//Az erdei remete//
//A harmadik dobás...//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Akár egy álom, mint mikor a menekülésre való törekvés hasztalan, s ólommá válik minden lépés, a távolságok megannyi mérföldekre ugranak, a távolban cuppogó mocsár látképe szinte elérhetetlenné válik. Pedig ott van, bűze máris orrfacsaró, szinte hallani a békák brekegését, s a mélyben megbúvó vízi kígyók ruganyos tekergőzését. Kil'tenylla segítséget kap, s bár eleinte, a baltán visszatükröződő holdak fénye, az ezüstös csillanás ijesztő lehet, végtére is rájön, hogy a felkínált csapást nem nyakának, vagy lábának szánják. Az inda úgy hasad el, akárha forró kés szaladna a vajba, persze a sietség, azért okoz egy-két tétova mozdulatot. Lumina'thar segítségével végül némi előnyre tesznek szert, mihez hozzájárul az állat esése, persze a férfi lábából szivárgó vér és a futás közben kibocsátott izzadtság szaga, könnyen irányítja az állatot, ki szinte erre lett teremtve. Kérdés persze, mi zavarta fel? Miért ily ellenséges? Ezt azonban nincs idő most megvitatni, főként, hogy az erdő még mindig nyüzsög. Számtalan fa látszik környezetükben, számtalan megmászható és megmászhatatlan. Hogy melyik alkalmas, egy medve elől, vagy melyik sem, azt bizony a kettősnek kell eldönteni, méghozzá minél hamarabb, bár látszólag e döntés, meghozatik, számtalan rejtett buktatóval és lehetőséggel megáldva. Kil'tenylla, futás közben, valami érzéstől fogva, egy bizonyos fa felé fordul az ösvény mentén. Hogy jobb megérzése van nőként ezzel kapcsolatosan, vagy pusztán jobb megfigyelő, esetleg valami befolyásolja, nem tudni, de szinte azonnal megtalálja a kedvező fogást, s csapnivaló ügyessége, nem túl jelentős állóképessége ellenére, rögtön felkapaszkodik. Lumina'thar követheti. Kissé erősebb ugyan, de nem indul jobb esélyekkel, s mégis sikerül neki követnie a lányt, aki vélhetően még segíthet is neki. Egyetlen pillanat múlva, mikor már a körülbelül négy-öt átlagos ember magas, lombhullató fa háromnegyedénél járhatnak, egy hatalmas állat tör ki a bozótosból megveszve, s ordítva. A medve az, az irbisz nem látszik, ahogyan azt sem lehet igazán tudni, hogy ez ugyanaz-e a medve, ki az imént volt. Nem messze hagyja el a fát, majd szagot vesztve torpan meg, szinte csúszva lábain, a nyirkos avarban, majd szimatolni kezd mindenfelé.*