Nincs játékban - Vadvéd
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Nincs "nagyobb" helyszín | Vadvéd | Nincs "kisebb" helyszín |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 68 (1341. - 1360. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4121-4140 , 4141-4160 , 4161-4180 , 4181-4200 , 4201-4220 , 4221-4240 , 4241-4260 , 4261-4280 , 4281-4300 , 4301-4320 , 4321-4340 , 4327-4346
1360. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-07-06 12:01:02
Üzenet elküldve: 2017-07-06 12:01:02
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Artheniori kiruccanás//
//Érkezés//
*Váratlanul grandiózus építmény fogadja őket a fák közül kilépve, de mégsem zavaró, vagy bántóan oda nem illő. A rendezett sorokba állított farönkök mereven őrködő katonáknak tűnnek, a kapunál pedig őrség fogadja őket, és ez az ismerős rendezettség máris szimpatikussá teszi a helyet Velsie számára. A falon túljutva pedig még kedvesebbé válik a hely, és megkönnyebbülésére, mint kiderül, pontosan azt kapják, amit Soreyl ígért nekik. Saját, méretre illő szobát, finom, bár néha alig felismerhető ételeket, és kellemes társaságot. Így Velsie aznap este elégedetten hajtja álomra fejét, és egy cseppet sem bánja, hogy erre a páncélos idegenre hallgatott.*
//Változások vihara//
*Nem régóta vannak Vadvédben, talán néhány hónap telhetett el az érkezésük óta, talán több, ki tudja. Velsie úgy érzi, évek óta itt él, és nagyon megkedvelte a helyet és a magukat venárnak nevezőket is. A kiképzés sok mozzanatában emlékeztette a fiatal korában kapott kiképzéshez, mégis voltak benne meglepő, és új dolgok a számára, így nem érezte unalmasnak, vagy feleslegesnek, és végül ő is elmondhatta magáról, hogy venárrá vált. Noha sok képessége fejlődött, nem csak a harctudása, azért magában még mindig egyszerű harcos nőnek érzi magát.
Az elmúlt néhány napban komolyan fel bolydult egész Vadvéd és kissé felborult az idilli állapot, amiben Velsie már egészen kezdett feloldódni, és már voltak olyan éjszakák, mikor egyáltalán nem kísértették a múlt árnyai. Valami nagyon komoly feladat elé érkezett a társaság, és a vezér, Sylweran, és a hozzá legközelebb állók úgy döntöttek, nem hagyhatják figyelmen kívül a hívó szót, még ha az életükbe is kerülhet a küldetés. Velsienek is lett volna lehetősége, hogy velük tartson, ahogy sokan mások, és talán hasznát is vették volna egy j harcos precíz kardjának, de ő mégsem ment velük. Nem azért, mert gyáva, vagy lusta. Az igazság az, hogy bár tisztelte a vezért és a kis főnökét, aki mindvégig megfejthetetlen talány maradt Velsie számára, de kevés alkalma volt vele elbeszélgetni, így nem alakulhatott ki az igazi vezér és katona kapcsolat. Na meg legyünk őszinték! Velsie az első naptól fogva szívesebben kereste Soreyl társaságát, mint a vezérét, így sokkal inkább tekinti őt a vezérének, most hogy ténylegesen is rá szállt ez a titulus.
Sokat fejlődött és változott az elmúlt hónapokban, ezt még Velsie is látta, noha csak messziről követte a férfi ténykedését. Tiszteletet ébreszt benne, ahogy szemlátomást összeszedte magát és nem csak kívülről, de belülről is rendezettebb és átgondoltabb alakot öltött. Néha észrevétlen csak figyelte, mit csinál, vagy hogyan beszél másokkal és tetszett neki, amit látott, így nem volt kérdéses, hogy hogyan dönt, mikor Sylweran összehívta Vadvéd népét, hogy választás elé állítsa mindannyiukat.*
~Elég kevesen maradtunk. Vajon most hogyan képzeli el a folytatást? Remélem a segítségére lehetek valahogy.~
*Ekkor, mintha csak a gondolatok vonzották volna oda, Soreyl bekopog a lány ajtaján és arra kéri, találkozzanak a nagyteremben. A lány tettvággyal telve, izgatottan szedi rendbe magát és köti magára szeretett kardját, majd ki sem várva a fél óra leteltét, a nagyterembe siet.*
~Mi lehet az a fontos feladat?~
*Belépve rögtön megpillantja a férfit az asztalnál ülve, jobbján egy méretes korsó habzó sörrel.*
~Szóval Bót is várjuk még.~
*Másik oldalán egy szolidabb serleg, csakúgy, mint kezében, és Velsie már tudja, hogy az bizony az övé, és biztosan vörösbor van benne. Ajkán apró mosoly jelenik meg, ahogy odasétál és helyet foglal a neki szánt helyen.*
~Mint az első napon...~
-Köszönöm a figyelmességed.
*Villantja meg ritka mosolyát Soreylnek, majd megfogja a kupát, mélyen beleszagol, de még nem iszik bele, megvárja Bót. Inkább kérdőn, és fürkészőn nézi a férfi vonásait, amik most jó pár évvel idősebbnek mutatják, és gondterheltebbnek, mint mikor először ültek így, borozgatva a kocsmában.*
-Jól vagy?
*Kérdezi halkan, de őszinte érdeklődéssel, amíg a nagy melákra várnak. Szívében az aggodalom is felüti fejét, de nem még nem hagy neki a kelleténél nagyobb teret.*
//Érkezés//
*Váratlanul grandiózus építmény fogadja őket a fák közül kilépve, de mégsem zavaró, vagy bántóan oda nem illő. A rendezett sorokba állított farönkök mereven őrködő katonáknak tűnnek, a kapunál pedig őrség fogadja őket, és ez az ismerős rendezettség máris szimpatikussá teszi a helyet Velsie számára. A falon túljutva pedig még kedvesebbé válik a hely, és megkönnyebbülésére, mint kiderül, pontosan azt kapják, amit Soreyl ígért nekik. Saját, méretre illő szobát, finom, bár néha alig felismerhető ételeket, és kellemes társaságot. Így Velsie aznap este elégedetten hajtja álomra fejét, és egy cseppet sem bánja, hogy erre a páncélos idegenre hallgatott.*
//Változások vihara//
*Nem régóta vannak Vadvédben, talán néhány hónap telhetett el az érkezésük óta, talán több, ki tudja. Velsie úgy érzi, évek óta itt él, és nagyon megkedvelte a helyet és a magukat venárnak nevezőket is. A kiképzés sok mozzanatában emlékeztette a fiatal korában kapott kiképzéshez, mégis voltak benne meglepő, és új dolgok a számára, így nem érezte unalmasnak, vagy feleslegesnek, és végül ő is elmondhatta magáról, hogy venárrá vált. Noha sok képessége fejlődött, nem csak a harctudása, azért magában még mindig egyszerű harcos nőnek érzi magát.
Az elmúlt néhány napban komolyan fel bolydult egész Vadvéd és kissé felborult az idilli állapot, amiben Velsie már egészen kezdett feloldódni, és már voltak olyan éjszakák, mikor egyáltalán nem kísértették a múlt árnyai. Valami nagyon komoly feladat elé érkezett a társaság, és a vezér, Sylweran, és a hozzá legközelebb állók úgy döntöttek, nem hagyhatják figyelmen kívül a hívó szót, még ha az életükbe is kerülhet a küldetés. Velsienek is lett volna lehetősége, hogy velük tartson, ahogy sokan mások, és talán hasznát is vették volna egy j harcos precíz kardjának, de ő mégsem ment velük. Nem azért, mert gyáva, vagy lusta. Az igazság az, hogy bár tisztelte a vezért és a kis főnökét, aki mindvégig megfejthetetlen talány maradt Velsie számára, de kevés alkalma volt vele elbeszélgetni, így nem alakulhatott ki az igazi vezér és katona kapcsolat. Na meg legyünk őszinték! Velsie az első naptól fogva szívesebben kereste Soreyl társaságát, mint a vezérét, így sokkal inkább tekinti őt a vezérének, most hogy ténylegesen is rá szállt ez a titulus.
Sokat fejlődött és változott az elmúlt hónapokban, ezt még Velsie is látta, noha csak messziről követte a férfi ténykedését. Tiszteletet ébreszt benne, ahogy szemlátomást összeszedte magát és nem csak kívülről, de belülről is rendezettebb és átgondoltabb alakot öltött. Néha észrevétlen csak figyelte, mit csinál, vagy hogyan beszél másokkal és tetszett neki, amit látott, így nem volt kérdéses, hogy hogyan dönt, mikor Sylweran összehívta Vadvéd népét, hogy választás elé állítsa mindannyiukat.*
~Elég kevesen maradtunk. Vajon most hogyan képzeli el a folytatást? Remélem a segítségére lehetek valahogy.~
*Ekkor, mintha csak a gondolatok vonzották volna oda, Soreyl bekopog a lány ajtaján és arra kéri, találkozzanak a nagyteremben. A lány tettvággyal telve, izgatottan szedi rendbe magát és köti magára szeretett kardját, majd ki sem várva a fél óra leteltét, a nagyterembe siet.*
~Mi lehet az a fontos feladat?~
*Belépve rögtön megpillantja a férfit az asztalnál ülve, jobbján egy méretes korsó habzó sörrel.*
~Szóval Bót is várjuk még.~
*Másik oldalán egy szolidabb serleg, csakúgy, mint kezében, és Velsie már tudja, hogy az bizony az övé, és biztosan vörösbor van benne. Ajkán apró mosoly jelenik meg, ahogy odasétál és helyet foglal a neki szánt helyen.*
~Mint az első napon...~
-Köszönöm a figyelmességed.
*Villantja meg ritka mosolyát Soreylnek, majd megfogja a kupát, mélyen beleszagol, de még nem iszik bele, megvárja Bót. Inkább kérdőn, és fürkészőn nézi a férfi vonásait, amik most jó pár évvel idősebbnek mutatják, és gondterheltebbnek, mint mikor először ültek így, borozgatva a kocsmában.*
-Jól vagy?
*Kérdezi halkan, de őszinte érdeklődéssel, amíg a nagy melákra várnak. Szívében az aggodalom is felüti fejét, de nem még nem hagy neki a kelleténél nagyobb teret.*
1359. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-07-05 20:12:41
Üzenet elküldve: 2017-07-05 20:12:41
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 515
OOC üzenetek: 152
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 515
OOC üzenetek: 152
Játékstílus: Vakmerő
//Változások vihara//
*Soreyl, az eltávozottak, búcsúztatása után a nagyterem hosszú asztalához telepszik, s az asztalfőre görnyedve, súlyos székében olvasgatja fáradhatatlan a szervezet papírjait. A pergamenre vetett tintafoltok, számok és betűk, elsőre indokolatlanul bonyolult halmazát alkotják. Amint kezdi megérteni, és felfogni, annál nehezebb dolga van. Most hogy érti, azt is kezdi felfogni mi mindent kellett Sylwerannak csinálnia a háttérben, amíg ők csak annyit láttak, hogy a vezér folyton gondterhelt, noha ezt sosem mutatta ki igazán. Egészen rövidre vágatta haját, és egészen összeszedte magát most hogy sokkal nagyobb felelősség ül rajta mint azt valaha hitte. Sokat változott mostanság. Egészen megemberesedett, és jelentőségteljesebbé férfiasodott. Kellett neki ez a pofon, hogy megérjen. Annyi minden dolga van mostanság, hogy még Perchipfellért sem volt még ideje visszamenni a kovácshoz. Trayak kardját, azóta nem teszi le. Bal oldalán lóg, hosszú kardja pedig a hátán. Azaz most a fő fegyvere, az asztalnak támasztva pihen, a rúnázott varázspenge pedig az övén, ahol a helye van. Egy kupa bort kortyolgatva egy mellette heverő bőrkötéses füzeten írja, és összegzi teendőiket.*
-Megfogyatkoztunk.
*Mondja magának.*
-Így nincs erőforrásunk, egy kiküldetést, és Vadvéd védelmét egyszerre állni. Ugyan az egyik probléma megoldása szükségszerűen beletorkollik önmagába.
*Lassan érleli a gondolatot, mígnem erőteljesen az asztalra csap öklével.*
-A fenébe is!
*Kiált fel, és hosszasan morfondírozik a dolgon, mígnem a tehetetlen düh erejével kipréselt fog szűrte mondatot dörmög el az orra alatt.*
-Mint egy kígyó aki a saját farkába harap.
*Elengedi a bosszúságát egy sóhajtással, és inkább a megoldás felé fordítja elméjének fókuszpontját. Írja a neveket, miközben magában beszél halkan, és mélyen.*
-Baldroll, és Nara még itt van, de ahogy elnéztem a turbékoló galambokat nekik nem erőd kell, és venár lét, hanem kőház, föld, és szerető család. És ezt meg is tudom érteni.
*Egyetlen tollvonással kihúzza a leírt neveket.*
-Itt vannak még...
*Vési némán a neveket, és kevesli nagyon a kapott számot. Akiről biztosan tud itt Vadvédben, aki mindenképpen itt marad, minden kétséget kizáróan, az össze és vissza három személy.*
-Vick, Bó és Én. A többiek, vagy elmentek, vagy teljesen kétely az ittlétük.
*Persze kérdőjelesen felírja még Arynát, és mintha még említettek volna új érkezőket, a távozók.*
~De ők hogy jutnak ide?~
*Ezt a gondolatot elsősorban elhessegeti. Bizonyára Artheniorban van megbeszélve a találkozó, mintha hallott volna ilyesmit. Mindenképpen vissza kell mennie a fővárosban a napokban. Most viszont megkeresi két szerető, új társát.*
//Vick, és Bó, meg a zümik//
*Először a csatahajadon, később pedig a melák ajtaján kopogtat, és mind a kettőt arra kéri, hogy fél óra múlva találkozzanak a nagyteremben. Fontos feladata van a számukra. Mire az idő letelik, az asztalfőn ülve Soreyl várja őket. Jobb oldalán egy kupa sör, bal oldalán egy finom pohár vörösbor, magáéban az utóbbi. Mikor mindketten megérkeznek csak akkor szólal meg.*
-Beszélnem kell veletek!
*Soreyl, az eltávozottak, búcsúztatása után a nagyterem hosszú asztalához telepszik, s az asztalfőre görnyedve, súlyos székében olvasgatja fáradhatatlan a szervezet papírjait. A pergamenre vetett tintafoltok, számok és betűk, elsőre indokolatlanul bonyolult halmazát alkotják. Amint kezdi megérteni, és felfogni, annál nehezebb dolga van. Most hogy érti, azt is kezdi felfogni mi mindent kellett Sylwerannak csinálnia a háttérben, amíg ők csak annyit láttak, hogy a vezér folyton gondterhelt, noha ezt sosem mutatta ki igazán. Egészen rövidre vágatta haját, és egészen összeszedte magát most hogy sokkal nagyobb felelősség ül rajta mint azt valaha hitte. Sokat változott mostanság. Egészen megemberesedett, és jelentőségteljesebbé férfiasodott. Kellett neki ez a pofon, hogy megérjen. Annyi minden dolga van mostanság, hogy még Perchipfellért sem volt még ideje visszamenni a kovácshoz. Trayak kardját, azóta nem teszi le. Bal oldalán lóg, hosszú kardja pedig a hátán. Azaz most a fő fegyvere, az asztalnak támasztva pihen, a rúnázott varázspenge pedig az övén, ahol a helye van. Egy kupa bort kortyolgatva egy mellette heverő bőrkötéses füzeten írja, és összegzi teendőiket.*
-Megfogyatkoztunk.
*Mondja magának.*
-Így nincs erőforrásunk, egy kiküldetést, és Vadvéd védelmét egyszerre állni. Ugyan az egyik probléma megoldása szükségszerűen beletorkollik önmagába.
*Lassan érleli a gondolatot, mígnem erőteljesen az asztalra csap öklével.*
-A fenébe is!
*Kiált fel, és hosszasan morfondírozik a dolgon, mígnem a tehetetlen düh erejével kipréselt fog szűrte mondatot dörmög el az orra alatt.*
-Mint egy kígyó aki a saját farkába harap.
*Elengedi a bosszúságát egy sóhajtással, és inkább a megoldás felé fordítja elméjének fókuszpontját. Írja a neveket, miközben magában beszél halkan, és mélyen.*
-Baldroll, és Nara még itt van, de ahogy elnéztem a turbékoló galambokat nekik nem erőd kell, és venár lét, hanem kőház, föld, és szerető család. És ezt meg is tudom érteni.
*Egyetlen tollvonással kihúzza a leírt neveket.*
-Itt vannak még...
*Vési némán a neveket, és kevesli nagyon a kapott számot. Akiről biztosan tud itt Vadvédben, aki mindenképpen itt marad, minden kétséget kizáróan, az össze és vissza három személy.*
-Vick, Bó és Én. A többiek, vagy elmentek, vagy teljesen kétely az ittlétük.
*Persze kérdőjelesen felírja még Arynát, és mintha még említettek volna új érkezőket, a távozók.*
~De ők hogy jutnak ide?~
*Ezt a gondolatot elsősorban elhessegeti. Bizonyára Artheniorban van megbeszélve a találkozó, mintha hallott volna ilyesmit. Mindenképpen vissza kell mennie a fővárosban a napokban. Most viszont megkeresi két szerető, új társát.*
//Vick, és Bó, meg a zümik//
*Először a csatahajadon, később pedig a melák ajtaján kopogtat, és mind a kettőt arra kéri, hogy fél óra múlva találkozzanak a nagyteremben. Fontos feladata van a számukra. Mire az idő letelik, az asztalfőn ülve Soreyl várja őket. Jobb oldalán egy kupa sör, bal oldalán egy finom pohár vörösbor, magáéban az utóbbi. Mikor mindketten megérkeznek csak akkor szólal meg.*
-Beszélnem kell veletek!
