötletet is.*
- Viszont nem szeretnék gondot okozni, de csak úgy Lauren ágyába sem feküdnék be koszosan. *vallja be, mert fél tőle, hogy a patakban való "fürdés" éppen csak arra volt jó, hogy eltüntesse a legfeltűnőbb koszfoltokat róla, teljesen tisztává mégsem tette a bőrét.
Ugyan egyelőre nagyon nehezére esik Laurennek szólítani a lányt, akire ő mindig Lauként gondol, de ha itthon ez a neve, akkor nem nagyon viszi rá a lélek, hogy megsértse ezt a szokást.*
- Meg tudnék valahol gyorsan mosakodni esetleg egy kicsit? Persze nem vagyok nagyon fáradt, ha valamiben tudok segíteni, legalább elpakolni, akkor szívesen segítek is. *ajánlja fel a lehető legőszintébben, bár úgy sejti, hogy valószínűleg éppen azzal lenne láb alatt, ha tényleg megpróbálna segíteni valahogy. Ugyan egy ekkora házban biztosan mindig akad valami munka, éppen csak az okozná a gondot, hogy semminek nem tudja a helyét.
Persze legszívesebben még mindig Lau után menne, legalább belesne utána a húga szobájába, ha résnyire nyitva hagyta az ajtót, mégis úgy gondolja, hogyha Mori magához tér, - és az istenek adják, hogy így legyen! – akár rá Luninarira lesz ott pont a legkevesebb szükség.
A világért sem szeretné megzavarni Launak és húgának a találkozását, így egyelőre igyekszik félretenni saját vágyait és aggodalmait is amennyire az csak lehetséges. Azzal biztosan nem fog tudni segíteni, ha aggódva kezd el befelé pislogni egy szobába. Launak adta a varázsitalt, amit Aleimord a többieknek szánt, elkísérte őt idáig, vele volt lélekben amennyire csak képes volt vele lenni eddig. Bármennyire is szeretne valami kézzelfogható, ténylegesen érzékelhető módon segíteni, úgy érzi, hogy az ő lehetőségei ezzel elfogytak, mindannyiuk sorsa pedig sajnálatos módon immár tényleg pusztán a szeszélyes istenségek és szellemek kezében van.*


1946. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-31 00:21:25
 ÚJ
>Laurentitia Sminderhen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Szelíd

