Kikötő - Kígyófészek
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 16 (301. - 313. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása:
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 294-313
313. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-02-10 18:59:48
Üzenet elküldve: 2026-02-10 18:59:48
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 470
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 470
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*Fütyörészve csörgedezik le a lépcsősoron most, hogy minden zaj elnémult a fogadótérben. Tenyerét felszabadultan csúsztatja végig a korláton, egészen addig, míg egy szálka jobb belátásra nem bírja. Szigorú tekintettel igyekszik fogai segítségével hüvelykujja alól kiszabadítani a szemtelen kis éket, miközben körbepillant odalenn. Sehol senki. Kedveli, mikor a fogadótérben csak lézengenek, de ennyire kihaltnak látni határozottan nyomasztó.
A pult mögé vizslat, megkerülve a söntést pedig még alá is bekukkant. Hátha Nelira épp horpaszt alatta titokban, vagy ilyesmi. Ilyesmiről azonban szó sincs.*
-Hm. *Megvakarja tarkóját, majd elvigyorodik. Nincs az rendjén, hogy senki sem áll a pultban! Ezzel a gondolattal indul vissza a hálókörletek felé, hogy jól a szőkeség fejére olvassa hibáját. Tökéletes alkalom, hogy ledolgoztassa a kimaradást.*
-Nelira!
*Kopog egyszer, kétszer. Mivel válasz nem érkezik, ezért bátorkodik benyitni a szobába. Először csak fejét dugja be. Sehol senki.
Nem foglalkoztatja az esetleges rendetlenség. Úgy sétál be és fordul körbe a hálóban, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy neki oda bejárása van. Kellemes, fűszeres illat terjeng, vélhetően a lány különféle herbáriumokat tárol valahol. Nem érdekli különösebben. Háta mögött összekulcsolt kezekkel vizslat meg óvatosan mindent a szobában, mint egy álmodozó, nincstelen kölyök a kovácsműhelyben. Csak ezután kezd nagyobb munkálatokba. Szórakozottan vesz a kezébe egy könyvet és csapja fel véletlenszerűen. A kézírás vélhetően Nelira sajátja. Nagy kár, hogy nem tud olvasni. Hamar félre is dobja az irományt, ami így az ágyon landol, s ezúttal a lány ruhatárát veszi szemügyre. Tunikája alá tűr egy fehér, csipkés fehérneműt, csak úgy a miheztartás végett, majd háttal lehuppan az ágyra. Kellemesen ruganyos. Talán jobb is, mint a sajátja. Egy ideig a plafont bámulja, majd az oldalára fordul és ismét lapozgatni kezdi az imént félrehajított kötet. Bizonyos betűket nagy nehezen felismer, de ha egész este itt meresztgeti a szemét, akkor sem tudná elolvasni a kézírást. Pedig roppant kíváncsi lenne, mi áll ott. Hirtelen ötlettől vezérelve süllyeszti azt is el ruhája alatt, majd hagyja maga mögött fütyörészve a szobácskát. Mielőtt kilépne az ajtón, válla felett még körbekémlel, nem-e hagyott valamit rossz helyen. Már csak keresnie kell valakit, aki tud bánni ezekkel az átkozott betűkkel.*
A pult mögé vizslat, megkerülve a söntést pedig még alá is bekukkant. Hátha Nelira épp horpaszt alatta titokban, vagy ilyesmi. Ilyesmiről azonban szó sincs.*
-Hm. *Megvakarja tarkóját, majd elvigyorodik. Nincs az rendjén, hogy senki sem áll a pultban! Ezzel a gondolattal indul vissza a hálókörletek felé, hogy jól a szőkeség fejére olvassa hibáját. Tökéletes alkalom, hogy ledolgoztassa a kimaradást.*
-Nelira!
*Kopog egyszer, kétszer. Mivel válasz nem érkezik, ezért bátorkodik benyitni a szobába. Először csak fejét dugja be. Sehol senki.
Nem foglalkoztatja az esetleges rendetlenség. Úgy sétál be és fordul körbe a hálóban, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy neki oda bejárása van. Kellemes, fűszeres illat terjeng, vélhetően a lány különféle herbáriumokat tárol valahol. Nem érdekli különösebben. Háta mögött összekulcsolt kezekkel vizslat meg óvatosan mindent a szobában, mint egy álmodozó, nincstelen kölyök a kovácsműhelyben. Csak ezután kezd nagyobb munkálatokba. Szórakozottan vesz a kezébe egy könyvet és csapja fel véletlenszerűen. A kézírás vélhetően Nelira sajátja. Nagy kár, hogy nem tud olvasni. Hamar félre is dobja az irományt, ami így az ágyon landol, s ezúttal a lány ruhatárát veszi szemügyre. Tunikája alá tűr egy fehér, csipkés fehérneműt, csak úgy a miheztartás végett, majd háttal lehuppan az ágyra. Kellemesen ruganyos. Talán jobb is, mint a sajátja. Egy ideig a plafont bámulja, majd az oldalára fordul és ismét lapozgatni kezdi az imént félrehajított kötet. Bizonyos betűket nagy nehezen felismer, de ha egész este itt meresztgeti a szemét, akkor sem tudná elolvasni a kézírást. Pedig roppant kíváncsi lenne, mi áll ott. Hirtelen ötlettől vezérelve süllyeszti azt is el ruhája alatt, majd hagyja maga mögött fütyörészve a szobácskát. Mielőtt kilépne az ajtón, válla felett még körbekémlel, nem-e hagyott valamit rossz helyen. Már csak keresnie kell valakit, aki tud bánni ezekkel az átkozott betűkkel.*
312. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-01-21 15:59:35
Üzenet elküldve: 2026-01-21 15:59:35
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Gyógyír//
*A békés nyugalom, melyet magányában nem talált meg, most a nő szavait kísérve öleli körbe. Mint a múzsa balzsamos csókjától felemelkedő művész, úgy mossa tisztára a férfi szürkén tajtékzó elméjét már az első mondatával is a másik. A könnyedén csivitelő szőkeség, olybá tűnik, a föld fölött jár, látszólag nem hatnak rá a halandó embereket gyötrő nehézségek, melyek gúzsba kötik a testet és lelket. Ilyen közelségben a férfi, ha akarná, se tudná kivonni magát Nelira légiesen könnyed áramlásából, ami átjárja és fölkavarja lelkét, akár a délutáni langyos szellő a szétkallódott virágszirmokat.*
- Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy még az istenek is nagy becsben tartanak. - *Mély pislogásból kedvesen csillannak barna szemei, s talán a nem várt viszontlátás bűvölete miatt, de nem látható, hogy Dearthan a nő szavait magára értette volna.*
- Nem voltál rest… *Tekintete a feltartott üvegcsére fixálódik. Egyetértőleg bólogat párat, mint a mesterek a derekasan elvégzett munka láttán, noha a harcos számára a varázsital-kotyvasztás mikéntje teljesen ködbe vész. Ez azonban nem gátolja meg abban, hogy elismeréssel adózzon Nelira cselekedetei iránt. Átveszi a tasakok, megbontja a szíjat és szemügyre veszi a tartalmát. Ismeri a növényt és annak egy-egy felhasználási módját, habár csak egyszer volt lehetősége használni, igencsak szerencsétlen körülmények között. Nem tudná megmondani, hogy a javasember verte át, netán egyszerűen csak rossz volt a főzet vagy az alapanyag, amit az használt, de a testét gyötrő sóvárgást alig feledtette; és rosszabb lázálmok gyötörték, mint bármikor annakelőtte. Visszacsomagolja és visszanyújtja Nelirának a tasakot.*
- Igen, azt hiszem. *Bár lappang némi bizalmatlanság a cyroldal szemben, ezt nem teregeti ki a szőkeség számára. Egyrészt, mert megbízik benne, nem feltételezi, hogy olyannal kínálná, amiről tudja, hogy baljós lehet. Másrészt, mert lidércei jelenleg valahol mélyen elzárva szunnyadnak, belsejének legsötétebb börtönében. Nelira nyugalmat árasztó kisugárzásának köszönhetően hosszú hetek óta először volt lehetősége pihentető alvásra, és ha nem volna elég, további örömökkel szépítette meg a reggelét a nő. Tudata és akaratereje friss, erős és kiegyensúlyozott. Ilyen állapotban jó darabig védett mindenfajta kísértéssel szemben.
Amíg a nő gondolkodik, lopva tanulmányozni kezdi a bájos orcát. A látvány, ahogy beharapja az ajkát, akaratlanul is halvány mosolyt fest a férfira.*
- Hm. Rendben. *Beletörődik. Nehezen emészti meg, ha tétlennek és szükségtelennek kell maradnia, de a gondolat, hogy Nelirának ebből előnye származhat, féken tartja érzéseit. Több se kell neki, ha ezen múlik a nő valamilyen küldetése: olyan marad majd, mint a kőszikla, mely sem nem mozdul, sem nem keresi a bajt, puszta rendíthetetlen jelenlétével töri szilánkosra mindazt, ami esetlegesen felé sodródik.
A „gyere velem” hallatán ösztönösen indul meg Nelirával, ha az vezetni kezdi, egyáltalán nincs szüksége bármilyen további indokolásra.*
- Talán csak így leplezi a rajongását. *Válaszol tréfásan. Elvégre a fiúgyermekekre jellemző, hogy a nekik tetsző lány haját húzgálják, egyesek pedig nem is igen növik ezt ki. Ugyanakkor a női szeszélyekkel és szokásokkal szemben már kevésbé ilyen jól informált, feltehetőleg hamarabb tanulná meg, hogy kell víz alatt száradni, mint hogy kiismerné némely nő gondolkodásmódját.*
- Milyen főzetet készítesz? *Kérdezi, mikor már elindultak. A kérdésnek hasonló szerepe van, mint Nelira indokainak: csak kérdez, hogy érkezzen rá válasz. Neki az sem számítana, ha a szőkeség a pultról lekapott rongy tartalmát szeretné kifacsarni, megfőzni majd megitatni vele.*
*A békés nyugalom, melyet magányában nem talált meg, most a nő szavait kísérve öleli körbe. Mint a múzsa balzsamos csókjától felemelkedő művész, úgy mossa tisztára a férfi szürkén tajtékzó elméjét már az első mondatával is a másik. A könnyedén csivitelő szőkeség, olybá tűnik, a föld fölött jár, látszólag nem hatnak rá a halandó embereket gyötrő nehézségek, melyek gúzsba kötik a testet és lelket. Ilyen közelségben a férfi, ha akarná, se tudná kivonni magát Nelira légiesen könnyed áramlásából, ami átjárja és fölkavarja lelkét, akár a délutáni langyos szellő a szétkallódott virágszirmokat.*
- Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy még az istenek is nagy becsben tartanak. - *Mély pislogásból kedvesen csillannak barna szemei, s talán a nem várt viszontlátás bűvölete miatt, de nem látható, hogy Dearthan a nő szavait magára értette volna.*
- Nem voltál rest… *Tekintete a feltartott üvegcsére fixálódik. Egyetértőleg bólogat párat, mint a mesterek a derekasan elvégzett munka láttán, noha a harcos számára a varázsital-kotyvasztás mikéntje teljesen ködbe vész. Ez azonban nem gátolja meg abban, hogy elismeréssel adózzon Nelira cselekedetei iránt. Átveszi a tasakok, megbontja a szíjat és szemügyre veszi a tartalmát. Ismeri a növényt és annak egy-egy felhasználási módját, habár csak egyszer volt lehetősége használni, igencsak szerencsétlen körülmények között. Nem tudná megmondani, hogy a javasember verte át, netán egyszerűen csak rossz volt a főzet vagy az alapanyag, amit az használt, de a testét gyötrő sóvárgást alig feledtette; és rosszabb lázálmok gyötörték, mint bármikor annakelőtte. Visszacsomagolja és visszanyújtja Nelirának a tasakot.*
- Igen, azt hiszem. *Bár lappang némi bizalmatlanság a cyroldal szemben, ezt nem teregeti ki a szőkeség számára. Egyrészt, mert megbízik benne, nem feltételezi, hogy olyannal kínálná, amiről tudja, hogy baljós lehet. Másrészt, mert lidércei jelenleg valahol mélyen elzárva szunnyadnak, belsejének legsötétebb börtönében. Nelira nyugalmat árasztó kisugárzásának köszönhetően hosszú hetek óta először volt lehetősége pihentető alvásra, és ha nem volna elég, további örömökkel szépítette meg a reggelét a nő. Tudata és akaratereje friss, erős és kiegyensúlyozott. Ilyen állapotban jó darabig védett mindenfajta kísértéssel szemben.
Amíg a nő gondolkodik, lopva tanulmányozni kezdi a bájos orcát. A látvány, ahogy beharapja az ajkát, akaratlanul is halvány mosolyt fest a férfira.*
- Hm. Rendben. *Beletörődik. Nehezen emészti meg, ha tétlennek és szükségtelennek kell maradnia, de a gondolat, hogy Nelirának ebből előnye származhat, féken tartja érzéseit. Több se kell neki, ha ezen múlik a nő valamilyen küldetése: olyan marad majd, mint a kőszikla, mely sem nem mozdul, sem nem keresi a bajt, puszta rendíthetetlen jelenlétével töri szilánkosra mindazt, ami esetlegesen felé sodródik.
A „gyere velem” hallatán ösztönösen indul meg Nelirával, ha az vezetni kezdi, egyáltalán nincs szüksége bármilyen további indokolásra.*
- Talán csak így leplezi a rajongását. *Válaszol tréfásan. Elvégre a fiúgyermekekre jellemző, hogy a nekik tetsző lány haját húzgálják, egyesek pedig nem is igen növik ezt ki. Ugyanakkor a női szeszélyekkel és szokásokkal szemben már kevésbé ilyen jól informált, feltehetőleg hamarabb tanulná meg, hogy kell víz alatt száradni, mint hogy kiismerné némely nő gondolkodásmódját.*
- Milyen főzetet készítesz? *Kérdezi, mikor már elindultak. A kérdésnek hasonló szerepe van, mint Nelira indokainak: csak kérdez, hogy érkezzen rá válasz. Neki az sem számítana, ha a szőkeség a pultról lekapott rongy tartalmát szeretné kifacsarni, megfőzni majd megitatni vele.*
311. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-01-20 16:54:37
Üzenet elküldve: 2026-01-20 16:54:37
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 327
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 327
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Gyógyír//
*Hirtelenjében érdektelennek hat a szobán túli világ. Átlépve a küszöböt, tapintani lehet a levegő változását. Ha izgalmakat is zár ki azzal, hogy behajtja maga mögött az az ajtót, olyan felé közeledik, ami jobban vonzza annál. Az-az első pillanat, amikor a smaragdszín szemek megtalálják a barnák melegét és még nem jut idő arra, hogy megfoganjon az intelem… Olyan tiszta és csupasz. Össze nem hasonlítható. De a következő szívdobbanás máris emlékezteti rá, hogy ideje észhez térni.
Mosolya úgy görbül fel, mintha legszebb ékszere volna, majd végighordozza lélektükreit a másik alakján. A lecserélt ruhát sincs ideje méltatni, máris köré fonódik a két kar, mire a levegője is elapad. Hirtelen szárad a száj, de reflex, ahogy belemozdul az ölelésbe, s éppen hűséget mímelő macskaként simul rá minden porcikára, amit csak magáénak tudhat e helyzetben. Finom keze utat tör a háthoz, hogy végigsimíthasson a bőr helyett az anyagon, arca pedig jólesőn pihen meg Dearthan mellkasán. Ekkor folytatódik az elhaltnak hitt lélegzet, mi jóleső sóhajként fut ki ajkán.*
- Házon belül is meglehetősen könnyű megoldani mindent, amit szeretnék.
*Arcára játszott rosszallást erőltet, majd az eltávolodás közben legyint egyet.*
- Az istenek manapság az utamba küldik, akire szükségem van. *Felkacag, de egy alig észrevehető pillanatban tudatosul, hogy amit nagyzoló-tréfának szánt, valójában teljesen igaz. Nem Dearthanra gondolt a kimondás pillanatában, hanem önnön szerencsésségére, hogy Nori épp azt szállította le neki, mire szüksége van, mégis tudja jól, hogy akire talán tényleg szüksége van, az épp vele szemben áll. Egyszerre utálja ezt az érzést és szeretné örökkön magáénak tudni. *
- Összekevertem ezt-azt. *Mutatja fel az üvegcsét, amit ujjai közé rejtett, s amaz láthatja a zöld megannyi színében pompázó száraz, apróra szelt leveleket.* - Ennek a keveréknek segítenie kell. Ugyan nem pipába kell tömködni, arra van más. *Mutatja a kis tasakot, miben a Mérges Cyrold található.* - Ez. Mérges Cyrold. Ismered? *Ha a férfi szeretné, hát kezébe adja, majd végigtekint a szobán, mintha csak változást szeretne keresni.*
- Erősebbé? *Gondolkodva harap rá alsó ajkára, majd bólogatásba kezd.*- Lenne, de nem lesz rá szükség. Ott biztosan nem. Mert csak egy rettentően erős test hullna a földre, ha Sa'Tereth úgy dönt. Pazarlása az italnak és azt hiszem, nem jó, ha harcra késznek talál minket, hiszen nem azért megyünk oda. De… kell nekem az erejéből. *Hirtelen fordul Dearthan felé, majd újra a közelségét vágyva lép közelebb, s keresi az ajkát, még mielőtt újabb szavakat ejtene ki.* - El akarom sajátítani a mágiáját és biztosan nem ad belőle, ha valami rosszat feltételez. *Ebben persze nem lehet biztos, de valahogy így képzeli.* - De készítek neked, ha más helyzetben szükséged lenne rá. *Hátrálásba kezd, az ajtó felé veszi az irányt.*
- Gyere velem a konyhába, meg szeretném csinálni a főzeted, de félek, hogy Ezmeerhalda kihajít onnan. *Valójában ettől egy szemernyit sem tart, de mégis kellett egy jó indok, hogy ne kelljen a férfit hátra hagynia. * - Szerintem nem kedvel engem, pedig én esküszöm mindent megteszek, hogy ne utáljon. *Ahogy ez sem igaz, de a semmirevaló fecsegés is jobb annál, minthogy elárulja, hogy maga mellett szeretné most tudni Dearthant. Ha nem ellenkezik, máris az ajtó felé veszi az irányt, hogy a lépcsőn felsétálva megcélozhassák a fogadóteret.*
*Hirtelenjében érdektelennek hat a szobán túli világ. Átlépve a küszöböt, tapintani lehet a levegő változását. Ha izgalmakat is zár ki azzal, hogy behajtja maga mögött az az ajtót, olyan felé közeledik, ami jobban vonzza annál. Az-az első pillanat, amikor a smaragdszín szemek megtalálják a barnák melegét és még nem jut idő arra, hogy megfoganjon az intelem… Olyan tiszta és csupasz. Össze nem hasonlítható. De a következő szívdobbanás máris emlékezteti rá, hogy ideje észhez térni.
Mosolya úgy görbül fel, mintha legszebb ékszere volna, majd végighordozza lélektükreit a másik alakján. A lecserélt ruhát sincs ideje méltatni, máris köré fonódik a két kar, mire a levegője is elapad. Hirtelen szárad a száj, de reflex, ahogy belemozdul az ölelésbe, s éppen hűséget mímelő macskaként simul rá minden porcikára, amit csak magáénak tudhat e helyzetben. Finom keze utat tör a háthoz, hogy végigsimíthasson a bőr helyett az anyagon, arca pedig jólesőn pihen meg Dearthan mellkasán. Ekkor folytatódik az elhaltnak hitt lélegzet, mi jóleső sóhajként fut ki ajkán.*
- Házon belül is meglehetősen könnyű megoldani mindent, amit szeretnék.
