//Mindent elrejtő paraván//
*Miután összepakolt, összetakarított és minden a helyén van, a műhely talán tisztább, mint korábban volt. A madárkuckók katonás rendben sorakoznak az egyik asztalon, tulajdonképpen bevetésre készen. Természetesnek hatnak, hisz némelyik oldalán még a fakéreg szürkés-barna háncsa is ott van, Pyr és Zsenge nem szedte le azokat. Jóllehet így a melegebb évszakok kapcsán olybá tűnik kevés szükség van rájuk, de kiváló költőhelyek és búvóhelyek is egyben, így Pyr azt gondolja használni fogják. Az sem utolsó szempont, hogy gyakorlatilag bármilyen magasba fel tudja vinni a fa lombjába. Pyr mosolyogva szemléli munkájukat, majd hamarosan továbbindul. Az ásót vállára dobja, még egy nagyobb vedret is magával visz, amit majd vizes földdel tölt meg. A műhely ajtaján kilépve, néhány lépés megtétele után, az udvar majdnem közepéről, nem messze a kapunál díszes társaságot pillant meg belépdelni, majd hirtelen Zsengét is meglátja, a szűkebb nadrágban, lenge ingben, akit önkéntelenül is követ szemével és elmosolyodik. Lassan továbbindul, de a díszes társaság kíváncsivá teszi, így nem tud eltekinteni attól a ténytől, hogy a lány az istállóhoz ment. Mintha várna valakire, a kezével egyáltalán nem foglalkozik. ~ Talán csak megmosakszik. ~ Gondolja. Csak eztán jön a csattanó, mert a csapatból rövid terepmustra után hirtelen egy alak válik le, minden előzmény nélkül, ki pont oda tart, amerre Zsenge van, sőt, ami még furcsább, mintha előre megbeszélték volna, az istálló másik ajtaján megy be, s a Zsenge felőli oldalon lép ki. ~ Talán titkol valamit?! ~ Pyr szemöldöke felszalad, mert a távolság kis idő elteltével vészesen csökken az ő Zsengéje és az alak között. ~ Ismeri talán? ~ Pyr csak annyit lát, hogy az alak jóval magasabb, mint Zsenge és annyit, hogy nem sok idő kell egy forró öleléshez. Az ásó megindul lefelé válláról, csak félúton tudja elkapni, miközben fejét rázza meg. ~ Várta talán? De miért nem mondta? ~ Millió kérdés kavarog fejében, szívében, de Pyr őszintesége mellett borzasztó naiv is, mindazonáltal nem vak. Egy pillanatra ismét előveszi azt, min korábban dolgozott, majd megnézi tenyerében, hogy aztán lehajtott fejjel zárja erőteljesen markába. ~ Megszokhattam volna már... ~ Lógó orral teszi el ismét, majd tovább indul a fal, egy szabad felülete felé, vállán az ásóval, kezében a vödörben, szomorú tekintettel és fejében kavargó gondolatokkal. Mert amit valaki megígér, azt véghez kell vinni, a körülmények nem számítanak. Megcsinálja azt a paravánt, még akkor is, ha Zsenge már más előtt szeretne átöltözni mögötte.*