Külső területek - Szántóföldek
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Erdőszéli tisztás (új) Arthenior közelében (új) | Szántóföldek | Tharg birtokok (új) Füves puszta (új) Kikötői erdőség (új) |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 61 (1201. - 1220. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160
1220. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-06-02 15:29:56
Üzenet elküldve: 2024-06-02 15:29:56
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Vad helyett mire találsz?//
//Második szál//
*Az, hogy nem kérdez a másik, a pillanatra hevesebben lüktető pulzusát rendezi is. Bár túlságosan nem zaklatta fel, azért mégis sokkal jobb úgy, hogy nem kell beszélnie magáról. A csönd ténylegesen sokszor veszi át a kettejük közötti teret, s így adhat szabad utat a félreértésnek. Bár azt nem is a csend hozta, hanem inkább a sóhaj, amivel nemtetszését fejezte ki. Egy hosszú lélegzetvételnyi ideig figyelmen kívül hagyja a szavakat, mert nem tűnik sürgetőnek a válaszadás, hisz nem is sejti, hogy megsérthette a másikat. Ha tudná, őt viszont zavarná, de pusztán csak azért, mert valóban mindent előteremtett neki ahhoz, hogy békésen tudja eltölteni az időt, amíg olyannyira zuhog, hogy nem is tudna innen elmenni. Máskor talán már azért bámulna kifelé az ablakon, hogy nézze mikor indulhat, de most csak egy újabb beszűrődő robaj miatt fordul meg reflexből abba az irányba, ahonnan hallotta. A nadrág a mozdulatát jócskán visszaveti és még kényelmetlenebbé teszi neki a létet. De újabb sóhaj helyett válaszol végre.*
- Dehogy. *Ráeszmél, hogy annál, ami kint folyik még így is sokkalta jobb ülni.* - Ültél már így ázott bőrnadrág...ban? *A szó közben megtörik a hang, mikor tekintete találkozik az éppen ingétől megváló férfitesttel, maga sem tudja miért akasztotta meg egy észrevehetetlen betűhiánnyi időre, de megtörtént. Márpedig őt olyannyira nem érdekeli más látványa, hogy nem ez az, ami nyugalmából kifordítja, mégis... míg meg nem fordul ott marad rajta az óarany írisz, egyetlen pislogás nélkül. Annak minden íve beleég a retinájába, s gyorsan be is hunyja a szemét, visszafordulva a tűzhöz, hogy inkább azon legeltesse a szemét. Biztos attól lett melege is, mert annak a közelében ül. Végül csak kinyögi a maradékot, amit akart.* - Rohadt kényelmetlen.
*Bár figyelmét lekötötte a másik, mégis eszébe jut, hogy a felkínált takaró, most már jól jöhet. Fel is próbál pattanni, de az egy hangnyi nevetésbe fullad, ahogy a merev bőr visszafogja a megszokott ruganyos mozgásában, de csak felkel végre, s oda is sétál érte.
Nem figyelmezteti a másikat, hogy le fog róla kerülni a darab, sejtelmei szerint a mozdulatsorból úgyis tudhatja. Ha zavarja, majd elfordul, őt cseppet sem érdekelte soha, ki mit lát belőle, hiszen ha lenne benne ilyesfajta zavar, nem lett volna jó olyan hosszú évekig semmiben, amit csinált. Ez is egyfajta magabiztosság, pedig nem hiú teremtés. Kioldja az övet, lecsatolja a táskáját, majd nehézkes mozdulattal szabadul meg végre a ruhától, ami lábain nyomot is hagyott annak tapadása emlékéül.*
- Felrakhatom oda?
*Lényegesebben könnyebben mozog, majd meg is teszi, nem zavartatva magát. Még a kabátja sem olyan fontos, hogy száraz legyen, mint ez. Utána a takaróért nyúl, aztán a táskájáért, s a kandallóig sétál vissza, miközben tekeri dereka köré az alkalmatosságot, s már úgy ül le, mint egy posztóba csavart farkú sellő, maga alá húzva a lábát, hogy tovább élvezhesse a tűz adta meleget.*
- Így mennyivel jobb...
*Tapogatja meg végül táskáját, ami nedves ugyan, de belenézve öröm a felismerés, hogy semmi nem sérült abból, ami benne van.*
//Második szál//
*Az, hogy nem kérdez a másik, a pillanatra hevesebben lüktető pulzusát rendezi is. Bár túlságosan nem zaklatta fel, azért mégis sokkal jobb úgy, hogy nem kell beszélnie magáról. A csönd ténylegesen sokszor veszi át a kettejük közötti teret, s így adhat szabad utat a félreértésnek. Bár azt nem is a csend hozta, hanem inkább a sóhaj, amivel nemtetszését fejezte ki. Egy hosszú lélegzetvételnyi ideig figyelmen kívül hagyja a szavakat, mert nem tűnik sürgetőnek a válaszadás, hisz nem is sejti, hogy megsérthette a másikat. Ha tudná, őt viszont zavarná, de pusztán csak azért, mert valóban mindent előteremtett neki ahhoz, hogy békésen tudja eltölteni az időt, amíg olyannyira zuhog, hogy nem is tudna innen elmenni. Máskor talán már azért bámulna kifelé az ablakon, hogy nézze mikor indulhat, de most csak egy újabb beszűrődő robaj miatt fordul meg reflexből abba az irányba, ahonnan hallotta. A nadrág a mozdulatát jócskán visszaveti és még kényelmetlenebbé teszi neki a létet. De újabb sóhaj helyett válaszol végre.*
- Dehogy. *Ráeszmél, hogy annál, ami kint folyik még így is sokkalta jobb ülni.* - Ültél már így ázott bőrnadrág...ban? *A szó közben megtörik a hang, mikor tekintete találkozik az éppen ingétől megváló férfitesttel, maga sem tudja miért akasztotta meg egy észrevehetetlen betűhiánnyi időre, de megtörtént. Márpedig őt olyannyira nem érdekeli más látványa, hogy nem ez az, ami nyugalmából kifordítja, mégis... míg meg nem fordul ott marad rajta az óarany írisz, egyetlen pislogás nélkül. Annak minden íve beleég a retinájába, s gyorsan be is hunyja a szemét, visszafordulva a tűzhöz, hogy inkább azon legeltesse a szemét. Biztos attól lett melege is, mert annak a közelében ül. Végül csak kinyögi a maradékot, amit akart.* - Rohadt kényelmetlen.
*Bár figyelmét lekötötte a másik, mégis eszébe jut, hogy a felkínált takaró, most már jól jöhet. Fel is próbál pattanni, de az egy hangnyi nevetésbe fullad, ahogy a merev bőr visszafogja a megszokott ruganyos mozgásában, de csak felkel végre, s oda is sétál érte.
Nem figyelmezteti a másikat, hogy le fog róla kerülni a darab, sejtelmei szerint a mozdulatsorból úgyis tudhatja. Ha zavarja, majd elfordul, őt cseppet sem érdekelte soha, ki mit lát belőle, hiszen ha lenne benne ilyesfajta zavar, nem lett volna jó olyan hosszú évekig semmiben, amit csinált. Ez is egyfajta magabiztosság, pedig nem hiú teremtés. Kioldja az övet, lecsatolja a táskáját, majd nehézkes mozdulattal szabadul meg végre a ruhától, ami lábain nyomot is hagyott annak tapadása emlékéül.*
- Felrakhatom oda?
*Lényegesebben könnyebben mozog, majd meg is teszi, nem zavartatva magát. Még a kabátja sem olyan fontos, hogy száraz legyen, mint ez. Utána a takaróért nyúl, aztán a táskájáért, s a kandallóig sétál vissza, miközben tekeri dereka köré az alkalmatosságot, s már úgy ül le, mint egy posztóba csavart farkú sellő, maga alá húzva a lábát, hogy tovább élvezhesse a tűz adta meleget.*
- Így mennyivel jobb...
*Tapogatja meg végül táskáját, ami nedves ugyan, de belenézve öröm a felismerés, hogy semmi nem sérült abból, ami benne van.*
1219. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-06-02 14:07:33
Üzenet elküldve: 2024-06-02 14:07:33
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Vad helyett mire találsz?//
//Második szál//
*Valóban nem kezd faggatózásokba. A hallottakat ezúttal is választalan, egykedvű arccal dolgozza fel, s raktározza el magában. Nem célja konkrétan az információszerzés, de azt még ő is tudja, hogy a tudás, legyen az bármiféle, bizonyos fokig hatalom; nem tervez visszaélni vele, de sosem tudhatja, hogy nem lesz-e valamikor mégis hasznos egy-egy ilyen elejtett részlet a másik életéről. Bár amennyire ő tudja, az elf gond nélkül hazudhat is minden szót. Már csak ezért sem hisz a kérdezősködésben. De közben, természetszerűen, mégis megjegyzi, amit hall.
A kezét nem mutatja meg, és úgy tűnik ennyiben ki is merül a nő részéről a kérés. Hogy a hosszúéletű miért kíváncsi a sebre, nem tudja, de jobban szereti, hogyha az ilyesmit mindenki meghagyja a maga dolgának. Ha segítséget kért volna, az más kérdés, de nem kért. Egy szinten talán nem is tud, de ez esetben nem is érzi, hogy szüksége volna rá. Az, hogy a nő jószándékból akarta megnézni, és hogy az ő elutasítása bántó is lehet akár, nem érdekli különösebben. Amilyen természetes volt neki, hogy nem hagyja a viharban a másikat, annyira természetes, hogy nemet mondhat a felajánlott segítségre. Főleg, ha az kéretlenül érkezett. A parasztoktól örökölt egyszerű, s olykor a végletekig makacs hozzáállással pedig, jól látja a nő, valóban nem érdemes szembeszállni.
Az alkarvédők után a tegezétől szabadul meg, és helyezi a lába mellé a földre. Ahhoz guggol le aztán, hogy leoldja róla a kabátját, ami ott, a hátán feltekerve volt kitéve szélnek és esőnek. A többféle változatban rendelkezésre álló ülőhelyek helyett az elf eközben a földre telepszik. Nem furcsállja a döntést, hiszen ott van egyelőre a legmelegebb, még ha nem is a legkényelmesebb pontja a háznak az egyenetlen kő padlózat. Maga elé emelve nyitja szét a kabátot, hogy megnézze, mennyire vizes, a váratlan sóhaj azonban egy pillanatra eltereli a figyelmét. Elnéz Ril felé, egy-két másodpercig hiába fürkészve az alakját; nem tud pusztán a szemével rájönni, hogy mi váltotta ki a nőből az elégedetlennek tűnő hangot. A maga részéről mindent teljesített, ami ahhoz kell, hogy ne legyen ok sóhajokra: van fedél a fejük felett, tűz, s amíg az nem ad elég meleget, takaró is. Ott van a nyúl az asztalon, s ha a másik kérné, víz hozzá. Talán még valami száraz fűből teát is tudna főzni. A hangja érdektelen, ahogy visszafordul előre, miközben rákérdez a szinte személyes becsületét sértő hang okára:*
- Baj van?
*Megfogja közben a kezei közt tartott kabát ujját megállapítva, hogy valójában csak azokat, és a ruha alját érte valamennyi eső a feltekerés révén. Szerencsés. Megemelkedik a helyén, s a hátánál markolva a vizes anyagba lehúzza magáról az ingét, a kötélhez lép, hogy azt is oda akassza száradni. Csak most, ahogy megszabadul a ruhától, rázza ki a hideg a félmeztelen felsőtestét. Lehajolva emeli a vállára a hosszú, combközépig érő sötét kabátot, amit a vastagabb anyaga miatt sokszor takaró helyett használ, amikor odakint éjszakázik. A nyirkos ujjak alatt libabőrös lesz a karja, de legalább a hátán már nem vizes a ruha.
A nő problémájára a megoldás, ha ildomos valóban nem is lenne, észszerű talán igen, s ha egy dologban feltűnően következetes a férfi, az a józan ész elsőbbsége. Érzelmek, társadalmi normák, illem, olykor még a morál is megkérdőjelezhető, ha a higgadt, egyszerű, sokszor alsóbbrendűnek vélt, de valójában csak őszinte paraszti értelem mást diktál. És különben is, az ágy szélére hajtott takarót ő már egyszer a rendelkezésére bocsátotta.*
//Második szál//
*Valóban nem kezd faggatózásokba. A hallottakat ezúttal is választalan, egykedvű arccal dolgozza fel, s raktározza el magában. Nem célja konkrétan az információszerzés, de azt még ő is tudja, hogy a tudás, legyen az bármiféle, bizonyos fokig hatalom; nem tervez visszaélni vele, de sosem tudhatja, hogy nem lesz-e valamikor mégis hasznos egy-egy ilyen elejtett részlet a másik életéről. Bár amennyire ő tudja, az elf gond nélkül hazudhat is minden szót. Már csak ezért sem hisz a kérdezősködésben. De közben, természetszerűen, mégis megjegyzi, amit hall.
A kezét nem mutatja meg, és úgy tűnik ennyiben ki is merül a nő részéről a kérés. Hogy a hosszúéletű miért kíváncsi a sebre, nem tudja, de jobban szereti, hogyha az ilyesmit mindenki meghagyja a maga dolgának. Ha segítséget kért volna, az más kérdés, de nem kért. Egy szinten talán nem is tud, de ez esetben nem is érzi, hogy szüksége volna rá. Az, hogy a nő jószándékból akarta megnézni, és hogy az ő elutasítása bántó is lehet akár, nem érdekli különösebben. Amilyen természetes volt neki, hogy nem hagyja a viharban a másikat, annyira természetes, hogy nemet mondhat a felajánlott segítségre. Főleg, ha az kéretlenül érkezett. A parasztoktól örökölt egyszerű, s olykor a végletekig makacs hozzáállással pedig, jól látja a nő, valóban nem érdemes szembeszállni.
Az alkarvédők után a tegezétől szabadul meg, és helyezi a lába mellé a földre. Ahhoz guggol le aztán, hogy leoldja róla a kabátját, ami ott, a hátán feltekerve volt kitéve szélnek és esőnek. A többféle változatban rendelkezésre álló ülőhelyek helyett az elf eközben a földre telepszik. Nem furcsállja a döntést, hiszen ott van egyelőre a legmelegebb, még ha nem is a legkényelmesebb pontja a háznak az egyenetlen kő padlózat. Maga elé emelve nyitja szét a kabátot, hogy megnézze, mennyire vizes, a váratlan sóhaj azonban egy pillanatra eltereli a figyelmét. Elnéz Ril felé, egy-két másodpercig hiába fürkészve az alakját; nem tud pusztán a szemével rájönni, hogy mi váltotta ki a nőből az elégedetlennek tűnő hangot. A maga részéről mindent teljesített, ami ahhoz kell, hogy ne legyen ok sóhajokra: van fedél a fejük felett, tűz, s amíg az nem ad elég meleget, takaró is. Ott van a nyúl az asztalon, s ha a másik kérné, víz hozzá. Talán még valami száraz fűből teát is tudna főzni. A hangja érdektelen, ahogy visszafordul előre, miközben rákérdez a szinte személyes becsületét sértő hang okára:*
- Baj van?
*Megfogja közben a kezei közt tartott kabát ujját megállapítva, hogy valójában csak azokat, és a ruha alját érte valamennyi eső a feltekerés révén. Szerencsés. Megemelkedik a helyén, s a hátánál markolva a vizes anyagba lehúzza magáról az ingét, a kötélhez lép, hogy azt is oda akassza száradni. Csak most, ahogy megszabadul a ruhától, rázza ki a hideg a félmeztelen felsőtestét. Lehajolva emeli a vállára a hosszú, combközépig érő sötét kabátot, amit a vastagabb anyaga miatt sokszor takaró helyett használ, amikor odakint éjszakázik. A nyirkos ujjak alatt libabőrös lesz a karja, de legalább a hátán már nem vizes a ruha.
A nő problémájára a megoldás, ha ildomos valóban nem is lenne, észszerű talán igen, s ha egy dologban feltűnően következetes a férfi, az a józan ész elsőbbsége. Érzelmek, társadalmi normák, illem, olykor még a morál is megkérdőjelezhető, ha a higgadt, egyszerű, sokszor alsóbbrendűnek vélt, de valójában csak őszinte paraszti értelem mást diktál. És különben is, az ágy szélére hajtott takarót ő már egyszer a rendelkezésére bocsátotta.*
1218. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-06-02 10:50:47
Üzenet elküldve: 2024-06-02 10:50:47
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Vad helyett mire találsz?//
//Második szál//
- Csak néhány hat óta.
*A kérdés hallatán és a saját válasza miatt ráeszmélt, hogy már így is többet árult el, mint kellett volna. Nem szereti a helyzeteket, amikor közel kerül ahhoz, hogy az okokról kelljen beszélnie, ami a kikötőbe vezette, szerencséjére Kyr nem az a fajta, aki faggatózásba kezdene, talán ez is egy ok, ami miatt komfortos a közelsége. Ha további kérdés érné, akkor féligazságokat kellene keresnie, hogy ne hazudjon. Ugyan úgy, mint amikor az a selyemfiú kérdezősködött a Varjúban. Bár, amit elárulna magáról cseppet sem fest olyan képet róla, amivel ki lenne békülve, de még mindig jobb, mint az igaz tartalom.
Valahogy sejtette, hogy a fogalmazása nem egyértelmű, féloldalas mosolyra húzódik az ajka, de nem kérdez rá ő sem miértekre, pedig érdekelné. Valahogy mindenki állandóan iszik, ő pedig kijelenti, hogy nem szokott. De az most valahogy sokkal jobban érdekli, hogy lássa, hogy az a seb csak valami felületi semmiség. Az ujjak akkor is eléggé tudnak vérezni, ha alig történt vele baj. A mértéket viszont nem tudja felmérni, mert ahogyan az várható is volt, a másik ügyet sem vet rá, ehelyett elfordul, hogy tovább végezze magára szabott feladatait. Tényleg, mintha sosem állna le. Ril eközben csak a szemeit forgatja, de nem fog erőszakoskodni, mindenki úgy cselekszik saját testével kapcsolatban, ahogy akar. ~Talán ezért is haltok meg olyan hamar mind.~ Csak egy futó gondolat, de nyilvánvalóan nem a seb mivoltja miatt, hanem a hozzáállásról szól. Elengedi hát, végtére is nem az ő dolga.