*Arcára játszott rosszallást erőltet, majd az eltávolodás közben legyint egyet.*
- Az istenek manapság az utamba küldik, akire szükségem van. *Felkacag, de egy alig észrevehető pillanatban tudatosul, hogy amit nagyzoló-tréfának szánt, valójában teljesen igaz. Nem Dearthanra gondolt a kimondás pillanatában, hanem önnön szerencsésségére, hogy Nori épp azt szállította le neki, mire szüksége van, mégis tudja jól, hogy akire talán tényleg szüksége van, az épp vele szemben áll. Egyszerre utálja ezt az érzést és szeretné örökkön magáénak tudni. *
- Összekevertem ezt-azt. *Mutatja fel az üvegcsét, amit ujjai közé rejtett, s amaz láthatja a zöld megannyi színében pompázó száraz, apróra szelt leveleket.* - Ennek a keveréknek segítenie kell. Ugyan nem pipába kell tömködni, arra van más. *Mutatja a kis tasakot, miben a Mérges Cyrold található.* - Ez. Mérges Cyrold. Ismered? *Ha a férfi szeretné, hát kezébe adja, majd végigtekint a szobán, mintha csak változást szeretne keresni.*
- Erősebbé? *Gondolkodva harap rá alsó ajkára, majd bólogatásba kezd.*- Lenne, de nem lesz rá szükség. Ott biztosan nem. Mert csak egy rettentően erős test hullna a földre, ha Sa'Tereth úgy dönt. Pazarlása az italnak és azt hiszem, nem jó, ha harcra késznek talál minket, hiszen nem azért megyünk oda. De… kell nekem az erejéből. *Hirtelen fordul Dearthan felé, majd újra a közelségét vágyva lép közelebb, s keresi az ajkát, még mielőtt újabb szavakat ejtene ki.* - El akarom sajátítani a mágiáját és biztosan nem ad belőle, ha valami rosszat feltételez. *Ebben persze nem lehet biztos, de valahogy így képzeli.* - De készítek neked, ha más helyzetben szükséged lenne rá. *Hátrálásba kezd, az ajtó felé veszi az irányt.*
- Gyere velem a konyhába, meg szeretném csinálni a főzeted, de félek, hogy Ezmeerhalda kihajít onnan. *Valójában ettől egy szemernyit sem tart, de mégis kellett egy jó indok, hogy ne kelljen a férfit hátra hagynia. * - Szerintem nem kedvel engem, pedig én esküszöm mindent megteszek, hogy ne utáljon. *Ahogy ez sem igaz, de a semmirevaló fecsegés is jobb annál, minthogy elárulja, hogy maga mellett szeretné most tudni Dearthant. Ha nem ellenkezik, máris az ajtó felé veszi az irányt, hogy a lépcsőn felsétálva megcélozhassák a fogadóteret.*
310. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-01-19 15:30:00
Üzenet elküldve: 2026-01-19 15:30:00
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Gyógyír//
*Hirtelen tör rá a magány, ami ezúttal nem nyugalmat hoz magával a férfi számára. Ahogy telnek a percek, lelkében nőtön nő egy üres folt. Először még alig érezhető. Megfoghatatlan. Ám nem kell sok idő, és a lyuk fekete csillagként terpeszkedik szét benne, maga felé hajlítva Dearthan gondolatait, érzéseit és ábrándjait. A harcos próbálja úgy kezelni az ismeretlen állapotot, mint minden egyéb helyzetben, amikor idegen tárgy üt át a testén és ékelődik húsába: igyekszik tudomást sem venni róla. Inkább tervének kovácsolásába merül. A szükséges felszerelést latolgatja, ami a Vérkerthez kellhet. Talán ki tudna alkudni üzletet valamelyik kovácsnál a környéken, kiváltképp, ha megelőlegezi a Varjak és Relael nevét. Veszélyes hazugság, hiszen nem ismeri annyira az erőviszonyokat, hogy felmérhesse, mit szabad és mit nem kiteregetni. De épp csak egy apró hazugságra lenne szüksége, hogy a mostaninál jobb legyen a lapjárása, aztán gyorsan elrendezné a dolgokat, mielőtt a baj megtalálná, amiért olyan nevekkel dobálózik, amikkel nem kéne. Arca kicsit elkomorul, ahogy eszébe jutnak Norileina szavai. Még ha szerez is használható fegyvert és páncélt, ki tudja, mennyi hasznát venné. Talán hasznosabb volna olyannal próbálkoznia, ami túlmutat az egyszerű erőn. Ami kockázatosabb, de hatásosabb is egyúttal. Esetleg Nelirának van erre is valamilyen szere. Gondolatain hirtelen átvillan a gyertyaláng derengésében megvilágított arc. A szomorúan őszinte smaragd tekintet. A tisztán csilingelő kacaj. A fekete csillag egyszerre nagyot nyújtózik lelkében, még többet kisajátítva magának férfiból. Még erősebb horgonyként húzva egy ismeretlen középpont felé.
Gyorsan felpattan ültéből, mintha csak attól tartott volna, hogy ha még egy pillanatig ül az ágyon, akkor átzuhan azon és elnyeli a föld. A szekrényhez lép, és különösebb válogatás nélkül előkerít pár egyszerűbb ruhadarabot, hogy homokszínű lenvászon ingre és bőrnadrágra cserélhesse saját öltözékét. Közben hasztalan kísérletet tesz, hogy feladataira összpontosítsa figyelmét, de Nelira még a fejében sem viseli el, hogy egyszerű férfi gondolatok elé tolakodjanak. Rendre azon kapja magát, hogy képzelete a nő körül forog. S bár tudja, hogy a tavernában van, és felettébb csekély esély van rá, hogy bántódása essék, cseppet sincs ínyére, hogy nincs tudomása hogylétéről. Noha esze ágában sincs lépten-nyomon a szőkeség sarkában lenni, de ha el akarja csitítani valahogy zaklatottságát, ki kell dolgozniuk erre valamilyen rendszert. Éppen akkor nyílik az ajtószárny, ahogy övét a helyére igazítja. A meglepettséget hamar megkönnyebbült sóhaj formájában szusszanja ki magából a férfi.*
- Azt hittem, tovább elmaradsz. *Közelebb lép Nelirához, hogy megölelhesse. A mozdulat közben, amilyen rejtve és gyorsan csak lehetséges, felméri a lányt. Horzsolások, enyhe elszíneződések és sebek után kutat. Közel hajolva megérzi a hamvas bőr és a friss szappan illatának keverékét. A puha és hívogató test látványa rögtön becstelen fantáziálásra gerjeszti a férfit, aki meghökkenve, szinte belepirulva bontja fel lassan az ölelést.* - Mit hoztál?
Amilyen észrevétlenül terebélyesedett ki lelkében az üresség, most olyan gyorsan forr össze, ahogy gyógyítóját ismét a közelében tudja. Ami eddig zaklatta a férfit, most csakhamar jelentéktelenné kezd válni. Már nem is érti, hogy valójában mi is foglalkoztatta eddig. Egy gondolatnak nem sikerül csak elsikkadnia a többivel, aminek esszenciája Nelira épségével függ össze.*
- Gondolkodtam a holnapi napon. Esetleg olyan varázsitalod is van, ami erősebbé tesz, ha szükség lenne rá? *Kérdezi, s közben észre sem veszi, hogy az öklét morzsolja és az ujjait ropogtatja. Nincs fogalma arról, hogy milyen csodákra képes a tudásával a szőkeség, de a sérülései kapcsán már bizonyított. És nem is várna mesébe illő hatást, csak valamit, ami kitart, ha balul alakulnának a dolgok.
A hozzászólás írója (Dearthan Y'therion) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.01.19 16:26:30
*Hirtelen tör rá a magány, ami ezúttal nem nyugalmat hoz magával a férfi számára. Ahogy telnek a percek, lelkében nőtön nő egy üres folt. Először még alig érezhető. Megfoghatatlan. Ám nem kell sok idő, és a lyuk fekete csillagként terpeszkedik szét benne, maga felé hajlítva Dearthan gondolatait, érzéseit és ábrándjait. A harcos próbálja úgy kezelni az ismeretlen állapotot, mint minden egyéb helyzetben, amikor idegen tárgy üt át a testén és ékelődik húsába: igyekszik tudomást sem venni róla. Inkább tervének kovácsolásába merül. A szükséges felszerelést latolgatja, ami a Vérkerthez kellhet. Talán ki tudna alkudni üzletet valamelyik kovácsnál a környéken, kiváltképp, ha megelőlegezi a Varjak és Relael nevét. Veszélyes hazugság, hiszen nem ismeri annyira az erőviszonyokat, hogy felmérhesse, mit szabad és mit nem kiteregetni. De épp csak egy apró hazugságra lenne szüksége, hogy a mostaninál jobb legyen a lapjárása, aztán gyorsan elrendezné a dolgokat, mielőtt a baj megtalálná, amiért olyan nevekkel dobálózik, amikkel nem kéne. Arca kicsit elkomorul, ahogy eszébe jutnak Norileina szavai. Még ha szerez is használható fegyvert és páncélt, ki tudja, mennyi hasznát venné. Talán hasznosabb volna olyannal próbálkoznia, ami túlmutat az egyszerű erőn. Ami kockázatosabb, de hatásosabb is egyúttal. Esetleg Nelirának van erre is valamilyen szere. Gondolatain hirtelen átvillan a gyertyaláng derengésében megvilágított arc. A szomorúan őszinte smaragd tekintet. A tisztán csilingelő kacaj. A fekete csillag egyszerre nagyot nyújtózik lelkében, még többet kisajátítva magának férfiból. Még erősebb horgonyként húzva egy ismeretlen középpont felé.
Gyorsan felpattan ültéből, mintha csak attól tartott volna, hogy ha még egy pillanatig ül az ágyon, akkor átzuhan azon és elnyeli a föld. A szekrényhez lép, és különösebb válogatás nélkül előkerít pár egyszerűbb ruhadarabot, hogy homokszínű lenvászon ingre és bőrnadrágra cserélhesse saját öltözékét. Közben hasztalan kísérletet tesz, hogy feladataira összpontosítsa figyelmét, de Nelira még a fejében sem viseli el, hogy egyszerű férfi gondolatok elé tolakodjanak. Rendre azon kapja magát, hogy képzelete a nő körül forog. S bár tudja, hogy a tavernában van, és felettébb csekély esély van rá, hogy bántódása essék, cseppet sincs ínyére, hogy nincs tudomása hogylétéről. Noha esze ágában sincs lépten-nyomon a szőkeség sarkában lenni, de ha el akarja csitítani valahogy zaklatottságát, ki kell dolgozniuk erre valamilyen rendszert. Éppen akkor nyílik az ajtószárny, ahogy övét a helyére igazítja. A meglepettséget hamar megkönnyebbült sóhaj formájában szusszanja ki magából a férfi.*
- Azt hittem, tovább elmaradsz. *Közelebb lép Nelirához, hogy megölelhesse. A mozdulat közben, amilyen rejtve és gyorsan csak lehetséges, felméri a lányt. Horzsolások, enyhe elszíneződések és sebek után kutat. Közel hajolva megérzi a hamvas bőr és a friss szappan illatának keverékét. A puha és hívogató test látványa rögtön becstelen fantáziálásra gerjeszti a férfit, aki meghökkenve, szinte belepirulva bontja fel lassan az ölelést.* - Mit hoztál?
Amilyen észrevétlenül terebélyesedett ki lelkében az üresség, most olyan gyorsan forr össze, ahogy gyógyítóját ismét a közelében tudja. Ami eddig zaklatta a férfit, most csakhamar jelentéktelenné kezd válni. Már nem is érti, hogy valójában mi is foglalkoztatta eddig. Egy gondolatnak nem sikerül csak elsikkadnia a többivel, aminek esszenciája Nelira épségével függ össze.*
- Gondolkodtam a holnapi napon. Esetleg olyan varázsitalod is van, ami erősebbé tesz, ha szükség lenne rá? *Kérdezi, s közben észre sem veszi, hogy az öklét morzsolja és az ujjait ropogtatja. Nincs fogalma arról, hogy milyen csodákra képes a tudásával a szőkeség, de a sérülései kapcsán már bizonyított. És nem is várna mesébe illő hatást, csak valamit, ami kitart, ha balul alakulnának a dolgok.
A hozzászólás írója (Dearthan Y'therion) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.01.19 16:26:30
309. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-01-18 16:29:26
Üzenet elküldve: 2026-01-18 16:29:26
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 327
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 327
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Gyógyír//
*Amint becsukja maga mögött az ajtót, mintha a sziporkázó jókedvét is amott hagyta volna, valahol kint. Még saját maga előtt is szereti eljátszani természetesen, hogy nem zaklatja semmi, de nagyot kell hozzá nyelnie, hogy egészen a gyomra legmélyéig küldje rosszérzését. Ott ugyanis még nem marta szét annyira, hogy fájni kezdjen. Talán idővel, de addig is remek fedőréteget tud ráborítani, ha szükséges.
Az asztalára pakolja szerzeményeit, majd egy darabon csak áll és nézi a növényeket. Ha jobban ismerné a férfit, kit egyetlen fal választ most el tőle, akkor tudná, hogy milyen erősségű keveréket készítsen, de nem látta annak gyötrődését. Túl szép volt az előző éjjel, na meg a reggeli órák, leszámítva annak kirohanását. Nem tudja hát felmérni, hogy mi volna a megfelelő arány, így úgy dönt, először nem ad olyasmit, amitől ténylegesen elveszíthetné a kapcsolatot a valósággal. Viszont a vágy felébred benne, hogy ha több éjjel érhetné Dearthan mellett, hát nagyobb képet kapna róla. Ostoba képzelgés, hogy pusztán azért tenné, hogy kitapasztalja, mire van szükség. Hogy hajtja ettől sokkal mélyebb érzés, azt pedig rettentően nehéz bevallani, de remekül működik a terelés, na meg önnön becsapása. Puszta „gyógyító” munka, nem több. Ha több volna, számot kellene vessen azzal is, hogy mi történt Lil és közte, így hát nem adózik a gondolkodásnak. Munkába kezd helyette, majd apró üvegcsékbe rendezi mindazt, mit készít. Ő maga színből megmondja, hogy melyikből főzhetik a gyengébbet, s melyikből az erőteljesebbet, de feltett szándéka rendelkezni vele, s nem pedig rábízni Dearthanra.
Mikor elkészült sem megy azonnal oda, ahová szíve húzza. Végre magáról is gondoskodik, s sok időt tölt el tisztálkodással, bőrének ápolásával, na meg azzal, hogy haja tökéletesen hulljon vállára. Végül megragadva egy fiolát, s egy kis vászontasakba zárt Cyroldot indul meg, hogy rárontson a harcosra. A keze mégis illedelmesen emelkedik, hogy kopogtasson. Ránéz az öklére, majd hitetlenkedve rázza meg a fejét. Oda megy, ahová akar. Így hát ahelyett, hogy jelezné valami módon az érkeztét csupán a kilincsre fonódik keze, s ha nincs kulcsra zárva, máris benyit. Ha akadályokba ütközik, akkor szokásához híven rápróbál még olyan négy-ötször, hogy biztosan elreteszelték-e előle a szobát*
- Hoztam valamit! *Hangzik el köszönésképpen, bárhogy is nyerjen bebocsátást.*
*Amint becsukja maga mögött az ajtót, mintha a sziporkázó jókedvét is amott hagyta volna, valahol kint. Még saját maga előtt is szereti eljátszani természetesen, hogy nem zaklatja semmi, de nagyot kell hozzá nyelnie, hogy egészen a gyomra legmélyéig küldje rosszérzését. Ott ugyanis még nem marta szét annyira, hogy fájni kezdjen. Talán idővel, de addig is remek fedőréteget tud ráborítani, ha szükséges.
Az asztalára pakolja szerzeményeit, majd egy darabon csak áll és nézi a növényeket. Ha jobban ismerné a férfit, kit egyetlen fal választ most el tőle, akkor tudná, hogy milyen erősségű keveréket készítsen, de nem látta annak gyötrődését. Túl szép volt az előző éjjel, na meg a reggeli órák, leszámítva annak kirohanását. Nem tudja hát felmérni, hogy mi volna a megfelelő arány, így úgy dönt, először nem ad olyasmit, amitől ténylegesen elveszíthetné a kapcsolatot a valósággal. Viszont a vágy felébred benne, hogy ha több éjjel érhetné Dearthan mellett, hát nagyobb képet kapna róla. Ostoba képzelgés, hogy pusztán azért tenné, hogy kitapasztalja, mire van szükség. Hogy hajtja ettől sokkal mélyebb érzés, azt pedig rettentően nehéz bevallani, de remekül működik a terelés, na meg önnön becsapása. Puszta „gyógyító” munka, nem több. Ha több volna, számot kellene vessen azzal is, hogy mi történt Lil és közte, így hát nem adózik a gondolkodásnak. Munkába kezd helyette, majd apró üvegcsékbe rendezi mindazt, mit készít. Ő maga színből megmondja, hogy melyikből főzhetik a gyengébbet, s melyikből az erőteljesebbet, de feltett szándéka rendelkezni vele, s nem pedig rábízni Dearthanra.