//Hazatértés//
//Luni//

- Ha beszélni tudnának az állatok? Érdekes felvetés... *töpreng Luni szavain. Neki még sose fordult meg a fejében, hogy vajon mit mondanának az állatok, ha tudnának beszélni, de alapos megfontolás arra jut, hogy valószínűleg igaza van a lánynak. ~Kár, hogy a hatalom és a szeszély ilyen gyakran együtt jár...~ gondolja magában szomorúan, miközben a nemrég lecsipegetett bogyókat eszegeti. Evés közben hallja meg a messzi lódobogást is, ami a távozó vadászokat jelzi, és azt, hogy végre tiszta a terep odahaza. Határozott léptekkel indul meg, ám léptei hamar lelassulnak, hogy aztán újra felgyorsuljanak, ahogy érzelmei a félelem és aggodalom között ingadoznak. A beszélgetés középpontjába közben az apák kerülnek, neki pedig ismét rá kell döbbennie, hogy talán mégsem ez a legmegfelelőbb téma egyiküknek sem.*
- Sajnálom, biztos nem lehetett könnyű neked apa nélkül felnőni... *szabadkozik, ahogy rádöbben, mennyire önzőnek és önteltnek tűnhet, ahogy mindig csak magáról és a családjáról beszél, és nem értékeli eléggé azt, hogy őt két szülő nevelte, amikor Luninak csak egy jutott, miközben a lánynak is akadt épp elég problémája.*
- Azt hiszem, édesanyád nagyon jól helytállt mindkét szerepben! *ereszt meg egy mosolyt a lány felé, próbálva kicsit kiengesztelni őt, amiért csak a saját gondjairól beszélt, nem is figyelve beszélgetőpartnerére. Persze nem ismeri Luni édesanyját, de biztos benne, hogy ha a lány tőle tanult mindent, akkor nagyszerű anya lehet. Menet közben végre visszaérnek a házukhoz, az újbóli találkozás anyjával pedig jobban sikerül, mint remélni merte volna. Nem tart azonban sokáig a heves ölelkezés, hisz hamar berohan a házba, magukra hagyva a többieket.*
- Örülök, hogy megismerhetlek! Igazán kedves vagy! *válaszolja anyja Luninak a szép szavakra, ahogy a ház felé haladnak. Menet közben kézfejével igyekszik letörölni könnyeit arcáról, ám a kimerültség jeleit semmivel sem tudja eltüntetni róla, szemei alatt sötét karikák húzódnak, bőrszíne egészségtelenül sápadt, mint aki túl sok időt töltött mostanában a négy fal között. A házba érve rövid útmutatást ad az új látogatónak, majd a konyhába indul, hogy ebédet készítsen a hazatérőknek. Fent az emeleti szobában pedig a két testvér újbóli találkozása zajlik csendben, könnyek közt, még ha ennek jelenleg csak egyikük is van tudatában.*
- Igazad van. *válaszol pillanatnyi szünet után Luni szavaira, bár szinte fel sem fogja, miben is adott igazat neki. Luni második megjegyzésére azonban már összeszedi magát kissé, és gondolatait is sikerül rendeznie.*
- Várj csak, mindjárt megyek én is! *suttogja, majd még egyszer a beteg fölé hajol, hogy óvatosan homlokon puszilja.*
- Lauren! *hallja a bágyadt suttogást, mely még ha csak az álom ködéből érkezik is, jóleső melegséggel tölti el a szívét. Egyik kezével óvatosan végigsimít kishúga haján, majd elhúzódva megindul az ajtó felé, hogy maga elé engedve Lunit visszatérjenek a konyhába. Odalentről már kellemes illatok áradnak, leérve pedig láthatóvá válik a terített asztal, melynek közepén egy tál sűrű leves gőzölög, mellette pedig egy kis kosárban friss kenyér.*
- Gyertek, amíg még meleg! *érkezik is rögtön az invitálás, melyet valószínűleg nem kell még egyszer megismételni, hogy valóra váljon. Az első pár falat után azonban, ahogy az éhség alábbhagy, érkeznek rögtön a kérdések is.*
- Anya, mi történt Morival? *hangzik is el rögtön a legfontosabb, ami már olyan régóta foglalkoztatja.*
- Miután elmentél, egyre rosszabbul lett szegény, egyre gyakrabban törtek rá a rohamok és egyre tovább tartottak... a helyi gyógyító már nem tudott vele mit kezdeni. *meséli az asszony elcsukló hangon, miközben láthatóan újra a sírás környékezi* Aztán egyik nap a roham közben nagyon csúnyán beverte a fejét és azóta nem tért magához. *fejezi be a történetet, majd lánya elsápadt arcát látva egyik kezével óvatosan átnyúl az asztalon, hogy megszorítsa lányáét.*
- De most, hogy visszajöttél, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz! *mosolyodik el, mintha tényleg csak idősebbik gyermekének visszatérte kellett volna ahhoz, hogy egy csapásra megváltozzon minden.*
- Hát persze! Elnézést! *az érintett azonban most is mintha csak a felét hallaná és értené meg a hozzá címzett szavaknak, inkább feláll, és szinte érintetlen tányérját, valamint értetlen anyját és barátnőjét hátrahagyva visszaindul a betegszobába. A szobába érve odahúzza a közeli széket az ágy mellé, és húga kezét szorongatva csak ennyit bír mondani.*
- Sajnálom, annyira sajnálom, Mori! *suttogja könnyeivel küszködve, miközben csak arra bír gondolni, hogy ha itt maradt volna, akkor talán mindez nem történt volna meg. A konyhában lévők azonban mindebből nem sok mindent tudhatnak, így anyja, aki továbbra is bizakodó hangulatban van, igyekszik folytatni a beszélgetést a kis közjáték után.*
- Na és hogy találkoztatok? *érdeklődik az új ismerős után, látszólag valami könnyedebb témát keresve*
- Ha esetleg elfáradtál, és le szeretnél pihenni kicsit vagy ilyesmi, biztos vagyok benne, hogy Lauren nem bánja, ha a szobáját használod! Az emeleten, Mori szobája mellett van az övé! *ajánlja fel a lehetőséget, hisz ismeri már annyira a lányait, hogy tudja, biztos egy szobában akarnak majd aludni, ahogy azt gyerekkorukban is oly sokszor tették.*


