Külső területek - Kikötői erdőség
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 75 (1481. - 1500. üzenet)Oldal váltása: - Következő oldal >>
1500. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-05-24 19:57:16
Üzenet elküldve: 2026-05-24 19:57:16
Rang: Játékos
IC üzenetek: 71
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 71
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Felmarkolva a botját, úgy követi a másikat és a bömbölő gyermeket. Tisztes távolságban guggol le tőlük. Arra elég, hogy hallja, arra azonban már nem hogy Garsin el is érje őt. Karonülővel semmiképp. A kérdésre összeszalad a szemöldöke, ám egyre csak az anyai gondoskodást figyeli. Rá kell jönnie, a cselekedet a lehető legtávolabb áll tőle. A látványra bukfencezik egyet a gyomra, valamivel elfordítja a fejét, festett kézfejét az ajkaihoz szorítja, úgy nyeli vissza az ingert. Megrándul, nyikkanásra emlékeztető öklendező hangot ad ki, végül talpra is löki magát, hogy megadja a párosnak azt a privát teret, amire szükségük lehet, míg az aktus lezajlik. Addig a saját holmijait szedi össze.
A fonott kosárkáját, a "süvegét", a "varázs botját", no meg Garsin szétszórt dolgait. Visszahordani csak akkor teszi meg, ha a lány visszaöltözött. A gyerek legalább elhallgatott, ez már fél siker! *
- Onnan hogy még élsz. Nem vagy ostoba. Pontosan tudod, ha a húgod kellene, már az enyém lenne. Ugyanannyiba telne megmérgezni a kutat, amiből húztok, mint leskelődni és hallgatózni utánatok. Te viszont eleven vagy, gondolom anyád is.
*Jelentőségteljes pillantást vet rá, a pillanatban jóval idősebbnek tűnik a koránál. A gyermeket lapos pislogással fixírozza, a korábbi esetleges érdeklődése teljesen elhalt, helyét átvette a megfogalmazatlan undor, távolságtartás. Nem csecsemőt lát a lány combján feküdni, sokkal inkább hazugságot, árulást.
Merthogy fel sem merül benne, a Garsin combján fekvő gyermek a húga nem a lánya, és ennél a pontnál biztosra veszi azt is, ha már magára tette a gyermeket a lánynak teje is van. Azzal pedig csak azok rendelkeznek, akik szültek. Tehát a legényke nem hogy nem legény, már még csak leány sem...ez itt előtte egy asszony.
A gondolatra félreköp.*
-És az urad...? Az is eleven? Vagy az hever otthon, nem anyád? Arról kell gondoskodnod?
*A hangja jóval halkabb, feszültebb, figyelőbb. A nő mimikáját fürkészi a hanglejtést, a viselkedését, reakcióit. Olvasni igyekszik belőle. *
-Minek hoztad a fiókát az erdőbe? A sorsára hagyni?
*Felmarkolva a botját, úgy követi a másikat és a bömbölő gyermeket. Tisztes távolságban guggol le tőlük. Arra elég, hogy hallja, arra azonban már nem hogy Garsin el is érje őt. Karonülővel semmiképp. A kérdésre összeszalad a szemöldöke, ám egyre csak az anyai gondoskodást figyeli. Rá kell jönnie, a cselekedet a lehető legtávolabb áll tőle. A látványra bukfencezik egyet a gyomra, valamivel elfordítja a fejét, festett kézfejét az ajkaihoz szorítja, úgy nyeli vissza az ingert. Megrándul, nyikkanásra emlékeztető öklendező hangot ad ki, végül talpra is löki magát, hogy megadja a párosnak azt a privát teret, amire szükségük lehet, míg az aktus lezajlik. Addig a saját holmijait szedi össze.
A fonott kosárkáját, a "süvegét", a "varázs botját", no meg Garsin szétszórt dolgait. Visszahordani csak akkor teszi meg, ha a lány visszaöltözött. A gyerek legalább elhallgatott, ez már fél siker! *
- Onnan hogy még élsz. Nem vagy ostoba. Pontosan tudod, ha a húgod kellene, már az enyém lenne. Ugyanannyiba telne megmérgezni a kutat, amiből húztok, mint leskelődni és hallgatózni utánatok. Te viszont eleven vagy, gondolom anyád is.
*Jelentőségteljes pillantást vet rá, a pillanatban jóval idősebbnek tűnik a koránál. A gyermeket lapos pislogással fixírozza, a korábbi esetleges érdeklődése teljesen elhalt, helyét átvette a megfogalmazatlan undor, távolságtartás. Nem csecsemőt lát a lány combján feküdni, sokkal inkább hazugságot, árulást.
Merthogy fel sem merül benne, a Garsin combján fekvő gyermek a húga nem a lánya, és ennél a pontnál biztosra veszi azt is, ha már magára tette a gyermeket a lánynak teje is van. Azzal pedig csak azok rendelkeznek, akik szültek. Tehát a legényke nem hogy nem legény, már még csak leány sem...ez itt előtte egy asszony.
A gondolatra félreköp.*
-És az urad...? Az is eleven? Vagy az hever otthon, nem anyád? Arról kell gondoskodnod?
*A hangja jóval halkabb, feszültebb, figyelőbb. A nő mimikáját fürkészi a hanglejtést, a viselkedését, reakcióit. Olvasni igyekszik belőle. *
-Minek hoztad a fiókát az erdőbe? A sorsára hagyni?
1499. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-05-23 22:53:45
Üzenet elküldve: 2026-05-23 22:53:45
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 578
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 578
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Bár azt kívánta, hogy a lány távozzon, most, hogy nem látja őt, csak annál idegesebb. Eddig legalább szemközt volt vele az egyik vélt veszélyforrás. Most? Most bárhol lehet...
Vajon játszadoznak vele, azért nem jönnek elő? Látni akarják a kétségbeesését, mielőtt elvennék tőle a gyermeket? A sejtelmes, titokzatoskodó vöröskéből kinéz ilyen drámaiságot és gyötrési vágyat; talán az övéi sem mások.
A feszültség és rémület a képzeletét is meglódítja, különösen, hogy egyébként sincs a legjobb állapotban. A hosszas kialvatlanság, az általános kimerültség, a mindennapok kilátástalansága és az állandó színjáték... az, hogy senkiben sem érzi úgy, hogy megbízhatna... kellően megágyaztak ennek az elmeállapotnak.
Na nem mintha egyébként nem volna gyanús, és aggodalmat keltő, hogy valaki olyan dolgokat tud róla, amikről nem kellene tudnia.
Örökké azonban mégsem állhat itt, a fának vetett háttal, várva, hogy a fenyegetés végre eljöjjön érte. A percek múlásával az idegesség ugyan el nem száll belőle, de gyorsan elfárad. Igazából úgy érzi, össze tudna roskadni. Főleg a visító gyerekkel a kezében.
A körülményeket mérlegelve pedig meg is adja magát, mert ha menekülni nem tud, legalább ezzel a gonddal tudhat valamit kezdeni. Bár az ösztönei szintjén jelenleg a legszívesebben földhöz vágná a csöppséget, hogy elhallgattassa, mert a feszült helyzetben különösen agresszívvá teszi az éles hang, amit magából kiad.
Szemei könnybe lábadnak az idegességtől, néhány mély levegőt véve igyekszik légzését lelassítani és legalább valamennyire lenyugodni, mert tudja, hogy a picit is csak úgy fogja tudni megnyugtatni.*
- Cssss... - *Csitítgat, ahogy a levegőt kifújja: két legyet egy csapásra. Közben lassú léptekkel elindul vissza oda, ahol a holmiját hagyta, mert szüksége lesz a zsákjára.
Hogy Thalyssa visszatért, és egy ideje már figyeli őt, azt nem tudja, legfeljebb sejti és képzeli, hogy figyelő szemek szegeződnek rá a fák és bokrok közül. A lányé, és még ki tudja, hányaké?
