//Álomemlékek//
~ Az, ki erejét a szenvedőkkel, ártatlanokkal szemben fordítja, maga is szenvedni fog! ~ *A tű hegyéről lecsöppenő miazmán megcsillan a fény, a szerzetes úgy érzi saját tükörképét látja viszont, miközben ránéz. Kifejezéstelen tekintettel bámulja, hisz ilyen az ember, ha sokáig ugyanazt a fájdalmat tapasztalja, érzéketlen lesz rá. Arcán keresztül, kasul sorakoznak a hegek, melyek azonban gyorsan gyógyulnak, csak a fekete nedv marad meg, mely lassan megszínezi vérét, teljesen egybeolvad vele. Mire az utolsót is felróják arcára, vélhetően egész testén mozognak majd, jelezvén bármikor feltörő indulatait, érzelmeit.*
~ Sohasem tudod elrejteni többé, mi benned rejlik, egészen addig, amíg meg nem érdemled azt. Senki sem engedheti meg magának, hogy a benne rejlő gonosz ne kerülhessen felszínre, s megbújjon az ártatlanok előtt. ~ *A szerzetes bólint, hisz kezéhez emlékei szerint vér tapad, bár ezek oly homályos, oly háttérbe szorult emlékek, hogy nem is bizonyos benne, hogy megtörténtek.*
~ Talán csak álom volt csupán. ~
~ Talán, most is álmodsz, fiam! ~
//Visszatérés Vadvédbe//
*Tenger mélyén sétál, járása nehézkes, levegője fogy, felfelé vágyik, de nem megy. Egyszerűen nem megy. Talpa alatt a felverődő iszap veszi körbe, s olykor eltűnik a zavaros mélyben, ahogy sétál előre, földöntúli látványként tárul szeme elé a mély.*
~ Megfulladok. Hol vagytok? ~ *Lassan megrázza fejét, haja lebeg a vízben, csuklyája tarkójára szorítva, s emlékeiben kutat. Neveket akar kimondani, melyek nem jönnek a szájára, a faleveleket elfújta a szél, a buborékok elúsztak, s elpukkantak. Csak néha-néha látja meg, a víz alatt lebegő zöld hínárlevelek között megvillanó arcukat, ahogyan egymásra mosolyognak, de rá nem. Nem látják őt.*
~ Hát itt vagyok! Segítsetek! ~ *Hangja nem hallatszik a mélyben, elhal, fojtott és elnyomott. Kezével kutat a hínárban, de mire odaér, már nem talál ott semmit és senkit, csak az ásító mély sötétsége várja osztályrészéül.*
//Álomemlékek//
~ Bevégeztetett. Élj hát Umon. Élj hát Umon Palasan! ~ *A hang reszelősen suttogó, a vének vénje nyújtja felé tenyerét, hogy a fekete fát átölelő kígyót ábrázoló pecsétgyűrűjét átvehesse tőle.*
~ A te döntésed, hogy viseled-e. Hátralévő életed során el kell döntened, kit szolgálsz. A Fekete Fát, vagy a Kígyót, fiam? Ha rajtad van, megsegít, szabályoz, elfojt, de a benned rejlő éltető nedvet táplálja. Ha leveszed, stigmáid eltűnnek egy idő után, s normális életet élhetsz, egészen addig, míg valódi éned felszínre nem kerül. Nehéz döntés, fiam, ezzel együtt kell élned, egyedül. De vigyázz, bárhogy is döntesz, a Kígyó próbálkozni fog, erős ölelése mindig szorul a fán. ~ *Apái mind elfordulnak tőle, küldetésük bevégeztetett, feladatukat elvégezték, s érzelemmentesen, búcsú nélkül távoznak. Arthenior főterén, szemébe húzott csuklyával, Umon Palasan gyermeki aggyal csodálja a várost, melyhez foghatót nem látott még soha.*
//Visszatérés Vadvédbe//
*Teste lágyan ringatózik a lovon, miközben átlépik Vadvéd kapuját, de ő messze jár, talán túl messze már. Az arcára és fejére tapadt sárba vörös, de tiszta csíkokat rajzol a szivárgó vér, erős kontrasztot alkotva stigmáival, melyek nem mozdulnak. A korábban meggyűlő fellegek lassan eloszlanak, s a napfény az erőd udvarán játszik, mint pajkos gyermekek, kergetik egymást a sugarak. A gyakorlótér homokszemei megannyi apró drágakőként sziporkáznak, a szerzetes lehunyt szemei alatt is érzi, nem idevaló mit tett, bár nem jut eszébe mi az. Egyben azonban biztos, nem érdemli meg, hogy befogadják, így magányos útját járja a tenger fenekén, egyedül. Hol társra nem lel, ártani sem tud.*
~ Vigyázzatok egymásra, barátaim! ~ *A napsugarak, mintha szelíden mosolygó arcát akarnák összemaszatolni, miközben a tenger fenéken lassan felemelt kézzel int a vízben lebegő hínárlevelek közé, s a sós vízzel, apró, sós könnycseppek keverednek.*