Archívum - Külső területek - Arthenior közelében
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Kedves Kalandozó!
Úgy látszik, betévedtél a könyvtár legeldugottabb termébe. Ahhoz képest, milyen apró ajtó vezetett ide, láthatod, hogy a hely hatalmas. Nagyobb, mint bármely másik terem, nagyobb, mint maga a könyvtár, a templom, és talán nagyobb, mint maga Arthenior. Úgy bizony! Amit magad előtt látsz, az nem más, mint évtizedek hamisítatlan történelme. Háborúk, lázadások, isteni csaták, és minden, amiről eddig csak pletykákból hallottál, most kitárul a szemeid előtt. Persze senkinek nem lenne ideje ezt mind elolvasni, ahhoz még az elfek élete is rövid. Viszont ha valami specifikusat keresel, a könyvtárosok segíthetnek megtalálni. Bánj tisztelettel az itt található tekercsekkel! Ezek nélkül az események nélkül te sem állhatnál ma Lanawin földjén. Ne koszold össze, ne hagyj szamárfület a sarkán, és mindig oda tedd vissza, ahonnan levetted! Ne feledd: talán azt hiszed, biztos talajon állsz, de az csak a tegnapi sár, amely szilárdnak tetteti magát!
A nagyterembe!
Valamelyik kisebb terem:
Kedves Kalandozó!
Úgy látszik, betévedtél a könyvtár legeldugottabb termébe. Ahhoz képest, milyen apró ajtó vezetett ide, láthatod, hogy a hely hatalmas. Nagyobb, mint bármely másik terem, nagyobb, mint maga a könyvtár, a templom, és talán nagyobb, mint maga Arthenior. Úgy bizony! Amit magad előtt látsz, az nem más, mint évtizedek hamisítatlan történelme. Háborúk, lázadások, isteni csaták, és minden, amiről eddig csak pletykákból hallottál, most kitárul a szemeid előtt. Persze senkinek nem lenne ideje ezt mind elolvasni, ahhoz még az elfek élete is rövid. Viszont ha valami specifikusat keresel, a könyvtárosok segíthetnek megtalálni. Bánj tisztelettel az itt található tekercsekkel! Ezek nélkül az események nélkül te sem állhatnál ma Lanawin földjén. Ne koszold össze, ne hagyj szamárfület a sarkán, és mindig oda tedd vissza, ahonnan levetted! Ne feledd: talán azt hiszed, biztos talajon állsz, de az csak a tegnapi sár, amely szilárdnak tetteti magát!
A nagyterembe!
Valamelyik kisebb terem:
<< Előző oldal - Mostani oldal: 258 (5141. - 5160. üzenet)Oldal váltása: - Következő oldal >>
5160. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-25 03:43:38
Üzenet elküldve: 2019-05-25 03:43:38
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Hajnali ceremónia//
//A táborban//
*Az északi karavánútra térve az elf lány tekintete végigszalad az utat szegélyező fákon. A hajnal lassan terjed ki a horizontból, akárcsak egy fényes legyező, derengő fénnyel húzva narancs-bíbor-skarlát sávokat rá, harmattal hintve meg az út porát, bekúszva, surranva a fasorok közé. Felemás pillantása, az előtte járó, szaglászó farkasán időzik el, aki felett ott kering a kis veréb. A druida lány csak ennyit szól: *
- Menjetek! Szabadok vagytok. – *Xonar megáll, felszegi fejét és sokatmondó pillantással néz hátra az elf lányra. Ahseela mellette elsétálva visszafelé, szőrrel ellentétesen, simít bele a bundájába, majd megállva előtte a fák közé mutat. Chuky csivitelve röppen a lombok közé. Xonar egyik mellső mancsát felemelve, megjártatja tekintetét a druida lány és az erdő között, majd hirtelen megiramodva veti bele magát a rengetegbe.*
- Alo'ha. – *Súgja búcsúzóul a farkasa után, csendben áll egy darabig még, aztán indul tovább. Gondolataiból, nagy irammal, kocsi-csörtetéssel egy szamár húzta szekér, zötyög el mellette, egy nagydarab ork asszonysággal a bakon ülve. Ahseela csak egy pillantással méltatja.*
~ Érdekes szerzetnek tűnik, biztos jól el tudnék vele beszélgetni. ~
*Azonban, a szekér már el is húz mellette, az elf lány pedig csak némán elmerengve ér el az útleágazáshoz, ami néhány nagyobb fa között vezet a folyóparti táborba. Besétálva, látja, hogy változott és gyarapodott a kis tábori közösség, míg távolt volt, idegenül is, érzi magát a megváltozott környezetben.*
~ Ilyen sokáig el voltam? ~
*Valami történhetett is, alighanem valami tábori eseménynek a végére érhetett ide, mert többen vannak egybegyűlve, és most oszlik a nép.*
- Reggelt Testvérek! – *Köszön rá néhány mellette elhaladó elfre, ahogy abba az irányba sétál, ahol az összejövetel csomópontját sejti. Egy kis fánál gyülekeznek még néhányan.*
- Fényes reggelt Testvérek! – *A jelenlévőkből keveseket ismer, a különös páncélt öltött Pyctát felismeri, a késdobáló Umont nem egyből, a szakálla miatt. A többieket, egy zöld-íjászt, egy kopasz óriást, egy sötét-köpenyes, csuklyás alakot, egy íjász szőkeséget, mosolyogva fürkészőn mér végig.*
- Alo'ha nektek is, Ahseela vagyok. – *A smaragzöld szemű, íjász szőkeségen valamiért hosszabban időznek el felemás szemei.*
~ Ismerős, de honnan? Lehet, csak hasonlít valakire, mintha láttam volna róla egy piktogramot. ~
*Tekintete aztán, a fát fogó Pyctán állapodik meg, egy kérdő mosollyal.*
- Fát szenteltek? Temettek vagy avattok? – *Kérdi csendesen Ahseela. Rubiliánban az a szokás járja, hogy a család fát ültet a születendő gyermekeknek, ahogy az eltávozóknak az elföldelt hantjaira is.*
//A táborban//
*Az északi karavánútra térve az elf lány tekintete végigszalad az utat szegélyező fákon. A hajnal lassan terjed ki a horizontból, akárcsak egy fényes legyező, derengő fénnyel húzva narancs-bíbor-skarlát sávokat rá, harmattal hintve meg az út porát, bekúszva, surranva a fasorok közé. Felemás pillantása, az előtte járó, szaglászó farkasán időzik el, aki felett ott kering a kis veréb. A druida lány csak ennyit szól: *
- Menjetek! Szabadok vagytok. – *Xonar megáll, felszegi fejét és sokatmondó pillantással néz hátra az elf lányra. Ahseela mellette elsétálva visszafelé, szőrrel ellentétesen, simít bele a bundájába, majd megállva előtte a fák közé mutat. Chuky csivitelve röppen a lombok közé. Xonar egyik mellső mancsát felemelve, megjártatja tekintetét a druida lány és az erdő között, majd hirtelen megiramodva veti bele magát a rengetegbe.*
- Alo'ha. – *Súgja búcsúzóul a farkasa után, csendben áll egy darabig még, aztán indul tovább. Gondolataiból, nagy irammal, kocsi-csörtetéssel egy szamár húzta szekér, zötyög el mellette, egy nagydarab ork asszonysággal a bakon ülve. Ahseela csak egy pillantással méltatja.*
~ Érdekes szerzetnek tűnik, biztos jól el tudnék vele beszélgetni. ~
*Azonban, a szekér már el is húz mellette, az elf lány pedig csak némán elmerengve ér el az útleágazáshoz, ami néhány nagyobb fa között vezet a folyóparti táborba. Besétálva, látja, hogy változott és gyarapodott a kis tábori közösség, míg távolt volt, idegenül is, érzi magát a megváltozott környezetben.*
~ Ilyen sokáig el voltam? ~
*Valami történhetett is, alighanem valami tábori eseménynek a végére érhetett ide, mert többen vannak egybegyűlve, és most oszlik a nép.*
- Reggelt Testvérek! – *Köszön rá néhány mellette elhaladó elfre, ahogy abba az irányba sétál, ahol az összejövetel csomópontját sejti. Egy kis fánál gyülekeznek még néhányan.*
- Fényes reggelt Testvérek! – *A jelenlévőkből keveseket ismer, a különös páncélt öltött Pyctát felismeri, a késdobáló Umont nem egyből, a szakálla miatt. A többieket, egy zöld-íjászt, egy kopasz óriást, egy sötét-köpenyes, csuklyás alakot, egy íjász szőkeséget, mosolyogva fürkészőn mér végig.*
- Alo'ha nektek is, Ahseela vagyok. – *A smaragzöld szemű, íjász szőkeségen valamiért hosszabban időznek el felemás szemei.*
~ Ismerős, de honnan? Lehet, csak hasonlít valakire, mintha láttam volna róla egy piktogramot. ~
*Tekintete aztán, a fát fogó Pyctán állapodik meg, egy kérdő mosollyal.*
- Fát szenteltek? Temettek vagy avattok? – *Kérdi csendesen Ahseela. Rubiliánban az a szokás járja, hogy a család fát ültet a születendő gyermekeknek, ahogy az eltávozóknak az elföldelt hantjaira is.*
5159. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-23 15:08:29
Üzenet elküldve: 2019-05-23 15:08:29
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Hajnali ceremónia//
//Áldozat 7/3//
*Hanloren talán végzett és sikeresnek véli az oltárszentelést, de a páncélos csuhás egyelőre még nem engedi el a fát. Tenyerét a csemetefa törzsén tartva, fejét továbbra is lehajtva, féltérden térdel a szent fa előtt és befelé figyel.
Itt most nem tart támadástól, fizikai teste teljesen végtelen, csak és kizárólag szellemi képességeire figyel most, hogy megerősítse saját hitével is a fát, amikor Hanloren papnő megnyitotta a kapukat a felsőbb szférák felé.
Nem látja így, hogy az elf lány elhagyja a fát, nem látja Umon pillantását, kizárólag a születő oltárra fókuszál. Számára ez nem csak egy oltár, nem is egy egyszerű megnyilvánulása a hitnek, hanem ez az első oltára amelyet az Erdő Szívének szentelnek. Hiába tudja már, hogy Eeyr, a Fény Istennője egylényegű a Fákban Lakóval.
Tovább folytatja a fohászt, akkor is, ha mások már elindulnak a dolgukra. Az erdőmélyi elf, mellette az irbisszel addig marad, amíg szükséges és hitének minden erejét beleplántálta a fába. Ha nem sikerül ez elsőre, akkor újra és újra próbálkozik. Türelemből és kitartásból nincs benne hiány, ideje pedig van bőven.*
//Áldozat 7/3//
*Hanloren talán végzett és sikeresnek véli az oltárszentelést, de a páncélos csuhás egyelőre még nem engedi el a fát. Tenyerét a csemetefa törzsén tartva, fejét továbbra is lehajtva, féltérden térdel a szent fa előtt és befelé figyel.
Itt most nem tart támadástól, fizikai teste teljesen végtelen, csak és kizárólag szellemi képességeire figyel most, hogy megerősítse saját hitével is a fát, amikor Hanloren papnő megnyitotta a kapukat a felsőbb szférák felé.
Nem látja így, hogy az elf lány elhagyja a fát, nem látja Umon pillantását, kizárólag a születő oltárra fókuszál. Számára ez nem csak egy oltár, nem is egy egyszerű megnyilvánulása a hitnek, hanem ez az első oltára amelyet az Erdő Szívének szentelnek. Hiába tudja már, hogy Eeyr, a Fény Istennője egylényegű a Fákban Lakóval.
Tovább folytatja a fohászt, akkor is, ha mások már elindulnak a dolgukra. Az erdőmélyi elf, mellette az irbisszel addig marad, amíg szükséges és hitének minden erejét beleplántálta a fába. Ha nem sikerül ez elsőre, akkor újra és újra próbálkozik. Türelemből és kitartásból nincs benne hiány, ideje pedig van bőven.*
5158. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-22 21:40:11
Üzenet elküldve: 2019-05-22 21:40:11
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
*Régbe vesző gyermekkor kuncog fel a bohókás érintésre, mely a mellkasára bök, akár a csibész versek sorvégi nyomatéka. Nem kötözködik a kijelentéssel, csak elfogadja. Bele is pirul kicsit, hiszen az ő időtlenségét egyedül Ortas emlékezete tarthatja felszínen. Ez pedig igen becses ajándék. Kicsinek, haloványnak érzi magát hozzá, de ilyesmit nem járja visszautasítani.
Az egykor volt boldogság szavakból festett képe megkapó, és Kaiyko számára is otthonos, hívogató idillként dereng. Csak az a szomorú zönge bántja. Bár ne bujkálna e szép mesében! Ezeknek az emlékeknek a békéje olyan, mint fagyott jégpáncél a tó vizén. Ha túl nagy súly nehezedik rá, roppan. És ami alatta van, az megöl. Mert ami alatta van, az Ortas. Ez a mese most viszont megtartja őket biztonságban.*
- Magam vagyok, amióta Narr bácsikám és Kallan nincsenek. Egyedül *mondja, s a szó szinte kong, üresen sóhajt, ahogy kimondja.* - Olyan egyedül, mint Ortas. Nem találtam a helyem sehol. Egészen addig, amíg nem találkoztunk *mondja.* - Talán ezért félek annyira, hogy nem látlak többé. Messze jársz *jegyzi meg szomorkásan. Akkor is az itt és a most öntörvényű dimenziói értelmetlenné teszik a kijelentést.* - A füge nem hiszem, hogy megteremne nálunk, de... mondjuk az egres, az egres biztosan. Mit gondolsz?
*Jó belekapaszkodni ezekbe a kisszabású tervekbe. Apró kampócskák a reménybe, hogy Ortas egyszer visszajön. Ezt várni, az mindent könnyebbé tesz.*
- Haragszol rám? *kérdi csendesen.* - Amiért csak hallgattam. Ezért mentél el?
*Régbe vesző gyermekkor kuncog fel a bohókás érintésre, mely a mellkasára bök, akár a csibész versek sorvégi nyomatéka. Nem kötözködik a kijelentéssel, csak elfogadja. Bele is pirul kicsit, hiszen az ő időtlenségét egyedül Ortas emlékezete tarthatja felszínen. Ez pedig igen becses ajándék. Kicsinek, haloványnak érzi magát hozzá, de ilyesmit nem járja visszautasítani.
Az egykor volt boldogság szavakból festett képe megkapó, és Kaiyko számára is otthonos, hívogató idillként dereng. Csak az a szomorú zönge bántja. Bár ne bujkálna e szép mesében! Ezeknek az emlékeknek a békéje olyan, mint fagyott jégpáncél a tó vizén. Ha túl nagy súly nehezedik rá, roppan. És ami alatta van, az megöl. Mert ami alatta van, az Ortas. Ez a mese most viszont megtartja őket biztonságban.*
- Magam vagyok, amióta Narr bácsikám és Kallan nincsenek. Egyedül *mondja, s a szó szinte kong, üresen sóhajt, ahogy kimondja.* - Olyan egyedül, mint Ortas. Nem találtam a helyem sehol. Egészen addig, amíg nem találkoztunk *mondja.* - Talán ezért félek annyira, hogy nem látlak többé. Messze jársz *jegyzi meg szomorkásan. Akkor is az itt és a most öntörvényű dimenziói értelmetlenné teszik a kijelentést.* - A füge nem hiszem, hogy megteremne nálunk, de... mondjuk az egres, az egres biztosan. Mit gondolsz?
*Jó belekapaszkodni ezekbe a kisszabású tervekbe. Apró kampócskák a reménybe, hogy Ortas egyszer visszajön. Ezt várni, az mindent könnyebbé tesz.*
- Haragszol rám? *kérdi csendesen.* - Amiért csak hallgattam. Ezért mentél el?
5157. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-22 21:16:28
Üzenet elküldve: 2019-05-22 21:16:28
Rang: Játékos
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
//Umon//
*Annyi mindent kell tennie most, hogy szabad... Hogy nem tartja fogságában az, mi eddig fénylő béklyóival kötötte gúsba kezeit. Hallja a mély hangot a háta mögött és a szapora lépteket. Nem, most nem állíthatják meg.*
~Tovább.~
*Tesz még néhány tétova lépést előre, majd ajkába harap és megtorpan. Tudja, hogy nem tudná megelőzni a szerzetest, bárhogy rohanna is.*
-Umon. Nem azt mondtam, hogy azonnal keress meg!
*Fordul meg széles mosollyal, bevárva a férfit.*
-Sokat kivesz belőlem egy ilyen... Csak járok egyet az erdőben, jó egyedül lenni a gondolataimmal.