Míg a félvér az alkarvédőitől szabadul meg, ő csizmájához lép, hogy azt közelebb vigye a kandallóhoz, ami kellemesen felmelegítette már a szobát, s kezdi érezni, hogy neki sem ártott annak hője. Ha már száradni vitte a lábbelit, úgy dönt, megmarad annak közelében egy kis ideig és le is huppan az egyik szélénél a földre, hogy ne zavarja az éppen ott ténykedőt. Törökülésbe rendezi magát, de ekkor derül ki számára, hogy a kellemetlenül nedves nadrágja nem mozog testével olyan együttműködően, mint azt várta. Ki is szalad a száján egy nemtetszését firtató sóhaj, s tenyereit végighúzza a combjain, mintha csak azt kívánná felmérni, mekkora a baj. Ebben ücsörögni kellemetlen, s egy pillanatra fel is tekint a férfire. Ekkor állapítja meg, hogy igazán nem lenne ildomos levennie azt magáról és úgy visszaülni a tűzhöz. Pedig zokszó nélkül tenné ezt meg, de nem akarna visszaélni a vendégszeretettel. Furcsa mód nem gondolná, hogy örömmel töltené el, gyakorlatilag félmeztelen nő ülne a padlóján. Azért a gondolattól a nemrégiben még rosszalló vonásai most mosolyba rendeződnek, de nem mond semmit. A tüzet nézi lobogni, ami mint kint is, alig festi meg szemei világát, hiszen néhol hasonló a színűk. Csak annak tánca tükröződik benne vissza, s egy kicsit el is felejti a bámulása közben a körülötte lévő dolgokat. Hogy ez a félig meditatív állapot még mindig a másiknak köszönhető-e, azt nem tudni. Mindenesetre nem érzi sok helyzetben ilyen könnyednek magát. Érdektelennek igen, de könnyednek soha.*
//Második szál//
- Csak néhány hat óta.
*A kérdés hallatán és a saját válasza miatt ráeszmélt, hogy már így is többet árult el, mint kellett volna. Nem szereti a helyzeteket, amikor közel kerül ahhoz, hogy az okokról kelljen beszélnie, ami a kikötőbe vezette, szerencséjére Kyr nem az a fajta, aki faggatózásba kezdene, talán ez is egy ok, ami miatt komfortos a közelsége. Ha további kérdés érné, akkor féligazságokat kellene keresnie, hogy ne hazudjon. Ugyan úgy, mint amikor az a selyemfiú kérdezősködött a Varjúban. Bár, amit elárulna magáról cseppet sem fest olyan képet róla, amivel ki lenne békülve, de még mindig jobb, mint az igaz tartalom.
Valahogy sejtette, hogy a fogalmazása nem egyértelmű, féloldalas mosolyra húzódik az ajka, de nem kérdez rá ő sem miértekre, pedig érdekelné. Valahogy mindenki állandóan iszik, ő pedig kijelenti, hogy nem szokott. De az most valahogy sokkal jobban érdekli, hogy lássa, hogy az a seb csak valami felületi semmiség. Az ujjak akkor is eléggé tudnak vérezni, ha alig történt vele baj. A mértéket viszont nem tudja felmérni, mert ahogyan az várható is volt, a másik ügyet sem vet rá, ehelyett elfordul, hogy tovább végezze magára szabott feladatait. Tényleg, mintha sosem állna le. Ril eközben csak a szemeit forgatja, de nem fog erőszakoskodni, mindenki úgy cselekszik saját testével kapcsolatban, ahogy akar. ~Talán ezért is haltok meg olyan hamar mind.~ Csak egy futó gondolat, de nyilvánvalóan nem a seb mivoltja miatt, hanem a hozzáállásról szól. Elengedi hát, végtére is nem az ő dolga.
Míg a félvér az alkarvédőitől szabadul meg, ő csizmájához lép, hogy azt közelebb vigye a kandallóhoz, ami kellemesen felmelegítette már a szobát, s kezdi érezni, hogy neki sem ártott annak hője. Ha már száradni vitte a lábbelit, úgy dönt, megmarad annak közelében egy kis ideig és le is huppan az egyik szélénél a földre, hogy ne zavarja az éppen ott ténykedőt. Törökülésbe rendezi magát, de ekkor derül ki számára, hogy a kellemetlenül nedves nadrágja nem mozog testével olyan együttműködően, mint azt várta. Ki is szalad a száján egy nemtetszését firtató sóhaj, s tenyereit végighúzza a combjain, mintha csak azt kívánná felmérni, mekkora a baj. Ebben ücsörögni kellemetlen, s egy pillanatra fel is tekint a férfire. Ekkor állapítja meg, hogy igazán nem lenne ildomos levennie azt magáról és úgy visszaülni a tűzhöz. Pedig zokszó nélkül tenné ezt meg, de nem akarna visszaélni a vendégszeretettel. Furcsa mód nem gondolná, hogy örömmel töltené el, gyakorlatilag félmeztelen nő ülne a padlóján. Azért a gondolattól a nemrégiben még rosszalló vonásai most mosolyba rendeződnek, de nem mond semmit. A tüzet nézi lobogni, ami mint kint is, alig festi meg szemei világát, hiszen néhol hasonló a színűk. Csak annak tánca tükröződik benne vissza, s egy kicsit el is felejti a bámulása közben a körülötte lévő dolgokat. Hogy ez a félig meditatív állapot még mindig a másiknak köszönhető-e, azt nem tudni. Mindenesetre nem érzi sok helyzetben ilyen könnyednek magát. Érdektelennek igen, de könnyednek soha.*
1217. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-06-02 09:43:03
Üzenet elküldve: 2024-06-02 09:43:03
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Vad helyett mire találsz?//
//Második szál//
- Mióta élsz ott?
*Kérdez vissza, türelmesen hallgatva végig a nő szokásosnál lassabban kibontakozó szavait. Azt, hogy hol van a ház, amiről az elf beszél, nem kérdezi – mivel a kikötőből jött, és azt mondta, oda is megy vissza, megkockáztatja, hogy arrafele. Ha pedig valóban ott él, nem csodálja, hogy inkább nyúlvadászattal mulatja az idejét az itteni földeken ahelyett, hogy otthon lenne. Ha nincs miért hazamenni, s még maga a lakás se várja a gazdáját, elég nyomorúságos képet fest.
Miután felakasztotta a másik kabátját, az ajtónál marad, onnan fürkészve a kinti esőt. Egészen szürkévé mossa a színeket, pedig tudja, hogy néhány napja már virágban állt a ház körüli tisztás. Ebből a bámulásból fordítja a fejét a nő felé annak közelebb lépésére, és az azt követő mozdulatára. A tekintetébe visszatér a korábbi bizalmatlanság, ahogy lenéz a felé nyújtott kézre.*
- Nem iszom.
*Feleli végül a kérdésre, bizonytalanul figyelve a másik arcát, hogy vajon mit akar tőle. A vérfüvet, mint olyat nem ismeri, nem tudja mire való, az alkohollal együtt említve pedig leginkább valami ahhoz hasonló, talán elfüstölni való szerként tudja elképzelni. Hogy az a kis vágás az ujján ellátásra szorulna, ugyanolyan nehéz lenne letolni a torkán mint egy erdésznek, favágónak, vadásznak, vagy kétkezi földművesnek. Bár egyiknek sem tartja magát, amit tud, azt tőlük tudja, s a sérülésekhez való hozzáállását is tőlük örökölte. Fertőtlenítésként legfeljebb forró pengét használna, de ahhoz már olyan seb is kellene, ami megérdemli, hogy figyelmet szenteljen neki. Ez pedig attól az ő szemében messze van, még ha a nő végül jelzi is a kezére bökve, hogy a kérdése valamilyen módon mégis arra vonatkozott, akármi legyen is az a vérfű.
Végigfut a hátán a hideg a nyirkos ruhákban. Elfordul az elftől, anélkül, hogy megmutatná neki a kezét. Úgy tűnik, az, hogy az idefele vezető úton maga ajánlotta fel, ha kellett, nem terjed ki a vihar veszélyén túli helyzetekre.
A kintről jövő huzat útjából visszasétál a lángok közelébe, az ajtót azonban nyitva hagyja maga mögött. A kandalló mellett állva kezdi levenni ismét az alkarvédőit, látszólag elégedetten a tűz viszonylag kis méretével. Szereti a meleget, mert az otthonára emlékezteti, de az első években megesett néhányszor, hogy a teraszon kellett aludnia egy-egy éjszaka, mert alábecsülte a tűzhelyet. Ha átmelegszenek a kövei, még órákig meleg marad utána, hiába hunytak már ki benne a lángok. Még ha olykor napokra el is hagyja a házat, és az teljesen ki is hűl, mint most is, egy kisebb tűzzel is rövidúton képes visszafűteni azt. S hogy mennyire gyorsan és milyen mértékig, azt ezúttal a nő is tapasztalhatja. Nem a vendégszeretetéről híres, így még ha a másik nem is tudja, kivételes helyzetben van azzal, hogy átléphette a kis ház küszöbét. A kandalló párkányára teszi az alkarvédőit, s nekiáll, hogy levegye magáról a tegezét, az íja mellé állítva azt is a földre; leguggol hozzá, s elkezdi leszíjazni róla a kabátját, hogy megnézze, az vajon mennyire ázott meg.*
//Második szál//
- Mióta élsz ott?
*Kérdez vissza, türelmesen hallgatva végig a nő szokásosnál lassabban kibontakozó szavait. Azt, hogy hol van a ház, amiről az elf beszél, nem kérdezi – mivel a kikötőből jött, és azt mondta, oda is megy vissza, megkockáztatja, hogy arrafele. Ha pedig valóban ott él, nem csodálja, hogy inkább nyúlvadászattal mulatja az idejét az itteni földeken ahelyett, hogy otthon lenne. Ha nincs miért hazamenni, s még maga a lakás se várja a gazdáját, elég nyomorúságos képet fest.
Miután felakasztotta a másik kabátját, az ajtónál marad, onnan fürkészve a kinti esőt. Egészen szürkévé mossa a színeket, pedig tudja, hogy néhány napja már virágban állt a ház körüli tisztás. Ebből a bámulásból fordítja a fejét a nő felé annak közelebb lépésére, és az azt követő mozdulatára. A tekintetébe visszatér a korábbi bizalmatlanság, ahogy lenéz a felé nyújtott kézre.*
- Nem iszom.
*Feleli végül a kérdésre, bizonytalanul figyelve a másik arcát, hogy vajon mit akar tőle. A vérfüvet, mint olyat nem ismeri, nem tudja mire való, az alkohollal együtt említve pedig leginkább valami ahhoz hasonló, talán elfüstölni való szerként tudja elképzelni. Hogy az a kis vágás az ujján ellátásra szorulna, ugyanolyan nehéz lenne letolni a torkán mint egy erdésznek, favágónak, vadásznak, vagy kétkezi földművesnek. Bár egyiknek sem tartja magát, amit tud, azt tőlük tudja, s a sérülésekhez való hozzáállását is tőlük örökölte. Fertőtlenítésként legfeljebb forró pengét használna, de ahhoz már olyan seb is kellene, ami megérdemli, hogy figyelmet szenteljen neki. Ez pedig attól az ő szemében messze van, még ha a nő végül jelzi is a kezére bökve, hogy a kérdése valamilyen módon mégis arra vonatkozott, akármi legyen is az a vérfű.
Végigfut a hátán a hideg a nyirkos ruhákban. Elfordul az elftől, anélkül, hogy megmutatná neki a kezét. Úgy tűnik, az, hogy az idefele vezető úton maga ajánlotta fel, ha kellett, nem terjed ki a vihar veszélyén túli helyzetekre.
A kintről jövő huzat útjából visszasétál a lángok közelébe, az ajtót azonban nyitva hagyja maga mögött. A kandalló mellett állva kezdi levenni ismét az alkarvédőit, látszólag elégedetten a tűz viszonylag kis méretével. Szereti a meleget, mert az otthonára emlékezteti, de az első években megesett néhányszor, hogy a teraszon kellett aludnia egy-egy éjszaka, mert alábecsülte a tűzhelyet. Ha átmelegszenek a kövei, még órákig meleg marad utána, hiába hunytak már ki benne a lángok. Még ha olykor napokra el is hagyja a házat, és az teljesen ki is hűl, mint most is, egy kisebb tűzzel is rövidúton képes visszafűteni azt. S hogy mennyire gyorsan és milyen mértékig, azt ezúttal a nő is tapasztalhatja. Nem a vendégszeretetéről híres, így még ha a másik nem is tudja, kivételes helyzetben van azzal, hogy átléphette a kis ház küszöbét. A kandalló párkányára teszi az alkarvédőit, s nekiáll, hogy levegye magáról a tegezét, az íja mellé állítva azt is a földre; leguggol hozzá, s elkezdi leszíjazni róla a kabátját, hogy megnézze, az vajon mennyire ázott meg.*
1216. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-06-01 20:38:40
Üzenet elküldve: 2024-06-01 20:38:40
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Vad helyett mire találsz?//
//Második szál//
*Mindenki máshogy látja a világot. Neki nem tűnik egyáltalán rossz házigazdának, hiszen tőle rosszabb valószínű nincsen. Talán azt még mondaná, hogy foglaljon helyet, ha nála lennének, de az ágyán kívül csak egy ósdi ingatag szék van egy asztalhoz tolva, ami nem túl biztonságos. Nem azért nem rendezte még be teljesen, mert nincs rá igénye, mindössze fogalma sincs milyen otthonossá varázsolni valamit, na meg azt sem, hogy a vásárlása tényleg hosszútávra szól-e, vagy csak ideiglenes megoldás. Nem tartja értéknek, legalábbis még. Ez a lak viszont nem azt sugározza számára, hogy csak egy eszköz. Azt meg nem tudhatja, hogy hogyan és ki által rendeződött be.*
- Hidegebbre. *Mond először csak ennyit, mert nem gondolta, hogy meg kellene róla fogalmazni bármit is. Rövid szünet után folytatja csak.* - Ami nem várja haza a gazdáját. *Ezt csak abból az egy mondatból vélte gondolni, hogy négy napja szarvasokat követett, így nem sokat tartózkodik otthon.* - De szerintem csak az enyémhez mértem. Abban tényleg alig van valami élet. *Rándítja meg a vállát, majd figyeli, ahogy lángba borulnak a rönkök, amiket Kyr a kandallóba rakott. Mindig is szép látványnak tartotta ezt, de nem időzik el sokat, csak röpke ideig hagyja, hogy fehér bőrét megszínezze a fénye, aztán elfordul, még a végén belefeledkezik. Szemeivel követi, ahogy a férfi kihúzza a kötelet, majd ráakasztja a kabátját, de időközben felfigyel rá, hogy megsérült az ujja. Talán nem nagy dolog, de ő egyből rákapcsolódik fejben. Ha valami sérülést okoz, azt fertőtleníteni kell. Ha a tűje valaki bőrébe mar, az is előtte sterilizálni kell, már amennyire az eszköztára azt lehetővé teszi. Utána is hasonlóan ildomos cselekedni. Erre törekszik mindig, hiszen apróságokból is lehet csúf fertőzés, ami az ő legkedvesebb időtöltését nem szennyezheti be. Az olyan lenne, mint egy félbehagyott festmény, melyet nem illetett védőréteggel. Vagy mint, amit a sütögetés közben rajzolt, s talán már az enyészeté, ha elérte a víz. Ugyan ez sem érdekelné alapesetben, hiszen nem az ő keze nyomán történt sebesülés, de ahogyan az óvó szemek rátapadtak, mikor felébredt, most az övéi válnak azzá. Akkor is, ha nincs ennek sem a tudatában. Megy is a másik után, majd a kezét nyújtja, hogy hadd nézze meg az övét, az nem jutott el a tudatáig, hogy valószínűleg halva született ötlet, hogy majd a félvér önként átadja neki. De ez most cseppet sem számít, ő azért várakozóan tekint rá.*
- Van nálad alkohol, vagy vérfű? *A másodikat úgy kérdezi, mintha ismernie kéne a növény sebgyógyító hatását, na meg lennie is kéne mindenkinél. Ha normális szék nem is, az biztos fellelhető lenne nála. De nem ott vannak. Talán a másiknak meg arról nincs fogalma, hogy miért áll ott és vár kinyújtott kézzel, de a fejével a biztonság kedvéért oda bök a sérülés felé, még a végén azt hiszi olyan alkoholra gondol, ami őt melegítené fel.*
//Második szál//
*Mindenki máshogy látja a világot. Neki nem tűnik egyáltalán rossz házigazdának, hiszen tőle rosszabb valószínű nincsen. Talán azt még mondaná, hogy foglaljon helyet, ha nála lennének, de az ágyán kívül csak egy ósdi ingatag szék van egy asztalhoz tolva, ami nem túl biztonságos. Nem azért nem rendezte még be teljesen, mert nincs rá igénye, mindössze fogalma sincs milyen otthonossá varázsolni valamit, na meg azt sem, hogy a vásárlása tényleg hosszútávra szól-e, vagy csak ideiglenes megoldás. Nem tartja értéknek, legalábbis még. Ez a lak viszont nem azt sugározza számára, hogy csak egy eszköz. Azt meg nem tudhatja, hogy hogyan és ki által rendeződött be.*
- Hidegebbre. *Mond először csak ennyit, mert nem gondolta, hogy meg kellene róla fogalmazni bármit is. Rövid szünet után folytatja csak.* - Ami nem várja haza a gazdáját. *Ezt csak abból az egy mondatból vélte gondolni, hogy négy napja szarvasokat követett, így nem sokat tartózkodik otthon.* - De szerintem csak az enyémhez mértem. Abban tényleg alig van valami élet. *Rándítja meg a vállát, majd figyeli, ahogy lángba borulnak a rönkök, amiket Kyr a kandallóba rakott. Mindig is szép látványnak tartotta ezt, de nem időzik el sokat, csak röpke ideig hagyja, hogy fehér bőrét megszínezze a fénye, aztán elfordul, még a végén belefeledkezik. Szemeivel követi, ahogy a férfi kihúzza a kötelet, majd ráakasztja a kabátját, de időközben felfigyel rá, hogy megsérült az ujja. Talán nem nagy dolog, de ő egyből rákapcsolódik fejben. Ha valami sérülést okoz, azt fertőtleníteni kell. Ha a tűje valaki bőrébe mar, az is előtte sterilizálni kell, már amennyire az eszköztára azt lehetővé teszi. Utána is hasonlóan ildomos cselekedni. Erre törekszik mindig, hiszen apróságokból is lehet csúf fertőzés, ami az ő legkedvesebb időtöltését nem szennyezheti be. Az olyan lenne, mint egy félbehagyott festmény, melyet nem illetett védőréteggel. Vagy mint, amit a sütögetés közben rajzolt, s talán már az enyészeté, ha elérte a víz. Ugyan ez sem érdekelné alapesetben, hiszen nem az ő keze nyomán történt sebesülés, de ahogyan az óvó szemek rátapadtak, mikor felébredt, most az övéi válnak azzá. Akkor is, ha nincs ennek sem a tudatában. Megy is a másik után, majd a kezét nyújtja, hogy hadd nézze meg az övét, az nem jutott el a tudatáig, hogy valószínűleg halva született ötlet, hogy majd a félvér önként átadja neki. De ez most cseppet sem számít, ő azért várakozóan tekint rá.*
- Van nálad alkohol, vagy vérfű? *A másodikat úgy kérdezi, mintha ismernie kéne a növény sebgyógyító hatását, na meg lennie is kéne mindenkinél. Ha normális szék nem is, az biztos fellelhető lenne nála. De nem ott vannak. Talán a másiknak meg arról nincs fogalma, hogy miért áll ott és vár kinyújtott kézzel, de a fejével a biztonság kedvéért oda bök a sérülés felé, még a végén azt hiszi olyan alkoholra gondol, ami őt melegítené fel.*
1215. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-06-01 19:26:15
Üzenet elküldve: 2024-06-01 19:26:15
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Vad helyett mire találsz?//
//Második szál//
*Az bárkinek egyértelmű lehet, akár csak néhány percnyi ismeretség után is, hogy valószínűleg nem Kyr a világ legjobb házigazdája. Eszébe sem jut megkérni a másikat, hogy jöjjön beljebb, nem kínálja hellyel sem, azt pedig főleg nem ajánlja fel, hogy érezze otthon magát. Mégis, a nő ilyetén való nyíltsága áthidalja ezt a problémát – bejön anélkül, hogy hívná, s nem tűnik úgy, mintha feszengene mögötte, miközben maga szótlanul hátat fordít neki, és szinte tudomást sem véve róla nekiáll tüzet rakni.