Mikor elkészült sem megy azonnal oda, ahová szíve húzza. Végre magáról is gondoskodik, s sok időt tölt el tisztálkodással, bőrének ápolásával, na meg azzal, hogy haja tökéletesen hulljon vállára. Végül megragadva egy fiolát, s egy kis vászontasakba zárt Cyroldot indul meg, hogy rárontson a harcosra. A keze mégis illedelmesen emelkedik, hogy kopogtasson. Ránéz az öklére, majd hitetlenkedve rázza meg a fejét. Oda megy, ahová akar. Így hát ahelyett, hogy jelezné valami módon az érkeztét csupán a kilincsre fonódik keze, s ha nincs kulcsra zárva, máris benyit. Ha akadályokba ütközik, akkor szokásához híven rápróbál még olyan négy-ötször, hogy biztosan elreteszelték-e előle a szobát*
- Hoztam valamit! *Hangzik el köszönésképpen, bárhogy is nyerjen bebocsátást.*
308. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-01-15 20:05:47
Üzenet elküldve: 2026-01-15 20:05:47
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Ismeretlen vizeken - Zárás//
*Érzi, ahogy a lány fürkésző tekintete alapos részletességgel bejárja arcának azon pontjait, amit legbeszédesebbnek érez. A felismerés kósza mosolyt fest a férfi arcára. Csak azok tanulnak meg figyelni a részletekre és összekötni a semmitmondó jeleket, akik rászorultak, hogy idejében észrevegyék az aggodalomra okot adó változásokat. Együttérez Nelira puhatolózó és óvatos viselkedésével, és egyfajta büszkeség bontakozik ki benne emiatt. Ő maga is azt tanácsolná a másiknak, hogy legyen mindig ilyen körültekintő.*
- Hm… *Hümment a feloldozásnak ható gondolatra. Szeretne hinni a másiknak. Mégsem érzi azt, hogy ennyivel le tudná rázni saját felelősségét a tetteivel kapcsolatban. Igazságérzete azt diktálja, hogy kell lennie hatalomnak, ami majd ítéltet felette, mikor elérkezik az idő. S bár múltján már nem tud változtatni, de azt, amivé lett, még felhasználhatja egy hasznosabb cél érdekében. Feltekint a smaragd szemekbe. Hirtelen megrohanják az előző este emlékei. Ahogy a vadóc szőke helyrerakta a sérüléseit, ahogy szóval tartotta és incselkedett vele, az érintései, az illata, a bódulatba forduló mámoros pillanatok. Ahogy most Nelira arcát nézi, látja ugyanazt a márványsima, hűvös maszkot, amit álarcként tart fel, hogy rejtve maradhasson mögötte egy másik világ, ami talán túl könnyen lobban, túl gyorsan nyílik és túl hamar sérül, ha nincs valami, ami megvédje. Elfeledkezik önmagáról, és néhány másodpercre elábrándozik Nelirát nézegetve. Gondolatai a holnap eseményeire terelődnek. Vérkert. Sa'Tereth. Semmi nem volt eddig a férfi életében, ami felkészíthette volna azzal a szférával való találkozásra, ami ott várja majd őket. Legyen az barát vagy ellenség, Dearthan számára nem több, csak megállíthatatlan erő. Őt pedig éppen arra oltották be, hogy mozdíthatatlan akadály legyen az ilyen erőkkel szemben. Bármi is lakik ott, nem fogja engedni, hogy Nelirának bántódása essék. Tekintete feltisztul a révedezésből. Kíváncsian kutatja a nő arcát, de csakhamar megérzi rajta, hogy valami zavarja. Feszült.*
- Nem tudom. *Válaszolja őszintén arra vonatkozóan, vajon utolérheti-e még a múltja.* - De ha meg is történne… én leszámolok vele, rátok nem hozok veszélyt. *Mélyen a zöld tekintetbe kapaszkodik. Ez a kérdés valójában őt sem hagyja nyugodni. Nem meri bevallani, mert nem akarja ezzel valóságra hívni, de valahol reméli, hogy a múltja még rátalál. Igen. Ha létezik igazságszolgáltatás, akkor még egyszer esélyt ad neki Gvedrinnel szemben. Nézzen egyszer farkasszemet az állattal, amit ő maga képzett ki. Nyúzzák egymás bőrét, ahogy ő nyúzta le Dearthanról az emberséget rétegről rétegre. Tépjék szét egymást, ahogy ő tépte el tudatát a valóságtól, míg nem létezett Dearthan számára más hang, csak Gvedriné. Egészen mostanáig.
Ahogy Nelira közelebb lép hozzá, hogy búcsút már szavak nélkül, csókkal vegyenek, a férfi gyorsan a dereka köré fonja karját és magához húzza. Kitartó az ölelés, maradásra hívó, de aztán enged, amikor a másik már távolodna. Ahogy az ajtó becsukódik a távozó mögött, Dearthan visszaül az ágyra. Behunyja szemét, és még érzi a szőkeség illatát, mintha el se ment volna, de ez már nem elég. A lány távozásával a lelkében élő fenevad láncai ismételten lazulni kezdenek. Felszegi a fejét, akár szimatoláskor a ragadozók, és a nap hátralévő részét kezdi tervezni. Felszerelésre lesz szüksége. Fel is kell készülnie holnapra, azon túl, hogy kipiheni magát és visszanyeri az erejét. Legjobb lesz, ha körülnéz a Hét Varjú környékén, hisz most már ez az otthona, nem árt, ha tüzetesen megismeri a helyet.*
*Érzi, ahogy a lány fürkésző tekintete alapos részletességgel bejárja arcának azon pontjait, amit legbeszédesebbnek érez. A felismerés kósza mosolyt fest a férfi arcára. Csak azok tanulnak meg figyelni a részletekre és összekötni a semmitmondó jeleket, akik rászorultak, hogy idejében észrevegyék az aggodalomra okot adó változásokat. Együttérez Nelira puhatolózó és óvatos viselkedésével, és egyfajta büszkeség bontakozik ki benne emiatt. Ő maga is azt tanácsolná a másiknak, hogy legyen mindig ilyen körültekintő.*
- Hm… *Hümment a feloldozásnak ható gondolatra. Szeretne hinni a másiknak. Mégsem érzi azt, hogy ennyivel le tudná rázni saját felelősségét a tetteivel kapcsolatban. Igazságérzete azt diktálja, hogy kell lennie hatalomnak, ami majd ítéltet felette, mikor elérkezik az idő. S bár múltján már nem tud változtatni, de azt, amivé lett, még felhasználhatja egy hasznosabb cél érdekében. Feltekint a smaragd szemekbe. Hirtelen megrohanják az előző este emlékei. Ahogy a vadóc szőke helyrerakta a sérüléseit, ahogy szóval tartotta és incselkedett vele, az érintései, az illata, a bódulatba forduló mámoros pillanatok. Ahogy most Nelira arcát nézi, látja ugyanazt a márványsima, hűvös maszkot, amit álarcként tart fel, hogy rejtve maradhasson mögötte egy másik világ, ami talán túl könnyen lobban, túl gyorsan nyílik és túl hamar sérül, ha nincs valami, ami megvédje. Elfeledkezik önmagáról, és néhány másodpercre elábrándozik Nelirát nézegetve. Gondolatai a holnap eseményeire terelődnek. Vérkert. Sa'Tereth. Semmi nem volt eddig a férfi életében, ami felkészíthette volna azzal a szférával való találkozásra, ami ott várja majd őket. Legyen az barát vagy ellenség, Dearthan számára nem több, csak megállíthatatlan erő. Őt pedig éppen arra oltották be, hogy mozdíthatatlan akadály legyen az ilyen erőkkel szemben. Bármi is lakik ott, nem fogja engedni, hogy Nelirának bántódása essék. Tekintete feltisztul a révedezésből. Kíváncsian kutatja a nő arcát, de csakhamar megérzi rajta, hogy valami zavarja. Feszült.*
- Nem tudom. *Válaszolja őszintén arra vonatkozóan, vajon utolérheti-e még a múltja.* - De ha meg is történne… én leszámolok vele, rátok nem hozok veszélyt. *Mélyen a zöld tekintetbe kapaszkodik. Ez a kérdés valójában őt sem hagyja nyugodni. Nem meri bevallani, mert nem akarja ezzel valóságra hívni, de valahol reméli, hogy a múltja még rátalál. Igen. Ha létezik igazságszolgáltatás, akkor még egyszer esélyt ad neki Gvedrinnel szemben. Nézzen egyszer farkasszemet az állattal, amit ő maga képzett ki. Nyúzzák egymás bőrét, ahogy ő nyúzta le Dearthanról az emberséget rétegről rétegre. Tépjék szét egymást, ahogy ő tépte el tudatát a valóságtól, míg nem létezett Dearthan számára más hang, csak Gvedriné. Egészen mostanáig.
Ahogy Nelira közelebb lép hozzá, hogy búcsút már szavak nélkül, csókkal vegyenek, a férfi gyorsan a dereka köré fonja karját és magához húzza. Kitartó az ölelés, maradásra hívó, de aztán enged, amikor a másik már távolodna. Ahogy az ajtó becsukódik a távozó mögött, Dearthan visszaül az ágyra. Behunyja szemét, és még érzi a szőkeség illatát, mintha el se ment volna, de ez már nem elég. A lány távozásával a lelkében élő fenevad láncai ismételten lazulni kezdenek. Felszegi a fejét, akár szimatoláskor a ragadozók, és a nap hátralévő részét kezdi tervezni. Felszerelésre lesz szüksége. Fel is kell készülnie holnapra, azon túl, hogy kipiheni magát és visszanyeri az erejét. Legjobb lesz, ha körülnéz a Hét Varjú környékén, hisz most már ez az otthona, nem árt, ha tüzetesen megismeri a helyet.*
307. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-01-12 17:22:26
Üzenet elküldve: 2026-01-12 17:22:26
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 327
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 327
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Ismeretlen vizeken//
*Ösztönösen figyeli az arc rezdüléseit, a testtartást, s hogy miként csillan a szem. A saját túlélésének záloga is, hogy minden fontos abból a szájból, ami most beszél hozzá, mindent érteni akar. Nem sekélyes csevej, amit a söntés másik oldaláról hallgat, netán olyantól, akitől akar valami javat. Pedig kiváltképp szereti üres fejjel nézni mások arcát és bólogatni, miközben fogalma sincs, miről is hadoválnak neki. Most nem engedheti meg magának, hogy ne szűrődjön át minden részlet. Maga mellett kíván tartani valakit, szövetséget kötött egy idegennel, kinek még a történetét sem tudja. Nem tudja, mikor hazudik. Nem tudja milyen, mikor meglátja Nelirát. Mikor tényleg meglátja Nelirát. Hogyan is bízhat benne rögvest? Egy része pedig már rég elfogadott mindent, amit hallhat, pedig meg kellene lennie a véleményének a Dearthan fajtákról. Mégis nevetve mesélne már arról, amikor ilyesfélékkel kereszteződött az útja tizenévesként. Lustán villan fel az emlékkép. Nem mesélte, mert túl nagy területet ölel fel az, mit Arthenior közelének neveznek, de ott nevelkedett, habár más körülmények között.*
- Mindenki úgy él túl, ahogy tud… *Ismétli meg, amit az ördögvigyor adta lebegés közben már egyszer elrebegett. Tényleg így gondolja, s tán épp ezért nem ítélkezik. Sokaknak talán választásuk sincs, nem engedi az elme a menekülést. És épp ezt a képet hozza fel a kérdés. Mit képet… azt a kútmély sötétet, amiből azt hitte, sosem engedik ki, ezért megtanulta eljátszani, milyen egy jókislány, hogy aztán újra elromolhasson és kezdődhessen minden elölről.*
- Éreztem. *Mondja halkan, habár talán a válaszadás nem volt elvárt. Nem fűzi tovább. Ezernyi történet, amit most egyszerre lenne kedve a férfire ontani, na meg az övéit hallgatni, és egyszerre szeretné elfeledni örökre és nem hallani semmit, ami emlékezteti. Hiszen mesterien takarja még saját maga elől is a múlt rémképeit, félelmeit, bűntudatát. És aki épp neki nyílik, az engedi szabadjára azt, ami belőle szeretne kiszökni. Talán mások ettől volnának boldogok, a lány mégis ebbe kezd belezavarodni. Mindig szeszélyes, de ha vitatkozni kezd benne a két véglet, akkor a vége valódi robbanás. Arrébb kellene menni. Remeg benne, hogy annyira akarja ezt a férfit, hogy azért köteles ellökni. *
- El tudtál jönni. *Végül megkapaszkodik a barna íriszekben. Amíg azt nézi, talán nem vibrál minden belül is és kívül is.* - Most már itt vagy. *A mosolya már hordozza az éledő zavartságot, de még uralja.* - De utolérhet? *Kérdi végül. Minden válasszal megelégszik, csupán tudnia kell. A sebesülések, mikkel érkezett, gyógyíthatók voltak. Kétli valahol, hogy az okozta, akit hátrahagyott. Azok inkább életet vesznek el.
Bárhogy is, ha ettől tovább faggat, az neki is és a harcosnak is csak ártana talán. Kissé bele kell menekülnie valami másba… Túl sokféle érzelem kering és tudja mi van abból, ha valamelyik közülük eluralkodik. Adózni kell hát a jó öreg terelésnek, ami jelen esetben Norileina, na meg egy cseppnyi Sa'Tereth… Egy csókot lehelne Dearthan ajkára búcsúzóul arra a kevéske időre, amit távol lesz tőle, majd el is indul a vendégtérbe.*
*Ösztönösen figyeli az arc rezdüléseit, a testtartást, s hogy miként csillan a szem. A saját túlélésének záloga is, hogy minden fontos abból a szájból, ami most beszél hozzá, mindent érteni akar. Nem sekélyes csevej, amit a söntés másik oldaláról hallgat, netán olyantól, akitől akar valami javat. Pedig kiváltképp szereti üres fejjel nézni mások arcát és bólogatni, miközben fogalma sincs, miről is hadoválnak neki. Most nem engedheti meg magának, hogy ne szűrődjön át minden részlet. Maga mellett kíván tartani valakit, szövetséget kötött egy idegennel, kinek még a történetét sem tudja. Nem tudja, mikor hazudik. Nem tudja milyen, mikor meglátja Nelirát. Mikor tényleg meglátja Nelirát. Hogyan is bízhat benne rögvest? Egy része pedig már rég elfogadott mindent, amit hallhat, pedig meg kellene lennie a véleményének a Dearthan fajtákról. Mégis nevetve mesélne már arról, amikor ilyesfélékkel kereszteződött az útja tizenévesként. Lustán villan fel az emlékkép. Nem mesélte, mert túl nagy területet ölel fel az, mit Arthenior közelének neveznek, de ott nevelkedett, habár más körülmények között.*
- Mindenki úgy él túl, ahogy tud… *Ismétli meg, amit az ördögvigyor adta lebegés közben már egyszer elrebegett. Tényleg így gondolja, s tán épp ezért nem ítélkezik. Sokaknak talán választásuk sincs, nem engedi az elme a menekülést. És épp ezt a képet hozza fel a kérdés. Mit képet… azt a kútmély sötétet, amiből azt hitte, sosem engedik ki, ezért megtanulta eljátszani, milyen egy jókislány, hogy aztán újra elromolhasson és kezdődhessen minden elölről.*
- Éreztem. *Mondja halkan, habár talán a válaszadás nem volt elvárt. Nem fűzi tovább. Ezernyi történet, amit most egyszerre lenne kedve a férfire ontani, na meg az övéit hallgatni, és egyszerre szeretné elfeledni örökre és nem hallani semmit, ami emlékezteti. Hiszen mesterien takarja még saját maga elől is a múlt rémképeit, félelmeit, bűntudatát. És aki épp neki nyílik, az engedi szabadjára azt, ami belőle szeretne kiszökni. Talán mások ettől volnának boldogok, a lány mégis ebbe kezd belezavarodni. Mindig szeszélyes, de ha vitatkozni kezd benne a két véglet, akkor a vége valódi robbanás. Arrébb kellene menni. Remeg benne, hogy annyira akarja ezt a férfit, hogy azért köteles ellökni. *
- El tudtál jönni. *Végül megkapaszkodik a barna íriszekben. Amíg azt nézi, talán nem vibrál minden belül is és kívül is.* - Most már itt vagy. *A mosolya már hordozza az éledő zavartságot, de még uralja.* - De utolérhet? *Kérdi végül. Minden válasszal megelégszik, csupán tudnia kell. A sebesülések, mikkel érkezett, gyógyíthatók voltak. Kétli valahol, hogy az okozta, akit hátrahagyott. Azok inkább életet vesznek el.
Bárhogy is, ha ettől tovább faggat, az neki is és a harcosnak is csak ártana talán. Kissé bele kell menekülnie valami másba… Túl sokféle érzelem kering és tudja mi van abból, ha valamelyik közülük eluralkodik. Adózni kell hát a jó öreg terelésnek, ami jelen esetben Norileina, na meg egy cseppnyi Sa'Tereth… Egy csókot lehelne Dearthan ajkára búcsúzóul arra a kevéske időre, amit távol lesz tőle, majd el is indul a vendégtérbe.*
306. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-01-11 10:11:53
Üzenet elküldve: 2026-01-11 10:11:53
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Ismeretlen vizeken//
*Amit elmondott, éppen csak arra volt elég, hogy Nelira kulcslyukon keresztül tekinthessen be életének és lelkének egy részébe. Ugyanezen szűk nyíláson keresztül emlékek hada rohamozza meg a csendbe burkolódzó férfit. Egyes események képei különösen felzaklatják, mintha nem akarná elhinni, hogy úgy történtek meg a dolgok, ahogy. Vitába szállna önmagával, de eszébe jut: nincs egyedül. Csak tehetetlenül sóhajt, minek hatására megereszkednek vállai, mintha kelletlenül adnák meg magukat egy láthatatlan teher alatt.*
- Egy rakás bolond voltunk. Loptunk, csaltunk és kijátszottunk másokat, igen. De nem öltünk. Nem ok nélkül és nem ártatlanokat. Egészen a dolgok legvégéig… *A lány közeledése megnyugtatja. A kéz, mintha gondjait simítaná el. Az apró csók, mintha egy heget pecsételne be lelkének ütött-kopott páncélján. De aztán elfordul a lánytól, úgy mintha attól félne, annak arcán egy másik szempár nézne vissza rá. Egy csalódott, vádló tekintet. Akinek minden joga megvan a haragra, hiába vezekelne a férfi.
Az újabb kérdés, ahogy azt neki szegezi a másik, megremegteti a világát. Mindenképp undort vél felfedezni a lány hangjában. Lám, ennyire rossz hazudozó a férfi. Pillanatok alatt átlátnak rajta, és ez nem is meglepő. A jó hazugsághoz az kell, hogy kétkedés nélkül higgyen benne az is, aki szövi a valótlanság fonalát, s ne csak az, akit éppen behálóznak vele. Dearthan pedig sosem tudott hinni saját szavaiban. Tette és mondta azt, amit elvártak tőle, de valahol mindig is kételkedett abban, amit csinált. E belső kétkedés azonban túl gyengének bizonyult a külső hatalommal szemben, ami pórázon rángatta.*
- Éreztél már határtalan félelmet valakivel szemben, miközben ugyanaz a személy volt a túlélésed záloga is? *Hangjába keserűség költözik.* - Ezt érezte mindenki a kutyával szemben. *Teszi hozzá, nem vállalva személyazonosságot. És ez az elutasítás tán nem is áll távol az igazságtól, mert már nem egyként él benne a két énje. Elzárta, láncra verte magában mindazt, amire egykor kutyaként hivatkozott a falka. Ugyanakkor nem tudott teljes irányítást és felügyeletet szerezni lobbanékony természete felett. Időről időre ki kell engednie lelkének ezt a részét a felszínre. Levegőhöz kell juttatnia. Etetnie kell. Ha nem tenné, úgy a benne élő állat pusztulása óhatatlanul önnön végzetét is jelentené.*
- Talán igen. Talán a kutya okozta, talán én, talán a körülmények, melyeket Gvedrin teremtett, vagy a véletlen. *Válaszol, bár nem túl hálás a válasz. S bár a nő nem tudhatja, de a felelet így, ilyen formában megállja a helyét. Mert a kritikus pillanatban a férfi szeme felnyílt, ki tudta tépni bundáját a vasmarokkal szorító tenyérből, és szét tudta magát választani a kutya identitásától. Ugyanakkor nehéz megállapítani, hogy a baj nem éppen emiatt következett be.*
- Gvedrin túl mohó lett. A lehetetlent követelte. A sajátjai ellen fordult. A keveseken kívül, akik el tudtak menekülni, sokan ott pusztultak. *Remélve, hogy Nelirának ennyi elég, nem mond többet. Nem mondja el azt, hogy Gvedrin őt uszította rá a falkatagokra. A testvéreire. Megtébolyodott elméje Dearthant látta alkalmas fegyvernek arra, hogy széttépje az ellenállást. S talán sikerrel is járt volna, talán a vérgőzös köd, amibe belehergelte Dearthant, elég lett volna terveinek végrehajtására, de senki sem számíthatott arra, hogy a kis Meabell lesz a körülmények áldozata.