1358. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-07-04 17:17:16
Üzenet elküldve: 2017-07-04 17:17:16
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 897
OOC üzenetek: 163
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 897
OOC üzenetek: 163
Játékstílus: Vakmerő
*Már majdnem reggeledik mire végre eléri az erődöt, így a fénygömböt is feloszlatja amivel eddig sétált. Persze csak miután az őrtoronyban strázsáló társa felismeri, addig még hadd világítson, legalább ebből is be tudják azonosítani, de a hangja és a stílusa is megteszi. Kedvesen köszön persze, de nem vesztegeti az idejét, meglehetősen fáradt, így rögvest a szobája felé veszi az irányt. Nekivetkőzik, megmosakszik, aztán úgy dől be az ágyba mint egy kisebb zsák krumpli. Sokat sportol és sokat dolgozik, így hozzá van szokva az ilyesmihez, de meglehetősen sokat kutyagolt az elmúlt két napban, biztosan sokáig fog aludni.*
1357. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-07-02 12:11:25
Üzenet elküldve: 2017-07-02 12:11:25
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 515
OOC üzenetek: 152
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 515
OOC üzenetek: 152
Játékstílus: Vakmerő
//Napok, Hatok, Hónapok...//
*Egyszeriben érzi hogy valaki mellé ált. Nem néz rá. A halk nyüszítés, és a szótlan dermedtség ami a levegőben dereng sejteti hogy Trayak lehet az. Soreyl előremeredve kifejezéstelen arccal néz a távolba. Már sejti, hogy mi lehet a gondolataiban. A nehéz nap, súlyos sugarai ülnek a vállukon. Az árnyékuk még jó messze nyúlnak, és jelzik az eltávozók irányát. Tompa hangon ejtett szó üti meg a fülét. Trayak, egyetlen szava felér akármilyen monológgal, szavalattal. Teljesen érti Soreyl hogy mit jelent amit mond, és hogy mi játszódhat le benne.*
~Ő egy erdei vándor. Senkiért sem kellett még akár feláldoznia az életét.~
*Indokolja magában a dolgot. Egy reményteli oldalra pillantással, és egy mély dörmögéssel kérdezi.*
-Ég veled, vagy viszlát?
*Ezzel azt is jelzi, hogy mindig várni fogja az otthona. A keze munkája. És bizony szinte mindent tisztáz a földbe döfött kard, majd a mentében visszacsalt pillantás. Soreyl ekkor felveszi a kardot a jobb kezével, és egy kedves megvetéstelen pillantást indít a társa felé.*
-Sok sikert barátom.
*Mondja, és habár kissé esetlen a lovagi szalutálás rövidkarddal, azért most, ebben a hangulatban, soreyl mégis jelentőség teljesen prezentálja egy kedvesnek szánt, keserédes mosollyal. Aztán csak nézi a többieket. Az áll a tekintetén: "Most bárki mehet. De aki marad, az maradjon." A felelősség ami most körbelengi minden mozzanatát, olyan fegyelmet, keménységet váltott ki belőle amit sosem érzett. Most kapta a legnagyobb feladatát az életében.*
~Fel kell nőnöm Sylweranhoz!~
A hozzászólást Emphus (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2017.07.10 18:02:48, a következő indokkal:
Durva/tömeges helyesírási hibák.
*Egyszeriben érzi hogy valaki mellé ált. Nem néz rá. A halk nyüszítés, és a szótlan dermedtség ami a levegőben dereng sejteti hogy Trayak lehet az. Soreyl előremeredve kifejezéstelen arccal néz a távolba. Már sejti, hogy mi lehet a gondolataiban. A nehéz nap, súlyos sugarai ülnek a vállukon. Az árnyékuk még jó messze nyúlnak, és jelzik az eltávozók irányát. Tompa hangon ejtett szó üti meg a fülét. Trayak, egyetlen szava felér akármilyen monológgal, szavalattal. Teljesen érti Soreyl hogy mit jelent amit mond, és hogy mi játszódhat le benne.*
~Ő egy erdei vándor. Senkiért sem kellett még akár feláldoznia az életét.~
*Indokolja magában a dolgot. Egy reményteli oldalra pillantással, és egy mély dörmögéssel kérdezi.*
-Ég veled, vagy viszlát?
*Ezzel azt is jelzi, hogy mindig várni fogja az otthona. A keze munkája. És bizony szinte mindent tisztáz a földbe döfött kard, majd a mentében visszacsalt pillantás. Soreyl ekkor felveszi a kardot a jobb kezével, és egy kedves megvetéstelen pillantást indít a társa felé.*
-Sok sikert barátom.
*Mondja, és habár kissé esetlen a lovagi szalutálás rövidkarddal, azért most, ebben a hangulatban, soreyl mégis jelentőség teljesen prezentálja egy kedvesnek szánt, keserédes mosollyal. Aztán csak nézi a többieket. Az áll a tekintetén: "Most bárki mehet. De aki marad, az maradjon." A felelősség ami most körbelengi minden mozzanatát, olyan fegyelmet, keménységet váltott ki belőle amit sosem érzett. Most kapta a legnagyobb feladatát az életében.*
~Fel kell nőnöm Sylweranhoz!~
A hozzászólást Emphus (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2017.07.10 18:02:48, a következő indokkal:
Durva/tömeges helyesírási hibák.
1356. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-07-01 14:10:34
Üzenet elküldve: 2017-07-01 14:10:34
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 195
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 195
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Napok, Hatok, Hónapok...//
*Majdnem teljesen üres a nagyterem. Leala téblábol, és készíti elő a reggelit az itt maradt venároknak, bár valószínűleg most senki nem fog asztalhoz ülni. Gyász hangulat tombol Vadvédben, ahogy az udvaron szedelődzködik a távozó küldöttség, hogy megbirkózzanak a feladattal. Tray ül még a sarokban, ahol mindig is szokott, s reggeli helyett most ő is csak egy üveg borral szemez. Elmélyülten járja elméjének legrejtettebb zugait, de csak egy ötlet visszhangzik újra és újra. Az utóbbi hatokban, hónapokban egyre több teret követel magának az érzés, hogy rossz helyen van. Egy éve, mikor Meruwiellel találkozott a gyakorlótéren, eszébe sem jutott, hogy hova vezethet az a néhány gyengéd szó, amit váltottak, az a megbeszélés, az a beszéd, aminek a végén még a természet is madarak szárnycsapásainak képében vastapssal éljenezte a vezért. A vezért, aki most indul élete egyik legnehezebb útjára, és aki mellett nincs ott a mélységi, akiben azt hitte megbízhat. Vadvértben meg volt minden, amit Sylweran ígért, mégsem találta meg Trayäk az otthonát, noha ő maga is részt vett az építkezésben. Az elmúlt év volt élete legnyugalmasabb időszaka, mintha csak nyaralásra vonult volna az élet taposómalmából, de a tettvágy lassan újra feltámad benne, s bár minden nyaralás az élet legédesebb pillanataival kecsegtet, mégsem dőlhet hátra senki, hogy holtáig élvezze a kényelmes láblógatást. Összeszorult szívvel jut elhatározásra az immáron üres palack fölött a mélységi is.*
*Az üres, rendezett szobáját maga mögött hagyva teljes menetfelszerelésben lép ki az épület főbejáratán Tray, aki a távozó csapat felé csak egy keserű pillantást vet, mielőtt megáll Soreyl mellett, aki Sylweran helyett lesz Sylweran, amíg visszatér a vezér. Mert biztosan visszatér, de egy valaki már nem fogja itt várni őket. A tőle megszokott fapofával mered maga elé, nem néz a kissé zakkant, de tiszta szívű kardforgatóra. Nem bírná elviselni a pillantását, mert bár még egy szót sem szólt, tettei, hangosabban beszélnek minden szónál. Táskája a vállán lóg, kisebbik lándzsája a hátán, nagyobbik pedig a baljában, Bolhás felől, aki halkan nyüszítve, lógó füllel és farokkal érzi át a végső búcsú gyötrelmes pillanatait. Tray tekintete határozott és szigorú, mint mindig. A megbánásnak nem adja semmilyen jelét, mert bár belülről felemésztik a gondolatok, nem tudja, és nem akarja ezt mások tudtára adni.*
~Könnyebb mindenkinek, ha haragban válunk el.~
*Biztatja magát, ahogy a régi életét követelve áll most a lovag mellett, aki mit sem tud a nyomolvasó gondolatairól, csak a szándékát sejtheti már hosszú másodpercek óta, ahogy együtt nézik becsukódni Vadvéd kapuit a delegáció mögött. A nehéz döntést senkivel nem osztotta meg, még Meruwiellel sem, és bár soha nem nyílt meg a lánynak sem igazán, ő is bizonyára észre vehette, hogy a napokban a szokásosnál is komorabb a tekintete. A mellkasát egyre és egyre jobban szorító, múlni nem akaró érzés, szóra készteti a mélységit. Nem a nyugalomra született. Nem nyaralni vágyik. A két évtized után méltó pihenő volt az utóbbi év, de a természet, a munka vissza hívja. Az érzés pedig most érett meg eléggé ahhoz, hogy minden ráció és minden bűntudat ellenére, Tray maga mögött hagyja élete első otthonát.*
-Elmegyek.
*Veti maga elé hidegen, minden magyarázat nélkül. Többet nem tud mondani, de nem is kell. A szóban benne van a férfi minden érzése, minden keserűsége, vágya és megkönnyebbülése. A rúnázott kardot, amit eddig jobb kezében szorongatott, Soreyl mellett a földbe tűzi, továbbra is szigorúan kerülve a lovag tekintetét, majd lép egyet előre. Nagyot sóhajt: kimondta. Mintha a mázsás zsák, ami az utóbbi hatban nehezítette a légzését egyszerre legördült volna a mellkasáról. Most már képes hátra nézni, egyenesen a barátja szemébe. Tekintetéből a bűntudat és a fellélegzés furcsa elegye köszön vissza. Szégyelli magát, hogy erre vágyik, végképp, hogy megteszi, de nem hősnek született, és nem is szándékozik azzá válni a venárok kötelékében. Nem fogja a csapatért feláldozni a saját életét, annak ellenére, hogy ezen az egy dolgon kívül bármit megtett volna értük. Igazi barátokra lelt itt, és soha nem fogja elfelejteni a csapatot, de az önzősége ismét felülkerekedett rajta, hosszas küzdelem során maga alá tiporta a lojalitást. Elkapja a tekintetét a lovagról, majd jó néhány lépés után ő is eltűnik a kapu mögött, majd az erdő sűrejében.*
*Majdnem teljesen üres a nagyterem. Leala téblábol, és készíti elő a reggelit az itt maradt venároknak, bár valószínűleg most senki nem fog asztalhoz ülni. Gyász hangulat tombol Vadvédben, ahogy az udvaron szedelődzködik a távozó küldöttség, hogy megbirkózzanak a feladattal. Tray ül még a sarokban, ahol mindig is szokott, s reggeli helyett most ő is csak egy üveg borral szemez. Elmélyülten járja elméjének legrejtettebb zugait, de csak egy ötlet visszhangzik újra és újra. Az utóbbi hatokban, hónapokban egyre több teret követel magának az érzés, hogy rossz helyen van. Egy éve, mikor Meruwiellel találkozott a gyakorlótéren, eszébe sem jutott, hogy hova vezethet az a néhány gyengéd szó, amit váltottak, az a megbeszélés, az a beszéd, aminek a végén még a természet is madarak szárnycsapásainak képében vastapssal éljenezte a vezért. A vezért, aki most indul élete egyik legnehezebb útjára, és aki mellett nincs ott a mélységi, akiben azt hitte megbízhat. Vadvértben meg volt minden, amit Sylweran ígért, mégsem találta meg Trayäk az otthonát, noha ő maga is részt vett az építkezésben. Az elmúlt év volt élete legnyugalmasabb időszaka, mintha csak nyaralásra vonult volna az élet taposómalmából, de a tettvágy lassan újra feltámad benne, s bár minden nyaralás az élet legédesebb pillanataival kecsegtet, mégsem dőlhet hátra senki, hogy holtáig élvezze a kényelmes láblógatást. Összeszorult szívvel jut elhatározásra az immáron üres palack fölött a mélységi is.*
*Az üres, rendezett szobáját maga mögött hagyva teljes menetfelszerelésben lép ki az épület főbejáratán Tray, aki a távozó csapat felé csak egy keserű pillantást vet, mielőtt megáll Soreyl mellett, aki Sylweran helyett lesz Sylweran, amíg visszatér a vezér. Mert biztosan visszatér, de egy valaki már nem fogja itt várni őket. A tőle megszokott fapofával mered maga elé, nem néz a kissé zakkant, de tiszta szívű kardforgatóra. Nem bírná elviselni a pillantását, mert bár még egy szót sem szólt, tettei, hangosabban beszélnek minden szónál. Táskája a vállán lóg, kisebbik lándzsája a hátán, nagyobbik pedig a baljában, Bolhás felől, aki halkan nyüszítve, lógó füllel és farokkal érzi át a végső búcsú gyötrelmes pillanatait. Tray tekintete határozott és szigorú, mint mindig. A megbánásnak nem adja semmilyen jelét, mert bár belülről felemésztik a gondolatok, nem tudja, és nem akarja ezt mások tudtára adni.*
~Könnyebb mindenkinek, ha haragban válunk el.~
*Biztatja magát, ahogy a régi életét követelve áll most a lovag mellett, aki mit sem tud a nyomolvasó gondolatairól, csak a szándékát sejtheti már hosszú másodpercek óta, ahogy együtt nézik becsukódni Vadvéd kapuit a delegáció mögött. A nehéz döntést senkivel nem osztotta meg, még Meruwiellel sem, és bár soha nem nyílt meg a lánynak sem igazán, ő is bizonyára észre vehette, hogy a napokban a szokásosnál is komorabb a tekintete. A mellkasát egyre és egyre jobban szorító, múlni nem akaró érzés, szóra készteti a mélységit. Nem a nyugalomra született. Nem nyaralni vágyik. A két évtized után méltó pihenő volt az utóbbi év, de a természet, a munka vissza hívja. Az érzés pedig most érett meg eléggé ahhoz, hogy minden ráció és minden bűntudat ellenére, Tray maga mögött hagyja élete első otthonát.*
-Elmegyek.
*Veti maga elé hidegen, minden magyarázat nélkül. Többet nem tud mondani, de nem is kell. A szóban benne van a férfi minden érzése, minden keserűsége, vágya és megkönnyebbülése. A rúnázott kardot, amit eddig jobb kezében szorongatott, Soreyl mellett a földbe tűzi, továbbra is szigorúan kerülve a lovag tekintetét, majd lép egyet előre. Nagyot sóhajt: kimondta. Mintha a mázsás zsák, ami az utóbbi hatban nehezítette a légzését egyszerre legördült volna a mellkasáról. Most már képes hátra nézni, egyenesen a barátja szemébe. Tekintetéből a bűntudat és a fellélegzés furcsa elegye köszön vissza. Szégyelli magát, hogy erre vágyik, végképp, hogy megteszi, de nem hősnek született, és nem is szándékozik azzá válni a venárok kötelékében. Nem fogja a csapatért feláldozni a saját életét, annak ellenére, hogy ezen az egy dolgon kívül bármit megtett volna értük. Igazi barátokra lelt itt, és soha nem fogja elfelejteni a csapatot, de az önzősége ismét felülkerekedett rajta, hosszas küzdelem során maga alá tiporta a lojalitást. Elkapja a tekintetét a lovagról, majd jó néhány lépés után ő is eltűnik a kapu mögött, majd az erdő sűrejében.*
1355. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-06-30 01:01:58
Üzenet elküldve: 2017-06-30 01:01:58
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 136
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 136
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Udvar//
*Nara nem szól semmit, csak vár, és a csend kezd túl hosszúra nyúlni. Fájóan hosszúra. Nem akar felnézni, nem akarja látni azt a kedves arcot, ahogy düh, vagy undor, vagy hideg eltávolodás ül ki rá. Nem akarja hallani a szabadkozást és a búcsút sem, de leginkább a helyeslő egyetértés fájna neki. Szemét szorosan lehunyja, és azt kívánja, bárcsak eltűnhetne. Bárcsak már túl lennének ezen, és egyedül lehetne, hogy ne kelljen erősnek lennie. Ne kelljen visszatartani egyetlen könnycseppet sem.*
~Kérlek ne mondj semmit, csak menj el!~
*Ám végül nem hallja a távolodó lépteket, de egy puha, meleg kéz megérinti az övét, és valami nagyon finom tapintásút simít a tenyerébe. Kipattannak a szemei és meglepetten kapja fel a tekintetét. Baldrol komor arckifejezése először megijeszti, de a hangjában mikor végre megszólal, annyi a gyengédség és a megértés, hogy a lány legszívesebben megint a nyakába vetné magát.*
~De persze ezt nem szabad, tudom.~
*Olyan jól esnek neki a férfi dicsérő szavai az anyjáról, hogy el is halványul megint a szomorúsága. Persze nem kerüli el a figyelmét, hogy a korcs kérdésre diszkréten nem felelt inkább semmit a férfi. De még ha fáj is, meg tudja érteni ezért. Azonban nincs vége a másik mondandójának, és Nara őszinte meglepetéssel és érdeklődéssel tekint rá.*
~Mesél! Mégis megnyílik?~
*Nemesi származásán nem lepődik meg, de így már jobban érti, hogy miért olyan finom a modora. Az persze meg sem fordul a fejében, hogy elítélné akár ezért, akár a másodszülöttiségért, így Baldrolnak nincs félnivalója. Ahogy elképzeli az északit eleven kisfiúként, a kép mosolyt csal az arcára.*
~Szeretni való lehetett a huncutságával.~
*Teljesen meg tudja érteni a férfit, hiszen ő maga is ilyen gyerek volt, bár tőle nem is vártak el komoly dolgokat, csak hogy barátkozzon a helyi gyerekekkel, ami persze hidegen hagyta, mert sokszor kigúnyolták és megdobálták. Erdei barátait már akkor is jobban szerette. A férfi története azonban magával ragadja, így minden figyelmét neki szenteli, és úgy hallgatja, hogy le sem veszi róla a szemét, nehogy egyetlen szót is elmulasszon. Így ha ő Narára néz, csak a kíváncsiságtól csillogó szemeket láthatja. Mikor a betegséghez érkeznek, gyanakvón húzza össze a szemét, mert sejteni véli, hova halad a mese. De nagyot téved...*
~Feleséget?~
*Úgy vágja mellbe ez a szó, hogy hirtelen alig kap levegőt, és ahogy a mese folytatódik, a szíve fájdalmasan összeszorul és szinte pihegve kap levegő után, mint a fuldokló. Lenéz a kezében tartott kendőre, a finom anyagra és a gyönyörű munkára és ez újabb ütést mér a szívére.*
~Én sosem tudnék ilyen csodás dolgokat készíteni neki.~
*Gondolja szomorúan, és szeretné elengedni az anyagot. Szeretne megszabadulni tőle, mert szinte égeti a kezét, ezért úgy tesz, mintha az utolsó könnycseppet is letörölné arcáról és szelíden visszanyújtja a kendőt a férfinak, hadd vegye el.*
~Hadd őrizgesse és szeresse, ahogy engem sosem tudna.~
*Tör felszínre az őszinte, de keserű gondolat, amit gondosan került ezidáig. Alig bírja tovább hallgatni, ugyanakkor mégsem tud elszakadni sem a történettől, sem Baldrol arcától. Mikor az újra elsötétül, és az emlékben megint felüti fejét a betegség, Nara észre sem veszi, hogy lélegzete elakad, úgy hallgatja kikerekedő szemekkel.*
~Ne! Ezt ne! Még ez is?! Nem lehet!~
*De bizony pontosan azt hallja, amire számított, amerre minden jel szerint haladt a történet és most ledermedve mered a férfira, aki már nem néz rá, csak a földet pásztázza olyan mély szomorúsággal a szemében, ami a lányt is fojtogatja. Végül Baldrol kimondja azt a szót, "mindketten", és Nara úgy érzi, mintha tőrt döftek volna a szívébe, és most meg is forgatták volna benne. Nem kap levegőt, nem is próbál venni, csak egy elhaló, nyüszítő hangocska szakad fel a torkából és olyan erősen szorítja össze az öklét, hogy körmei a tenyerébe vájnak, de most ez sem érdekli. Arcán visszatükröződik a férfi gyásza, és a döbbenet. De még mindig nincs vége, így egy újabb érzés is feltűnik rajta. Az elszörnyedés. Persze nem Baldrol tettein, hiszen megérti. Mindent megért a szavaiból, még többet is, mint a másik gondolná.