Azonban épp ezt a készültséget igyekszik elnyomni magában, hogy képes legyen a gyerekre összpontosítani és az ő szükségleteiről gondoskodni.
Ez olyan jól sikerül, hogy mikor a vöröske előlép és rárivall, az első összerezzenés után már szinte fásult beletörődöttséggel fordul felé. Épp csak ujjai fehérednek el a kés markolatán, és meglehet, önkéntelen valóban szorosabban fogja a picit is a kelleténél.
Nem érti Thalyssát. Nem érti a dühöngését. Miért színészkedik így? Mi értelme?
Válaszolna, kérdezne, de jelenleg képtelennek találja rá magát, hogy megszólaljon. Kimerült, zavart, ideges és ez a rohadt gyerek sem akar elhallgatni!
A vöröske láthatja a tekintetén a tébolyt, de a megadást is. Válasz nélkül elfordul és sietve továbbsétál korábbi pihenőhelye felé. A további szavak már eközben érik.
Mikor Thalyssa ismét ajánlgatja, hogy átveszi tőle a picit, rá pillant gyanakvón, de értetlenül. Miféle "trükk" ez? Tényleg azt hiszi, hogy ilyen egyszerűen átadná?
Nem válaszol, helyette magát leküzdve leül a fa törzséhez, ahogy ezelőtt is tette, a kést maga mellé ejti, majd ott folytatja, ahol jóval korábban abbahagyta, mielőtt Thalyssa megzavarta volna: a gombolkozással. Épp csak a mozdulatai ezúttal kapkodóbbak és idegesebbek, mert a gyerek újult hangerővel zendít rá, mikor a lábaira fekteti ahelyett, hogy ölelné. Úgyhogy nagyon igyekszik a mellénye után az inge, majd az alsóinge megoldásával, hogy végre visszavehesse őt a karjára.
Figyelme egy csekély része marad csak a vöröskének, miközben mellre rakja a picit. Aki, amilyen zaklatott, a sírást is nehezen hagyja abba, meg el is fáradt már benne, úgyhogy nagyon ügyetlenül kapja szájába az emlőt. Garsin arca kétszer is fájdalmasan összerándul, mire végre csönd és nyugalom lesz, bár hüppögő-szörcsögő hangok egy ideig kísérik még a gyermek étkezését, mielőtt egyenletessé válna az ő légzése is. Garsinnak azonban már ez is megváltás, egy kicsit úgy érzi, újra kap levegőt.*
- Honnan tudhatnám, hogy nem álmodtad meg azt is, hogy a húgom lesz a ti legnagyobb akárkitek, ezért feltétlenül kell nektek? Hogy nem a házunknál lestél és hallgatóztál, kérdezősködtél, onnan tudod, amit tudnod sem kellene? - *Kérdi halkan, rekedten, fáradtan. Egyúttal jelét adva végre, hogy azért mégiscsak fölfogta, amit a lány hozzá beszélt.
Bocsánatot nem kér, mert a bizalmatlansága és a hozzáállása majdhogynem változatlan. Nem bír tisztán látni Thalyssával és a szándékaival kapcsolatban.*
*Bár azt kívánta, hogy a lány távozzon, most, hogy nem látja őt, csak annál idegesebb. Eddig legalább szemközt volt vele az egyik vélt veszélyforrás. Most? Most bárhol lehet...
Vajon játszadoznak vele, azért nem jönnek elő? Látni akarják a kétségbeesését, mielőtt elvennék tőle a gyermeket? A sejtelmes, titokzatoskodó vöröskéből kinéz ilyen drámaiságot és gyötrési vágyat; talán az övéi sem mások.
A feszültség és rémület a képzeletét is meglódítja, különösen, hogy egyébként sincs a legjobb állapotban. A hosszas kialvatlanság, az általános kimerültség, a mindennapok kilátástalansága és az állandó színjáték... az, hogy senkiben sem érzi úgy, hogy megbízhatna... kellően megágyaztak ennek az elmeállapotnak.
Na nem mintha egyébként nem volna gyanús, és aggodalmat keltő, hogy valaki olyan dolgokat tud róla, amikről nem kellene tudnia.
Örökké azonban mégsem állhat itt, a fának vetett háttal, várva, hogy a fenyegetés végre eljöjjön érte. A percek múlásával az idegesség ugyan el nem száll belőle, de gyorsan elfárad. Igazából úgy érzi, össze tudna roskadni. Főleg a visító gyerekkel a kezében.
A körülményeket mérlegelve pedig meg is adja magát, mert ha menekülni nem tud, legalább ezzel a gonddal tudhat valamit kezdeni. Bár az ösztönei szintjén jelenleg a legszívesebben földhöz vágná a csöppséget, hogy elhallgattassa, mert a feszült helyzetben különösen agresszívvá teszi az éles hang, amit magából kiad.
Szemei könnybe lábadnak az idegességtől, néhány mély levegőt véve igyekszik légzését lelassítani és legalább valamennyire lenyugodni, mert tudja, hogy a picit is csak úgy fogja tudni megnyugtatni.*
- Cssss... - *Csitítgat, ahogy a levegőt kifújja: két legyet egy csapásra. Közben lassú léptekkel elindul vissza oda, ahol a holmiját hagyta, mert szüksége lesz a zsákjára.
Hogy Thalyssa visszatért, és egy ideje már figyeli őt, azt nem tudja, legfeljebb sejti és képzeli, hogy figyelő szemek szegeződnek rá a fák és bokrok közül. A lányé, és még ki tudja, hányaké?
Azonban épp ezt a készültséget igyekszik elnyomni magában, hogy képes legyen a gyerekre összpontosítani és az ő szükségleteiről gondoskodni.
Ez olyan jól sikerül, hogy mikor a vöröske előlép és rárivall, az első összerezzenés után már szinte fásult beletörődöttséggel fordul felé. Épp csak ujjai fehérednek el a kés markolatán, és meglehet, önkéntelen valóban szorosabban fogja a picit is a kelleténél.
Nem érti Thalyssát. Nem érti a dühöngését. Miért színészkedik így? Mi értelme?
Válaszolna, kérdezne, de jelenleg képtelennek találja rá magát, hogy megszólaljon. Kimerült, zavart, ideges és ez a rohadt gyerek sem akar elhallgatni!
A vöröske láthatja a tekintetén a tébolyt, de a megadást is. Válasz nélkül elfordul és sietve továbbsétál korábbi pihenőhelye felé. A további szavak már eközben érik.
Mikor Thalyssa ismét ajánlgatja, hogy átveszi tőle a picit, rá pillant gyanakvón, de értetlenül. Miféle "trükk" ez? Tényleg azt hiszi, hogy ilyen egyszerűen átadná?
Nem válaszol, helyette magát leküzdve leül a fa törzséhez, ahogy ezelőtt is tette, a kést maga mellé ejti, majd ott folytatja, ahol jóval korábban abbahagyta, mielőtt Thalyssa megzavarta volna: a gombolkozással. Épp csak a mozdulatai ezúttal kapkodóbbak és idegesebbek, mert a gyerek újult hangerővel zendít rá, mikor a lábaira fekteti ahelyett, hogy ölelné. Úgyhogy nagyon igyekszik a mellénye után az inge, majd az alsóinge megoldásával, hogy végre visszavehesse őt a karjára.