A kérése nyomán felé nyújtott kabátot egyelőre csak a kandalló szélére hajtja, úgy, hogy ne vérezze közben össze az ujján ejtett kis vágással. Majd ha a gallyak mellett átizzik a szén, és a tűzre tud rakni egy-két vastagabb rönköt, akkor felakasztja száradni. A hosszúéletű felé intézett megjegyzésére a száraz ruhákról csak futólag mordul egyet, nem barátságtalanul, inkább csak elhessegetve a gondot. Persze, tudja, s lassacskán érzi is a bőréhez tapadt ing hideg súlyát, de a figyelmét egyszerre csak egy dolog tudja lekötni – s az jelen esetben a tűz. Miközben a másik az ajtóhoz megy, visszalép a farakáshoz, kiemelve róla két hasábot, s ahogy a nő visszatér, már ezek egyikét helyezi a lángok közé, valamennyi rőzsét szórva még mellé. A lassan erőre kapó tűz melegét nem sokára már érezni is lehet, igaz, még csak közel hajolva hozzá. Ha lángra kapnak a rönkök, akkor viszont a mezítláb visszatérő hosszúéletűnek sem kell majd sokat várnia, míg megérzi a talpa alatt lassan átmelegedő köveket. A bakancsát is ajánlatosabb lesz majd idehoznia száradni az ajtó helyett. Hogy mindeközben vizes lesz a padló, az a férfit egyáltalán nem bántja. A ház is, ugyanúgy, mint a kése, csak egy eszköz a szemében. Vigyáz rá, és törődik vele, de végeredményben az eszköz van őérte, és nem fordítva.
A mellette álló dicséretnek tűnő, vagy annak szánt mondatára összevonja a szemöldökét, továbbra sem pillantva fel a munkájából.*
- Hidegebbre?
*A kis viskó egyetlen kirívó, olykor igazán hasznos tulajdonságára talán a kandalló méretei szolgálhatnak némi utalással. A terméskőből rakott masszív kémény odakint, és a szoba jó részét elfoglaló tűzrakó elsőre talán nem, de másodszori ránézésre mindenképpen túlméretesnek tűnik a ház méretéhez képest. A nagy kandalló és a kis tér pedig együtt azt eredményezi, hogy sosem fázott még itt, s ezért többször hálát is adott már az építőjének, bár nem tudja, ki építtette, és mikor az erdészeknek készült lakot. Az előző tulajról -, akitől a berendezést is javarészt örökölte, - is csupán történeteket hallott a falubeliektől. Amikor ő idevetődött, már régen nem élt ő sem, a kunyhó pedig üresen állt akkor már évek óta.
Feláll végül a lángra kapó rönk mellől. Az ajtóhoz lép, beljebb hajtva azt, hogy elérje a mögötte szögről lógó madzagot, a végén egy kis hurokkal; a kandalló egy sarokkövének élesebb peremére akasztva feszíti ki a zsineget. A szájába tolja a sérült ujját, miközben visszamegy a félrerakott kabátért. A szabad kezével viszi a primitív szárítókötélhez, hogy felakassza rá száradni, mielőtt az ajtót aztán újra kinyitná, amíg csak a madzagtól tudja, kibámulva közben az odakint ázó, fakó tájra.*
//Második szál//
*Az bárkinek egyértelmű lehet, akár csak néhány percnyi ismeretség után is, hogy valószínűleg nem Kyr a világ legjobb házigazdája. Eszébe sem jut megkérni a másikat, hogy jöjjön beljebb, nem kínálja hellyel sem, azt pedig főleg nem ajánlja fel, hogy érezze otthon magát. Mégis, a nő ilyetén való nyíltsága áthidalja ezt a problémát – bejön anélkül, hogy hívná, s nem tűnik úgy, mintha feszengene mögötte, miközben maga szótlanul hátat fordít neki, és szinte tudomást sem véve róla nekiáll tüzet rakni.
A kérése nyomán felé nyújtott kabátot egyelőre csak a kandalló szélére hajtja, úgy, hogy ne vérezze közben össze az ujján ejtett kis vágással. Majd ha a gallyak mellett átizzik a szén, és a tűzre tud rakni egy-két vastagabb rönköt, akkor felakasztja száradni. A hosszúéletű felé intézett megjegyzésére a száraz ruhákról csak futólag mordul egyet, nem barátságtalanul, inkább csak elhessegetve a gondot. Persze, tudja, s lassacskán érzi is a bőréhez tapadt ing hideg súlyát, de a figyelmét egyszerre csak egy dolog tudja lekötni – s az jelen esetben a tűz. Miközben a másik az ajtóhoz megy, visszalép a farakáshoz, kiemelve róla két hasábot, s ahogy a nő visszatér, már ezek egyikét helyezi a lángok közé, valamennyi rőzsét szórva még mellé. A lassan erőre kapó tűz melegét nem sokára már érezni is lehet, igaz, még csak közel hajolva hozzá. Ha lángra kapnak a rönkök, akkor viszont a mezítláb visszatérő hosszúéletűnek sem kell majd sokat várnia, míg megérzi a talpa alatt lassan átmelegedő köveket. A bakancsát is ajánlatosabb lesz majd idehoznia száradni az ajtó helyett. Hogy mindeközben vizes lesz a padló, az a férfit egyáltalán nem bántja. A ház is, ugyanúgy, mint a kése, csak egy eszköz a szemében. Vigyáz rá, és törődik vele, de végeredményben az eszköz van őérte, és nem fordítva.
A mellette álló dicséretnek tűnő, vagy annak szánt mondatára összevonja a szemöldökét, továbbra sem pillantva fel a munkájából.*
- Hidegebbre?
*A kis viskó egyetlen kirívó, olykor igazán hasznos tulajdonságára talán a kandalló méretei szolgálhatnak némi utalással. A terméskőből rakott masszív kémény odakint, és a szoba jó részét elfoglaló tűzrakó elsőre talán nem, de másodszori ránézésre mindenképpen túlméretesnek tűnik a ház méretéhez képest. A nagy kandalló és a kis tér pedig együtt azt eredményezi, hogy sosem fázott még itt, s ezért többször hálát is adott már az építőjének, bár nem tudja, ki építtette, és mikor az erdészeknek készült lakot. Az előző tulajról -, akitől a berendezést is javarészt örökölte, - is csupán történeteket hallott a falubeliektől. Amikor ő idevetődött, már régen nem élt ő sem, a kunyhó pedig üresen állt akkor már évek óta.
Feláll végül a lángra kapó rönk mellől. Az ajtóhoz lép, beljebb hajtva azt, hogy elérje a mögötte szögről lógó madzagot, a végén egy kis hurokkal; a kandalló egy sarokkövének élesebb peremére akasztva feszíti ki a zsineget. A szájába tolja a sérült ujját, miközben visszamegy a félrerakott kabátért. A szabad kezével viszi a primitív szárítókötélhez, hogy felakassza rá száradni, mielőtt az ajtót aztán újra kinyitná, amíg csak a madzagtól tudja, kibámulva közben az odakint ázó, fakó tájra.*
1214. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-06-01 17:30:10
Üzenet elküldve: 2024-06-01 17:30:10
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Vad helyett mire találsz?//
//Második szál//
*Nem csak azért jutna szíve szerint beljebb, mert ott minden bizonnyal melegebb vár rájuk, mintha kint ácsorognának, hanem némi kíváncsiság felvillan benne. Volt egy megállapítása az otthonról, ami néhány pillanat múlva akár ki is derülhet, hogy igaz volt-e. Ugyan, akkor sem látna bele a másik elméjébe és érzéseibe, de sokat elárulhat az a benyomás, amit akkor él át valaki, ha először teszi be a lábát valahová. Ez számára régen hasznos volt, most puszta érdeklődés.
Még ha el sem mosolyodik a félvér, róla akkor sem azonnal illan el a megkönnyebbült jókedv. Haját megszabadította jókora adag víztől, most már csak a kezében lógó szőrös kis batyuról kéne leseperni a vizet, bár az nem tudta megszívni magát, végtére is egy bunda, nem pedig vászon. De nem akarja úgy bevinni, hogy az is áztassa a másik padlóját, bőven elég, ha belőlük csepeg a víz.
Követi végül, hogy felfedje a ház a kis titkát. Bár hirtelen sötétebbnek hat a benti lét, mint ami kinti világban van, attól még igyekszik hozzászokni hamar, s meg sem gátolja abban, hogy körülnézzen. Nem időzik hosszasan semmin, de így is elég ideje van arra, hogy ráébredjen: ez merőben otthonosabbnak hat, mint a sajátja. Csak a legszükségesebb dolgokat látja maga előtt, semmi flancolás, mégis mintha minden meglenne benne, ami az itt töltött időre kellhet. Az, hogy nem egyformák az ülőalkalmatosságok csak fokoznak az érzésen. Amíg Kyr a kandallóhoz lép, s neki kezd a begyújtásának, ő az asztalhoz lép, hogy letegye rá a zsákmányukat. Milyen szép is, hogy a hajnali kitűzött célja megvalósult, mégsem ettek belőle egy falatnál többet. Van, hogy az élmény többet ér.
Ril, mint azt a másik kideríthette róla találkozásukkor, nem szokott szégyenlősködni, így nem is feszeng a helyzettől. Majd ha kissé megszáradt és a vihar is elvonulni látszik útra kel, de addig vágyja azt a meleget, amit a másik készít elő. Közelebb is lép hozzá, de talpa alatt most érzi meg igazán, hogy egy beázott csónakban lépked. Annyira lefoglalja ez a cseppet sem komfortos érzés, hogy alig hallja meg, amit a férfi mond, de azért csak el jut hozzá a hang. A takaróért nem lép ugyan, mert még nem érzi szükséget, de a kabáttól épp olyan jó lesz megszabadulni, mint képzeletben a lábbelijétől. Szét is kapcsolja magán, majd megkönnyebbülve bújik ki belőle és nyújtja a másik felé, tán csak nem a tűzre akarja dobni. Ezen megint el kell vigyorodnia, de nem kommentálja.*
- Neked sem ártana valami száraz.
*Méri végig, aztán megtapogatja felsőjét, ami csodával határos módon nedves ugyan, de nem annyira, mint várta. Valamire csak jók ezek a kabátok.
Elsétál az ajtóig, majd lehajol, hogy kikösse végre a bakancsot, amitől megszabadulni épp olyan jó érzés, mint amikor a nap sütötte az arcát. Bár egy csak egy elenyésző percig tart. Ki is lép belőle, s bár nem úgy viselkedik, mintha ő lenne otthon, mégis könnyed. Végül visszasétál Kyr mellé, ha még a tűz előtt dolgoskodik és megállapodik mellette, hogy érje egy kis kezdődő melegség. Úgy mezítláb. *
- Hidegebbre számítottam, de ez egész otthonos. *Talán nem olyan egyértelmű, de ez egy dicséret volt. És a hidegség sem azt jelenti benne, hogy a másik vonásai néha fagyosan megkövültek, mindössze magáéhoz méri a dolgot.*
//Második szál//
*Nem csak azért jutna szíve szerint beljebb, mert ott minden bizonnyal melegebb vár rájuk, mintha kint ácsorognának, hanem némi kíváncsiság felvillan benne. Volt egy megállapítása az otthonról, ami néhány pillanat múlva akár ki is derülhet, hogy igaz volt-e. Ugyan, akkor sem látna bele a másik elméjébe és érzéseibe, de sokat elárulhat az a benyomás, amit akkor él át valaki, ha először teszi be a lábát valahová. Ez számára régen hasznos volt, most puszta érdeklődés.
Még ha el sem mosolyodik a félvér, róla akkor sem azonnal illan el a megkönnyebbült jókedv. Haját megszabadította jókora adag víztől, most már csak a kezében lógó szőrös kis batyuról kéne leseperni a vizet, bár az nem tudta megszívni magát, végtére is egy bunda, nem pedig vászon. De nem akarja úgy bevinni, hogy az is áztassa a másik padlóját, bőven elég, ha belőlük csepeg a víz.
Követi végül, hogy felfedje a ház a kis titkát. Bár hirtelen sötétebbnek hat a benti lét, mint ami kinti világban van, attól még igyekszik hozzászokni hamar, s meg sem gátolja abban, hogy körülnézzen. Nem időzik hosszasan semmin, de így is elég ideje van arra, hogy ráébredjen: ez merőben otthonosabbnak hat, mint a sajátja. Csak a legszükségesebb dolgokat látja maga előtt, semmi flancolás, mégis mintha minden meglenne benne, ami az itt töltött időre kellhet. Az, hogy nem egyformák az ülőalkalmatosságok csak fokoznak az érzésen. Amíg Kyr a kandallóhoz lép, s neki kezd a begyújtásának, ő az asztalhoz lép, hogy letegye rá a zsákmányukat. Milyen szép is, hogy a hajnali kitűzött célja megvalósult, mégsem ettek belőle egy falatnál többet. Van, hogy az élmény többet ér.
Ril, mint azt a másik kideríthette róla találkozásukkor, nem szokott szégyenlősködni, így nem is feszeng a helyzettől. Majd ha kissé megszáradt és a vihar is elvonulni látszik útra kel, de addig vágyja azt a meleget, amit a másik készít elő. Közelebb is lép hozzá, de talpa alatt most érzi meg igazán, hogy egy beázott csónakban lépked. Annyira lefoglalja ez a cseppet sem komfortos érzés, hogy alig hallja meg, amit a férfi mond, de azért csak el jut hozzá a hang. A takaróért nem lép ugyan, mert még nem érzi szükséget, de a kabáttól épp olyan jó lesz megszabadulni, mint képzeletben a lábbelijétől. Szét is kapcsolja magán, majd megkönnyebbülve bújik ki belőle és nyújtja a másik felé, tán csak nem a tűzre akarja dobni. Ezen megint el kell vigyorodnia, de nem kommentálja.*
- Neked sem ártana valami száraz.
*Méri végig, aztán megtapogatja felsőjét, ami csodával határos módon nedves ugyan, de nem annyira, mint várta. Valamire csak jók ezek a kabátok.
Elsétál az ajtóig, majd lehajol, hogy kikösse végre a bakancsot, amitől megszabadulni épp olyan jó érzés, mint amikor a nap sütötte az arcát. Bár egy csak egy elenyésző percig tart. Ki is lép belőle, s bár nem úgy viselkedik, mintha ő lenne otthon, mégis könnyed. Végül visszasétál Kyr mellé, ha még a tűz előtt dolgoskodik és megállapodik mellette, hogy érje egy kis kezdődő melegség. Úgy mezítláb. *
- Hidegebbre számítottam, de ez egész otthonos. *Talán nem olyan egyértelmű, de ez egy dicséret volt. És a hidegség sem azt jelenti benne, hogy a másik vonásai néha fagyosan megkövültek, mindössze magáéhoz méri a dolgot.*
1213. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-06-01 16:17:18
Üzenet elküldve: 2024-06-01 16:17:18
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Vad helyett mire találsz?//
//Második szál//
*A kérdésére érkező válasz nem az, amire számított. A nevetés váratlan meglepetésként hat a viharban töltött hosszú percek után, de nem mondhatná, hogy zavarja a nő látszólagos jókedve. Elvégre, nemrég hallotta tőle, hogy elázni jó, és magában ezzel akkor egyet is értett vele. A zuhogó víz alól kikerülve pedig valóban nem tűnik már annyira komornak a helyzet, mint a fák közötti vízmosásokon bukdácsolva. A szemével követi csupán a mozdulatot, ahogy a másik lehúzza a hajáról a vizet.*
- Csak egy kicsit.
