//Álmok esője//
//Első Venár Lakoma//
*Vár és vár a válaszra, miközben a férfi arcát fürkészi és egyre jobban reszket a hideg esőben. Már épp kezdi feladni mikor az ork végre megszólal.*
~Hogy mit? Az eső illatát? Hát… őőő… de, én is szeretem.~
*Az előbbi feszült várakozásból egy sóhajjal kienged, előre ejti vállait és a földet kezdi tanulmányozni, ahol az esőcseppek lekoppannak és kis tócsákba gyűlnek. Nem bír Sharall szemébe nézni és már nem küzd, hogy visszatartsa a szeméből kibuggyanó könnycseppeket. Ám a férfi akadozva folytatja és bár alig lehet érteni, hogy mit mond, Nara fülét megüti egy szó. Zavarodottan kapja vissza tekintetét a másik arcára.*
~Mit mondott?~
*Sharall végre kimondta azt a szót, ami oly félelmetes minden férfinak, mert olyan erő van benne, amit nem tudnak fizikai erővel legyőzni. Ezen felbuzdulva végre kimondja mit érez, Nara pedig csak meglepetten és zavartan pislog rá.*
~Szeret? Engem? Ez csak valami vicc. Biztosan nem is úgy értette.~
*Nem meri elhinni amit hall. Félve várja, hogy az ork elnevesse magát, vagy megint egyszerűen ott hagyja, vagy talán megint dühös lesz rá és kiabálni kezd vele. Mozdulatlanul áll és meredten néz a férfi szemébe, aki közelebb lép hozzá és a haját kisimítja az arcából, Nara pedig nem tehet róla, de elé megy minden érintésnek és készséggel emeli meg az állát, hogy még egy apró pillanattal tovább érhessen hozzá. Olyan csodálattal néz Sharallra, mint soha, senki másra. Ahogy az arcához hajol, Nara reszketése már nem az esőtől, vagy a hidegtől van. Úgy érzi, mintha a gyomrában kicsi madárkák repdesnének és amikor Sharall arca olyan közel van, hogy érzi a meleg leheletét a bőrén, Nara egyszerűen elfelejt levegőt venni. A férfi szavaira csak bólint.*
~Lakoma? Milyen lakoma? Ja igen. Én vizes? Oh, persze, esik.~
*A lány megkövülten áll ott, ahol Sharall elengedi és még mindig alig hiszi el az iménti beszélgetés hova jutott. Félszeg mosolyt küld a férfi felé és mikor az csókot dob neki, kis híján elalél ott az előtér kövén. Még néz utána egy két lélegzetvétel erejéig, aztán mint az őz, aki meghallja az ág reccsenését megugrik, és rohan fel a lépcsőkön egészen a szobájáig. Gondolkodás nélkül dobálja le magáról a vizes ruhákat és kiteríti őket a szekrény nyitott ajtajára, majd ráveti magát a csomagjára. Egyetlen szép ruhája van, ami egykor az anyjáé volt. Még soha nem viselte, csak amikor megkapta tőle és felpróbálta, de azóta nem nyílt rá alkalma, hogy felvegye. Épp ezért a táskája mélyén van, így megúszta az esőt. Sietve bújik bele a finom anyagú ruhába és a szekrényben talált száraz törölközővel a haját kezdi dörzsölgetni. Sajnos ekkora hajzuhatagnak nem elég egy kis törölgetés, ezért előkapja a hajkeféjét és megpróbálja szétbontani az összetapadt tincseket. Közben megállás nélkül jár az agya is és újra meg újra lejátssza magában a férfi szavait.*
~Viszont szeret! Nem tudom elhinni! Azt hittem idegesítem. De még mindig nem értem, hogy érti azt, hogy más vagyok. Miért vagyok más?~
*Persze, hogy nem érti, naivan azt képzeli, hogy mások csak azért tartanak Sharalltól és méregetik furcsán, mert félnek az orkoktól, de biztos benne, hogy ha megismerik, mindenki úgy fogja szeretni, ahogy ő.*
~Na jó, azért remélem nem pont úgy, ahogy én. Még én is alig ismerem, de érzem, hogy ő jó.~
*Mikor végre sikerül kikefélni minden gubancot, meglapogatja még a törölközővel, aztán lemondóan dobja az ágyra. Nem lesz szárazabb egyelőre, de nem akar ilyen csapzottan se lemenni. Milyen benyomást keltene. Különben is szeretne tetszeni mindenkinek. Főleg a nagydarab orknak, de erre a gondolatra enyhén elpirul. Megpróbálja hát összefogni a hosszú fürtöket, amik ahogy száradnak, elkezdenek göndörödni. Amennyire tudja, egy bőrszalaggal körbe tekeri a kusza kontyot, de közben elszabadul egy-egy tincs. Körbe tekint a szobában és az éjjeli szekrényen megpillant néhány szál virágot, amit bizonyára az érkezőknek készítettek ide. Lecsippent néhány apró fehér virág fejet és a hajába dugdossa. Ennél többre, most nem futja, ezért a táskába nyúlva elővesz egy rongyba tekert kis ékszert. Kicsomagolja, és eszébe jut az anyukája illata és kedves, gyönyörű arca, ahogy ezt a fejdíszt viselve mosolygott.*
-Sosem leszek olyan szép, mint te voltál.