1945. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-30 23:44:40
 ÚJ
>Ailease Parden avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 250
OOC üzenetek: 11

Játékstílus: Vakmerő

* A város felé megy. Utoljára Rolf-nál evett és ivott, az viszont enyhén szólva sem most volt, így meglehetősen éhes és mindenekfelett szomjas.
~ Utáljuk őket. Gonosz fehér ruhások, miattuk nem ihatunk és ehetünk vizet és kenyeret! ~ Szól a hang, Parden pedig elismerően bólint és kedvtelenül heherészik egyet. Ha el is jut valahogy Artheniorba, az első dolga lesz felkeresni egy kocsmát. Nem fogja érdekelni, hogy megmérgezték-e, hiszen ha nem kockáztat, éhen fog halni. Ami leginkább zavarja ebben, hogy nem először történik ez vele.
~ Gonosz fehér ruhások! Azóta van ez, hogy ti ezt tettétek! Bosszút fogunk állni, bizony! Gonosz Rolf, biztos ő mérgezett meg minket, nem! Nem is, nem, nem, nem! A rugdosódós volt, bizony! ~ Miközben próbálja kitalálni, hogy ki is a fő tettes, természetesen halad előre. Görnyedt háttal, lógó nyelvvel, talán csak a bosszúvágy hajtja még mindig. Órák vannak még hátra az útból, talán csak négy-öt, de sosem lehet tudni. Lehet, hogy van az hat-hét is. *
~ Bosszú! ~


1944. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-29 03:07:58
 ÚJ
>Luninari Heiphine avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 3