*Feleli végül mosolytalanul, melyből talán nem lehet egyből megérteni, hogy viccel. Közben azonban hátatfordítva az elfnek be is lép a házba, reakció nélkül hagyva annak köszönetét. Természetes így viselkedni, vagy sem, nem gondolja úgy, hogy bármiért is köszönetet kellene mondani neki. Ami még most, az esőből kikerülve is tovább sürgeti a mozdulatait, az annak a ténynek, hogy megáztak, egyenes ági következménye: rövidesen fázni is fognak, mint a vadászkutyák.
Odabent két kisebb ablak ellenére is félhomály van, ami elsőre sötétebbnek hat, mint a tornác kiszögellő teteje alatt, de hamar megszokja a szeme az esőtől elszürkült fényeket, s benne az ismerős formákat. A bal kézre eső, és a helyiség nagyját uraló, terméskőből rakott kandalló mellé állítja az íját, mielőtt beljebb lépne, nyitva hagyva maga mögött az ajtót a másik számára. A nő, ha követi őt a házba, könnyen felmérheti, hogy az egész nem nagy, egyetlen szoba csupán, s egy falnak döntött létráról elérhető, ezzel egybenyitott kis padlásrész. A padlózat deszkázott, egyedül a tűzrakó körül van megtörve szabálytalan kőlapokkal. Az apró erdészház berendezését tekintve is egyszerű, csupán a legszükségesebb dolgok vannak benne: egy keskeny, talán farkasszőrmével leterített heverő áll a túloldali sarokban; mellette, a bejárattal szemközt egy tárolásra használt, alacsony kisasztal az ablak alá tolva, s egy nagyobb, ládaszerű fadoboz egészen a falszegletben; közvetlenül jobbra pedig egy hosszabb étkezőasztal, két össze nem illő paddal. A kunyhó egyéb ülőalkalmatosságai között sem találni egyébként két egyformát: a heverő és a kisasztal között egy egyszerű, karfa nélküli támlás szék áll, a kandalló árnyékából pedig egy régi hintaszék vonalai rajzolódnak ki, ahogy a férfi odébb mozdítja, hogy odaférjen mögé a fal melletti farakáshoz. A bútorok sokfélesége, és a tér viszonylagos zsúfoltsága ellenére sincs azonban rendetlen hatása az összképnek.
Az álláról csöpög még a víz, ahogy egy rőzsével teli kosarat emel a tűzrakó alsó, térdmagasságban körbefutó szélére, és nekiáll, hogy a tűzhely több napos szenét felkotrássza egy piszkavassal, néhány gallyat állítva a tetejére. A kandalló párkányaként egyetlen széles, vaskos gerenda van beékelve a mellkasa magasságban az egyenetlen kövek közé, erről emel le valamit, ami talán bagolyköpetnek tűnhet, valójában azonban mindenféle száraz gyújtós egyvelege. A zsebébe nyúl a régi, ütött-kopott kovakőért, s elővéve a kését kezd apró szikrákat csiholni róla. Egy futó fejmozdulattal csapja közben félre a homlokára tapadt tincseit, amikről a szemébe folyik a víz, nehezítve a feladatát. Az egyik kipattanó szikránál az ujjbegyébe vág a penge, de a fellobbanó gyújtós fontosabb, mintsem ilyesmivel törődjön. Tudja, hogy a tűz melegére hamarosan nagy szükségük lehet. Az átázott inge már kihűlt a hátán, de a gyaloglástól kimelegedve még nem fázik benne.*
- Van egy takaró az ágy szélén. *Szólal meg végül, ahogy lángra kapnak a kisebb ágak a munkája nyomán.* - Ad ide a kabátodat. *A nőnek címzi ugyan a szavait, de nem fordul felé.*
//Második szál//
*A kérdésére érkező válasz nem az, amire számított. A nevetés váratlan meglepetésként hat a viharban töltött hosszú percek után, de nem mondhatná, hogy zavarja a nő látszólagos jókedve. Elvégre, nemrég hallotta tőle, hogy elázni jó, és magában ezzel akkor egyet is értett vele. A zuhogó víz alól kikerülve pedig valóban nem tűnik már annyira komornak a helyzet, mint a fák közötti vízmosásokon bukdácsolva. A szemével követi csupán a mozdulatot, ahogy a másik lehúzza a hajáról a vizet.*
- Csak egy kicsit.
*Feleli végül mosolytalanul, melyből talán nem lehet egyből megérteni, hogy viccel. Közben azonban hátatfordítva az elfnek be is lép a házba, reakció nélkül hagyva annak köszönetét. Természetes így viselkedni, vagy sem, nem gondolja úgy, hogy bármiért is köszönetet kellene mondani neki. Ami még most, az esőből kikerülve is tovább sürgeti a mozdulatait, az annak a ténynek, hogy megáztak, egyenes ági következménye: rövidesen fázni is fognak, mint a vadászkutyák.
Odabent két kisebb ablak ellenére is félhomály van, ami elsőre sötétebbnek hat, mint a tornác kiszögellő teteje alatt, de hamar megszokja a szeme az esőtől elszürkült fényeket, s benne az ismerős formákat. A bal kézre eső, és a helyiség nagyját uraló, terméskőből rakott kandalló mellé állítja az íját, mielőtt beljebb lépne, nyitva hagyva maga mögött az ajtót a másik számára. A nő, ha követi őt a házba, könnyen felmérheti, hogy az egész nem nagy, egyetlen szoba csupán, s egy falnak döntött létráról elérhető, ezzel egybenyitott kis padlásrész. A padlózat deszkázott, egyedül a tűzrakó körül van megtörve szabálytalan kőlapokkal. Az apró erdészház berendezését tekintve is egyszerű, csupán a legszükségesebb dolgok vannak benne: egy keskeny, talán farkasszőrmével leterített heverő áll a túloldali sarokban; mellette, a bejárattal szemközt egy tárolásra használt, alacsony kisasztal az ablak alá tolva, s egy nagyobb, ládaszerű fadoboz egészen a falszegletben; közvetlenül jobbra pedig egy hosszabb étkezőasztal, két össze nem illő paddal. A kunyhó egyéb ülőalkalmatosságai között sem találni egyébként két egyformát: a heverő és a kisasztal között egy egyszerű, karfa nélküli támlás szék áll, a kandalló árnyékából pedig egy régi hintaszék vonalai rajzolódnak ki, ahogy a férfi odébb mozdítja, hogy odaférjen mögé a fal melletti farakáshoz. A bútorok sokfélesége, és a tér viszonylagos zsúfoltsága ellenére sincs azonban rendetlen hatása az összképnek.
Az álláról csöpög még a víz, ahogy egy rőzsével teli kosarat emel a tűzrakó alsó, térdmagasságban körbefutó szélére, és nekiáll, hogy a tűzhely több napos szenét felkotrássza egy piszkavassal, néhány gallyat állítva a tetejére. A kandalló párkányaként egyetlen széles, vaskos gerenda van beékelve a mellkasa magasságban az egyenetlen kövek közé, erről emel le valamit, ami talán bagolyköpetnek tűnhet, valójában azonban mindenféle száraz gyújtós egyvelege. A zsebébe nyúl a régi, ütött-kopott kovakőért, s elővéve a kését kezd apró szikrákat csiholni róla. Egy futó fejmozdulattal csapja közben félre a homlokára tapadt tincseit, amikről a szemébe folyik a víz, nehezítve a feladatát. Az egyik kipattanó szikránál az ujjbegyébe vág a penge, de a fellobbanó gyújtós fontosabb, mintsem ilyesmivel törődjön. Tudja, hogy a tűz melegére hamarosan nagy szükségük lehet. Az átázott inge már kihűlt a hátán, de a gyaloglástól kimelegedve még nem fázik benne.*
- Van egy takaró az ágy szélén. *Szólal meg végül, ahogy lángra kapnak a kisebb ágak a munkája nyomán.* - Ad ide a kabátodat. *A nőnek címzi ugyan a szavait, de nem fordul felé.*
1212. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-06-01 14:02:36
Üzenet elküldve: 2024-06-01 14:02:36
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Vad helyett mire találsz?//
//Második szál//
*Nem töltött még el ennyi időt másra hagyatkozva, tervek nélkül, de ez a nap minden szép és borzasztó meglepetésével együtt ilyen. Mintha minden megtörténhetne. A másiknak ütközve nincs ideje átgondolni azt, hogy volt már olyan érintése, ami láthatóan hergelte a félvért, de a szó mégis ezért szökhetett ki ajkain. Az kevésbé szokta érdekelni, ha kellemetlenséget okoz másnak, de vele mégis körültekintőbb, akaratlanul is. Amolyan mentőövként érzi a másik testét, ahogyan ő is megtorpan és ösztönösen segít a stabilnak maradásban. Az óarany szemek nem tudják átvilágítani a homályt, mégis a szürkéket keresik, ahogy amaz megfordul és biztosítja róla, hogy már nincs messze a cél.
Elindulnak tovább, próbálja figyelni az útvonalat, hogy megjegyezzen belőle valamicskét, de ez most nem a szemlélődésnek az ideje. Nem olyan idegen érzés ez a vihar, de nem jön rá, hogyan és hol élhette át, puszta emlékbetörések színesítik néha látóterét, de még mindig azon van, hogy a valóságot győzze most le, hiszen az jelenleg veszélyesebb ránézve, mint holmi képzelgés a múltról. Az emlékekkel hadilábon áll, rengeteg dolgot nem tud hová tenni, a hiányzó szereplők nyomán. Csak élmények és események vannak, de nincs hozzá köthető alak. A hídhoz közeledve jobban tudna ezzel a gondolattal foglalkozni, de kezd elfáradni. Nem a teste az, ami merülőfélben van, hiszen ha kell sziklát is mászna, pedig ő sem aludt túl sokat az elmúlt időszakban. Valahogy abban fáradt el, amilyen új forgatagba került bele, s a napnak még koránt sincs vége.
Még mindig nem tud mást tenni, mint követni Kyr-t, akire innentől biztosan jó szívvel fog gondolni. Talán tényleg természetes viselkedés az, hogy egyesek valaki segítségére vannak, s óvón viseltetnek irányába akkor is, ha nincs is kötelessége erre, de ő soha nem ilyen körökben mozgott, s ő sem tette ugyanezt másért. Mindig van mit tanulni.
Nem szúrja ki azonnal a házat, s amikor megteszi sem egyértelmű, hogy oda tartanak. Hiszen honnan tudná? Említett ugyan a másik "egy ház"-at, de még bele sem gondolt, hogy oda fogja vezetni, pusztán valami fedett, vagy biztonságos területet látott lelki szemei előtt.
A tornácra lépve változik meg minden ismét, megcsapja a szele a múlófélben érződő veszélynek. Az eső hangja is megváltozik így, hogy tető van felettük, sokkal békésebb annak kopogása, hogy már nem őt éri. Először magán tekint végig, ahogy a hosszú oldalra vezetett fonatból még mindig patakként csurog a víz, egészen a padlóra, ahogy kissé előrehajol. Aztán a házat próbálja meg kívülről befogadni, majd a férfi kilincshez nyúló kezeit vizslatja. Csak akkor néz fel rá, mikor megkérdezi, hogy jól van-e. Bár nem érezte, hogy ez fog következni, de válasz helyett először felnevet, amiben benne van minden megkönnyebbülése. Megingatja a fejét, majd szabad markát a fonaton húzza végig, hogy a víz nagyja távozzon belőle, mielőtt beléphetnének a másik - feltehetően - otthonába.*
- Azt hiszem megáztam. *Nevet tovább, de elhalkul végül. Mégis mit mondhatna? Igazából minden körülményt leszámítva... soha jobban. De ezt nehezen mondaná ki.*
- Köszönöm.
*Ennyit azért kibök, hiszen tényleg hálás. Nem fogalmazza meg miért, valószínű pontosan tudja a másik.*
//Második szál//
*Nem töltött még el ennyi időt másra hagyatkozva, tervek nélkül, de ez a nap minden szép és borzasztó meglepetésével együtt ilyen. Mintha minden megtörténhetne. A másiknak ütközve nincs ideje átgondolni azt, hogy volt már olyan érintése, ami láthatóan hergelte a félvért, de a szó mégis ezért szökhetett ki ajkain. Az kevésbé szokta érdekelni, ha kellemetlenséget okoz másnak, de vele mégis körültekintőbb, akaratlanul is. Amolyan mentőövként érzi a másik testét, ahogyan ő is megtorpan és ösztönösen segít a stabilnak maradásban. Az óarany szemek nem tudják átvilágítani a homályt, mégis a szürkéket keresik, ahogy amaz megfordul és biztosítja róla, hogy már nincs messze a cél.
Elindulnak tovább, próbálja figyelni az útvonalat, hogy megjegyezzen belőle valamicskét, de ez most nem a szemlélődésnek az ideje. Nem olyan idegen érzés ez a vihar, de nem jön rá, hogyan és hol élhette át, puszta emlékbetörések színesítik néha látóterét, de még mindig azon van, hogy a valóságot győzze most le, hiszen az jelenleg veszélyesebb ránézve, mint holmi képzelgés a múltról. Az emlékekkel hadilábon áll, rengeteg dolgot nem tud hová tenni, a hiányzó szereplők nyomán. Csak élmények és események vannak, de nincs hozzá köthető alak. A hídhoz közeledve jobban tudna ezzel a gondolattal foglalkozni, de kezd elfáradni. Nem a teste az, ami merülőfélben van, hiszen ha kell sziklát is mászna, pedig ő sem aludt túl sokat az elmúlt időszakban. Valahogy abban fáradt el, amilyen új forgatagba került bele, s a napnak még koránt sincs vége.
Még mindig nem tud mást tenni, mint követni Kyr-t, akire innentől biztosan jó szívvel fog gondolni. Talán tényleg természetes viselkedés az, hogy egyesek valaki segítségére vannak, s óvón viseltetnek irányába akkor is, ha nincs is kötelessége erre, de ő soha nem ilyen körökben mozgott, s ő sem tette ugyanezt másért. Mindig van mit tanulni.
Nem szúrja ki azonnal a házat, s amikor megteszi sem egyértelmű, hogy oda tartanak. Hiszen honnan tudná? Említett ugyan a másik "egy ház"-at, de még bele sem gondolt, hogy oda fogja vezetni, pusztán valami fedett, vagy biztonságos területet látott lelki szemei előtt.
A tornácra lépve változik meg minden ismét, megcsapja a szele a múlófélben érződő veszélynek. Az eső hangja is megváltozik így, hogy tető van felettük, sokkal békésebb annak kopogása, hogy már nem őt éri. Először magán tekint végig, ahogy a hosszú oldalra vezetett fonatból még mindig patakként csurog a víz, egészen a padlóra, ahogy kissé előrehajol. Aztán a házat próbálja meg kívülről befogadni, majd a férfi kilincshez nyúló kezeit vizslatja. Csak akkor néz fel rá, mikor megkérdezi, hogy jól van-e. Bár nem érezte, hogy ez fog következni, de válasz helyett először felnevet, amiben benne van minden megkönnyebbülése. Megingatja a fejét, majd szabad markát a fonaton húzza végig, hogy a víz nagyja távozzon belőle, mielőtt beléphetnének a másik - feltehetően - otthonába.*
- Azt hiszem megáztam. *Nevet tovább, de elhalkul végül. Mégis mit mondhatna? Igazából minden körülményt leszámítva... soha jobban. De ezt nehezen mondaná ki.*
- Köszönöm.
*Ennyit azért kibök, hiszen tényleg hálás. Nem fogalmazza meg miért, valószínű pontosan tudja a másik.*
1211. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-06-01 12:12:17
Üzenet elküldve: 2024-06-01 12:12:17
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 372
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 372
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Tilosban//
* Minden egyes pohár után a következő csak úgy itatja magát. Őrült fazon volt, aki az ork pálinkát kitalálta. Így hirtelen nem is tudja, hogy ork volt e a feltaláló, vagy valami beteg ember, aki szereti kínozni magát. *
- Valószínűleg a piacon előbb vagy utóbb felfog tűnni valaki, aki készít, vagy elad nekem valami hasonlót. Addig is várnom kell. Mindenesetre, ha nem valami szuper italt akarsz kikevertetni, akkor, megtudom oldani.
* Egy alkimista ork család biztos nagy zűrt kavarna. Nem lenne annak a közepén se. Ha nem is mondják, de pont ugyan arra gondolnak, vagy legalábbis hasonlóra. Jobb, hogy egyedül van és nem ork családostul. Még a végén egész családjával történhetne valami ilyen ork gyűlölte helyen. *
- Már most jól néz ki.
* Etikett ide vagy oda. Az orki viselkedést nehezen lehet kinevelni. Ha nem lenne, már félúton kivette volna a tűzből, hogy lakomázhasson egyet. Közben hallgatja, ahogyan a másik egy kicsit saját életéről beszél. *
- De végül minden a legjobbra fordult, vagy tévednék? Találkoztál azóta velük?
* Nem szívesen turkál más emberek múltjában, de most nincsen jobb dolga. A páncél témára kicsit felnevet. *
- Van valamid, ami illik rám? Az emberi cuccokat nem orkokra tervezték.