A feladatokat illetően bólint. Nincs ellenére, ha szabadkezet kap. Résen lesz, hogy hol tudna beavatkozni a dolgok sodrába.*
- Ha szükséged van rám, csak kiálts. *Bár szavai Norileinaval szembeni féltésként hathatnak, valójában nem csak erre az egy-két fertályórára gondol a férfi.*
*Amit elmondott, éppen csak arra volt elég, hogy Nelira kulcslyukon keresztül tekinthessen be életének és lelkének egy részébe. Ugyanezen szűk nyíláson keresztül emlékek hada rohamozza meg a csendbe burkolódzó férfit. Egyes események képei különösen felzaklatják, mintha nem akarná elhinni, hogy úgy történtek meg a dolgok, ahogy. Vitába szállna önmagával, de eszébe jut: nincs egyedül. Csak tehetetlenül sóhajt, minek hatására megereszkednek vállai, mintha kelletlenül adnák meg magukat egy láthatatlan teher alatt.*
- Egy rakás bolond voltunk. Loptunk, csaltunk és kijátszottunk másokat, igen. De nem öltünk. Nem ok nélkül és nem ártatlanokat. Egészen a dolgok legvégéig… *A lány közeledése megnyugtatja. A kéz, mintha gondjait simítaná el. Az apró csók, mintha egy heget pecsételne be lelkének ütött-kopott páncélján. De aztán elfordul a lánytól, úgy mintha attól félne, annak arcán egy másik szempár nézne vissza rá. Egy csalódott, vádló tekintet. Akinek minden joga megvan a haragra, hiába vezekelne a férfi.
Az újabb kérdés, ahogy azt neki szegezi a másik, megremegteti a világát. Mindenképp undort vél felfedezni a lány hangjában. Lám, ennyire rossz hazudozó a férfi. Pillanatok alatt átlátnak rajta, és ez nem is meglepő. A jó hazugsághoz az kell, hogy kétkedés nélkül higgyen benne az is, aki szövi a valótlanság fonalát, s ne csak az, akit éppen behálóznak vele. Dearthan pedig sosem tudott hinni saját szavaiban. Tette és mondta azt, amit elvártak tőle, de valahol mindig is kételkedett abban, amit csinált. E belső kétkedés azonban túl gyengének bizonyult a külső hatalommal szemben, ami pórázon rángatta.*
- Éreztél már határtalan félelmet valakivel szemben, miközben ugyanaz a személy volt a túlélésed záloga is? *Hangjába keserűség költözik.* - Ezt érezte mindenki a kutyával szemben. *Teszi hozzá, nem vállalva személyazonosságot. És ez az elutasítás tán nem is áll távol az igazságtól, mert már nem egyként él benne a két énje. Elzárta, láncra verte magában mindazt, amire egykor kutyaként hivatkozott a falka. Ugyanakkor nem tudott teljes irányítást és felügyeletet szerezni lobbanékony természete felett. Időről időre ki kell engednie lelkének ezt a részét a felszínre. Levegőhöz kell juttatnia. Etetnie kell. Ha nem tenné, úgy a benne élő állat pusztulása óhatatlanul önnön végzetét is jelentené.*
- Talán igen. Talán a kutya okozta, talán én, talán a körülmények, melyeket Gvedrin teremtett, vagy a véletlen. *Válaszol, bár nem túl hálás a válasz. S bár a nő nem tudhatja, de a felelet így, ilyen formában megállja a helyét. Mert a kritikus pillanatban a férfi szeme felnyílt, ki tudta tépni bundáját a vasmarokkal szorító tenyérből, és szét tudta magát választani a kutya identitásától. Ugyanakkor nehéz megállapítani, hogy a baj nem éppen emiatt következett be.*
- Gvedrin túl mohó lett. A lehetetlent követelte. A sajátjai ellen fordult. A keveseken kívül, akik el tudtak menekülni, sokan ott pusztultak. *Remélve, hogy Nelirának ennyi elég, nem mond többet. Nem mondja el azt, hogy Gvedrin őt uszította rá a falkatagokra. A testvéreire. Megtébolyodott elméje Dearthant látta alkalmas fegyvernek arra, hogy széttépje az ellenállást. S talán sikerrel is járt volna, talán a vérgőzös köd, amibe belehergelte Dearthant, elég lett volna terveinek végrehajtására, de senki sem számíthatott arra, hogy a kis Meabell lesz a körülmények áldozata.
A feladatokat illetően bólint. Nincs ellenére, ha szabadkezet kap. Résen lesz, hogy hol tudna beavatkozni a dolgok sodrába.*
- Ha szükséged van rám, csak kiálts. *Bár szavai Norileinaval szembeni féltésként hathatnak, valójában nem csak erre az egy-két fertályórára gondol a férfi.*
305. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-01-10 08:35:39
Üzenet elküldve: 2026-01-10 08:35:39
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 327
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 327
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Ismeretlen vizeken//
*A hűvösnek ható köszönetre csak a szeme rebben, de rögvest korrigálja magát Dearthan, ami csak még gyanúsabbá teszi az egészet. Tán palotából jött, hogy nem repes egy efféle helytől? Tény, hogy nem Selyemrév, de Nelira úgy véli, megteszi. Még annak fényében is, hogy voltak kitüntetett pillanatok az életében, amikor sokkal szebb helyeken élt - csak túl magas árat fizetett. Azért még az ő gyomra sem bír el mindent, bár inkább a túlzott kontroll miatt vetett véget sajátos módon ama „románcnak”. De a harcos lelke kímélve van, nem a szőkeség mesél most kiábrándító történeteket, hanem ő kezdi el végre a sajátját.
Nem szól közbe. Ámbár szeret fecsegni, orrot beleütni, véleményt nyilvánítani - leginkább nyersen, de most a szavakat issza. Jobban ismeri az embereket, ha testiség kiéléséről, vagy annak felhasználásával javak kinyeréséről van szó, de azért ha akar, akkor ért. És most felettébb akar.*
- Szóval, valami útonálló félék voltatok? *Teszi fel a kérdését, mintha cseppet sem érdekelné annak terelése. Csak szép sorjában.
Arcán, hangjában nincs nyoma ítélkezésnek. Tán ennyit felfedezhetett már, hogy a lánynak az nem szokása. Ha netán mégis előfordul, az az idegeneknek szól és valójában csupán színjáték, s egy leheletnyit sem érdekli azok élete és hogy azt hogyan élik. *
- Vagy bérgyilkosok? *Szűkül a szeme, de csak a gondolkodástól.* - Azok tudtommal jól keresnek, nem egy táborban alszanak a tűz körül, sátrakban. *Felhümment, majd közel sétál a másikhoz, s ha nem húzódik el, hát megsimítja annak arcélét, majd kissé pipiskedve bújna bele a nyakba, hogy egy elnyújtott csókot leheljen rá, de hamar távolodik.*
- Miért említetted a különösen elszánt kutyáját? Az okozta a bajt, netán te voltál az? *A smaragdok információra éhesen csillognak, de még mindig nincs nyoma annak, hogy megrepedne a kép, amit Dearthanról lát. * - Ez nem túl kerek. De… ma csak arra válaszolsz, amire szeretnél.
*Nem kér hazugságot, de azt sem, hogy akarata ellenére beszéljen a férfi. Viszont megnyugodhat afelől, hogy nem hagyja örök homályban a történetet. Neki felelőssége van abban, hogy kit hozott ide, abban pedig még nagyobb, hogy kinek hagyja, hogy az életébe betörjön. És ha egy ócska, meggondolatlan gyilkost is enged be, legyen róla tudomása. Azzal jól elbír, de az nem kenyere, ha elhallgatnak előle fontos részleteket. Nelirától aztán továbbra is hódolhatna „szakmájának”, tudja jól, hogy a kikötőbe nem tisztes alakok élnek, s nem mindig tisztes bevételből. Ha Dearthannak arra volna szüksége, elmenne segédnek egy kovács mellé… de nem itt lenne. Ha annak lelke ezt még tagadja is, hát majd rájön.*
- Ami a munkát illeti. *Szólal csak meg, ha már van értelme ebbe belekezdeni.* - Amikor itt vagy, legyél hasznos. Mindegy, hogy egy törött székláb, vagy pultolás, netán összeszedni az emeletről lehajított testet. *Sokat nézte már a galériát, s hogy mekkorát lehetne onnan zuttyanni egy balhé alkalmával.* - De amíg nem érkezik meg Relael, vagy nem ad ki ő maga feladatot, itt van neked az egész Kikötő. Ne szerezz hírnevet, de azt csinálsz, amit akarsz, ami aranyat, vagy információt hoz. *Kétli, hogy be kéne mutatni, hogyan érhető el. De figyelmet felhívni magára nem volna jó.*
- Felmennék Norileinához egy-két fertályórára. *Nem engedélyt kér, távol álljon tőle, de ha maradt még valami Dearthanban, akkor szívesen vár még vele. *
*A hűvösnek ható köszönetre csak a szeme rebben, de rögvest korrigálja magát Dearthan, ami csak még gyanúsabbá teszi az egészet. Tán palotából jött, hogy nem repes egy efféle helytől? Tény, hogy nem Selyemrév, de Nelira úgy véli, megteszi. Még annak fényében is, hogy voltak kitüntetett pillanatok az életében, amikor sokkal szebb helyeken élt - csak túl magas árat fizetett. Azért még az ő gyomra sem bír el mindent, bár inkább a túlzott kontroll miatt vetett véget sajátos módon ama „románcnak”. De a harcos lelke kímélve van, nem a szőkeség mesél most kiábrándító történeteket, hanem ő kezdi el végre a sajátját.
Nem szól közbe. Ámbár szeret fecsegni, orrot beleütni, véleményt nyilvánítani - leginkább nyersen, de most a szavakat issza. Jobban ismeri az embereket, ha testiség kiéléséről, vagy annak felhasználásával javak kinyeréséről van szó, de azért ha akar, akkor ért. És most felettébb akar.*
- Szóval, valami útonálló félék voltatok? *Teszi fel a kérdését, mintha cseppet sem érdekelné annak terelése. Csak szép sorjában.
Arcán, hangjában nincs nyoma ítélkezésnek. Tán ennyit felfedezhetett már, hogy a lánynak az nem szokása. Ha netán mégis előfordul, az az idegeneknek szól és valójában csupán színjáték, s egy leheletnyit sem érdekli azok élete és hogy azt hogyan élik. *
- Vagy bérgyilkosok? *Szűkül a szeme, de csak a gondolkodástól.* - Azok tudtommal jól keresnek, nem egy táborban alszanak a tűz körül, sátrakban. *Felhümment, majd közel sétál a másikhoz, s ha nem húzódik el, hát megsimítja annak arcélét, majd kissé pipiskedve bújna bele a nyakba, hogy egy elnyújtott csókot leheljen rá, de hamar távolodik.*
- Miért említetted a különösen elszánt kutyáját? Az okozta a bajt, netán te voltál az? *A smaragdok információra éhesen csillognak, de még mindig nincs nyoma annak, hogy megrepedne a kép, amit Dearthanról lát. * - Ez nem túl kerek. De… ma csak arra válaszolsz, amire szeretnél.
*Nem kér hazugságot, de azt sem, hogy akarata ellenére beszéljen a férfi. Viszont megnyugodhat afelől, hogy nem hagyja örök homályban a történetet. Neki felelőssége van abban, hogy kit hozott ide, abban pedig még nagyobb, hogy kinek hagyja, hogy az életébe betörjön. És ha egy ócska, meggondolatlan gyilkost is enged be, legyen róla tudomása. Azzal jól elbír, de az nem kenyere, ha elhallgatnak előle fontos részleteket. Nelirától aztán továbbra is hódolhatna „szakmájának”, tudja jól, hogy a kikötőbe nem tisztes alakok élnek, s nem mindig tisztes bevételből. Ha Dearthannak arra volna szüksége, elmenne segédnek egy kovács mellé… de nem itt lenne. Ha annak lelke ezt még tagadja is, hát majd rájön.*
- Ami a munkát illeti. *Szólal csak meg, ha már van értelme ebbe belekezdeni.* - Amikor itt vagy, legyél hasznos. Mindegy, hogy egy törött székláb, vagy pultolás, netán összeszedni az emeletről lehajított testet. *Sokat nézte már a galériát, s hogy mekkorát lehetne onnan zuttyanni egy balhé alkalmával.* - De amíg nem érkezik meg Relael, vagy nem ad ki ő maga feladatot, itt van neked az egész Kikötő. Ne szerezz hírnevet, de azt csinálsz, amit akarsz, ami aranyat, vagy információt hoz. *Kétli, hogy be kéne mutatni, hogyan érhető el. De figyelmet felhívni magára nem volna jó.*
- Felmennék Norileinához egy-két fertályórára. *Nem engedélyt kér, távol álljon tőle, de ha maradt még valami Dearthanban, akkor szívesen vár még vele. *
304. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-01-08 22:14:19
Üzenet elküldve: 2026-01-08 22:14:19
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Ismeretlen vizeken//
*A meg nem változásra adott válasz a férfiben keserű érzést kelt. Hirtelen inkább visszaszívná, amit mondott. Nem azért, mert nem gondolta komolyan, hanem mert kezdi egyre jobban érteni, mennyire másként látja a lány önmagát. A tömör, dacos ellenállás, ami érkezik, a legkevésbé sem lepi meg. Tudja, hogy nem pusztán annyiról van szó, amit elé tár a másik, de nem pedzegeti tovább a körülményeket, legalábbis egyelőre. Hagyja, hogy elterelődjön a szó, és egyúttal ők maguk is elinduljanak kifelé.
Ahogy benyitnak a szomszédos szobába, a lány otthonosan térül-fordul körbe a puritán helyiségben, míg Dearthan éppen csak valamivel a küszöb után megtorpan. Mintha további invitáció nélkül nem tudná eldönteni, hogy valóban be akar-e lépni ide. Lelkének egyik fele húzná befelé, elfogadná azt, ami adatott, nem kételkedne abban, hogy jó itt. Pontosan tudja, hogy nincs is nagyon választása. Talpra kell állnia, és össze kell kaparnia önmagát. El kell varrnia a szálakat. Mégis megreked benne a veszteség nyomasztó gondolata. Amit küzdelem nélkül kap, az könnyedén el is veszhet bármikor. Eddigi életében csak az volt tartós, amit elvett magának. Igaz, meg is lett az eredménye.
Beljebb lép, mielőtt túlságosan feltűnne a nőnek a cövekelése. Körbehordozza tekintetét, inkább egyfajta pótcselekvésként, mintsem azért, mert komolyan érdeklődne a berendezés iránt.*
- Jó lesz. Köszönöm. *Válaszolja rideg udvariassággal rögvest, majd megfordul, és a lány szemébe néz.* - Köszönöm. *Ismétli meg, ezúttal egy hálás biccentéssel is megtámogatva a szavakat. Közelebb libben hozzá a másik, és egy újabb kérdést is hoz magával. Számított már erre a kérdésre, egy szívdobbanásnyi időre mégis elködösül a tekintete, szinte keresztülnéz Nelirán. Megérinti a lány vállát, de már el is lép mellette, hogy közelebbről szemügyre vehesse a szekrényt. Gyanú támad benne azzal kapcsolatban, hogy az időzítés nem véletlen, hisz egy elhált reggeli kaland után könnyen kitárulkozóvá válik bárki.*
- Minden holmim itt van, fent a másik szobában. *Feleli nyersen.* - A nyergem. Volt hozzá lovam is. Gáncs.
*Végigsimít az egyszerű kidolgozású szekrényajtón. Hangja egészen érzelemmentes, ami egyaránt árulkodhat arról, hogy az eseten már túltette magát, de éppen annak ellenkezőjéről is. Megpróbálja átgondolni, mit is szeretne elmondani a nőnek. Nem kétséges, hogy megannyi szívfacsaró történetet hallgathatott már végig. Elvégre minden szívhez tartogat magában szomorú históriákat, ugyanakkor nem mindenkié érdekes, illetve nem mindent érdemes elbeszélni. Közben kinyitja a szekrényajtót, majd mindjárt be is csukja, mintha nem is akarta volna kinyitni.*
- Végül is miért ne… *Szólal meg, csak úgy maga elé, egyfajta válaszként egy fel nem tett kérdésre. Megfordul, hogy Nelira szemébe nézhessen.*
- Tizedmagammal éltem egy táborban Arthenior közelében. Ne gondolj többre egy falkánál. Azt hiszem, sejted, hogy milyen életünk volt. *Kezd bele a férfi. Hátát a szekrénynek veti, és kissé felfelé réved. Egyszerre mesél, és a nővel egyetemben hallgatja saját történetét, mintha csak most merítene elég erőt ahhoz, hogy átélje az eseményeket.*
- A férfit, akit követtünk, úgy hívták Gvedrin. Azt hiszem, sosem sikerült kiismernem igazán. Nem volt gonosz ember, legalábbis sokáig ezt gondoltam. *Próbál a lényegre szorítkozni, habár alkalomadtán a fontos részletek éppen a lényegtelenség mögé bújnak.* - Ő tervezett meg mindig mindent. Mi többiek csak véghez vittük, amit mondott. Volt egy célja. Egy álma. Kihajózni a déli szigetek felé és új életet kezdeni. Valahol az úton… nem is tudom… minden egyszer csak megváltozott. *Ráncolni kezdi a homlokát, ahogy próbálja az események kusza sorozatát kiszálazni. Néhány másodperc szünetet tart, majd ellép a szekrénytől, és az ágyhoz sétál, hogy leüljön. Felpillant Nelirára.* - Egyre nőtt a kétkedés a táborban. Vajon mi a nagyobb kárhozat, ha engedjük, hogy más döntsön helyettünk, vagy ha meggyőzzük magunkat, hogy nincs is lehetőségünk dönteni? *Lehorgasztja a fejét, és ismét tart egy kis szünetet, hátha válaszolna a lány. Ha igen, úgy a feleletet követően újfent megkeresi a smaragd tekintetet, és folytatja.* - Volt mellette egy különösen elszánt… vérszomjas kutya. *Épp csak egy pillanatra hezitál a szóválasztást illetően. Nem tervezte elfedni a valóságot a nő elől, de a nyelve egyszerűen elakadt, mikor az igazat kellett volna kiejtenie a száján. Talán attól való félelme miatt, hogy Nelira megundorodik tőle, talán elővigyázatosságból, nehogy ő is eszköznek tekintsen rá.* - Vakon követte minden utasítását. *Mondókája érezhetően lassul. Nehezére esik lavírozni az ingoványos történetben.* - Aztán a falka felbomlott. Én pedig most itt vagyok. *A több helyen lyukas elbeszélés legvége igazán összecsapottra sikerül, és ez Dearthan számára is világos, ezért ócska próbálkozást tesz a téma elterelésére.*
- Így hát különösen jó munkát kell itt végeznem, hogy készíttethessek legalább egy valamire való inget magamnak. Apropó, mikor kezdhetek dolgozni?
*A meg nem változásra adott válasz a férfiben keserű érzést kelt. Hirtelen inkább visszaszívná, amit mondott. Nem azért, mert nem gondolta komolyan, hanem mert kezdi egyre jobban érteni, mennyire másként látja a lány önmagát. A tömör, dacos ellenállás, ami érkezik, a legkevésbé sem lepi meg. Tudja, hogy nem pusztán annyiról van szó, amit elé tár a másik, de nem pedzegeti tovább a körülményeket, legalábbis egyelőre. Hagyja, hogy elterelődjön a szó, és egyúttal ők maguk is elinduljanak kifelé.
Ahogy benyitnak a szomszédos szobába, a lány otthonosan térül-fordul körbe a puritán helyiségben, míg Dearthan éppen csak valamivel a küszöb után megtorpan. Mintha további invitáció nélkül nem tudná eldönteni, hogy valóban be akar-e lépni ide. Lelkének egyik fele húzná befelé, elfogadná azt, ami adatott, nem kételkedne abban, hogy jó itt. Pontosan tudja, hogy nincs is nagyon választása. Talpra kell állnia, és össze kell kaparnia önmagát. El kell varrnia a szálakat. Mégis megreked benne a veszteség nyomasztó gondolata. Amit küzdelem nélkül kap, az könnyedén el is veszhet bármikor. Eddigi életében csak az volt tartós, amit elvett magának. Igaz, meg is lett az eredménye.