A szörnyű mese érezhetően a végéhez közeleg, így Nara minden erejével azon van, hogy ráncba szedje mimikáját és amennyire sikerül, az érzéseit is. Váratlan számára, hogy mennyire rosszul érintette ez az egész történet és milyen fájdalmas volt hallania bizonyos dolgokat, ugyanakkor belátja, hogy szükséges volt, és talán nem véletlen, hogy éppen most.*
~Most kell elengednem, mielőtt sokkal jobban fájna!~
*Számot vet érzéseivel, és önmaga számára is meglepő módon Sharall elvesztése, és Gius érdektelensége messze nem fájt neki ennyire, mint ez az érzés, ami most átjárja. Látja a szomorú összefüggést Baldrol és Sharall sorsában, a megtört férfiakéban, akik elvesztették a párjukat, a gyermeküket, a szívük egy részét, és többé már nem tudnak és nem is akarnak helyet szorítani benne másnak. Ezzel együtt pedig magában is felismer valamit.*
~Ő az eddigi legkülönlegesebb férfi, akivel valaha találkoztam.~
*Ismeri be magának is megtörten, ennek minden vonzatával együtt. A férfi közben elhallgat, és végre megint a lányra néz. Ahogy tekintetük találkozik, Nara még engedélyez magának egy hosszú, mély pillantást a meleg, kedves szemekbe, amibe megpróbálja belesűríteni minden titkolt, és szégyenletes érzését. Csak nézi, nézi a férfit és minden pillanattal egyre inkább azt érzi, hogy képtelen elszakadni tőle, pedig ezt kellene tennie. Tudja, hogy különben fájdalmat fog okozni nem csak magának, de az északinak is, azt pedig nem akarja.*
~De elmondta. Elmondta ezt az egészet. Az egész szörnyűséget. Vagyis bízik bennem, és közelebb engedett. Nem lehet...! Nem szabad...!~
-Köszönöm, hogy elmondtad.
*Suttogja és még annyi mindent kellene és szeretne mondani, de csak vívódik.*
~Annyira sajnálom! Én itt vagyok neked. Nem! Itt vagyok Veled! De ha közeledem feléd el fogsz tűnni, mint a többiek... Nem lehet!~
*Viaskodik magában, végül reszkető hangon kibukik belőle az őszinte gondolat, amitől retteg.*
-Nem akarom, hogy te is elmenj. Nem akarom, hogy elhagyj.
*Tudja, hogy túl sokat mond. Tudja, hogy túllép egy határt, amit nem szabadna. Tudja, hogy illetlenség, amit csinál, és tiszteletlennek tűnhet a férfi érzéseivel szemben. Tudja, hogy ezzel talán éppen arra taszítja a másikat, amitől fél. Tudja, hogy a másik sosem fogja azt érezni, amit most ő. Mégis kimondja, mert mintha leomlottak volna valamiféle láthatatlan falak. Úgy érzi, teljesen őszintének kell lennie, még akkor is, ha ezért megint a magány jut neki társául. Mert ez most valami más. Ez most valami több. Valami különleges, amiért harcolni kell, vagy az élettel együtt elengedni...*
*Nara nem szól semmit, csak vár, és a csend kezd túl hosszúra nyúlni. Fájóan hosszúra. Nem akar felnézni, nem akarja látni azt a kedves arcot, ahogy düh, vagy undor, vagy hideg eltávolodás ül ki rá. Nem akarja hallani a szabadkozást és a búcsút sem, de leginkább a helyeslő egyetértés fájna neki. Szemét szorosan lehunyja, és azt kívánja, bárcsak eltűnhetne. Bárcsak már túl lennének ezen, és egyedül lehetne, hogy ne kelljen erősnek lennie. Ne kelljen visszatartani egyetlen könnycseppet sem.*
~Kérlek ne mondj semmit, csak menj el!~
*Ám végül nem hallja a távolodó lépteket, de egy puha, meleg kéz megérinti az övét, és valami nagyon finom tapintásút simít a tenyerébe. Kipattannak a szemei és meglepetten kapja fel a tekintetét. Baldrol komor arckifejezése először megijeszti, de a hangjában mikor végre megszólal, annyi a gyengédség és a megértés, hogy a lány legszívesebben megint a nyakába vetné magát.*
~De persze ezt nem szabad, tudom.~
*Olyan jól esnek neki a férfi dicsérő szavai az anyjáról, hogy el is halványul megint a szomorúsága. Persze nem kerüli el a figyelmét, hogy a korcs kérdésre diszkréten nem felelt inkább semmit a férfi. De még ha fáj is, meg tudja érteni ezért. Azonban nincs vége a másik mondandójának, és Nara őszinte meglepetéssel és érdeklődéssel tekint rá.*
~Mesél! Mégis megnyílik?~
*Nemesi származásán nem lepődik meg, de így már jobban érti, hogy miért olyan finom a modora. Az persze meg sem fordul a fejében, hogy elítélné akár ezért, akár a másodszülöttiségért, így Baldrolnak nincs félnivalója. Ahogy elképzeli az északit eleven kisfiúként, a kép mosolyt csal az arcára.*
~Szeretni való lehetett a huncutságával.~
*Teljesen meg tudja érteni a férfit, hiszen ő maga is ilyen gyerek volt, bár tőle nem is vártak el komoly dolgokat, csak hogy barátkozzon a helyi gyerekekkel, ami persze hidegen hagyta, mert sokszor kigúnyolták és megdobálták. Erdei barátait már akkor is jobban szerette. A férfi története azonban magával ragadja, így minden figyelmét neki szenteli, és úgy hallgatja, hogy le sem veszi róla a szemét, nehogy egyetlen szót is elmulasszon. Így ha ő Narára néz, csak a kíváncsiságtól csillogó szemeket láthatja. Mikor a betegséghez érkeznek, gyanakvón húzza össze a szemét, mert sejteni véli, hova halad a mese. De nagyot téved...*
~Feleséget?~
*Úgy vágja mellbe ez a szó, hogy hirtelen alig kap levegőt, és ahogy a mese folytatódik, a szíve fájdalmasan összeszorul és szinte pihegve kap levegő után, mint a fuldokló. Lenéz a kezében tartott kendőre, a finom anyagra és a gyönyörű munkára és ez újabb ütést mér a szívére.*
~Én sosem tudnék ilyen csodás dolgokat készíteni neki.~
*Gondolja szomorúan, és szeretné elengedni az anyagot. Szeretne megszabadulni tőle, mert szinte égeti a kezét, ezért úgy tesz, mintha az utolsó könnycseppet is letörölné arcáról és szelíden visszanyújtja a kendőt a férfinak, hadd vegye el.*
~Hadd őrizgesse és szeresse, ahogy engem sosem tudna.~
*Tör felszínre az őszinte, de keserű gondolat, amit gondosan került ezidáig. Alig bírja tovább hallgatni, ugyanakkor mégsem tud elszakadni sem a történettől, sem Baldrol arcától. Mikor az újra elsötétül, és az emlékben megint felüti fejét a betegség, Nara észre sem veszi, hogy lélegzete elakad, úgy hallgatja kikerekedő szemekkel.*
~Ne! Ezt ne! Még ez is?! Nem lehet!~
*De bizony pontosan azt hallja, amire számított, amerre minden jel szerint haladt a történet és most ledermedve mered a férfira, aki már nem néz rá, csak a földet pásztázza olyan mély szomorúsággal a szemében, ami a lányt is fojtogatja. Végül Baldrol kimondja azt a szót, "mindketten", és Nara úgy érzi, mintha tőrt döftek volna a szívébe, és most meg is forgatták volna benne. Nem kap levegőt, nem is próbál venni, csak egy elhaló, nyüszítő hangocska szakad fel a torkából és olyan erősen szorítja össze az öklét, hogy körmei a tenyerébe vájnak, de most ez sem érdekli. Arcán visszatükröződik a férfi gyásza, és a döbbenet. De még mindig nincs vége, így egy újabb érzés is feltűnik rajta. Az elszörnyedés. Persze nem Baldrol tettein, hiszen megérti. Mindent megért a szavaiból, még többet is, mint a másik gondolná.
A szörnyű mese érezhetően a végéhez közeleg, így Nara minden erejével azon van, hogy ráncba szedje mimikáját és amennyire sikerül, az érzéseit is. Váratlan számára, hogy mennyire rosszul érintette ez az egész történet és milyen fájdalmas volt hallania bizonyos dolgokat, ugyanakkor belátja, hogy szükséges volt, és talán nem véletlen, hogy éppen most.*
~Most kell elengednem, mielőtt sokkal jobban fájna!~
*Számot vet érzéseivel, és önmaga számára is meglepő módon Sharall elvesztése, és Gius érdektelensége messze nem fájt neki ennyire, mint ez az érzés, ami most átjárja. Látja a szomorú összefüggést Baldrol és Sharall sorsában, a megtört férfiakéban, akik elvesztették a párjukat, a gyermeküket, a szívük egy részét, és többé már nem tudnak és nem is akarnak helyet szorítani benne másnak. Ezzel együtt pedig magában is felismer valamit.*
~Ő az eddigi legkülönlegesebb férfi, akivel valaha találkoztam.~
*Ismeri be magának is megtörten, ennek minden vonzatával együtt. A férfi közben elhallgat, és végre megint a lányra néz. Ahogy tekintetük találkozik, Nara még engedélyez magának egy hosszú, mély pillantást a meleg, kedves szemekbe, amibe megpróbálja belesűríteni minden titkolt, és szégyenletes érzését. Csak nézi, nézi a férfit és minden pillanattal egyre inkább azt érzi, hogy képtelen elszakadni tőle, pedig ezt kellene tennie. Tudja, hogy különben fájdalmat fog okozni nem csak magának, de az északinak is, azt pedig nem akarja.*
~De elmondta. Elmondta ezt az egészet. Az egész szörnyűséget. Vagyis bízik bennem, és közelebb engedett. Nem lehet...! Nem szabad...!~
-Köszönöm, hogy elmondtad.
*Suttogja és még annyi mindent kellene és szeretne mondani, de csak vívódik.*
~Annyira sajnálom! Én itt vagyok neked. Nem! Itt vagyok Veled! De ha közeledem feléd el fogsz tűnni, mint a többiek... Nem lehet!~
*Viaskodik magában, végül reszkető hangon kibukik belőle az őszinte gondolat, amitől retteg.*
-Nem akarom, hogy te is elmenj. Nem akarom, hogy elhagyj.
*Tudja, hogy túl sokat mond. Tudja, hogy túllép egy határt, amit nem szabadna. Tudja, hogy illetlenség, amit csinál, és tiszteletlennek tűnhet a férfi érzéseivel szemben. Tudja, hogy ezzel talán éppen arra taszítja a másikat, amitől fél. Tudja, hogy a másik sosem fogja azt érezni, amit most ő. Mégis kimondja, mert mintha leomlottak volna valamiféle láthatatlan falak. Úgy érzi, teljesen őszintének kell lennie, még akkor is, ha ezért megint a magány jut neki társául. Mert ez most valami más. Ez most valami több. Valami különleges, amiért harcolni kell, vagy az élettel együtt elengedni...*
1354. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-06-30 01:00:03
Üzenet elküldve: 2017-06-30 01:00:03
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 515
OOC üzenetek: 152
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 515
OOC üzenetek: 152
Játékstílus: Vakmerő
//Artheniori kiruccanás//
//Érkezés//
*Mikor átlépnek a kapun, onnan a csodás otthon látványa fogadja őket. Onnan minden frappánsan megy már. Esti vacsora, összeismerkedés a többiekkel, és különvonul beszélni vezérével, hogy elmondja milyen remek lények ezek, é maga vállal kezességet értük. És bizony vállal. Hogy ne tenné? Veliese, és Bó maga a megtestesült jámborság. Elsőre, vagy legalábbis békés körülmények között. Aztán csak telnek a napok ahogy szoktak.*
// Napok, Hatok, Hónapok... //
*És bizony teltek. A vizsgák után, egy esti megbeszélés, és rengeteg szomorú hír tudatában kel fel Soreyl ahogy szokott. Mikor a nap első felbukkanó sugarai a horizonton pocsék sárgára festik szobájának mennyezetét. Frissen mosott, fehér, aranyozott fonással szegélyezett legszebb nemesi ingébe bújik. Ma egy szomorú, de dicsőséges nagy nap virradt keleten. Már néhányan lent vannak a nagy épület előtti téren. Lassan egészen hosszúra nőtt haját hátrasimítja egyetlen kézmozdulatával, mikor kiér a gyakorlótér mellé az udvarra.*
~Meg kell veszni! Sylweran igazi vezér.~
*Mondja magában. Tegnap esti hihetetlen egyenes gesztusa, és minden amit mondott egy szinten meghatotta, és más szinten egészen elképeztette a férfit. A barátsághoz való rendíthetetlen viszonya, és a bátorsága amivel nekivág ennek az útnak. Soreyl szinte egyből jelentkezett, hogy megy velük akár a halálba is, de az érv, mely maradásra bírta elég erős volt. Nem is beszélve Sylweran tekintélyéről. Soreylnek az ő szava szent, és ha ő azt mondja maradjon, hisz kell valaki ide Vadvédbe, akkor ő fogja a kardját, és minden hatból, hat napot strázsál a kapunál ha kell. Már nyergelik a lovakat. Lovagunk éppen csak kiheverte Niavi halálát, erre most meg kell élnie hogy új, mégis igazi családja lóra pattan, és még csak védelmükre sem tud sietni.*
~Ha elsírom magam, és Perchi megtudja, engem megöl.~
*Gondolja magában, és erőt vesz magán. Nem ereszti ki magából érzéseit, de igencsak nedves lesz a tekintete. Shiriqa viccére keserédesen elmosolyodik.*
-Mindig lesz hova hazatérnetek.
*Mondja, és kihúzza magát, ahogy csak tudja. A legkomolyabban gondolja amit mond. Ha mire visszatérnek addigra itt csak egy üres viskó lesz, benne a lovaggal, itt akkor is otthonra lelnek majd. S bizony a lovag innen el nem mozdul. Amíg ereje bírja, és ez a tisztás létezik itt Erdőmélyén. Ami megtörtént. Megtörtént. Nekik menni kell. Amikor az egész csapat már a lovon ülve búcsúzkodik, csak akkor szólal még meg. Hangja mély és kemény, és a hangulatnak megfelelően pátoszos. Lovag módjára tiszteleg, és csak ennyit mond búcsúzóul, míg Sylweranra tekint.*
-A Hydrának kilenc feje van!
*A többit rég megbeszélték már.*
//Érkezés//
*Mikor átlépnek a kapun, onnan a csodás otthon látványa fogadja őket. Onnan minden frappánsan megy már. Esti vacsora, összeismerkedés a többiekkel, és különvonul beszélni vezérével, hogy elmondja milyen remek lények ezek, é maga vállal kezességet értük. És bizony vállal. Hogy ne tenné? Veliese, és Bó maga a megtestesült jámborság. Elsőre, vagy legalábbis békés körülmények között. Aztán csak telnek a napok ahogy szoktak.*
// Napok, Hatok, Hónapok... //
*És bizony teltek. A vizsgák után, egy esti megbeszélés, és rengeteg szomorú hír tudatában kel fel Soreyl ahogy szokott. Mikor a nap első felbukkanó sugarai a horizonton pocsék sárgára festik szobájának mennyezetét. Frissen mosott, fehér, aranyozott fonással szegélyezett legszebb nemesi ingébe bújik. Ma egy szomorú, de dicsőséges nagy nap virradt keleten. Már néhányan lent vannak a nagy épület előtti téren. Lassan egészen hosszúra nőtt haját hátrasimítja egyetlen kézmozdulatával, mikor kiér a gyakorlótér mellé az udvarra.*
~Meg kell veszni! Sylweran igazi vezér.~
*Mondja magában. Tegnap esti hihetetlen egyenes gesztusa, és minden amit mondott egy szinten meghatotta, és más szinten egészen elképeztette a férfit. A barátsághoz való rendíthetetlen viszonya, és a bátorsága amivel nekivág ennek az útnak. Soreyl szinte egyből jelentkezett, hogy megy velük akár a halálba is, de az érv, mely maradásra bírta elég erős volt. Nem is beszélve Sylweran tekintélyéről. Soreylnek az ő szava szent, és ha ő azt mondja maradjon, hisz kell valaki ide Vadvédbe, akkor ő fogja a kardját, és minden hatból, hat napot strázsál a kapunál ha kell. Már nyergelik a lovakat. Lovagunk éppen csak kiheverte Niavi halálát, erre most meg kell élnie hogy új, mégis igazi családja lóra pattan, és még csak védelmükre sem tud sietni.*
~Ha elsírom magam, és Perchi megtudja, engem megöl.~
*Gondolja magában, és erőt vesz magán. Nem ereszti ki magából érzéseit, de igencsak nedves lesz a tekintete. Shiriqa viccére keserédesen elmosolyodik.*
-Mindig lesz hova hazatérnetek.
*Mondja, és kihúzza magát, ahogy csak tudja. A legkomolyabban gondolja amit mond. Ha mire visszatérnek addigra itt csak egy üres viskó lesz, benne a lovaggal, itt akkor is otthonra lelnek majd. S bizony a lovag innen el nem mozdul. Amíg ereje bírja, és ez a tisztás létezik itt Erdőmélyén. Ami megtörtént. Megtörtént. Nekik menni kell. Amikor az egész csapat már a lovon ülve búcsúzkodik, csak akkor szólal még meg. Hangja mély és kemény, és a hangulatnak megfelelően pátoszos. Lovag módjára tiszteleg, és csak ennyit mond búcsúzóul, míg Sylweranra tekint.*
-A Hydrának kilenc feje van!