~Neked nem itt a helyed, Umon. MÉG nem.~
*Sóhajt nagyot, miközben karba fonja kezeit mellén.*
-Hamarosan visszamegyek... Miért jöttél?
*Szűkül össze szeme, szinte vádlón fixírozva a férfit. Butaságot csinált, nem volt logikus lépés felfednie magát. Csupán Átoknak akart jelezni...*
-Utána kell járnom néhány dolognak. NE állíts meg. Látjuk még egymást.
*Fordul el vigyorral arcán, jobbja pedig szoknyája zsebébe kúszik, kitapintva a kés nyelét. Ujjaival villámgyorsan hámozza le a pengét rejtő kis kötést, hogy immáron minden ujja a markolatot szoríthassa.*
-A többieknek mondd, hogy hamarosan visszatérek. Addig is vigyázz magadra, Átok.
*Szólal még meg, de csak arcát fordítja Umon felé, nem fordul meg. Szíves örömest előreángatná a szóban forgó Átkot Umonból... Szüksége van rá. De nem most és nem itt. Sietősen elindul és reméli, a szerzetesnek ennyi is elég. Túl sokat időzött így is.*
*Annyi mindent kell tennie most, hogy szabad... Hogy nem tartja fogságában az, mi eddig fénylő béklyóival kötötte gúsba kezeit. Hallja a mély hangot a háta mögött és a szapora lépteket. Nem, most nem állíthatják meg.*
~Tovább.~
*Tesz még néhány tétova lépést előre, majd ajkába harap és megtorpan. Tudja, hogy nem tudná megelőzni a szerzetest, bárhogy rohanna is.*
-Umon. Nem azt mondtam, hogy azonnal keress meg!
*Fordul meg széles mosollyal, bevárva a férfit.*
-Sokat kivesz belőlem egy ilyen... Csak járok egyet az erdőben, jó egyedül lenni a gondolataimmal.
~Neked nem itt a helyed, Umon. MÉG nem.~
*Sóhajt nagyot, miközben karba fonja kezeit mellén.*
-Hamarosan visszamegyek... Miért jöttél?
*Szűkül össze szeme, szinte vádlón fixírozva a férfit. Butaságot csinált, nem volt logikus lépés felfednie magát. Csupán Átoknak akart jelezni...*
-Utána kell járnom néhány dolognak. NE állíts meg. Látjuk még egymást.
*Fordul el vigyorral arcán, jobbja pedig szoknyája zsebébe kúszik, kitapintva a kés nyelét. Ujjaival villámgyorsan hámozza le a pengét rejtő kis kötést, hogy immáron minden ujja a markolatot szoríthassa.*
-A többieknek mondd, hogy hamarosan visszatérek. Addig is vigyázz magadra, Átok.
*Szólal még meg, de csak arcát fordítja Umon felé, nem fordul meg. Szíves örömest előreángatná a szóban forgó Átkot Umonból... Szüksége van rá. De nem most és nem itt. Sietősen elindul és reméli, a szerzetesnek ennyi is elég. Túl sokat időzött így is.*
5156. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-22 20:00:58
Üzenet elküldve: 2019-05-22 20:00:58
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 659
OOC üzenetek: 249
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 659
OOC üzenetek: 249
Játékstílus: Vakmerő
//Hajnali ceremónia//
*Számos megválaszolatlan kérdés, s számos új megosztásra váró történet, mely talán mindenkiben felmerülhet, persze elsősorban Lyzben és Umonban, hiszen régen hallottak már egymásról. Azonban úgy látszik az idő nem lesz alkalmas sem az eltűnt stigmák, sem más egyéb megbeszélésére, hiszen Pycta és talán sokan mások számára is tiszteletteljes ceremónia következik, melyben a volt szerzetesnek is feladat adódik.*
- Utána beszélünk! *Mosolyog az elf homokszín hajú lányra sietségében. Csillogó tekintettel hallgatja Hanloren csendes és kissé oktató duruzsolását is, melyet egy pöttöm fiúcskának szán, ki tán szemében áhítattal figyel a fölé hajoló elf tanárra. Néhány momentum csak, Pycta határozott és elkötelezett beszéde, aztán már csak a fát tartja délceg tartással, kiegyenesedve, némi merengéssel tekintetében. A pillanatot csupán mások miatt éli meg, mások miatt érzi át, s mások miatt vesz részt benne. Döntésének egykoron következményei voltak, melyeket nem tud meghazudtolni, s képmutató sem akar lenni. Mindentől eltávolodott, jótól és rossztól, mégis mindkettő élénken él szívében és gondolataiban. A merengésből Han mozdulatai szakítják ki, amint kezével illeti a fát, s láthatóan magával ragadja a pillanat szentsége. A fohász néma, csak ajkak formálják halkan, de minden bizonnyal célba érhetnek oda, kiknek szánják, bár Umonnak erről nincsenek jó tapasztalatai. Nem vár derengést, nem vár fényeket, ahogyan felcsendülő muzsikát, vagy hirtelen támadó vihart sem. *
//Hanloren, Pycta//
*Figyelemmel tartja a történteket, tekintve, hogy rá a ceremónia nincs különösebb hatással, csendességével és mozdulatlanságával csupán tisztelettel adózik a pillanatnak. Pontosan ebből következően Han hirtelen mozdulatát Umon észleli, ha mások nem is, igaz csak tekintete, de a lányra szegeződik. Nem mozdul, bár a fa gyökereinek hantolásával már végeztek, nem kapott felhívást egyéb feladatra, s láthatóan a ceremónia még nem ért véget, bár, talán végéhez közeledik. Erre gondol, Hanloren hirtelen mozdulata kapcsán, de mikor a lány közeledik felé, immár kérdőn csillan meg szeme.*
- Tessék? *Sziszegi suttogva, zavartan körbefuttatva tekintetét a többieken, a vigyor gyanúsan ismerős, bár saját magát nem látta sosem, mégis mindig így képzelte el, de semmiféleképpen a lány részeként. Maga mellé engedett keze lassan szorul ökölbe, s arcán megfeszülnek az idegszálak, Hanloren talán érzi a feszülő felkart is, amint belé karol. Más esetben talán még örülne is a gesztusnak, talán maga is ölelne, de ez esetben nem.*
- Nem hiszem, hogy ez a megfelelő... *A fülét érintő lehelet langyos szele csapja meg, s a szinte huncut suttogás teljesen összezavarja.* Han... *Indulna el másik keze, miközben tekintetét ismét a többieken futtatja körbe, vajon hányan láthatják a mindenféleképpen zavarba ejtő jelenetet. Érzi a körmök szorítását, nem reagál rá, nem szisszen fel, fájdalomküszöbe magasabb, mint az átlag, s nem is akarja a lányt megszégyeníteni. Nincs is idő, Han máris indul, mit indul, kacéran nevetve szalad el, s a válla felett csábító pillantással a volt szerzetes nem tud mit kezdeni, nem érti.*
- Ez nem te vagy... *Suttogja halkan, miközben arcára árnyék vetül, szemei sötétbe hajlanak, de csak a sejtés az, mi táplálja. Pyctára pillant, s megpróbál feltűnésmentesen elindulni. Ha az elf férfi ránéz, fejével csupán az erdő felé távozó lány felé int, majd magára mutat.*
- Megoldom. Visszajövök. *Formálja némán ajka a szavakat, lehetőség szerint úgy, hogy az elf megértse. Mindenféleképpen várna visszajelzést, így tekintetét nem fordítja el Pyctáról, míg fél szemmel a lány irányát figyeli. Azonban van egy pillanat, mikor nem vár tovább, akár látták, akár nem, s a lány után indul. Hallótávból kiérve immár kiált is.*
- Han! Hanloren! Állj meg, mit csinálsz?! Beszéljünk! *Lépteit megnyújtja, s, ha kell futásnak ered. Ha még nem tűnt el a fák között, bizonyára könnyedén utoléri, hogy megállíthassa.*
*Számos megválaszolatlan kérdés, s számos új megosztásra váró történet, mely talán mindenkiben felmerülhet, persze elsősorban Lyzben és Umonban, hiszen régen hallottak már egymásról. Azonban úgy látszik az idő nem lesz alkalmas sem az eltűnt stigmák, sem más egyéb megbeszélésére, hiszen Pycta és talán sokan mások számára is tiszteletteljes ceremónia következik, melyben a volt szerzetesnek is feladat adódik.*
- Utána beszélünk! *Mosolyog az elf homokszín hajú lányra sietségében. Csillogó tekintettel hallgatja Hanloren csendes és kissé oktató duruzsolását is, melyet egy pöttöm fiúcskának szán, ki tán szemében áhítattal figyel a fölé hajoló elf tanárra. Néhány momentum csak, Pycta határozott és elkötelezett beszéde, aztán már csak a fát tartja délceg tartással, kiegyenesedve, némi merengéssel tekintetében. A pillanatot csupán mások miatt éli meg, mások miatt érzi át, s mások miatt vesz részt benne. Döntésének egykoron következményei voltak, melyeket nem tud meghazudtolni, s képmutató sem akar lenni. Mindentől eltávolodott, jótól és rossztól, mégis mindkettő élénken él szívében és gondolataiban. A merengésből Han mozdulatai szakítják ki, amint kezével illeti a fát, s láthatóan magával ragadja a pillanat szentsége. A fohász néma, csak ajkak formálják halkan, de minden bizonnyal célba érhetnek oda, kiknek szánják, bár Umonnak erről nincsenek jó tapasztalatai. Nem vár derengést, nem vár fényeket, ahogyan felcsendülő muzsikát, vagy hirtelen támadó vihart sem. *
//Hanloren, Pycta//
*Figyelemmel tartja a történteket, tekintve, hogy rá a ceremónia nincs különösebb hatással, csendességével és mozdulatlanságával csupán tisztelettel adózik a pillanatnak. Pontosan ebből következően Han hirtelen mozdulatát Umon észleli, ha mások nem is, igaz csak tekintete, de a lányra szegeződik. Nem mozdul, bár a fa gyökereinek hantolásával már végeztek, nem kapott felhívást egyéb feladatra, s láthatóan a ceremónia még nem ért véget, bár, talán végéhez közeledik. Erre gondol, Hanloren hirtelen mozdulata kapcsán, de mikor a lány közeledik felé, immár kérdőn csillan meg szeme.*
- Tessék? *Sziszegi suttogva, zavartan körbefuttatva tekintetét a többieken, a vigyor gyanúsan ismerős, bár saját magát nem látta sosem, mégis mindig így képzelte el, de semmiféleképpen a lány részeként. Maga mellé engedett keze lassan szorul ökölbe, s arcán megfeszülnek az idegszálak, Hanloren talán érzi a feszülő felkart is, amint belé karol. Más esetben talán még örülne is a gesztusnak, talán maga is ölelne, de ez esetben nem.*
- Nem hiszem, hogy ez a megfelelő... *A fülét érintő lehelet langyos szele csapja meg, s a szinte huncut suttogás teljesen összezavarja.* Han... *Indulna el másik keze, miközben tekintetét ismét a többieken futtatja körbe, vajon hányan láthatják a mindenféleképpen zavarba ejtő jelenetet. Érzi a körmök szorítását, nem reagál rá, nem szisszen fel, fájdalomküszöbe magasabb, mint az átlag, s nem is akarja a lányt megszégyeníteni. Nincs is idő, Han máris indul, mit indul, kacéran nevetve szalad el, s a válla felett csábító pillantással a volt szerzetes nem tud mit kezdeni, nem érti.*
- Ez nem te vagy... *Suttogja halkan, miközben arcára árnyék vetül, szemei sötétbe hajlanak, de csak a sejtés az, mi táplálja. Pyctára pillant, s megpróbál feltűnésmentesen elindulni. Ha az elf férfi ránéz, fejével csupán az erdő felé távozó lány felé int, majd magára mutat.*
- Megoldom. Visszajövök. *Formálja némán ajka a szavakat, lehetőség szerint úgy, hogy az elf megértse. Mindenféleképpen várna visszajelzést, így tekintetét nem fordítja el Pyctáról, míg fél szemmel a lány irányát figyeli. Azonban van egy pillanat, mikor nem vár tovább, akár látták, akár nem, s a lány után indul. Hallótávból kiérve immár kiált is.*
- Han! Hanloren! Állj meg, mit csinálsz?! Beszéljünk! *Lépteit megnyújtja, s, ha kell futásnak ered. Ha még nem tűnt el a fák között, bizonyára könnyedén utoléri, hogy megállíthassa.*
5155. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-22 01:16:24
Üzenet elküldve: 2019-05-22 01:16:24
Rang: Játékos
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
//Hajnali ceremónia//
//Umon//
*Kinyitja szemét, érzi, sikerrel jártak. Az Úrnő meghallgatta az imát és Fénye most megtölti a fát. Szinte érzi, ahogy dobogva járja át a törzset, mint vér az ereket. Mély lélegzetet vesz, miközben ujjai lassan végigszánkáznak a fa törzsén, majd tenyere megállapodik rajta. Lépések hallatszanak, tán valaki közeledik a fához, hogy leróhassa tiszteletét az Úrnő előtt. Egyre hangosabban cseng fülében a kövön visszhangzó lépések visszhangja, ahogy betöltik a csarnokot...* ~Kövek? Csarnok?~
*Bamm! Csapódik hangosan valami, ő pedig hirtelen kapja le kezét a fáról, mintha csak égetné az érintése. A többiek valószínűleg épp eléggé el vannak foglalva ahhoz, hogy ennek a kis közjátéknak szemtanúi lehettek volna. Voltaképp úgy el van mindenki foglalva a fával, hogy valószínűleg rá sem hederít most senki. Lassan emelkedik fel a földről, óvatos mozdulattal söpörve hátra haját arcából. Derűs mosollyal fordul körbe, keresi meg azonnal Umont tekintetével és lép mellé hangtalan.*
-Ő hol van?
*Szélesedik a mosoly furcsa vigyorba, majd a férfi felé tesz egy lépést és belekarolva karjába hajol a füléhez.*
-Átok. Ő hol van most? Benned?
*Rebegi, szinte érintve ajkával a férfi fülcimpáját.*
-Meséld el, hogy mit tett.
*Suttogja izgatottan. Új számára az érzés és ez a hirtelen jött, különös tudásszomj csillapíthatlannak tűnik. Szinte belevájja körmeit a férfi karjába ahogy kapaszkodik belé, de mintha csak észbe kapna, engedi is el hamar. Nyelvével nedvesíti be ajkát, ahogy ellép a férfitől, majd hamar visszaköltözik arcára a régi mosoly.*
-Mindegy. Máskor. Mindjárt jövök, majd keress meg.
*Fordul körbe, még egy pillantást vetve a fa körül állókra, majd a válla felett boldogan Umonra nevet.
Siet. Az erdőbe, el a szemek elől. Azon túl pedig...*
//Umon//
*Kinyitja szemét, érzi, sikerrel jártak. Az Úrnő meghallgatta az imát és Fénye most megtölti a fát. Szinte érzi, ahogy dobogva járja át a törzset, mint vér az ereket. Mély lélegzetet vesz, miközben ujjai lassan végigszánkáznak a fa törzsén, majd tenyere megállapodik rajta. Lépések hallatszanak, tán valaki közeledik a fához, hogy leróhassa tiszteletét az Úrnő előtt. Egyre hangosabban cseng fülében a kövön visszhangzó lépések visszhangja, ahogy betöltik a csarnokot...* ~Kövek? Csarnok?~
*Bamm! Csapódik hangosan valami, ő pedig hirtelen kapja le kezét a fáról, mintha csak égetné az érintése. A többiek valószínűleg épp eléggé el vannak foglalva ahhoz, hogy ennek a kis közjátéknak szemtanúi lehettek volna. Voltaképp úgy el van mindenki foglalva a fával, hogy valószínűleg rá sem hederít most senki. Lassan emelkedik fel a földről, óvatos mozdulattal söpörve hátra haját arcából. Derűs mosollyal fordul körbe, keresi meg azonnal Umont tekintetével és lép mellé hangtalan.*
-Ő hol van?
*Szélesedik a mosoly furcsa vigyorba, majd a férfi felé tesz egy lépést és belekarolva karjába hajol a füléhez.*
-Átok. Ő hol van most? Benned?
*Rebegi, szinte érintve ajkával a férfi fülcimpáját.*
-Meséld el, hogy mit tett.
*Suttogja izgatottan. Új számára az érzés és ez a hirtelen jött, különös tudásszomj csillapíthatlannak tűnik. Szinte belevájja körmeit a férfi karjába ahogy kapaszkodik belé, de mintha csak észbe kapna, engedi is el hamar. Nyelvével nedvesíti be ajkát, ahogy ellép a férfitől, majd hamar visszaköltözik arcára a régi mosoly.*
-Mindegy. Máskor. Mindjárt jövök, majd keress meg.