Figyelme egy csekély része marad csak a vöröskének, miközben mellre rakja a picit. Aki, amilyen zaklatott, a sírást is nehezen hagyja abba, meg el is fáradt már benne, úgyhogy nagyon ügyetlenül kapja szájába az emlőt. Garsin arca kétszer is fájdalmasan összerándul, mire végre csönd és nyugalom lesz, bár hüppögő-szörcsögő hangok egy ideig kísérik még a gyermek étkezését, mielőtt egyenletessé válna az ő légzése is. Garsinnak azonban már ez is megváltás, egy kicsit úgy érzi, újra kap levegőt.*
- Honnan tudhatnám, hogy nem álmodtad meg azt is, hogy a húgom lesz a ti legnagyobb akárkitek, ezért feltétlenül kell nektek? Hogy nem a házunknál lestél és hallgatóztál, kérdezősködtél, onnan tudod, amit tudnod sem kellene? - *Kérdi halkan, rekedten, fáradtan. Egyúttal jelét adva végre, hogy azért mégiscsak fölfogta, amit a lány hozzá beszélt.
Bocsánatot nem kér, mert a bizalmatlansága és a hozzáállása majdhogynem változatlan. Nem bír tisztán látni Thalyssával és a szándékaival kapcsolatban.*
1498. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-05-23 18:22:28
Üzenet elküldve: 2026-05-23 18:22:28
Rang: Játékos
IC üzenetek: 71
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 71
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Garsin örülhet, hogy a lány a földet köpködte, nem őt, mert az igazság az, nagyon is szívesen leköpte volna a kardforgatót, viszont tudja, valószínűleg utána megbánta volna.
No nem azért, mert leköpné Garsint, hanem azért, mert a nyálból egy jó boszorka sok fajta rontást rá tud tenni a másikra, aztán ki tudja milyen szerzet az ő nőlegénye! Azt se nézte volna ki belőle, hogy pengét ránt felé, akkor akár össze is gyűjtheti a köpetét, aztán elkalandozhat itt valamilyen erdei szipirtyókhoz, hogy aztán amaz megverje ragyával, rútsággal vagy bármilyen nyavalyával!
A gondolatra és a mérhetetlen csalódottságra, ami belülről emészti csak egyre inkább felstrumpfolja magát, az apró testben pedig nehezen fér el az a mérhetetlen düh és egyéb más érzelem, ami belülről nyomja, feszíti. Megtorpan.
Lábujjaival erősen, agresszívan markol a zsenge fűbe, ujjait ökölbe szorítja. A hosszú körmök kíméletlenül vájnak a puha húsba, nem törődve a megsebzett bőrrel. Igyekszik az önként okozott fájdalomban megtalálni a fókuszt, önmaga centrírozását, a nyugalmat. Élesen szívja be az orrán a levegőt, erősen fújja ki az ajkai között. Mintha csak gyertyát fújna el.
Egyet.
Kettőt..
Hármat…*
- A jó édes kikötői ringyó nénédet, te horgonyra született szukafattya… még pengét rántasz rám…én rám?! Adok neked rángatást. Kitépem a szempilládat, ki én…! Még fenyeget. Engem! ENGEM! Az otthonomban!
*Tajtékzik.
Pontosan úgy, ahogy a tenger. Nem csitul, nem csendesedik, nem találja a békéjét. Hiába a lélegzetvétel, hiába a fájdalom, azok nem nyomják el azt a frusztrációt, ami nyomja a torkát, az orrát, a füleit. Sípol a füle. Érzi, ahogy dobol benne a vér, ahogy ég az arca, a füle hegye, A teste reszket az elfojtott dühtől, az öklei remegnek.
Mit szólna most Nene…vagy a Rigó? Nem lenne rá egyik sem büszke. Hát még Rigó férje. Vagy Apácska.
A gondolat csak egy pillanatra villan át az agyán, ám szégyen helyett csak olaj a tűzre. Azok is csak elárulták, kihasználták. Nem kapott tőlük semmit, csak fájdalmat és ígéreteket. Már nem keresi a tökéletes helyet, ahol megtalálhatja az Istenét, hogy elmondja neki, ő bizony nem fogadja a magáének a lányt, mert amaz buta. Úgy dönt, inkább Garsint keresi meg, hogy jól megverje. Nem akarja megölni, bántani sem, csak fájdalmat okozni neki. Legalább akkorát, mint amit most ő érez, hogy visszaadja neki. És persze a verésnek tanító célzata is lesz, hiszen a fájdalommal megtanulja a „nőlegény”, amit csinál rossz, és többet nem csinálhatja. Mert a szeretet ilyen. Legalább is az a fajta szeretet és nevelés amit Thalyssa ismer, ilyen pilléreken alapul, ezért nem is ismer mást. No meg persze az sem elhanyagolható tény, miszerint szeretne beletépni abba a sűrű, rövidre nyírt hajba, belemélyeszteni az apró fogait a másik vállába és jókorát odasózni a szeme alá, hogy hetekig emlékezhessen rá a másik, Thalyssa Lwyddel nem lehet packázni!
Egy újabb éles lélegzetvétel, majd sarkon fordul, hogy elinduljon vissza. Út közben felmarkolja a „varázsbotot” is, bár azt inkább csak azért, hogy távolabbról tudjon odaverni Garsinnak, ha ismét úgy döntene, tőrpárbajosat kíván játszani a nála két fejjel kisebb „mátkájáva”".
Úgy csörtet, akár a vadkan, jól olvassa a nyomokat ahhoz, hogy hamar visszataláljon és rálátást nyerjen Garsinra. Garsinra, aki…fél.
Mi az anyjától fél?! Hogy félhet egyáltalán valaki, aki ha lábujjhegyre áll, még a szénapadlásra is fellát?! Mit képzel magáról, hogy fél! Ő csak ne féldegéljen itt semmitől se, hát nem bánthatja őt itt senki – márhogy Thalyssán kívül! Az érzelem és viselkedésminta felismerése kizökkenti a haragból. Amazt enyhe értetlenség és az abból fakadó düh veszi át.*
-Te csak ne riadozzál itt, mi a rossebbtől félsz?! Te támadtál meg engem! -*ingerülten bök felé a „mágusbottal”, majd lecsapja azt a fűbe. A bot tompán puffan.*- Onnan tudom, mert te mondtad el nekem, álmomban. Megálmodtam. Ez volt az én ajándékom, megmondtam neked ezelőtt is.
*Ez, és a természethívás, melynek a képességét elveszítette. Azonban erről nem beszél. Valószínűleg soha nem is fog, míg vissza nem szerzi. Elmondta, hogy az istene megajándékozza a hívőit, ám azt sosem mondta el, hogy neki mi volt a konkrét ajándéka. Utalt rá. Elmondta Garsinnak, megálmodta az esetüket. Az, hogy a lány már nem hitt neki, nem Thalyssa hibája.*
-Ne markold úgy azt a fiókát, tiszta lila már a feje. Kirázod az agyát, persze, hogy bőg! Add ide már! -*kifakad. Gyűlöli a gyereksírást, hallott eleget. Tizenegy testvér után megfogadta, soha sem lesz gyermeke. A rituáléiknak hála nem is lehetne, ám törzsével ellentétben, ő nem kíván gyermekeket rabolni. Egy életre elég volt a nevelésükből.*
*Garsinhoz lép, a fatörzsnek támasztja a botját, kezeit a gyermek felé nyújtja, várva, hogy megkapja a csecsemőt. A lányon érdekes, hívogató dolgok vannak. Hosszú, csörgő fülbevalók, megannyi zizgő csontgyöngy a csuklóin, nyakán, apró fodrok, szalagocskák a ruháin. Tucatnyi inger, ami boldoggá tehet egy érdeklődő hátulgombolóst, a hajáról és az abba húzott gyöngyöcskékről, apró virágokról és különböző fonatokról nem is beszélve.*
-Mit nézel ilyen bambán, tőlem nem kell félteni a fiókádat, nekem nem kell. Ha akarnék, a kikötői szajháktól szerezhetnék eleget, holdfordulónként legalább egy fiókát el kell vinnünk Apácskával a lelencházba. Magadat kéne féltened inkább, mert ha elaludt, odébb megyünk és jól megverlek. Azért, mert ilyen buta vagy és mert megijesztettél…majdnem. Nyilván nem, mert én nem félek semmitől, de ha félős lennék megijedtem volna!
