//Három nappal később//
//Udvar//
//Lyz, Ishala, Valea//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Azt hitte sokkal egyszerűbb, eddig eszébe sem jutott, hogy bármennyire is megviseli a távozás. Valea hangját meg sem hallja, összeszorított szájjal markolja a gyeplőt, s nagyobb vágtára sarkallja a lovat. Egészen addig, míg már csak hátuk látszódhat. Kósza gondolatai kuszák és értelmezhetetlenek, az inger lentről érkezik, mellkasa táján szorít, s Valea egyik pillanatról a másikra Umon ijedt arcát láthatja, mi tán esdeklően elcsigázott és rettegő. Szemeibe kúszó félelemre elébb magyarázatot nem talál, stigmái rémült táncát nem szakítja meg semmi sem. Oly egyszerű lenne, oly könnyű, ha csak elhajthatna, minden tehertől mentesen, s Valea szemeibe nézve, mindent látna a jövőből. De nem így van, s a gyeplőre szorult kezek visszafelé húznak, mi korábban megtörtént, már nem lehet semmis, de lehet sokkal enyhébb. Valeára néz, a benne töretlenül megbízó lányra, a gyönyörű arcra, a szomorkás, de rá vidáman tekintő szemekre, s ajkai megfeszülnek:*
- Nem! A kurva életbe! *Kiáltásával egy időben rántja meg a gyeplőt.* Hóóóó! Kócos, hóóóó! *Nagyot rándul a szekér, s a ló nyihogva fogja vissza magát. Umon Valeára néz mélyen és idegesen, aztán hátra az erőd felé, hol Lyzendra és csapata is hamarosan indulásra kész. Markában még ott csörög a búcsúból kapott arany, melyet azonnal csuhájába rejt.*
- Egy pillanat! *Emeli fel könyörgőn kezét.* Csak egy pillanat és mehetünk! *Hátraveti magát a szekérre, s a korábban odacsúsztatott ruhás ládát túrja fel, majd miután megtalálja mit keresett, futva ugrik le a szekérről, s rohanvást indul meg Lyzendráék felé. Mit tenyerében szorongat sokat jelent számára, s most végképp be akarja teljesíteni sorsát. Szinte sípoló tüdővel rohan, s már messziről kiált:*
- Lyz! Lyz várjatok! *Ha utoléri őket, enyhén térdére támaszkodva pihen meg, hogy aztán lassan felemelkedve lépjen oda a lányhoz, s barna tekintetét a zöldekbe fúrja. Egy pillanatnyi várakozás után keze lassan, idegesen megindul az aranyló fürtök felé, szemében fájdalommal, aztán a mozdulat félúton megakad, s keze visszahanyatlik.*
- Meg... megváltoztam. *Mondja ki végül.* Nem... tudom, hogy van-e visszaút, Lyz... nem tudom. *Szemeibe fájdalom gyűl, ahogy a lányra néz, s saját, remegő két kezére mered. Pillanatra változik az arca ismét dühössé, hogy aztán fejét rázva gyűrje le. Hirtelen előrenyúl, s, ha a lány engedi, kezét fogja meg, s tenyereit nyitja szét.*
- Emlékezz ezekre, emlékezz rá ki vagyok, s miért nem lehetek most melletted! *Hangja szigorú, de egyben szomorú és fájdalmas is.* Hogy miért nem élvezhetem társaságod, hogy miért nem dalolhatom a strófákat. *Lehajtja fejét, s kezeit elveszi, a Lyz tenyerén fekvő fekete dobócsillagokon megcsillanó a napfény a szemébe tükröződik.*
- Veled akarok menni, de nem tehetem... még nem. *Rázza meg lassan lehajtott fejét, s a jól látható arcára gyűlő szégyen árnyai vetekednek stigmái apró mozgásával.* Kérlek... bocsáss meg nekem, gyönyörű vezérem! *Arcát csuhája ujjával takarja el pillanatra, s mikor ismét felnéz, szemei nedvesek ugyan, de tekintete büszke és határozott, melyek pont Ishalára néznek:*
- Vigyázz rá ifjú, míg vissza nem térek! *Mondja hangosan és elszántan.* A haja szála ne görbüljön, mert fontos nekem, fontosabb, mint, hogy a nap este lemenjen, s felkeljen reggel... mindenkinél fontosabb. *Emeli fel kezét feddőn.* Náladnál is, ifjú, ezt sohase feledd! SOHA! * Csattan az utolsó szó, mint a korbács. Szavai mindent elárulnak, talán azt is, mi történik, ha esetleg a szerzetes visszatérésekor azzal szembesül, hogy Lyzendrának bármi baja esett. Umon nem tudja meghazudtolni önmagát, s egyik énjét sem, csak egyetlen választ ismer a kudarcra. Ismét kényszerítve magát lassan, szeretettel fordul fejével az elf lány felé, keze ismét megindulna, de képtelen szeretetteljes érintésre, csak szemeiben látszik a búcsú fájdalma. Szótagolva és halkan szólal meg, kissé zavarban, mint egy gyermek, ki nemrég tanult versét próbálja előadni:*
- Me'... o... chass... *Kiejtése durva és hibás, de talán a lány érteni fogja.* Sivatag tündöklő virágszirma, csak úgy vigyázhatok rád, ha nem vagyok melletted. Akkor vagy a legnagyobb biztonságban, ezt meg kell értsd! *Félmosoly fut végig arcán, ahogy az aranyló fürtök esésén fut végig tekintete.*
- Arthenior közelében, Lyz. Az elhagyatott tanyán, mit mondtál, figyeld a sűrű, szürke füstöt, ha látod, gyere hozzám, s ha hívni akarsz te is ekképp jelezz! Ismered az erdőt, tudod melyik növény kell hozzá. Megalapítjuk az új hazát Lyz, megalapítjuk majd együtt. *Pillant fel a kis csapatra, s hátranézve Valeára, majd kissé megvonja vállát.* Addig maradunk csupán... hontalanok. *A fájdalmas szemek alatt, optimista a félmosoly, de nem elég erős, még nem. Hirtelen csattan fel a hangja, ahogy lassan immár hátrálni kezd, színpadiasan hajol meg, séta közben:*
- Ne feledd, mit mondtam ifjú! Sohase feledd! *Villámló tekintettel fordul meg, s iramodik a szekér felé, nem akarja, hogy lássák ahogy elöntik az érzelmek, hogy gyenge, hogy erőtlen. Hogy uralkodjon magán, rengeteg erőt kivesz belőle... talán túl sokat is. A szekérre ugyanúgy ugrik fel, ahogyan elhagyta azt, Kócos meglepetten kapja hátra a fejét. De Umon még nem végzett, arcát megtörölve dühösen fordul Valea felé, s durván ragadja meg az egyik kezét, hogy maga felé húzza:*
- Tedd el, a tiéd, ha valóban velem tartasz, erre szükséged lesz! *Sziszegi, s Valea tenyerébe rejtett Fekete Fát körbeölelő kígyót ábrázoló pecsétgyűrűjére rázárja a lány ujjait, de még nem engedi el, talán kissé fájdalmasan szorítja:*
- Ha izzani kezd... ölj meg!! Azonnal ölj meg!! *Fúrja tekintetét a lányéba, majd egy pillanattal később elengedi a kezet, s a gyeplőn hatalmasat rántva indul meg.*
- Gyáááá!!! Gyerünk! Indulás! *A gyeplő csattan, a szekér megrándul. A szerzetes többé már nem néz hátra, de Valeára sem, csak felszegett fejjel, előremeresztett tekintettel, érzelemmentes arccal a jövőbe néz.*