*A többit rég megbeszélték már.*
1353. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-06-30 00:22:15
Üzenet elküldve: 2017-06-30 00:22:15
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 286
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 286
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
// Napok, Hatok, Hónapok... //
*A madarak ma is idegesítően hangosan köszöntik a reggelt, de a meleg miatt amúgy sem volt az összement óriásnak túl jó éjszakája. Néhány hatja már egy szobán és egy ágyon osztoznak Sylwerannal, ez valamiképpen javít a helyzeten, de a tegnapi nagy megbeszélés után gondterhelten szürcsölgeti teáját lent a nagyteremben.*
*A vizsgákat szerencsére mindenki sikeresen vette, már azok közül akik mertek vállalkozni a feladatra, így gondolhatnánk hogy a kiképzések és az izgalom végével könnyebb napok elé nézhetnek Vadvéd lakói, de mintha csak a sors rendelte volna így, máris levél érkezett egy megbízásról. Sylweran bizonyára már odakint a lovakat szerszámozza a hosszú útra, a felkérés ugyanis egy régi baráttól érkezett, nem fordíthat neki hátat. Ez önmagában még se túlzottan váratlan, se túlzottan aggasztó nem lenne, de a probléma meglehetősen összetett és veszélyes, olyannyira, hogy többen kell hogy menjenek. Az nem is lehetett kérdés hogy az óriás vele tart-e vagy sem, a tegnapi megbeszélés sokkal inkább a többieknek szólt, hiszen senkit nem akartak ilyen veszélyekre kötelezni, de szerencsére akadtak önként jelentkezők akik elkísérjék őket. Másfelől, Vadvéd sem maradhat üresen, felügyeletlenül, és mivel Jezabiel manapság inkább a mágikus tanulmányainak szenteli figyelmét, mást kellett találni aki Sylweran távollétében átveszi a vezér szerepét.*
*Nagyon sokáig lesznek távol, Shiriqát pedig kétségek gyötrik. Bírni fogja a megcsappant itteni létszám az erdei életet? Sylweran nélkül egyáltalán együtt maradnak majd? És velük mi lesz? A hosszú úttól nem tart, de látja kedvesén, hogy meglehetősen gondterhelt. Meg tudnak majd birkózni a feladattal? A saját életét nem félti, boldogan hal meg az elfért, vagy mellette, de mi lesz a többiekkel, ha úgy alakul, hogy sosem térnek vissza? Mi lesz a Családdal?*
*Fájó szívvel tolja el magát az asztaltól hogy felkeljen, a holmija már őt is kint várja, elbúcsúzni már az este elbúcsúztak mindenkitől, aki nem tart velük... Nehezen veszi rá magát hogy elinduljon. Egyszer már elvesztette a családját és az otthonát, bár akkor nem volt választása. Most ismét itt kell hogy hagyja lelkének egy nagy darabját, és most önként kell ezt megtennie. Meg kell tennie, nem maradhat, hiszen a szíve már az udvar felé húz. Az ő élete nem lehet máshol, csak Sylweran mellett. A remény persze mindig megmarad. A remény, hogy minden jól fog alakulni, és néhány hónap múlva visszatérnek majd ide, otthonukba, a családjukhoz. De mindnyájan visszatérnek majd? És mindenkit itt találnak majd, akit most itt hagynak?*
*Ezekkel a gondolatokkal lép ki az épületből amit közösen építettek, néz végig az udvaron, a kerten amit közösen neveltek, majd önkéntelenül is mosolyra húzódik szája, mikor a nagykapuban megpillantja készülődő társait. Hozzá kell szoknia ehhez az érzéshez, hiszen vállalta ezt az életet magának. Vesz még egy nagy lélegzetet, majd elindul ő maga is az istálló felé, hogy aztán néhány perc múlva Bigával az oldalán kászálódjon ki onnan. Különös lesz így kis méretében megülni a hatalmas hátast, de legalább annál több málhát cipelhet el.*
*Nem sokat beszélgetnek amíg mindenki elkészülődik, néhányan az itt maradók közül is kijönnek még egy utolsó búcsúra.*
- Nyugi, visszahozom őket épségben, ti csak azzal törődjetek, hogy legyen hová visszatérnünk!
*Viccelődik mosolyogva azokkal akik kikísérik őket a falakon kívülre.*
- Viszlát Barátaim!
*Int még vissza lováról hátrafordulva mielőtt belevesznének az erdő sűrűjébe, de végül a kis csapatuk eltűnik a kapuban állók szemei elől.*
~Hiányozni fogtok...~
*A madarak ma is idegesítően hangosan köszöntik a reggelt, de a meleg miatt amúgy sem volt az összement óriásnak túl jó éjszakája. Néhány hatja már egy szobán és egy ágyon osztoznak Sylwerannal, ez valamiképpen javít a helyzeten, de a tegnapi nagy megbeszélés után gondterhelten szürcsölgeti teáját lent a nagyteremben.*
*A vizsgákat szerencsére mindenki sikeresen vette, már azok közül akik mertek vállalkozni a feladatra, így gondolhatnánk hogy a kiképzések és az izgalom végével könnyebb napok elé nézhetnek Vadvéd lakói, de mintha csak a sors rendelte volna így, máris levél érkezett egy megbízásról. Sylweran bizonyára már odakint a lovakat szerszámozza a hosszú útra, a felkérés ugyanis egy régi baráttól érkezett, nem fordíthat neki hátat. Ez önmagában még se túlzottan váratlan, se túlzottan aggasztó nem lenne, de a probléma meglehetősen összetett és veszélyes, olyannyira, hogy többen kell hogy menjenek. Az nem is lehetett kérdés hogy az óriás vele tart-e vagy sem, a tegnapi megbeszélés sokkal inkább a többieknek szólt, hiszen senkit nem akartak ilyen veszélyekre kötelezni, de szerencsére akadtak önként jelentkezők akik elkísérjék őket. Másfelől, Vadvéd sem maradhat üresen, felügyeletlenül, és mivel Jezabiel manapság inkább a mágikus tanulmányainak szenteli figyelmét, mást kellett találni aki Sylweran távollétében átveszi a vezér szerepét.*
*Nagyon sokáig lesznek távol, Shiriqát pedig kétségek gyötrik. Bírni fogja a megcsappant itteni létszám az erdei életet? Sylweran nélkül egyáltalán együtt maradnak majd? És velük mi lesz? A hosszú úttól nem tart, de látja kedvesén, hogy meglehetősen gondterhelt. Meg tudnak majd birkózni a feladattal? A saját életét nem félti, boldogan hal meg az elfért, vagy mellette, de mi lesz a többiekkel, ha úgy alakul, hogy sosem térnek vissza? Mi lesz a Családdal?*
*Fájó szívvel tolja el magát az asztaltól hogy felkeljen, a holmija már őt is kint várja, elbúcsúzni már az este elbúcsúztak mindenkitől, aki nem tart velük... Nehezen veszi rá magát hogy elinduljon. Egyszer már elvesztette a családját és az otthonát, bár akkor nem volt választása. Most ismét itt kell hogy hagyja lelkének egy nagy darabját, és most önként kell ezt megtennie. Meg kell tennie, nem maradhat, hiszen a szíve már az udvar felé húz. Az ő élete nem lehet máshol, csak Sylweran mellett. A remény persze mindig megmarad. A remény, hogy minden jól fog alakulni, és néhány hónap múlva visszatérnek majd ide, otthonukba, a családjukhoz. De mindnyájan visszatérnek majd? És mindenkit itt találnak majd, akit most itt hagynak?*
*Ezekkel a gondolatokkal lép ki az épületből amit közösen építettek, néz végig az udvaron, a kerten amit közösen neveltek, majd önkéntelenül is mosolyra húzódik szája, mikor a nagykapuban megpillantja készülődő társait. Hozzá kell szoknia ehhez az érzéshez, hiszen vállalta ezt az életet magának. Vesz még egy nagy lélegzetet, majd elindul ő maga is az istálló felé, hogy aztán néhány perc múlva Bigával az oldalán kászálódjon ki onnan. Különös lesz így kis méretében megülni a hatalmas hátast, de legalább annál több málhát cipelhet el.*
*Nem sokat beszélgetnek amíg mindenki elkészülődik, néhányan az itt maradók közül is kijönnek még egy utolsó búcsúra.*
- Nyugi, visszahozom őket épségben, ti csak azzal törődjetek, hogy legyen hová visszatérnünk!
*Viccelődik mosolyogva azokkal akik kikísérik őket a falakon kívülre.*
- Viszlát Barátaim!
*Int még vissza lováról hátrafordulva mielőtt belevesznének az erdő sűrűjébe, de végül a kis csapatuk eltűnik a kapuban állók szemei elől.*
~Hiányozni fogtok...~
1352. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-06-29 21:25:16
Üzenet elküldve: 2017-06-29 21:25:16
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Udvar//
*Tekintete továbbra is komoly. Tudni szeretné végre a teljes történetet, hiszen nem lehet, hogy egy olyan fantasztikus lány, mint Mylanara, félve közlekedjen odahaza északon! Azt már nem!
Ezért mikor a lány végre belekezd a történetbe, inkább csendbe marad, hogy még véletlenül se szakítsa félbe esetleges kérdéseivel.
A nemesi szó hallatán azonban figyelme még inkább megnő.*
~Nemesi elf család északon. Tiszta vérűek. Azokból bizony nincs sok.~
*Ennek a kibontakozó történetnek viszont még csak hírét sem hallotta senki a környéken. Nyilván nem verték nagy dobra, hiszen a hegyesfülűek semmit sem szeretnek az alantas emberi népek tudomására hozni. Főleg nem egy ilyen kétes megítélésű incidenst.
A véleménye már most meg van Baldrol-nak, de magában tartja. Inkább Nara arcát fürkészi, hiszen ez az ő története. Figyelme egy pillanatra sem lankad.
Minél többet hall a lány anyjáról, egyre nagyszerűbb nőnek tűnik. Nara szavai hallatán teljes mértékben egyet tud érteni a döntéseivel és a tetteivel.
A történet pedig egyre sötétebb árnyalatokat ölt magára, ahogy ez sejthető is volt már az elején. Nara könnyeivel együtt Baldrol arca is elkomorul, a lány utolsó mondatainak befejeztével pedig nem tudja mit tegyen. Tenni akar valamit, hogy tudja, lássa a lány, hogy megérti és hogy átérzi fájdalmát. És hogy ő itt van neki. Átölelni azonban nem akarja, az elvenné a pillanat komolyságát. Legalább is most így érzi. Inkább gyengéden megfogja a kezét és átnyújtja a nemrég mutatott kendőt, hogy Nara feltörölhesse könnyeit.*
~Talán ha elmondom neki az én történetemet is, jobban megbízik bennem. Végül is ki másnak mondhatná?~
- Nagyszerű szüleid lehettek. És anyád bizonyára fantasztikus nő lehetett. Kevesen merik meglépni mindazt, amit ő megtett. Tudod...
*Kezd is bele röviden, mielőtt visszakozni támadna kedve.*
- Sok mindenben megtudom érteni az érzéseit. Mint már korábban mondtam, én északon születtem... egy nemesi, földbirtokos család másodszülött fiaként.
*Óvatosan Narára sandít, hogy mi erről a véleménye. Lát e bármi változást a szemében. Nem akarja, hogy emiatt elítélje őt a lány.*
- Khm... Mindig is úgy tartották, hogy a családban én voltam a legelevenebb gyermek, a nevelésre szoruló.
*Csal az emlék szomorkás mosolyt a bajsza alá.*
- Engem sohasem érdekelt az udvar. Mindig kilógtam a konyhán keresztül, mert ott a konyhásokat elvileg lekenyereztem a pimasz tekintetemmel.
*Igen, ezek még igencsak szép emlékek.*
- Kint pedig szabadon jártam a birtokot, lovagoltam, szórakoztattam a munkásokat, de a szüleim hagyták, hogy majd úgy is elmúlik.
A bátyámmal nem voltak ilyen gondok. Ő mindig is mindent túl komolyan vett. Az igazi szenvedélye mégis a harc volt, a katonaság. Ahogy viszont egyre idősebbek lettünk, egyre több és több feladatot varrtak a nyakunkba. Ha én mulasztottam, kevesebb szidással járt, de ha Kargah, nos, neki nem lehetett, hiszen elsőszülöttként neki járt majdnem minden. Ezt persze sohasem irigyeltem tőle. Inkább sajnáltam. Aztán azt is kiderült, hogy engem szánnak a hadsereg élére parancsnoknak. Ezen ő nagyon fennakadt. Hatalmas álmai voltak, melyeket mind a csatatéren képzelt el. Viszont mivel ő az örökös, így nem kockáztathatja az életét. Ez már nekem sem volt ínyemre, nem is akartam elfogadni, de aztán minden megváltozott.
*Kissé talán távolról kezdte a dolgokat, de fontosnak tartotta ezeket is elmondani ahhoz, hogy a későbbiek értelmet nyerjenek majd. Csak Nara ne érezze úgy, hogy feleslegesek a szavai. Jobban fél ettől, mint mostanában bármi mástól.*
- Apám ágynak esett. Elkapta egy akkoriban sokakat érinti súlyos járvány. Anyám napokig zokogott. Nem hitte, hogy túlélheti. Ekkor apám idejét érezte, hogy gondoskodjon a jövőnkről. Feleséget nézett mindkettőnknek, hogy biztosítva érezhesse a vérvonalat. Az akkori feszült légkörhöz ez csak olaj volt a tűzre, de az állapotára való tekintettel belementünk egy találkozóba. A találkozók végül váratlan sikerrel értek véget annyi különbséggel, hogy felcseréltük a két kisasszonyt.
*Ezen megint kénytelen elmosolyodni egy picit, hiszen emlékszik még milyen kavarodást jelentett ez az ígéretek és szülők szempontjából.*
- A bátyám viszont fülig szerelmes lett a nekem kiszemelt hölgybe, így végül őt választotta, én viszont Elissia-val éreztem jól magamat. Végül nem sok különbséggel megtartottuk az esküvőket, apám pedig a halál széléről, de visszajött. Egy nagyon boldog év telt így el. Elissianak köszönhetően én is igába hajtottam a fejem és elkezdtem foglalkozni az udvari dolgokkal. Kezdtem elhinni, hogy amire vágyom, azt odahaza mind megkaphatom.
*Arca ekkor hirtelen elkomorul.*
- Ám az az egy év túlságosan is gyorsan telt el. Éhínség, újabb járványok és megszorító intézkedések. Ezúttal anyám és a feleségem is elkapta a kórt. Apám példáján reménykedtünk benne, hogy ők is ugyanúgy kiheverik, de anyának nagyon legyengült a szervezete. Őt hamar elvitte a láz.
Elissia sokáig küzdött vele. Ő túl akarta élni. Csak később derült ki, hogy azért, mert gyermeket vár. Mindent megpróbáltunk és volt idő, mikor úgy tűnt használnak is a kezelések.
*Már nem néz Narára, hanem a földet pásztázza tekintetével. Azt sem veszi észre, hogy egész teste megfeszült a mesélés alatt.*
- A szüléshez azonban túlságosan is legyengült a szervezte.
*Soha nem hitte, hogy ezt a történetet valaha eltudja mondani sírás nélkül, ám most mégsem tör össze. Csak mondja és mondja a végzetes szavakat.*
- Mindketten belehaltak. Mindketten...
*Ám most mégis nagy levegőt kell vennie és egy picit felnéznie, hogy folytatni tudja a történetet.*
- Onnantól kezdve nem találtam a helyemet. Más feleségről hallani sem akartam, az udvar untatott, minden más pedig rá emlékeztetett. Ahhoz azonban, hogy eljöjjek, kellett még egy löket.
A bátyám felesége egyik nap átjött hozzám. Sokáig beszélgettünk. Azt mondta csodál. Azt mondta bárcsak úgy szeretné őt egy férfi, mint én a feleségemet és hogy anno ragaszkodnia kellett volna hozzám. Persze tudtam, hogy a világért sem tette volna, hiszen nem velem járt a több arany.
Azt akarta vigasztaljam meg és hogy ő is hadd nyújthasson vigaszt. Elzavartam, de itt nem adta fel.
*Amikor ideér, érzi hogy Nara előtt is kellemetlenül érzi magát.*
- Otthagytam mindent. A bátyám persze nagyon dühös lett, mikor megtudta, hogy otthagyom a birtokot. Apám is. Nem mondtam el nekik minden okot. A hadsereg parancsnoki posztot is átruháztam egy megbízható emberemre. Úgy éreztem megfulladok. Azóta nem jártam odahaza. Néha kapok egy-egy levelet a húgomtól, de mióta Artheniort is otthagytam, ő sem tudja hol vagyok. Így végre beutazhattam azokat a helyeket, amiket mindig is akartam, de sehol nem maradtam huzamosabb ideig. Ezidáig.
*Néz végül is Nara szemébe. Most, hogy mindent elmondott neki, túlságosan is láthatónak érzi magát. Nem tudja, hogy jól döntött e vagy hogy ezzel mit is tett most. Úgy vár most a vörös lány szavaira, mint egy végítéletre. Ha viszont tényleg igazak az érzései vele szemben, akkor azt csak őszinteséggel adhatja át. Máshogy nem megy. Nem bírná ki. Még ha ezzel el is taszítja magától azt az embert, akit úgy talán mindennél jobban szerethet.*
*Tekintete továbbra is komoly. Tudni szeretné végre a teljes történetet, hiszen nem lehet, hogy egy olyan fantasztikus lány, mint Mylanara, félve közlekedjen odahaza északon! Azt már nem!
Ezért mikor a lány végre belekezd a történetbe, inkább csendbe marad, hogy még véletlenül se szakítsa félbe esetleges kérdéseivel.
A nemesi szó hallatán azonban figyelme még inkább megnő.*
~Nemesi elf család északon. Tiszta vérűek. Azokból bizony nincs sok.~
*Ennek a kibontakozó történetnek viszont még csak hírét sem hallotta senki a környéken. Nyilván nem verték nagy dobra, hiszen a hegyesfülűek semmit sem szeretnek az alantas emberi népek tudomására hozni. Főleg nem egy ilyen kétes megítélésű incidenst.
A véleménye már most meg van Baldrol-nak, de magában tartja. Inkább Nara arcát fürkészi, hiszen ez az ő története. Figyelme egy pillanatra sem lankad.
Minél többet hall a lány anyjáról, egyre nagyszerűbb nőnek tűnik. Nara szavai hallatán teljes mértékben egyet tud érteni a döntéseivel és a tetteivel.
A történet pedig egyre sötétebb árnyalatokat ölt magára, ahogy ez sejthető is volt már az elején. Nara könnyeivel együtt Baldrol arca is elkomorul, a lány utolsó mondatainak befejeztével pedig nem tudja mit tegyen. Tenni akar valamit, hogy tudja, lássa a lány, hogy megérti és hogy átérzi fájdalmát. És hogy ő itt van neki. Átölelni azonban nem akarja, az elvenné a pillanat komolyságát. Legalább is most így érzi. Inkább gyengéden megfogja a kezét és átnyújtja a nemrég mutatott kendőt, hogy Nara feltörölhesse könnyeit.*
~Talán ha elmondom neki az én történetemet is, jobban megbízik bennem. Végül is ki másnak mondhatná?~
- Nagyszerű szüleid lehettek. És anyád bizonyára fantasztikus nő lehetett. Kevesen merik meglépni mindazt, amit ő megtett. Tudod...
