//Beszámoló Aztyannak//
//Mindenki!//
*A személyzet egy rég nem látott tagja tér meg a Kalmárba: két zsák, nagy kalap, vasgyúró termet és fekete mandulaszemek. Nawanthiri gondterhes hangulatban indult el a Kereskedelmi Központból, de útközben valahogy mégis várni kezdte, hogy átölelje a fogadó sűrű levegője, és amikor végül benyit, szétszalad az arcán a mosoly. Furcsa dolog ez. Folyton szembesül vele, mennyire más a városi lélek, mint a szerzeteseké, de most akkor is hazaért. Egy fogadónyi Wegtoren ez itt, annak minden melegségével, csak az óriások hiányoznak. Azaz nem is! Az egyik asztalnál, a múltkori nagyhasú fuvaros társaságában tornyosul egy! Elég cingár szegény, de ha eleget jár ide, majd föltáplálják! Talán még birkózásra is kapható lehet…
Előbb azonban le kell tudni a kötelezőket. Nawanthiri elindul, hogy foglal magának egy szobát a Kalmárlakban. Menet közben veszi észre a heges arcú intézőjüket a pult mögött, aki üzletemberből szemlátomást fogadóssá vált.*
~Ennyire nem volt, aki kiszolgálja a vendégeket? Mi történt itt…?~
*Még az is megfordul a fejében, hogy Aztyan összeveszett a báróval, aki cserébe lefokozta. Teljesen idegennek hat, ahogy a söntés mögött rendezkedik, találgatni azonban nincs sok értelme. Úgyis jelentést kell tennie, majd utána megkérdi, mi volt, amíg lándzsanyélért járt.
Negyed óra alatt bekvártélyozza magát, és az ivóba már úgy jön le, hogy mindjárt a munkában is segíteni tudjon. A kabátját, tőrét fent hagyta, a csizmáit kunkori orrú, wegtoreni bőrpapucsra cserélte. El is foglalja a helyét a pultban, és amikor Aztyannak lesz egy szabad perce, beszámol neki az útjáról. A pusztai kovácsnál történtekről ha nem muszáj, nem bonyolódik részletekbe, mert annyira különös história, hogy ha Nawanthiri maga se hinné el, ha neki mesélnék. Elintézi annyival, hogy a mester fogadta őket, de nem vállalta a nyél elkészítését. Elmondja azt is, hogy ezután a Kikötőben próbáltak szerencsét, de sajnos ott sem jártak sikerrel, kénytelenek voltak tehát hazajönni. Limmennek elege lett a szolgálatból, és felmondott, magával víve mindent, ami épp nála volt. Az út egyetlen zsákmánya egy díszes üvegtőr, aminek a pengéje ugyanolyan szívós, mintha acélból lenne. A Kovácsműhely raktárában pihen a megmaradt túrafelszereléssel együtt. Különleges holmi, néhány száz aranyat biztosan megér. Ha az intéző nem bánja, a lány két dolgot szeretne csak megtartani: az útra kapott prémcsizmákat és gyógyitalokat. Százhúsz aranyat be is tesz értük a Kalmár kasszájába.
Beszámol Aztyannak arról is, hogy a Kikötőből hazafelé, Homokhegy után összefutott Yezával. Amikor a vörös megtudta, hogy Limmen kilépett a Háztól, nyomban a leviatános gyűrűket követelte rajta. Aztán amikor kiderült, hogy a mélységi fiúnak nem volt gyűrűje, Mandulaszem pedig marad, elnyargalt Arthenior felé. Rég besötétedett már, amikor egy, a város felől jövő batár megállt Nawanthiri előtt. Az a Baarcas nevű, kövér fuvaros ült rajta, aki épp itt tárgyal két férfival. Azt mondta, Yeza küldte, hogy vigye be Artheniorba. A szerzetes nem bízott benne, úgyhogy nem élt a lehetőséggel, de Baarcas amúgy udvarias volt, és elkísérte a Kovácsműhelyig.
Mikor ezt a sokat mind végigmondta, megpróbál puhatolózni az intézőnél, mi újság van itthon: miért kellett bezárni a Kereskedelmi Központot, hol van mindenki, de főleg Ukrom? Eligazítást is kér, hogy miben tudna segíteni most. Ha pedig másra nem kap utasítást, elfoglalja magát itt a fogadóban. Felveszi a rendeléseket, ételt-italt szolgál fel, beszélget a vendégekkel - és ha lesz idő, no meg alkalom, talán zenél is nekik!*