Játékstílus: Szelíd

//Hazatértés//
//Lau//

*Miután követte Laut és végre tényleg sikerült egy kicsit jobban csillapítania az éhségét az erdő gyümölcseivel, mint eddig, és a vadászok is rászánják magukat végre, hogy elinduljanak ölni, ők is elindulnak visszafelé, hogy Lau végre minél hamarabb láthassa a húgát.
Ami őt illeti, nem biztos benne, hogy csak képzeli, hogy a lány lépései a sietség ellenére is bizonytalanok és kicsit lassúak, vagy pedig tényleg azok. Meglehet persze, hogy csak saját bizonytalanságát képes belelátni ezekbe a lépésekbe, mert, ami őt illeti egyszerre szeretne minél hamarabb megérkezni, hogy olyan sok parttalan töprengés, aggódás és rossz előérzet után megtudják végre, hogy van a húga, ugyanakkor nagyon félne is szembenézni az igazsággal, ha az nem sok jóval kecsegtetne.
Talán ezért térnek gondolatai inkább állandóan a közelmúltba vissza. Mintha valami bizonytalan álomban létezne, szinte kívülről látja Laut és önmagát a kőnél, amelytől mindketten védelmet remélnek, és nem önmaguknak.*
- Valószínűleg igazad van. Mégis, ha az állatok tudnának úgy beszélni, mint ahogyan mi beszélünk egymással most, szerintem ők is ugyanezt mondanánk ránk, hogy kár ekkora hatalom ilyen szeszélyes lények kezébe. Azok biztosan, akiket nem kis kedvencként tartunk, vagy akikre vadászunk. *vágja rá Lau szavaira ösztönösen, gondolkodás nélkül, ami csak annak köszönhető, hogy korábbi hosszú és magányos óráiban volt elég ideje olyan dolgokon gondolkodni, amin talán még a fanatikus hívők, vagy a megrögzött istentagadók is igen ritkán gondolkodnak el. Mégis egy bizarr módon egyszerre tisztelt, mégis megvetett papnő magányos lányaként, ha nem akart volna, akkor sem lett volna más lehetősége, mint az istenek természetén, és az általuk érzékelhető világ mögött álló ismeretlen mélységeken gondolkodni.
Biztos benne, hogy a szellemeknek és az istenségeknek olyanok ők, mint nekik a levágandó, vagy levadászni való állatok, éppen csak szorult belé annyi együttérzés, hogy jelen helyzetben nem képes kimondani ilyet, és nem hasonlítani önmagukat az állatokhoz képest isteneknek, ellenben önmagukat az istenekhez képest levágandó állatoknak. Elég szerencsétlen és a tapintatlannál sokkal több párhuzam lenne ez éppen most, amikor azért jöttek ide, mert talán van itt valaki, akit Lau hiába szeretne látni, de az istenek lehet hamarosan "levadásznak."
Pont ugyanúgy nem fognak törődni azzal, hogy áldozatuknak milyen hosszú és boldog élete lehetne, ahogyan a vadászok is gondolkodás nélkül veszik el az életét mondjuk egy nyúlnak, aki a maga állati szintjén nyilván szintén vágyik arra, hogy családjához visszatérhessen, és sokáig élhessen velük.
Fejében járnak azok a szavak is, amiket akkor mondott, amikor az apák kerültek szóba, és azt kívánja, hogy bár tudott volna valami kedveset és megnyugtatót mondani. De hát a valóságon elég nehezen lehet erőszakot tenni, neki pedig úgy tűnik, hogy annyi minden más mellett még ezt gyakorolnia kell.*
- Nagyon sajnálom. Biztosan nehéz lehetett ilyen érzésekkel felnőni. De nem tudok erre mit mondani. Nem mondom, hogy örülj, hogy legalább mellettetek volt, de valamit biztos kaptatok tőle, ami fontos. Nálunk én voltam az egyetlen, akinek az apja nem élt velünk, de a férfiak többsége szerette a lányait is, bár persze voltak, akik nálunk is sokkal jobban a fiaikat. A lányok az anyjukra voltak általában bízva.
*Persze Lau egy szóval sem mondta, hogy vigasztalást várna tőle, vagy valami kegyes hazugságot, akár egy történetet az ő felelőtlen apjáról, aki soha még csak meg sem kísérelte felvenni a kapcsolatot vele, mégis úgy érzi, hogy kissé talán részvéttelen szavak voltak ezek.
A női érintés gyengédségét nagyon is jól ismeri, de arra, hogy egy férfi átölelje, vagy akár hozzáérjen, még nem volt példa az életében, így nem is igazán tudja, hogy veszített-e valamit egyáltalán ezzel, éppen csak öröklött ösztönei súgják, hogy igen.*