*Fordul körbe, még egy pillantást vetve a fa körül állókra, majd a válla felett boldogan Umonra nevet.
Siet. Az erdőbe, el a szemek elől. Azon túl pedig...*
5154. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-20 20:39:02
Üzenet elküldve: 2019-05-20 20:39:02
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vieljana//
- Hogy Eeyr szerint-e, azt nem tudom, talán a sors akarta, hogy találkozzatok. *Válaszol halkan az erdőmélyi elf. Nem szeretne mindent a Fény Úrnőjének tulajdonítani, bár az irbisz esetében mindenképpen úgy hiszi, hogy a Fákban Lakó rendelte mellé. Bár ezen a vonalon elindulva meglehet, hogy Vieljana sorsát is így fonta össze Árnyék sorsával.
A tündér nem is tudja, hogy a csuhátlan csuhás mennyire egyetért vele. Az életük alakulása csupa apróságon múlik és mégis nagy dolgok kerekedhetnek ki belőle. Vannak meghatározó, mondhatni mérföldkőnek számító pontok, de közöttük, hite szerint, szabadon mozog a halandó. De hogy önmaga választotta-e vagy mérföldkőnek számít egy-egy megálló, az csak később derülhet ki.*
- Úgy gondolom, nem az számít, hogyan döntünk, hanem a döntés maga. *Kezd bele, miután Viel befejezte, hogy kifejtse saját meglátásait az apró fordulatokról az életben, amelyek később ki tudja, hova vezetnek.*
- Csak a döntés után derül ki, jól avagy rosszul döntöttünk-e. Mármint, úgy értem, bár nem tudatosan, de jól döntöttél, hogy aznap a városba mentél és megláttad, később megvetted Árnyékot. Talán nem is meglepetés volt, hanem tudattalan döntés. *Haloványan mosolyog a lányra. Mindig mindenkit meghallgatott, sosem fordult el senkitől, ha szava volt hozzá. Vieljana is ugyanúgy megérdemli a figyelmet bárkitől, így tőle is, annak ellenére is, hogy csak most találkoztak először.*
- Magam mögött hagytam a társaim. Egyedül indultam, mert úgy éreztem, nem mondhatok ellen a hívásnak. *Vallja be lesütött szemekkel. Még mindig bánja, hogy akkor otthagyta a küldetésre induló vadvédieket. De nem tehetett a hívás ellen.
A csuhátlan csuhás Vieljanába fojtja a szót, amikor megmutatja neki a fekete rajzolatot a mellkasán, amely a bőrébe égett a templomi történések alatt, pedig érdekelné, mi történt a tündér fehér szemével.
Kiderül, Viel sem tudja, miféle jelek lehetnek, Eeyr jelképe valóban a nap, de kétségtelen, hogy a Fény Istennőjének jele, hisz a templomi események alatt szerezte.*
- Volt idő, amikor azt hittem, az Erdő Szíve és Eeyr két külön istenség, de a templomban kiderült, hogy egyek. A templom oltárának felszabadítása lett a küldetésem, akkor szereztem a jeleket is. Azóta tudom, hogy egylényegűek. *Magyarázza, miért gondolja és hiszi már, hogy a Fákban Lakó és a Fény Istennője egy entitás.
A tündér nevének magyarázatát érdeklődve hallgatja.*
- Kapocs? *Visszhangozza alig hallhatóan.*
- Az a baj, minél több választ kapok, kétszer annyi kérdést mellé. *Mosolyodik el szomorúan. Bár beletörődött sorsába, mégis szeretné tudni a válaszokat, hogy halandó lelke megnyugodjon.*
- Ez is alátámasztja a hitemet, hogy Ők egyek. Inkább Eeyr hívei voltak, mint az Erdő Szívéé. *Mondja elgondolkodva.*
- Rajtam kívül Quantall, egy mélységi mágus, Natalayda, egy városi nő, Xotara, ő is sötételf, az egykori Vadvéd lakója és Hanloren Duunelar, Eeyr papnője. Ők voltak a társaim a templomi csatában és persze Arenih atya, a templom főpapja, de rajta nem láttam jeleket. *Sorolja fel azokat, akikről biztosan tudja, hogy jelet kaptak.*
- Azt mondtad, Holdezüstnek hívnak, hogy azért kaptad a neved, mert te vagy a kapocs ég és föld között. *Ismétli meg, amit korábban hallott a tündértől.*
- Nem érezted úgy olykor, hogy tenned kell valamit? Valami számodra ismeretlen eredetűt, amelyre nem találsz választ, amely igazolja a neved? *Kérdi élénkebben. Ő maga épp ilyen megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy mennie, tennie kell. Reméli, a válaszból ki tud deríteni valamit, ami kapcsolatban lehet e világi szerepével és terheivel.*
//Vieljana//
- Hogy Eeyr szerint-e, azt nem tudom, talán a sors akarta, hogy találkozzatok. *Válaszol halkan az erdőmélyi elf. Nem szeretne mindent a Fény Úrnőjének tulajdonítani, bár az irbisz esetében mindenképpen úgy hiszi, hogy a Fákban Lakó rendelte mellé. Bár ezen a vonalon elindulva meglehet, hogy Vieljana sorsát is így fonta össze Árnyék sorsával.
A tündér nem is tudja, hogy a csuhátlan csuhás mennyire egyetért vele. Az életük alakulása csupa apróságon múlik és mégis nagy dolgok kerekedhetnek ki belőle. Vannak meghatározó, mondhatni mérföldkőnek számító pontok, de közöttük, hite szerint, szabadon mozog a halandó. De hogy önmaga választotta-e vagy mérföldkőnek számít egy-egy megálló, az csak később derülhet ki.*
- Úgy gondolom, nem az számít, hogyan döntünk, hanem a döntés maga. *Kezd bele, miután Viel befejezte, hogy kifejtse saját meglátásait az apró fordulatokról az életben, amelyek később ki tudja, hova vezetnek.*
- Csak a döntés után derül ki, jól avagy rosszul döntöttünk-e. Mármint, úgy értem, bár nem tudatosan, de jól döntöttél, hogy aznap a városba mentél és megláttad, később megvetted Árnyékot. Talán nem is meglepetés volt, hanem tudattalan döntés. *Haloványan mosolyog a lányra. Mindig mindenkit meghallgatott, sosem fordult el senkitől, ha szava volt hozzá. Vieljana is ugyanúgy megérdemli a figyelmet bárkitől, így tőle is, annak ellenére is, hogy csak most találkoztak először.*
- Magam mögött hagytam a társaim. Egyedül indultam, mert úgy éreztem, nem mondhatok ellen a hívásnak. *Vallja be lesütött szemekkel. Még mindig bánja, hogy akkor otthagyta a küldetésre induló vadvédieket. De nem tehetett a hívás ellen.
A csuhátlan csuhás Vieljanába fojtja a szót, amikor megmutatja neki a fekete rajzolatot a mellkasán, amely a bőrébe égett a templomi történések alatt, pedig érdekelné, mi történt a tündér fehér szemével.
Kiderül, Viel sem tudja, miféle jelek lehetnek, Eeyr jelképe valóban a nap, de kétségtelen, hogy a Fény Istennőjének jele, hisz a templomi események alatt szerezte.*
- Volt idő, amikor azt hittem, az Erdő Szíve és Eeyr két külön istenség, de a templomban kiderült, hogy egyek. A templom oltárának felszabadítása lett a küldetésem, akkor szereztem a jeleket is. Azóta tudom, hogy egylényegűek. *Magyarázza, miért gondolja és hiszi már, hogy a Fákban Lakó és a Fény Istennője egy entitás.
A tündér nevének magyarázatát érdeklődve hallgatja.*
- Kapocs? *Visszhangozza alig hallhatóan.*
- Az a baj, minél több választ kapok, kétszer annyi kérdést mellé. *Mosolyodik el szomorúan. Bár beletörődött sorsába, mégis szeretné tudni a válaszokat, hogy halandó lelke megnyugodjon.*
- Ez is alátámasztja a hitemet, hogy Ők egyek. Inkább Eeyr hívei voltak, mint az Erdő Szívéé. *Mondja elgondolkodva.*
- Rajtam kívül Quantall, egy mélységi mágus, Natalayda, egy városi nő, Xotara, ő is sötételf, az egykori Vadvéd lakója és Hanloren Duunelar, Eeyr papnője. Ők voltak a társaim a templomi csatában és persze Arenih atya, a templom főpapja, de rajta nem láttam jeleket. *Sorolja fel azokat, akikről biztosan tudja, hogy jelet kaptak.*
- Azt mondtad, Holdezüstnek hívnak, hogy azért kaptad a neved, mert te vagy a kapocs ég és föld között. *Ismétli meg, amit korábban hallott a tündértől.*
- Nem érezted úgy olykor, hogy tenned kell valamit? Valami számodra ismeretlen eredetűt, amelyre nem találsz választ, amely igazolja a neved? *Kérdi élénkebben. Ő maga épp ilyen megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy mennie, tennie kell. Reméli, a válaszból ki tud deríteni valamit, ami kapcsolatban lehet e világi szerepével és terheivel.*
5153. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-20 19:22:32
Üzenet elküldve: 2019-05-20 19:22:32
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 0
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 0
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
-Á, hát megint itt vagyunk Zank. Ugye milyen kellemes és békés? Mi? Hogy éhes vagy?
*Beszélget félig magával, és félig hű barátjával, bár nem épp bőbeszédű, de megérti amit mondd neki. Általában, az egyszerűbb dolgokat.*
-Igen igen én is. Hozhatnál valami ebédet. Menj!
*Valláról a karjára veszi, majd egy óvatos mozdulattal elreppenti a madarat. Nem sokkal később egy hallal a karmában tér vissza, amit jóízűen el is fogyasztanak, nyersen. Szín tiszta fehérje, nincs szükség főzésre vagy sütésre. Persze finomabb lenne úgy, de Salkrym kinőtt már abból a korból, hogy ilyenekkel foglalkozzon. Funkció a forma felett, ő legalábbis így vallja.*
-Köszönöm, barátom. Jó társam vagy hallod-e. Na akkor mehetünk is tovább a város felé. Nézd milyen szép földek vannak itt. Békés és nyugodt. Ha túl öregek leszünk a kalandozáshoz, majd keresek neked egy nagy tölgyfát.
*Elneveti magát, nem zavarja, hogy "magában" beszél. Mindig így szokta, ha nincs éppen társa az utazásban. Egyáltalán nem foglalkozik vele, hogy ez kívülről akár őrültségnek is tűnhet, vagy kinevetik, vagy bármi ilyesmi. Artheniortól nem messze jár, látván a célt megszaporázza lépteit, hogy még időben odaérjen, mielőtt lemegy a nap.*
A hozzászólás írója (Salkrym Fitzergal'd) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2019.05.20 19:23:54
*Beszélget félig magával, és félig hű barátjával, bár nem épp bőbeszédű, de megérti amit mondd neki. Általában, az egyszerűbb dolgokat.*
-Igen igen én is. Hozhatnál valami ebédet. Menj!
*Valláról a karjára veszi, majd egy óvatos mozdulattal elreppenti a madarat. Nem sokkal később egy hallal a karmában tér vissza, amit jóízűen el is fogyasztanak, nyersen. Szín tiszta fehérje, nincs szükség főzésre vagy sütésre. Persze finomabb lenne úgy, de Salkrym kinőtt már abból a korból, hogy ilyenekkel foglalkozzon. Funkció a forma felett, ő legalábbis így vallja.*
-Köszönöm, barátom. Jó társam vagy hallod-e. Na akkor mehetünk is tovább a város felé. Nézd milyen szép földek vannak itt. Békés és nyugodt. Ha túl öregek leszünk a kalandozáshoz, majd keresek neked egy nagy tölgyfát.
*Elneveti magát, nem zavarja, hogy "magában" beszél. Mindig így szokta, ha nincs éppen társa az utazásban. Egyáltalán nem foglalkozik vele, hogy ez kívülről akár őrültségnek is tűnhet, vagy kinevetik, vagy bármi ilyesmi. Artheniortól nem messze jár, látván a célt megszaporázza lépteit, hogy még időben odaérjen, mielőtt lemegy a nap.*
A hozzászólás írója (Salkrym Fitzergal'd) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2019.05.20 19:23:54
5152. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-20 18:35:30
Üzenet elküldve: 2019-05-20 18:35:30
Rang: Játékos
IC üzenetek: 219
OOC üzenetek: 30
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 219
OOC üzenetek: 30
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Pycta//
- Gondolod, hogy Eeyr szerint Árnyék és én össze kell, hogy tartozzunk? *Viel lelkesedve pillant a nagy, fekete állatra, aki a fűben hever, és bár buci fejét ebből a szögből éppen nem látja, mintha úgy tűnne, hogy még a nagy izgalmak ellenére is kezd megnyugodni, sőt elálmosodni. Hosszú, lassú lélegzetvételeiből a lány legalább is arra következtet, hogy kissé már az álomvilágban jár, de nem bánja a dolgot, hosszú volt a nap, és sokat utaztak idáig, Árnyéknak pedig bőven akadt dolga, hiszen a lánynak elég volt egy helyben ülnie, de a robusztus állatnak kellett idáig cipelnie a hátán. Már nem fél Pyctától sem – ha az elf bántani akarná, már annyiszor megtehette volna.*
- Milyen különös, annyira éreztem, hogy van valami dolgom a városban aznap, mikor megvettem őt. Ki tudja? Lehet, hogy egy hat múlva már ott sem lett volna, és mi nem találkozunk. *Töpreng el, megsimogatva a puha bundát, és mintegy reagál a Pyctával közös találkozásukra is.* Most semmi sem lenne ugyanolyan, pedig ez csupán egy aprócska fordulat, ami bármelyik ember, elf, tündér életében bekövetkezhet. Talán ez teszi ilyen különlegessé ezt a furcsa világot, a sok-sok meglepetés.
*Viel kicsit zavarba is jön tőle, hogy Pycta ekkora figyelmet szentel szavainak, pedig ez ritka eset. Életében igazán kevés olyan személlyel találkozott, akit érdekelt is a mondanivalója, aki komolyan is vette, és nem csupán gúnyolódott vele, vagy merő tapintatból hallgatta végig. Ezek a rendkívüli barátságok mindig nagyon értékesek voltak a számára, de az elf egészen idegen, még sosem találkoztak, így őt magát is meglepi, hogy meghallgatja a véleményét. Szerényen mosolyog a férfi válaszára.*
- Az is lehet, hogy te magad szereted Eeyrt, ezért teszed, amit szerinted kíván. És gondolom, szereted a társaidat is, jót akarsz nekik. Szerintem ez elég, hogy valakivel csodálatos, mondhatni, megmagyarázhatatlan dolgok történjenek. Az én szemem is ilyen: nem látok rá, és… *Viel mondata elakad, és mielőtt kiderülne, mi van fehér szemével, Pycta furcsa mozdulatokat tesz. Mielőtt még a lány meglepődne rajta, hogy vetkőzni kezd, szinte azonnal arra lesz figyelmes, hogy valamilyen mintázat húzódik a mellkasán, ott, ahol a lány az imént megérintette. Úgy tűnik, elmondható, hogy akaratlanul is rátapintott a furcsaságra. Közelebb hajol, álmélkodva eltátja a száját.* Hű! *Bukik ki belőle az első dolog, ami eszébe jut. A látvány egyszerre gyönyörű és félelmetes, csodálkozására még Árnyék is felkapja a fejét, és fektében tekintetét talán valami véletlen folytán, talán okkal, de szintén a Pycta mellkasán húzódó mintára szegezi, amíg a férfi el nem rejti azt.*
- Még soha nem láttam ehhez foghatót. *Vallja be a lány őszintén.* Soha nem láttam még olyat, hogy Eeyr megjelölt volna valakit. Az ő jelképe a hét sugarú nap, legalább is nálunk. Egy madár… Talán annyival tudnám magyarázni, hogy ő az egyetlen olyan lény, aki felér a holdak és a nap magasába, és megfürödhet a fényben. De ez csupán a népem gondolkodása, nem biztos, hogy igaz. *Tárja szét karjait tanácstalanul.* Engem ezért hívnak Holdezüstnek – azt mondják, én vagyok a fénynyaláb, a kapocs az ég és a föld között. *Ezt amolyan tényként közli, nem felvágásból, sőt hangjából még bizonytalanságot is ki lehet hallani.* Nem tudom, ez segít-e.