*Garsin örülhet, hogy a lány a földet köpködte, nem őt, mert az igazság az, nagyon is szívesen leköpte volna a kardforgatót, viszont tudja, valószínűleg utána megbánta volna.
No nem azért, mert leköpné Garsint, hanem azért, mert a nyálból egy jó boszorka sok fajta rontást rá tud tenni a másikra, aztán ki tudja milyen szerzet az ő nőlegénye! Azt se nézte volna ki belőle, hogy pengét ránt felé, akkor akár össze is gyűjtheti a köpetét, aztán elkalandozhat itt valamilyen erdei szipirtyókhoz, hogy aztán amaz megverje ragyával, rútsággal vagy bármilyen nyavalyával!
A gondolatra és a mérhetetlen csalódottságra, ami belülről emészti csak egyre inkább felstrumpfolja magát, az apró testben pedig nehezen fér el az a mérhetetlen düh és egyéb más érzelem, ami belülről nyomja, feszíti. Megtorpan.
Lábujjaival erősen, agresszívan markol a zsenge fűbe, ujjait ökölbe szorítja. A hosszú körmök kíméletlenül vájnak a puha húsba, nem törődve a megsebzett bőrrel. Igyekszik az önként okozott fájdalomban megtalálni a fókuszt, önmaga centrírozását, a nyugalmat. Élesen szívja be az orrán a levegőt, erősen fújja ki az ajkai között. Mintha csak gyertyát fújna el.
Egyet.
Kettőt..
Hármat…*
- A jó édes kikötői ringyó nénédet, te horgonyra született szukafattya… még pengét rántasz rám…én rám?! Adok neked rángatást. Kitépem a szempilládat, ki én…! Még fenyeget. Engem! ENGEM! Az otthonomban!
*Tajtékzik.
Pontosan úgy, ahogy a tenger. Nem csitul, nem csendesedik, nem találja a békéjét. Hiába a lélegzetvétel, hiába a fájdalom, azok nem nyomják el azt a frusztrációt, ami nyomja a torkát, az orrát, a füleit. Sípol a füle. Érzi, ahogy dobol benne a vér, ahogy ég az arca, a füle hegye, A teste reszket az elfojtott dühtől, az öklei remegnek.
Mit szólna most Nene…vagy a Rigó? Nem lenne rá egyik sem büszke. Hát még Rigó férje. Vagy Apácska.
A gondolat csak egy pillanatra villan át az agyán, ám szégyen helyett csak olaj a tűzre. Azok is csak elárulták, kihasználták. Nem kapott tőlük semmit, csak fájdalmat és ígéreteket. Már nem keresi a tökéletes helyet, ahol megtalálhatja az Istenét, hogy elmondja neki, ő bizony nem fogadja a magáének a lányt, mert amaz buta. Úgy dönt, inkább Garsint keresi meg, hogy jól megverje. Nem akarja megölni, bántani sem, csak fájdalmat okozni neki. Legalább akkorát, mint amit most ő érez, hogy visszaadja neki. És persze a verésnek tanító célzata is lesz, hiszen a fájdalommal megtanulja a „nőlegény”, amit csinál rossz, és többet nem csinálhatja. Mert a szeretet ilyen. Legalább is az a fajta szeretet és nevelés amit Thalyssa ismer, ilyen pilléreken alapul, ezért nem is ismer mást. No meg persze az sem elhanyagolható tény, miszerint szeretne beletépni abba a sűrű, rövidre nyírt hajba, belemélyeszteni az apró fogait a másik vállába és jókorát odasózni a szeme alá, hogy hetekig emlékezhessen rá a másik, Thalyssa Lwyddel nem lehet packázni!
Egy újabb éles lélegzetvétel, majd sarkon fordul, hogy elinduljon vissza. Út közben felmarkolja a „varázsbotot” is, bár azt inkább csak azért, hogy távolabbról tudjon odaverni Garsinnak, ha ismét úgy döntene, tőrpárbajosat kíván játszani a nála két fejjel kisebb „mátkájáva”".
Úgy csörtet, akár a vadkan, jól olvassa a nyomokat ahhoz, hogy hamar visszataláljon és rálátást nyerjen Garsinra. Garsinra, aki…fél.
Mi az anyjától fél?! Hogy félhet egyáltalán valaki, aki ha lábujjhegyre áll, még a szénapadlásra is fellát?! Mit képzel magáról, hogy fél! Ő csak ne féldegéljen itt semmitől se, hát nem bánthatja őt itt senki – márhogy Thalyssán kívül! Az érzelem és viselkedésminta felismerése kizökkenti a haragból. Amazt enyhe értetlenség és az abból fakadó düh veszi át.*
-Te csak ne riadozzál itt, mi a rossebbtől félsz?! Te támadtál meg engem! -*ingerülten bök felé a „mágusbottal”, majd lecsapja azt a fűbe. A bot tompán puffan.*- Onnan tudom, mert te mondtad el nekem, álmomban. Megálmodtam. Ez volt az én ajándékom, megmondtam neked ezelőtt is.
*Ez, és a természethívás, melynek a képességét elveszítette. Azonban erről nem beszél. Valószínűleg soha nem is fog, míg vissza nem szerzi. Elmondta, hogy az istene megajándékozza a hívőit, ám azt sosem mondta el, hogy neki mi volt a konkrét ajándéka. Utalt rá. Elmondta Garsinnak, megálmodta az esetüket. Az, hogy a lány már nem hitt neki, nem Thalyssa hibája.*
-Ne markold úgy azt a fiókát, tiszta lila már a feje. Kirázod az agyát, persze, hogy bőg! Add ide már! -*kifakad. Gyűlöli a gyereksírást, hallott eleget. Tizenegy testvér után megfogadta, soha sem lesz gyermeke. A rituáléiknak hála nem is lehetne, ám törzsével ellentétben, ő nem kíván gyermekeket rabolni. Egy életre elég volt a nevelésükből.*
*Garsinhoz lép, a fatörzsnek támasztja a botját, kezeit a gyermek felé nyújtja, várva, hogy megkapja a csecsemőt. A lányon érdekes, hívogató dolgok vannak. Hosszú, csörgő fülbevalók, megannyi zizgő csontgyöngy a csuklóin, nyakán, apró fodrok, szalagocskák a ruháin. Tucatnyi inger, ami boldoggá tehet egy érdeklődő hátulgombolóst, a hajáról és az abba húzott gyöngyöcskékről, apró virágokról és különböző fonatokról nem is beszélve.*
-Mit nézel ilyen bambán, tőlem nem kell félteni a fiókádat, nekem nem kell. Ha akarnék, a kikötői szajháktól szerezhetnék eleget, holdfordulónként legalább egy fiókát el kell vinnünk Apácskával a lelencházba. Magadat kéne féltened inkább, mert ha elaludt, odébb megyünk és jól megverlek. Azért, mert ilyen buta vagy és mert megijesztettél…majdnem. Nyilván nem, mert én nem félek semmitől, de ha félős lennék megijedtem volna!
1497. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-05-18 21:44:22
Üzenet elküldve: 2026-05-18 21:44:22
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 195
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 195
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
*Az erdőséget elérve nagyobb biztonságban érzi magát, de továbbra is karjaival magát ölelve, görnyedve közlekedik, ezúttal nem rejtőzködésb céljából teszi mindezt. A hidegben ruháinak nincs lehetősége megszáradni, Daesys pedig teljesen átfagyott, melyen most a fák árnyéka sem segít. Amint az égbolt szürkévé vált elindult, de még mindig hosszú az út a Kikötőig, és egy örökkévalóságnak tűnik most számára.