*Suttogja szeretettel, majd a homlokára illeszti a szépen megmunkált elf ékszert. Ugyan csak félig elf, de büszkén viseli, mert ez is ő, hozzá tartozik.*
~Mi van, ha nem is gondolta komolyan amit mondott? Vagy nem úgy gondolta?~
*Minél tovább van egyedül, annál jobban elbizonytalanodik. Csizmáját is lecseréli még egy kényelmesebb, kisebb lábbelire és anélkül, hogy tükörbe nézne, úgy ítéli meg, készen van. Miután berohant a szobájába, néhány perc elteltével lép ki, de mintha nem is ugyanaz a lány lenne. Sokkal inkább felnőtt nő, akiből bármennyire igyekszik kordában tartani, csak úgy sugárzik a boldogság, mint a viszont szeretett nőkből általában. Finom mosollyal az arcán indul lefelé. Ruhájának felső, könnyed rétege csak úgy lebeg körülötte és mögötte, ahogy halad. Könnyed anyagú szoknyája lágyan hullámzik a lábai körül, azon pedig egy lehelet vékony rétegű selyem nyílik ketté és lengedezik mögötte a levegőben. Több pánt tartja a vállán a csinos darabot, ami a mellén V alakban kivágott és a melle alatt egy szalaggal van megkötve. Az egész ruha a zöld színeiben pompázik, ami jól kiemeli vöröses haját. Ahogy a nagyterem ajtajához ér, megáll, és nagyot sóhajt, mielőtt belépne.*
~Remélem szeretni fognak.~
*Reszkető lábakkal vonul be és rögtön a meglepően nagy tömeget kezdi pásztázni. A sarokban a mélységit látja a fekete ruhás férfival iszogatni. Már itt van az elf lány is, Meruwiel, és igen csinos. Kedvesen mosolyog mindenkire, így Nara úgy dönt, ő is kedves lesz vele. A vezér, Sylweran is a helyén ül már. Az első köszöntőről biztosan lecsúszott, ezért bűnbánó mosollyal biccent a magas elf irányába. Észre veszi Szanát, aki szőke óriás lánnyal társalog, aki azonban feltűnően célba veszi a tekintetével az ételek mellett válogató másik szőke szépséget, akit az udvaron látott. Nem kell nagyon keresgélnie, hogy megtalálja csodálata tárgyát, a nagy, zöld orkot, aki most sörrel a kezében ismerkedik a gyönyörű páncélos férfivel, aki mintha Baldrol barátja lenne.*
~Vidámnak tűnik. De hol lehet Baldrol? Még nem ért le? A páncélos talán tudja.~
*Mosolyodik el Nara is és szívét átjárja a melegség. Még mindig fél, hogy a férfi nem is gondolta komolyan amit mondott, vagy ő értette félre, ezért hezitál, hogy odamenjen-e hozzá. A páncélos férfit viszont ő is szívesen megismerné, úgyhogy ha észre veszik, ha nem, megfontolt léptekkel feléjük indul a termen át.*