//Shiriqa szobája, majd udvar//
*Hallgatja a lányt és úgy érzi magát, mint ahogy egy tudós érezhet, mikor egy teleírt oldalon megtalálja azt az egy kis szócskát, ami a lényeg, ami miatt érdemes volt ugyan áttanulmányozni az egész oldalt, átbogarászni a sorokat, de ami zárójelbe tesz minden mást, ami maga a lényeg, az információ hordozója, a válasz a kérdésre. ~...Úgy, mint eddig, de...De.~ Érzi a szó súlyát, ahogy a lelkére telepszik. Nem olyan szó ez, ami odaáll elé, jól pofán csapja és kihajítja a szobából. Ez a szó mellé lép, a vállára teszi a kezét, a szemébe néz, együttérzően vállat von, kicsit sóhajt is, látszik, hogy Ő is bánja a dolgot, de nem is kell az ajtó irányába pillantania, hogy átadja az üzenetét.*
-Majd megoldjuk. *Tompán visszhangozza a lány szavait, az "elmúlik" kimondására nem viszi a lélek. Egy pillanatig a padlót nézi kettőjük között, hagy az elméjének egy pillanatnyi időt, hátha talál valamit, amiért még lenne értelme itt maradnia. Persze semmit nem talál, a padló deszkái nem sietnek a segítségére. Hallgatja, ahogy ver a szíve. ~Ez új. Ez máshogy fáj.~ Végül is most senki nem halt meg, még az is lehet, hogy a házat sem gyújtja föl. ~Lassan azért haladunk valamerre.~ Érzi, ahogy az önirónia a jellegzetes félmosolyra húzza a száját. Felnéz a lányra, már nem kell gondolkoznia, mit akar mondani.*
-Akkor hát viszlát, Shiriqa! *Szokásával ellentétben minden gúnytól mentesen, udvariasan biccent, majd kilép az ajtón és bezárja maga mögött. Mire végiggondolná, merre is induljon, már a szobája előtt áll. Az estére szánt tiszta ruhája az ágyon landol, melyet követnek a bőrvért és az alkarvédők, a tőr, az ing, minden, míg végül csak nadrágja és csizmája van rajta, kezében pedig a meztelen kard. Elméjének egy része óvatosan érdeklődik, hogy ez biztos jó ötlet-e, de Gius rá sem hederít. Az ajtóban még megtorpan egy pillanatra, nézi a zuhogó esőt. ~Jó, hogy a gyakorló bábokat beástuk, így nem lehetett őket fedett helyre vinni. Most pakolhatnám ki őket.~ Újra az a vigyor. Gius kilép az esőbe, odasétál az egyik bábhoz, összehúzott szemmel méregeti. Nem, most igazán nincs kire dühösnek lenni, nincs senki, akin bosszút lehetne állni. Most senkit nem lehet odaképzelni a szalmabábú helyére. ~Nincs más hátra, magamat kell legyőznöm.~ A következő villanásnál Ő is lesújt.*
*Nagyjából fél óra múlva csap először mellé. A lendülettől megpördül, lába megcsúszik és Gius elterül a sárban. Röhögve tápászkodik fel, hajából, füléről csöpög az izzadtsággal kevert sárlé.*