Tüsszent egyet, kettőt, hármat, majd szipogni kezd és karján található kötésbe törli orrát. A torka is enyhén kapar, így már biztos benne, hogy ennek az útnak egy betegség lesz az eredménye.*
Tüsszent egyet, kettőt, hármat, majd szipogni kezd és karján található kötésbe törli orrát. A torka is enyhén kapar, így már biztos benne, hogy ennek az útnak egy betegség lesz az eredménye.*
1496. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-05-17 09:28:56
Üzenet elküldve: 2026-05-17 09:28:56
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 578
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 578
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*A kérdésre nem felel, szóban legalábbis nem. Tekintetén azonban látszik az elszántság, ahogy a pengét sem engedi le, de nem is támad. Kivár.
Van elég őrült, hogy elképzelje a metszést a lány nyakán, ám odáig még nem jutott, hogy meg is tegye, vagy ténylegesen szándékában álljon, amíg nem kap rá jó okot.
Nem valami élvezet vezérli ugyanis, pusztán a veszély végleges megszüntetésének vágya. Korábbi "áldozatai" pedig jócskán tettek érte, hogy fenyegetésnek lássa őket.
Hogy zavarja-e, hogy épp egy gyerekre fog fegyvert? Igen. De Thalyssát ennél többnek gondolja. Lehet, hogy kislány, de veszélyt rejt magában. Vagy azért, mert varázshasználó, vagy mert egyéb ártó képességeknek is birtokában van. Ráadásul egy törzsnyi vallásos tömeg áll mögötte. És legfőképp... többet tud, mint kellene, és nem ismerheti a szándékait. Az viszont egyértelmű, hogy a lány akar tőle valamit. Tőle, vagy... a húgától. Az pedig mindegy is, hogy az istene tényleg látomásokkal látja el, vagy csak a saját hagymáza képzeltet vele ilyesmiket, ha a vöröske eldöntötte, hogy meg kell tennie, amit az istene kíván, akkor nyilván meg fogja tenni.
Tesz egy hamvába holt kísérletet arra, hogy Thalyssától magától tudja meg, mik a szándékai, de a lány felelete most is olyan terjengős és véleménye szerint semmit mondó, hogy csak időhúzást vél mögötte.*
- A nevemet... és az anyámét... honnan tudtad? - *Pontosít és tömör marad, hátha úgy tényleges választ kap. De közben figyelme nem lankad, tekintete ugyanúgy villan ide-oda, a fenyegetést keresve. Elméjét karistolja a kétségbeesés, meg a gyermek sivítása is. Ha legalább a lány hallgatna rá és elhátrálna...!
Ehelyett Thalyssa a húgával kezd foglalkozni, s mikor azt ajánlja, hogy fölveszi ő a gyereket, Garsin épp csak egy leheletnyit, de bemozdul még jobban közé és a csöppség közé.
Nem érdeklik a becsmérlő szavak, vagy a babonás köpködés, ellenben mikor a lány hátat fordít, azonnal mozdul.
Na nem a vöröske felé, hanem az eddigre már a lábába kapaszkodó gyermekért hajol le. Egy gyors mozdulattal öleli magához, s amint jó fogást talált rajta, fél kézzel szorítja a csípőjéhez, hogy a másikkal ismét fenyegetni tudjon, ha kell.
Amint pedig megvan a pici, ő hátrál el sietősen. De csak egy másik fa törzséig jut, mert nem tudja, hová bújjon, vagy hogy honnan várja a veszélyt. Hátát a törzsnek veti, hogy legalább az illúziója meglegyen, hogy onnan védve van. Persze, a gyerek még mindig üvölt, amit csitító suttogással és rugózó ringatással igyekszik enyhíteni, ám tekintete és figyelme még mindig máshol, és a pici érthetően és érezhetően azt is magának szeretné, hogy meg tudjon nyugodni.*
*A kérdésre nem felel, szóban legalábbis nem. Tekintetén azonban látszik az elszántság, ahogy a pengét sem engedi le, de nem is támad. Kivár.
Van elég őrült, hogy elképzelje a metszést a lány nyakán, ám odáig még nem jutott, hogy meg is tegye, vagy ténylegesen szándékában álljon, amíg nem kap rá jó okot.
Nem valami élvezet vezérli ugyanis, pusztán a veszély végleges megszüntetésének vágya. Korábbi "áldozatai" pedig jócskán tettek érte, hogy fenyegetésnek lássa őket.
Hogy zavarja-e, hogy épp egy gyerekre fog fegyvert? Igen. De Thalyssát ennél többnek gondolja. Lehet, hogy kislány, de veszélyt rejt magában. Vagy azért, mert varázshasználó, vagy mert egyéb ártó képességeknek is birtokában van. Ráadásul egy törzsnyi vallásos tömeg áll mögötte. És legfőképp... többet tud, mint kellene, és nem ismerheti a szándékait. Az viszont egyértelmű, hogy a lány akar tőle valamit. Tőle, vagy... a húgától. Az pedig mindegy is, hogy az istene tényleg látomásokkal látja el, vagy csak a saját hagymáza képzeltet vele ilyesmiket, ha a vöröske eldöntötte, hogy meg kell tennie, amit az istene kíván, akkor nyilván meg fogja tenni.
Tesz egy hamvába holt kísérletet arra, hogy Thalyssától magától tudja meg, mik a szándékai, de a lány felelete most is olyan terjengős és véleménye szerint semmit mondó, hogy csak időhúzást vél mögötte.*
- A nevemet... és az anyámét... honnan tudtad? - *Pontosít és tömör marad, hátha úgy tényleges választ kap. De közben figyelme nem lankad, tekintete ugyanúgy villan ide-oda, a fenyegetést keresve. Elméjét karistolja a kétségbeesés, meg a gyermek sivítása is. Ha legalább a lány hallgatna rá és elhátrálna...!
Ehelyett Thalyssa a húgával kezd foglalkozni, s mikor azt ajánlja, hogy fölveszi ő a gyereket, Garsin épp csak egy leheletnyit, de bemozdul még jobban közé és a csöppség közé.
Nem érdeklik a becsmérlő szavak, vagy a babonás köpködés, ellenben mikor a lány hátat fordít, azonnal mozdul.
Na nem a vöröske felé, hanem az eddigre már a lábába kapaszkodó gyermekért hajol le. Egy gyors mozdulattal öleli magához, s amint jó fogást talált rajta, fél kézzel szorítja a csípőjéhez, hogy a másikkal ismét fenyegetni tudjon, ha kell.
Amint pedig megvan a pici, ő hátrál el sietősen. De csak egy másik fa törzséig jut, mert nem tudja, hová bújjon, vagy hogy honnan várja a veszélyt. Hátát a törzsnek veti, hogy legalább az illúziója meglegyen, hogy onnan védve van. Persze, a gyerek még mindig üvölt, amit csitító suttogással és rugózó ringatással igyekszik enyhíteni, ám tekintete és figyelme még mindig máshol, és a pici érthetően és érezhetően azt is magának szeretné, hogy meg tudjon nyugodni.*
1495. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-05-17 02:36:57
Üzenet elküldve: 2026-05-17 02:36:57
Rang: Játékos
IC üzenetek: 71
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 71
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
-Ha valakire pengét rántasz, azt használni is kell. Mit fogsz most csinálni, leány? Az én torkom is elvágod? -*a nyelve élesebb, mint bármelyik penge, szavai talán mélyebbre is vágnak. Szemeit résnyire szűkíti, úgy méregeti az irányába csillanó fegyvert.
A „leány” szót erősen megnyomja, élet
ében talán először, inkább hallatszik szitoknak, mint hétköznapi jelzőnek. Ha tudna Garsin félelmeiről és aggályairól, minden bizonnyal a kommunikációjuk is zökkenőmentesebb lenne, mivel elmondhatná neki, őt egyáltalán nem érdekli a gyermeknevelés, legalább is nem életének ebben a szakaszában. De ha egyszer mégis ilyesmire vetemedne, akkor sem lopna csecsemőt a fészekből, hiszem elég kölyköt talál az ember a dologházban, vagy a dokkok környékén.