* Minden egyes pohár után a következő csak úgy itatja magát. Őrült fazon volt, aki az ork pálinkát kitalálta. Így hirtelen nem is tudja, hogy ork volt e a feltaláló, vagy valami beteg ember, aki szereti kínozni magát. *
- Valószínűleg a piacon előbb vagy utóbb felfog tűnni valaki, aki készít, vagy elad nekem valami hasonlót. Addig is várnom kell. Mindenesetre, ha nem valami szuper italt akarsz kikevertetni, akkor, megtudom oldani.
* Egy alkimista ork család biztos nagy zűrt kavarna. Nem lenne annak a közepén se. Ha nem is mondják, de pont ugyan arra gondolnak, vagy legalábbis hasonlóra. Jobb, hogy egyedül van és nem ork családostul. Még a végén egész családjával történhetne valami ilyen ork gyűlölte helyen. *
- Már most jól néz ki.
* Etikett ide vagy oda. Az orki viselkedést nehezen lehet kinevelni. Ha nem lenne, már félúton kivette volna a tűzből, hogy lakomázhasson egyet. Közben hallgatja, ahogyan a másik egy kicsit saját életéről beszél. *
- De végül minden a legjobbra fordult, vagy tévednék? Találkoztál azóta velük?
* Nem szívesen turkál más emberek múltjában, de most nincsen jobb dolga. A páncél témára kicsit felnevet. *
- Van valamid, ami illik rám? Az emberi cuccokat nem orkokra tervezték.
1210. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-06-01 10:20:00
Üzenet elküldve: 2024-06-01 10:20:00
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Vad helyett mire találsz?//
//Második szál//
*Bizonyos körülmények között nem zavarja, ha valaki megérinti. Mindenek felett ilyen helyzetnek számít a sötét erdőben őket érő vihar, és az a tény is, hogy a maga egyszerű módján adja a kezét a nő segítségére, amikor kell. A másik botlása azonban váratlanul éri, nem hallja, és az utat keresve maga előtt az esőben nem is látja, hogy a lezuhanó ág hangjára megriadt nő utoléri. Már csak az súlyát érzi, ahogy nekilökődik, s a kapaszkodót kereső kart, ahogy az köré fonódik. Megáll egy pillanatra, magát is stabilizálva, mielőtt hátranézne az elfre, hogy minden rendben van-e vele. A közelségük miatt hallja annak szavát a vihar zaján át is.*
- Nincs már sok.
*Bólint egy rövidet, megerősítve a kijelentést és mintegy nyugtázást kérve a hosszúéletűtől, hogy érti. Csak miután vizuálisan is meggyőződött róla, hogy a másik valóban megijedhetett csupán vagy elvéthette a lépést, és megbotlott, folytatja az utat. Nem tagadná, hogy a saját pulzusa is fel-felszökik az őket körülvevő hirtelen robajokra, de veleszületett ösztön, hogy nem ugrik meg rájuk, csupán a fülébe kezd zubogni a mozdulatlan testbe kényszerített vér. Nem látszik rajta azonban bizonytalanság, ahogy tovább halad, és csakhamar valóban elérik a reggeli folyó egy másik szakaszát, melyen egy kőhíd fut keresztre. Itt talán könnyebb a járás, a híd előtt és után is rendes út vezet az erdőbe. Az esőtől megduzzadt folyamon átkelve egy darabig ezt a helybeliek által kijárt utat követi, de egy kisebb, az út szélén álló, tömbszerű sziklánál váratlanul élesen jobbra tér le róla. Régen talán útjelző kő lehetett, mostanra simára koptatta az idő; mögötte egy keskenyre benőtt ösvény vezet tovább. A fák között nem sokkal később felderengő halványabb szürke fényben pedig végül egy szélesebb rét képe bontakozik ki a sűrű vízfüggöny mögött a csapás bal oldalán, melynek majdnem a túlfelén egy aprócska ház áll. A zuhogó esőben elmosott, sötét foltnak tűnhet csupán, a férfi mégis megnyugszik a láttán. A nyílt tér szélén, még a lombok viszonylagos védelmében lelassít, bár a bőréhez tapadó vizes ruháknak már mindegy, hogy hol áll meg; bevárja az elfet, ha kell, mielőtt elindulna vele az enyhe emelkedő tetején álló kunyhó felé.
A faház homlokoldalához épített, előtetővel fedett alacsony tornácra lépve tovább folyik a szemébe a víz, így meggyőződhet róla, hogy az valóban a hajából folyik. Mégis, szinte azonnali a váltás a fedett terasz és a nyílt téren szakadó eső között, még a hangerő tekintetében is. Az égből ömlő víz alatt a gondolatait sem hallotta egy idő után. A cserepeken pattogó nagyszemű cseppek mellett azonban már nem kell megemelni a hangját, ahogy futólag a nő felé fordul, a kilincsre téve a kezét:*
- Jól vagy?
*Kérdezi nyugodtan, benyitva a házba. Sosem zárja az ajtót.*
//Második szál//
*Bizonyos körülmények között nem zavarja, ha valaki megérinti. Mindenek felett ilyen helyzetnek számít a sötét erdőben őket érő vihar, és az a tény is, hogy a maga egyszerű módján adja a kezét a nő segítségére, amikor kell. A másik botlása azonban váratlanul éri, nem hallja, és az utat keresve maga előtt az esőben nem is látja, hogy a lezuhanó ág hangjára megriadt nő utoléri. Már csak az súlyát érzi, ahogy nekilökődik, s a kapaszkodót kereső kart, ahogy az köré fonódik. Megáll egy pillanatra, magát is stabilizálva, mielőtt hátranézne az elfre, hogy minden rendben van-e vele. A közelségük miatt hallja annak szavát a vihar zaján át is.*
- Nincs már sok.
*Bólint egy rövidet, megerősítve a kijelentést és mintegy nyugtázást kérve a hosszúéletűtől, hogy érti. Csak miután vizuálisan is meggyőződött róla, hogy a másik valóban megijedhetett csupán vagy elvéthette a lépést, és megbotlott, folytatja az utat. Nem tagadná, hogy a saját pulzusa is fel-felszökik az őket körülvevő hirtelen robajokra, de veleszületett ösztön, hogy nem ugrik meg rájuk, csupán a fülébe kezd zubogni a mozdulatlan testbe kényszerített vér. Nem látszik rajta azonban bizonytalanság, ahogy tovább halad, és csakhamar valóban elérik a reggeli folyó egy másik szakaszát, melyen egy kőhíd fut keresztre. Itt talán könnyebb a járás, a híd előtt és után is rendes út vezet az erdőbe. Az esőtől megduzzadt folyamon átkelve egy darabig ezt a helybeliek által kijárt utat követi, de egy kisebb, az út szélén álló, tömbszerű sziklánál váratlanul élesen jobbra tér le róla. Régen talán útjelző kő lehetett, mostanra simára koptatta az idő; mögötte egy keskenyre benőtt ösvény vezet tovább. A fák között nem sokkal később felderengő halványabb szürke fényben pedig végül egy szélesebb rét képe bontakozik ki a sűrű vízfüggöny mögött a csapás bal oldalán, melynek majdnem a túlfelén egy aprócska ház áll. A zuhogó esőben elmosott, sötét foltnak tűnhet csupán, a férfi mégis megnyugszik a láttán. A nyílt tér szélén, még a lombok viszonylagos védelmében lelassít, bár a bőréhez tapadó vizes ruháknak már mindegy, hogy hol áll meg; bevárja az elfet, ha kell, mielőtt elindulna vele az enyhe emelkedő tetején álló kunyhó felé.
A faház homlokoldalához épített, előtetővel fedett alacsony tornácra lépve tovább folyik a szemébe a víz, így meggyőződhet róla, hogy az valóban a hajából folyik. Mégis, szinte azonnali a váltás a fedett terasz és a nyílt téren szakadó eső között, még a hangerő tekintetében is. Az égből ömlő víz alatt a gondolatait sem hallotta egy idő után. A cserepeken pattogó nagyszemű cseppek mellett azonban már nem kell megemelni a hangját, ahogy futólag a nő felé fordul, a kilincsre téve a kezét:*
- Jól vagy?
*Kérdezi nyugodtan, benyitva a házba. Sosem zárja az ajtót.*
1209. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-05-31 22:28:15
Üzenet elküldve: 2024-05-31 22:28:15
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Vad helyett mire találsz?//
//Második szál//
*Az ég sötétedni látszik, de nem az éjjel köszönt rájuk, hanem előrejelez. Pontosan látható, hogy semmi köszönet nem várható, abban ami következik. A vágyott esőszag, nem lesz kellemes társ, hanem pusztítást jelez elő, ami inkább facsarja az orrát. De még nem tart igazán. A másik szavaira, csak biccent, s egy magabiztos vigyort mutat, nem a félősök közül való, bár igazán nagy vihart nem vészelt még át szabad ég alatt. A mosoly nem tart ki soká, csak addig, amíg meg nem fordul a másik. Nem szokott hangot adni semmiféle érzelemnek, de most kiszökik egy megkönnyebbült, hálás, de alig hallható sóhaj, ami még az arcára is kiül mimikaként, de ezt már Kyr nem láthatja. Egyébként nem hagyta volna eluralkodni magán. Az első lépések után csak mered a távolba, s az ég felé, hogy elképzelése lehessen arról, ami várja őket. Nem sejti, hogy felülmúlja a várakozást, csak nem a nemesebbik irányba.
Léptei eleinte könnyedek, állóképességével nincs gond, hiszen nap, mint nap karban tartja magát. Más dolga sem volt az elmúlt hatokban, még unaloműzés gyanánt is edzésbe torkolltak a mindennapjai. A természet viszont nem válogat, csak egy kis haladékot ad annak, aki erősebb, mint a többi. A villám, vagy a semmiből érkező vastag faág viszont éppoly könnyen oltaná ki az életét, mint annak, aki ennyit sem tud. Nem lehet magával szemben elfogult.
Követi a másikat, egészen addig nem érez feszültséget, míg meg nem érkeznek az első cseppek. A halántékán lefolyó víz útja nyomán kezd el felsejleni benne igazán némi veszélyérzet, hiszen minél sűrűbben érzi annak sürgető kopogtatását magán, annál sötétebb köröttük a világ, s annál jobban homályosítja a függöny. A tény, hogy csurom vizessé vált kevéssé zavarja. Ismeretlen emlék tör elő, s hessegetni próbálja a képet, mert még az is zavarja abban, hogy helyes pontra lépjen. Egyetlen rossz mozdulat elég most, nincs idő azon elmélkedni, hogy mi is az a nyomasztó valami, ami megpróbálja elterelni figyelmét arról, ami igazán fontos.
Közel van a félvérhez, nem marad le, de látja, hogy néha hátrafordul, hogy ellenőrizze tudja-e követni. Talán ez segít abban, hogy némileg koncentráltabbá váljon. A bakancsa készülhetett bármilyen bőrből, hogyha néha bokáig süpped az idő által rögtönzött lápban, akkor bizony beázik.
Nincs már rajta tenyérnyi terület sem, ami ne lenne vizes. Egy ponton érzi, hogy rossz helyre lépett, s ekkor fogadja el a kezet egy röpke időre, ami kimenti a bajból, ami így nem történhetett meg. A másikban még mindig ott a nyúlbatyu, azt nem engedné el.
Útjuk közben, szabad kezével próbálja törölni a szemébe folyó zuhatagot, de nem segít annyit, amennyit szeretne. Minden lépést lassúnak él meg, futni kellett volna, amíg lehet, de egyik sem vetette fel a lehetőséget. Ril talán csak azért nem, mert fogalma sincs, hogy merre kell menni. Semmi más nincs, csak Kyr sziluettje jelzi, merre kell haladnia. Kár, hogy az alakja, még egy karnyújtásnyi távból is alig befogadható.
Hangos égzengés sürgeti, de ami igazán megugrasztja, az a gondolataiban felsejlett, de most megelevenedett kép, amint baljósan reccsenve egy nehézkes ág hullik alá a semmiből. Őket nem bántja, mert annyi fa között nem olyan egyszerű és gyors az útja, de úgy megszaporázza a lépteit, hogy nekiütközik az előtte járónak, s már kap is utána reflexből, hogy az ne zökkenhessen ki és botoljon meg miatta. Magának is támasz az, ahogyan balja átkúszik annak derekán, megtartva magukat. Hamar el is engedi, s szemeit forgatja ügyetlensége miatt.*
- Bocs. *Mondja hangosan, de talán mit sem hallani az egészből. Folytatni kell az utat, de fogalma sincs, mennyi van még hátra.*
//Második szál//
*Az ég sötétedni látszik, de nem az éjjel köszönt rájuk, hanem előrejelez. Pontosan látható, hogy semmi köszönet nem várható, abban ami következik. A vágyott esőszag, nem lesz kellemes társ, hanem pusztítást jelez elő, ami inkább facsarja az orrát. De még nem tart igazán. A másik szavaira, csak biccent, s egy magabiztos vigyort mutat, nem a félősök közül való, bár igazán nagy vihart nem vészelt még át szabad ég alatt. A mosoly nem tart ki soká, csak addig, amíg meg nem fordul a másik. Nem szokott hangot adni semmiféle érzelemnek, de most kiszökik egy megkönnyebbült, hálás, de alig hallható sóhaj, ami még az arcára is kiül mimikaként, de ezt már Kyr nem láthatja. Egyébként nem hagyta volna eluralkodni magán. Az első lépések után csak mered a távolba, s az ég felé, hogy elképzelése lehessen arról, ami várja őket. Nem sejti, hogy felülmúlja a várakozást, csak nem a nemesebbik irányba.
Léptei eleinte könnyedek, állóképességével nincs gond, hiszen nap, mint nap karban tartja magát. Más dolga sem volt az elmúlt hatokban, még unaloműzés gyanánt is edzésbe torkolltak a mindennapjai. A természet viszont nem válogat, csak egy kis haladékot ad annak, aki erősebb, mint a többi. A villám, vagy a semmiből érkező vastag faág viszont éppoly könnyen oltaná ki az életét, mint annak, aki ennyit sem tud. Nem lehet magával szemben elfogult.
Követi a másikat, egészen addig nem érez feszültséget, míg meg nem érkeznek az első cseppek. A halántékán lefolyó víz útja nyomán kezd el felsejleni benne igazán némi veszélyérzet, hiszen minél sűrűbben érzi annak sürgető kopogtatását magán, annál sötétebb köröttük a világ, s annál jobban homályosítja a függöny. A tény, hogy csurom vizessé vált kevéssé zavarja. Ismeretlen emlék tör elő, s hessegetni próbálja a képet, mert még az is zavarja abban, hogy helyes pontra lépjen. Egyetlen rossz mozdulat elég most, nincs idő azon elmélkedni, hogy mi is az a nyomasztó valami, ami megpróbálja elterelni figyelmét arról, ami igazán fontos.
Közel van a félvérhez, nem marad le, de látja, hogy néha hátrafordul, hogy ellenőrizze tudja-e követni. Talán ez segít abban, hogy némileg koncentráltabbá váljon. A bakancsa készülhetett bármilyen bőrből, hogyha néha bokáig süpped az idő által rögtönzött lápban, akkor bizony beázik.
Nincs már rajta tenyérnyi terület sem, ami ne lenne vizes. Egy ponton érzi, hogy rossz helyre lépett, s ekkor fogadja el a kezet egy röpke időre, ami kimenti a bajból, ami így nem történhetett meg. A másikban még mindig ott a nyúlbatyu, azt nem engedné el.
Útjuk közben, szabad kezével próbálja törölni a szemébe folyó zuhatagot, de nem segít annyit, amennyit szeretne. Minden lépést lassúnak él meg, futni kellett volna, amíg lehet, de egyik sem vetette fel a lehetőséget. Ril talán csak azért nem, mert fogalma sincs, hogy merre kell menni. Semmi más nincs, csak Kyr sziluettje jelzi, merre kell haladnia. Kár, hogy az alakja, még egy karnyújtásnyi távból is alig befogadható.
Hangos égzengés sürgeti, de ami igazán megugrasztja, az a gondolataiban felsejlett, de most megelevenedett kép, amint baljósan reccsenve egy nehézkes ág hullik alá a semmiből. Őket nem bántja, mert annyi fa között nem olyan egyszerű és gyors az útja, de úgy megszaporázza a lépteit, hogy nekiütközik az előtte járónak, s már kap is utána reflexből, hogy az ne zökkenhessen ki és botoljon meg miatta. Magának is támasz az, ahogyan balja átkúszik annak derekán, megtartva magukat. Hamar el is engedi, s szemeit forgatja ügyetlensége miatt.*
- Bocs. *Mondja hangosan, de talán mit sem hallani az egészből. Folytatni kell az utat, de fogalma sincs, mennyi van még hátra.*
1208. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-05-31 21:04:49
Üzenet elküldve: 2024-05-31 21:04:49
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Vad helyett mire találsz?//
//Második szál//
*A másik szavainak megválasztása ezúttal sem kerüli el a figyelmét, bár csak felszínesen tudatosítja őket. Aprót biccent a nő döntésére.*
- Ne maradj le.
*Feleli röviden a közelebb lépésre, mielőtt elengedné a tekintetével, és megindulna visszafele, be az erdősáv fái közé. Nincs most idejük ennél többre, de nincs is szükség rá. Bár nem attól tart, hogy a hosszúéletű önhibájából maradna le, hiszen eddig sem tűnt olyannak, aki ne bírná tartani a lépést, mégis, a vihar az erdőben is csak az marad. Aki tapasztalta az tudja, hogy a sűrű vízfüggöny áztatta fák között milyen könnyű elveszteni egymást, és még a másik élesebb hallása sem feltétlen jelenti, hogy az eső, a lombokba tépő szél, és az égzengés robaja mögött meghallaná, még ha üvöltene is neki.
Mint a szürkület ereszkedik rájuk a világ, ahogy beérnek a reggel maguk mögött hagyott rengetegbe. Közel sem olyan kellemes azonban most, sokkal inkább fenyegetőnek érződhet a félhomály a fák felett olykor végiggördülő mennydörgésekkel. Az eső előtt jellegzetesen elnehezedő levegő súlyként szorul a bőrének, ahogy menet közben hátrapillant a nőre, hogy megbizonyosodjon róla, hogy az tudja követni, a kezébe adott csomaggal is. Ha kell, azt elveszi tőle.