*Kezd is bele röviden, mielőtt visszakozni támadna kedve.*
- Sok mindenben megtudom érteni az érzéseit. Mint már korábban mondtam, én északon születtem... egy nemesi, földbirtokos család másodszülött fiaként.
*Óvatosan Narára sandít, hogy mi erről a véleménye. Lát e bármi változást a szemében. Nem akarja, hogy emiatt elítélje őt a lány.*
- Khm... Mindig is úgy tartották, hogy a családban én voltam a legelevenebb gyermek, a nevelésre szoruló.
*Csal az emlék szomorkás mosolyt a bajsza alá.*
- Engem sohasem érdekelt az udvar. Mindig kilógtam a konyhán keresztül, mert ott a konyhásokat elvileg lekenyereztem a pimasz tekintetemmel.
*Igen, ezek még igencsak szép emlékek.*
- Kint pedig szabadon jártam a birtokot, lovagoltam, szórakoztattam a munkásokat, de a szüleim hagyták, hogy majd úgy is elmúlik.
A bátyámmal nem voltak ilyen gondok. Ő mindig is mindent túl komolyan vett. Az igazi szenvedélye mégis a harc volt, a katonaság. Ahogy viszont egyre idősebbek lettünk, egyre több és több feladatot varrtak a nyakunkba. Ha én mulasztottam, kevesebb szidással járt, de ha Kargah, nos, neki nem lehetett, hiszen elsőszülöttként neki járt majdnem minden. Ezt persze sohasem irigyeltem tőle. Inkább sajnáltam. Aztán azt is kiderült, hogy engem szánnak a hadsereg élére parancsnoknak. Ezen ő nagyon fennakadt. Hatalmas álmai voltak, melyeket mind a csatatéren képzelt el. Viszont mivel ő az örökös, így nem kockáztathatja az életét. Ez már nekem sem volt ínyemre, nem is akartam elfogadni, de aztán minden megváltozott.
*Kissé talán távolról kezdte a dolgokat, de fontosnak tartotta ezeket is elmondani ahhoz, hogy a későbbiek értelmet nyerjenek majd. Csak Nara ne érezze úgy, hogy feleslegesek a szavai. Jobban fél ettől, mint mostanában bármi mástól.*
- Apám ágynak esett. Elkapta egy akkoriban sokakat érinti súlyos járvány. Anyám napokig zokogott. Nem hitte, hogy túlélheti. Ekkor apám idejét érezte, hogy gondoskodjon a jövőnkről. Feleséget nézett mindkettőnknek, hogy biztosítva érezhesse a vérvonalat. Az akkori feszült légkörhöz ez csak olaj volt a tűzre, de az állapotára való tekintettel belementünk egy találkozóba. A találkozók végül váratlan sikerrel értek véget annyi különbséggel, hogy felcseréltük a két kisasszonyt.
*Ezen megint kénytelen elmosolyodni egy picit, hiszen emlékszik még milyen kavarodást jelentett ez az ígéretek és szülők szempontjából.*
- A bátyám viszont fülig szerelmes lett a nekem kiszemelt hölgybe, így végül őt választotta, én viszont Elissia-val éreztem jól magamat. Végül nem sok különbséggel megtartottuk az esküvőket, apám pedig a halál széléről, de visszajött. Egy nagyon boldog év telt így el. Elissianak köszönhetően én is igába hajtottam a fejem és elkezdtem foglalkozni az udvari dolgokkal. Kezdtem elhinni, hogy amire vágyom, azt odahaza mind megkaphatom.
*Arca ekkor hirtelen elkomorul.*
- Ám az az egy év túlságosan is gyorsan telt el. Éhínség, újabb járványok és megszorító intézkedések. Ezúttal anyám és a feleségem is elkapta a kórt. Apám példáján reménykedtünk benne, hogy ők is ugyanúgy kiheverik, de anyának nagyon legyengült a szervezete. Őt hamar elvitte a láz.
Elissia sokáig küzdött vele. Ő túl akarta élni. Csak később derült ki, hogy azért, mert gyermeket vár. Mindent megpróbáltunk és volt idő, mikor úgy tűnt használnak is a kezelések.
*Már nem néz Narára, hanem a földet pásztázza tekintetével. Azt sem veszi észre, hogy egész teste megfeszült a mesélés alatt.*
- A szüléshez azonban túlságosan is legyengült a szervezte.
*Soha nem hitte, hogy ezt a történetet valaha eltudja mondani sírás nélkül, ám most mégsem tör össze. Csak mondja és mondja a végzetes szavakat.*
- Mindketten belehaltak. Mindketten...
*Ám most mégis nagy levegőt kell vennie és egy picit felnéznie, hogy folytatni tudja a történetet.*
- Onnantól kezdve nem találtam a helyemet. Más feleségről hallani sem akartam, az udvar untatott, minden más pedig rá emlékeztetett. Ahhoz azonban, hogy eljöjjek, kellett még egy löket.
A bátyám felesége egyik nap átjött hozzám. Sokáig beszélgettünk. Azt mondta csodál. Azt mondta bárcsak úgy szeretné őt egy férfi, mint én a feleségemet és hogy anno ragaszkodnia kellett volna hozzám. Persze tudtam, hogy a világért sem tette volna, hiszen nem velem járt a több arany.
Azt akarta vigasztaljam meg és hogy ő is hadd nyújthasson vigaszt. Elzavartam, de itt nem adta fel.
*Amikor ideér, érzi hogy Nara előtt is kellemetlenül érzi magát.*
- Otthagytam mindent. A bátyám persze nagyon dühös lett, mikor megtudta, hogy otthagyom a birtokot. Apám is. Nem mondtam el nekik minden okot. A hadsereg parancsnoki posztot is átruháztam egy megbízható emberemre. Úgy éreztem megfulladok. Azóta nem jártam odahaza. Néha kapok egy-egy levelet a húgomtól, de mióta Artheniort is otthagytam, ő sem tudja hol vagyok. Így végre beutazhattam azokat a helyeket, amiket mindig is akartam, de sehol nem maradtam huzamosabb ideig. Ezidáig.
*Néz végül is Nara szemébe. Most, hogy mindent elmondott neki, túlságosan is láthatónak érzi magát. Nem tudja, hogy jól döntött e vagy hogy ezzel mit is tett most. Úgy vár most a vörös lány szavaira, mint egy végítéletre. Ha viszont tényleg igazak az érzései vele szemben, akkor azt csak őszinteséggel adhatja át. Máshogy nem megy. Nem bírná ki. Még ha ezzel el is taszítja magától azt az embert, akit úgy talán mindennél jobban szerethet.*
1351. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-06-29 18:44:24
Üzenet elküldve: 2017-06-29 18:44:24
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 136
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 136
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Udvar//
*Izgatott csacsogásából a csönd zökkenti ki, és ahogy Baldrolra néz, ő maga is meglepődik a másik arckifejezésén.*
~Jajj, valami rosszat mondtam?~
*Aztán persze világossá válik, hogy a férfi a gyilkos nagymamán akadt fenn, és kissé pirulva keresi a szavakat, hogy a lehető legrövidebben magyarázza el, mi is történt amiért idáig jutottak.*
-Hát, ez nem bonyolult, inkább hosszú történet. Tudod, anyám szülei, az említett nagyszülők, büszke tiszta vérű elf család, akik meglehetős jómódban élnek. Mondhatni, olyan... nemes... félék...
*Mondja zavarban hezitálva, miközben szüntelenül a másik arcának vonásait fürkészi, és minden apró reakcióból próbál kiolvasni valamit. Maga sem tudja, hogy mit.*
-Anyámat alaposan kitaníttatták, hogy jó felesége legyen a már előre kiválasztott férfinek. De anya más volt, mint amilyennek szánták. Úgy ismerte az északi erdőket, és azok növényvilágát, mint senki más. Az évek alatt különös kapcsolat alakult ki közte, és a vadon között. Minél idősebb lett, annál inkább választotta az erdőjárást, mint az elegáns tea délutánokat, vagy vacsorákat, amiket a szülei adtak. Elfordult a nemesi világtól, és az egyszerűséget, természetességet kereste maga körül.
*Büszkén kihúzza magát, ahogy róla beszél, mert bár páratlan szépség volt az anyja, mégsem a hozzá illő pompa és csillogás vonzotta. És Nara is ilyen lett, még ha nem is olyan szép, mint ő volt, de olyan természetes. A mese azonban itt fordul meg.*
-A nagyi persze nem nézte jó szemmel ezt a "hóbortot" és erőszakosan próbálta rábírni, hogy hagyjon fel az erdőjárással. Anya egy nap, az erdőben találkozott egy különleges férfival.
*Szeme megvillan egy pillanatra, és ajkán buja mosoly játszik, ahogy eszébe villan az első találkozása Baldrollal. Akkor neki is az volt az első gondolata, hogy a férfi különleges a maga nemében, de aztán ő eltűnt, Nara szíve pedig elkalandozott a törődást követve.*
~Kár. Már bánom, hogy akkor nem kerestem többet a társaságát. Sok szívfájdalomtól megkíméltem volna magam.~
*Zavartan megköszörüli a torkát és fülig pirulva lesüti a szemét, mert vissza kell terelnie a gondolatait, hogy folytathassa.*
-Apából éppen az a nyers, őszinte természetesség áradt, amit anya keresett, és azonnal megragadta a szívét. Apa kalandor volt, aki szenvedélyesen rajongott a világ sokszínűségéért és attól a naptól fogva anyáért. Titkos találkákba kezdtek, de aztán anya szülei persze mindent megtudtak. A nagyi tajtékzott a dühtől és nem fukarkodott lánya szidásával sem, amiben azt emelte ki leginkább, mekkora szégyent hozott az Ő fejére és ne merjen többé a szemébe nézni, mert bemocskolta a nemes elf vérvonalat. Anya eleinte nem hagyta magát, és próbálta elmondani neki, hogy mit érez, de hasztalan. Anya azt mesélte, hogy nagyapa csak némán üldögélt a kereveten és pipázgatva hallgatta a vitát. Anya próbálta a segítségét kérni, de ő csak füstfelhőbe és némaságba burkolózva fürkészte lánya arcát. Nagyi minden áron helyre akarta hozni a család becsületét, amíg nem késő, ezért követelte az esküvő minél előbbi megrendezését, addig pedig anyát a szobájába zárta, és megfenyegette, hogy ha kiteszi onnan a lábát, örökre kitagadják a családból és a vagyonból. Másnap a reggeli után nem sokkal megjelent a szobájában, és közölte anyával, hogy a következő napon, mielőtt a fényes korong a föld alá bukik, megköttetik a házasság.
*Önuralmát visszanyerve megint a másik arcát tanulmányozza szüntelen, és ha az unalom, vagy rosszallás jelét látja, azonnal megtorpan a mesélésben. Nem szeretné untatni a férfit. Főleg hogy megint elég terjengős kezd lenni és a válaszig még el sem jutott.*
~Megint túlzásba viszem, ugye?~
-Leszállt az éjszaka, és anya szívében megfogant az elhatározás, hogy ha apáé nem lehet, senkié sem lesz. Gondosan kitervelte, mit fog mondani az édesanyjának, milyen virágokat szeretne a hajába tűzetni. Nagyi azonban nem ismerte a növényeket, így sosem jött volna rá, hogy ő maga adja lánya kezébe a halált. Anya ennek a tervnek a birtokában, békével a szívében hajtotta álomra a fejét.
*Egy pillanatra abbahagyja a mesét, mert attól tart, Baldrol talán felesleges mártírságnak fogja tartani ezt a döntést, és már előre szeretné megvédeni az anyját.*
-Megértem őt. Én sem tennék soha másként. Mindig arra tanított engem, hogy ha meglelem az igazit, azt érezni fogom. Azt mondta különleges lesz, és számomra az egyetlen, aki majd minden más férfit elhalványít. És őt sosem szabad elengedni, és a végsőkig kell érte küzdeni, mert nélküle értelmetlenné válik az élet.
*Elgondolkodik egy pillanatra, aztán csak maga elé motyogja zavarban.*
-Hiszek neki.
*Viszont érzi, hogy nem húzhatja már soká a férfi türelmét, így inkább folytatja, és rátér az igazi válaszra, a lényegre, ami megmagyarázza miért akarják a halálát.*
-Éjfél után nem sokkal azonban finom kopogás hangzott fel anya ajtaján. Nagyapa volt az. Megkérdezte anyától, hogy miért gondolja apát méltónak a szívére, noha csupán egy ember. Anya pedig azt felelte, hogy úgy szereti apát, ahogy senki mást. Tiszta, igaz szerelemmel, mert a lelkébe lát, ő pedig az övébe.
Nagyapa pedig ekkor elmondta anyának, hogy apa vette a bátorságot és felkereste őt, és valóban méltónak találta. Azonban az ő szava kevés, ezért kiszöktette és lóra ültette anyát egy levéllel, majd apa után küldte. A levélben csak annyi volt, hogy ne gondoljon haraggal az édesanyjára, mert az mindig a legjobbat akarta neki, de nem látta, hogy anya más, mint ő.
*Tart egy lélegzetnyi szünetet, majd befejezi a mesét és végre választ is ad, de arca közben egyre szomorúbb és egyre jobban elkomorul a tekintete, amit sűrűn szégyenkezve lesüt.*
-Nem sokkal később, megszülettem én, és anya boldogan küldte időnként a leveleket a nagypapának rólam. Ő néha el is jött hozzám. Nagyon szerettem. Egy nap, mikor betöltöttem a tizennegyedik évem, anya úgy döntött, elég idő telt már el, a nagyi pedig bizonyára megbékélt már annyira, hogy láthassa az unokáját. Elvittek hozzá, de mint látod, nem tetszettem neki. Azt mondta egy szégyenletes korcs vagyok. Egy folt a család nevén, amit ki kell égetni. Anya tudta mit jelent ez, és azonnal eljöttünk, de késő volt. A nagyi gyilkosokat küldött utánam, és apa majdnem az életét adta érte, hogy elmenekülhessünk. Így végül elhagytuk északot, és olyan messze mentünk, amennyire tudtunk. Artheniorig jutottunk.
*Elhallgat és nem mer a férfire nézni, csak némán nyeli a könnyeit és kétségbe esetten keres valami más téma után, de semmi nem jut eszébe, csak a nagyanyja szavai.*
-Hát ezért nem mindegy hová megyek. Mert egy korcs vagyok, aki senkinek sem kell a szülein kívül, akik meghaltak. De nem érdekes. Semmi gond.
*Erőltet halovány mosolyt az arcára, de még mindig nem néz Baldrolra. Ma már nem szégyenli azt, hogy félvér, mert a szülei minden nap elmondták neki, mennyire különleges, és egyedi ettől, de a lelke mélyén még mindig ott motoszkálnak a nagyanyja szavai, és néha bizony hisz neki.*
~Bármit mondtak anyáék, a valóság az, hogy tényleg senkinek sem kellek. Akit egy kicsit is közel engedtem magamhoz, az elhagyott. Félek Baldrol is meggondolja majd magát, és nélkülem, vagy előlem menekül vissza északra.~
*Izgatott csacsogásából a csönd zökkenti ki, és ahogy Baldrolra néz, ő maga is meglepődik a másik arckifejezésén.*
~Jajj, valami rosszat mondtam?~
*Aztán persze világossá válik, hogy a férfi a gyilkos nagymamán akadt fenn, és kissé pirulva keresi a szavakat, hogy a lehető legrövidebben magyarázza el, mi is történt amiért idáig jutottak.*
-Hát, ez nem bonyolult, inkább hosszú történet. Tudod, anyám szülei, az említett nagyszülők, büszke tiszta vérű elf család, akik meglehetős jómódban élnek. Mondhatni, olyan... nemes... félék...
*Mondja zavarban hezitálva, miközben szüntelenül a másik arcának vonásait fürkészi, és minden apró reakcióból próbál kiolvasni valamit. Maga sem tudja, hogy mit.*
-Anyámat alaposan kitaníttatták, hogy jó felesége legyen a már előre kiválasztott férfinek. De anya más volt, mint amilyennek szánták. Úgy ismerte az északi erdőket, és azok növényvilágát, mint senki más. Az évek alatt különös kapcsolat alakult ki közte, és a vadon között. Minél idősebb lett, annál inkább választotta az erdőjárást, mint az elegáns tea délutánokat, vagy vacsorákat, amiket a szülei adtak. Elfordult a nemesi világtól, és az egyszerűséget, természetességet kereste maga körül.
*Büszkén kihúzza magát, ahogy róla beszél, mert bár páratlan szépség volt az anyja, mégsem a hozzá illő pompa és csillogás vonzotta. És Nara is ilyen lett, még ha nem is olyan szép, mint ő volt, de olyan természetes. A mese azonban itt fordul meg.*
-A nagyi persze nem nézte jó szemmel ezt a "hóbortot" és erőszakosan próbálta rábírni, hogy hagyjon fel az erdőjárással. Anya egy nap, az erdőben találkozott egy különleges férfival.
*Szeme megvillan egy pillanatra, és ajkán buja mosoly játszik, ahogy eszébe villan az első találkozása Baldrollal. Akkor neki is az volt az első gondolata, hogy a férfi különleges a maga nemében, de aztán ő eltűnt, Nara szíve pedig elkalandozott a törődást követve.*
~Kár. Már bánom, hogy akkor nem kerestem többet a társaságát. Sok szívfájdalomtól megkíméltem volna magam.~
*Zavartan megköszörüli a torkát és fülig pirulva lesüti a szemét, mert vissza kell terelnie a gondolatait, hogy folytathassa.*
-Apából éppen az a nyers, őszinte természetesség áradt, amit anya keresett, és azonnal megragadta a szívét. Apa kalandor volt, aki szenvedélyesen rajongott a világ sokszínűségéért és attól a naptól fogva anyáért. Titkos találkákba kezdtek, de aztán anya szülei persze mindent megtudtak. A nagyi tajtékzott a dühtől és nem fukarkodott lánya szidásával sem, amiben azt emelte ki leginkább, mekkora szégyent hozott az Ő fejére és ne merjen többé a szemébe nézni, mert bemocskolta a nemes elf vérvonalat. Anya eleinte nem hagyta magát, és próbálta elmondani neki, hogy mit érez, de hasztalan. Anya azt mesélte, hogy nagyapa csak némán üldögélt a kereveten és pipázgatva hallgatta a vitát. Anya próbálta a segítségét kérni, de ő csak füstfelhőbe és némaságba burkolózva fürkészte lánya arcát. Nagyi minden áron helyre akarta hozni a család becsületét, amíg nem késő, ezért követelte az esküvő minél előbbi megrendezését, addig pedig anyát a szobájába zárta, és megfenyegette, hogy ha kiteszi onnan a lábát, örökre kitagadják a családból és a vagyonból. Másnap a reggeli után nem sokkal megjelent a szobájában, és közölte anyával, hogy a következő napon, mielőtt a fényes korong a föld alá bukik, megköttetik a házasság.