De nem tudja. Mindössze a paranoiát látja, az emelt hangú beszédet és azt, hogy felszólítása ellenére sem nyúl Garsin a gyerek után, nem veszi fel, nem nyugtatja meg.
A faggató kérdésekre értetlen grimaszba torzul az arca, bal tenyerét az ég felé fordítva rázza meg kissé kezét maga előtt, ezzel is tükrözve, fogalma sincs mi ütött a „sós legénykébe”. *
-Elette az elméd valami kór? Pontosan tudod, hogy ki vagyok, és azt is, hogy honnan tudom a neved! Legalább is tudtad. Nem tűnsz úgy, mint akinek vérbaja van, és himlősnek sem gondollak, úgyhogy egészen más természetű lehet ez, ami rág téged. -*a nyitott tenyér most végigsimogat a sudár test látványán a levegőben.
Piszkosul zavarja a gyermeksírás, ahogy az is, jelen pillanatban úgy éli meg, Garsin semmire sem jó. Sem őt nem érti, sem a kölyköt, és bár mindkét helyen jelen akar lenni, egyiknél sincs ott igazán, így semerre sem haladnak.
-A fiókád utánad sír. Tedd hasznossá magad, használd azokat az óriás kezeid és vedd fel végre, vagy folytasd a bolondozásod, majd felveszem akkor én. Legalább olyan csapnivaló anya vagy, mint amilyen rossz mátka, nem csodálom, hogy bömböl, én is menten sírva fakadok! Nem is értem miért téged mutatott nekem az agancsos! A legénykék sem vágynának másra, csak hogy döfködjenek, de legalább nem így! -*mutatóujjával a tőr felé bök.*-Szégyelld magad!
*Mérgesen köpköd félre, úgy, mint ahogy a babonás öregasszonyok teszik, ha a rossz szellemeket igyekeznek elriasztani a háztól, végül sarkon fordul, készen arra, hogy ott hagyja a sós ifjút és annak fiókáját. Szent elhatározása, hogy elindul az erdőbe és megkeresi azt a helyet, ahol a legerősebbnek érzi a kapcsolódást az istenéhez. Majd mikor megtalálja, imádsággal elérje és megmondja neki, az égben elrendelt frigy meghiúsulni látszik, mert Thalyssa nem hajlandó leány-legénykékkel sem küzdeni, sem vitatkozni, nempláne ha azok jóval nagyobbak és erősebbek is, mint ő.
-Ha valakire pengét rántasz, azt használni is kell. Mit fogsz most csinálni, leány? Az én torkom is elvágod? -*a nyelve élesebb, mint bármelyik penge, szavai talán mélyebbre is vágnak. Szemeit résnyire szűkíti, úgy méregeti az irányába csillanó fegyvert.
A „leány” szót erősen megnyomja, élet
ében talán először, inkább hallatszik szitoknak, mint hétköznapi jelzőnek. Ha tudna Garsin félelmeiről és aggályairól, minden bizonnyal a kommunikációjuk is zökkenőmentesebb lenne, mivel elmondhatná neki, őt egyáltalán nem érdekli a gyermeknevelés, legalább is nem életének ebben a szakaszában. De ha egyszer mégis ilyesmire vetemedne, akkor sem lopna csecsemőt a fészekből, hiszem elég kölyköt talál az ember a dologházban, vagy a dokkok környékén.
De nem tudja. Mindössze a paranoiát látja, az emelt hangú beszédet és azt, hogy felszólítása ellenére sem nyúl Garsin a gyerek után, nem veszi fel, nem nyugtatja meg.
A faggató kérdésekre értetlen grimaszba torzul az arca, bal tenyerét az ég felé fordítva rázza meg kissé kezét maga előtt, ezzel is tükrözve, fogalma sincs mi ütött a „sós legénykébe”. *
-Elette az elméd valami kór? Pontosan tudod, hogy ki vagyok, és azt is, hogy honnan tudom a neved! Legalább is tudtad. Nem tűnsz úgy, mint akinek vérbaja van, és himlősnek sem gondollak, úgyhogy egészen más természetű lehet ez, ami rág téged. -*a nyitott tenyér most végigsimogat a sudár test látványán a levegőben.
Piszkosul zavarja a gyermeksírás, ahogy az is, jelen pillanatban úgy éli meg, Garsin semmire sem jó. Sem őt nem érti, sem a kölyköt, és bár mindkét helyen jelen akar lenni, egyiknél sincs ott igazán, így semerre sem haladnak.
-A fiókád utánad sír. Tedd hasznossá magad, használd azokat az óriás kezeid és vedd fel végre, vagy folytasd a bolondozásod, majd felveszem akkor én. Legalább olyan csapnivaló anya vagy, mint amilyen rossz mátka, nem csodálom, hogy bömböl, én is menten sírva fakadok! Nem is értem miért téged mutatott nekem az agancsos! A legénykék sem vágynának másra, csak hogy döfködjenek, de legalább nem így! -*mutatóujjával a tőr felé bök.*-Szégyelld magad!
*Mérgesen köpköd félre, úgy, mint ahogy a babonás öregasszonyok teszik, ha a rossz szellemeket igyekeznek elriasztani a háztól, végül sarkon fordul, készen arra, hogy ott hagyja a sós ifjút és annak fiókáját. Szent elhatározása, hogy elindul az erdőbe és megkeresi azt a helyet, ahol a legerősebbnek érzi a kapcsolódást az istenéhez. Majd mikor megtalálja, imádsággal elérje és megmondja neki, az égben elrendelt frigy meghiúsulni látszik, mert Thalyssa nem hajlandó leány-legénykékkel sem küzdeni, sem vitatkozni, nempláne ha azok jóval nagyobbak és erősebbek is, mint ő.
1494. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-05-17 01:49:05
Üzenet elküldve: 2026-05-17 01:49:05
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 578
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 578
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Thalyssának fogalma sincs róla, milyen hatással volt Garsinra az, ahogyan a legutóbb búcsúzott tőle.
Az, hogy a lány ismerte a személyazonosságát, Garsin számára kettőt jelenthetett...
Azt, hogy Thalyssát küldte valaki, aki őt felismerte még a múltból, és feltehetően nem jó szándék övezte ezt a megtévesztő találkozást a dokkoknál.
A másik lehetőség, hogy a lány maga figyelte meg őt már a találkozásuk előtt, méghozzá a házuknál. Mert ha az anyja és az ő nevét is tudja, akkor elég közel kellett lennie, hogy mindkettőt hallja. Ugyanis a régi nevén csak az anyja szólítja, minden kérés ellenére, ő pedig belenyugodott.
De ott a parton, aznap, az első gondolata inkább volt ez utóbbi. S mivel már az akkori beszélgetésük során felmerült benne, hogy jobb lesz nem emlegetnie a testvéreit, nehogy "kilopják őket a fészkükből", rögtön ez a félelem hasított belé, mikor a lány magára hagyta.
Meggyőződése volt, hogy mire hazaér, már legalábbis a húgát elvitték...
És most is ilyen jellegű támadástól fél.
Miután a fegyvert megkaparintotta, és lassan sikerül fölállnia is, nem csak Thalyssát nézi, tekintete körbeszökken az erdő különböző pontjain maga körül, mintha újabb semmiből előtűnő alakokat várna.
A lány helyezkedését és rendezkedését a kendővel értetlenül és idegesen figyeli; szavait ugyan hellyel-közzel fölfogja, de nem felel rájuk, hátha csak figyelemelterelés, meg aztán nincs is olyan állapotban, hogy válaszoljon.