Nem kell sok, talán egy bő fertályóra, hogy elérje őket a vihar széle. Először csak hallja, fent, a levelek között, de hamarosan már a nyakába esik az első hideg csepp, s csakhamar követi a többi is. A falu, és a tőle valójában valamivel messzebb álló erdészház nincs messze, és számolt vele, hogy az erdőn át vezető úton meg fognak ázni valamennyire, mégis gyorsít a léptein. Ha egyedül volna valójában már rohanna, de nem fogja magára hagyni a másikat. Nem a félelem hajtja, még csak nem is a megázás lehetősége, de a fokozatosan erősödő, fentről ömlő esőben az utat sem könnyű megtalálni a fák között, hiába él a környéken hosszú évek óta, s bár érte már erdőben vihar, mégis végigfut rajta a hideg egy közelben elcsattanó mennydörgés hallatán. Élként hasít keresztül a szürkeségen a hangja, mély robajjal futva ki magát a lombok felett. Majdnem biztos benne, hogy fát ért a környéken.
Az igazából nekieredő esőben néhány perc alatt szinte lucskossá ázik a hátán az ing. Hunyorognia kell a széllel csapódó víz miatt, s egy ponton túl nem tudná megmondani, hogy a hajából, vagy az égből folyik több a szemébe. A vízmosások egyre gyakoribbak a lába alatt, egy emelkedősebb részen úgy tűnhet, patakban haladnak felfele; nem véti azonban el a lépést. Időről-időre a nőre is hátranéz, hogy nem akad-e nehézsége a néhol egészében elmosott, a hirtelen lezúduló víztömegtől beszakadt, saras szakaszokkal, s ha kell, a kezét nyújtja a másikért.*
//Második szál//
*A másik szavainak megválasztása ezúttal sem kerüli el a figyelmét, bár csak felszínesen tudatosítja őket. Aprót biccent a nő döntésére.*
- Ne maradj le.
*Feleli röviden a közelebb lépésre, mielőtt elengedné a tekintetével, és megindulna visszafele, be az erdősáv fái közé. Nincs most idejük ennél többre, de nincs is szükség rá. Bár nem attól tart, hogy a hosszúéletű önhibájából maradna le, hiszen eddig sem tűnt olyannak, aki ne bírná tartani a lépést, mégis, a vihar az erdőben is csak az marad. Aki tapasztalta az tudja, hogy a sűrű vízfüggöny áztatta fák között milyen könnyű elveszteni egymást, és még a másik élesebb hallása sem feltétlen jelenti, hogy az eső, a lombokba tépő szél, és az égzengés robaja mögött meghallaná, még ha üvöltene is neki.
Mint a szürkület ereszkedik rájuk a világ, ahogy beérnek a reggel maguk mögött hagyott rengetegbe. Közel sem olyan kellemes azonban most, sokkal inkább fenyegetőnek érződhet a félhomály a fák felett olykor végiggördülő mennydörgésekkel. Az eső előtt jellegzetesen elnehezedő levegő súlyként szorul a bőrének, ahogy menet közben hátrapillant a nőre, hogy megbizonyosodjon róla, hogy az tudja követni, a kezébe adott csomaggal is. Ha kell, azt elveszi tőle.
Nem kell sok, talán egy bő fertályóra, hogy elérje őket a vihar széle. Először csak hallja, fent, a levelek között, de hamarosan már a nyakába esik az első hideg csepp, s csakhamar követi a többi is. A falu, és a tőle valójában valamivel messzebb álló erdészház nincs messze, és számolt vele, hogy az erdőn át vezető úton meg fognak ázni valamennyire, mégis gyorsít a léptein. Ha egyedül volna valójában már rohanna, de nem fogja magára hagyni a másikat. Nem a félelem hajtja, még csak nem is a megázás lehetősége, de a fokozatosan erősödő, fentről ömlő esőben az utat sem könnyű megtalálni a fák között, hiába él a környéken hosszú évek óta, s bár érte már erdőben vihar, mégis végigfut rajta a hideg egy közelben elcsattanó mennydörgés hallatán. Élként hasít keresztül a szürkeségen a hangja, mély robajjal futva ki magát a lombok felett. Majdnem biztos benne, hogy fát ért a környéken.
Az igazából nekieredő esőben néhány perc alatt szinte lucskossá ázik a hátán az ing. Hunyorognia kell a széllel csapódó víz miatt, s egy ponton túl nem tudná megmondani, hogy a hajából, vagy az égből folyik több a szemébe. A vízmosások egyre gyakoribbak a lába alatt, egy emelkedősebb részen úgy tűnhet, patakban haladnak felfele; nem véti azonban el a lépést. Időről-időre a nőre is hátranéz, hogy nem akad-e nehézsége a néhol egészében elmosott, a hirtelen lezúduló víztömegtől beszakadt, saras szakaszokkal, s ha kell, a kezét nyújtja a másikért.*
1207. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-05-31 17:46:15
Üzenet elküldve: 2024-05-31 17:46:15
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Vad helyett mire találsz?//
//Második szál//
*Az álomból visszatérni a való világba, sokszor hosszadalmas folyamat, ha nincs miért sietni, vagy kikelni az ágyból. Még meghitt is lehet, mikor egy első napsugár az ablakon át érinti az arcát, megsimogatva annak bőrét, hogy ideje kelni. De a csendes pillanatok, amik felkészítik az egész testét és elméjét az elkövetkezendő éber időszakra, most nem tudják magával ragadni. Olyan hirtelen ébred, hogy ideje sincs észrevenni a másik rezdüléseit, csak a szürke szemek jelzik neki azt, amit a napsugaraktól kívánt volna. Egyetlen pillanat csupán.
Tétlenkedni nincs idő, még a jóleső nyújtózás hiánya sem tudja elérni tagjait. Töredék időnek tűnik az, hogy nemrég még a fűben feküdt, most pedig már a táskává alakult nyúlprémet szorongatja a kezei között, hogy kettéválhasson az út, ami ma olyan idillien keresztezte egymást, hogy egy párhuzammá alakuljon végül. Kell egy kis idő, míg egyáltalán leesik neki, hogy az ugyanúgy folytatódhat. A hajnali világukban egyértelmű volt, hogy követni fogja a félvért, maga sem tudja miért, de az, hogy ez folytatódik nem az. Még a szavak sem elegek hozzá.
Az az egy pillanat kell, mikor kiszökik az ajkakon, hogy mehet a kikötőbe is vissza, ha az a szándék. Akkor ébred rá, hogy egyáltalán nem akar. ~Nem!~ Az a pillantás, ahogy most tekint rá valamiféle változásnak indul az eddigiekhez képest és Ril is úgy tekint az íriszekbe, hogy lássa: vele akar menni. Valami olyasfajta bizalomérzet van a férfi irányába, amiért nem kellett tenni semmit, csak természetes velejárója a kettősüknek. Olyan újdonság, amit fel sem tud fedezni, mert úgy szökött belé, hogy nem hagy más lehetőséget, a bőre alá kúszott és ösztönné vált benne.*
- Veled megyek.
*Az összeakadt tekintetek nem tudnak sokáig beszélni egymáshoz, csak neki tűnik hosszú időnek, de még ha nem is olyan megértés ez, ami tudatosul, meginog egy pillanatra és korrigál.* - Veled mennék. *Bár egyértelműnek tűnik a két lélek akarata, tényleg meghagyja a lehetőséget, hogy elengedje őt a másik, még csak harag sem dúlna benne, hiszen senkik egymásnak. Mégis olyan sokak jelen helyzetben. Meg is teszi felé az első lépést, jelezve, hogy válaszolni sem kell akár, követi, s miért is ne követné. Ezt akarja.
A nem túl messze felmorranó világ is arra ösztökéli, hogy valami védelmet találjon, hiszen jól tudja már, hogy nem az a zápor lesz, amiben jót derülve elázhatnak, majd a következő órákban újra fellobbanó nap melege szárítja meg ruháikat. Ismét Kyr-re hagyatkozik, de mégsem a reggeli árny akar most lenni, s nem beszívni próbálja a mozdulatait, hogy valami képet kapjon arról, hogy milyen is egy vadászattal eltöltött nap. Nincs idő elmélkedni, menni kell.*
//Második szál//
*Az álomból visszatérni a való világba, sokszor hosszadalmas folyamat, ha nincs miért sietni, vagy kikelni az ágyból. Még meghitt is lehet, mikor egy első napsugár az ablakon át érinti az arcát, megsimogatva annak bőrét, hogy ideje kelni. De a csendes pillanatok, amik felkészítik az egész testét és elméjét az elkövetkezendő éber időszakra, most nem tudják magával ragadni. Olyan hirtelen ébred, hogy ideje sincs észrevenni a másik rezdüléseit, csak a szürke szemek jelzik neki azt, amit a napsugaraktól kívánt volna. Egyetlen pillanat csupán.
Tétlenkedni nincs idő, még a jóleső nyújtózás hiánya sem tudja elérni tagjait. Töredék időnek tűnik az, hogy nemrég még a fűben feküdt, most pedig már a táskává alakult nyúlprémet szorongatja a kezei között, hogy kettéválhasson az út, ami ma olyan idillien keresztezte egymást, hogy egy párhuzammá alakuljon végül. Kell egy kis idő, míg egyáltalán leesik neki, hogy az ugyanúgy folytatódhat. A hajnali világukban egyértelmű volt, hogy követni fogja a félvért, maga sem tudja miért, de az, hogy ez folytatódik nem az. Még a szavak sem elegek hozzá.
Az az egy pillanat kell, mikor kiszökik az ajkakon, hogy mehet a kikötőbe is vissza, ha az a szándék. Akkor ébred rá, hogy egyáltalán nem akar. ~Nem!~ Az a pillantás, ahogy most tekint rá valamiféle változásnak indul az eddigiekhez képest és Ril is úgy tekint az íriszekbe, hogy lássa: vele akar menni. Valami olyasfajta bizalomérzet van a férfi irányába, amiért nem kellett tenni semmit, csak természetes velejárója a kettősüknek. Olyan újdonság, amit fel sem tud fedezni, mert úgy szökött belé, hogy nem hagy más lehetőséget, a bőre alá kúszott és ösztönné vált benne.*
- Veled megyek.
*Az összeakadt tekintetek nem tudnak sokáig beszélni egymáshoz, csak neki tűnik hosszú időnek, de még ha nem is olyan megértés ez, ami tudatosul, meginog egy pillanatra és korrigál.* - Veled mennék. *Bár egyértelműnek tűnik a két lélek akarata, tényleg meghagyja a lehetőséget, hogy elengedje őt a másik, még csak harag sem dúlna benne, hiszen senkik egymásnak. Mégis olyan sokak jelen helyzetben. Meg is teszi felé az első lépést, jelezve, hogy válaszolni sem kell akár, követi, s miért is ne követné. Ezt akarja.
A nem túl messze felmorranó világ is arra ösztökéli, hogy valami védelmet találjon, hiszen jól tudja már, hogy nem az a zápor lesz, amiben jót derülve elázhatnak, majd a következő órákban újra fellobbanó nap melege szárítja meg ruháikat. Ismét Kyr-re hagyatkozik, de mégsem a reggeli árny akar most lenni, s nem beszívni próbálja a mozdulatait, hogy valami képet kapjon arról, hogy milyen is egy vadászattal eltöltött nap. Nincs idő elmélkedni, menni kell.*
1206. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-05-31 10:16:22
Üzenet elküldve: 2024-05-31 10:16:22
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Vad helyett mire találsz?//
//Második szál//
*Abba a félig éber, félig alvó állapotba sodródni mindig magában hordozza, hogy az álom észrevétlenül átveszi az uralmat, ezért sem szeret hasonló helyzetbe kerülni. Hacsak nem feltett szándéka valóban aludni, általában kerüli ezt a fajta félálmos teret. Ha egyedül van, azért, ha van vele valaki, azért – mert bizalmatlan, s mert képtelen kiengedni a kezei közül azt a viszonylagos irányítást, amit az ébrenlét enged a dolgok felett. Jelen helyzetben azonban nem a bizalmatlanság az első, ami átfut rajta, ahogy megérti, hogy a másikat valóban elnyomhatta az álom mellette, hanem valami más. Olyasmi érzés, amit talán az ismerhet, akinek volt valaha kisebb testvére, akit féltő gonddal óvott, amikor kellett, és távolról, örökkön éberen akkor is, amikor valójában nem volt rá szükség. A gondolatai közt átsuhanó gondot nem lehet tanítani, és megértetni sem, hacsak a megébredő nő láttán nyílttá váló tekintete és a pillanatra felfele ránduló szemöldöke nem lesz árulója. Elfordul azonban a hosszúéletűtől, amint az felül, s maga nekilát, hogy levágja a nyúlról a combokat.
Csak a leggyorsabban eltávolítható részeket szedi le és teszi az egyik levélre, a többivel nem bajlódik. Nyugodtan mozog, nem készteti sietségre a közeledő vihar hűvös szele. Ha kapkodna, azzal valójában csak időt vesztene. Elveszi a nőtől a nemrég nyúzott bundát, s a levágott részeket mint egy batyuba csomagolja bele. Ha nem is az értéke, a használhatósága révén mégsem hagyná itt. Nem a leggusztusosabb, de kétségkívül hasznos. A közelébe lépő elf felé nyújtja a hajdan volt, mostanra zsákká összefogott nyulat, hogy fogja meg, míg maga is az útszéli fa alatt hagyott cuccaiért megy.
Megemelve a földről bújik bele a tegezébe, annak szélben csapkodó harmadik szíja után nyúlva, hogy becsatolja a mellkasa előtt. Felnéz közben az égre. Maga is tudja, hogy a kikötő messze van innen, és már nem az elázás a legnagyobb veszélye az útnak.*
- Vadászlak nincs olyan messze. *Megigazítja a vállán a tegezt, lehajolva az íjáért.* Az erdőn át hosszabb, de valamennyi védelmet adnak a fák.
*És ahogy a távolban halkan, mint egy figyelmeztetésként felmordul az ég, tudja, hogy szükségük is lesz minden védelemre. Az erősödő szél ugyan továbbra is veszélyforrás, de a szabadon álló fákat az is előbb dönti ki a nyílt mezőn, mint a facsoportokat a sűrűben.
Úgy beszél, mint akinek meg sem fordul a fejében, hogy a másik ne menne vele. Csak amikor végzett a pakolással tudatosul benne, hogy az, ami neki jelen helyzetben magától értetődő, az korántsem biztos, hogy valóban az.*
- Ha vissza akarsz menni a kikötőbe, menj.
*Fordul mozdulatai végeztével a nő felé, annak arcára pillantva, miközben a magáén ismét megjelenik a korábbi féltés halvány lenyomata. Őrültségnek tartaná elindulni a szántókon a legalább egy napnyi járóföldre fekvő kikötő felé, de nem fogja tartóztatni az elfet, ha inkább arra menne. Nincs azonban ideje hosszasan belemenni magyarázkodásba vagy érvelésbe. A falut, még ha nincs is messze, ha bármi esélyük van arra, hogy a vihar igazi magja előtt elérjék, most kell menniük. Újra az égre néz. Bár az, hogy a másik vele tartson konkrét meghívás nélkül, eddig sem okozott neki problémát, most mégis várakozó arccal tekint vissza az óarany szemekbe a fák felett morajló sötét tömeg bámulásból.*
//Második szál//
*Abba a félig éber, félig alvó állapotba sodródni mindig magában hordozza, hogy az álom észrevétlenül átveszi az uralmat, ezért sem szeret hasonló helyzetbe kerülni. Hacsak nem feltett szándéka valóban aludni, általában kerüli ezt a fajta félálmos teret. Ha egyedül van, azért, ha van vele valaki, azért – mert bizalmatlan, s mert képtelen kiengedni a kezei közül azt a viszonylagos irányítást, amit az ébrenlét enged a dolgok felett. Jelen helyzetben azonban nem a bizalmatlanság az első, ami átfut rajta, ahogy megérti, hogy a másikat valóban elnyomhatta az álom mellette, hanem valami más. Olyasmi érzés, amit talán az ismerhet, akinek volt valaha kisebb testvére, akit féltő gonddal óvott, amikor kellett, és távolról, örökkön éberen akkor is, amikor valójában nem volt rá szükség. A gondolatai közt átsuhanó gondot nem lehet tanítani, és megértetni sem, hacsak a megébredő nő láttán nyílttá váló tekintete és a pillanatra felfele ránduló szemöldöke nem lesz árulója. Elfordul azonban a hosszúéletűtől, amint az felül, s maga nekilát, hogy levágja a nyúlról a combokat.
Csak a leggyorsabban eltávolítható részeket szedi le és teszi az egyik levélre, a többivel nem bajlódik. Nyugodtan mozog, nem készteti sietségre a közeledő vihar hűvös szele. Ha kapkodna, azzal valójában csak időt vesztene. Elveszi a nőtől a nemrég nyúzott bundát, s a levágott részeket mint egy batyuba csomagolja bele. Ha nem is az értéke, a használhatósága révén mégsem hagyná itt. Nem a leggusztusosabb, de kétségkívül hasznos. A közelébe lépő elf felé nyújtja a hajdan volt, mostanra zsákká összefogott nyulat, hogy fogja meg, míg maga is az útszéli fa alatt hagyott cuccaiért megy.
Megemelve a földről bújik bele a tegezébe, annak szélben csapkodó harmadik szíja után nyúlva, hogy becsatolja a mellkasa előtt. Felnéz közben az égre. Maga is tudja, hogy a kikötő messze van innen, és már nem az elázás a legnagyobb veszélye az útnak.*
- Vadászlak nincs olyan messze. *Megigazítja a vállán a tegezt, lehajolva az íjáért.* Az erdőn át hosszabb, de valamennyi védelmet adnak a fák.
