//Fogadás, Céltalanul//
*Kagaenae szavaira, az eddig békésen álldogáló Umon felkapja tekintetét, csuklyája csak úgy lebben a mozdulatra.*
~ A kapunál... mi van a kapunál? ~* Szemeit erőlteti, hogy majd kiugranak a helyükből, hiába, ember látása azért mégsem olyan, mint az elf hölggyé felette. Azonban azt azért látja, hogy nem egy személy, hanem már szinte kisebb csoportosulás gyűlt össze. Xotara sötét bőrét a felkelő nap fényében persze meglátja, amihez sokat segít, hogy lila ruhájában tündököl, mely azért elég jól elkülönül a környezettől. Az imént Zara is elköszön, ő is a kapuhoz siet, de, ha Kagaenae azt mondja ott is szükség lehet erősítésre, akkor nyilván a további két fő, nem a csapat tagja. Immár minden színpadiasság nélkül elnézést kérő, komoly arccal fordul csapattársai és az idegen felé:*
- Lyzendra, Kagaenae! A kapunál elkélhet egy férfi kéz, főleg, ha az pusztakezes, így, ha nem sértelek meg benneteket megnézném, mi folyik ott. Sunuko! Örülök, hogy megismerhettelek!*Új vendégükre a szerzetesi bizalommal rámosolyog. Nem érzi vendégükön, hogy ártani akarna, főleg, hogy az láthatóan majd' összeesik a fáradtságtól. Utoljára mielőtt elindulna, válla felett visszanéz és előbbi megelőlegezett bizalmával kissé ellentétesen, halkan, szinte suttogva szólal meg:*
- Lyz! A látásom annyira nem, a fülem viszont elég jó...* Jelezve ezzel, hogy mindent hallani fog. Miközben a lányokhoz beszél, szemeit végig a férfin tartja, majd mikor érzi, hogy azok kissé elhomályosulnak, megrázza fejét és elindul. Két lépést követően szemeit ismét tisztának érzi.*
~ Köszönöm, Pycta! ~* Gondolataiba merülve halad előre. A csarnok és az erőd távolsága nem nagy, főleg, hogy sietős léptekkel halad. A céljához közeledve látja, hogy két férfit fogadnak Xotaráék, aggódó szemei tágabbra nyílnak, amikor észreveszi, hogy egyikük egy ork. Lépteit amennyire lehet, gyorsabbra veszi, de figyel arra, hogy az még természetes és feltűnés nélküli maradjon. Természetéből adódóan elfogadóbbnak érzi magát, mint a legtöbb ember, mégis az ork kapcsán kissé bizonytalan, így őt figyeli meg először, a kapuhoz közeledve. Amennyire meg tudja ítélni, fiatal lehet, és fajtájához képest nem oly termetes, bár ez lehet, hogy korából adódik. Arcán mélyen ülő szemei és szemfogai bizarr külsőt kölcsönöznek számára.*
~ Mondjuk, rendezhetnénk ábrázatrandasági versenyt. ~* haloványan elmosolyodik magában, stigmái azonban maradnak mozdulatlanok. A másik vendégük talán egy félelf férfi, kissé távolabb áll, magasságát ember felmenőitől örökölhette, mert nem egy égimeszelő. Tekintettel arra, hogy a kapuhoz ér, látja, hogy Zara már indul a távolabb álló félelf felé, ő inkább az orkra koncentrál és Xotara mellett marad, talán egy lépéssel közelebb áll meg szemfogas vendégükhöz. A szerzetesnek nincs szüksége fegyverre, szerencsére azt mindig magánál hordja, bár tudása némiképp megkopott az edzések hiányában.*
~ Nem bánnám, ha a tudásom felfrissíthetném, talán Pyctával egyeztethetnék erről. ~* Azonban, elhessegeti a gondolatot, jelenleg nem erre kell koncentrálnia. Szerencsére kipihent, üde, erejének teljében érzi magát. Xotara tekintete hűen tükrözi az új vendégek okozta feszültséget, s így fél lépéssel kissé előtte, hátratett bal kezével jelzi neki a nyugalom egyezményes jelét, s eközben az előrébb álló Zarára mosolyog, majd komolyan az orkra néz. *
- A Fekete Fa árnyéka kísérjen utadon vándor. Umon vagyok, Umon Palasan. Xotara és Zaratinate hű társa a jóban, s rosszban, s velük együtt Vadvért klán vigyázója, mostantól pedig kísérőbizottságotok egyik tagja.* Mindeközben szabad jobb kezét az erőd belseje felé tárja, gyakorlatilag nem adva választási lehetőséget, mint befelé. Reszelősen suttogó, de határozott hangja sziszegő szélként hangzik a hűvös környezetben, s miközben beszél nyakáról stigmái arcára húzódnak, s vad, fekete táncot vívnak egymással, szinte éjszakai felhőbe burkolva a szerzetes arcát. Ezúttal azonban kivételesen, Umon uralja testét.*