Helyzetét a gyermek visítozása sem segíti, mert kettészakad az ösztönös sürgetés és a tudatosított, tényleges(nek vélt) veszély között.*
- Ki vagy te igazából és mit akarsz tőlem? Honnan tudod a nevemet? - *Kérdi emelt hangon, ami egyaránt tűnhet megfélemlítési szándékúnak, de annak is, hogy egyszerűen hallható akar maradni a gyereksírás mellett is.
Ha Thalyssa nem is, ő időnként a picire is odakapja a tekintetét és testtartásán lehet látni, hogy a kést ugyan határozottan tartja, de vállai meg-megrogynak a szenvedéstől, hogy nem tud most a gyerekkel foglalkozni és fölkapni őt.
Illetve Garsin nem közelít, nem támad, csak áll a baba mellett és cikázó tekintetén látható, hogy mindenfelől fenyegetést képzel, amitől meg kell védenie magukat.
A csöppség egyébként közben a hasára fordul, karjaival fölnyomja magát és még ügyetlenül kúszni is igyekszik Garsin felé, úgy üvölt neki. Mert megijedt, meg egyébként is éhes és nem érti, miért lett lerakva, miközben pár pillanattal ezelőtt még úgy tűnt, sikerült megértetnie magát.*
*Thalyssának fogalma sincs róla, milyen hatással volt Garsinra az, ahogyan a legutóbb búcsúzott tőle.
Az, hogy a lány ismerte a személyazonosságát, Garsin számára kettőt jelenthetett...
Azt, hogy Thalyssát küldte valaki, aki őt felismerte még a múltból, és feltehetően nem jó szándék övezte ezt a megtévesztő találkozást a dokkoknál.
A másik lehetőség, hogy a lány maga figyelte meg őt már a találkozásuk előtt, méghozzá a házuknál. Mert ha az anyja és az ő nevét is tudja, akkor elég közel kellett lennie, hogy mindkettőt hallja. Ugyanis a régi nevén csak az anyja szólítja, minden kérés ellenére, ő pedig belenyugodott.
De ott a parton, aznap, az első gondolata inkább volt ez utóbbi. S mivel már az akkori beszélgetésük során felmerült benne, hogy jobb lesz nem emlegetnie a testvéreit, nehogy "kilopják őket a fészkükből", rögtön ez a félelem hasított belé, mikor a lány magára hagyta.
Meggyőződése volt, hogy mire hazaér, már legalábbis a húgát elvitték...
És most is ilyen jellegű támadástól fél.
Miután a fegyvert megkaparintotta, és lassan sikerül fölállnia is, nem csak Thalyssát nézi, tekintete körbeszökken az erdő különböző pontjain maga körül, mintha újabb semmiből előtűnő alakokat várna.
A lány helyezkedését és rendezkedését a kendővel értetlenül és idegesen figyeli; szavait ugyan hellyel-közzel fölfogja, de nem felel rájuk, hátha csak figyelemelterelés, meg aztán nincs is olyan állapotban, hogy válaszoljon.
Helyzetét a gyermek visítozása sem segíti, mert kettészakad az ösztönös sürgetés és a tudatosított, tényleges(nek vélt) veszély között.*
- Ki vagy te igazából és mit akarsz tőlem? Honnan tudod a nevemet? - *Kérdi emelt hangon, ami egyaránt tűnhet megfélemlítési szándékúnak, de annak is, hogy egyszerűen hallható akar maradni a gyereksírás mellett is.
Ha Thalyssa nem is, ő időnként a picire is odakapja a tekintetét és testtartásán lehet látni, hogy a kést ugyan határozottan tartja, de vállai meg-megrogynak a szenvedéstől, hogy nem tud most a gyerekkel foglalkozni és fölkapni őt.
Illetve Garsin nem közelít, nem támad, csak áll a baba mellett és cikázó tekintetén látható, hogy mindenfelől fenyegetést képzel, amitől meg kell védenie magukat.
A csöppség egyébként közben a hasára fordul, karjaival fölnyomja magát és még ügyetlenül kúszni is igyekszik Garsin felé, úgy üvölt neki. Mert megijedt, meg egyébként is éhes és nem érti, miért lett lerakva, miközben pár pillanattal ezelőtt még úgy tűnt, sikerült megértetnie magát.*
1493. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-05-17 01:04:54
Üzenet elküldve: 2026-05-17 01:04:54
Rang: Játékos
IC üzenetek: 71
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 71
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*A fogadtatás nem olyan, amilyet megszokott, nempláne mint amit elvárna. Nem attól, akit magáénak szándékozik fogadni.
Szép fejét az ég felé biccenti, gömbölyű állát aztán egészen le, míg szemöldöke olyan magasra kúszik, hogy szinte beleakad a hajvonalába. A szájzugai kiábrándultan, némi csalódott elismeréssel fittyennek le, orrnyergét ráncolva bólint párat. Végül fejet ingat, félrebiccenti azt, majd finom, türelmes mozdulatokkal oldja ki a hajába kötött kendőt.
Az anyag drága, festett, selyem. Thalyssa az egyik szajhától kapta, magtalan főzetei egyikének fizetségeként. Ujjaival a sikamlós anyagra dörzsöl, végül markába szorítja azt. Kezét leengedi, egyelőre lógni hagyja a kendőt. Ártalmatlannak tűnik, ám avatott szem láthatja, a sokszoknya takarta térdek alig észrevehetően rogynak meg, a testtartása valamivel görnyedtebb lesz. Ha a magas égereket meg tudja mászni, Garsin sem fog neki kihívást jelenteni, ha pedig a leány-legény úgy dönt, megtámadja őt, az istenek kegyelmezzenek neki, mert Thalyssa készen áll arra, hogy visszaadja nekik.*
-Te engem nem utasíthatsz, hogy mit csináljak, hát mindjárt leköplek! -*horkant rá leplezetlen sértettséggel. Fél kezében markolja továbbra is a kendőt, a másikat a fejéhez emeli, mutatóujjával ingerülten a halántékára kopogtat.*- Megkásásodott teljesen az agyad? Én vagyok az! Thalyssa! Ne szegezd rám a pengédet, mert kikaparom a szemed! Nem érdekel milyen szép vagy, ahogy az sem, mit álmodtam veled, nem fenyegethetsz engem a játszós napomon, pláne a fiókád szeme láttára! Ereszd le a kést és ülj vissza. Megriasztottad a fiókát, vigasztald meg!
*Sápadt, pettyes karjait szorosan fonja össze mellkasa előtt, karjainak takarásában az eddig szabad kezére is rásimítja a kendőt, így találva biztosabb fogást. A felemás tekintet a lány mozdulatait firtatja, egy pillanatra sem engedi meg magának azt a kényelmet, hogy a síró gyermekre nézzen.
Thalyssa vallása tiltja azt, hogy embert öljön, ám meghalni sem akar, a félelem pedig egészen távol áll tőle, nagyobb annál a büszkesége és a dühe. Látva Garsint előtte térdelni, pengét markolva, utasítva, tudva, mi lett annak a sorsa, aki erőszakot tett vele a lány gyomra nagyot bukfencezik. Garsin lehet akármilyen szép, tetszhet neki bármennyire is, egy gyilkos, az erdei pedig nyakát merné rá tenni – és talán teszi is-, hogy nem esne a másiknak nehezére őt is elveszejteni.
A felismerés nyomán a haragot mérhetetlen csalódottság váltja fel.*
-Pontosan ugyan olyan vagy, mint a többi. -*bukik ki belőle a keserű megállapítás.*
*A fogadtatás nem olyan, amilyet megszokott, nempláne mint amit elvárna. Nem attól, akit magáénak szándékozik fogadni.