Beljebb lép, mielőtt túlságosan feltűnne a nőnek a cövekelése. Körbehordozza tekintetét, inkább egyfajta pótcselekvésként, mintsem azért, mert komolyan érdeklődne a berendezés iránt.*
- Jó lesz. Köszönöm. *Válaszolja rideg udvariassággal rögvest, majd megfordul, és a lány szemébe néz.* - Köszönöm. *Ismétli meg, ezúttal egy hálás biccentéssel is megtámogatva a szavakat. Közelebb libben hozzá a másik, és egy újabb kérdést is hoz magával. Számított már erre a kérdésre, egy szívdobbanásnyi időre mégis elködösül a tekintete, szinte keresztülnéz Nelirán. Megérinti a lány vállát, de már el is lép mellette, hogy közelebbről szemügyre vehesse a szekrényt. Gyanú támad benne azzal kapcsolatban, hogy az időzítés nem véletlen, hisz egy elhált reggeli kaland után könnyen kitárulkozóvá válik bárki.*
- Minden holmim itt van, fent a másik szobában. *Feleli nyersen.* - A nyergem. Volt hozzá lovam is. Gáncs.
*Végigsimít az egyszerű kidolgozású szekrényajtón. Hangja egészen érzelemmentes, ami egyaránt árulkodhat arról, hogy az eseten már túltette magát, de éppen annak ellenkezőjéről is. Megpróbálja átgondolni, mit is szeretne elmondani a nőnek. Nem kétséges, hogy megannyi szívfacsaró történetet hallgathatott már végig. Elvégre minden szívhez tartogat magában szomorú históriákat, ugyanakkor nem mindenkié érdekes, illetve nem mindent érdemes elbeszélni. Közben kinyitja a szekrényajtót, majd mindjárt be is csukja, mintha nem is akarta volna kinyitni.*
- Végül is miért ne… *Szólal meg, csak úgy maga elé, egyfajta válaszként egy fel nem tett kérdésre. Megfordul, hogy Nelira szemébe nézhessen.*
- Tizedmagammal éltem egy táborban Arthenior közelében. Ne gondolj többre egy falkánál. Azt hiszem, sejted, hogy milyen életünk volt. *Kezd bele a férfi. Hátát a szekrénynek veti, és kissé felfelé réved. Egyszerre mesél, és a nővel egyetemben hallgatja saját történetét, mintha csak most merítene elég erőt ahhoz, hogy átélje az eseményeket.*
- A férfit, akit követtünk, úgy hívták Gvedrin. Azt hiszem, sosem sikerült kiismernem igazán. Nem volt gonosz ember, legalábbis sokáig ezt gondoltam. *Próbál a lényegre szorítkozni, habár alkalomadtán a fontos részletek éppen a lényegtelenség mögé bújnak.* - Ő tervezett meg mindig mindent. Mi többiek csak véghez vittük, amit mondott. Volt egy célja. Egy álma. Kihajózni a déli szigetek felé és új életet kezdeni. Valahol az úton… nem is tudom… minden egyszer csak megváltozott. *Ráncolni kezdi a homlokát, ahogy próbálja az események kusza sorozatát kiszálazni. Néhány másodperc szünetet tart, majd ellép a szekrénytől, és az ágyhoz sétál, hogy leüljön. Felpillant Nelirára.* - Egyre nőtt a kétkedés a táborban. Vajon mi a nagyobb kárhozat, ha engedjük, hogy más döntsön helyettünk, vagy ha meggyőzzük magunkat, hogy nincs is lehetőségünk dönteni? *Lehorgasztja a fejét, és ismét tart egy kis szünetet, hátha válaszolna a lány. Ha igen, úgy a feleletet követően újfent megkeresi a smaragd tekintetet, és folytatja.* - Volt mellette egy különösen elszánt… vérszomjas kutya. *Épp csak egy pillanatra hezitál a szóválasztást illetően. Nem tervezte elfedni a valóságot a nő elől, de a nyelve egyszerűen elakadt, mikor az igazat kellett volna kiejtenie a száján. Talán attól való félelme miatt, hogy Nelira megundorodik tőle, talán elővigyázatosságból, nehogy ő is eszköznek tekintsen rá.* - Vakon követte minden utasítását. *Mondókája érezhetően lassul. Nehezére esik lavírozni az ingoványos történetben.* - Aztán a falka felbomlott. Én pedig most itt vagyok. *A több helyen lyukas elbeszélés legvége igazán összecsapottra sikerül, és ez Dearthan számára is világos, ezért ócska próbálkozást tesz a téma elterelésére.*
- Így hát különösen jó munkát kell itt végeznem, hogy készíttethessek legalább egy valamire való inget magamnak. Apropó, mikor kezdhetek dolgozni?
303. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-01-08 09:59:46
Üzenet elküldve: 2026-01-08 09:59:46
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 327
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 327
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Ismeretlen vizeken//
*Nem sok valótlant állított még Derthannak. Nem sok olyan valótlant, amiről ő maga tudná, hogy az. Könnyeden beszél kalandjairól, noha kivételesen nem a legérzékletesebben. Ki tudta volna fejteni, miként gyengítette meg Norileinát és hogyan jutottak a hűvös parkettáig, hogy pengéje megfelelő helyen szúrhasson. Talán abból könnyebben kiderülne az is, hogy miért ott rejti pengéjét, ahol, ha az nem is, hogy mennyi minden vezetett e rejtekhely kiötléséhez.
A bölcselkedő szavakra a heverésző felé pillant. A smaragdokból tükröződik valami keserű felismerés, noha nem a szavak megértése, hanem a vád miatt, hogy vájkáláson érte a férfit. Jobban kedveli, ha nyílt. Abból kevéssé érzi magát úgy, mint akit hátba kívánnak támadni. Csupán hümment egyet válaszul a fel sem tett kérdésre. Ha már olvas benne némileg a harcos, legalább úgy tegye, hogy ő is hallja, nem csak mögé képzel. Nézi, hogy amaz fellöki magát és elé lép. A haját ért mozdulatba sem köt bele. Bár kellően hiú, egyáltalán nem érdekli, ha elrontja a művét. Egy enyhe rendezetlenség még több szemet vonz, s a tincseken végigfutott szemek hamar találnak megnyugvást domborulatain.*
- Aligha tudnék. *A szemeit lehunyja, mikor a csók éri a homlokát, enyhén bele is mozdul a finom érintésbe, de aztán tenyerét megálljt parancsolva teszi annak mellkasára. Kissé félrebiccenti fejét, úgy néz fel a barna szemekig.*
- Nem bánthatod. *Meg is ingatja a fejét. Komikus lenne, ha fenyegetéssel élne egy nálánál sokkal erősebb felé, de hangja mégis tartalmazza az élét. S ő maga nem venné komolyan a másik hasonló zöngéjét, de már látta, hogyan képes feldühödni.* - Igen izgalmas vele küzdeni, ne vedd el tőlem az örömöt. *Most már direkt céloz rá, hogy miként izgalmas számára Lil, de leginkább csak próbára teszi a férfi idegeit. Most uralja magát, de ha kicsúszik a kezéből, akkor Dearthannak kellene észnél lenni. Az egységük rá eső kérése, ha kimondatlanul is, de erről szólt ugyanis. Megfékezni, amennyiben meg kell. Ámbár igen nehéz, ha olyasvalakitől várja ezt, aki önmagát sem tudja.
A kéz lefelé halad, majd csípőtájékon elemelkedik, hogy a férfi ujjai közé kulcsolja sajátját. Tekintete visszaszépül játékossá, s mosolyba rendeződik ajkának íve.*
- El ne felejtsük a szobát. *Azzal vonná is maga felé, miközben háttal közeledik az ajtó felé, s csak mikor nyitni kell fordul meg, hagyva, hogy amaz beleütközzön, még egy ölelés erejéig. Nem kell sokat sétálni, csupán a mellettük lévőig, majd oda nyit be. Látszatra kong a lakatlanságtól. A szekrénypolcok egynémelyike bizonyosan rejt elfeledett értéktelen holmikat, ruhaneműket, de nem áll neki kinyitogatni, viszont szinte körbetáncolja a helyiséget, ahogy a közepére libben.*
- Jó nem? Azt csinálhatsz vele, amit akarsz. *Rásimít tincseire.* - Mármint… csak semmi rosszaság. *Felkacag, annak teljes tudatában, hogy amíg a vendégtérbe nem szűrődik fel innen zaj, s nem veszélyezteti Relael renoméját, addig akár embert is kínozhat itt a másik. Szerinte legalábbis.*
- Hol vannak a holmijaid? *Kérdez végül, s a másik felé reppen.* - Itt vagy most, de valahol voltál eddig. Nem kérek hantát. Mesélj! *Szélesedik a vigyor, még akkor is, ha sejtelmei szerint nem lesz kellemes a történet. De tudni akar mindent.*
*Nem sok valótlant állított még Derthannak. Nem sok olyan valótlant, amiről ő maga tudná, hogy az. Könnyeden beszél kalandjairól, noha kivételesen nem a legérzékletesebben. Ki tudta volna fejteni, miként gyengítette meg Norileinát és hogyan jutottak a hűvös parkettáig, hogy pengéje megfelelő helyen szúrhasson. Talán abból könnyebben kiderülne az is, hogy miért ott rejti pengéjét, ahol, ha az nem is, hogy mennyi minden vezetett e rejtekhely kiötléséhez.
A bölcselkedő szavakra a heverésző felé pillant. A smaragdokból tükröződik valami keserű felismerés, noha nem a szavak megértése, hanem a vád miatt, hogy vájkáláson érte a férfit. Jobban kedveli, ha nyílt. Abból kevéssé érzi magát úgy, mint akit hátba kívánnak támadni. Csupán hümment egyet válaszul a fel sem tett kérdésre. Ha már olvas benne némileg a harcos, legalább úgy tegye, hogy ő is hallja, nem csak mögé képzel. Nézi, hogy amaz fellöki magát és elé lép. A haját ért mozdulatba sem köt bele. Bár kellően hiú, egyáltalán nem érdekli, ha elrontja a művét. Egy enyhe rendezetlenség még több szemet vonz, s a tincseken végigfutott szemek hamar találnak megnyugvást domborulatain.*
- Aligha tudnék. *A szemeit lehunyja, mikor a csók éri a homlokát, enyhén bele is mozdul a finom érintésbe, de aztán tenyerét megálljt parancsolva teszi annak mellkasára. Kissé félrebiccenti fejét, úgy néz fel a barna szemekig.*
- Nem bánthatod. *Meg is ingatja a fejét. Komikus lenne, ha fenyegetéssel élne egy nálánál sokkal erősebb felé, de hangja mégis tartalmazza az élét. S ő maga nem venné komolyan a másik hasonló zöngéjét, de már látta, hogyan képes feldühödni.* - Igen izgalmas vele küzdeni, ne vedd el tőlem az örömöt. *Most már direkt céloz rá, hogy miként izgalmas számára Lil, de leginkább csak próbára teszi a férfi idegeit. Most uralja magát, de ha kicsúszik a kezéből, akkor Dearthannak kellene észnél lenni. Az egységük rá eső kérése, ha kimondatlanul is, de erről szólt ugyanis. Megfékezni, amennyiben meg kell. Ámbár igen nehéz, ha olyasvalakitől várja ezt, aki önmagát sem tudja.
A kéz lefelé halad, majd csípőtájékon elemelkedik, hogy a férfi ujjai közé kulcsolja sajátját. Tekintete visszaszépül játékossá, s mosolyba rendeződik ajkának íve.*
- El ne felejtsük a szobát. *Azzal vonná is maga felé, miközben háttal közeledik az ajtó felé, s csak mikor nyitni kell fordul meg, hagyva, hogy amaz beleütközzön, még egy ölelés erejéig. Nem kell sokat sétálni, csupán a mellettük lévőig, majd oda nyit be. Látszatra kong a lakatlanságtól. A szekrénypolcok egynémelyike bizonyosan rejt elfeledett értéktelen holmikat, ruhaneműket, de nem áll neki kinyitogatni, viszont szinte körbetáncolja a helyiséget, ahogy a közepére libben.*
- Jó nem? Azt csinálhatsz vele, amit akarsz. *Rásimít tincseire.* - Mármint… csak semmi rosszaság. *Felkacag, annak teljes tudatában, hogy amíg a vendégtérbe nem szűrődik fel innen zaj, s nem veszélyezteti Relael renoméját, addig akár embert is kínozhat itt a másik. Szerinte legalábbis.*
- Hol vannak a holmijaid? *Kérdez végül, s a másik felé reppen.* - Itt vagy most, de valahol voltál eddig. Nem kérek hantát. Mesélj! *Szélesedik a vigyor, még akkor is, ha sejtelmei szerint nem lesz kellemes a történet. De tudni akar mindent.*
302. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-01-08 00:35:29
Üzenet elküldve: 2026-01-08 00:35:29
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Ismeretlen vizeken//
*Bebújtatja lábát a bakancsba, és kétszer-háromszor a padlóhoz ütögeti, hogy a helyére csússzon. Feltekint, választ várva, és még elkapja a pillanatot, ahogy a lány a combján megköti a tőr tokját. A kíváncsisággal vegyes értetlenség árnyékként suhan át a férfi arcán.*
~ Netán részeg matrózokra számítasz, Kölyök? ~ *Kekeckedik magában, noha valóban furcsállja a fegyver szükségességét. Máskülönben mivégre az ő jelenléte? Az az alaptalannak tűnő ötlet is hatalmába keríti, hogy éppen miatta fegyverezi fel magát. Mikor Nelira megszólal ezek a nyugtalanító gondolatok is elillannak. Az ágyon ülve jobban a lány felé fordul, és a térdére támaszkodva hallgatja a történetet. Különös figyelmet szentel az arc megannyi játékának. Próbálja elcsípni azt is, ha egy hirtelen feltörő mimikát gyorsan leplezni szeretne a másik. Hamarosan vegyes érzések kezdenek kergetőzni lelkében, amikkel próbál nem törődni, nehogy elsikkadjanak közben a fontos részletek. Mindazonáltal a lappangó féltékenység, majd a halovány düh oly kézzelfoghatóan különül el a többi érzelemtől, mint zardil a vérfűtől. Bármi is zajlik benne, arca – amennyire lehet - rezzenéstelen marad. Holott az elbeszélés végére igencsak nehezére esik kötőféken tartani szilaj gondolatait. Azt kívánja, bárcsak beleláthatna a nő fejébe, hogy láthassa, mit gondol magáról. Netán hibáztatja magát? Hogy ebben a történetben ő volna a rossz? Ismét felsejlik szeme előtt az a Nelira, akivel az előző éjszakát töltötte, és hirtelen a nőt átkozottul elveszettnek látja. A történet befejeztével, a halkan elsuttogott szavakat követően mélyet sóhajt a férfi, mintha csak az ő lelkéről gördültek volna le kövek az elmondottak hallatán. A megbánással kapcsolatos mondat különösen elgondolkodtatja a férfi.*
~ Érdekes. Nem azt mondtad, hogy téged aztán senki nem érdekel? ~
*Darabideig nem szólal meg. Majd hátradől az ágyon, összekulcsolja kezeit a feje mögött és először a plafonra réved, majd Nelira felé fordítja fejét, ahogy beszél.*
- Egyszer egy vén lókötő vadásszal töltöttem a vulkánok havát. Azt mondta, hogy annyira fél a gondolattól, hogy a fontos pillanatban nem meri meghozni a jó döntést, hogy inkább hezitálás nélkül megy bele a rosszba. *Elgondolkodva tekint a smaragdokba, majd megvonja a vállát és felül.* - Éneklő varjú legyek, ha tudnám, mit értett ez alatt, de most eszembe juttattad. *Teszi még hozzá, bár valójában az egész hazugság. Hihetetlen még a gondolat is, hogy Dearthan múltjában bölcselkedő vadászcimborák lennének. Ha így lenne, bizonyára az ő sorsa is jobbra fordult volna. Hazugság ide vagy oda, jobb ötlete nem akadt, hogy oszthatná meg a gondolatát a szőkeséggel anélkül, hogy túl tolakodónak tűnjék.
Fellöki magát az ágyról, hogy Nelirához léphessen. Ha a nő engedi, ujjaival két oldalt a tincsekbe fésül, majd hagyja, hogy tenyeréből a hátára omoljon a hajzuhatag. Érzéki, bár férfiasan tapintatlan gesztus a frissen fésült hajjal szemben.*
- Ígérj meg nekem valamit, Nelira. Ne változz meg! *Lehajol, hogy megcsókolja a homlokát, aztán felegyenesedik.*
- De ha még egyszer kezet emel rád, a boszorkánysága nem lesz elég, hogy megmeneküljön. *Enged meg egy félmosolyt, hogy elvegye a fenyegetés élét, noha legbelül halálosan komolyan gondolja.*
*Bebújtatja lábát a bakancsba, és kétszer-háromszor a padlóhoz ütögeti, hogy a helyére csússzon. Feltekint, választ várva, és még elkapja a pillanatot, ahogy a lány a combján megköti a tőr tokját. A kíváncsisággal vegyes értetlenség árnyékként suhan át a férfi arcán.*
~ Netán részeg matrózokra számítasz, Kölyök? ~ *Kekeckedik magában, noha valóban furcsállja a fegyver szükségességét. Máskülönben mivégre az ő jelenléte? Az az alaptalannak tűnő ötlet is hatalmába keríti, hogy éppen miatta fegyverezi fel magát. Mikor Nelira megszólal ezek a nyugtalanító gondolatok is elillannak. Az ágyon ülve jobban a lány felé fordul, és a térdére támaszkodva hallgatja a történetet. Különös figyelmet szentel az arc megannyi játékának. Próbálja elcsípni azt is, ha egy hirtelen feltörő mimikát gyorsan leplezni szeretne a másik. Hamarosan vegyes érzések kezdenek kergetőzni lelkében, amikkel próbál nem törődni, nehogy elsikkadjanak közben a fontos részletek. Mindazonáltal a lappangó féltékenység, majd a halovány düh oly kézzelfoghatóan különül el a többi érzelemtől, mint zardil a vérfűtől. Bármi is zajlik benne, arca – amennyire lehet - rezzenéstelen marad. Holott az elbeszélés végére igencsak nehezére esik kötőféken tartani szilaj gondolatait. Azt kívánja, bárcsak beleláthatna a nő fejébe, hogy láthassa, mit gondol magáról. Netán hibáztatja magát? Hogy ebben a történetben ő volna a rossz? Ismét felsejlik szeme előtt az a Nelira, akivel az előző éjszakát töltötte, és hirtelen a nőt átkozottul elveszettnek látja. A történet befejeztével, a halkan elsuttogott szavakat követően mélyet sóhajt a férfi, mintha csak az ő lelkéről gördültek volna le kövek az elmondottak hallatán. A megbánással kapcsolatos mondat különösen elgondolkodtatja a férfi.*
~ Érdekes. Nem azt mondtad, hogy téged aztán senki nem érdekel? ~
*Darabideig nem szólal meg. Majd hátradől az ágyon, összekulcsolja kezeit a feje mögött és először a plafonra réved, majd Nelira felé fordítja fejét, ahogy beszél.*
- Egyszer egy vén lókötő vadásszal töltöttem a vulkánok havát. Azt mondta, hogy annyira fél a gondolattól, hogy a fontos pillanatban nem meri meghozni a jó döntést, hogy inkább hezitálás nélkül megy bele a rosszba. *Elgondolkodva tekint a smaragdokba, majd megvonja a vállát és felül.* - Éneklő varjú legyek, ha tudnám, mit értett ez alatt, de most eszembe juttattad. *Teszi még hozzá, bár valójában az egész hazugság. Hihetetlen még a gondolat is, hogy Dearthan múltjában bölcselkedő vadászcimborák lennének. Ha így lenne, bizonyára az ő sorsa is jobbra fordult volna. Hazugság ide vagy oda, jobb ötlete nem akadt, hogy oszthatná meg a gondolatát a szőkeséggel anélkül, hogy túl tolakodónak tűnjék.