- Kik kaptak még ilyen jelet? Ők is Eeyr… Vagyis az Erdő Szívének hívei? *Kérdezi, hátha ezzel talán közelebb kerülnek a magyarázathoz. Ha valóban a Fény Úrnője ajándékozta meg Pyctát ezzel a jellel, akkor igazán különleges feladatot szánt neki, ebben a lány egészen biztos. Az ilyesmi nagy ajándék – és bizony nagy teher.*
//Pycta//
- Gondolod, hogy Eeyr szerint Árnyék és én össze kell, hogy tartozzunk? *Viel lelkesedve pillant a nagy, fekete állatra, aki a fűben hever, és bár buci fejét ebből a szögből éppen nem látja, mintha úgy tűnne, hogy még a nagy izgalmak ellenére is kezd megnyugodni, sőt elálmosodni. Hosszú, lassú lélegzetvételeiből a lány legalább is arra következtet, hogy kissé már az álomvilágban jár, de nem bánja a dolgot, hosszú volt a nap, és sokat utaztak idáig, Árnyéknak pedig bőven akadt dolga, hiszen a lánynak elég volt egy helyben ülnie, de a robusztus állatnak kellett idáig cipelnie a hátán. Már nem fél Pyctától sem – ha az elf bántani akarná, már annyiszor megtehette volna.*
- Milyen különös, annyira éreztem, hogy van valami dolgom a városban aznap, mikor megvettem őt. Ki tudja? Lehet, hogy egy hat múlva már ott sem lett volna, és mi nem találkozunk. *Töpreng el, megsimogatva a puha bundát, és mintegy reagál a Pyctával közös találkozásukra is.* Most semmi sem lenne ugyanolyan, pedig ez csupán egy aprócska fordulat, ami bármelyik ember, elf, tündér életében bekövetkezhet. Talán ez teszi ilyen különlegessé ezt a furcsa világot, a sok-sok meglepetés.
*Viel kicsit zavarba is jön tőle, hogy Pycta ekkora figyelmet szentel szavainak, pedig ez ritka eset. Életében igazán kevés olyan személlyel találkozott, akit érdekelt is a mondanivalója, aki komolyan is vette, és nem csupán gúnyolódott vele, vagy merő tapintatból hallgatta végig. Ezek a rendkívüli barátságok mindig nagyon értékesek voltak a számára, de az elf egészen idegen, még sosem találkoztak, így őt magát is meglepi, hogy meghallgatja a véleményét. Szerényen mosolyog a férfi válaszára.*
- Az is lehet, hogy te magad szereted Eeyrt, ezért teszed, amit szerinted kíván. És gondolom, szereted a társaidat is, jót akarsz nekik. Szerintem ez elég, hogy valakivel csodálatos, mondhatni, megmagyarázhatatlan dolgok történjenek. Az én szemem is ilyen: nem látok rá, és… *Viel mondata elakad, és mielőtt kiderülne, mi van fehér szemével, Pycta furcsa mozdulatokat tesz. Mielőtt még a lány meglepődne rajta, hogy vetkőzni kezd, szinte azonnal arra lesz figyelmes, hogy valamilyen mintázat húzódik a mellkasán, ott, ahol a lány az imént megérintette. Úgy tűnik, elmondható, hogy akaratlanul is rátapintott a furcsaságra. Közelebb hajol, álmélkodva eltátja a száját.* Hű! *Bukik ki belőle az első dolog, ami eszébe jut. A látvány egyszerre gyönyörű és félelmetes, csodálkozására még Árnyék is felkapja a fejét, és fektében tekintetét talán valami véletlen folytán, talán okkal, de szintén a Pycta mellkasán húzódó mintára szegezi, amíg a férfi el nem rejti azt.*
- Még soha nem láttam ehhez foghatót. *Vallja be a lány őszintén.* Soha nem láttam még olyat, hogy Eeyr megjelölt volna valakit. Az ő jelképe a hét sugarú nap, legalább is nálunk. Egy madár… Talán annyival tudnám magyarázni, hogy ő az egyetlen olyan lény, aki felér a holdak és a nap magasába, és megfürödhet a fényben. De ez csupán a népem gondolkodása, nem biztos, hogy igaz. *Tárja szét karjait tanácstalanul.* Engem ezért hívnak Holdezüstnek – azt mondják, én vagyok a fénynyaláb, a kapocs az ég és a föld között. *Ezt amolyan tényként közli, nem felvágásból, sőt hangjából még bizonytalanságot is ki lehet hallani.* Nem tudom, ez segít-e.
- Kik kaptak még ilyen jelet? Ők is Eeyr… Vagyis az Erdő Szívének hívei? *Kérdezi, hátha ezzel talán közelebb kerülnek a magyarázathoz. Ha valóban a Fény Úrnője ajándékozta meg Pyctát ezzel a jellel, akkor igazán különleges feladatot szánt neki, ebben a lány egészen biztos. Az ilyesmi nagy ajándék – és bizony nagy teher.*
5151. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-20 15:14:13
Üzenet elküldve: 2019-05-20 15:14:13
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Hajnali ceremónia//
//Áldozat 7/2//
*A szertartás megkezdődik, az erdőmélyi elf megpróbál röviden beszélni, s amint végzett, hozzáláthatnak az elültetéshez, míg Hanloren elmondja a fohászt, mellyel oltárrá szentelik a fát.
Társai mind köré gyűlnek, hogy együtt helyezzék újra földbe a fát és közösen imádkozzanak az Erdő Szívéhez, Eeyrhez, hogy nyissa fénytől ragyogó szemét rájuk.
Hajnal van. A legkedvesebb időszak a Fákban Lakónak és a Fény Istennőjének. Az újrakezdés, az új nap, a múltat feledő napszak. A fák lombja fölé kúszik nap, éltető napsugaraival világítva meg a folyóparton tevékenykedő társaságot, a falu minden lakóját.
Ott vannak mind, kik fontosak számára, Lyzendra, Umon, Hanloren és a régi-új társak Jayzion és Monsotor is. Mind bizonyították, hogy helyük van a közösségben, mind a maguk módján megharcolt az Erdő Szívéért.
Míg ők a fát tartják és Hanloren a fohászt mondja, addig pár elf és más fajú falusi betemetik a gyökereket, hogy a fa visszakerülhessen újra az erdő földjébe. A páncélos csuhás ezután sem engedi el a fát, míg a felszentelés tart, ő is tartja a fát, minden idegszálával arra koncentrál, hogy sikerüljön az oltárszentelés.
Közben pedig magában fohászkodik, hogy adjon neki az Erdő Szíve Fényt, hogy maga is megerősíthesse később az oltárt a saját hitének erejével.*
//Áldozat 7/2//
*A szertartás megkezdődik, az erdőmélyi elf megpróbál röviden beszélni, s amint végzett, hozzáláthatnak az elültetéshez, míg Hanloren elmondja a fohászt, mellyel oltárrá szentelik a fát.
Társai mind köré gyűlnek, hogy együtt helyezzék újra földbe a fát és közösen imádkozzanak az Erdő Szívéhez, Eeyrhez, hogy nyissa fénytől ragyogó szemét rájuk.
Hajnal van. A legkedvesebb időszak a Fákban Lakónak és a Fény Istennőjének. Az újrakezdés, az új nap, a múltat feledő napszak. A fák lombja fölé kúszik nap, éltető napsugaraival világítva meg a folyóparton tevékenykedő társaságot, a falu minden lakóját.
Ott vannak mind, kik fontosak számára, Lyzendra, Umon, Hanloren és a régi-új társak Jayzion és Monsotor is. Mind bizonyították, hogy helyük van a közösségben, mind a maguk módján megharcolt az Erdő Szívéért.
Míg ők a fát tartják és Hanloren a fohászt mondja, addig pár elf és más fajú falusi betemetik a gyökereket, hogy a fa visszakerülhessen újra az erdő földjébe. A páncélos csuhás ezután sem engedi el a fát, míg a felszentelés tart, ő is tartja a fát, minden idegszálával arra koncentrál, hogy sikerüljön az oltárszentelés.
Közben pedig magában fohászkodik, hogy adjon neki az Erdő Szíve Fényt, hogy maga is megerősíthesse később az oltárt a saját hitének erejével.*
5150. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-20 00:47:26
Üzenet elküldve: 2019-05-20 00:47:26
Rang: Játékos
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
//Hajnali ceremónia//
//A táborban//
*Némán követi Pyctát, mikor az szólítja, most, hogy Umon megszabadította a ruháskosártól, maga előtt összekulcsolt kezekkel bandukol csendesen. Csak akkor mosolyodik el, mikor egy apró kéz az övéért nyúl, ő pedig engedi, hogy tenyerébe csússzon.
Egy árva fiú, Rulhian, ki a menethez csapódik sok másik elfel együtt.*
-Az Erdő Szent Fájához megyünk.
*Suttogja közelebb hajolva a fiúcskához.*
-Mostantól a Te feladatod is megvédeni a fát. Ugyanis az Úrnő Fénye fog ragyogni belőle, nekünk pedig őriznünk kell a Fényét.
*Lépkednek tovább az elf mögött, majd mikor a gödörhöz érnek, elengedi Rulhian kezét.*
-Na menj. És ki ne merj megint menni az erdőbe egyedül!
*Szól halkan a fiú után és mosolyodik el szélesen, ahogy az apró elf eltűnik az emberek között. Ismét összekulcsolja maga előtt a kezeit és Pycta szavaira fókuszál. Szépen beszél az elf és annyit, amennyit talán még sosem hallott a férfi szájából.
Némán figyeli, ahogy társai óvatosan, nagy gonddal nekilátnak betemetni a fát, majd mikor már olybá tűnik, mintha a fa mindig is ott állt volna, hátralépnek.
A nap első sugarai izzanak már a horizonton, ahogy a fa elé lép. Óvatosan végigsimítja ujjaival a törzset, majd letérdelve jobbját egy éppen csak a földből kilátszó gyökérre helyezi. Pyctának igaza van, sikerülni fog, hiszen sikerülnie kell. Behunyja szemeit, ajkai szinte némán formálják a szavakat, melyek legutóbb a Templomban hagyták el száját.*
A varázsló fertály órás imádkozást tart egy korábban felépített oltár előtt, melynek hatására az oltár az ima végétől 1. szintű fény oltárának számít, vagy ha már létező oltár volt, a szintje növekszik eggyel. Az imádkozás alatt a karakter felhasznál annyi fény pontot, ahányas szintű lesz az oltár az ima után, ezek nélkül a varázslat hatástalan.
//A táborban//
*Némán követi Pyctát, mikor az szólítja, most, hogy Umon megszabadította a ruháskosártól, maga előtt összekulcsolt kezekkel bandukol csendesen. Csak akkor mosolyodik el, mikor egy apró kéz az övéért nyúl, ő pedig engedi, hogy tenyerébe csússzon.
Egy árva fiú, Rulhian, ki a menethez csapódik sok másik elfel együtt.*
-Az Erdő Szent Fájához megyünk.
*Suttogja közelebb hajolva a fiúcskához.*
-Mostantól a Te feladatod is megvédeni a fát. Ugyanis az Úrnő Fénye fog ragyogni belőle, nekünk pedig őriznünk kell a Fényét.
*Lépkednek tovább az elf mögött, majd mikor a gödörhöz érnek, elengedi Rulhian kezét.*
-Na menj. És ki ne merj megint menni az erdőbe egyedül!
*Szól halkan a fiú után és mosolyodik el szélesen, ahogy az apró elf eltűnik az emberek között. Ismét összekulcsolja maga előtt a kezeit és Pycta szavaira fókuszál. Szépen beszél az elf és annyit, amennyit talán még sosem hallott a férfi szájából.
Némán figyeli, ahogy társai óvatosan, nagy gonddal nekilátnak betemetni a fát, majd mikor már olybá tűnik, mintha a fa mindig is ott állt volna, hátralépnek.
A nap első sugarai izzanak már a horizonton, ahogy a fa elé lép. Óvatosan végigsimítja ujjaival a törzset, majd letérdelve jobbját egy éppen csak a földből kilátszó gyökérre helyezi. Pyctának igaza van, sikerülni fog, hiszen sikerülnie kell. Behunyja szemeit, ajkai szinte némán formálják a szavakat, melyek legutóbb a Templomban hagyták el száját.*
A varázsló fertály órás imádkozást tart egy korábban felépített oltár előtt, melynek hatására az oltár az ima végétől 1. szintű fény oltárának számít, vagy ha már létező oltár volt, a szintje növekszik eggyel. Az imádkozás alatt a karakter felhasznál annyi fény pontot, ahányas szintű lesz az oltár az ima után, ezek nélkül a varázslat hatástalan.
5149. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-19 23:33:05
Üzenet elküldve: 2019-05-19 23:33:05
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vieljana//
*Ha a tündér kicsit jobban ismerné az erdőmélyi elfet, tudná, hányszor rásütötték már társai a naiv bélyeget. Mennyiszer felrótták neki, hogy nyíltan és barátságosan fordult mindenki felé, ki Vadvéd kapuja elé tévedt. Mindig hitte, hogy aki megtalálta az erődöt, az okkal és céllal volt ott és megérdemelte a bizalmat a részéről. Többször lett igaza, mint tévedett, de ez sem védte meg attól, hogy hiszékenynek mondják.
Megérti Vieljana megszeppentségét, hisz az irbisz, erdőmélye csúcsragadozója valóban nem egy házi macska, amely dorombolva simul bárki lábához. Egy valódi nagymacska, igazi vadász, akitől retteghet bármelyik erdőjáró, ki betéved Erdőmélye vadonjába. Xauzur, mintha értené, hogy róla van szó, felemeli a fejét, sárgás tekintetét végigfuttatja a csuhátlan csuháson, a tündéren, majd visszafekszik.*
- Kérnélek is, hogy ne tedd. *Mosolyodik el haloványan az elf a lány kijelentésére.
Érdeklődő tekintettel hallgatja Árnyék történetét megismerkedésükről és teljesen egyet tud érteni a hallottakkal.*
- Biztosan tudom, hogy létezik ilyesmi kapcsolat tündér és állat között, ahogy létezik köztem és Xauzur között. *Válaszol alig látható mosollyal ajkai sarkában.*
- Ám magyarázattal nem tudok szolgálni, azt gondolom, ez felettünk áll. Vannak dolgok, amelyekre nem létezik magyarázat és talán nem is kell megmagyaráznunk. *Teszi hozzá kissé elhalkulva. Valahogy így érzi magáról is. Nem keres válaszokat és magyarázatot, de a halandó lélek ösztöneit nem tudja ő sem levetkőzni, mástól várná talán, hogy választ kapjon.
Vieljana nem bántotta meg egyetlen szavával sem az erdőmélyi elfet, egyszerűen csak az emlékek rohamát tűri halkan, csendben, mielőtt elmesélné történetét, mely idáig vezette. Sosem illetné váddal az Erdő Szívét, s rajta keresztül így Eeyrt sem, de a kérdés már régóta ott motoszkál benne, a koponyája mögött.
Ahogy Viel beszélni kezd, lassan emeli fel lombzöld tekintetét a tündérre, minden figyelmével a válaszra koncentrál, hátha felderül előtte az igazság. A tündér tekintetéből hasonló hitet és fanatizmust olvas ki, melyet maga is érez, jó hallani és látni, hogy vannak még hozzá hasonlók, akkor is, ha ők nem ököllel és acéllal vívják csatáikat.
"...önző. Értünk." - a szavak megragadják a figyelmét, de nem hozzák el a feloldozást, csak közelebb viszik hozzá. Sok van abban, amit Vieljanától hall. Mindig eszközként tekintett magára, a Fákban Lakó lesújtó ökleként, amely olyankor száll harcba, amikor az erdő és a fény nem képes azonnal reagálni a halandó világ történéseire.
Sajnos nem tudja viszonozni a nevetést, komor marad és tovább figyel a válaszra. Érti, mit szeretne neki mondani a tündér, de valahogy nem érzi valóságosnak. Nem érezte magában az erőt, hogy ellentmondjon a hívásnak, a felszólításnak, hogy küldetésbe kell mennie. Xauzur is másképpen viselkedett, parancsolója és ítélője volt akkor az Erdő Szíve.
Amikor Vieljana felé mozdul, nem ijed meg, sem az érintéstől, sem attól, amit mond, de a tündér nem is tudhatja, hogy az ing szövete alatt a fekete vonalak bújnak meg, amelyek abban a küldetésben kerültek a testére valahogyan és az a rajzolat segítette őket győzelemre az Árnyakkal szemben.
