//Eseménydús nap//
//Séta//
~Én is?! Vagy... biztos rosszul hallottam.~
*Nem hisz a fülének, de a folytatás még jobban megdöbbenti. Nem hitte, hogy egyáltalán választ kap a kérdésére, nemhogy ilyet. Láthatóan Sharallt nagyon felkavarta vele, és ettől rögtön bűntudata támad.*
~Nem is annyira fontos, inkább ne tudjam meg soha, minthogy elrontsam a kedvét.~
*A kérdésen és a stíluson azonban annyira meglepődik, hogy megtorpan és csak mered a férfira, miközben halk szabadkozásba kezd.*
~Félt? Tőlem?~
-Én... nem örülök. Én... nem akartam. Sajnálom.
*Zavarodottan ráncolja össze a szemöldökét. Szinte minden mondatába közbe szeretne szólni, hogy elmondja nincs igaza a férfinek, de egy hang sem jön ki a torkán.*
~Több emberség szorult beléd, mint a legtöbbekben, akiket ismerek.~
*Észre sem veszi, de lassan elnyílnak az ajkai a csodálkozástól.*
~Sosem akartam elvenni tőled semmit...~
*Nem egészen érti, hogy mit adott ő ahelyett, amit akarata ellenére elvett, de abban biztos, hogy fájdalmasan keveset.*
~Nem kell megváltoznod, ha nem akarsz. Bármilyen vagy, pont úgy vagy jó, ahogy. De ha akarsz, bármire képes vagy.~
*A fejét kezdi rázni a férfi halálának gondolatára és hitetlenkedve hallgatja, hogy mennyire lenézi magát.*
~Nem, azt ne! Nem halhatsz meg!~
*Azonnal megfogalmazódik benne a gondolat, hogy a hang valószínűleg Sharall lelkiismerete, amiről mindenképp beszélnie kell, ha nem is vele, de valakivel, aki segíthet megérteni. Az utolsó mondat azonban végképp összezavarja.*
~Elmentünk? Mintha mi hagytuk volna ott... Miért nem szólt? Miért nem jelzett, hogy baj van? Miért nem vettem észre, hogy valami nem stimmel? A saját bizonytalanságommal voltam elfoglalva.~
*Gondolatban elhúzza a száját, aztán ahogy megint a férfi arcára néz, a szíve szakad meg a könnyeitől. Nem sír, hősiesen tartja magát, amit Nara nagyon becsül benne, de látszik, hogy nagyon szenved, amitől az ő szíve is összeszorul. Végül mikor Sharall leroskad a földre, végképp elszégyelli magát és megbánja, hogy egyáltalán megkérdezte. Ugyanakkor, mégsem bánja, mert most a szívében újra remény gyúl. Még mindig nem jut szóhoz, ezért közelebb lép a férfihez és felé nyúl. Megáll a mozdulatban, de aztán erőt vesz magán és lélegzetét visszafolyva mégis hozzáér. Megsimítja a fejét, letérdel elé, és homlokát is nekitámasztja, ha sikerül. Lehunyja a szemét, és végül csak annyit mond.*
-Sosem vesztettél el. Azt hittem te löktél el magadtól.
*Talán még mindig túl zavaros ez az egész. Talán a remény elferdíti az igazságot és félre értette a férfi szavait.*
~Nem számít. Rosszabb nem lehet, mint az, mikor azt hittem, egy szó nélkül elhagyott minket.~
-Sajnálom, hogy megkérdeztem. Nem akartam elrontani a kedved.
*Mondja őszintén, és szemével Sharall tekintetét keresi, ha az ránéz. Elgondolkodik, aztán kénytelen feltenni még egy kérdést.*
-Mihez kezdünk most?
*Nem akar ráakaszkodni, ha az nem kér belőle, de még mindig úgy gondolja, hogy ők elég jó páros ahhoz, hogy megoldják a problémákat. Ha Sharall nem áll készen mélyebb kapcsolatra, ő akkor is legalább a barátja szeretne lenni, hogy mellette maradhasson. Ennek úgy érzi hangot is kell adnia, még ha a másik nem is fog egyetérteni vele.*
-Bármit meg tudunk beszélni, és megoldunk, csak beszélj hozzám! Mondd el mi bánt!
*Megakad egy pillanatra, de aztán mégis befejezi.*
-Csak ne hagyj itt többet szó nélkül! Kérlek.
*Még a gondolattól is összeszorul a szíve és gombóc nő a torkában. Megérti, ha nem akarja a lányt, de ő nem akar többé egyedül maradni, és a viszonzatlan érzések is jobbak, ha itt van, mint nélküle a magány.*