Fellöki magát az ágyról, hogy Nelirához léphessen. Ha a nő engedi, ujjaival két oldalt a tincsekbe fésül, majd hagyja, hogy tenyeréből a hátára omoljon a hajzuhatag. Érzéki, bár férfiasan tapintatlan gesztus a frissen fésült hajjal szemben.*
- Ígérj meg nekem valamit, Nelira. Ne változz meg! *Lehajol, hogy megcsókolja a homlokát, aztán felegyenesedik.*
- De ha még egyszer kezet emel rád, a boszorkánysága nem lesz elég, hogy megmeneküljön. *Enged meg egy félmosolyt, hogy elvegye a fenyegetés élét, noha legbelül halálosan komolyan gondolja.*
301. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-01-07 18:55:20
Üzenet elküldve: 2026-01-07 18:55:20
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 327
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 327
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Ismeretlen vizeken//
*Valami kötélen rángatja. Menekülne attól, ami visszatartja. Alaktalanok a gondolatok, nincs megfogalmazva, mégis mi a baj, vagy épp mi nem az. Egyszerűen csak tervezi a következő lépéseit, hogy mivel hessegesse el azt a kellemes ködöt, amiben egyébként túl békésen lebeghetne. Jó, de nem ismeri. Ha ismerte is, savként marta végül szét. Megbízhatatlan. S ha sokat tanult is, azt még nem sajátította el, hogy nem minden efféle köd árt a végén.
A mögé lépő ölelésébe szinte belesimul. Úgy domborít, hogy a férfi mindenét egészen érezze, vagy inkább élvezze. Talán, ha nem is bízhat ebben az egészben… néhanap kinyerheti belőle a jussát. Uralni tudja. Nem fog beleveszni. Nem veszhet bele.
Mikor ellép mögüle Dearthan, finoman simítja a távolodó kezet. Fehér anyagú ruhát vesz elő, mit melle alatt fehér vászonövvel köt meg, hogy tökéletesen kiemelje a vonalait, amit mégis lengén, de sejtelmesen takar az anyag. Az asztal előtti székhez lép, hogy jobb, mezítelen talpát annak ülőkéjére emelje, s így a szoknyája hosszanti vágása miatt előbukkan ismét kecses lába. Feljebb húzza az anyagot, majd előrehajol, s elveszi az asztalról a tokot, melyben díszes tőre pihen. Ekkor éri a harcos kérdése. Nem néz rá, kissé összevonja a szemöldökét. Combjára rögzíti a fegyvert, addig nem szólal meg. Nem látni rajta, hogy hazugságot keresne, egyszerűen csak nem tudja, hogyan lehet erre úgy válaszolni, hogy annak értelme is legyen.
Visszasétál a tükörhöz és hajkeféjével kezdi bontogatni kettejük egybeforrásának eredményét. A szőke tincsek között igen makacs gubancok bújnak meg. A visszatükröződésből szemléli Dearthant, onnan vesz fel szemkontaktust, majd kisvártata szóra nyílik végre a száj.*
- Mert megbántott. *Közli tényszerűen. Valójában, ha bárkit bántódás ért a keze, netán mágiája által, az a legtöbb esetben pontosan ugyanennek az érzésnek az áldozata. A sértésnek, az elhagyatottságérzsének.*
- Kellemes volt a társasága. Hiányt szenvedtem a… szenvedélyből. *Elmosolyodik, pont, mint aki nosztalgiázik.* - De az elejéről kezdem. Szóval, rátaláltam… a temetőben. Halottakhoz beszélt és engem rohadtul idegesített, mert nem hallottam tőle a saját gondolataim. *Felszisszen, ahogy úrrá lesz végre egy rakoncátlan csomócskán.* - Volt egy kis… összetűzésünk, mert szóvá tettem ezt, amiből aztán az lett, hogy másként estünk egymásnak. *Ajkára harap, látványos, hogy az efféle kalandokat nem kívánja eltitkolni a harcos elől, noha még nem tudja, hogy azért, hogy felhívja a figyelmét rá, hogy kapható az ilyesmire, hogy idegesítse-provokálja, vagy, mert őszinte akar lenni. Talán mindez együtt.* - Az szép volt… *Felsóhajt.* - Na de, én azt hittem, hogy akarom őt. Megbeszéltünk egy találkozót, amire nem jött el, mert az ostoba a napnyugtát napkeltének értette. Egy egész éjjelt ültem a fogadóban, mint egy rakás szerencsétlenség. Megszámlálhatatlan ital volt előttem, mind-mind próbálkoztak bent, de engem csak ő érdekelt és a szomorúságom, hogy nem jött. Aztán virradatkor megjelent. De akkor már annyira gyűlöltem azért, hogy cserbenhagyott, hogy akármit is mondott, meg akartam bosszulni. És részeg voltam. És újra felhergelt valamivel. És újra. És újra. *Ujjával a levegőben köröz, mintha csak szemléltetni akarná a körforgást.* - Csak arra emlékszek, hogy már otthon voltunk, az ágyra szorított, nem tudtam menekülni. *Itt egy elnyújtott pillanatra elhalkul.* - Nem bírom, ha nincs terem. *Fájón ejti ki a szavakat. Tudna mesélni róla, hogy miért e trauma.* - Aztán elértem, hogy elengedjen és egy gyenge pillanatában már a majdnem a bordái közé siklott a pengém. De hezitáltam és ő megátkozott. *Hosszúra sikerült története végefelé megfordul, s a barna szemek mélyére tekint.* - Jól tette, mert megbántam volna. *Nyelni próbál, mintha a sok beszédtől kiszáradt volna torka.* - Tudod, sokszor nem hezitálok. *Kihallani hangjából némi szomorúságot. Szinte már csak fogai között szűri a szavakat, majd elhalkul. De a tekintete Dearthanon marad. Kíváncsi, hogy a legbugyutább, mégis legszerencsésebben végződött sértődésére mit reagál.*
A hozzászólás írója (Nelira Dykai) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.01.07 19:02:23
*Valami kötélen rángatja. Menekülne attól, ami visszatartja. Alaktalanok a gondolatok, nincs megfogalmazva, mégis mi a baj, vagy épp mi nem az. Egyszerűen csak tervezi a következő lépéseit, hogy mivel hessegesse el azt a kellemes ködöt, amiben egyébként túl békésen lebeghetne. Jó, de nem ismeri. Ha ismerte is, savként marta végül szét. Megbízhatatlan. S ha sokat tanult is, azt még nem sajátította el, hogy nem minden efféle köd árt a végén.
A mögé lépő ölelésébe szinte belesimul. Úgy domborít, hogy a férfi mindenét egészen érezze, vagy inkább élvezze. Talán, ha nem is bízhat ebben az egészben… néhanap kinyerheti belőle a jussát. Uralni tudja. Nem fog beleveszni. Nem veszhet bele.
Mikor ellép mögüle Dearthan, finoman simítja a távolodó kezet. Fehér anyagú ruhát vesz elő, mit melle alatt fehér vászonövvel köt meg, hogy tökéletesen kiemelje a vonalait, amit mégis lengén, de sejtelmesen takar az anyag. Az asztal előtti székhez lép, hogy jobb, mezítelen talpát annak ülőkéjére emelje, s így a szoknyája hosszanti vágása miatt előbukkan ismét kecses lába. Feljebb húzza az anyagot, majd előrehajol, s elveszi az asztalról a tokot, melyben díszes tőre pihen. Ekkor éri a harcos kérdése. Nem néz rá, kissé összevonja a szemöldökét. Combjára rögzíti a fegyvert, addig nem szólal meg. Nem látni rajta, hogy hazugságot keresne, egyszerűen csak nem tudja, hogyan lehet erre úgy válaszolni, hogy annak értelme is legyen.
Visszasétál a tükörhöz és hajkeféjével kezdi bontogatni kettejük egybeforrásának eredményét. A szőke tincsek között igen makacs gubancok bújnak meg. A visszatükröződésből szemléli Dearthant, onnan vesz fel szemkontaktust, majd kisvártata szóra nyílik végre a száj.*
- Mert megbántott. *Közli tényszerűen. Valójában, ha bárkit bántódás ért a keze, netán mágiája által, az a legtöbb esetben pontosan ugyanennek az érzésnek az áldozata. A sértésnek, az elhagyatottságérzsének.*
- Kellemes volt a társasága. Hiányt szenvedtem a… szenvedélyből. *Elmosolyodik, pont, mint aki nosztalgiázik.* - De az elejéről kezdem. Szóval, rátaláltam… a temetőben. Halottakhoz beszélt és engem rohadtul idegesített, mert nem hallottam tőle a saját gondolataim. *Felszisszen, ahogy úrrá lesz végre egy rakoncátlan csomócskán.* - Volt egy kis… összetűzésünk, mert szóvá tettem ezt, amiből aztán az lett, hogy másként estünk egymásnak. *Ajkára harap, látványos, hogy az efféle kalandokat nem kívánja eltitkolni a harcos elől, noha még nem tudja, hogy azért, hogy felhívja a figyelmét rá, hogy kapható az ilyesmire, hogy idegesítse-provokálja, vagy, mert őszinte akar lenni. Talán mindez együtt.* - Az szép volt… *Felsóhajt.* - Na de, én azt hittem, hogy akarom őt. Megbeszéltünk egy találkozót, amire nem jött el, mert az ostoba a napnyugtát napkeltének értette. Egy egész éjjelt ültem a fogadóban, mint egy rakás szerencsétlenség. Megszámlálhatatlan ital volt előttem, mind-mind próbálkoztak bent, de engem csak ő érdekelt és a szomorúságom, hogy nem jött. Aztán virradatkor megjelent. De akkor már annyira gyűlöltem azért, hogy cserbenhagyott, hogy akármit is mondott, meg akartam bosszulni. És részeg voltam. És újra felhergelt valamivel. És újra. És újra. *Ujjával a levegőben köröz, mintha csak szemléltetni akarná a körforgást.* - Csak arra emlékszek, hogy már otthon voltunk, az ágyra szorított, nem tudtam menekülni. *Itt egy elnyújtott pillanatra elhalkul.* - Nem bírom, ha nincs terem. *Fájón ejti ki a szavakat. Tudna mesélni róla, hogy miért e trauma.* - Aztán elértem, hogy elengedjen és egy gyenge pillanatában már a majdnem a bordái közé siklott a pengém. De hezitáltam és ő megátkozott. *Hosszúra sikerült története végefelé megfordul, s a barna szemek mélyére tekint.* - Jól tette, mert megbántam volna. *Nyelni próbál, mintha a sok beszédtől kiszáradt volna torka.* - Tudod, sokszor nem hezitálok. *Kihallani hangjából némi szomorúságot. Szinte már csak fogai között szűri a szavakat, majd elhalkul. De a tekintete Dearthanon marad. Kíváncsi, hogy a legbugyutább, mégis legszerencsésebben végződött sértődésére mit reagál.*
A hozzászólás írója (Nelira Dykai) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.01.07 19:02:23
300. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-01-06 23:57:47
Üzenet elküldve: 2026-01-06 23:57:47
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Ismeretlen vizeken//
*Hosszasan figyeli a lány légzését. Ahogy szép lassan egy ritmusba simul kettejük mellkasának emelkedése és süllyedése, egészen közel kerül ahhoz, hogy elaludjon. Míg egyik kezével lustán a szőke tincsekkel játszik, gondolatai mélyen eltemetett kérdések felé sodorják. Minek hatására szakadnak le a régi kötelékek, és mikor köttetnek újak? Képes lesz továbbra is áldozatot hozni, az értelmetlennel dacolni, és a végletekig is elmenni, miközben érzi, Nelira világának középpontja egyre jobban vonzza? Maradt egyáltalán hely benne olyan személy számára, aki nem pusztán ölésre uszító parancsot, lehetetlennek tűnő feladat után jutalmat vagy csalódás esetén fenyítést oszt ki rá? És van-e egyáltalán bárki, akinek másra is kellhet egy… ilyen, mint ő? Ahogy megmozdul a szőkeség, kissé megrezzen. A cirógatásra induló ujjak keserédes érzést borzolnak fel benne. Ahogy az izzadságtól nedves hajába túr, s csókra közeledik a lány, végtelen békesség árad szét benne, de tudja, lassan elérkezik az idő. Pillanatokon belül megtörik a nyugalom. Megremeg a buborékfalú biztonság. És kétséges, hogy a férfi képes-e kimozdulni innen, ahol röpke ideig azt érezhette, van helye. Mert kettejük éhsége nem is annyira különbözik. Talán csak annyiban, hogy a nő megtanulta kontrollálni és táplálni magát, míg a férfit mások a saját tenyerükhöz szoktatták, ahonnét vért és férgeket kapott. Mozdul a lány. Letelt az idő. Az ideje.
Viszonozza a lány pillantását. Bár nem szólnak egymáshoz, de Dearthan szeretné azt hinni, hogy Nelira fejében is a maradás gondolata ötlik fel. Végül mégis megszólal. A férfi pedig próbálja elhessegetni a fejébe nyilalló átvitt értelmet: „helyet a kutyának”. Bólint, és halovány mosollyal nyugtázza az ötletet. Az ágyból nézi, hogy a szőkeség nyújtózkodva megindul, hogy rendbe szedje magát. Tenyerével keresztülsimít a gyűrött, helyenként nyirkos lepedőn. Érzi még a lány melegét és a lenyomatát az anyagban. Kissé oldalra fordul, hogy a cicamosdás nőies mozdulatait figyelhesse. Őt ezzel szemben vasvillával sem lehetne víz alá kergetni. Még pár óráig érezheti bőrén a nő testének illatát, és éppen ezt locsolja le magáról, hogy cserébe olyan büdös maradhasson, mint bármelyik másik nap? Talán egy hat múlva. Persze ez Nelirától is függ. Felkászálódik az ágyról, és belebújik a nadrágjába, majd követi a szőkeséget a szekrényhez.*
- Amennyiben csendes a szomszédság… *Tréfál, bár hangszíne inkább monoton, mintsem viccelődő. A ruhák között válogató nő mögé lép. És ha a másik nem fordul meg, hátulról átkarolja. Elnyújtott az ölelés. Ki nem mondott mondatok férnek el benne. Lassan elengedi a nőt. Még marad mögötte, ha a ruha felöltésében szeretné a segítségét. Majd visszasétál az ágyhoz, hogy összeszedje a bakancsát.*
- Miért próbáltad megölni Norileinát? *Akár a fejsze a fába, olyan határozottan röppen a kérdés a semmiből. Talán Nélira részéről a feketeség felé csapongó gondolatai vonzották be, talán a férfi csak visszatért a higgadt, szimatoló-kutató természetéhez, és újabb nyom felderítésére vágyik. Bármi is álljon a hátterében, Dearthan az ágyon ülve ártatlanul bíbelődik a lábbelijével, halvány sugallatot sem adva afelől, hogy hátsó szándéka lenne a kérdéssel.*
*Hosszasan figyeli a lány légzését. Ahogy szép lassan egy ritmusba simul kettejük mellkasának emelkedése és süllyedése, egészen közel kerül ahhoz, hogy elaludjon. Míg egyik kezével lustán a szőke tincsekkel játszik, gondolatai mélyen eltemetett kérdések felé sodorják. Minek hatására szakadnak le a régi kötelékek, és mikor köttetnek újak? Képes lesz továbbra is áldozatot hozni, az értelmetlennel dacolni, és a végletekig is elmenni, miközben érzi, Nelira világának középpontja egyre jobban vonzza? Maradt egyáltalán hely benne olyan személy számára, aki nem pusztán ölésre uszító parancsot, lehetetlennek tűnő feladat után jutalmat vagy csalódás esetén fenyítést oszt ki rá? És van-e egyáltalán bárki, akinek másra is kellhet egy… ilyen, mint ő? Ahogy megmozdul a szőkeség, kissé megrezzen. A cirógatásra induló ujjak keserédes érzést borzolnak fel benne. Ahogy az izzadságtól nedves hajába túr, s csókra közeledik a lány, végtelen békesség árad szét benne, de tudja, lassan elérkezik az idő. Pillanatokon belül megtörik a nyugalom. Megremeg a buborékfalú biztonság. És kétséges, hogy a férfi képes-e kimozdulni innen, ahol röpke ideig azt érezhette, van helye. Mert kettejük éhsége nem is annyira különbözik. Talán csak annyiban, hogy a nő megtanulta kontrollálni és táplálni magát, míg a férfit mások a saját tenyerükhöz szoktatták, ahonnét vért és férgeket kapott. Mozdul a lány. Letelt az idő. Az ideje.
Viszonozza a lány pillantását. Bár nem szólnak egymáshoz, de Dearthan szeretné azt hinni, hogy Nelira fejében is a maradás gondolata ötlik fel. Végül mégis megszólal. A férfi pedig próbálja elhessegetni a fejébe nyilalló átvitt értelmet: „helyet a kutyának”. Bólint, és halovány mosollyal nyugtázza az ötletet. Az ágyból nézi, hogy a szőkeség nyújtózkodva megindul, hogy rendbe szedje magát. Tenyerével keresztülsimít a gyűrött, helyenként nyirkos lepedőn. Érzi még a lány melegét és a lenyomatát az anyagban. Kissé oldalra fordul, hogy a cicamosdás nőies mozdulatait figyelhesse. Őt ezzel szemben vasvillával sem lehetne víz alá kergetni. Még pár óráig érezheti bőrén a nő testének illatát, és éppen ezt locsolja le magáról, hogy cserébe olyan büdös maradhasson, mint bármelyik másik nap? Talán egy hat múlva. Persze ez Nelirától is függ. Felkászálódik az ágyról, és belebújik a nadrágjába, majd követi a szőkeséget a szekrényhez.*
- Amennyiben csendes a szomszédság… *Tréfál, bár hangszíne inkább monoton, mintsem viccelődő. A ruhák között válogató nő mögé lép. És ha a másik nem fordul meg, hátulról átkarolja. Elnyújtott az ölelés. Ki nem mondott mondatok férnek el benne. Lassan elengedi a nőt. Még marad mögötte, ha a ruha felöltésében szeretné a segítségét. Majd visszasétál az ágyhoz, hogy összeszedje a bakancsát.*
- Miért próbáltad megölni Norileinát? *Akár a fejsze a fába, olyan határozottan röppen a kérdés a semmiből. Talán Nélira részéről a feketeség felé csapongó gondolatai vonzották be, talán a férfi csak visszatért a higgadt, szimatoló-kutató természetéhez, és újabb nyom felderítésére vágyik. Bármi is álljon a hátterében, Dearthan az ágyon ülve ártatlanul bíbelődik a lábbelijével, halvány sugallatot sem adva afelől, hogy hátsó szándéka lenne a kérdéssel.*
299. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-01-06 18:35:07
Üzenet elküldve: 2026-01-06 18:35:07
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 327
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 327
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Ismeretlen vizeken//
*Mások éhsége táplálja. Életerőt nyer ki az imádatból. Minden őt vetkőztető szem csillanása újonnan felfedezett varázsitalként csorog le torkán, s űzi el körüle a démonokat. Vannak, kiktől több sem kell, sóvárgó pillantás csupán. Lepattanó arany. A reménységük, hogy "talán…" Nem hiába történt meg, hogy kapva kapott az alkalmon, hogy a szerei kevergetésének magányából inkább kilibbent a pultba. Megannyi lelkes ifjú, vagy agg legelteti a szemeit, s csak gyűlik az arany, az ismeretség. A segítséget nyújtani akarók sora. Nelira pedig fürdőzik a figyelemben, miközben ő valódival semelyiket sem illeti. Eldobható fiolák, miután kiitta belőle azt, amire szükség volt. Ha átsétál a szilánkjain sem veszi észre. Amíg van újabb, addig nem kár senkiért. Hol jobb akad, hol rosszabb. Mindegy, csak tartsa fenn a látszatot. Mindig legyen annyi, hogy helyén tartsa a pajzsot.
