//A dallamok sohase tiszták//
*Arcát a kezeibe temeti, miközben újabb hasztalan kísérletet tesz arra, hogy felidézzen magában valamit. Bármit! Ő is tudja, hogy kétségbeesett próbálkozásai eleve kudarcra vannak ítélve, de képtelen beletörődni sorsába. Akárhogyan is kutat az emlékei után, a múlt egyetlen, aprócska szilánkja sem hajlandó megjelenni előtte. Elméje olyan, mint egy végtelen, kiüresedett tér, amiben még levegő sincs elég, és amiben képtelen bármerre elindulni. Lelkében sem bír kihajtani más érzelem, csak a hiány keltette kínzó fájdalom. Nem egyszerűen magára van utalva a bajban, még önmagát is elveszítette. Hogy találhatna így kiutat bármiből? Talán a tengerek legmélyére is több irányadó fény jut el, mint amit ő most elér tudatának csillagtalanná vált éjszakájában. Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg fuldokolva hánykolódik saját kétségbeesésének hullámain, és az istenek se tudják, meddig folytatná, ha meg nem érezné maga körül a férfi karjait. Az óvó mozdulat és a gyengéd szavak felkeltik benne a reményt, hogy nem egyedül kell megoldást találnia lehetetlennek tűnő helyzetére. Nem is érti, miért van vele ez a tengerszemű árny, hisz jelenleg Rovénánál nagyobb csapást keresve sem találhatna. Bármi is vezérli, jelenléte hálával és reménnyel tölti el Rové rémülten verdeső szívét. Noha azt sem tudja, ki öleli át, mégis önző, gyermeki ragaszkodással kapaszkodik belé. Fogalma sincs, mennyi vér mocskolta már azokat a kezeket, amelyekben menedékre lel, de talán ha tudná, hogy egyetlen mentsvára miből épült, jelenleg úgysem érdekelné. Más lehetősége nem lévén muszáj belehelyeznie minden bizalmát. Zokogása lassan csendes pityergéssé szelídül, miközben még mindig úgy kapaszkodik a férfiba, mint aki jól tudja, hogy ő az egyetlen dolog, ami a földön tartja. Meglehet, hogy percek is eltelnek, mire valamennyire sikerül összeszednie magát. Kissé kibontakozik az ölelésből, épp csak annyira távolodva el, hogy könnyáztatta pillái közül a tengerszín íriszekbe nézhessen.*
- Tehát ezért vagyunk most itt? Éppen úton vagyunk, hogy megoldjuk… ezt? *pillant le az ölében fekvő papírokra. Próbálja összerakni a dolgokat, hogy valamennyire megérthesse jelenlegi helyzetüket. A kérdések újfent tolongani kezdenek a fejében, ő azonban azt sem tudja, mivel kellene kezdenie. Vet egy kósza pillantást a nyugodtnak tűnő kis táborra, majd tekintetét visszavezeti Rastira. Néhány pillanatig elidőzik a vonásain, miközben halovány kísérletet tesz arra, hogy elképzelje, vajon mi zajlik le a látszólag határozottan csillogó lélektükrök mögött.*
- Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok neked. Talán önző dolog így érezni, mégis örülök, hogy itt vagy velem. *ajka egy keserédes mosolyra húzódik, miközben egyik kezével óvatosan nyúl a férfi arcához. Szeretné megérinteni, tudni hogy milyen megsimítani, ugyanakkor meghagyja a lehetőséget a másiknak, hogy elhúzódjon a közeledése elől. Fáj neki a tudat, hogy bár ismerték egymást, ő még azt sem tudja, mit fog tenni a férfi, ha vékony ujjai az arcához érnek. Kihátrálni azonban nem akar a megkezdett mozdulatból, ha a másiknak nem kellemetlen.*
- Neked biztosan csak szenvedés velem lenni így. *Fürkészve keres bármilyen elsuhanó érzést az akvamarinok csillogásában.* Ha visszaszereztük az emlékeimet, talán arra is rájövök, hogyan tudom meghálálni, hogy mégis mellettem maradtál. Addig meg, ebből talán megtudhatok ezt-azt rólad is! *mutatja fel a combjain várakozó jegyzeteket. Még van mit elolvasnia. Ez a gondolat némi bizakodással tölti el. Szájára halovány mosoly ül ki, ámbár ez épp csak árnyéka a tőle megszokott derűnek. Az érzés, hogy nincs minden végleg elveszve, hogy van kivel és van hova tartania, segít célt találnia elveszett életének ingoványában.
A következő fertályórákat azzal tölti, hogy alaposan átbogarássza saját feljegyzéseit, és igyekszik mindent elraktározni magában. Közben újra megismerkedik Vitézzel, és igyekszik bocsánatot kérni furcsa viselkedéséért Éjféltől. A Rasdeherről összegyűjtött minden morzsányi információ olyannak tűnik, mintha egyúttal a férfi titkaiba is bepillantást nyerne. A sorokat olvasva, és a dalok szövegein elmerengve apránként kezd kirajzolódni előtte, miféle szoros kötelék fűzi őket egymáshoz. Néha belepirul, olykor egészen aprókat kuncog saját szövegein, máskor csak értetlenül bámulja az ominózus sötétségbe forduló dalokat. Hamarosan a vacsorájuk is elkészül, amiből sietősen falatozik, hogy mielőbb visszatérhessen saját írásának tanulmányozásához. Szemeit mégis csak rövid időre veszi le Rasról. Újra és újra felpillant rá, hogy meggyőződjön arról, hogy még mindig itt van, és nem hagyta cserben, köddé válva egyik pillanatról a másikra, ahogy az emlékei. Olvasás közben többször kapja magát rajta, ahogy azon morfondírozik, mihez kellene kezdenie a férfival. Egyszerre akarja közel tudni magához, és mégis biztos távolságban. Talán feleslegesen rágódik ezen, talán egyenesen kegyetlenség tőle így állni a férfihoz. Régi énje már-már rajongással ír róla, amiből lassan úgy tűnik, hogy maga a megtestesült csoda, bármilyen sötét anyagból gyúrták is. Miközben mélybarna szemei tűnődve figyelik Rasdeher mozdulatait rájön, hogy nagyon szeretne hinni magának. Végül felsóhajt, még mindig őt bámulva. Valahogy eddig is eljutottak, talán csak hagynia kellene, hogy a férfi terelje. Ez azonban cseppet sem megy ilyen egyszerűen. Meglehet, hogy régi énje, ami valahol ott alszik legbelül, se rászorulva, se hozzászokva nem volt mások terelgetéséhez.*
- Mondd Rasti, gyakran megtörténik ez velem? *kérdezi inkább, egy időre félrerakva a bonyolultabb kérdéseket. Közben úgy dönt, ideje kiegészíteni a jegyzeteit útjuk jelenlegi állásáról. Így talán Rast is kevesebbet kell traktálnia ugyanazokkal a kérdésekkel. Közelebb húzódik a tűzhöz, hogy az alkony érkező homályát ellensúlyozza fényével, és nekilát, hogy felírja Rasdeher ígéretét kóbor emlékeinek megtalálásáról. Valamiért meglepi, amikor látja, hogy az általa kanyarított betűk épp olyanok, mint a fentebb sorakozó társaik. Egyszerre furcsa és megnyugtató ez a felfedezés.*
- Innen úgy tűnik, odáig vagyok érted. *mondja a lapok fölé hajolva.* Mesélnél magadról? Kérlek! És rólunk is. *Újra felpillant a kékeszöld szemekbe, várakozón és őszinte kíváncsisággal, nem tudván, hogy tegnap ugyanerre kérte.*