- Nem is igazán tudom, hogy jobb lett volna-e egyáltalán, ha velünk él az apám. Az biztos, hogy anya nagyon igyekezett, hogy két szülő legyen egyszerre, szóval egy szavam sem lehet. *vallotta be némi hallgatás után nem sokkal az előtt, mielőtt visszaérkeztek volna a házhoz.
Mikor pedig végre újra ott állnak Lau egykori otthona előtt, a félelmet egyikük esetében sem váltja fel a megkönnyebbülés.
Lau előre szalad, ő pedig egy darabig kettesben marad szipogó édesanyjával.
Nem biztos abban, hogy előttük ideért volna az Artheniorban történtek híre, ahogyan abban sem, hogy egy ilyen látszólag békés és idilli helyen foglalkoznak-e egyáltalán bármit azzal, hogy mik történnek egy tőlük viszonylag távoli kőrengetegben, ami innen nézve majdnem annyira idegen és természetellenes lehet, mint amilyennek az ő szülőfalujából tűnik, meg jobban belegondolva, - főleg az elmúlt napok megpróbáltatásai után, - neki magának is.
Arra sem merne fogadni, hogy Lau anyja egyáltalán sejtette azt, hogy lánya innen egyenesen Artheniorba ment, nem szeretné mindenesetre őt megijeszteni olyan szavakkal, amelyek utalnának arra, hogy mekkora veszélyből menekültek meg, és kiderülne belőlük, hogy Lau minden tiltakozása ellenére ő még mindig úgy gondol rá, hogy leginkább neki köszönheti az életét, pedig hasonló mondatok, amelyek elsőnek eszébe jutnak.
Bárhogy is, reméli nem túl udvariatlan, de igyekszik minél hamarabb Lau után menni, bár igazából biztos abban, hogy az asszony sem fogja rossz néven venni tőle. Amúgy is biztosan nem egy idegen, hanem a saját lánya szájából szeretné hallani, hogy hol volt eddig és mik történtek vele.*
- Köszönöm! *bólint azért hálásan arra, hogy szólíthatja Trivnek őt, mert ilyen apróságot is képes úgy értékelni, hogy bárki is legyen, bizalommal és barátsággal fogadják.*
- Én Luninari vagyok, de szintén nyugodtan szólíthat Luninak, ahogy Lau. Tényleg a barátja vagyok. Egy helyen éltünk egy kis ideig, és nagyon boldog vagyok, hogy ismerhetem őt. *mondja, remélve, hogy az asszony érzi, hogy szavai többek egy vendég kényszerű udvariasságánál.
Ugyan nem tudja, hogy megérti, vagy neheztel lányára a szökése és az eltűnése miatt, mégis úgy érzi, hogy bármit is gondoljon róla, szülőként mégis sokkal jobban esik hasonló szavakat hallani ilyenkor, mint bármi mást, főleg akkor, ha ezek a szavak még őszinték is.
Még megköszöni az útbaigazítást, majd, amikor felér éppen látja, ahogyan Lau aggódva megigazítja a takarót a húgán, és ettől a látványtól valahogy az ő szíve is összeszorul annyira, hogy vissza kell nyelnie a könnyeit.
A kérdésre, hogy hagyják-e pihenni, csak hangtalanul bólint.
~ Milyen aranyos és szép… ~ gondolja magában, ahogyan aztán szinte lábujjhegyre állva megnézni magának őt, mielőtt elindulnának a szobából kifelé. Amennyire meg tudja állapítani tényleg nagyon hasonlít a nővérére, éppen csak látszik rajta, hogy sokkal fiatalabb. Ami azt illeti, elf mércével mérve valószínűleg nála is, ennek köszönhetően pedig nem csak gondolatai, hanem érzelmei is kavarogni kezdenek.
Tényleg, miért? Mi értelme ennek az egésznek, miért kell egy minden bizonnyal jóindulatú és ártatlan teremtménynek, mint amilyen Lau húga is, ennyit szenvednie? És miért kellett neki? Egyáltalán miért van szenvedés a világon? Miért hagyják ezt az istenek és a szellemek?
Utóbbi két kérdést persze feltette magának már vagy ezerszer, de megnyugtató választ soha az életben nem sikerült adnia rá. Egy fanatikus hívő, talán még édesanyja is azt felelné erre mindenesetre, hogy az istenek jók, és a szenvedést a halandók csinálják. De ő pontosan tudja jól, hogy ez az egész nem több puszta öncsalásnál. Van olyan szenvedés, amelyet nem halandó lények termelnek saját maguknak, hanem amibe beleszületnek, mint ezt saját magának és Lau húgának a példája is bizonyítja. Ha pedig szegény lány tényleg haldoklik, vagy nagyon beteg, ő önmagát még szinte szerencsésnek is mondhatja, amiért őt csak korcsnak nevezték, megvetették és kiközösítették. Most ő az, akinek félre kell kicsit fordulnia, hogy összeszedje magát, bár Laun is látszik, hogy sírhatott még néhány pillanattal ezelőtt.