Miután Viel befejezte a választ, pár szívdobbanásnyi ideig hallgat, csak azután szólal meg halkan.*
- Ha Eeyr fénye lakik a szívünkben és a szívünk parancsolja, hogy miként cselekedjünk, akkor lehet, hogy mégis ő parancsolta, hogy útra keljek. *Nem ellent szeretne mondani a tündér szavainak, csak magában foglalja össze az elhangzottakat, értelmet keresve nekik saját tapasztalatai alapján.*
- Az erdőszéli tisztáson tértem magamhoz, azaz, azt hiszem, akkor nyertem vissza teljesen az akaratom és ezt találtam magamon. *Mondja, ahogy szétnyitja ingét zavart mozdulatokkal. Vieljana tekintete előtt pedig megjelenik az erdőmélyi elf mellkasa, azon pedig a fekete rajzolat, mely beteríti egész mellkasát, szárnyak kúsznak fel a vállaira, hogy kitárt szárnyú madarat alkossanak.*
- Mind, kik ott voltunk kaptunk hasonlót, más-más helyen a testünkön, de mind madarat formáz. *Kis ideig figyelheti csak meg a tündér az alakot, aztán a csuhátlan csuhás újra összefogja magán az inget.*
- Láttál már hasonlót valahol? Eeyrnek vannak hasonló ábrázolásai? *Kérdi félve. Talán a választól fél, talán a kérdés ijeszti meg.
Nem tud a pogácsához nyúlni, bár valóban finom, most képtelen volna egyetlen falatot is lenyelni.*
//Vieljana//
*Ha a tündér kicsit jobban ismerné az erdőmélyi elfet, tudná, hányszor rásütötték már társai a naiv bélyeget. Mennyiszer felrótták neki, hogy nyíltan és barátságosan fordult mindenki felé, ki Vadvéd kapuja elé tévedt. Mindig hitte, hogy aki megtalálta az erődöt, az okkal és céllal volt ott és megérdemelte a bizalmat a részéről. Többször lett igaza, mint tévedett, de ez sem védte meg attól, hogy hiszékenynek mondják.
Megérti Vieljana megszeppentségét, hisz az irbisz, erdőmélye csúcsragadozója valóban nem egy házi macska, amely dorombolva simul bárki lábához. Egy valódi nagymacska, igazi vadász, akitől retteghet bármelyik erdőjáró, ki betéved Erdőmélye vadonjába. Xauzur, mintha értené, hogy róla van szó, felemeli a fejét, sárgás tekintetét végigfuttatja a csuhátlan csuháson, a tündéren, majd visszafekszik.*
- Kérnélek is, hogy ne tedd. *Mosolyodik el haloványan az elf a lány kijelentésére.
Érdeklődő tekintettel hallgatja Árnyék történetét megismerkedésükről és teljesen egyet tud érteni a hallottakkal.*
- Biztosan tudom, hogy létezik ilyesmi kapcsolat tündér és állat között, ahogy létezik köztem és Xauzur között. *Válaszol alig látható mosollyal ajkai sarkában.*
- Ám magyarázattal nem tudok szolgálni, azt gondolom, ez felettünk áll. Vannak dolgok, amelyekre nem létezik magyarázat és talán nem is kell megmagyaráznunk. *Teszi hozzá kissé elhalkulva. Valahogy így érzi magáról is. Nem keres válaszokat és magyarázatot, de a halandó lélek ösztöneit nem tudja ő sem levetkőzni, mástól várná talán, hogy választ kapjon.
Vieljana nem bántotta meg egyetlen szavával sem az erdőmélyi elfet, egyszerűen csak az emlékek rohamát tűri halkan, csendben, mielőtt elmesélné történetét, mely idáig vezette. Sosem illetné váddal az Erdő Szívét, s rajta keresztül így Eeyrt sem, de a kérdés már régóta ott motoszkál benne, a koponyája mögött.
Ahogy Viel beszélni kezd, lassan emeli fel lombzöld tekintetét a tündérre, minden figyelmével a válaszra koncentrál, hátha felderül előtte az igazság. A tündér tekintetéből hasonló hitet és fanatizmust olvas ki, melyet maga is érez, jó hallani és látni, hogy vannak még hozzá hasonlók, akkor is, ha ők nem ököllel és acéllal vívják csatáikat.
"...önző. Értünk." - a szavak megragadják a figyelmét, de nem hozzák el a feloldozást, csak közelebb viszik hozzá. Sok van abban, amit Vieljanától hall. Mindig eszközként tekintett magára, a Fákban Lakó lesújtó ökleként, amely olyankor száll harcba, amikor az erdő és a fény nem képes azonnal reagálni a halandó világ történéseire.
Sajnos nem tudja viszonozni a nevetést, komor marad és tovább figyel a válaszra. Érti, mit szeretne neki mondani a tündér, de valahogy nem érzi valóságosnak. Nem érezte magában az erőt, hogy ellentmondjon a hívásnak, a felszólításnak, hogy küldetésbe kell mennie. Xauzur is másképpen viselkedett, parancsolója és ítélője volt akkor az Erdő Szíve.
Amikor Vieljana felé mozdul, nem ijed meg, sem az érintéstől, sem attól, amit mond, de a tündér nem is tudhatja, hogy az ing szövete alatt a fekete vonalak bújnak meg, amelyek abban a küldetésben kerültek a testére valahogyan és az a rajzolat segítette őket győzelemre az Árnyakkal szemben.
Miután Viel befejezte a választ, pár szívdobbanásnyi ideig hallgat, csak azután szólal meg halkan.*
- Ha Eeyr fénye lakik a szívünkben és a szívünk parancsolja, hogy miként cselekedjünk, akkor lehet, hogy mégis ő parancsolta, hogy útra keljek. *Nem ellent szeretne mondani a tündér szavainak, csak magában foglalja össze az elhangzottakat, értelmet keresve nekik saját tapasztalatai alapján.*
- Az erdőszéli tisztáson tértem magamhoz, azaz, azt hiszem, akkor nyertem vissza teljesen az akaratom és ezt találtam magamon. *Mondja, ahogy szétnyitja ingét zavart mozdulatokkal. Vieljana tekintete előtt pedig megjelenik az erdőmélyi elf mellkasa, azon pedig a fekete rajzolat, mely beteríti egész mellkasát, szárnyak kúsznak fel a vállaira, hogy kitárt szárnyú madarat alkossanak.*
- Mind, kik ott voltunk kaptunk hasonlót, más-más helyen a testünkön, de mind madarat formáz. *Kis ideig figyelheti csak meg a tündér az alakot, aztán a csuhátlan csuhás újra összefogja magán az inget.*
- Láttál már hasonlót valahol? Eeyrnek vannak hasonló ábrázolásai? *Kérdi félve. Talán a választól fél, talán a kérdés ijeszti meg.
Nem tud a pogácsához nyúlni, bár valóban finom, most képtelen volna egyetlen falatot is lenyelni.*
5148. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-19 22:19:00
Üzenet elküldve: 2019-05-19 22:19:00
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 585
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 585
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
//Találkozás//
//Dat, Lyz, Umon//
//Hajnalban az állatoknál//
*Umon ma hajnalban sokkal kedélyesebb, mint tegnap éjjel. Bármi is történt vele amíg elvolt, most kicsit felszabadultabb talán, de ha szavakba kellene öntenie, Lyz nem tudná megtenni hogy mi a különös szerzetesen a különbség.*
- Bezzeg Te! *szélesedik mosolya, amikor megfogatva szemügyre veszi a férfi.*
- Eltűntek a stigmáid *villan a felismerés a smaragdszín szemekben. Egy fél pillanatot azért szentel a fürkészésnek, hogy a fekete mocorgó jelek után kutasson, de egyet sem talál.*
-Igen, ma lesz, úgyhogy talán indulhatunk is. Persze, ha az új barátunk is jönne *mosolyodik Datra, de ha idáig eljött, miért ne jönne velük tovább. Mielőtt léphetnének, a papnő érkezik hozzájuk, akinek az újonnan érkezett fiatal férfi bemutatásra is kerül.
Talán éppen csak ennyi idejük van, míg Pycta meg nem érkezik.
//Hajnali ceremónia//
//A táborban//
Az elf vadászlány talán sosem látta még ilyennek az elf szerzetest. Feszültséggel az arcán, a darócruha helyet páncéljában akárcsak a fény lovagja lép közéjük. Lyz nem tudja nem megjegyezni magában, s azt sem, hogy ő is, akárcsak Umon, nagyon sokat változott.
A távolban látja két társát is előlépni a sátorból, akkor pedig tényleg nincs értelme tovább várakozni. Bólint Hanloren kérdésére.*
- Alig várom. Hosszú volt az út idáig és most végre... *Lyz alig várja, hogy földbe kerüljön a fa. Keményen harcba szálltak érte a sötétséggel, óvva vették magukhoz, hogy új otthonába hozhassák. Egyetlen éjjel elég volt, hogy érezze, bizony ez lesz a tökéletes hely a fa számára. Azt a fénylő ezüstösen csengő hangot, mely akár a gondolat, csendes, mégis jelentőségtejes, sosem fogja elfelejteni, amikor azt kérte, hogy hozzák haza.
Hamarosan a fának ásott gödörnél találják magukat, s erre méltóbb szavakat maga sem tudott volna mondani. A ceremónia nem hosszú, ám annál jelentősebb, ezt érzi a vibrálásból, melyet az őket körülvevő tömeg áraszt. Visszafogottan biccent, amikor Pycta megnevezi őt, és társait. Számára mi sem volt természetesebb, mint az sem, hogy mikor erre kerül a sor, akkor kivegye a részét az ültetésből. Egy vastagabb ágnál fogva tartja a maga oldalát, míg alálapátolják a földet. Mikor a papnő a szenteléshez kezd, Lyz Monsotor és Denzack közé lép, s egyik, majd másik kezébe csúsztatja kezét. Ő sem kevésbé feszült, ez látszik rajta is, de nem tud nem várakozásteljesen mosolyogni. Főleg Umon, és Pycta kapnak a mosolyból, akikre végre ráleltek. Alig várja, hogy több időt tölthessenek együtt, hogy ő maga is kivegye a részét a teendőkből, s hogy megbeszélhessék, kivel mi történt az elmúlt hatokban. A templom felszabadításáról is, csak Umontól hallott, amikor Datnak említette. Persze hivatalosan nem neki magyarázta, de az elf fülek előtt kevés titok marad.*
//Dat, Lyz, Umon//
//Hajnalban az állatoknál//
*Umon ma hajnalban sokkal kedélyesebb, mint tegnap éjjel. Bármi is történt vele amíg elvolt, most kicsit felszabadultabb talán, de ha szavakba kellene öntenie, Lyz nem tudná megtenni hogy mi a különös szerzetesen a különbség.*
- Bezzeg Te! *szélesedik mosolya, amikor megfogatva szemügyre veszi a férfi.*
- Eltűntek a stigmáid *villan a felismerés a smaragdszín szemekben. Egy fél pillanatot azért szentel a fürkészésnek, hogy a fekete mocorgó jelek után kutasson, de egyet sem talál.*
-Igen, ma lesz, úgyhogy talán indulhatunk is. Persze, ha az új barátunk is jönne *mosolyodik Datra, de ha idáig eljött, miért ne jönne velük tovább. Mielőtt léphetnének, a papnő érkezik hozzájuk, akinek az újonnan érkezett fiatal férfi bemutatásra is kerül.
Talán éppen csak ennyi idejük van, míg Pycta meg nem érkezik.
//Hajnali ceremónia//
//A táborban//
Az elf vadászlány talán sosem látta még ilyennek az elf szerzetest. Feszültséggel az arcán, a darócruha helyet páncéljában akárcsak a fény lovagja lép közéjük. Lyz nem tudja nem megjegyezni magában, s azt sem, hogy ő is, akárcsak Umon, nagyon sokat változott.
A távolban látja két társát is előlépni a sátorból, akkor pedig tényleg nincs értelme tovább várakozni. Bólint Hanloren kérdésére.*
- Alig várom. Hosszú volt az út idáig és most végre... *Lyz alig várja, hogy földbe kerüljön a fa. Keményen harcba szálltak érte a sötétséggel, óvva vették magukhoz, hogy új otthonába hozhassák. Egyetlen éjjel elég volt, hogy érezze, bizony ez lesz a tökéletes hely a fa számára. Azt a fénylő ezüstösen csengő hangot, mely akár a gondolat, csendes, mégis jelentőségtejes, sosem fogja elfelejteni, amikor azt kérte, hogy hozzák haza.
Hamarosan a fának ásott gödörnél találják magukat, s erre méltóbb szavakat maga sem tudott volna mondani. A ceremónia nem hosszú, ám annál jelentősebb, ezt érzi a vibrálásból, melyet az őket körülvevő tömeg áraszt. Visszafogottan biccent, amikor Pycta megnevezi őt, és társait. Számára mi sem volt természetesebb, mint az sem, hogy mikor erre kerül a sor, akkor kivegye a részét az ültetésből. Egy vastagabb ágnál fogva tartja a maga oldalát, míg alálapátolják a földet. Mikor a papnő a szenteléshez kezd, Lyz Monsotor és Denzack közé lép, s egyik, majd másik kezébe csúsztatja kezét. Ő sem kevésbé feszült, ez látszik rajta is, de nem tud nem várakozásteljesen mosolyogni. Főleg Umon, és Pycta kapnak a mosolyból, akikre végre ráleltek. Alig várja, hogy több időt tölthessenek együtt, hogy ő maga is kivegye a részét a teendőkből, s hogy megbeszélhessék, kivel mi történt az elmúlt hatokban. A templom felszabadításáról is, csak Umontól hallott, amikor Datnak említette. Persze hivatalosan nem neki magyarázta, de az elf fülek előtt kevés titok marad.*
5147. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-19 21:43:09
Üzenet elküldve: 2019-05-19 21:43:09
Rang: Játékos
IC üzenetek: 219
OOC üzenetek: 30
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 219
OOC üzenetek: 30
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Pycta//
*Pycta felfogása az erdővel kapcsolatban örömmel tölti el Vielt. Ugyan nem is várt volna mást valakitől, aki láthatóan ennyire szereti a természetet, annál a jó kapcsolat borítékolva van. A tündérek kis, sajátos világa hasonlóan hálás volt mindazért, amit Eeyr nekik adott, és ez feléjük mindig is így volt rendjén. A lány szívében, bár naivnak is lehetne ezért nevezni, de nincs gyanakvás – az elf szavai teljes egészében megnyugtatják. Ahogy Xauzurról beszél, a lányt kirázza a hideg, és megint kicsit megszeppenve pislant a nagymacskára, mintha csak most tűnne fel neki megint, mennyire veszélyes társasága van. Mindez csak egy pillanat erejéig tart, hiszen eszében sincs vele felvenni a szemkontaktust, ahogy a ragadozókkal általában nem szabad, legalább is Viel szerint.*
- Én nem mernék ilyesmivel próbálkozni, emiatt nem kell aggódnod. *Mondja kicsit sápadtan gyűrögetve a szoknyáját.* Árnyék viszont engedelmeskedik. Nem tudom, mással is így viselkedne-e, ha nem én veszem meg. Talán bután hangzik, de amikor először találkoztam vele az istállóknál, éreztem valami igazán különlegeset, mintha sokkal jobban megértenénk egymást, szinte olyan volt, mintha régi ismerősök volnánk. *Mosolyog egy kicsit.* Szerinted lehet ennek valami spirituális háttere? Még soha nem volt alkalmam erről beszélgetni senkivel, pedig kíváncsi volnék a magyarázatra. És talán éppen te, aki ilyen közel állsz Xauzurhoz, tudnád megmondani.
*Viel ezután nem tud szabadulni a ténytől, hogy valami olyat kérdezett, amivel talán megbántotta Pyctát. Nem tudja mással magyarázni a férfi komorságát, de közben rá se tud tapintani, mi rosszat mondhatott, ezért csak együtt érzőn figyel, hátha elárul neki valamit érzéseiből. Meg persze közben ő maga is eszeget a pogácsából: kettejük közé teszi, hogy mindketten kedvükre szedhessenek belőle még, ha akarnak.