*Önuralmát visszanyerve megint a másik arcát tanulmányozza szüntelen, és ha az unalom, vagy rosszallás jelét látja, azonnal megtorpan a mesélésben. Nem szeretné untatni a férfit. Főleg hogy megint elég terjengős kezd lenni és a válaszig még el sem jutott.*
~Megint túlzásba viszem, ugye?~
-Leszállt az éjszaka, és anya szívében megfogant az elhatározás, hogy ha apáé nem lehet, senkié sem lesz. Gondosan kitervelte, mit fog mondani az édesanyjának, milyen virágokat szeretne a hajába tűzetni. Nagyi azonban nem ismerte a növényeket, így sosem jött volna rá, hogy ő maga adja lánya kezébe a halált. Anya ennek a tervnek a birtokában, békével a szívében hajtotta álomra a fejét.
*Egy pillanatra abbahagyja a mesét, mert attól tart, Baldrol talán felesleges mártírságnak fogja tartani ezt a döntést, és már előre szeretné megvédeni az anyját.*
-Megértem őt. Én sem tennék soha másként. Mindig arra tanított engem, hogy ha meglelem az igazit, azt érezni fogom. Azt mondta különleges lesz, és számomra az egyetlen, aki majd minden más férfit elhalványít. És őt sosem szabad elengedni, és a végsőkig kell érte küzdeni, mert nélküle értelmetlenné válik az élet.
*Elgondolkodik egy pillanatra, aztán csak maga elé motyogja zavarban.*
-Hiszek neki.
*Viszont érzi, hogy nem húzhatja már soká a férfi türelmét, így inkább folytatja, és rátér az igazi válaszra, a lényegre, ami megmagyarázza miért akarják a halálát.*
-Éjfél után nem sokkal azonban finom kopogás hangzott fel anya ajtaján. Nagyapa volt az. Megkérdezte anyától, hogy miért gondolja apát méltónak a szívére, noha csupán egy ember. Anya pedig azt felelte, hogy úgy szereti apát, ahogy senki mást. Tiszta, igaz szerelemmel, mert a lelkébe lát, ő pedig az övébe.
Nagyapa pedig ekkor elmondta anyának, hogy apa vette a bátorságot és felkereste őt, és valóban méltónak találta. Azonban az ő szava kevés, ezért kiszöktette és lóra ültette anyát egy levéllel, majd apa után küldte. A levélben csak annyi volt, hogy ne gondoljon haraggal az édesanyjára, mert az mindig a legjobbat akarta neki, de nem látta, hogy anya más, mint ő.
*Tart egy lélegzetnyi szünetet, majd befejezi a mesét és végre választ is ad, de arca közben egyre szomorúbb és egyre jobban elkomorul a tekintete, amit sűrűn szégyenkezve lesüt.*
-Nem sokkal később, megszülettem én, és anya boldogan küldte időnként a leveleket a nagypapának rólam. Ő néha el is jött hozzám. Nagyon szerettem. Egy nap, mikor betöltöttem a tizennegyedik évem, anya úgy döntött, elég idő telt már el, a nagyi pedig bizonyára megbékélt már annyira, hogy láthassa az unokáját. Elvittek hozzá, de mint látod, nem tetszettem neki. Azt mondta egy szégyenletes korcs vagyok. Egy folt a család nevén, amit ki kell égetni. Anya tudta mit jelent ez, és azonnal eljöttünk, de késő volt. A nagyi gyilkosokat küldött utánam, és apa majdnem az életét adta érte, hogy elmenekülhessünk. Így végül elhagytuk északot, és olyan messze mentünk, amennyire tudtunk. Artheniorig jutottunk.
*Elhallgat és nem mer a férfire nézni, csak némán nyeli a könnyeit és kétségbe esetten keres valami más téma után, de semmi nem jut eszébe, csak a nagyanyja szavai.*
-Hát ezért nem mindegy hová megyek. Mert egy korcs vagyok, aki senkinek sem kell a szülein kívül, akik meghaltak. De nem érdekes. Semmi gond.
*Erőltet halovány mosolyt az arcára, de még mindig nem néz Baldrolra. Ma már nem szégyenli azt, hogy félvér, mert a szülei minden nap elmondták neki, mennyire különleges, és egyedi ettől, de a lelke mélyén még mindig ott motoszkálnak a nagyanyja szavai, és néha bizony hisz neki.*
~Bármit mondtak anyáék, a valóság az, hogy tényleg senkinek sem kellek. Akit egy kicsit is közel engedtem magamhoz, az elhagyott. Félek Baldrol is meggondolja majd magát, és nélkülem, vagy előlem menekül vissza északra.~
1350. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-06-29 16:11:21
Üzenet elküldve: 2017-06-29 16:11:21
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Udvar//
*Az egy dolog, hogy észak páratlan a maga nevében, de ami jelenleg még inkább megfogja, azaz a tény, hogy kezdi úgy érezni, hogy Mylnarának sem akad párja se itt, se északon.
Erre a gondolatra persze agresszíven, ősi makacssággal felelevenítődik egy másik nő arca is, de Baldrolnak elég egyszer belenéznie a Vörös szikrázó szemeibe és tovább is hussantka ezt a régi kísértetet.
Igen. Neki Nara valóban páratlan. Biztosan remekül érezné magát a birtokon. Mindent megadhatna ott neki.*
~ Vagyis, persze ahogy neki jó.~
*A minden mindent, minden... Mindegy. Ahogy majd alakul. Ha alakul, mert ugye miért ne vihetné magával csak úgy. Nem kell mindjárt komoly dolgokra gondolni.*
- Khm.
*Köszörüli meg a torkát, majd ebből a köszörülésből csodálkozó, vagyis inkább már döbbent tekintettel mered a lányra.
Biztosan jól hallotta, amit mondott?*
~Megölni?~
*A döbbenet teljesen kiül az arcára. Ilyet azért senki nem állít egy nagyszülőjéről sem.*
- Mi?
*Nem akar tapintatlan lenni, de ez azért egy kissé sokkoló tény. Megbántani viszont nem akarja a lányt, így megpróbál kevésbé illetlenül fogalmazni.*
- Öhm, mi az hogy megakar ölni? Miért tenne ilyet?
~Ki akarná megölni az unokáját? Mit árthatott volna egy pici, törékeny kislány egy... Öreg nőnek?~
*Ezen a sötét felhőn csak az derít egy keveset, hogy Nara igent mond neki.*
~Tényleg igent mondott?~
*Villan át a gondolat az agyán, de aztán mégis visszatér a nagymamához. Néz és vár. Ezt nem lehet annyiban hagyni.*
A hozzászólást Emphus (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2017.07.05 19:50:26, a következő indokkal:
Durva/tömeges helyesírási hibák.
*Az egy dolog, hogy észak páratlan a maga nevében, de ami jelenleg még inkább megfogja, azaz a tény, hogy kezdi úgy érezni, hogy Mylnarának sem akad párja se itt, se északon.
Erre a gondolatra persze agresszíven, ősi makacssággal felelevenítődik egy másik nő arca is, de Baldrolnak elég egyszer belenéznie a Vörös szikrázó szemeibe és tovább is hussantka ezt a régi kísértetet.
Igen. Neki Nara valóban páratlan. Biztosan remekül érezné magát a birtokon. Mindent megadhatna ott neki.*
~ Vagyis, persze ahogy neki jó.~
*A minden mindent, minden... Mindegy. Ahogy majd alakul. Ha alakul, mert ugye miért ne vihetné magával csak úgy. Nem kell mindjárt komoly dolgokra gondolni.*
- Khm.
*Köszörüli meg a torkát, majd ebből a köszörülésből csodálkozó, vagyis inkább már döbbent tekintettel mered a lányra.
Biztosan jól hallotta, amit mondott?*
~Megölni?~
*A döbbenet teljesen kiül az arcára. Ilyet azért senki nem állít egy nagyszülőjéről sem.*
- Mi?
*Nem akar tapintatlan lenni, de ez azért egy kissé sokkoló tény. Megbántani viszont nem akarja a lányt, így megpróbál kevésbé illetlenül fogalmazni.*
- Öhm, mi az hogy megakar ölni? Miért tenne ilyet?
~Ki akarná megölni az unokáját? Mit árthatott volna egy pici, törékeny kislány egy... Öreg nőnek?~
*Ezen a sötét felhőn csak az derít egy keveset, hogy Nara igent mond neki.*
~Tényleg igent mondott?~
*Villan át a gondolat az agyán, de aztán mégis visszatér a nagymamához. Néz és vár. Ezt nem lehet annyiban hagyni.*
A hozzászólást Emphus (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2017.07.05 19:50:26, a következő indokkal:
Durva/tömeges helyesírási hibák.
1349. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-06-28 22:40:36
Üzenet elküldve: 2017-06-28 22:40:36
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 136
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 136
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Udvar//
*Helyeslőn bólogat a hasonlóan méltató szavakra. Északnak bizony nincs párja kerek e világon, ebben Nara teljesen biztos, még akkor is, ha alig látott még más helyeket.*
~Milyen tisztsége volt? Talán valami katona? Vagy rangos férfi lehetett? De akkor meg miért hagyta volna ott?~
*Gondolataiból kizökkenti az újabb kérdés mielőtt kérdezhetne. Zavartan és kissé idegesen kezdi babrálni az egyik hajtincsét.*
-Hát... nekem igazából semmi bajom vele. Ő akarja a halálomat és nem rest ezért tenni is. Ezért jöttek el a szüleim északról. Miattam.
*Húzza el a száját keserűen. Abban viszont nem kételkedett, hogy Baldrolnak van otthona északon.*
~Őt bizonyára most is hazavárja valaki.~
*Lassan jutnak el a lányban a szavak a megértésig, de arcán szinte minden pillanattal egyre jobban látszik a meglepettség és a lelkesedés, ahogy elképzeli az ismerős helyeket, amik ma már talán egész másmilyenek. De Baldrollal gondolkodás nélkül visszamenne, akkor is, ha élete utolsó útja lenne. Csodálattól csillogó kerek szemmel néz a férfira és alig hiszi amit hallott.*
-Az... én...
*Hebegi, nem is sejtve, hogy valószínűleg mennyire próbára teszi a másik türelmét. Lelkesedésébe valami más érzés is vegyül, valamiféle izgatottság, de nem az ártatlan fajtából.*
~Térj észhez! Ennek semmi mögöttes tartalma nincs. Csak mint honfitárs a másiknak, úgy invitál! Nehogy túl sokat képzelj bele!~
*De már késő, mert még józan ésszel tudja, hogy ez valószínűleg csak egy udvarias felajánlás, addig a szíve valami egészen másra vágyik.*
~Nem szabad!~
-Igazán boldogan veled mennék!
*Feleli végül az igazat, és igyekszik, hogy szemében és arcán a lehető legkevesebb villanjon meg más érzéseiből. Több kevesebb sikerrel... Aztán észbe kap kissé.*
~A sajátomat nem féltem, de az ő életét nem sodorhatom veszélybe az önző vágyaim miatt!~
-De jobb lesz, ha bizonyos helyeket elkerülünk. Félek a családomnak vajmi keveset számít, hogy milyen kapcsolatban állunk.
~Vagy nem állunk. Bár ennek nem kéne, hogy zavarjon...~
-De talán ebben nagyapa segíthet.
*Ezzel el is engedi a problémát és megoldottnak tekinti. Boldog, sugárzó mosollyal kérdez, persze megint nem gondolkodik, és legszívesebben szökkenve körbetáncolná a férfit közben.*
-És? Hová szeretnél vinni? Megmutatod az otthonod?
*Helyeslőn bólogat a hasonlóan méltató szavakra. Északnak bizony nincs párja kerek e világon, ebben Nara teljesen biztos, még akkor is, ha alig látott még más helyeket.*
~Milyen tisztsége volt? Talán valami katona? Vagy rangos férfi lehetett? De akkor meg miért hagyta volna ott?~
*Gondolataiból kizökkenti az újabb kérdés mielőtt kérdezhetne. Zavartan és kissé idegesen kezdi babrálni az egyik hajtincsét.*
-Hát... nekem igazából semmi bajom vele. Ő akarja a halálomat és nem rest ezért tenni is. Ezért jöttek el a szüleim északról. Miattam.
*Húzza el a száját keserűen. Abban viszont nem kételkedett, hogy Baldrolnak van otthona északon.*
~Őt bizonyára most is hazavárja valaki.~
*Lassan jutnak el a lányban a szavak a megértésig, de arcán szinte minden pillanattal egyre jobban látszik a meglepettség és a lelkesedés, ahogy elképzeli az ismerős helyeket, amik ma már talán egész másmilyenek. De Baldrollal gondolkodás nélkül visszamenne, akkor is, ha élete utolsó útja lenne. Csodálattól csillogó kerek szemmel néz a férfira és alig hiszi amit hallott.*
-Az... én...
*Hebegi, nem is sejtve, hogy valószínűleg mennyire próbára teszi a másik türelmét. Lelkesedésébe valami más érzés is vegyül, valamiféle izgatottság, de nem az ártatlan fajtából.*
~Térj észhez! Ennek semmi mögöttes tartalma nincs. Csak mint honfitárs a másiknak, úgy invitál! Nehogy túl sokat képzelj bele!~
*De már késő, mert még józan ésszel tudja, hogy ez valószínűleg csak egy udvarias felajánlás, addig a szíve valami egészen másra vágyik.*
~Nem szabad!~
-Igazán boldogan veled mennék!
*Feleli végül az igazat, és igyekszik, hogy szemében és arcán a lehető legkevesebb villanjon meg más érzéseiből. Több kevesebb sikerrel... Aztán észbe kap kissé.*
~A sajátomat nem féltem, de az ő életét nem sodorhatom veszélybe az önző vágyaim miatt!~
-De jobb lesz, ha bizonyos helyeket elkerülünk. Félek a családomnak vajmi keveset számít, hogy milyen kapcsolatban állunk.
~Vagy nem állunk. Bár ennek nem kéne, hogy zavarjon...~
-De talán ebben nagyapa segíthet.
*Ezzel el is engedi a problémát és megoldottnak tekinti. Boldog, sugárzó mosollyal kérdez, persze megint nem gondolkodik, és legszívesebben szökkenve körbetáncolná a férfit közben.*
-És? Hová szeretnél vinni? Megmutatod az otthonod?
1348. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-06-28 22:01:31
Üzenet elküldve: 2017-06-28 22:01:31
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Udvar//
*Ugyan a napok, hatok, hónapok nagy részében még mindig megpróbálja elfelejteni milyen is volt odahaza, de lassanként rá kell jönnie, hogy ez szinte reménytelen. Észak zord és büszke vidéke mindig is ott lesz szívének egyik legelőkelőbb helyén. Nara szavai hallatán fel meg is jelenítődnek az említett képek.A tiszta, friss levegő, a hegyek. Mikor nyáron is havasak a távoli bércek. Milyen jó lenne, ha... *
- Ebből a szempontból tényleg szerencsésnek érzem magamat. Hogy mindezt megismerhettem.
*Ha... *
- Nehéz bárkinek is elfelejteni azt a közeget, amit északon megtapasztalhat.
*Mosolyog kedvesen, hiszen az a bizonyos ha nagyon megragadta a gondolatait.
A nagymamás kitételre halkan felgöcög.*
- Nekem meg az ottani tisztségem nem hiányzik.
*Replikázik rá vidáman.*
- Mi bajod van neked szegény öregeddel?
*Vigyorogva megpróbálja kicsit cukkolni a lányt, miközben karjait kényelmesen összefonja a mellkasa előtt.
Na de hogy ő valaha is visszamenjen! Végül is, ha... *
- De. Sokat gondolkodtam rajta. Lenne is hova. Ezt tudom.
*Ám ahelyett, hogy ellenérveit elkezdené sorolni, elérkezik végre ahhoz a furkálódó de-hez, aminek egyelőre még nagyon halvány derengése van, de egyre jobban tetszik a férfinak.*
- De... mit szólnál hozzá, ha egyszer elvinnélek, vissza északra. Megmutatni most milyen.
*Nem tudja miért, de ahogy ezeket kimondja, szinte égeti a torkát az idegesség.*
- Mit szólsz?
*Ugyan a napok, hatok, hónapok nagy részében még mindig megpróbálja elfelejteni milyen is volt odahaza, de lassanként rá kell jönnie, hogy ez szinte reménytelen. Észak zord és büszke vidéke mindig is ott lesz szívének egyik legelőkelőbb helyén. Nara szavai hallatán fel meg is jelenítődnek az említett képek.A tiszta, friss levegő, a hegyek. Mikor nyáron is havasak a távoli bércek. Milyen jó lenne, ha... *
- Ebből a szempontból tényleg szerencsésnek érzem magamat. Hogy mindezt megismerhettem.
*Ha... *
- Nehéz bárkinek is elfelejteni azt a közeget, amit északon megtapasztalhat.
*Mosolyog kedvesen, hiszen az a bizonyos ha nagyon megragadta a gondolatait.
A nagymamás kitételre halkan felgöcög.*
- Nekem meg az ottani tisztségem nem hiányzik.
*Replikázik rá vidáman.*
- Mi bajod van neked szegény öregeddel?
*Vigyorogva megpróbálja kicsit cukkolni a lányt, miközben karjait kényelmesen összefonja a mellkasa előtt.
Na de hogy ő valaha is visszamenjen! Végül is, ha... *
- De. Sokat gondolkodtam rajta. Lenne is hova. Ezt tudom.
*Ám ahelyett, hogy ellenérveit elkezdené sorolni, elérkezik végre ahhoz a furkálódó de-hez, aminek egyelőre még nagyon halvány derengése van, de egyre jobban tetszik a férfinak.*
- De... mit szólnál hozzá, ha egyszer elvinnélek, vissza északra. Megmutatni most milyen.
*Nem tudja miért, de ahogy ezeket kimondja, szinte égeti a torkát az idegesség.*
- Mit szólsz?
1347. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-06-28 19:39:16
Üzenet elküldve: 2017-06-28 19:39:16
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 136
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 136
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Udvar//
-Érdekes gondolat, de én sem hiszem.
*Kacag fel a lány a képtelen ötleten.*
-Nemrég még jóízűen falatozott abból, amit én tettem elé.