*És ahogy a távolban halkan, mint egy figyelmeztetésként felmordul az ég, tudja, hogy szükségük is lesz minden védelemre. Az erősödő szél ugyan továbbra is veszélyforrás, de a szabadon álló fákat az is előbb dönti ki a nyílt mezőn, mint a facsoportokat a sűrűben.
Úgy beszél, mint akinek meg sem fordul a fejében, hogy a másik ne menne vele. Csak amikor végzett a pakolással tudatosul benne, hogy az, ami neki jelen helyzetben magától értetődő, az korántsem biztos, hogy valóban az.*
- Ha vissza akarsz menni a kikötőbe, menj.
*Fordul mozdulatai végeztével a nő felé, annak arcára pillantva, miközben a magáén ismét megjelenik a korábbi féltés halvány lenyomata. Őrültségnek tartaná elindulni a szántókon a legalább egy napnyi járóföldre fekvő kikötő felé, de nem fogja tartóztatni az elfet, ha inkább arra menne. Nincs azonban ideje hosszasan belemenni magyarázkodásba vagy érvelésbe. A falut, még ha nincs is messze, ha bármi esélyük van arra, hogy a vihar igazi magja előtt elérjék, most kell menniük. Újra az égre néz. Bár az, hogy a másik vele tartson konkrét meghívás nélkül, eddig sem okozott neki problémát, most mégis várakozó arccal tekint vissza az óarany szemekbe a fák felett morajló sötét tömeg bámulásból.*
1205. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-05-30 19:54:41
Üzenet elküldve: 2024-05-30 19:54:41
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 602
OOC üzenetek: 154
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 602
OOC üzenetek: 154
Játékstílus: Vakmerő
//Tilosban//
*Amíg a páros az elintézendő dolgokkal foglalatoskodik, s elfolyik pár pohár ork méreg is, Bredoc kutyusa csak lustán ásít a lába mellé heveredve. Jól nevelt jószág, nem kuncsorog a nyársa húzott nyúlért, tudja jól hogy ha gazdája úgy gondolja, úgyis megszánja pár finom falattal.*
-Végül is lehet benne valami.
*Morfondírozik bölcsnek tűnően simítva végig a szakállát.*
-Akárhogy is legyen komám, ha sikerül találnod egy lepárlót és elkezded kifőzni ezt a csodalöttyöt, látogass meg egy adaggal, kipróbálnám.
*Kacsint az orkra, majd fordít egy párat a nyárson hogy mindenhol megfelelően érje a tűz és ne égjen oda csak az egyik oldala.*
-Vagy úgy.
*Bólint a férfi felé.*
-Biztos hallani lehetett volna ha egy komplett alkimista ork család bukkant volna elő a semmiből gondolom.
*Halovány mosolyt villant, azt már nem mondja hogy könnyen lehet hogy ha ez a család Artheniorban élt volna, nem kizárt hogy néhány részeg paraszt rájuk próbálta volna gyújtani a műhelyet. Ahogy ott ülnek a kellemes tűznél, a sülő vajas hús illatta kezdi körbelengni a környéket.*
-Lassan jó is lesz.
*Bök orávval oda, majd a pipáját kezdi kutatni hogy jól megtömje és rágyújthasson. Mire elszívja már ehetnek is majd.*
-Kedves tőlük hogy befogadtak.
*Tér vissza még a korábbi témára.*
-Én sem a szüleimmel nőttem fel. Bár szerettek, de könnyebb volt mindenkinek úgy, ha lovag fegyverhordozónak adtak. Ott ki tudtak tanítani, etettek és itattak is.
*Kellemes emlékeket idéz benne ez a kis nosztalgia, szeretett ott tanulni, az öreg mestereivel, még a nagypofájú suhancok is hiányoznak neki akik csak pár esztendővel lehettek idősebbek tőle.*-
-Na mindegy is, régen volt az már nemigaz? Hanem nincs szükséged valami fegyverre? Páncélra? Van egy csomó holmim amiket nem szándékozom már használni a jövőben. Megválnék tőlük olcsó áron.
*Amíg a páros az elintézendő dolgokkal foglalatoskodik, s elfolyik pár pohár ork méreg is, Bredoc kutyusa csak lustán ásít a lába mellé heveredve. Jól nevelt jószág, nem kuncsorog a nyársa húzott nyúlért, tudja jól hogy ha gazdája úgy gondolja, úgyis megszánja pár finom falattal.*
-Végül is lehet benne valami.
*Morfondírozik bölcsnek tűnően simítva végig a szakállát.*
-Akárhogy is legyen komám, ha sikerül találnod egy lepárlót és elkezded kifőzni ezt a csodalöttyöt, látogass meg egy adaggal, kipróbálnám.
*Kacsint az orkra, majd fordít egy párat a nyárson hogy mindenhol megfelelően érje a tűz és ne égjen oda csak az egyik oldala.*
-Vagy úgy.
*Bólint a férfi felé.*
-Biztos hallani lehetett volna ha egy komplett alkimista ork család bukkant volna elő a semmiből gondolom.
*Halovány mosolyt villant, azt már nem mondja hogy könnyen lehet hogy ha ez a család Artheniorban élt volna, nem kizárt hogy néhány részeg paraszt rájuk próbálta volna gyújtani a műhelyet. Ahogy ott ülnek a kellemes tűznél, a sülő vajas hús illatta kezdi körbelengni a környéket.*
-Lassan jó is lesz.
*Bök orávval oda, majd a pipáját kezdi kutatni hogy jól megtömje és rágyújthasson. Mire elszívja már ehetnek is majd.*
-Kedves tőlük hogy befogadtak.
*Tér vissza még a korábbi témára.*
-Én sem a szüleimmel nőttem fel. Bár szerettek, de könnyebb volt mindenkinek úgy, ha lovag fegyverhordozónak adtak. Ott ki tudtak tanítani, etettek és itattak is.
*Kellemes emlékeket idéz benne ez a kis nosztalgia, szeretett ott tanulni, az öreg mestereivel, még a nagypofájú suhancok is hiányoznak neki akik csak pár esztendővel lehettek idősebbek tőle.*-
-Na mindegy is, régen volt az már nemigaz? Hanem nincs szükséged valami fegyverre? Páncélra? Van egy csomó holmim amiket nem szándékozom már használni a jövőben. Megválnék tőlük olcsó áron.
1204. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-05-30 19:10:07
Üzenet elküldve: 2024-05-30 19:10:07
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Vad helyett mire találsz?//
//Második szál//
*Szokott ugyan elmélkedni, de mindig megfelelő mélységet enged csak. Ami nem tudja lerántani annak sötét mélyére igazán. Az életével együtt jár az elkerülés. Hogyha egyszer megnyílna a tudata, s útra törne a belőle kitörő emlékek hada összemosódva a leülepedett érzelmeivel, az meglehet, hogy kibírhatatlan lenne. De honnan is tudhatná bárki, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet-e, hogy ez egy feltörhetetlen lakattal lezárt páncélozott doboz, vagy nem is léteznek benne ilyesfajta érzések? Talán csak lehet minden múltbéli kihágásra úgy gondolni, hogy munka volt. És mikor letelik a munkaidő, csak azzal kell elszámolni, amit valóban szabad akaratból, fizetség nélkül művelt? Az valójában szép élet volna, még ha egyedül is töltötte. Lefestené az eget is, ha kell más bőrére. A kusza alakzatokat, amik szürkén marnak a fehérbe... a behunyt szem előtt táncoló arany foltokat, amiket a nap sugarai hagytak ott, mert előtte belebámult... a napkeltekor vöröslő csillámokat a tenger felszínén. Olyan nyugodt a világ, ha nem avatkozik bele senki. Annyi szépséget tartogat a csönd, s az is, ha azt meg lehet osztani mással.
Képeken mélázik magában, miközben az eső már buján lógatja ki formás lábait a szoknya alól. Csak egy pillanatra fordul fejével oldalvást, hogy megállapítsa a mellette fekvőről, hogy olyan, mintha odafaragták volna. Nem tudja, hogy alszik-e. De ha nem élne, akkor mestermunka volna, s biztos neves szobrász alkotta volna. Még el is mosolyodik. Mindenben képes meglátni a művészi valót, nem csak a természetben. Nem tulajdonít neki jelentőséget ugyan, csak megállapításként könyvelte el belül. Le is veszi róla az óarany íriszeit, hogy újra behunyhassa azt, még mindig nem törődve az idő kezdődő komorságával. Mintha összemosódott volna a képzelet, az álom és a valóság. Békésen lebeg és nem akarja, hogy véget érjen. Még ha tudja, hogy egyszer úgyis megtörténik.
Talán mélyebbre zuhant, mint Kyr. Sosem lenne olyan balga, hogy idegen mellett nyomja el az álom, most mégis megtörtént. Mert az ismeretlen, az nem mindig idegen. S pont annak a hangja hozza újra vissza evilágra. Hirtelen nyílnak a szemek, most már összeáll a kép, nem egy zápor készülődik, hanem valami sokkal erősebb, ami sötétséget küld jóslatként.
Gyorsan ül fel, s veszi újra birtokba a valóságot elméjével. Bólint egyet, s már siet is a fához, amin a nyúl bundája van felaggatva. Talán értékes lehet a másiknak, ő már el is felejtette. De elhozza, s elkezdi ő is magára ölteni a vékony kabátot, ami jóleső melegséggel tölti el. Fel sem fogta, hogy az árny hozott némi hűvös libabőrt is ajándékként.*
- Na jó, de hova?
*Tudatosul, hogy úgy szedelőzködik, mintha megmenekülhetne attól, ami rá vár. A kikötő tényleg messze van, a fák alatt pedig nem biztos, hogy jó móka egy helyben megvárni, míg a villámok teszik a dolgukat. Mégis a tisztás lehet a legalkalmasabb hely, a bőrigázást már elfogadta. Az övet el is felejtette. Felhúzza hát kabátját, hogy szabaddá tegye a bőrnadrágja derekát, hogy úgy fűzze bele azt, majd a táskát is. Nem vacakol sokáig, közel megy a félvérhez, hogy segítségére lehessen, ha szükséges. A hagymákat azért elteszi, biztos, ami biztos. Bár az éhhalál most nincs annyira közel, mint a vihar által okozott lehetséges katasztrófa.*
//Második szál//
*Szokott ugyan elmélkedni, de mindig megfelelő mélységet enged csak. Ami nem tudja lerántani annak sötét mélyére igazán. Az életével együtt jár az elkerülés. Hogyha egyszer megnyílna a tudata, s útra törne a belőle kitörő emlékek hada összemosódva a leülepedett érzelmeivel, az meglehet, hogy kibírhatatlan lenne. De honnan is tudhatná bárki, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet-e, hogy ez egy feltörhetetlen lakattal lezárt páncélozott doboz, vagy nem is léteznek benne ilyesfajta érzések? Talán csak lehet minden múltbéli kihágásra úgy gondolni, hogy munka volt. És mikor letelik a munkaidő, csak azzal kell elszámolni, amit valóban szabad akaratból, fizetség nélkül művelt? Az valójában szép élet volna, még ha egyedül is töltötte. Lefestené az eget is, ha kell más bőrére. A kusza alakzatokat, amik szürkén marnak a fehérbe... a behunyt szem előtt táncoló arany foltokat, amiket a nap sugarai hagytak ott, mert előtte belebámult... a napkeltekor vöröslő csillámokat a tenger felszínén. Olyan nyugodt a világ, ha nem avatkozik bele senki. Annyi szépséget tartogat a csönd, s az is, ha azt meg lehet osztani mással.
Képeken mélázik magában, miközben az eső már buján lógatja ki formás lábait a szoknya alól. Csak egy pillanatra fordul fejével oldalvást, hogy megállapítsa a mellette fekvőről, hogy olyan, mintha odafaragták volna. Nem tudja, hogy alszik-e. De ha nem élne, akkor mestermunka volna, s biztos neves szobrász alkotta volna. Még el is mosolyodik. Mindenben képes meglátni a művészi valót, nem csak a természetben. Nem tulajdonít neki jelentőséget ugyan, csak megállapításként könyvelte el belül. Le is veszi róla az óarany íriszeit, hogy újra behunyhassa azt, még mindig nem törődve az idő kezdődő komorságával. Mintha összemosódott volna a képzelet, az álom és a valóság. Békésen lebeg és nem akarja, hogy véget érjen. Még ha tudja, hogy egyszer úgyis megtörténik.
Talán mélyebbre zuhant, mint Kyr. Sosem lenne olyan balga, hogy idegen mellett nyomja el az álom, most mégis megtörtént. Mert az ismeretlen, az nem mindig idegen. S pont annak a hangja hozza újra vissza evilágra. Hirtelen nyílnak a szemek, most már összeáll a kép, nem egy zápor készülődik, hanem valami sokkal erősebb, ami sötétséget küld jóslatként.
Gyorsan ül fel, s veszi újra birtokba a valóságot elméjével. Bólint egyet, s már siet is a fához, amin a nyúl bundája van felaggatva. Talán értékes lehet a másiknak, ő már el is felejtette. De elhozza, s elkezdi ő is magára ölteni a vékony kabátot, ami jóleső melegséggel tölti el. Fel sem fogta, hogy az árny hozott némi hűvös libabőrt is ajándékként.*
- Na jó, de hova?
*Tudatosul, hogy úgy szedelőzködik, mintha megmenekülhetne attól, ami rá vár. A kikötő tényleg messze van, a fák alatt pedig nem biztos, hogy jó móka egy helyben megvárni, míg a villámok teszik a dolgukat. Mégis a tisztás lehet a legalkalmasabb hely, a bőrigázást már elfogadta. Az övet el is felejtette. Felhúzza hát kabátját, hogy szabaddá tegye a bőrnadrágja derekát, hogy úgy fűzze bele azt, majd a táskát is. Nem vacakol sokáig, közel megy a félvérhez, hogy segítségére lehessen, ha szükséges. A hagymákat azért elteszi, biztos, ami biztos. Bár az éhhalál most nincs annyira közel, mint a vihar által okozott lehetséges katasztrófa.*
1203. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-05-30 18:29:07
Üzenet elküldve: 2024-05-30 18:29:07
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Vad helyett mire találsz?//
//Második szál//
*A magány számára olyan, mint egy megbízható útitárs. Nem megfejtendő rejtély, s nem megtörni való átok, bár olykor annyira elviselhetetlen, hogy éjszakákat volna képes végigüvölteni a szorításában, mégsem gondolkodott soha azon, hogy miért, hogyan lehetne megtörni, hogy keresnie kellene valakit, aki elűzi. Olyan fajta mély beletörődése ez a melankolikusoknak, amit csak az érthet, aki maga is átélte. Ami valójában elviselhetetlen a magányában, az a tudat, hogy volt olyan, amikor nem volt az. Sosem volt társaságkedvelő, de ennyire egyedül sem. Ha csak ezt a gondolatot el tudná felejteni.. Magány és magány között is van különbség, és amennyire elcsépelt, legalább annyira igaz, hogy egyedül lenni nem feltétlenül jelenti, hogy valaki magányos. Attól, hogy a nő egyedül találta reggel, a szarvasokra lesve, még nem lehetett biztos benne, hogy a férfi magányos is - s attól, hogy most egymás mellett fekszenek, szinte teljesen némán, nem jelenti, hogy magányosak lennének. Sőt. Ez a csendes megértés valójában mélyebbre vezet, mint ahova a szavak valaha is képesek lennének elérni.
A nő pedig ezúttal letesz róla, hogy újra feltegye a fontosságra vonatkozó kérdését, így gond nélkül kibújhat a válaszadás elől. Zavartalanul fekszik a helyén, s miután a másik azt is elutasítja, hogy segítsen neki vágni, és visszadől a fűbe anélkül, hogy jó darabig újra megszólalna, ő is hagyja magát beleveszni a szélhajtotta felhők látványába. Mint egy horgony. Vagy egy hajó. Egyszerre menekíti, és nyújt biztos pontot a látványuk.
Egy idő után behunyja a szemét, abba a sajátos, félálom közeli állapotban lebegve, ahol minden szabály görbíthető, ahol nem létezik az idő fogalma, és ahonnan egy lélegzetvételre van az igazi álom. Mégsem engedi meg azonban magának, hogy elaludjon, még ha úgy is néz ki kívülről, mint egy háborítatlanul szendergő szobor. A szelet hallgatja, a levelek zizegését, az erdősáv fiatal fáit, miközben lassan elhalkulnak a méhek és a bogarak, és egy idő után, fokozatosan a nap melege s szagok is megváltoznak. Hogy mikor tanulja meg egy gyerek, hogy mit jelent 'esőszag', és hogy a napsütésnek miért van szaga, nem tudná megmondani, de nem is bölcs, hogy ezen elmélkedjen. Csupán a szemét nyitja ki, ahogy megérzi a változást az érzékszervein. Évek óta él az itteni falvak környékén, s bár nem szülőföldje, mégis megtanulta a helybeliektől, hogy mire figyeljen. Ezúttal azonban lehet, hogy elszámolta magát. Ha azzal nem is, hogy esni fog, azzal hogy mikor, mennyit, és hogyan, azzal biztosan.
Váratlanul ül föl a helyén. Egy pillanatra végigpillant az égen, a sötétszürke, tépett szélű felhőkön, körbe a kifakult, elnémult tájon, majd felállva az alkarvédőiért nyúl. Gyakorlott, gyors mozdulatokkal veszi vissza őket, a fogával tartva ellen, amíg csomót köt rájuk. Futólag néz vissza közben a nőre; ha az esetleg alszik, akkor a megszokottnál valamivel hangosabban szól hozzá, még akár finoman meg is lökve a lábát:*
- Szedd össze a cuccod. Mennünk kell.