A kérdés hirtelen éri. Eeyr Vieljana szemében sérthetetlen, ezért egy ilyen kifejezést társítani hozzá meglepő, már-már bántó volna, ha Pycta nem jó szándékkal, zavarodottságában kérdezné. Mire végighallgatja az elf furcsa történetét, a lány fejben kész a válasszal.*
- Eeyr szeret bennünket, szereti a földet és az eget, mindent, amit látunk, az ő fényében fürösztve látunk. *Mondja, és szemében a lelkesedés és a meghatottság csillog, szinte látszik, ahogy szavai megtöltik lelkét, szilárd hitté formálva gondolatait.* A szeretet nem mindig logikus, inkább érezzük, semmint hogy meg tudnánk magyarázni az okát. Eeyr számomra olyan, mint egy anya, aki óvja a gyermekét, és megvédi a másik gyerektől akkor is, ha éppen nem neki van igaza. Ha ezt nevezhetjük önzésnek, akkor lehet, igen… Lehet, hogy önző. Értünk. *Mondja ki töprengőn.*
- És talán nem is volna helyes úgy tekinteni magunkra, mint eszközökre. Hiszen okkal feltételezzük, hogy Eeyr téged és engem is szeret, és szeretetből terel minket arra az útra, ahol éppen járunk. Az sem lehet véletlen, hogy te meg én most itt, ugyanott vagyunk. Hiszen nézz meg minket. *Nevet fel.* Mennyire különbözünk, és mégis mennyire hasonlítunk. Szinte már mulatságos!
- A szeretetnek nincs eszköze, annak csak tárgya van. Hogy Eeyr irántad érzett szeretete mekkora felelősséggel jár, Pycta, azt már te választod meg magadnak. Otthon maradhattál volna, ahogy nekem is adott volt a lehetőség. Nem tudom, pontosan mi volt az oka, amiért magadra vetted a csapatod és az erdő terhét, de – szerintem – ezt nem Eeyr parancsolta, sokkal inkább a szíved. *Mondja, és ha Pycta engedi, megérinti a férfi bal mellkasát gyerekméretű kis tenyerével. Persze nem tartja ott sokáig, ez csupán egy szeretettel teli gesztus, amelyhez ő már annyira hozzászokott, de a külső szemlélőnek talán furcsának hathat. Újra visszaül a helyére, Árnyék mellé.*
- Ha ez őrültség, akkor mind bolondok vagyunk egy kicsit. *Mosolyog szerényen Pycta szabadkozására, és a pogácsa felé int.* Vegyél még belőle, ha kérsz!
A hozzászólás írója (Holdezüst Vieljana) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2019.05.19 21:44:02
//Pycta//
*Pycta felfogása az erdővel kapcsolatban örömmel tölti el Vielt. Ugyan nem is várt volna mást valakitől, aki láthatóan ennyire szereti a természetet, annál a jó kapcsolat borítékolva van. A tündérek kis, sajátos világa hasonlóan hálás volt mindazért, amit Eeyr nekik adott, és ez feléjük mindig is így volt rendjén. A lány szívében, bár naivnak is lehetne ezért nevezni, de nincs gyanakvás – az elf szavai teljes egészében megnyugtatják. Ahogy Xauzurról beszél, a lányt kirázza a hideg, és megint kicsit megszeppenve pislant a nagymacskára, mintha csak most tűnne fel neki megint, mennyire veszélyes társasága van. Mindez csak egy pillanat erejéig tart, hiszen eszében sincs vele felvenni a szemkontaktust, ahogy a ragadozókkal általában nem szabad, legalább is Viel szerint.*
- Én nem mernék ilyesmivel próbálkozni, emiatt nem kell aggódnod. *Mondja kicsit sápadtan gyűrögetve a szoknyáját.* Árnyék viszont engedelmeskedik. Nem tudom, mással is így viselkedne-e, ha nem én veszem meg. Talán bután hangzik, de amikor először találkoztam vele az istállóknál, éreztem valami igazán különlegeset, mintha sokkal jobban megértenénk egymást, szinte olyan volt, mintha régi ismerősök volnánk. *Mosolyog egy kicsit.* Szerinted lehet ennek valami spirituális háttere? Még soha nem volt alkalmam erről beszélgetni senkivel, pedig kíváncsi volnék a magyarázatra. És talán éppen te, aki ilyen közel állsz Xauzurhoz, tudnád megmondani.
*Viel ezután nem tud szabadulni a ténytől, hogy valami olyat kérdezett, amivel talán megbántotta Pyctát. Nem tudja mással magyarázni a férfi komorságát, de közben rá se tud tapintani, mi rosszat mondhatott, ezért csak együtt érzőn figyel, hátha elárul neki valamit érzéseiből. Meg persze közben ő maga is eszeget a pogácsából: kettejük közé teszi, hogy mindketten kedvükre szedhessenek belőle még, ha akarnak.
A kérdés hirtelen éri. Eeyr Vieljana szemében sérthetetlen, ezért egy ilyen kifejezést társítani hozzá meglepő, már-már bántó volna, ha Pycta nem jó szándékkal, zavarodottságában kérdezné. Mire végighallgatja az elf furcsa történetét, a lány fejben kész a válasszal.*
- Eeyr szeret bennünket, szereti a földet és az eget, mindent, amit látunk, az ő fényében fürösztve látunk. *Mondja, és szemében a lelkesedés és a meghatottság csillog, szinte látszik, ahogy szavai megtöltik lelkét, szilárd hitté formálva gondolatait.* A szeretet nem mindig logikus, inkább érezzük, semmint hogy meg tudnánk magyarázni az okát. Eeyr számomra olyan, mint egy anya, aki óvja a gyermekét, és megvédi a másik gyerektől akkor is, ha éppen nem neki van igaza. Ha ezt nevezhetjük önzésnek, akkor lehet, igen… Lehet, hogy önző. Értünk. *Mondja ki töprengőn.*
- És talán nem is volna helyes úgy tekinteni magunkra, mint eszközökre. Hiszen okkal feltételezzük, hogy Eeyr téged és engem is szeret, és szeretetből terel minket arra az útra, ahol éppen járunk. Az sem lehet véletlen, hogy te meg én most itt, ugyanott vagyunk. Hiszen nézz meg minket. *Nevet fel.* Mennyire különbözünk, és mégis mennyire hasonlítunk. Szinte már mulatságos!
- A szeretetnek nincs eszköze, annak csak tárgya van. Hogy Eeyr irántad érzett szeretete mekkora felelősséggel jár, Pycta, azt már te választod meg magadnak. Otthon maradhattál volna, ahogy nekem is adott volt a lehetőség. Nem tudom, pontosan mi volt az oka, amiért magadra vetted a csapatod és az erdő terhét, de – szerintem – ezt nem Eeyr parancsolta, sokkal inkább a szíved. *Mondja, és ha Pycta engedi, megérinti a férfi bal mellkasát gyerekméretű kis tenyerével. Persze nem tartja ott sokáig, ez csupán egy szeretettel teli gesztus, amelyhez ő már annyira hozzászokott, de a külső szemlélőnek talán furcsának hathat. Újra visszaül a helyére, Árnyék mellé.*
- Ha ez őrültség, akkor mind bolondok vagyunk egy kicsit. *Mosolyog szerényen Pycta szabadkozására, és a pogácsa felé int.* Vegyél még belőle, ha kérsz!
A hozzászólás írója (Holdezüst Vieljana) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2019.05.19 21:44:02
5146. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-19 19:15:57
Üzenet elküldve: 2019-05-19 19:15:57
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Zavara csak addig tart, míg Kaiyko mosolyát nem látja, s nem érzi hajának illatát, melybe bele-belekap a szél, s olykor nyakát érinti. Nem tudja mennyi ideje nem találkoztak már, s ahogy azt sem, valójában álom, vagy ébredés az, mit most átél. Abban bizonyos, hogy a korábbi helyszínen történektől most sokkal jobb helyen és körülmények között van.*
- Időtlen. *Mosolyodik el halványan.* Mint te is. *Bök a lány mellkasára szelíden ujjával, érezve a ruha puha anyagát. Engedelmesen ad helyet, kissé még magához is szorítja a lányt. Éhsége azonnal csökken, jóllehet nem lelkéből, csupán az érintéséből táplálkozik csendesen, fájdalommentesen. Dühét sem érzi, ahogyan fájdalmat sem. Most minden egyszerűbb, s bár Kaiyko nem tudja még talán, számára már mindent elmondana, tudván, hogy van, ki megnyugtassa, ha felzaklatja lelkét a gondolat. Felsóhajt, melynek egyik oka a megnyugvás, másik oka pedig a lány illatának és melegének érzete. Amíg nem tapasztalta ismét, azt sem tudta, hogy hiányzik számára. Valójában ilyen a világ. Üres, önző és megalkuvó. Sohasem ismerszik fel a hiány, elfelejtődik, s hideggé válik. Ez persze magával hozhatja az éhséget is, de Ortas nem bántaná Kaiykot, már nem.*
- Hiányzik. *Dörmögi csendesen.* Egyszerű faházunk volt. Többen építettük, barátok, rokonok, szeretteim. *Furcsán cseng a szeretet szó ajkáról, de nem hagyja megzavarni magát.*
- Volt kis kert is a ház előtt, meg fügelugas, a meleg évszak végén bő terméssel. *Egyetlen könnycsepp csordul le az arcról, ami talán azonnal felszárad a hűvös szélben.* Szerették nagyon, mindig ették, általában a nyakamból. *Mosolyodik el halványan.* Halásztam is. *Vonja meg a vállát.* Idilli volt és csendes, akár a tökéletesség, düh nélkül. *Szótlan néz a lányra. Tekintetében a méla szomorúságon túl kíváncsiság is látszik.*
- Kaiyko, mindig egyedül volt? *Tudja, hogy nem, de valahol most olyan, mintha mindig is rá várt volna, valamiért.*
*Zavara csak addig tart, míg Kaiyko mosolyát nem látja, s nem érzi hajának illatát, melybe bele-belekap a szél, s olykor nyakát érinti. Nem tudja mennyi ideje nem találkoztak már, s ahogy azt sem, valójában álom, vagy ébredés az, mit most átél. Abban bizonyos, hogy a korábbi helyszínen történektől most sokkal jobb helyen és körülmények között van.*
- Időtlen. *Mosolyodik el halványan.* Mint te is. *Bök a lány mellkasára szelíden ujjával, érezve a ruha puha anyagát. Engedelmesen ad helyet, kissé még magához is szorítja a lányt. Éhsége azonnal csökken, jóllehet nem lelkéből, csupán az érintéséből táplálkozik csendesen, fájdalommentesen. Dühét sem érzi, ahogyan fájdalmat sem. Most minden egyszerűbb, s bár Kaiyko nem tudja még talán, számára már mindent elmondana, tudván, hogy van, ki megnyugtassa, ha felzaklatja lelkét a gondolat. Felsóhajt, melynek egyik oka a megnyugvás, másik oka pedig a lány illatának és melegének érzete. Amíg nem tapasztalta ismét, azt sem tudta, hogy hiányzik számára. Valójában ilyen a világ. Üres, önző és megalkuvó. Sohasem ismerszik fel a hiány, elfelejtődik, s hideggé válik. Ez persze magával hozhatja az éhséget is, de Ortas nem bántaná Kaiykot, már nem.*
- Hiányzik. *Dörmögi csendesen.* Egyszerű faházunk volt. Többen építettük, barátok, rokonok, szeretteim. *Furcsán cseng a szeretet szó ajkáról, de nem hagyja megzavarni magát.*
- Volt kis kert is a ház előtt, meg fügelugas, a meleg évszak végén bő terméssel. *Egyetlen könnycsepp csordul le az arcról, ami talán azonnal felszárad a hűvös szélben.* Szerették nagyon, mindig ették, általában a nyakamból. *Mosolyodik el halványan.* Halásztam is. *Vonja meg a vállát.* Idilli volt és csendes, akár a tökéletesség, düh nélkül. *Szótlan néz a lányra. Tekintetében a méla szomorúságon túl kíváncsiság is látszik.*
- Kaiyko, mindig egyedül volt? *Tudja, hogy nem, de valahol most olyan, mintha mindig is rá várt volna, valamiért.*
5145. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-19 19:04:55
Üzenet elküldve: 2019-05-19 19:04:55
Rang: Játékos
IC üzenetek: 92
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 92
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
//Hajnali ceremónia//
//A táborban//
*Már mindenki fent van, de Lyzendra nincs a sátorban, de Jayzion jelen van, ami annyit jelenthet, hogy csak elment valahova, nem messze innen. Egy elf gyerek jelenik meg sátruknál a következő pillanatban, tájékoztatva a bennlévőket a ceremónia kezdetéről. Különös számára, hogy pont egy kisgyereket küldtek oda hozzájuk, hogy üzenjen nekik. Denzack kérdésére Monsotor rá néz, majd válaszol neki:*
-Indulhatunk.
*Az óriásra nem kell várni, így a mélységit követve indul a fa felé. A szerzetes észreveszi a nagy tömeget, és Jayzion nyomán betolakszik Lyzékhez. Pycta beszéde, a fa felavatásának ceremóniája, és hogy részt vehet ebben az egészben büszkeséggel, izgatottsággal és örömmel tölti el, és ez az öröm nem múlik még az ültetés közben sem. Mivel többen vannak, gyorsabban tudják a munkát elvégezni, és így ez nem vesz el annyi időt a ceremóniából és a felavatásból.*
//A táborban//
*Már mindenki fent van, de Lyzendra nincs a sátorban, de Jayzion jelen van, ami annyit jelenthet, hogy csak elment valahova, nem messze innen. Egy elf gyerek jelenik meg sátruknál a következő pillanatban, tájékoztatva a bennlévőket a ceremónia kezdetéről. Különös számára, hogy pont egy kisgyereket küldtek oda hozzájuk, hogy üzenjen nekik. Denzack kérdésére Monsotor rá néz, majd válaszol neki:*
-Indulhatunk.
*Az óriásra nem kell várni, így a mélységit követve indul a fa felé. A szerzetes észreveszi a nagy tömeget, és Jayzion nyomán betolakszik Lyzékhez. Pycta beszéde, a fa felavatásának ceremóniája, és hogy részt vehet ebben az egészben büszkeséggel, izgatottsággal és örömmel tölti el, és ez az öröm nem múlik még az ültetés közben sem. Mivel többen vannak, gyorsabban tudják a munkát elvégezni, és így ez nem vesz el annyi időt a ceremóniából és a felavatásból.*
5144. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-19 10:52:52
Üzenet elküldve: 2019-05-19 10:52:52
Rang: Játékos
IC üzenetek: 183
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 183
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//Hajnali ceremónia//
//A táborban//
*Az ébredés után Lyz már nem találta a sátorban csupán Monsotort, aminek részben örült, hiszen így feltételezheti, hogy nem maradt le semmiről. Nem volt túlságosan kellemes számára a táborban eltöltött éjszaka, de most is, mint mindig, igyekszik jó arcot vágni a dolgokhoz. Nem is kellett sokáig várakoznia, hisz egy elf gyerkőc tűnt fel a sátruknál, hogy tájékoztassa őket a ceremónia kezdetéről. Denzack számára nem ismeretlen ez az üzenése módszer, hiszen Vadvéddel is gyakran a gyerekekkel üzenték meg a fontosabb híreket, parancsokat. A fiatal elf szavaira bólint a sötételf, majd Monsotorra pillant.*
- Indulhatunk? Lyz már bizonyára ott van. Gondolom nem bírt magával, vagy csak a többiekkel akart társalogni.
*Denzack meg is érti, hogy rég nem látott barátaival lenne most inkább az elf nő, ráadásul ennyi idő után ki ne unna rá egy szürke sötételf társaságára. Ha nem kell az óriásra várni, akkor el is indul. Pontosan nem tudja merre kell menni, csak nagyjából sejti, hogy merre van a falu közepe, de amint meglátja a csoportosuló tömeget, már tudja, hogy merre kell vennie az irányt. A tömeghez érve igyekszik odaállni Lyzékhez, s ha kell, akkor átverekszi magát a tömegen is. Úgy hiszi, hogy az elmúlt küzdelmek után, igencsak megérdemli, hogy a legjobb helyről nézze a ceremóniát. Amikor Pycta rájuk mutat a beszéde közben, a sötételf még kissé ki is húzza magát büszkeségből. Az egész beszédet lelkesítőnek és jól összeszedettnek találja Denzack, majd neki is áll segíteni a fa elültetésébe. Szerencsére most már jóval többen erre a feladatra, így bizonyára csak a töredéke alatt végeznek a munkával, mint amikor az óriással ketten ásták ki a fát.*
//A táborban//
*Az ébredés után Lyz már nem találta a sátorban csupán Monsotort, aminek részben örült, hiszen így feltételezheti, hogy nem maradt le semmiről. Nem volt túlságosan kellemes számára a táborban eltöltött éjszaka, de most is, mint mindig, igyekszik jó arcot vágni a dolgokhoz. Nem is kellett sokáig várakoznia, hisz egy elf gyerkőc tűnt fel a sátruknál, hogy tájékoztassa őket a ceremónia kezdetéről. Denzack számára nem ismeretlen ez az üzenése módszer, hiszen Vadvéddel is gyakran a gyerekekkel üzenték meg a fontosabb híreket, parancsokat. A fiatal elf szavaira bólint a sötételf, majd Monsotorra pillant.*
- Indulhatunk? Lyz már bizonyára ott van. Gondolom nem bírt magával, vagy csak a többiekkel akart társalogni.