~Mondjuk attól még Rozsdás gondolhatja, hogy képtelen vagyok egyedül zsákmányt ejteni. És ki tudja... talán igaza is lenne.~
*A férfi szavainak nyomán körbe tekint az udvaron, és megpróbálja elképzelni, hogy nincsenek a falak, sem az erőd, sem semmi más, csak egy füves rét, és az azt ölelő erdő. Nem könnyű, de egy pillanatra szinte látja maga előtt.*
~Valóban szép lehetett. És békés.~
*Nara kissé szomorkásan elhúzza a száját mielőtt válaszolna. Ő aztán biztosan nem hallott semmit, ami Baldrolhoz kapcsolható, hiszen zsenge kislány volt még, mikor el kellett menekülniük onnan, ahol éltek és útjuk egészen Artheniorig vezetett.*
-Akkor te szerencsésebb vagy, mint én. Életem felét Artheniorban kellett leélnem. Tizennégy éve nem láttam észak büszke hegyeit, és nem éreztem az ismerős, tiszta levegőt, ami felfrissíti a testet és a lelket.
*Álmodozva elréved, ahogy felidézi az ismerős tájat és a kényelmes otthont. A lovakat az istállóban és persze a saját szobáját. Rég nem gondolt már ezekre, mert bár kellemes emlékek, végül mégis szomorúságot okoz a valóság, hogy mindezt elvették tőle. És az egészért csak ő a hibás.*
-Hiányzik. Sok minden hiányzik. Sőt... egész észak hiányzik.
*Neveti el végül magát, de kissé morgós hangon azért még odaszúrja.*
-A nagymamámat leszámítva.
*Szívesen megkérdezné Baldrolt, hogy miért jött el, vagy hogy mi hiányzik neki a legjobban, de jobban fél a választól, mint azt szabadna, így vár, hátha ő maga említést tesz valamiről, ami árulkodó lehet. Azért egy másik kérdést feltesz, hogy a férfi lássa, őt jobban érdekli az ő története, mint a sajátja.*
-Nem akarsz visszamenni? Nem gondoltál még rá?
-Érdekes gondolat, de én sem hiszem.
*Kacag fel a lány a képtelen ötleten.*
-Nemrég még jóízűen falatozott abból, amit én tettem elé.
~Mondjuk attól még Rozsdás gondolhatja, hogy képtelen vagyok egyedül zsákmányt ejteni. És ki tudja... talán igaza is lenne.~
*A férfi szavainak nyomán körbe tekint az udvaron, és megpróbálja elképzelni, hogy nincsenek a falak, sem az erőd, sem semmi más, csak egy füves rét, és az azt ölelő erdő. Nem könnyű, de egy pillanatra szinte látja maga előtt.*
~Valóban szép lehetett. És békés.~
*Nara kissé szomorkásan elhúzza a száját mielőtt válaszolna. Ő aztán biztosan nem hallott semmit, ami Baldrolhoz kapcsolható, hiszen zsenge kislány volt még, mikor el kellett menekülniük onnan, ahol éltek és útjuk egészen Artheniorig vezetett.*
-Akkor te szerencsésebb vagy, mint én. Életem felét Artheniorban kellett leélnem. Tizennégy éve nem láttam észak büszke hegyeit, és nem éreztem az ismerős, tiszta levegőt, ami felfrissíti a testet és a lelket.
*Álmodozva elréved, ahogy felidézi az ismerős tájat és a kényelmes otthont. A lovakat az istállóban és persze a saját szobáját. Rég nem gondolt már ezekre, mert bár kellemes emlékek, végül mégis szomorúságot okoz a valóság, hogy mindezt elvették tőle. És az egészért csak ő a hibás.*
-Hiányzik. Sok minden hiányzik. Sőt... egész észak hiányzik.
*Neveti el végül magát, de kissé morgós hangon azért még odaszúrja.*
-A nagymamámat leszámítva.
*Szívesen megkérdezné Baldrolt, hogy miért jött el, vagy hogy mi hiányzik neki a legjobban, de jobban fél a választól, mint azt szabadna, így vár, hátha ő maga említést tesz valamiről, ami árulkodó lehet. Azért egy másik kérdést feltesz, hogy a férfi lássa, őt jobban érdekli az ő története, mint a sajátja.*
-Nem akarsz visszamenni? Nem gondoltál még rá?
1346. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-06-28 18:27:33
Üzenet elküldve: 2017-06-28 18:27:33
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Udvar//
*Jobbkor nem is jöhetett volna a Rozsdafarkú. Vagy rosszabbkor. Ah, nem.*
~Megvesztél te Baldrol Dawmornn?~
*Akármi is ütött belé, igen, az előbb tényleg felötlött benne az az egyszerű és nemes mozdulat, hogy lehajol, finoman megfogja Mylnara állát és megcsókolja. Ezért is van az, hogy amíg a lány figyelmét elvonja a kis állat, kissé hátat fordít nekik, mintha csupán felmérné a környezetét és némán szitkozódik egyet, hogy a lány még csak sejteni se sejthesse, milyen gondolatok járhatnak az északi férfi fejében.*
~Úgy tűnik nehezen lesz ebből róka oktatás.~
*Derül végül egy nagyot, mikor visszatekint a vörös párosra. Ez kölcsönöz a férfinak némi jó kedvet, így a lány mellé lépve szintén megdicséri a kis állatot.*
- Jól mondja a gazdid. Ügyes voltál. Csak becsüld meg, hogy milyen jó helyed van!
*Néz le a rókára, aki a kelleténél nem is szentel több figyelmet az északinak, hanem inkább visszakanyarodik elfogyasztani győzelmi ebédjét.*
- Én hallottam egy olyan teóriát, amiben az állat nem azért hozza oda a gazdának az ételt, hogy megmutassa mit hozott, hanem azért, mert véleménye szerint erre a gazda képtelen lenne.
*Vigyorodik el saját gondolatmenetén.*
- Persze nem hiszem, hogy ez lenne az oka.
*Mosolyog továbbra is, majd végre előjön egy olyan kérdés is, amire könnyedén tud válaszolni.*
- Még a kezdő csapattal jöttem. Láttam még ezt a rétet teljesen üresen, egymagában. Fenséges látvány volt.
*Na de hogy északról mikor jött el.*
- Északról pedig... legalább öt vagy hat éve. Azóta nem jártam odahaza. És Te? Te mikor voltál utoljára északon?
*Kérdi kissé félve. Hátha hallott valamit arra felől a lány, ami őt is érintheti.*
*Jobbkor nem is jöhetett volna a Rozsdafarkú. Vagy rosszabbkor. Ah, nem.*
~Megvesztél te Baldrol Dawmornn?~
*Akármi is ütött belé, igen, az előbb tényleg felötlött benne az az egyszerű és nemes mozdulat, hogy lehajol, finoman megfogja Mylnara állát és megcsókolja. Ezért is van az, hogy amíg a lány figyelmét elvonja a kis állat, kissé hátat fordít nekik, mintha csupán felmérné a környezetét és némán szitkozódik egyet, hogy a lány még csak sejteni se sejthesse, milyen gondolatok járhatnak az északi férfi fejében.*
~Úgy tűnik nehezen lesz ebből róka oktatás.~
*Derül végül egy nagyot, mikor visszatekint a vörös párosra. Ez kölcsönöz a férfinak némi jó kedvet, így a lány mellé lépve szintén megdicséri a kis állatot.*
- Jól mondja a gazdid. Ügyes voltál. Csak becsüld meg, hogy milyen jó helyed van!
*Néz le a rókára, aki a kelleténél nem is szentel több figyelmet az északinak, hanem inkább visszakanyarodik elfogyasztani győzelmi ebédjét.*
- Én hallottam egy olyan teóriát, amiben az állat nem azért hozza oda a gazdának az ételt, hogy megmutassa mit hozott, hanem azért, mert véleménye szerint erre a gazda képtelen lenne.
*Vigyorodik el saját gondolatmenetén.*
- Persze nem hiszem, hogy ez lenne az oka.
*Mosolyog továbbra is, majd végre előjön egy olyan kérdés is, amire könnyedén tud válaszolni.*
- Még a kezdő csapattal jöttem. Láttam még ezt a rétet teljesen üresen, egymagában. Fenséges látvány volt.
*Na de hogy északról mikor jött el.*
- Északról pedig... legalább öt vagy hat éve. Azóta nem jártam odahaza. És Te? Te mikor voltál utoljára északon?
*Kérdi kissé félve. Hátha hallott valamit arra felől a lány, ami őt is érintheti.*
1345. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-06-21 18:53:43
Üzenet elküldve: 2017-06-21 18:53:43
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Venár gyorstalpaló//
*Wäoreyn és a könyvek. Röviden összefoglalható viszony az övüké. Betűk halmaza, titokkal teli üzenetek tárháza, vadász-létet segítő enigmaraktár. Hősi regék foglalata. No meg ősöreg meséké, mitikus lényekkel és igencsak kiszámítható fordulatokkal. Célzattal keresi csak társaságukat, vagy hagyja, hogy rábukkanjanak olyan óvatlan pillanatokban, mint a mostani is. Mintha körbefonnák az irományok, önálló életre kelve. Épp ezért borzongató, hogy Yeza ezt a gerincig kúszó érzést ragadja meg a történetszövésben. A könyvek sötét, kiismerhetetlen oldalát, az ismeretlen visszahőkölésre késztető erejét. Vele együtt azonban a harcos vér izzását is. A kíváncsiság illatát. A visszavágás viszketeg igényét. Képzeletében már moccan is kardja, együvé válik a történettel, lassú oldalazó keresztlépésekkel fürkészi és cserkészi a jelenség forrását.*
- A világért se fogd vissza magad! *susogja. Nem fenyeget, pusztán tudni akarja, mivel van dolga. Találkozott már furcsa lényekkel, s ne mindegyiket tudta elhelyezni józan ésszel saját világában, mégis mindig arra törekszik, hogy ez megtörténjen, s bebizonyosodjon, hogy uralni lehet. Valóban kíváncsi, mit is szándékozik velük közölni a fénypára.*
*Wäoreyn és a könyvek. Röviden összefoglalható viszony az övüké. Betűk halmaza, titokkal teli üzenetek tárháza, vadász-létet segítő enigmaraktár. Hősi regék foglalata. No meg ősöreg meséké, mitikus lényekkel és igencsak kiszámítható fordulatokkal. Célzattal keresi csak társaságukat, vagy hagyja, hogy rábukkanjanak olyan óvatlan pillanatokban, mint a mostani is. Mintha körbefonnák az irományok, önálló életre kelve. Épp ezért borzongató, hogy Yeza ezt a gerincig kúszó érzést ragadja meg a történetszövésben. A könyvek sötét, kiismerhetetlen oldalát, az ismeretlen visszahőkölésre késztető erejét. Vele együtt azonban a harcos vér izzását is. A kíváncsiság illatát. A visszavágás viszketeg igényét. Képzeletében már moccan is kardja, együvé válik a történettel, lassú oldalazó keresztlépésekkel fürkészi és cserkészi a jelenség forrását.*
- A világért se fogd vissza magad! *susogja. Nem fenyeget, pusztán tudni akarja, mivel van dolga. Találkozott már furcsa lényekkel, s ne mindegyiket tudta elhelyezni józan ésszel saját világában, mégis mindig arra törekszik, hogy ez megtörténjen, s bebizonyosodjon, hogy uralni lehet. Valóban kíváncsi, mit is szándékozik velük közölni a fénypára.*
1344. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-06-18 18:51:26
Üzenet elküldve: 2017-06-18 18:51:26
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 855
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 855
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//Venár gyorstalpaló//
*Az a sok papír... Borítók közé zárt, kötetnyi világok. Tekercsbe szorított szavak. Betűkből szőtt álmok és bölcsesség. Az illatuk betölti a teret. Összetéveszthetetlen. A könyvtárak különleges helyek. Nincs hozzájuk fogható. Annyi mindent magukba foglalnak. Hihetetlen sokaságot, távolságot és időt. Ha ezeknek az irományoknak hatalma lenne a maguk akaratából egyszerre kiadni, ami bennük rejlik, az a sok minden a gyémántnál keményebb matériává tömörülne e falak között.
Yezát mindig lenyűgözték a történetek. Akkor is, ha mesélték őket, de ha olvasta, azzal még közelebb érezte magát.
A Rőtnek nem csak a szeme kíváncsi, így nem marad soká nyugton. Felkel Wäor mellől és ujjaival végigsimítva a könyvek gerincén, nézelődni kezd.*
- Már alig várom, hogy én is értsek ezekhez. Talán írok is egyet *mondja, mint aki már el is feledkezett az imént halomba rakott kérdéseiről.*
- Kezdődhetne itt és most *mondja, és levesz egy vaskosabb kötetet a többi közül. Felüti a felüti a fedelét és a fehér borítólapot, majd fennhangon "felolvassa" a címet.*
- Venár gyorstalpaló.
*Tovább lapoz az első fejezethez, cinkosul felpillant a kényszerű közönségre, aztán belekezd az "olvasásba", aminek köze sincs a lapon sorakozó betűkhöz, mert ugyebár kénytelen szerepben maradni.*
- Az újoncok és Meruwiel a könyvtárban gyűltek össze. Mialatt átvették a szabályokat, nem is sejtették, mekkora változások indultak el körülöttük. Csendben. Észrevétlenül *halkítja le suttogóra a hangját az utolsó két szóra.* - A polc felől halk kaparászás éled. És surrogás. Mintha a lapok kezdtek volna izegni-mozogni a kötetek belsejében. A betűk fészkelődni a láthatatlan vonalon, melyen pihennek. Mintha az éleikkel, sarkaikkal türelmetlenül feszülnének az oldalaknak, hogy helyet csináljanak maguknak.
*Kisandít a polc felé. Fülel egy kicsikét.*
- Aztán egyszer csak *emeli fel a hangját hirtelen a folytatáshoz* - valami fényes, egész ködszerű kezdett párállani a könyvek körül. Suttogás éledt belőle...
- Hallga!
*Itt megáll és vár. Kíváncsi mit szólnak a többiek a dologhoz. Érdemes-e folytatnia, vagy ekkora felmérés elég is hozzá, hogy ne dédelgessen nagy terveket arról, hogy Lanawin híres mesemondói közt emlegessék egyszer (talán a többiekkel együtt).*
*Az a sok papír... Borítók közé zárt, kötetnyi világok. Tekercsbe szorított szavak. Betűkből szőtt álmok és bölcsesség. Az illatuk betölti a teret. Összetéveszthetetlen. A könyvtárak különleges helyek. Nincs hozzájuk fogható. Annyi mindent magukba foglalnak. Hihetetlen sokaságot, távolságot és időt. Ha ezeknek az irományoknak hatalma lenne a maguk akaratából egyszerre kiadni, ami bennük rejlik, az a sok minden a gyémántnál keményebb matériává tömörülne e falak között.
Yezát mindig lenyűgözték a történetek. Akkor is, ha mesélték őket, de ha olvasta, azzal még közelebb érezte magát.
A Rőtnek nem csak a szeme kíváncsi, így nem marad soká nyugton. Felkel Wäor mellől és ujjaival végigsimítva a könyvek gerincén, nézelődni kezd.*
- Már alig várom, hogy én is értsek ezekhez. Talán írok is egyet *mondja, mint aki már el is feledkezett az imént halomba rakott kérdéseiről.*
- Kezdődhetne itt és most *mondja, és levesz egy vaskosabb kötetet a többi közül. Felüti a felüti a fedelét és a fehér borítólapot, majd fennhangon "felolvassa" a címet.*
- Venár gyorstalpaló.
*Tovább lapoz az első fejezethez, cinkosul felpillant a kényszerű közönségre, aztán belekezd az "olvasásba", aminek köze sincs a lapon sorakozó betűkhöz, mert ugyebár kénytelen szerepben maradni.*
- Az újoncok és Meruwiel a könyvtárban gyűltek össze. Mialatt átvették a szabályokat, nem is sejtették, mekkora változások indultak el körülöttük. Csendben. Észrevétlenül *halkítja le suttogóra a hangját az utolsó két szóra.* - A polc felől halk kaparászás éled. És surrogás. Mintha a lapok kezdtek volna izegni-mozogni a kötetek belsejében. A betűk fészkelődni a láthatatlan vonalon, melyen pihennek. Mintha az éleikkel, sarkaikkal türelmetlenül feszülnének az oldalaknak, hogy helyet csináljanak maguknak.
*Kisandít a polc felé. Fülel egy kicsikét.*
- Aztán egyszer csak *emeli fel a hangját hirtelen a folytatáshoz* - valami fényes, egész ködszerű kezdett párállani a könyvek körül. Suttogás éledt belőle...
- Hallga!
*Itt megáll és vár. Kíváncsi mit szólnak a többiek a dologhoz. Érdemes-e folytatnia, vagy ekkora felmérés elég is hozzá, hogy ne dédelgessen nagy terveket arról, hogy Lanawin híres mesemondói közt emlegessék egyszer (talán a többiekkel együtt).*
1343. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-06-17 13:03:43
Üzenet elküldve: 2017-06-17 13:03:43
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 136
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 136
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Udvar//
*Nem számít semmire, igazán reakcióra sem, vagy maximum elutasításra, de arra biztosan nem, hogy Baldrol visszaölel. Amikor azonban a lány körül össze zárulnak az erős, biztos karok, valami megváltozik. Minden megváltozik. Ismerős, mégis egészen új érzés járja át a lelkét. Furcsa, és zavarba ejtő, de egy szó jut csak eszébe.*
~Otthon.~
*Olyan rég érezte ezt a biztonságot, és melegséget, hogy nem akarja elengedni, még nem. Önkéntelenül felsóhajt és teste ellazul, szemét lehunyja egy kicsit.*
~Hmm... ez annyira jó. Szabad ilyen jónak lennie?~
*Most úgy érzi, ha maradhatna, végre nyugodt álomba tudna merülni. De a pillanat túl hosszúra nyúlik, mégsem elég belőle. Legszívesebben úgy kapaszkodna a férfiba, mint fuldokló a kötélbe, de annak finom hangjától, noha a lányon kellemes borzongás fut végig, mégis jelzés értékű.*
~Még ne!~
*Veri a szíve hangosan, de az esze hamar kijózanítja.*
~Túl messzire mentél! Engedd el, mielőtt ő taszít el magától!~
*A kedves szavak végül észhez térítik Narát. Vonakodva, de lefejti magát Baldrolról és kissé elhúzódik, kezeit is visszahúzza, noha nem tud velük mit kezdeni, és érthetetlen módon zavarba jön, arcát elönti a pír, ahelyett, hogy szégyenkezne önző gondolatai miatt, amiben már most visszavágyik a karok közé.*
~Hogy jut eszedbe?! Nem szabad! Tartsd távol magad tőle!~ *Rozsdás épp a legjobbkor vonja el az északi figyelmét, így a lánynak van lehetősége, hogy félre tekintve elrejtse pirulásának egy részét. Kell is ez a fél pillanat, hogy ráncba szedje a benne kavargó érzéseket.*
~Mi ütött beléd? Megint el akarsz ijeszteni egy férfit Vadvédből, mert nem tudod kezelni az érzéseidet? Szedd össze magad, mert őt nem veszítheted el! Nálad amúgy is jobbat érdemel, úgyhogy tudd, hol a helyed!~
*De hiába a józan ész, törődés után vágyakozó szívét nehéz megzabolázni, és ő is tudja, így kissé megenyhülve változtat a gondolatain.*
~Próbáld akkor már inkább boldoggá tenni és ne vájkálj a múltjában! Úgyis az számít, hogy milyen ember most.~
*Vörös barátjára pillant és újra mosolyra húzza a száját, noha a bűntudat is felüti fejét.*
~Na szép, rólad meg egészen megfeledkeztem.~
-Rozsdás, nyugi! Őt szeretjük, nem bánt! Azonnal ereszd el!