*A levélen hagyott késéért nyúl, a nyárs elé guggolva, hogy elkezdje lebontani a nyúlról a combokat.*
- Idehozod? *kérdezi közben, az állával bökve csak a nem messze, ágra lógatott bunda felé.*
//Második szál//
*A magány számára olyan, mint egy megbízható útitárs. Nem megfejtendő rejtély, s nem megtörni való átok, bár olykor annyira elviselhetetlen, hogy éjszakákat volna képes végigüvölteni a szorításában, mégsem gondolkodott soha azon, hogy miért, hogyan lehetne megtörni, hogy keresnie kellene valakit, aki elűzi. Olyan fajta mély beletörődése ez a melankolikusoknak, amit csak az érthet, aki maga is átélte. Ami valójában elviselhetetlen a magányában, az a tudat, hogy volt olyan, amikor nem volt az. Sosem volt társaságkedvelő, de ennyire egyedül sem. Ha csak ezt a gondolatot el tudná felejteni.. Magány és magány között is van különbség, és amennyire elcsépelt, legalább annyira igaz, hogy egyedül lenni nem feltétlenül jelenti, hogy valaki magányos. Attól, hogy a nő egyedül találta reggel, a szarvasokra lesve, még nem lehetett biztos benne, hogy a férfi magányos is - s attól, hogy most egymás mellett fekszenek, szinte teljesen némán, nem jelenti, hogy magányosak lennének. Sőt. Ez a csendes megértés valójában mélyebbre vezet, mint ahova a szavak valaha is képesek lennének elérni.
A nő pedig ezúttal letesz róla, hogy újra feltegye a fontosságra vonatkozó kérdését, így gond nélkül kibújhat a válaszadás elől. Zavartalanul fekszik a helyén, s miután a másik azt is elutasítja, hogy segítsen neki vágni, és visszadől a fűbe anélkül, hogy jó darabig újra megszólalna, ő is hagyja magát beleveszni a szélhajtotta felhők látványába. Mint egy horgony. Vagy egy hajó. Egyszerre menekíti, és nyújt biztos pontot a látványuk.
Egy idő után behunyja a szemét, abba a sajátos, félálom közeli állapotban lebegve, ahol minden szabály görbíthető, ahol nem létezik az idő fogalma, és ahonnan egy lélegzetvételre van az igazi álom. Mégsem engedi meg azonban magának, hogy elaludjon, még ha úgy is néz ki kívülről, mint egy háborítatlanul szendergő szobor. A szelet hallgatja, a levelek zizegését, az erdősáv fiatal fáit, miközben lassan elhalkulnak a méhek és a bogarak, és egy idő után, fokozatosan a nap melege s szagok is megváltoznak. Hogy mikor tanulja meg egy gyerek, hogy mit jelent 'esőszag', és hogy a napsütésnek miért van szaga, nem tudná megmondani, de nem is bölcs, hogy ezen elmélkedjen. Csupán a szemét nyitja ki, ahogy megérzi a változást az érzékszervein. Évek óta él az itteni falvak környékén, s bár nem szülőföldje, mégis megtanulta a helybeliektől, hogy mire figyeljen. Ezúttal azonban lehet, hogy elszámolta magát. Ha azzal nem is, hogy esni fog, azzal hogy mikor, mennyit, és hogyan, azzal biztosan.
Váratlanul ül föl a helyén. Egy pillanatra végigpillant az égen, a sötétszürke, tépett szélű felhőkön, körbe a kifakult, elnémult tájon, majd felállva az alkarvédőiért nyúl. Gyakorlott, gyors mozdulatokkal veszi vissza őket, a fogával tartva ellen, amíg csomót köt rájuk. Futólag néz vissza közben a nőre; ha az esetleg alszik, akkor a megszokottnál valamivel hangosabban szól hozzá, még akár finoman meg is lökve a lábát:*
- Szedd össze a cuccod. Mennünk kell.
*A levélen hagyott késéért nyúl, a nyárs elé guggolva, hogy elkezdje lebontani a nyúlról a combokat.*
- Idehozod? *kérdezi közben, az állával bökve csak a nem messze, ágra lógatott bunda felé.*
1202. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-05-29 23:07:19
Üzenet elküldve: 2024-05-29 23:07:19
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 242
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 242
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//A dallamok sohase tiszták//
*A karmazsin hajnalba mártott, misztikusan derengő kalászok között két utazó furcsa kontrasztja uralja a városba vezető utat. Míg egyikük maga a két lábon járó éjszaka, addig a másik a mindent beragyogó nappal. De ez a nappal most másabb, mint amit Ras megszokott. Csendesebb, bizonytalanabb, tapogatózóbb. Mint akinek újra fel kell fedeznie a derűt abban a forróságban, ami a lényével jár.
A sötét árny ebben több, mint segítőkész. Most nem vágyja a pezsgést, s a vele járó hangzavart. Egyetlen, képpé formált cél létezik csak a számára, s ezt eltántoríthatatlanul üldözi. Minél előbb Arthenior utcáit akarja taposni.
Ez a megfékezhetetlen tenni akarás már a régi Rasdehert idézi, ki ott is a lehetőségeket keresi, hol mások csak romlást, s szenvedést vizionálnak. Talán nem látja, hogy mekkora a baj? Minden bizonnyal tisztában vele. De uralkodnia kell az érzésein, és elhinni, hogy sikerülhet. Sikerülhet visszaszereznie a régi Rovénát! Hisz ki fog hinni benne, ha ő is képtelen rá?!
Az éjjel így sem volt képes álomra hajtania a fejét. Az izgatottság mindig átbillentette a legnagyobb mélyponton, s mielőtt végre elbóbiskolt volna, egy újabb gondolat rágta be magát az agyába. A szemei alatt keletkezett szarkalábak, és a szemfehérjébe utat vájt vörös patakok jelzik ugyan a kialvatlanságát, ez fizikailag egyelőre mégsem ütközik ki rajta. Lábai úgy róják a porlepte utat, mintha sosem fáradnának el.
Ha rajta múlna, most szavak nélkül vágnának át a szántók végeláthatatlan pusztaságán, ám Rovéban nem csitul a vihar. Újabb kérdések törnek fel belőle, melyekre nehéz válaszolni. Ha Ras megoszthatná vele saját torz emlékeit, azzal is jobban járnának, mint a felesleges szócsépléssel. Mi van, ha amit mond, csak ismét a szakadék szélére sodorja a lányt? A tábortűznél merengve arra jutott, hogy jobb, ha egyelőre csak annyit jártatja a pofáját, amennyit feltétlen muszáj.
Csak akkor veszi észre, hogy párja lemaradt tőle, mikor már szűk négy lépés távolság keletkezik kettejük közt. Ekkor jobbjával hátralép, s mellkasát párhuzamossá teszi az út szélével. Nem fordul teljesen a nő irányába. Valójában egy percet sem akar itt időzni, de legbelül tudja, hogy meg kell hagynia a teret szárnyaszegett madárkájának.*
- Ha az a kérdés, hogy még mindig szeretlek-e, akkor a válaszom igen. Legutóbb is bebizonyítottad, hogy még mindig ugyanaz az ember vagy, mint azelőtt.
*Hazudja rezzenéstelen arccal. Az igaz, hogy még mindig ugyanúgy szereti, mint eddig, másképp most nem lenne itt vele. Másrészt viszont a sok hasonlóság ellenére, csak régi önmagának utánzataként tekint rá a férfi. Hisz ha ugyanaz az ember lenne, miért igyekezne ennyire, hogy rendbe hozzák?
Szerencsére nem időznek sokáig, s hamarosan folytathatják az útjukat, ám a hallgatásnak immár vége. A barna szépség nyelve hirtelen úgy megered, hogy Ras alig bírja követni. De a látóhatáron már feltűnnek azok a jelek, melyekről a megfáradt utazó sejtheti, hogy hamarosan eléri Arthenior városát.*
- Nézd Rové, látod ott a hidat? Ha azon átkeltünk, akkor már Artheniorban leszünk!
*Próbálja úgy terelni a témát, hogy az ne tűnjön fel a másiknak. Az igazság az, hogy nem vágyja most azokat a csókokat. Egy hazug világ szülötteinek tűnnének, melyhez korábbi áruló szavai után nincs gusztusa. Hisz korábban sosem volt szüksége arra, hogy szerelmének hazudjon, s nem most akar ebből rendszert csinálni.*
*A karmazsin hajnalba mártott, misztikusan derengő kalászok között két utazó furcsa kontrasztja uralja a városba vezető utat. Míg egyikük maga a két lábon járó éjszaka, addig a másik a mindent beragyogó nappal. De ez a nappal most másabb, mint amit Ras megszokott. Csendesebb, bizonytalanabb, tapogatózóbb. Mint akinek újra fel kell fedeznie a derűt abban a forróságban, ami a lényével jár.
A sötét árny ebben több, mint segítőkész. Most nem vágyja a pezsgést, s a vele járó hangzavart. Egyetlen, képpé formált cél létezik csak a számára, s ezt eltántoríthatatlanul üldözi. Minél előbb Arthenior utcáit akarja taposni.
Ez a megfékezhetetlen tenni akarás már a régi Rasdehert idézi, ki ott is a lehetőségeket keresi, hol mások csak romlást, s szenvedést vizionálnak. Talán nem látja, hogy mekkora a baj? Minden bizonnyal tisztában vele. De uralkodnia kell az érzésein, és elhinni, hogy sikerülhet. Sikerülhet visszaszereznie a régi Rovénát! Hisz ki fog hinni benne, ha ő is képtelen rá?!
Az éjjel így sem volt képes álomra hajtania a fejét. Az izgatottság mindig átbillentette a legnagyobb mélyponton, s mielőtt végre elbóbiskolt volna, egy újabb gondolat rágta be magát az agyába. A szemei alatt keletkezett szarkalábak, és a szemfehérjébe utat vájt vörös patakok jelzik ugyan a kialvatlanságát, ez fizikailag egyelőre mégsem ütközik ki rajta. Lábai úgy róják a porlepte utat, mintha sosem fáradnának el.
Ha rajta múlna, most szavak nélkül vágnának át a szántók végeláthatatlan pusztaságán, ám Rovéban nem csitul a vihar. Újabb kérdések törnek fel belőle, melyekre nehéz válaszolni. Ha Ras megoszthatná vele saját torz emlékeit, azzal is jobban járnának, mint a felesleges szócsépléssel. Mi van, ha amit mond, csak ismét a szakadék szélére sodorja a lányt? A tábortűznél merengve arra jutott, hogy jobb, ha egyelőre csak annyit jártatja a pofáját, amennyit feltétlen muszáj.
Csak akkor veszi észre, hogy párja lemaradt tőle, mikor már szűk négy lépés távolság keletkezik kettejük közt. Ekkor jobbjával hátralép, s mellkasát párhuzamossá teszi az út szélével. Nem fordul teljesen a nő irányába. Valójában egy percet sem akar itt időzni, de legbelül tudja, hogy meg kell hagynia a teret szárnyaszegett madárkájának.*
- Ha az a kérdés, hogy még mindig szeretlek-e, akkor a válaszom igen. Legutóbb is bebizonyítottad, hogy még mindig ugyanaz az ember vagy, mint azelőtt.
*Hazudja rezzenéstelen arccal. Az igaz, hogy még mindig ugyanúgy szereti, mint eddig, másképp most nem lenne itt vele. Másrészt viszont a sok hasonlóság ellenére, csak régi önmagának utánzataként tekint rá a férfi. Hisz ha ugyanaz az ember lenne, miért igyekezne ennyire, hogy rendbe hozzák?
Szerencsére nem időznek sokáig, s hamarosan folytathatják az útjukat, ám a hallgatásnak immár vége. A barna szépség nyelve hirtelen úgy megered, hogy Ras alig bírja követni. De a látóhatáron már feltűnnek azok a jelek, melyekről a megfáradt utazó sejtheti, hogy hamarosan eléri Arthenior városát.*
- Nézd Rové, látod ott a hidat? Ha azon átkeltünk, akkor már Artheniorban leszünk!
*Próbálja úgy terelni a témát, hogy az ne tűnjön fel a másiknak. Az igazság az, hogy nem vágyja most azokat a csókokat. Egy hazug világ szülötteinek tűnnének, melyhez korábbi áruló szavai után nincs gusztusa. Hisz korábban sosem volt szüksége arra, hogy szerelmének hazudjon, s nem most akar ebből rendszert csinálni.*
1201. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-05-29 17:46:51
Üzenet elküldve: 2024-05-29 17:46:51
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Vad helyett mire találsz?//
//Második szál//
*Sok mindent szeretne Ril, de beilleszkedni nem. Nagyon jól elfunkcionál egyedül is, s néha azt hiszi ez is jár neki. Vagy ez a való. Persze, ha olyan társak szegődnének mellé, akikkel komfortosan érzi magát, az felemelő is lehet akár, de mindenáron nem keresgél. Kyr-t sem kereste, mégis itt van. Vonzotta valami láthatatlan, ami talán pont az az aura, ami vele jár. Talán tévútnak hatott az első miért, most mégis egymás mellett fekszenek a fűben, bámulva a végtelen eget, s hazugság lenne azt mondania, hogy nem élvezi. Nem az az élvezet, amikor nem fér a bőrébe, hanem az, amikor nem kell mást magára aggatni, mint ami. Természetes, olyannyira, mint az, ahol most éppen vannak. Ha ilyen érzés a társasága, akkor lehet érdekes az, amit fontosnak tart. *
- Van, hogy sokat, van, hogy semmit.
*Vigyorodik el ismét, de nem firtatja. Már rátelepedett, hogy minden úgyis alakul a saját medrében, s ha az az, hogy csak annyit tapasztal meg a másikból, amennyi éppen most van, az is bőven elég. Mert igazibbnak hat, mint egy felszínes beszélgetés, vagy a legmélyebbre menő filozofálás.
Az otthon kérdése sem bírta szóra, már-már jót mulat azon, hogy valakit a puszta lélegzetvételéből kell megismerni. Sőt, igazából nem kell. Olyan, mintha mindig itt lett volna. Valami ebből fakadó átsuhanó szellő ingatja meg, mert a kellemeshez is igen nehezen lehet hozzászokni, ha nem jutott belőle sok. Talán ez késztette arra, hogy kimozduljon a helyzetből és megkérdezze, nem-e menne a másik. De amilyen gyorsan jött a gondolat, olyan hamar is illan el, ahogy amikor amaz feltápászkodás helyett csak ismét segítségére lenne a nyúllal. *
- Nem, még nem.
*S vissza is tér a nem is olyan régi pózhoz, visszaereszkedik, hogy tarkóját ismét a fű csiklandozza és kémlelhesse az eget.
Most jó ideig nem szólal meg. Az óaranyak nem tesznek mást, mint kémlelik az eget és annak minden változását. Hogyan lesz a kevésből sok, a fehérből szürke. Igaza lehet a másiknak, ebből tényleg eső lehet. Cseppet sem bánja, ámbár tudja, hogy elég messze van a kikötőtől. Az álom is el tudná itt nyomni a félvér mellett, hogyha nem érezné, hogy szedelőzködni kéne, bár teljesen mindegy, hogy táskája és kabátja itt a földön lesz-e vizes, vagy rajta. Így végül nem mozdul. Talán majd a homlokát érő első cseppek felugrasztják, de most úgy képzeli az sem lenne ellenére. Az eső illata, a felverődő por és növények aromája most hívogatóbb bárminél. *
//Második szál//
*Sok mindent szeretne Ril, de beilleszkedni nem. Nagyon jól elfunkcionál egyedül is, s néha azt hiszi ez is jár neki. Vagy ez a való. Persze, ha olyan társak szegődnének mellé, akikkel komfortosan érzi magát, az felemelő is lehet akár, de mindenáron nem keresgél. Kyr-t sem kereste, mégis itt van. Vonzotta valami láthatatlan, ami talán pont az az aura, ami vele jár. Talán tévútnak hatott az első miért, most mégis egymás mellett fekszenek a fűben, bámulva a végtelen eget, s hazugság lenne azt mondania, hogy nem élvezi. Nem az az élvezet, amikor nem fér a bőrébe, hanem az, amikor nem kell mást magára aggatni, mint ami. Természetes, olyannyira, mint az, ahol most éppen vannak. Ha ilyen érzés a társasága, akkor lehet érdekes az, amit fontosnak tart. *
- Van, hogy sokat, van, hogy semmit.
*Vigyorodik el ismét, de nem firtatja. Már rátelepedett, hogy minden úgyis alakul a saját medrében, s ha az az, hogy csak annyit tapasztal meg a másikból, amennyi éppen most van, az is bőven elég. Mert igazibbnak hat, mint egy felszínes beszélgetés, vagy a legmélyebbre menő filozofálás.
Az otthon kérdése sem bírta szóra, már-már jót mulat azon, hogy valakit a puszta lélegzetvételéből kell megismerni. Sőt, igazából nem kell. Olyan, mintha mindig itt lett volna. Valami ebből fakadó átsuhanó szellő ingatja meg, mert a kellemeshez is igen nehezen lehet hozzászokni, ha nem jutott belőle sok. Talán ez késztette arra, hogy kimozduljon a helyzetből és megkérdezze, nem-e menne a másik. De amilyen gyorsan jött a gondolat, olyan hamar is illan el, ahogy amikor amaz feltápászkodás helyett csak ismét segítségére lenne a nyúllal. *
- Nem, még nem.
*S vissza is tér a nem is olyan régi pózhoz, visszaereszkedik, hogy tarkóját ismét a fű csiklandozza és kémlelhesse az eget.
Most jó ideig nem szólal meg. Az óaranyak nem tesznek mást, mint kémlelik az eget és annak minden változását. Hogyan lesz a kevésből sok, a fehérből szürke. Igaza lehet a másiknak, ebből tényleg eső lehet. Cseppet sem bánja, ámbár tudja, hogy elég messze van a kikötőtől. Az álom is el tudná itt nyomni a félvér mellett, hogyha nem érezné, hogy szedelőzködni kéne, bár teljesen mindegy, hogy táskája és kabátja itt a földön lesz-e vizes, vagy rajta. Így végül nem mozdul. Talán majd a homlokát érő első cseppek felugrasztják, de most úgy képzeli az sem lenne ellenére. Az eső illata, a felverődő por és növények aromája most hívogatóbb bárminél. *
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160