*Denzack meg is érti, hogy rég nem látott barátaival lenne most inkább az elf nő, ráadásul ennyi idő után ki ne unna rá egy szürke sötételf társaságára. Ha nem kell az óriásra várni, akkor el is indul. Pontosan nem tudja merre kell menni, csak nagyjából sejti, hogy merre van a falu közepe, de amint meglátja a csoportosuló tömeget, már tudja, hogy merre kell vennie az irányt. A tömeghez érve igyekszik odaállni Lyzékhez, s ha kell, akkor átverekszi magát a tömegen is. Úgy hiszi, hogy az elmúlt küzdelmek után, igencsak megérdemli, hogy a legjobb helyről nézze a ceremóniát. Amikor Pycta rájuk mutat a beszéde közben, a sötételf még kissé ki is húzza magát büszkeségből. Az egész beszédet lelkesítőnek és jól összeszedettnek találja Denzack, majd neki is áll segíteni a fa elültetésébe. Szerencsére most már jóval többen erre a feladatra, így bizonyára csak a töredéke alatt végeznek a munkával, mint amikor az óriással ketten ásták ki a fát.*
5143. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-19 08:43:37
Üzenet elküldve: 2019-05-19 08:43:37
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 659
OOC üzenetek: 249
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 659
OOC üzenetek: 249
Játékstílus: Vakmerő
//Találkozás//
//Dat, Lyz, Umon//
//Hajnalban az állatoknál//
*Dat láthatóan megörül a terveknek, talán valójában mindig is erre a csapatra várt, jóllehet még maga sem tudta biztosan. Az útján elindult, most már csak végig kell menni rajta, s ennek első lépcsőfoka a bemutatkozást követő beilleszkedés. Mosolyogva figyeli az ifjút, hasonló lelkülettel érezte magát ő maga is először, mikor az első csoport közé lépett, jóllehet kissé viszontagságosabb út volt, melyet fácántollak és rászegeződő nyílvesszők szegélyeztek. Nem bánja, de azt sem, hogy Dat ettől kedvezőbb helyzetből indul. Ahogy Lyzendrához érnek, kíváncsian és némi távolságtartással figyeli az állatokat. Nem lép közelebb, egy korábbival már meglehetősen rosszul járt, tart attól, hogy felzaklatná őket, így csak szomorkás mosollyal, de őszinte örömmel nézi az etetést, majd fogadja Lyz ölelését.*
- Én is örülök, Lyz. *Szorítja meg a lányt, s hajának illatát őrzi meg emlékében.*
- A Sivatag Aranyló Homokszeme! *Kuncog fel, mikor eltávolodnak, kezét még vállá nyugtatja, s játékosan forgatja meg kissé a lányt, ha teheti, hogy alaposabban megszemlélje.*
- Semmit nem változtál. *Mondja csendesen, aztán a közös bemutatkozás után, immár csodálkozva húzza fel szemöldökét.*
- Hát ma lesz... *Sóhajt fel bizonytalanul, majd Dat felé fordul.*
- Pycta del Ventus, elf és alapító, korábbi helyére maga ültette a kis fát, mely a közösségünket és az összetartozást is hivatott jelképezni, emellett pedig a természet szeretetét és egyesek szerint a Fénybe vetett hitet. *Magyarázza a férfinak, majd közelebb lépve súgja oda.* Ne aggódj én sem vagyok az a szentfazék, de hidd el, ez csodálatos pillanat lesz. *Mosolyog Lyzre is, jól tudja, hogy a lány valójában minden szavát hallja.*
//Hajnali ceremónia//
//A táborban//
//Lyz, Dat, Han, Pycta, Umon//
- Han! *Lágyul el hirtelen a tekintet és a közeledő lány felé lép tétován. Fürkésző tekintetét rajta is végigfuttatja, s leplezetlenül mutatja ki felé is az örömét a találkozásnak.*
- Hanloren, Dat. Dat, Hanloren. *Teátrális mozdulatokkal mutatja be őket egymásnak. A részletes beszélgetésre nem jut idő, ugyanis a szertartás rögvest kezdetét veszi, amit Han magához méltó módon jelez, mire Umon ismét kuncog egyet.*
- A gönyörű elfek nem adnak esélyt a lébecolásra. *Nevet fel halkan, majd a lány kezei felé nyúl, hogy a ruháskosarat átvegye tőle.*
- Megengeded? *Kérdezi mosolyogva.* Majd én viszem, nehéz lehet. *Függetlenül attól, hogy megengedik-e, hogy segítsen, feltűnik számára az érkező Pycta, kin felsejlik a feszültség, régóta készül a pillanatra.*
- Készen állunk! *Biccent, majd Datra kacsint, hogy soroljon be mellé és tartson vele.*
- Gyere, mindent elmagyarázok, közben. Ő, Pycta del Ventus. *Mondja, majd Lyzendra ismét kap egy kedves szakállba burkolt mosolyt, s fejével biccent a távolodó elfek felé, hogy részéről követhetik őket. Egy darabig szótlan hallgatja Pycta hangját, mikor odaérnek, s közben magyarázattal is szolgál suttogva.*
- A felkelés után egy temetési menetben vettek részt, Pycta és Hanloren, ahol a sötétség erői próbáltak úrrá lenni rajtuk. A templomban, ádáz csatát vívtak, hol végül győzedelmeskedtek, de kegyetlen pillanatokat éltek át. Most mennem kell! *Teszi le a kosarat, ha nála van, majd előbb Datra kacsintva, aztán Pyctának méltósággal és határozottan biccent és közelebb lép. Úgy helyezkedik, hogy körbe tudják állni a fát, lassan vastagodó törzsét kellő óvatossággal érinti. Nem érzi át, mit Pycta, vagy, amit a többiek, de a fa számára is fontos. Életének megújuló kezdeteit jelzi, valójában neki is egy kicsit fény, egy kicsit világosság. Megvárja, míg mindenki elkészül, s egyszerre emelhetik fel, s tehetik a már korábban előkészített helyére. Nem szól, sokkal inkább komoran figyeli a kis fát, s eddigi élete elevenedik fel emlékeiben.*
//Dat, Lyz, Umon//
//Hajnalban az állatoknál//
*Dat láthatóan megörül a terveknek, talán valójában mindig is erre a csapatra várt, jóllehet még maga sem tudta biztosan. Az útján elindult, most már csak végig kell menni rajta, s ennek első lépcsőfoka a bemutatkozást követő beilleszkedés. Mosolyogva figyeli az ifjút, hasonló lelkülettel érezte magát ő maga is először, mikor az első csoport közé lépett, jóllehet kissé viszontagságosabb út volt, melyet fácántollak és rászegeződő nyílvesszők szegélyeztek. Nem bánja, de azt sem, hogy Dat ettől kedvezőbb helyzetből indul. Ahogy Lyzendrához érnek, kíváncsian és némi távolságtartással figyeli az állatokat. Nem lép közelebb, egy korábbival már meglehetősen rosszul járt, tart attól, hogy felzaklatná őket, így csak szomorkás mosollyal, de őszinte örömmel nézi az etetést, majd fogadja Lyz ölelését.*
- Én is örülök, Lyz. *Szorítja meg a lányt, s hajának illatát őrzi meg emlékében.*
- A Sivatag Aranyló Homokszeme! *Kuncog fel, mikor eltávolodnak, kezét még vállá nyugtatja, s játékosan forgatja meg kissé a lányt, ha teheti, hogy alaposabban megszemlélje.*
- Semmit nem változtál. *Mondja csendesen, aztán a közös bemutatkozás után, immár csodálkozva húzza fel szemöldökét.*
- Hát ma lesz... *Sóhajt fel bizonytalanul, majd Dat felé fordul.*
- Pycta del Ventus, elf és alapító, korábbi helyére maga ültette a kis fát, mely a közösségünket és az összetartozást is hivatott jelképezni, emellett pedig a természet szeretetét és egyesek szerint a Fénybe vetett hitet. *Magyarázza a férfinak, majd közelebb lépve súgja oda.* Ne aggódj én sem vagyok az a szentfazék, de hidd el, ez csodálatos pillanat lesz. *Mosolyog Lyzre is, jól tudja, hogy a lány valójában minden szavát hallja.*
//Hajnali ceremónia//
//A táborban//
//Lyz, Dat, Han, Pycta, Umon//
- Han! *Lágyul el hirtelen a tekintet és a közeledő lány felé lép tétován. Fürkésző tekintetét rajta is végigfuttatja, s leplezetlenül mutatja ki felé is az örömét a találkozásnak.*
- Hanloren, Dat. Dat, Hanloren. *Teátrális mozdulatokkal mutatja be őket egymásnak. A részletes beszélgetésre nem jut idő, ugyanis a szertartás rögvest kezdetét veszi, amit Han magához méltó módon jelez, mire Umon ismét kuncog egyet.*
- A gönyörű elfek nem adnak esélyt a lébecolásra. *Nevet fel halkan, majd a lány kezei felé nyúl, hogy a ruháskosarat átvegye tőle.*
- Megengeded? *Kérdezi mosolyogva.* Majd én viszem, nehéz lehet. *Függetlenül attól, hogy megengedik-e, hogy segítsen, feltűnik számára az érkező Pycta, kin felsejlik a feszültség, régóta készül a pillanatra.*
- Készen állunk! *Biccent, majd Datra kacsint, hogy soroljon be mellé és tartson vele.*
- Gyere, mindent elmagyarázok, közben. Ő, Pycta del Ventus. *Mondja, majd Lyzendra ismét kap egy kedves szakállba burkolt mosolyt, s fejével biccent a távolodó elfek felé, hogy részéről követhetik őket. Egy darabig szótlan hallgatja Pycta hangját, mikor odaérnek, s közben magyarázattal is szolgál suttogva.*
- A felkelés után egy temetési menetben vettek részt, Pycta és Hanloren, ahol a sötétség erői próbáltak úrrá lenni rajtuk. A templomban, ádáz csatát vívtak, hol végül győzedelmeskedtek, de kegyetlen pillanatokat éltek át. Most mennem kell! *Teszi le a kosarat, ha nála van, majd előbb Datra kacsintva, aztán Pyctának méltósággal és határozottan biccent és közelebb lép. Úgy helyezkedik, hogy körbe tudják állni a fát, lassan vastagodó törzsét kellő óvatossággal érinti. Nem érzi át, mit Pycta, vagy, amit a többiek, de a fa számára is fontos. Életének megújuló kezdeteit jelzi, valójában neki is egy kicsit fény, egy kicsit világosság. Megvárja, míg mindenki elkészül, s egyszerre emelhetik fel, s tehetik a már korábban előkészített helyére. Nem szól, sokkal inkább komoran figyeli a kis fát, s eddigi élete elevenedik fel emlékeiben.*
5142. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-19 00:21:35
Üzenet elküldve: 2019-05-19 00:21:35
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Hajnali ceremónia//
//A táborban//
*Alig tud aludni az éjjel, pedig nem mondható izgulósnak. Mindig türelmes volt, tudta, hogy amin nem tud változtatni vagy befolyásolni, azért felesleges aggódnia, hisz rajta kívülálló dolgok fognak dönteni helyette.
Amit lehetett, megtett. Lyzendra és két társa pedig elhozták a fát Erdőmélyéről, azzal a céllal, hogy itt, a folyóparti kis faluban leljen otthonra. Túl sok az egybeesés, hogy véletlennek nevezhesse az események alakulását. Tudja, hogy amire készülnek, még nem történt meg elfemlékezet óta, sosem szenteltek egy élő fát oltárrá. A Hanlorennel folytatott beszélgetés sem tudta megingatni, hiszi és tudja, hogy nem fognak kudarcot vallani. Ha pedig mégis, hát újra próbálkoznak, míg az Erdő Szíve, Eeyr el nem fogadja áldozatukat és fel nem szenteli az oltárt a faluban.
Kivetette az ágy a sátrában, így hát még az éjforduló után kilép a sátorból, hogy járjon egyet. Társául, mint ilyenkor mindig, az irbisz szegődött, vele szemlélik meg azt a gödröt, amelyet az elfek ástak a fának. A szent fa mellette pihen nedves földlabdába zárt gyökerekkel, várva, hogy újra visszakerülhessen az erdő földjébe.
Szótlanul áll a gödör és a fa mellett, fürkészi a fát, amelyet egykoron az erdőmélyi erődben ültetett a Fákban Lakó tiszteletére. Hosszú ideig csak áll és figyeli a fát, próbálja kitalálni, mit hoz majd a hajnal, hogyan ér véget a szertartás. Sosem szokott hasonlóakat tenni, ám türelme ezúttal elgyengült. Azon tanakodik, miért ne fogadná el az Erdő Szíve oltáraként a fát, azt a fát, amelyet ő szentnek tart, amely előtt oly sokat imádkozott Erdőmélyén.
Amikor a hajnal hírnökeként a halovány csík megjelenik az erdő felett, visszaindul a sátrához, hogy felöltözzön. Mint az Ő katonája, páncélt ölt. Azt a páncélt, amelyet nemrég hozott el a thargoktól. Ochass Arch'ya, azaz a Lombok Őrének keresztelte a könnyű páncélt, amely mintha második bőre volna simul a testére. A páncélkesztyűk felhúzása után Xauzurral a jobbján indul el a tábor közepe felé. Pár elf kölyköt elküld, hogy szóljanak mindenkinek, a közösség életét meghatározó szertartás készülődik a falu közepén, mind, ki tud, vegyen részt rajta.
Komoly arccal sétál át a táboron, az irbisz pedig komótos léptekkel, fejedelmi tartással követi a jobbján. Az erdőmélyi elf pedig a kisebb csoportosulás felé veszi az irányt, ahol Lyzendrát, Umon, egy ismeretlen fiatalt és Hanloren papnőt látja.*
- Itt az idő. *Mondja, amint eléri őket. Kurta biccentéssel köszön Umonnak és Lyzendrának, az ismeretlen ifjút csak egy pillantással tiszteli meg, majd Hanloren felé fordul, az irbisz halkan mordul a kócos hajú emberre.*
- Papnő, kérlek, gyere velem. *Szavai komoran és várakozástól feszülten csengenek. Számára ez nem egy mindennapi esemény, eddigi harcának kicsúcsosodása lehet a fa felszentelése.
A gödörnél lassan gyűlik a falu apraja-nagyja, nem csak elfek, az öreg gnóm és a más fajúak is megjelennek, mind, ki ott tud lenni.
Ha Hanloren és mind a páncélos szerzetessel tartanak, akkor egészen a fáig vezeti őket, ahol reméli, hogy Monsotor, a fa óriás védelmezője és Jayzion, az egykori vadvédi mélységi is ott vannak. Xauzur a lába mellett marad, sárga ragadozótekintetét a jelenlévőkön nyugtatja.*
- Fajtársaim és mind, kik hisszük az Erdő Szívének hitét, Eeyr fényét, halljátok most szavam! *Fordul körbe felemelve karjait, hogy minden tekintet rászegeződjön.*
- Hadd mutassam be nektek a Fákban Lakó gyermekét, amelyet Erdőmélyéről hoztak el idáig Ssyleana Lyzendra és társai. Azzal a céllal, hogy épülő közösségünk központja, hitünk bástyája legyen. *Mutat a szőke íjásznőre, az óriásra és a mélységire.*
- Mind ismeritek Hanloren Duunelar papnőt, aki velünk együtt szállt szembe a templomban a Sötétséggel és űzte el az Árnyakat. *Lép az elf lány mellé, ki társa volt a templom ostromakor.*
- De mind tudjuk, hogy nem pihenhetünk, hogy a harcnak még koránt sincs vége, de ha visszatér a sötétség, mi felkészülten várjuk majd és harcolunk a Fényért és a Fákban Lakóért. Ez a fa pedig, szent fa, amely felnőve óvó pajzsként vonja majd fölénk ágait, hitének erejével szállhatunk szembe mindennel, ami veszélyezteti békénk és szabadságunk! *Szorulnak ökölbe kezei, ahogy újra körbehordozza fanatikus hitben égő, lombzöld tekintetét a fa körül állókon.*
- Gyertek véreim, barátaim, szövetségeseim, ültessük el ezt a fát, hogy a papnő felszentelhesse és oltárként vezesse hitünk a holnapba és a Fénybe az erdő törvényei szerint! *Kiereszti hangját, hogy a hátsó sorokban is hallhassák. Kevesen hallhatták már így beszélni, még kevesebben így viselkedni. Nyoma sincs a visszahúzódó, mindig türelmes és barátságos szerzetesnek, ki mindig mosolyogva fordul mindenki felé. A harcos áll most a fa mellett, a páncélos katona, kinek az a sorsa, hogy az Erdő Szívét és így Eeyr igazát szolgálja.*
- Papnő, kérlek. *Halkul el a hangja, ahogy a fa felé lép. Lombzöld tekintetét végigfuttatja Lyzendrán, Umonon, Monsotoron és Jayzionon, hogy segítsenek neki a gödörbe tenni a fa gyökerét és elkezdődhessen a szertartás, amely alatt Hanloren oltárrá szentelheti a fát.