Ő most csak annyit tehet érte, hogy gyengéd szeretettel megszorítja a kezét. Őszinte gesztus, sajnos éppen csak a húgát nem képes meggyógyítani, bármennyire is szeretné. Csak akkor szólal meg, miután Lau követte kifelé.
Érzi, hogy jelen állapotában a tanácsára szorul, ő azonban nem képes igazán jó tanácsot adni, éppen csak azt képes elmondani, hogy ő mit tenne most a helyében.*
- Szerintem beszéljétek meg édesanyáddal, amit szeretnétek, aztán halkan menj vissza a szobába, hogy ne ébreszd fel a húgodat. Nagyon várt téged, biztosan nagyon örülni fog, amikor majd arra ébred, hogy mellette vagy. *présel ki magából egy biztató mosolyt, de valahol még mindig saját kitörni készülő könnyeivel harcol. Nem tudja maga sem, hogy miért érzi ennyire megrendítőnek ezt az egészet. Természetesen sajnálja az egész családot, de ezzel úgy érzi mindenki így lenne, akibe szorult némi lélek, és biztos benne, hogy nem ez az egyetlen ok.
Attól fél, hogy eljött a pillanat az életében, amikor tényleg végleg elkezdett összeomlani a lelki tartása, vagy bárhogyan is nevezze.
Száműzetése, Nia elrablása, az ő levágott ujjának a megtalálása, a mágikus támadás, ami eltörölte a képességét a gondolkodásra és még ingerültté is tette, majd rögtön utána a zavargások, a pincében bujkálás a haláltól rettegve, aztán a menekülés azokon át, akik akár gyilkosaik is lehettek volna, a Niától való kurta-furcsa búcsú, a végén pedig kétségbeesett futás a szekér után, ami majdnem hátra hagyta őt egy lángoló városban, ez mind néhány haton belül történt, a száműzetést leszámítva pedig az összes többi mindössze pár napba belezsúfolva.
Most pedig itt van aggódni Lau talán haldokló húgáért, azzal a reménnyel, hogy bármi történjen is, talán segíthet majd valahogy a lányon, akit néhány nap alatt sikerült annyira megkedvelnie, hogy minden olyan csapást, ami őt éri szinte már a sajátjának érezne, ez pedig semmivel sem kevésbé kétségbeejtő helyzet számára, mint az előző hatok és napok által teremtettek.
És furcsa módon mégis ez ad neki erőt. Sok-sok hosszú éve, és néhány kemény napja volt arra, hogy egy életre meggyűlölje a kiszolgáltatottságot, de itt és most saját akaratából van. Nem kiszámíthatatlan istenek, vagy halandók nyereségvágya és szeszélye sodorta ide, hanem magától jött, és segíteni jött, bármennyire is tűnjön az jelen helyzetben nehéznek.*
- Amíg te fent vagy nála, én segítek édesanyádnak, amiben tudok. Biztos nem veszi rossz néven, és csak van itt valami, amivel hasznossá tehetem magamat. Persze… ha szeretnéd szívesen veled maradok, csak nem akarok zavarni, amikor újra találkozol a húgoddal. *mondja, bár nem teljesen biztos abban sem, hogy egy édesanyának, aki egyszerre aggódik kisebbik lányáért és örül a nagyobbik minden bizonnyal hirtelen és váratlan visszatérésének, nem lesz zavaró egy vendég, aki minden áron segíteni akar neki valamiben. De még, ha így is van, akkor is inkább lenne neki láb alatt, mint Launak. És persze van egy harmadik lehetőség is, amit nem említ, de szerinte Lau már ismeri annyira, hogy tudja róla azt, hogyha a családnak úgy lenne a kényelmes, ő gondolkodás nélkül tenne egy nagyobb sétát a környéken még mindig hátán lévő zsákjával együtt, hogy addig se zavarjon.
Egyelőre azonban már csak azért sem ajánlja fel mindezt, hogy ne tűnjön úgy, mintha máris menekülni akarna, holott ide pont nem azért jött, hogy aztán az első adandó alkalommal majd innen is elmeneküljön.*