Nem tudja hogyan és mikor mosódott össze a harcossal. Mikor volt a pont, amikor átlépte azt, amit olyan kevesen. Hogy a reggellel miért nem illant el, mint a legtöbben. Hogy a belőle felbukó, másokat kellemetlen igazsággal felnyársaló szablya miért nem taszítja. Mégis rajta piheg. Az imént élte végig annak minden csókját, simítását, sóhaját, de már az emlékei között pereg és ránt egyet a gondolatsokaság a még érzékeny testén. Beleborzongva simítja a csatakos mellkast, majd nyúl fel, hogy az arcot is érje, aztán a tincsek közé markolva húzhassa fel magát egy újabb csókért. Fülledt a szoba és kettősüktől nehéz a levegő. Édesnek mondaná, de mások bizonyosan nem így jellemeznék. Elernyed, majd könnyeden gördül le a testről a férfi mellé, hogy érezze a száradó izzadtság hűvösét. Mintha legyeznék. Arcával fordul végül csupán Dearthan felé, tűnődve veszik el a barna szemekben. Most kellene szokáshoz híven, valami ostobaságot benyögni, felkacagni, majd kikászálódni az ágyból és tovább állni. Megdicsérni színtelenül-gépiesen a teljesítményt és a méretet. Netán elhúzott szájjal megrántani a vállát, hogy volt már jobb. Bármi, csak ne érezze azt, hogy majd eleped és tökéletes minden. Abban nem jó. *
- Keressünk neked szobát. *Végül a praktikum mellett dönt, pontosan tudja, hogy van még mellette szabad. Hirtelen fordul, majd romantikátlan-játékos csókocska után pattan fel az ágyból, majd nyújtózik meg, mint egy imént ébredt cirmos. A vízzel teli mosdótálhoz igyekszik, hogy arcát frissítse fel vele, majd eszébe jut, hogy milyen kellemes volna elmerülnie egy dézsa vízben. Hiába kívánna rátapadni a férfire, valami halkan sutyorog a fülébe. Nem tervezheti vele már most minden percét. Nem lehet olyan ostoba, hogy szeretet-csapdába lépjen önként. Talán Norileinát csábítja majd helyette magával. Méltó szabotázsa lenne boldogságának, ha máris kikacsintana valamiből, amiről fogalma sincs, hogy micsoda, de tudja, hogy kútmély.*
- Gondolom nincs ellenedre egy saját kis fészek. *Nem csak arcbőrét, felsőtestét is frissíti a hűvös vízzel, majd úgy lép a szekrényéhez, hogy hószín kelmét húzzon elő.*
*Mások éhsége táplálja. Életerőt nyer ki az imádatból. Minden őt vetkőztető szem csillanása újonnan felfedezett varázsitalként csorog le torkán, s űzi el körüle a démonokat. Vannak, kiktől több sem kell, sóvárgó pillantás csupán. Lepattanó arany. A reménységük, hogy "talán…" Nem hiába történt meg, hogy kapva kapott az alkalmon, hogy a szerei kevergetésének magányából inkább kilibbent a pultba. Megannyi lelkes ifjú, vagy agg legelteti a szemeit, s csak gyűlik az arany, az ismeretség. A segítséget nyújtani akarók sora. Nelira pedig fürdőzik a figyelemben, miközben ő valódival semelyiket sem illeti. Eldobható fiolák, miután kiitta belőle azt, amire szükség volt. Ha átsétál a szilánkjain sem veszi észre. Amíg van újabb, addig nem kár senkiért. Hol jobb akad, hol rosszabb. Mindegy, csak tartsa fenn a látszatot. Mindig legyen annyi, hogy helyén tartsa a pajzsot.
Nem tudja hogyan és mikor mosódott össze a harcossal. Mikor volt a pont, amikor átlépte azt, amit olyan kevesen. Hogy a reggellel miért nem illant el, mint a legtöbben. Hogy a belőle felbukó, másokat kellemetlen igazsággal felnyársaló szablya miért nem taszítja. Mégis rajta piheg. Az imént élte végig annak minden csókját, simítását, sóhaját, de már az emlékei között pereg és ránt egyet a gondolatsokaság a még érzékeny testén. Beleborzongva simítja a csatakos mellkast, majd nyúl fel, hogy az arcot is érje, aztán a tincsek közé markolva húzhassa fel magát egy újabb csókért. Fülledt a szoba és kettősüktől nehéz a levegő. Édesnek mondaná, de mások bizonyosan nem így jellemeznék. Elernyed, majd könnyeden gördül le a testről a férfi mellé, hogy érezze a száradó izzadtság hűvösét. Mintha legyeznék. Arcával fordul végül csupán Dearthan felé, tűnődve veszik el a barna szemekben. Most kellene szokáshoz híven, valami ostobaságot benyögni, felkacagni, majd kikászálódni az ágyból és tovább állni. Megdicsérni színtelenül-gépiesen a teljesítményt és a méretet. Netán elhúzott szájjal megrántani a vállát, hogy volt már jobb. Bármi, csak ne érezze azt, hogy majd eleped és tökéletes minden. Abban nem jó. *
- Keressünk neked szobát. *Végül a praktikum mellett dönt, pontosan tudja, hogy van még mellette szabad. Hirtelen fordul, majd romantikátlan-játékos csókocska után pattan fel az ágyból, majd nyújtózik meg, mint egy imént ébredt cirmos. A vízzel teli mosdótálhoz igyekszik, hogy arcát frissítse fel vele, majd eszébe jut, hogy milyen kellemes volna elmerülnie egy dézsa vízben. Hiába kívánna rátapadni a férfire, valami halkan sutyorog a fülébe. Nem tervezheti vele már most minden percét. Nem lehet olyan ostoba, hogy szeretet-csapdába lépjen önként. Talán Norileinát csábítja majd helyette magával. Méltó szabotázsa lenne boldogságának, ha máris kikacsintana valamiből, amiről fogalma sincs, hogy micsoda, de tudja, hogy kútmély.*
- Gondolom nincs ellenedre egy saját kis fészek. *Nem csak arcbőrét, felsőtestét is frissíti a hűvös vízzel, majd úgy lép a szekrényéhez, hogy hószín kelmét húzzon elő.*
298. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-01-06 08:48:53
Üzenet elküldve: 2026-01-06 08:48:53
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Ismeretlen vizeken//
*Míg a nő – ha csupán pár pillanatra is – elgondolkodik szavain, addig a férfi fejébe veszi a részleteket. A vágytól pirospozsgás arcot. Az éhesen szikrázó smaragdokat. A remegő sóhajok hangját. A libabőrödző kar érzékiségét. A test szédítő illatát. Ahogy a legnagyobb művészek zárják anyagba a valóságot, úgy rajzolja fel lelkének vásznára a megannyi vonást, vési öntudata támpillérébe az érzelmeket, marja velejébe aktjának esszenciáját.
Nelira mozdul, és ő is felkönyököl. Az események sorozata már azelőtt eldöntetett, hogy a férfi azt képzelné. Őt mégis villámcsapásként éri a szőkeség felkínálkozása, s néhány tűnékeny másodpercig csak éhes tekintettel falja a látványt, de nem mozdul. Kisvártatva közelebb moccan, a nő combját átvonva csípője fölött, felül hozzá. Tenyere kínzó lassúsággal simít végig felfelé a combtól a csípőn át a hason keresztül a pőre domborulatokig. Keze alatt érzi a felforrósodó test akaratlan vonaglásait. Egy bennrekedt sóhaj szakad fel a férfiból, ahogy ajkai az aprócska vállat érik és haladnak a kulcscsont és a nyak felé, egyre mohóbb, egyre vadabb csókokkal. Szabad kezét átfonja a lány derekán. Test a testnek épít kalitkát. De ezúttal ő a foglár. S valóban oly akaratosan szorítja magához Nelirát, mintha attól tartana, az egész csak káprázat, és ha nem kapaszkodik erősen a másikba, szertefoszlik, ő pedig felriad egy sötét, magányos veremben, ahová rémálmai kergették. A nő alabástromfehér bőrét csókolva, egyre mámorítóbb minden lélegzet. Hátradől, és húzza magával a nőt, egy pillanat nem sok, annyit nem bír ki anélkül, hogy ne kóstolná. Aztán oldalra fordul, hogy a szőkeség fölé tudjon kerülni. Egy tétova pillanatra megáll, hogy az alatta fekvő lányban gyönyörködhessen. Lepelként szétterülő szőke hajában, makulátlan bőrében, ellenállhatatlanul hívogató ajkaiban, érzéki domborulataiban. Mindkét kezével a hajzuhatagba túr, miközben közel hajol és újult erővel, kisajátítón, követelve forr az ajkakra, mintha a csók nélkül elvesztegetett pár másodpercet próbálná visszalopni.*
A hozzászólás írója (Dearthan Y'therion) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.01.06 09:01:02
*Míg a nő – ha csupán pár pillanatra is – elgondolkodik szavain, addig a férfi fejébe veszi a részleteket. A vágytól pirospozsgás arcot. Az éhesen szikrázó smaragdokat. A remegő sóhajok hangját. A libabőrödző kar érzékiségét. A test szédítő illatát. Ahogy a legnagyobb művészek zárják anyagba a valóságot, úgy rajzolja fel lelkének vásznára a megannyi vonást, vési öntudata támpillérébe az érzelmeket, marja velejébe aktjának esszenciáját.
Nelira mozdul, és ő is felkönyököl. Az események sorozata már azelőtt eldöntetett, hogy a férfi azt képzelné. Őt mégis villámcsapásként éri a szőkeség felkínálkozása, s néhány tűnékeny másodpercig csak éhes tekintettel falja a látványt, de nem mozdul. Kisvártatva közelebb moccan, a nő combját átvonva csípője fölött, felül hozzá. Tenyere kínzó lassúsággal simít végig felfelé a combtól a csípőn át a hason keresztül a pőre domborulatokig. Keze alatt érzi a felforrósodó test akaratlan vonaglásait. Egy bennrekedt sóhaj szakad fel a férfiból, ahogy ajkai az aprócska vállat érik és haladnak a kulcscsont és a nyak felé, egyre mohóbb, egyre vadabb csókokkal. Szabad kezét átfonja a lány derekán. Test a testnek épít kalitkát. De ezúttal ő a foglár. S valóban oly akaratosan szorítja magához Nelirát, mintha attól tartana, az egész csak káprázat, és ha nem kapaszkodik erősen a másikba, szertefoszlik, ő pedig felriad egy sötét, magányos veremben, ahová rémálmai kergették. A nő alabástromfehér bőrét csókolva, egyre mámorítóbb minden lélegzet. Hátradől, és húzza magával a nőt, egy pillanat nem sok, annyit nem bír ki anélkül, hogy ne kóstolná. Aztán oldalra fordul, hogy a szőkeség fölé tudjon kerülni. Egy tétova pillanatra megáll, hogy az alatta fekvő lányban gyönyörködhessen. Lepelként szétterülő szőke hajában, makulátlan bőrében, ellenállhatatlanul hívogató ajkaiban, érzéki domborulataiban. Mindkét kezével a hajzuhatagba túr, miközben közel hajol és újult erővel, kisajátítón, követelve forr az ajkakra, mintha a csók nélkül elvesztegetett pár másodpercet próbálná visszalopni.*
A hozzászólás írója (Dearthan Y'therion) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.01.06 09:01:02
297. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-01-05 18:18:16
Üzenet elküldve: 2026-01-05 18:18:16
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 327
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 327
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Ismeretlen vizeken//
*A nyakán érzett apró harapásnyom helye ég, vissza akarja rá az ajkat, a fogat, hogy hűsítse, vagy pont, hogy tovább szítsa a tüzet. Apró kis menedék gondolatai között az érzet, de most sem lehet biztos benne, hogy nem parancsol újra megálljt a kutakodásának a férfi. Képes volna rettegni, hogy ujjait lesepri magáról, mint egy eltévedt idegesítő bogarat, épp ezért kétségbeesetten kapaszkodik, hogy megtapadhasson.
Egészen addig ingatag alatta a talaj, míg meg nem érzi, hogy keblét érintve már Dearthan sem képes a visszakozásra. Elérte hát, s ez csordultig tölti akarattal, örömmel. A visszairányuló tenyér újra rákíván fiatalosan feszes domborulatára, s amaz érezheti is, hogy beleborzong, s lúdbőrössé válik egész testben. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel tüdeje legmélyéről, annyira akarta, hogy akarják, hogy az érzet jobb, mint a legritkább tudatmódosítóktól megélt örömvilág. Mámorosabb mindennél, hiszen nem kopott el a fénye, még mindig irányíthat és uralhat, még mindig rajta múlik minden, s nem őt nyomják el, nem őt zárják be szűk, sötét helyekre…
Érzi, ahogy kireppen belőle minden félelem, ami ólomsúlyként nehezedett rá. Könnyebb. Könnyebb és máris felszabadultabb. Elégedetten terül szét a mosoly az arcán, miközben ujjbegyeivel végigszánt a férfi csípőjén. A nadrág övéhez tart a mozdulat, s abban is akad el, ahogy távolodni kezd kissé a harcos. Torkában érzett, gyorsan tovatűnő rezzenés jelzi, hogy akármit is hisz, tizedmásodpercen belül vissza tud hozzá térni a félelme. De a szavaktól ismét hűlt helye, elhanyagolható megremegés volt csupán.
Kellemes az érintés, közben a smaragdok mélyen, vágyakozva néznek a lélektükrökbe. Innen aligha van már visszaút, s bár nem azonnal szólal meg, mégis mozdul a nyak, közben résnyire nyílik ajka, hogy a simító ujj annak résében vesszen el, s rácsússzon nyelvének hegyére, egyértelműen kifejezve, hogy de… valaminek történnie kell. Persze nem áll meg efféle hergelő gesztusnál, most ő távolodik el, s feltérdel az ágyra, miközben szürke ruhájának pántját ujjai közé csippentve húzza félre játékosan.*
- Már hogyisne kéne. *Apró, kéjködös kuncogás közben markol rá jobban az anyagra, s egyetlen mozdulattal tünteti el magáról a lenge anyagot, mi a földön landolva szomorkodhat tovább, hogy már nem ő simul idomaira. *
- Tiéd! *Hangzik el határozottan, mintha engedély lenne kiképzett fenevadnak, s hagyja, hogy belakmározzon a finom falatból, amit senki más, csak ő tud szolgáltatni.*
*A nyakán érzett apró harapásnyom helye ég, vissza akarja rá az ajkat, a fogat, hogy hűsítse, vagy pont, hogy tovább szítsa a tüzet. Apró kis menedék gondolatai között az érzet, de most sem lehet biztos benne, hogy nem parancsol újra megálljt a kutakodásának a férfi. Képes volna rettegni, hogy ujjait lesepri magáról, mint egy eltévedt idegesítő bogarat, épp ezért kétségbeesetten kapaszkodik, hogy megtapadhasson.
Egészen addig ingatag alatta a talaj, míg meg nem érzi, hogy keblét érintve már Dearthan sem képes a visszakozásra. Elérte hát, s ez csordultig tölti akarattal, örömmel. A visszairányuló tenyér újra rákíván fiatalosan feszes domborulatára, s amaz érezheti is, hogy beleborzong, s lúdbőrössé válik egész testben. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel tüdeje legmélyéről, annyira akarta, hogy akarják, hogy az érzet jobb, mint a legritkább tudatmódosítóktól megélt örömvilág. Mámorosabb mindennél, hiszen nem kopott el a fénye, még mindig irányíthat és uralhat, még mindig rajta múlik minden, s nem őt nyomják el, nem őt zárják be szűk, sötét helyekre…
Érzi, ahogy kireppen belőle minden félelem, ami ólomsúlyként nehezedett rá. Könnyebb. Könnyebb és máris felszabadultabb. Elégedetten terül szét a mosoly az arcán, miközben ujjbegyeivel végigszánt a férfi csípőjén. A nadrág övéhez tart a mozdulat, s abban is akad el, ahogy távolodni kezd kissé a harcos. Torkában érzett, gyorsan tovatűnő rezzenés jelzi, hogy akármit is hisz, tizedmásodpercen belül vissza tud hozzá térni a félelme. De a szavaktól ismét hűlt helye, elhanyagolható megremegés volt csupán.
Kellemes az érintés, közben a smaragdok mélyen, vágyakozva néznek a lélektükrökbe. Innen aligha van már visszaút, s bár nem azonnal szólal meg, mégis mozdul a nyak, közben résnyire nyílik ajka, hogy a simító ujj annak résében vesszen el, s rácsússzon nyelvének hegyére, egyértelműen kifejezve, hogy de… valaminek történnie kell. Persze nem áll meg efféle hergelő gesztusnál, most ő távolodik el, s feltérdel az ágyra, miközben szürke ruhájának pántját ujjai közé csippentve húzza félre játékosan.*
- Már hogyisne kéne. *Apró, kéjködös kuncogás közben markol rá jobban az anyagra, s egyetlen mozdulattal tünteti el magáról a lenge anyagot, mi a földön landolva szomorkodhat tovább, hogy már nem ő simul idomaira. *
- Tiéd! *Hangzik el határozottan, mintha engedély lenne kiképzett fenevadnak, s hagyja, hogy belakmározzon a finom falatból, amit senki más, csak ő tud szolgáltatni.*
296. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-01-05 14:35:03
Üzenet elküldve: 2026-01-05 14:35:03
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Ismeretlen vizeken//
*Ha nem is a szavakon keresztül, hanem inkább a testük által közvetített kérések és viszonzások hevében, de megolvadni látszik a kétség, és egy időre eltemetődni az aggály. Lelkük törött szerkezetének repedései közé enyvként kenődik a vágy, illeszkedést keresve. Ott, ahol már nem elég a simítás, a csók vagy az ölelés, feltör minden olyan, ami hanggal kimondhatatlan, mozdulattal megmutathatatlan. Dearthan testének nincs ideje lenyugodni, ahogy a bűbáj hatását szervezete lassan levetkezi, úgy merítkezik bele egy egészen másfajta lázba. Kiváltója és gyógyszere egy és ugyanaz: a karjaiban fekvő nő. A puha ajkak iránti szomja kielégíthetetlen, miközben az újabb és újabb lecsókolt korty menthetetlenül megrészegíti. Örök és bonthatatlan körforgás.