Nem tudja letagadni, hogy a szíve a torkában dobog, hogy remeg a keze és kiszáradt a torka. Sikerülnie kell. Sikerülnie kell.
A fák fölé emelkedik a nap, fénye beragyogja a folyóparti falut, sugarai utat találnak a lombok között, hogy megvilágítsák a fát, amelyet, ha minden jól alakul, együtt helyeznek a gödörbe, s míg ők tarthatják, addig a falubeliek lassanként betemetik a gyökeret és a gödröt, így téve újra részévé az erdőnek a szent fát.*
~ Nem ököl vagyok, hanem kar, mely az ütést indítja. Nem kar vagyok, hanem test, amelyhez a kar tartozik. Nem test vagyok, hanem a fénylő szellem a sötétségben, mely az erdőből ered. Az erdő fénye vagyok, az erdő fénye vagyunk.
Mi vagyunk a Fény... ~
//A táborban//
*Alig tud aludni az éjjel, pedig nem mondható izgulósnak. Mindig türelmes volt, tudta, hogy amin nem tud változtatni vagy befolyásolni, azért felesleges aggódnia, hisz rajta kívülálló dolgok fognak dönteni helyette.
Amit lehetett, megtett. Lyzendra és két társa pedig elhozták a fát Erdőmélyéről, azzal a céllal, hogy itt, a folyóparti kis faluban leljen otthonra. Túl sok az egybeesés, hogy véletlennek nevezhesse az események alakulását. Tudja, hogy amire készülnek, még nem történt meg elfemlékezet óta, sosem szenteltek egy élő fát oltárrá. A Hanlorennel folytatott beszélgetés sem tudta megingatni, hiszi és tudja, hogy nem fognak kudarcot vallani. Ha pedig mégis, hát újra próbálkoznak, míg az Erdő Szíve, Eeyr el nem fogadja áldozatukat és fel nem szenteli az oltárt a faluban.
Kivetette az ágy a sátrában, így hát még az éjforduló után kilép a sátorból, hogy járjon egyet. Társául, mint ilyenkor mindig, az irbisz szegődött, vele szemlélik meg azt a gödröt, amelyet az elfek ástak a fának. A szent fa mellette pihen nedves földlabdába zárt gyökerekkel, várva, hogy újra visszakerülhessen az erdő földjébe.
Szótlanul áll a gödör és a fa mellett, fürkészi a fát, amelyet egykoron az erdőmélyi erődben ültetett a Fákban Lakó tiszteletére. Hosszú ideig csak áll és figyeli a fát, próbálja kitalálni, mit hoz majd a hajnal, hogyan ér véget a szertartás. Sosem szokott hasonlóakat tenni, ám türelme ezúttal elgyengült. Azon tanakodik, miért ne fogadná el az Erdő Szíve oltáraként a fát, azt a fát, amelyet ő szentnek tart, amely előtt oly sokat imádkozott Erdőmélyén.
Amikor a hajnal hírnökeként a halovány csík megjelenik az erdő felett, visszaindul a sátrához, hogy felöltözzön. Mint az Ő katonája, páncélt ölt. Azt a páncélt, amelyet nemrég hozott el a thargoktól. Ochass Arch'ya, azaz a Lombok Őrének keresztelte a könnyű páncélt, amely mintha második bőre volna simul a testére. A páncélkesztyűk felhúzása után Xauzurral a jobbján indul el a tábor közepe felé. Pár elf kölyköt elküld, hogy szóljanak mindenkinek, a közösség életét meghatározó szertartás készülődik a falu közepén, mind, ki tud, vegyen részt rajta.
Komoly arccal sétál át a táboron, az irbisz pedig komótos léptekkel, fejedelmi tartással követi a jobbján. Az erdőmélyi elf pedig a kisebb csoportosulás felé veszi az irányt, ahol Lyzendrát, Umon, egy ismeretlen fiatalt és Hanloren papnőt látja.*
- Itt az idő. *Mondja, amint eléri őket. Kurta biccentéssel köszön Umonnak és Lyzendrának, az ismeretlen ifjút csak egy pillantással tiszteli meg, majd Hanloren felé fordul, az irbisz halkan mordul a kócos hajú emberre.*
- Papnő, kérlek, gyere velem. *Szavai komoran és várakozástól feszülten csengenek. Számára ez nem egy mindennapi esemény, eddigi harcának kicsúcsosodása lehet a fa felszentelése.
A gödörnél lassan gyűlik a falu apraja-nagyja, nem csak elfek, az öreg gnóm és a más fajúak is megjelennek, mind, ki ott tud lenni.
Ha Hanloren és mind a páncélos szerzetessel tartanak, akkor egészen a fáig vezeti őket, ahol reméli, hogy Monsotor, a fa óriás védelmezője és Jayzion, az egykori vadvédi mélységi is ott vannak. Xauzur a lába mellett marad, sárga ragadozótekintetét a jelenlévőkön nyugtatja.*
- Fajtársaim és mind, kik hisszük az Erdő Szívének hitét, Eeyr fényét, halljátok most szavam! *Fordul körbe felemelve karjait, hogy minden tekintet rászegeződjön.*
- Hadd mutassam be nektek a Fákban Lakó gyermekét, amelyet Erdőmélyéről hoztak el idáig Ssyleana Lyzendra és társai. Azzal a céllal, hogy épülő közösségünk központja, hitünk bástyája legyen. *Mutat a szőke íjásznőre, az óriásra és a mélységire.*
- Mind ismeritek Hanloren Duunelar papnőt, aki velünk együtt szállt szembe a templomban a Sötétséggel és űzte el az Árnyakat. *Lép az elf lány mellé, ki társa volt a templom ostromakor.*
- De mind tudjuk, hogy nem pihenhetünk, hogy a harcnak még koránt sincs vége, de ha visszatér a sötétség, mi felkészülten várjuk majd és harcolunk a Fényért és a Fákban Lakóért. Ez a fa pedig, szent fa, amely felnőve óvó pajzsként vonja majd fölénk ágait, hitének erejével szállhatunk szembe mindennel, ami veszélyezteti békénk és szabadságunk! *Szorulnak ökölbe kezei, ahogy újra körbehordozza fanatikus hitben égő, lombzöld tekintetét a fa körül állókon.*
- Gyertek véreim, barátaim, szövetségeseim, ültessük el ezt a fát, hogy a papnő felszentelhesse és oltárként vezesse hitünk a holnapba és a Fénybe az erdő törvényei szerint! *Kiereszti hangját, hogy a hátsó sorokban is hallhassák. Kevesen hallhatták már így beszélni, még kevesebben így viselkedni. Nyoma sincs a visszahúzódó, mindig türelmes és barátságos szerzetesnek, ki mindig mosolyogva fordul mindenki felé. A harcos áll most a fa mellett, a páncélos katona, kinek az a sorsa, hogy az Erdő Szívét és így Eeyr igazát szolgálja.*
- Papnő, kérlek. *Halkul el a hangja, ahogy a fa felé lép. Lombzöld tekintetét végigfuttatja Lyzendrán, Umonon, Monsotoron és Jayzionon, hogy segítsenek neki a gödörbe tenni a fa gyökerét és elkezdődhessen a szertartás, amely alatt Hanloren oltárrá szentelheti a fát.
Nem tudja letagadni, hogy a szíve a torkában dobog, hogy remeg a keze és kiszáradt a torka. Sikerülnie kell. Sikerülnie kell.
A fák fölé emelkedik a nap, fénye beragyogja a folyóparti falut, sugarai utat találnak a lombok között, hogy megvilágítsák a fát, amelyet, ha minden jól alakul, együtt helyeznek a gödörbe, s míg ők tarthatják, addig a falubeliek lassanként betemetik a gyökeret és a gödröt, így téve újra részévé az erdőnek a szent fát.*
~ Nem ököl vagyok, hanem kar, mely az ütést indítja. Nem kar vagyok, hanem test, amelyhez a kar tartozik. Nem test vagyok, hanem a fénylő szellem a sötétségben, mely az erdőből ered. Az erdő fénye vagyok, az erdő fénye vagyunk.
Mi vagyunk a Fény... ~
5141. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-18 21:57:55
Üzenet elküldve: 2019-05-18 21:57:55
Rang: Játékos
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
//A táborban//
//Hajnalban//
*Korán ébred, talán túl korán is. A csillagok még fenn ragyognak az égen, azonban a madárcsicsergés elárulja, közel már a napfelkelte. Izgatott az ünnepség miatt, elvégre rajta áll vagy bukik, felszentelik-e a fát vagy sem. Kimászik a hevenyészett sátorból és nagyot nyújtózik. Furcsa mód meleg az idő, a langyos, déli szellő jólesően bújik a ruha alá. A táborban szinte teljes a csend, csupán az éber őrök motozása hallatszik, kik a fákon őrzik nyugalmuk. Míg van ideje rá, a kosárkát a ruhákkal, miket előző nap este összeszedett, leviszi hát a közeli patakhoz mosni.
Már szürkül az ég, mikor a csobogó forráshoz ér. Elébb arcát mossa meg a jéghideg vízzel, csak utána lát neki a ruháknak. Látna, azonban mikor a kosár felé nyúl, megáll a mozdulatban. Le kellene mosdani, úgy tisztességgel. Elvégre az elmúlt napokban nem sok lehetősége volt rá, ő pedig nem láthat neki a fa szentelésének több napos piszokkal. Hátrasandít válla felett az ösvényre, majd a földre dobja a könnyű kis ruhát. A széles kis mederbe állva lehajol, hogy a kristálytiszta csermely vizével alaposan végigdörzsölhesse magát. Végigborsódzik, ahogy a jéghideg víz bőréhez ér, de aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni...
Még mindig borzong, ahogy immáron tisztán, de még igen csak nedves hajzuhataggal lép ki a vízből. Egyből ruháiért nyúl, nem érdekli, ha az is vizes lesz. Ujjaival úgy, ahogy kifésüli a haját, majd végül nekilát a ruháknak.
Nem csak az övéi vannak a jókora kosárban, hanem a gyermekeké is, kik szülők nélkül maradtak... Miután végzett, kicsavarva a ruhákat ismét a kosárba gyűjti őket és dúdolva indul vissza az erdei ösvényen a tábor felé.
Csak azt a fránya motozást ne hallaná...*
//Találkozás//
//Dat, Lyz, Umon//
//Hajnalban az állatoknál//
*A táborban már megindul az élet, mire visszaér. Néhány gyermek mászik ki a közeli sátorból és vigyorognak rá zavartan, ő pedig egy széles mosollyal viszonozza a jókedvet.
Nem kell sokat járatnia tekintetét, hogy ismerős arcokra leljen. Mosolyát fékezve szedi ráncba arcizmait, miközben a ruháskosárral a kezében a társasághoz lép.
Tekintete elidőzik a fiatal férfin, őt nem látta még a táborban, de mosollyal hajtja meg előtte fejét.*
-Üdvözöllek nálunk, jó uram. Umon.
*Biccent a férfi felé is furcsa, fürkésző pillantással, majd Lyz felé fordul.*
-Készen álltok? Hamarosan felkel a nap, az Úrnő Fénye pedig hiába les ránk, ha haszontalan lógatjuk a lábunk.
*Neveti el magát, majd körbefordul Pycta után kutatva, elvégre ő a mozgatórugója az egésznek. Ujjai izgatottan dobolnak a ruháskosár szélén, ő pedig nagyokat sóhajt, nehezen tudna most mit kezdeni magával, mikor ekkora a várakozás.*
//Hajnalban//
*Korán ébred, talán túl korán is. A csillagok még fenn ragyognak az égen, azonban a madárcsicsergés elárulja, közel már a napfelkelte. Izgatott az ünnepség miatt, elvégre rajta áll vagy bukik, felszentelik-e a fát vagy sem. Kimászik a hevenyészett sátorból és nagyot nyújtózik. Furcsa mód meleg az idő, a langyos, déli szellő jólesően bújik a ruha alá. A táborban szinte teljes a csend, csupán az éber őrök motozása hallatszik, kik a fákon őrzik nyugalmuk. Míg van ideje rá, a kosárkát a ruhákkal, miket előző nap este összeszedett, leviszi hát a közeli patakhoz mosni.
Már szürkül az ég, mikor a csobogó forráshoz ér. Elébb arcát mossa meg a jéghideg vízzel, csak utána lát neki a ruháknak. Látna, azonban mikor a kosár felé nyúl, megáll a mozdulatban. Le kellene mosdani, úgy tisztességgel. Elvégre az elmúlt napokban nem sok lehetősége volt rá, ő pedig nem láthat neki a fa szentelésének több napos piszokkal. Hátrasandít válla felett az ösvényre, majd a földre dobja a könnyű kis ruhát. A széles kis mederbe állva lehajol, hogy a kristálytiszta csermely vizével alaposan végigdörzsölhesse magát. Végigborsódzik, ahogy a jéghideg víz bőréhez ér, de aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni...
Még mindig borzong, ahogy immáron tisztán, de még igen csak nedves hajzuhataggal lép ki a vízből. Egyből ruháiért nyúl, nem érdekli, ha az is vizes lesz. Ujjaival úgy, ahogy kifésüli a haját, majd végül nekilát a ruháknak.
Nem csak az övéi vannak a jókora kosárban, hanem a gyermekeké is, kik szülők nélkül maradtak... Miután végzett, kicsavarva a ruhákat ismét a kosárba gyűjti őket és dúdolva indul vissza az erdei ösvényen a tábor felé.
Csak azt a fránya motozást ne hallaná...*
//Találkozás//
//Dat, Lyz, Umon//
//Hajnalban az állatoknál//
*A táborban már megindul az élet, mire visszaér. Néhány gyermek mászik ki a közeli sátorból és vigyorognak rá zavartan, ő pedig egy széles mosollyal viszonozza a jókedvet.
Nem kell sokat járatnia tekintetét, hogy ismerős arcokra leljen. Mosolyát fékezve szedi ráncba arcizmait, miközben a ruháskosárral a kezében a társasághoz lép.
Tekintete elidőzik a fiatal férfin, őt nem látta még a táborban, de mosollyal hajtja meg előtte fejét.*
-Üdvözöllek nálunk, jó uram. Umon.
*Biccent a férfi felé is furcsa, fürkésző pillantással, majd Lyz felé fordul.*
-Készen álltok? Hamarosan felkel a nap, az Úrnő Fénye pedig hiába les ránk, ha haszontalan lógatjuk a lábunk.
*Neveti el magát, majd körbefordul Pycta után kutatva, elvégre ő a mozgatórugója az egésznek. Ujjai izgatottan dobolnak a ruháskosár szélén, ő pedig nagyokat sóhajt, nehezen tudna most mit kezdeni magával, mikor ekkora a várakozás.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4121-4140 , 4141-4160 , 4161-4180 , 4181-4200 , 4201-4220 , 4221-4240 , 4241-4260 , 4261-4280 , 4281-4300 , 4301-4320 , 4321-4340 , 4341-4360 , 4361-4380 , 4381-4400 , 4401-4420 , 4421-4440 , 4441-4460 , 4461-4480 , 4481-4500 , 4501-4520 , 4521-4540 , 4541-4560 , 4561-4580 , 4581-4600 , 4601-4620 , 4621-4640 , 4641-4660 , 4661-4680 , 4681-4700 , 4701-4720 , 4721-4740 , 4741-4760 , 4761-4780 , 4781-4800 , 4801-4820 , 4821-4840 , 4841-4860 , 4861-4880 , 4881-4900 , 4901-4920 , 4921-4940 , 4941-4960 , 4961-4980 , 4981-5000 , 5001-5020 , 5021-5040 , 5041-5060 , 5061-5080 , 5081-5100 , 5101-5120 , 5121-5140 , 5141-5160 , 5161-5180 , 5181-5200 , 5201-5220 , 5221-5240 , 5241-5260 , 5261-5280 , 5281-5300 , 5301-5320 , 5321-5340 , 5341-5360 , 5361-5380 , 5381-5400 , 5401-5420 , 5421-5440 , 5441-5460 , 5461-5480 , 5481-5500 , 5501-5520 , 5521-5540 , 5541-5560 , 5560-5579