//Második szál//
//Hajnal//
*Raenerold úgy hiszi, álmodik. Egy szép és szinte hihetetlen álomban él, ami ráadásul olyan idilli és olyan hihetetlen, hogy a hosszúéletű szinte el sem képes hinni, hogy létezik olyan ember a világon, aki ilyen körülmények között éli dolgos mindennapjait. Igéző kép, ahogyan a fasor növényeinek levelein átszűrődik a fény, pettyes mintát kirajzolva az ifjonc elf kezére, melyet Fandaron meg is figyel. Hiába nő fel városban egy hosszúfülű, ha az erdő népéhez tartozik, a természet szelídített szépsége el fogja varázsolni. Néhol meg - megáll, ujjaival megtalogatja a viaszos leveleket, rajzolatukat figyeli meg. Érdeklődik a növények iránt is, pár fa között gyümölcs nélkül is különbséget tud tenni, bár akadnak olyan példányok is, akiket képtelen lenne akkor is felismerni, ha már gyümölcs is nőne rügyeik tövében. Gondolhatunk itt a szilvára, vagy a meggy és cseresznye közötti különbség tételére. A viaszkos almafák azonban viszonylag könnyed, karakteres kérges - növények a Lachornus ifjonc szemében, így hamar véleményt tud formálni.*
-Csodálatosak ezek az almafák. Bőven fognak teremni. *Azzal kikerülve a növény bűvköréből, az egész birtokra tekintve jelenti ki.*
-Ez az egész birtok csodálatos. Meseszép. Meseszép, hogy ilyen harmóniában éltek. Irigylésre méltó. *Valóban így gondolja. A Lachornusok, annak ellenére, hogy az elfek népe az erdőhöz és a vadonhoz kötődik, legalább öt generációra visszavezethetőleg, több, mint ezer éve a Víz Városának falai mögött élik mindennapjaikat, néhol kisebb, néhol nagyobb, kertes, emeletes, vagy kinek milyen munkája és keresete alapján megválasztott házakban, de mindig a város közepén és habár Raenerold maga is tökéletesen városi hosszúéletűnek vallja magát, azért a természet szelíd (de ugyanakkor némely pontokon vad) arculata képes elvarázsolni. Tekintete a kölyökre téved, s a lóra. Valójában be kell vallania magának, hogy félti a porontyot, hiszen a nem túl okos jószágok egész sora tudható be a patások között, annak ellenére, hogy kifejezetten okos és értelmes egyedek megint csak szép számmal akadnak a hátasok legfőbb faja egyedeiből. Azonban aggodalomra semmi ok, a kisfiú Learon felé szalad és a lóval kapcsolatosan, panaszkodni kezd. Kiderül, hogy az állat becses neve Redul, a kisfiút pedig a pásztorábrázatu veszi gyámoló szavainak ölébe, mely szerint a makacs jószág még neki sem engedi a lovaglás gyakorlását. ~ Végül is, igáslótól mit várunk. ~ Egy serényen teregető adszony felé tekint, neve szerint Fortas. Rae arcára őszinte, lágy mosoly ül ki, mikor köszön a kettős idegeneknek.*
-Üdvözletem és még egyszer köszönöm a meghívást Learon úrnak! *Úgy néz ki, itt így illik beszélni, felveszi hát a stílust, nem akar ő semmi rossznak, vagy rendesen begyakorolt, megszokott stílusformának hagyományromboló elrontója lenni. A nagyobbacska fiú felé is biccent, csillogó szemeivel és közben nagyon is reméli magának, hogy elfsége miatt nem fogják furcsának hinni. Ekkor pedig megmutazkozik az utolsó ismeretlen is: Norenn Fortass. Raenerold kezet nyújt felé és bemutatkozik.*
-Részemről a szerencse! Raenerold Fandaron Lachornus, de hívjanak csak Raenek. *Mosolyodik el önkéntelenül, ettől a mesébe illő, hajnali, idilli kép láttán.*