Gondolataik artikulációját felváltják a sóhajok és szusszanások. Őszintébbek. Ösztönösebbek. Érthetőbbek. A férfi ajka zarándokútra kel a lány nyakán, áhítatot lehelve a finom bőrre, ami egy óvatos, mégis követelő harapásban teljesedik ki. Gyalázat? Más felekezet híveinek talán, de nem kettejüknek, mert nekik áldásos a gyönyör. Miközben mohón magához öleli a lányt, elképzelése se lehet, milyen és mennyi feszélyező gondolat környékezi meg a másikat. Végképp nincs tisztában azzal, hogy az ellenkező értelmű, összezavaró jelek éppen belőle fakadnak. Pedig nem akaratlagos. Pusztán csak más módon keresik a beteljesülést, talán éppen sérüléseik miatt. Nelira mindent elsöprő tüzét, gyantalángként fellobbanó vágyát a férfi fél követni. Fél a lánynak fájdalmat okozni. Fél bemocskolni. Félti kiszolgáltatni háborodott tudatának, amit a szerek béklyóznak meg időről időre. Az ajkait felkutató csókokat hasonlóképp viszonozza. Közben érzi, hogy a lány ujjai befutnak a ruhája alá, csupaszítják, szabadítják felülről mindentől, ami felesleges. S nem rest a lány átvenni az irányítást, bemutatni saját testét a férfi keze számára. Először óvatosan, szinte alig érezhetően végigsimít jobb mellén, tovább egészen a hasig, hogy aztán visszaforduljon és megmarkolja a keblet, s néhány pillanattal később felfelé haladjon tovább. Közben kicsit hátrébb fészkelődik testével és sóvárgásból kissé kibontakozva, a lány szemeibe pillant, a lelkére örökkön kíváncsi tekintettel.*
- Várj… nem kell semminek sem történnie. *Bár tekintete valamelyest tiszta, hangja remeg, ziláltan lélegzik, érezni rajta, hogy alig bírja türtőztetni magát. Mégsem mozdul, míg nem látja annak tanújelét, hogy a lány mérlegelte a mondatot. Közben, bár alattomos húzás, de kezével megcirógatja a nyakat, majd ujjával a lány ajkát érinti, játékosan elsimítva, becézgetve. Nem szándéka ösztökélni, csak nem bír megálljt parancsolni ujjainak.*
A hozzászólás írója (Dearthan Y'therion) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.01.05 15:08:17
*Ha nem is a szavakon keresztül, hanem inkább a testük által közvetített kérések és viszonzások hevében, de megolvadni látszik a kétség, és egy időre eltemetődni az aggály. Lelkük törött szerkezetének repedései közé enyvként kenődik a vágy, illeszkedést keresve. Ott, ahol már nem elég a simítás, a csók vagy az ölelés, feltör minden olyan, ami hanggal kimondhatatlan, mozdulattal megmutathatatlan. Dearthan testének nincs ideje lenyugodni, ahogy a bűbáj hatását szervezete lassan levetkezi, úgy merítkezik bele egy egészen másfajta lázba. Kiváltója és gyógyszere egy és ugyanaz: a karjaiban fekvő nő. A puha ajkak iránti szomja kielégíthetetlen, miközben az újabb és újabb lecsókolt korty menthetetlenül megrészegíti. Örök és bonthatatlan körforgás.
Gondolataik artikulációját felváltják a sóhajok és szusszanások. Őszintébbek. Ösztönösebbek. Érthetőbbek. A férfi ajka zarándokútra kel a lány nyakán, áhítatot lehelve a finom bőrre, ami egy óvatos, mégis követelő harapásban teljesedik ki. Gyalázat? Más felekezet híveinek talán, de nem kettejüknek, mert nekik áldásos a gyönyör. Miközben mohón magához öleli a lányt, elképzelése se lehet, milyen és mennyi feszélyező gondolat környékezi meg a másikat. Végképp nincs tisztában azzal, hogy az ellenkező értelmű, összezavaró jelek éppen belőle fakadnak. Pedig nem akaratlagos. Pusztán csak más módon keresik a beteljesülést, talán éppen sérüléseik miatt. Nelira mindent elsöprő tüzét, gyantalángként fellobbanó vágyát a férfi fél követni. Fél a lánynak fájdalmat okozni. Fél bemocskolni. Félti kiszolgáltatni háborodott tudatának, amit a szerek béklyóznak meg időről időre. Az ajkait felkutató csókokat hasonlóképp viszonozza. Közben érzi, hogy a lány ujjai befutnak a ruhája alá, csupaszítják, szabadítják felülről mindentől, ami felesleges. S nem rest a lány átvenni az irányítást, bemutatni saját testét a férfi keze számára. Először óvatosan, szinte alig érezhetően végigsimít jobb mellén, tovább egészen a hasig, hogy aztán visszaforduljon és megmarkolja a keblet, s néhány pillanattal később felfelé haladjon tovább. Közben kicsit hátrébb fészkelődik testével és sóvárgásból kissé kibontakozva, a lány szemeibe pillant, a lelkére örökkön kíváncsi tekintettel.*
- Várj… nem kell semminek sem történnie. *Bár tekintete valamelyest tiszta, hangja remeg, ziláltan lélegzik, érezni rajta, hogy alig bírja türtőztetni magát. Mégsem mozdul, míg nem látja annak tanújelét, hogy a lány mérlegelte a mondatot. Közben, bár alattomos húzás, de kezével megcirógatja a nyakat, majd ujjával a lány ajkát érinti, játékosan elsimítva, becézgetve. Nem szándéka ösztökélni, csak nem bír megálljt parancsolni ujjainak.*
A hozzászólás írója (Dearthan Y'therion) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.01.05 15:08:17
295. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-01-04 23:26:07
Üzenet elküldve: 2026-01-04 23:26:07
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 327
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 327
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Ismeretlen vizeken//
*Lábait akaratosan kulcsolja össze Dearthan csípője körül, s igyekszik úgy hozzásimulni, hogy kevés kétsége se maradhasson afelől a férfinek, hogy édes rabságban lehet része. Még annak ellenére is, hogy dühös a fenti közjáték miatt. Nem tudja mire vélni a szócsatát, a feldúltságot, hiszen olyannyira kevés tudásuk van az egész helyzetről, hogy a lobbanékonyságra aligha van indok, a rettentő sok kérdésre, a megkérdőjelezésekre annál inkább. Erre lehetett volna terük. Mélázni, átgondolni, s megosztani akár azt is egymással, hogy ki kit félt olyannyira, hogy még abba is belemenjenek, hogy Sa'Tereth elé járuljanak. Feleslegesnek érződik az egész harc, mégis kiderült mellé, hogy milyen könnyedén veszti fejét a férfi, milyen könnyedén lép át a szavain. Hamarább bukott felszínre annak sötétsége, mint a lányé, kinek elég egy erősebb széllökés, netán egy ballábbal ébredés ahhoz, hogy előrukkoljon azzal, hogy eszement.
Hogy kettesben vannak, megadja az illúzióját annak, hogy majd többé nem fordul elő, sőt mi több, talán meg sem történt az egész. Egyre inkább nyugszik meg a test melegétől, az őt átfonó karoktól. Már a szavakra sincs szükség, úgyis mindent csak összezagyválnak. Helyette sokkal kellemesebb formát tud ölteni a megannyi bennük tomboló érzelem. Vágyittasan szusszan bele Dearthan nyakába, miközben a keze utat kíván törni, de azt félúton megállítják, hogy a kérészéletű nyugalmát rögvest elzavarja tőle. Már sokadjára hárítja finoman a közeledést, mégis csókban forr össze a két ajak, amibe most szívesen veszne el, szívesen fuldokolna. De nem elég, nem elég kifejező, nem tudja megmutatni belőle, hogy mit veszít a harcos, ha még egyszer rosszul dönt. Egyszerre forró a vágytól, s éled újra a harag, de segélykiáltásba fullad. Nem ért semmit. Látja a szemekben a csillogást, érzi az arcát ért simítást, még az ígéret-vallomás is visszhangzik a füleiben. Ostobaság, talán csak félreértés az egész, talán nem elég egyértelműek testének jelei. Talán túl koros már a férfi, hogy elhiggye, hogy vágyik rá egy olyan lány, mint Nelira. Ezernyi balgaság suhan át zaklatott elméjén, minddel a helyzetet kívánja menteni, megelőzve a rémálmát: hogy majd ráeszmél, hogy nem kívánatos.
Tőle aztán fordulhatnak bármiféle pózba. Újra keresi az ajkat, nem elégszik meg apró csókkal. Bele kíván veszni, s közben ostromolni az inget, hogy szabad utat adjon a bőrhöz, ami az ő pőre testéhez kellene hogy tapadjon. Vezetni igyekszik annak kezét, hogy ő is simítsa a lányt, majd tenyere alatt keblét érezze, s ha csak egy leheletnyit érinti is, hát felsóhajt, mintha erre várna hosszú-hosszú ideje. Nem tudja mikor töri át végre a falakat, de ha eddig volt is kétség, túlfűtött tekintete és mozzanatai, de még ahogy a mellkasa emelkedik is a szaporább légvételtől, szinte ordítja, hogy mit akar.*
*Lábait akaratosan kulcsolja össze Dearthan csípője körül, s igyekszik úgy hozzásimulni, hogy kevés kétsége se maradhasson afelől a férfinek, hogy édes rabságban lehet része. Még annak ellenére is, hogy dühös a fenti közjáték miatt. Nem tudja mire vélni a szócsatát, a feldúltságot, hiszen olyannyira kevés tudásuk van az egész helyzetről, hogy a lobbanékonyságra aligha van indok, a rettentő sok kérdésre, a megkérdőjelezésekre annál inkább. Erre lehetett volna terük. Mélázni, átgondolni, s megosztani akár azt is egymással, hogy ki kit félt olyannyira, hogy még abba is belemenjenek, hogy Sa'Tereth elé járuljanak. Feleslegesnek érződik az egész harc, mégis kiderült mellé, hogy milyen könnyedén veszti fejét a férfi, milyen könnyedén lép át a szavain. Hamarább bukott felszínre annak sötétsége, mint a lányé, kinek elég egy erősebb széllökés, netán egy ballábbal ébredés ahhoz, hogy előrukkoljon azzal, hogy eszement.
Hogy kettesben vannak, megadja az illúzióját annak, hogy majd többé nem fordul elő, sőt mi több, talán meg sem történt az egész. Egyre inkább nyugszik meg a test melegétől, az őt átfonó karoktól. Már a szavakra sincs szükség, úgyis mindent csak összezagyválnak. Helyette sokkal kellemesebb formát tud ölteni a megannyi bennük tomboló érzelem. Vágyittasan szusszan bele Dearthan nyakába, miközben a keze utat kíván törni, de azt félúton megállítják, hogy a kérészéletű nyugalmát rögvest elzavarja tőle. Már sokadjára hárítja finoman a közeledést, mégis csókban forr össze a két ajak, amibe most szívesen veszne el, szívesen fuldokolna. De nem elég, nem elég kifejező, nem tudja megmutatni belőle, hogy mit veszít a harcos, ha még egyszer rosszul dönt. Egyszerre forró a vágytól, s éled újra a harag, de segélykiáltásba fullad. Nem ért semmit. Látja a szemekben a csillogást, érzi az arcát ért simítást, még az ígéret-vallomás is visszhangzik a füleiben. Ostobaság, talán csak félreértés az egész, talán nem elég egyértelműek testének jelei. Talán túl koros már a férfi, hogy elhiggye, hogy vágyik rá egy olyan lány, mint Nelira. Ezernyi balgaság suhan át zaklatott elméjén, minddel a helyzetet kívánja menteni, megelőzve a rémálmát: hogy majd ráeszmél, hogy nem kívánatos.
Tőle aztán fordulhatnak bármiféle pózba. Újra keresi az ajkat, nem elégszik meg apró csókkal. Bele kíván veszni, s közben ostromolni az inget, hogy szabad utat adjon a bőrhöz, ami az ő pőre testéhez kellene hogy tapadjon. Vezetni igyekszik annak kezét, hogy ő is simítsa a lányt, majd tenyere alatt keblét érezze, s ha csak egy leheletnyit érinti is, hát felsóhajt, mintha erre várna hosszú-hosszú ideje. Nem tudja mikor töri át végre a falakat, de ha eddig volt is kétség, túlfűtött tekintete és mozzanatai, de még ahogy a mellkasa emelkedik is a szaporább légvételtől, szinte ordítja, hogy mit akar.*
294. hozzászólás ezen a helyszínen: Kígyófészek
Üzenet elküldve: 2026-01-04 16:18:37
Üzenet elküldve: 2026-01-04 16:18:37
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Ismeretlen vizeken//
*Két világ ostromolja szüntelen. A férfi megrekedt, akár lángoló szobába szorult áldozat, akit egyik oldalról lángnyelvek nyaldosnak, hólyagosra perzselve a húst, míg másik oldalról a fölfakadó füstgubanc próbálja bekebelezni, hogy bejusson orrba, torokba és tüdőbe, kiszorítva ezzel minden mást, mi életet adhat. A kegyetlen utolsó tánc, ami nem tűri a botlást. Talán éppen emiatt túl sokan, túl korán adják fel és roskadnak össze. A csók, amit a nyakára kap, forróbbnak érződik, mint a láztól felhevült teste. Szinte égeti. Már-már felszisszenne, de még a levegővételért is küzdenie kell. Még ha ott is a düh a lányban, érintéseiből ez nem érződik. Ha szeretne is bántani szavaival vagy érintéseivel, éppen ellentétes hatást ér el. A lelkiismeretébe vágó vádak és a puha cirógatások, bármilyen ellentmondásosak is így együtt, az egyetlen fonál, ami a férfit a tébolytól elválasztja. Akár a tengerben hánykolódó lélek, akinek hajókötelet dobnak, úgy függ Dearthan a lány jelenlétén az önmarcangolás és önpusztítás örvényének sodrában. Ahogy dereka köré fonódnak Nelira lábai, a lány nem csak közelebb zárja magához a férfit, de el minden mástól. Menekülne. Menekülne még, de csak közelebb a szőkeség oltalmába. Mert így, a szőkeség fölött, figyelme minden mást kizár, de fejében még ott motoszkál a hang és elméjében kapirgálnak a lidércek. Úgy érzi, hogy éles karmaikkal cafatokat tépnek ki belőle. És ha látványukat el is zárta, hangjukat nem tudta. Belebeszélnek és folytatják a nő szavait, ha azokat hallani nem volna így is elég fájdalmas a férfi számára. Pedig el fogsz veszíteni, visszhangzik a mondat Dearthan fejében. De előbb szenvedést hozol, kacagják.
Nelira következő mondataira a férfi zilált, megbomló tudata mégis csendesülni kezd és lassan kisimul. Talán pusztán a szavak ereje, talán ahogy kimondta azokat, de valahogy visszaterelte a férfi tudatát a felszínre. Még az eddig zavart tekintet is egy mély pislogást követően feltisztul, és a smaragdokba merül. Megfogja a lány lefelé vándorló kezét, és felhúzza a mellkasához. Oldalt fordítja magukat az ágyon, ha lehet, és szoros ölelésbe húzza Nelira testét.*
- Ígéretet kértél, de többet kaptál annál. *Miközben a lány szemeiben mereng, érzi, hogy eltompul a fejében a hang, a lidércei pedig nem tudnak eléggé kapaszkodni belé, kimosódnak tudatából, ahogy a sós víz öblíti ki a sebet. Legalábbis egy időre.* - Az én esküm nem visszavonható, és nem megtörhető. Sem ember, sem az istenek által. Semmi nem kényszeríthet el mellőled, meglásd. *Közelebb moccan a nőhöz, elsimít egy tincset a füle mögött, majd a keze tarkójára csúszik, és megcsókolja. Mikor elválnak, újra végigsimít a lány arcán.*
- Ha csalódást okoztam, kérem a megbocsátásodat. *Szól, s barna szemei továbbra is őszintén – és a lassan múló láz tünete miatt – csillognak, ahogy a zöld íriszeket kutatják. Hangja csak kicsit csuklik el, ahogy a „csalódás” szót kimondja.*
*Két világ ostromolja szüntelen. A férfi megrekedt, akár lángoló szobába szorult áldozat, akit egyik oldalról lángnyelvek nyaldosnak, hólyagosra perzselve a húst, míg másik oldalról a fölfakadó füstgubanc próbálja bekebelezni, hogy bejusson orrba, torokba és tüdőbe, kiszorítva ezzel minden mást, mi életet adhat. A kegyetlen utolsó tánc, ami nem tűri a botlást. Talán éppen emiatt túl sokan, túl korán adják fel és roskadnak össze. A csók, amit a nyakára kap, forróbbnak érződik, mint a láztól felhevült teste. Szinte égeti. Már-már felszisszenne, de még a levegővételért is küzdenie kell. Még ha ott is a düh a lányban, érintéseiből ez nem érződik. Ha szeretne is bántani szavaival vagy érintéseivel, éppen ellentétes hatást ér el. A lelkiismeretébe vágó vádak és a puha cirógatások, bármilyen ellentmondásosak is így együtt, az egyetlen fonál, ami a férfit a tébolytól elválasztja. Akár a tengerben hánykolódó lélek, akinek hajókötelet dobnak, úgy függ Dearthan a lány jelenlétén az önmarcangolás és önpusztítás örvényének sodrában. Ahogy dereka köré fonódnak Nelira lábai, a lány nem csak közelebb zárja magához a férfit, de el minden mástól. Menekülne. Menekülne még, de csak közelebb a szőkeség oltalmába. Mert így, a szőkeség fölött, figyelme minden mást kizár, de fejében még ott motoszkál a hang és elméjében kapirgálnak a lidércek. Úgy érzi, hogy éles karmaikkal cafatokat tépnek ki belőle. És ha látványukat el is zárta, hangjukat nem tudta. Belebeszélnek és folytatják a nő szavait, ha azokat hallani nem volna így is elég fájdalmas a férfi számára. Pedig el fogsz veszíteni, visszhangzik a mondat Dearthan fejében. De előbb szenvedést hozol, kacagják.
Nelira következő mondataira a férfi zilált, megbomló tudata mégis csendesülni kezd és lassan kisimul. Talán pusztán a szavak ereje, talán ahogy kimondta azokat, de valahogy visszaterelte a férfi tudatát a felszínre. Még az eddig zavart tekintet is egy mély pislogást követően feltisztul, és a smaragdokba merül. Megfogja a lány lefelé vándorló kezét, és felhúzza a mellkasához. Oldalt fordítja magukat az ágyon, ha lehet, és szoros ölelésbe húzza Nelira testét.*
- Ígéretet kértél, de többet kaptál annál. *Miközben a lány szemeiben mereng, érzi, hogy eltompul a fejében a hang, a lidércei pedig nem tudnak eléggé kapaszkodni belé, kimosódnak tudatából, ahogy a sós víz öblíti ki a sebet. Legalábbis egy időre.* - Az én esküm nem visszavonható, és nem megtörhető. Sem ember, sem az istenek által. Semmi nem kényszeríthet el mellőled, meglásd. *Közelebb moccan a nőhöz, elsimít egy tincset a füle mögött, majd a keze tarkójára csúszik, és megcsókolja. Mikor elválnak, újra végigsimít a lány arcán.*
- Ha csalódást okoztam, kérem a megbocsátásodat. *Szól, s barna szemei továbbra is őszintén – és a lassan múló láz tünete miatt – csillognak, ahogy a zöld íriszeket kutatják. Hangja csak kicsit csuklik el, ahogy a „csalódás” szót kimondja.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 294-313