1943. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-29 00:37:23
 ÚJ
>Rilkäline Mejnk'ha avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 222
OOC üzenetek: 4

Játékstílus: Megfontolt

//Kharasshi, Rilkäline//

*Tépi a dilemma. Vajon ott tudná hagyni őket újra? A szüleit, akiket annyi éve nem látott. Vagy talán esélye sem lesz, mert kipenderítik a küszöbről? Lopva Kharasshira pillant, aki elragadta, és új értelmet adott mindennek. Kirángatta a magány ingoványából, amibe önmagát fullasztotta éveken át. Ez a vad mélységi teremtette újra, adott neki friss levegőt. Bár nagyon ágált ellene, küzdelmes időszak volt, minden tekintetben. Mutatta Rilkäline karomnyoma a nyakán az első éjjelükön, és a tenyerére mért vesszőcsapások, mert nem tartotta az ígéretét.
Amikor Kharasshi következtetéséről beszél, némiképp megnyugszik, de csak egy pillanat az egész, mert a következő szavakkal, tonna súllyal nehezedik rá a nyomasztó valóság. Egy sor olyasmi van, amiről Kharasshinak tudnia kellene, de a viskó nyugalom szigete volt, s eszébe sem jutottak, míg el nem indultak visszafelé.
Nagyon egyedül érzi magát, attól a pillantástól, ahogyan Kharasshi ránéz. Mint aki kételli minden szava igazát. Gyomra diónyira szűkül, mellkasán mázsás súly terjeng. Megállítja Kacért, mert menetben sehogy nem jönnek a szavak. Idegesen rebben pillantása, de jobbja már nem a kantárt fogja, hanem maga előtt keresztben, magát öleli. Úgy szorong. A nyár bőven ontja a meleget, de Käli olyan hűvöset érez, mely rosszabb az első éjszakai hidegnél.*
- Talán van. De ezt nem lovon szeretném megbeszélni.
*Szól összeszoruló torokkal, olyan hűvös határozottsággal, ahogy a fakó szemeket magán érzi. Pánik. A múlttal találkozni ijesztő, bár talán szükséges, hogy lezáródhasson.*
~Egyedül nem megy.~
*Pánik. A pillanat alatt megváltozott légkör arra sarkallná, hogy nagyon gyorsan menjen vissza az erdei kis házba, vagy fusson megint világgá. Csak itt ne legyen. Megindítja Kacérkát, s csak hamar gyorsabb tempóra ösztökéli. A szántókon már majdnem túl vannak, s nincs messze a tisztás. Mikor meglátja a határait, vágtázni kezd, csak az első fáknál lassít. Nem veti be magát, megállítja a lovat, s le is száll. Úgy várja be Kharasshit, vagy ha már ott van, felé fordul.*



1942. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-28 21:49:56
 ÚJ
>Kharasshi D'Rake avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 824
OOC üzenetek: 4