*Szól rá határozottan, amitől kis barátja meghátrál ugyan és kiköpi az anyagot, de továbbra is morcos arccal méregeti Baldrolt, és egy kis kört téve az istálló felé Nara lába mellé tesz valamit.*
-Bocsánat.
*Küld bűnbánó mosolyt a férfinek, mielőtt kérdőn szemügyre venné az állatka ténykedését.*
-Mit találtál kicsim?
*Lehajol a szalmakupacnak tűnő gombóchoz, de már félúton látja, hogy nem csak szalma, hanem szőr is van benne. Ahogy lesöpri a sárga szálakat, egy egérke halott teteme fekszik a kezében, amin először meghökken, aztán az északira, majd Rozsdásra néz meglepetten és enyhén értetlenül.*
-Köszönöm… Ügyes vagy…
~Gondolom... ~
*Dicséri meg végül az állatot, hiszen végeredményben nem árt, ha elkapkodja a rágcsálókat, amik az állatok és emberek élelmét dézsmálják.*
-Azt hiszem…
*Teszi azért hozzá bizonytalanul, majd visszaadja Rozsdásnak a zsákmányt, aki vet egy összehúzott, gyanakvó pillantást a férfira, mint aki azt üzeni ~figyellek~ aztán büszkén visszakocog vele és a szalmába túrt kuckóján helyet foglalva elkezdi elfogyasztani a trófeát. Kellett ez a kis kizökkenés a lánynak, mert így is lesz min rágódnia ha megint magára marad, amit cseppet sem vár. Szeretné folytatni, de bármennyire kíváncsi, nem akar a múltban vájkálni, mert nem tudja meddig mehetne még el. Fél is kipróbálni, így kivételesen az eszére hallgat és óvatosabb vizekre evez.*
-Mikor jöttél el északról? Mióta vagy itt, Vadvédben a többiekkel?
~Induljunk talán innen. Remélhetőleg több fájdalmas sebet nem piszkálok meg. Jobban szeretem, ha vidám, és mosolyog. Van valami a szemében, ami...~
*Rabul ejti a lányt. Még ha ezt nem is szabadna éreznie.*
*Nem számít semmire, igazán reakcióra sem, vagy maximum elutasításra, de arra biztosan nem, hogy Baldrol visszaölel. Amikor azonban a lány körül össze zárulnak az erős, biztos karok, valami megváltozik. Minden megváltozik. Ismerős, mégis egészen új érzés járja át a lelkét. Furcsa, és zavarba ejtő, de egy szó jut csak eszébe.*
~Otthon.~
*Olyan rég érezte ezt a biztonságot, és melegséget, hogy nem akarja elengedni, még nem. Önkéntelenül felsóhajt és teste ellazul, szemét lehunyja egy kicsit.*
~Hmm... ez annyira jó. Szabad ilyen jónak lennie?~
*Most úgy érzi, ha maradhatna, végre nyugodt álomba tudna merülni. De a pillanat túl hosszúra nyúlik, mégsem elég belőle. Legszívesebben úgy kapaszkodna a férfiba, mint fuldokló a kötélbe, de annak finom hangjától, noha a lányon kellemes borzongás fut végig, mégis jelzés értékű.*
~Még ne!~
*Veri a szíve hangosan, de az esze hamar kijózanítja.*
~Túl messzire mentél! Engedd el, mielőtt ő taszít el magától!~
*A kedves szavak végül észhez térítik Narát. Vonakodva, de lefejti magát Baldrolról és kissé elhúzódik, kezeit is visszahúzza, noha nem tud velük mit kezdeni, és érthetetlen módon zavarba jön, arcát elönti a pír, ahelyett, hogy szégyenkezne önző gondolatai miatt, amiben már most visszavágyik a karok közé.*
~Hogy jut eszedbe?! Nem szabad! Tartsd távol magad tőle!~ *Rozsdás épp a legjobbkor vonja el az északi figyelmét, így a lánynak van lehetősége, hogy félre tekintve elrejtse pirulásának egy részét. Kell is ez a fél pillanat, hogy ráncba szedje a benne kavargó érzéseket.*
~Mi ütött beléd? Megint el akarsz ijeszteni egy férfit Vadvédből, mert nem tudod kezelni az érzéseidet? Szedd össze magad, mert őt nem veszítheted el! Nálad amúgy is jobbat érdemel, úgyhogy tudd, hol a helyed!~
*De hiába a józan ész, törődés után vágyakozó szívét nehéz megzabolázni, és ő is tudja, így kissé megenyhülve változtat a gondolatain.*
~Próbáld akkor már inkább boldoggá tenni és ne vájkálj a múltjában! Úgyis az számít, hogy milyen ember most.~
*Vörös barátjára pillant és újra mosolyra húzza a száját, noha a bűntudat is felüti fejét.*
~Na szép, rólad meg egészen megfeledkeztem.~
-Rozsdás, nyugi! Őt szeretjük, nem bánt! Azonnal ereszd el!
*Szól rá határozottan, amitől kis barátja meghátrál ugyan és kiköpi az anyagot, de továbbra is morcos arccal méregeti Baldrolt, és egy kis kört téve az istálló felé Nara lába mellé tesz valamit.*
-Bocsánat.
*Küld bűnbánó mosolyt a férfinek, mielőtt kérdőn szemügyre venné az állatka ténykedését.*
-Mit találtál kicsim?
*Lehajol a szalmakupacnak tűnő gombóchoz, de már félúton látja, hogy nem csak szalma, hanem szőr is van benne. Ahogy lesöpri a sárga szálakat, egy egérke halott teteme fekszik a kezében, amin először meghökken, aztán az északira, majd Rozsdásra néz meglepetten és enyhén értetlenül.*
-Köszönöm… Ügyes vagy…
~Gondolom... ~
*Dicséri meg végül az állatot, hiszen végeredményben nem árt, ha elkapkodja a rágcsálókat, amik az állatok és emberek élelmét dézsmálják.*
-Azt hiszem…
*Teszi azért hozzá bizonytalanul, majd visszaadja Rozsdásnak a zsákmányt, aki vet egy összehúzott, gyanakvó pillantást a férfira, mint aki azt üzeni ~figyellek~ aztán büszkén visszakocog vele és a szalmába túrt kuckóján helyet foglalva elkezdi elfogyasztani a trófeát. Kellett ez a kis kizökkenés a lánynak, mert így is lesz min rágódnia ha megint magára marad, amit cseppet sem vár. Szeretné folytatni, de bármennyire kíváncsi, nem akar a múltban vájkálni, mert nem tudja meddig mehetne még el. Fél is kipróbálni, így kivételesen az eszére hallgat és óvatosabb vizekre evez.*
-Mikor jöttél el északról? Mióta vagy itt, Vadvédben a többiekkel?
~Induljunk talán innen. Remélhetőleg több fájdalmas sebet nem piszkálok meg. Jobban szeretem, ha vidám, és mosolyog. Van valami a szemében, ami...~
*Rabul ejti a lányt. Még ha ezt nem is szabadna éreznie.*
1342. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-06-17 10:55:32
Üzenet elküldve: 2017-06-17 10:55:32
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Udvar//
*Nem érti hogyan térhettek ki erre. Nem érti miért jutottak el idáig. Ami pedig a legfurcsább, hogy emlékei gödrének vize zavarossá vált. Hiába tudja mi van benne, hogy mi történt, hogy miért is fáj ez neki annyira. Életében először tűnik távolinak ez az a borzalmas kép, ahogy ül az ágyon, körülötte fehér lepedők hatalmas véres foltokkal átitatva és ennek ellenére néma a szoba. A dermedt, döbbent csöndet egyedül saját, dühös és kétségbeesett hangja törte meg. Ez a kép most mégis olyan, mint a tejüveg. És ilyen még nem volt. Ahogy... *
- Nem, a fe...
*Ahogy Nara átöleli és arcát a vállába fúrja. Baldrol karja önműködően, védelmező ösztönökkel ölelik körbe a lány derekát. Most valóban törékenynek tűnik. Egy lánynak, akit a sors idevetett az erdő mélyébe. Érzi hajának az illatát. Érzi, ahogy a mellkasához simul és elfekszik rajta. És ekkor nincsenek lidércek, nincsenek rossz álmok vagy zavaró, fájó emlékek. Csak ők vannak. Tudja, most talán az lenne az illendő, ha ő is a... Részvétét fejezné ki?*
~Ekkora butaságot? Mégis mi a fenét csinálsz? Ennek így nincs semmi értelme!~
*Nem tudja, hogy helyes-e az, amit érez. Amit érezni vél. Az, hogy egyáltalán szabad e így éreznie! Mi van, ha ezzel megbántja Narát? Ha ő nem is gondol olyanokra, mint ő? Ha Nara egyszerűen csak ugyanolyan kedves vele, mint bárki mással! Mégsem engedi el. Csak szorítja, önző és szokatlan hátsó gondolatokkal. Nem szabad visszamerülnie.*
~Nem szabad.~
*Nagy levegőt vesz és halkan a lány fülébe súgja.*
- Köszönöm. Ez most igazán jól esett.
*Tartaná még szívesen, de az ölelés így is hosszabb volt, mint illett volna. Persze milyen ölelés az, amit meg illik sokáig tartani? Igazából Baldrol se tudja, csak azt akarja, ne a borongós, múltba révedő énjét ismerje a lány. Neki ennél többet jelent a társasága. Ekkor azonban furcsa hangra lesz figyelmes, ami miatt kénytelen lepillantani a földre.*
- No nézd! Valaki féltékeny!
*Nevet fel titkai mélyéről, ahogy a kisebbik vörös megtámadta a nadrágja szélét és most morogva azt cibálja.*
~Nyugi koma, ő már biztonságban van.~
*Nem érti hogyan térhettek ki erre. Nem érti miért jutottak el idáig. Ami pedig a legfurcsább, hogy emlékei gödrének vize zavarossá vált. Hiába tudja mi van benne, hogy mi történt, hogy miért is fáj ez neki annyira. Életében először tűnik távolinak ez az a borzalmas kép, ahogy ül az ágyon, körülötte fehér lepedők hatalmas véres foltokkal átitatva és ennek ellenére néma a szoba. A dermedt, döbbent csöndet egyedül saját, dühös és kétségbeesett hangja törte meg. Ez a kép most mégis olyan, mint a tejüveg. És ilyen még nem volt. Ahogy... *
- Nem, a fe...
*Ahogy Nara átöleli és arcát a vállába fúrja. Baldrol karja önműködően, védelmező ösztönökkel ölelik körbe a lány derekát. Most valóban törékenynek tűnik. Egy lánynak, akit a sors idevetett az erdő mélyébe. Érzi hajának az illatát. Érzi, ahogy a mellkasához simul és elfekszik rajta. És ekkor nincsenek lidércek, nincsenek rossz álmok vagy zavaró, fájó emlékek. Csak ők vannak. Tudja, most talán az lenne az illendő, ha ő is a... Részvétét fejezné ki?*
~Ekkora butaságot? Mégis mi a fenét csinálsz? Ennek így nincs semmi értelme!~
*Nem tudja, hogy helyes-e az, amit érez. Amit érezni vél. Az, hogy egyáltalán szabad e így éreznie! Mi van, ha ezzel megbántja Narát? Ha ő nem is gondol olyanokra, mint ő? Ha Nara egyszerűen csak ugyanolyan kedves vele, mint bárki mással! Mégsem engedi el. Csak szorítja, önző és szokatlan hátsó gondolatokkal. Nem szabad visszamerülnie.*
~Nem szabad.~
*Nagy levegőt vesz és halkan a lány fülébe súgja.*
- Köszönöm. Ez most igazán jól esett.
*Tartaná még szívesen, de az ölelés így is hosszabb volt, mint illett volna. Persze milyen ölelés az, amit meg illik sokáig tartani? Igazából Baldrol se tudja, csak azt akarja, ne a borongós, múltba révedő énjét ismerje a lány. Neki ennél többet jelent a társasága. Ekkor azonban furcsa hangra lesz figyelmes, ami miatt kénytelen lepillantani a földre.*
- No nézd! Valaki féltékeny!
*Nevet fel titkai mélyéről, ahogy a kisebbik vörös megtámadta a nadrágja szélét és most morogva azt cibálja.*
~Nyugi koma, ő már biztonságban van.~
1341. hozzászólás ezen a helyszínen: Vadvéd
Üzenet elküldve: 2017-06-17 00:15:52
Üzenet elküldve: 2017-06-17 00:15:52
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 136
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 136
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
//Udvar//
*Baldrol nyilván nem akar rosszat, és nem akarja bántani sem a lányt, mégis érzékeny pontra tapint a nyílt érdeklődésével, ezért Narának torkára fagy a szó, és a ló nevére is csak bólint, de megszólalni nem tud. Szeretné elmondani, de mit is mondhatna. Ő maga sem tudja, mi történt pontosan. Csak az anyja halálát nézte végig. Elmesélhetné amit tud, de félő, hogy a férfi bolondnak fogja nézni.*
~Mondjam el, hogy apát az erdő ölte meg? Ez még nekem is hihetetlenül hangzik, noha minden amit tudok, erre utal. De hazudni sem fogok.~
*Hallgat inkább, gondolataiba mélyedve, mert nem tudja még, mit mondhatna. Meglepő módon azonban Baldrol mégis megtöri a csöndet és mesél, még ha ködösen is, de Nara számára minden szava kincs. A kopott kendőre pillant, ami valaha finom női kéz munkája lehetett és a gyomra érthetetlen módon összerándul.*
-A jegyesedtől kaptad?
*Bukik ki belőle a kérdés, és meg is bánja, ahogy a szomorúsággal telt, meleg szemekbe néz. Szíve összeszorul, és szeretné meg nem történtté tenni a szavakat, mert most ő az, aki mélyre szúrt, de nem lehet. Ő már csak ilyen reménytelen eset. Ami a szívén, az a száján.*
~Hogy mondhattam ezt ki?! Ebbe nem kellene belemenni.~
-Sajnálom.
*Mondja halkan, és hirtelen ellenállhatatlan késztetést érez, hogy jóvátegye valahogy, akárhogy. Utólag már felesleges gondolkodni, ha előtte nem sikerült, ezért most anélkül lendül előre, és mielőtt maga számára is tudatosodna mit tesz, átöleli a férfit, arcát pedig a nyakába fúrja. Sok mindent szeretne mondani. Szeretné elmondani, hogy neki is fáj, hogy mindig is fájni fog, és érti, mit él át a másik. Szeretné elmondani, hogy nincs egyedül, nem kell magányosan szenvednie, mert ő itt van, ha szüksége van rá. Szeretne mellette lenni többet, mert a fájdalmakat ketten könnyebb elviselni, valakivel, aki megérti, aki törődik vele. Szeretné azt mondani, hogy nem lesz semmi baj, hogy bár hamarabb találtak volna egymásra a gyászban és a magányban. Erős szeretne lenni, de torkában a gombóc nem enged át szinte levegőt sem, nemhogy hangot, így egyetlen, remegő lélegzet tör fel belőle, miközben szeme előtt a szüle emléke dereng fel.*
-Sajnálom.
*Baldrol nyilván nem akar rosszat, és nem akarja bántani sem a lányt, mégis érzékeny pontra tapint a nyílt érdeklődésével, ezért Narának torkára fagy a szó, és a ló nevére is csak bólint, de megszólalni nem tud. Szeretné elmondani, de mit is mondhatna. Ő maga sem tudja, mi történt pontosan. Csak az anyja halálát nézte végig. Elmesélhetné amit tud, de félő, hogy a férfi bolondnak fogja nézni.*
~Mondjam el, hogy apát az erdő ölte meg? Ez még nekem is hihetetlenül hangzik, noha minden amit tudok, erre utal. De hazudni sem fogok.~
*Hallgat inkább, gondolataiba mélyedve, mert nem tudja még, mit mondhatna. Meglepő módon azonban Baldrol mégis megtöri a csöndet és mesél, még ha ködösen is, de Nara számára minden szava kincs. A kopott kendőre pillant, ami valaha finom női kéz munkája lehetett és a gyomra érthetetlen módon összerándul.*
-A jegyesedtől kaptad?
*Bukik ki belőle a kérdés, és meg is bánja, ahogy a szomorúsággal telt, meleg szemekbe néz. Szíve összeszorul, és szeretné meg nem történtté tenni a szavakat, mert most ő az, aki mélyre szúrt, de nem lehet. Ő már csak ilyen reménytelen eset. Ami a szívén, az a száján.*
~Hogy mondhattam ezt ki?! Ebbe nem kellene belemenni.~
-Sajnálom.
*Mondja halkan, és hirtelen ellenállhatatlan késztetést érez, hogy jóvátegye valahogy, akárhogy. Utólag már felesleges gondolkodni, ha előtte nem sikerült, ezért most anélkül lendül előre, és mielőtt maga számára is tudatosodna mit tesz, átöleli a férfit, arcát pedig a nyakába fúrja. Sok mindent szeretne mondani. Szeretné elmondani, hogy neki is fáj, hogy mindig is fájni fog, és érti, mit él át a másik. Szeretné elmondani, hogy nincs egyedül, nem kell magányosan szenvednie, mert ő itt van, ha szüksége van rá. Szeretne mellette lenni többet, mert a fájdalmakat ketten könnyebb elviselni, valakivel, aki megérti, aki törődik vele. Szeretné azt mondani, hogy nem lesz semmi baj, hogy bár hamarabb találtak volna egymásra a gyászban és a magányban. Erős szeretne lenni, de torkában a gombóc nem enged át szinte levegőt sem, nemhogy hangot, így egyetlen, remegő lélegzet tör fel belőle, miközben szeme előtt a szüle emléke dereng fel.*
-Sajnálom.
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4121-4140 , 4141-4160 , 4161-4180 , 4181-4200 , 4201-4220 , 4221-4240 , 4241-4260 , 4261-4280 , 4281-4300 , 4301-4320 , 4321-4340 , 4327-4346