Játékstílus: Vakmerő

//Kharasshi, Rilkäline//

*Egyre kínosabbá kezd nyúlni a csend a feltett kérdés után. Aztán túlhalad a kínos határain is és ahogy az már a mélységi természetből fakadni szokott, gyanússá válik. Kharasshi gondolatai először csak sugdosnak, aztán már rosszmájúan harapdálják és élcelődnek rajta. Mert mi van, ha ez az egész tényleg túl szép, hogy igaz legyen? Mi van, ha újra kisemmizi ez az átkozott sóvárgás, hogy tartozzon valakihez? Mi van, ha a nőstény csak azért ment bele a játékba, hogy... De akkor miért nem fogta szaván a tavas első napján? Persze, érthető lenne, hiszen ki bízna egy mélységi szavában? Nem sok zálog arra, hogy valóban elengedje.
Egyre mélyebbre és mélyebbre ássák magukat a teóriák a fejébe. Minden csendben töltött pillanattal mélyebbre.
Mire a lány megszólal, Kharassiban már óhatatlanul megkapaszkodik a bizalmatlanság. És így is hallgatja a nem túl meggyőző választ. Az a visszakérdezés pedig tovább táplálja a gyanakvását.
Emlékszik rá, hogy a nőstényke épp hazafelé tartott, amikor a elragadta. A szavai pedig nem arra utaltak, hogy csupán átvágna a városon ehhez.*
- Nem tudtam *mondja, de pillantása immár fürkészőn figyeli a lány vonásait.* - Csak következtettem.
*Le sem tagadhatná a változást, amit ez a visszakérdezés elindított. Egyértelmű, hogy Rilkäline szavai mögött valami megbújik, ez pedig nagyon nincs Kharasshi ínyére. Főleg, ha valamiféle vádaskodás lenne.*
- Miután elveszítetted a férjedet, gondolom a családod ápolt, míg felgyógyultál. Senki mást nem neveztél meg, aki aggódna érted *mondja.* - Csak a szüleidet és a bátyádat. Talán rosszul gondoltam, hogy hozzájuk igyekeztél haza, amikor átvágtál a temetőn? *Most az ő kérdéséből is kicseng az a puhatolózás, mint a lányéból.* - Van talán valami, amiről tudnom kéne? *szűkíti össze a szemeit. Most egészen másképp méricskéli a lányt. Túl régi beidegződés ez, hogy ne találjon vissza hozzá. Egyesek szerint egy mélységi bizalmát sosem lehet teljesen elnyerni. Kharasshiban pedig most felsejlik az is, hogy ez a filigrán leányzó bosszút esküdött találkozásuk első estéjén. Mi van, ha csupán komolyan vette, hogy figyeljen és tanuljon? Nem mélységi nőstény, de nőstény. Hiba volna alábecsülni.*


1941. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-07-28 01:13:17
 ÚJ
>Kilvard Guldraen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 272
OOC üzenetek: 3

Játékstílus: Vakmerő

*Senkinek sincs akkora hatalma a kék ég alatt, hogy egy kőlovat igazivá varázsoljon. Bár megtehetné! Átvágva a mezőn, kezében forgatja az imént készített kis játékot. Kicsit girbegurba, de lóformája van. Ha nem is fából készült, talán valamely gyerkőc örömmel játszik majd vele.
Zsebébe csúsztatja a kőlovacskát és rátér a szekérnyom vájta poros útra. Melegen tűz a kora délutáni nap, ő pedig szép lassan megérkezik a révhez. Még mindig rettentő nagy út áll előtte, egy kis ejtőzés igazán ráfér.
Letelepedik hát egy régi parasztház árnyékába és fejét lehajtja a hűsítő fűbe. Abogr szavai járnak a fejében, miket búcsúzáskor mondott.* ~Arra érdemes.~
-Hömm.
*Húzza el a száját. De vajon hova mehetett az öreg ily sietve?
Feltápászkodik a földről és hamar a eléri a révet. Most először szerencséje van. A fránya komp eddig mindig a túlparton ringatózott, most először mossa a víz ezen a parton.
Rálép hát és hagyja, hogy a közelben álló asszonyság nagy szemeket meresztve mustrálja végig. Megannyi furcsa utazó, de ezek a népek sosem fogják ezt megszokni.*


1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3669-3688