Szép fejét az ég felé biccenti, gömbölyű állát aztán egészen le, míg szemöldöke olyan magasra kúszik, hogy szinte beleakad a hajvonalába. A szájzugai kiábrándultan, némi csalódott elismeréssel fittyennek le, orrnyergét ráncolva bólint párat. Végül fejet ingat, félrebiccenti azt, majd finom, türelmes mozdulatokkal oldja ki a hajába kötött kendőt.
Az anyag drága, festett, selyem. Thalyssa az egyik szajhától kapta, magtalan főzetei egyikének fizetségeként. Ujjaival a sikamlós anyagra dörzsöl, végül markába szorítja azt. Kezét leengedi, egyelőre lógni hagyja a kendőt. Ártalmatlannak tűnik, ám avatott szem láthatja, a sokszoknya takarta térdek alig észrevehetően rogynak meg, a testtartása valamivel görnyedtebb lesz. Ha a magas égereket meg tudja mászni, Garsin sem fog neki kihívást jelenteni, ha pedig a leány-legény úgy dönt, megtámadja őt, az istenek kegyelmezzenek neki, mert Thalyssa készen áll arra, hogy visszaadja nekik.*
-Te engem nem utasíthatsz, hogy mit csináljak, hát mindjárt leköplek! -*horkant rá leplezetlen sértettséggel. Fél kezében markolja továbbra is a kendőt, a másikat a fejéhez emeli, mutatóujjával ingerülten a halántékára kopogtat.*- Megkásásodott teljesen az agyad? Én vagyok az! Thalyssa! Ne szegezd rám a pengédet, mert kikaparom a szemed! Nem érdekel milyen szép vagy, ahogy az sem, mit álmodtam veled, nem fenyegethetsz engem a játszós napomon, pláne a fiókád szeme láttára! Ereszd le a kést és ülj vissza. Megriasztottad a fiókát, vigasztald meg!
*Sápadt, pettyes karjait szorosan fonja össze mellkasa előtt, karjainak takarásában az eddig szabad kezére is rásimítja a kendőt, így találva biztosabb fogást. A felemás tekintet a lány mozdulatait firtatja, egy pillanatra sem engedi meg magának azt a kényelmet, hogy a síró gyermekre nézzen.
Thalyssa vallása tiltja azt, hogy embert öljön, ám meghalni sem akar, a félelem pedig egészen távol áll tőle, nagyobb annál a büszkesége és a dühe. Látva Garsint előtte térdelni, pengét markolva, utasítva, tudva, mi lett annak a sorsa, aki erőszakot tett vele a lány gyomra nagyot bukfencezik. Garsin lehet akármilyen szép, tetszhet neki bármennyire is, egy gyilkos, az erdei pedig nyakát merné rá tenni – és talán teszi is-, hogy nem esne a másiknak nehezére őt is elveszejteni.
A felismerés nyomán a haragot mérhetetlen csalódottság váltja fel.*
-Pontosan ugyan olyan vagy, mint a többi. -*bukik ki belőle a keserű megállapítás.*
1492. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-05-16 23:40:48
Üzenet elküldve: 2026-05-16 23:40:48
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 578
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 578
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Talán a gyermek sírása az oka, hogy még csak meg sem neszeli, hogy valaki közeledik, talán a lány lopakodása olyan mesteri, hogy észrevétlen ilyen közel jöhessen hozzá... talán a kettő elegye.*
- Bababa... - *Gagyogja az apróság, mikor Thalyssa vörös üstöke kihajol a törzs mögül. Nagy, vidám szemeit a lányra szegezi, majd mikor amaz eltűnik, csilingelőn kuncog és ficereg, mint ki azt hiszi, kukucskázósat játszanak vele.*
- Bababa... Az vagy! Kicsi baba! - *Feleli Garsin visszamosolyogva, nem sejtve, hogy a szavak igazából nem is neki szólnak.
Ám elég hamar rájöhet, hogy nincsenek egyedül, ugyanis számára teljesen váratlanul megszólal valaki mellette.
Ijedtében összerezzen és egyből a gyermekért nyúl, ugrásra készen. Aztán mikor elméje felfogja, hogy mit lát és ki van itt, a másik talán azt várhatná, hogy lecsillapodik. Ám Garsin szemei ehelyett tágra nyílnak, arca megfeszül, tekintetén összpontosítás látszik.
Bal kezét a lány felé kapja, tenyerét mutatva neki, mintha csak így szólítaná fel távolságtartásra. Szemei közben oda-vissza cikáznak Thalyssa és a körülötte lévő talaj között. A fegyvereit keresi, ugyanis óvatlanul nem rendezte őket maga mellé, de nem is számított rá, hogy ilyen hirtelen és váratlan "támadás" éri. Meg igazából a sírás is kicsit megzavarta és megsürgette, nem gondolkodott tisztán.
Mikor fölfedezi a fegyverövét, ültében a sarkával lép a kése tokjára, miközben jobbjával meg kihúzza a fegyvert.*
- Hátrálj! - *Utasít. De jól látja a lány, valóban nincs most a legjobb támadóhelyzetben. Főleg, hogy a hirtelen mozdulatok és a megváltozott, ideges hangulat megrémítik a kicsit, így az újra rázendít, meg mocorogni is kezd, így balját kénytelen visszahúzni, hogy megtámassza, mielőtt lefordulna az öléből és megütné magát.
Ám Garsin nem is hagyja ennyiben a mozdulatot, ha van ideje, ezzel a megtámasztással egyben ki is dönti öléből a gyermeket maga mellé, hogy aztán először is föltérdeljen, majd pedig innen szándékozna fölállni.*
*Talán a gyermek sírása az oka, hogy még csak meg sem neszeli, hogy valaki közeledik, talán a lány lopakodása olyan mesteri, hogy észrevétlen ilyen közel jöhessen hozzá... talán a kettő elegye.*
- Bababa... - *Gagyogja az apróság, mikor Thalyssa vörös üstöke kihajol a törzs mögül. Nagy, vidám szemeit a lányra szegezi, majd mikor amaz eltűnik, csilingelőn kuncog és ficereg, mint ki azt hiszi, kukucskázósat játszanak vele.*
- Bababa... Az vagy! Kicsi baba! - *Feleli Garsin visszamosolyogva, nem sejtve, hogy a szavak igazából nem is neki szólnak.
Ám elég hamar rájöhet, hogy nincsenek egyedül, ugyanis számára teljesen váratlanul megszólal valaki mellette.
Ijedtében összerezzen és egyből a gyermekért nyúl, ugrásra készen. Aztán mikor elméje felfogja, hogy mit lát és ki van itt, a másik talán azt várhatná, hogy lecsillapodik. Ám Garsin szemei ehelyett tágra nyílnak, arca megfeszül, tekintetén összpontosítás látszik.
Bal kezét a lány felé kapja, tenyerét mutatva neki, mintha csak így szólítaná fel távolságtartásra. Szemei közben oda-vissza cikáznak Thalyssa és a körülötte lévő talaj között. A fegyvereit keresi, ugyanis óvatlanul nem rendezte őket maga mellé, de nem is számított rá, hogy ilyen hirtelen és váratlan "támadás" éri. Meg igazából a sírás is kicsit megzavarta és megsürgette, nem gondolkodott tisztán.
Mikor fölfedezi a fegyverövét, ültében a sarkával lép a kése tokjára, miközben jobbjával meg kihúzza a fegyvert.*
- Hátrálj! - *Utasít. De jól látja a lány, valóban nincs most a legjobb támadóhelyzetben. Főleg, hogy a hirtelen mozdulatok és a megváltozott, ideges hangulat megrémítik a kicsit, így az újra rázendít, meg mocorogni is kezd, így balját kénytelen visszahúzni, hogy megtámassza, mielőtt lefordulna az öléből és megütné magát.
Ám Garsin nem is hagyja ennyiben a mozdulatot, ha van ideje, ezzel a megtámasztással egyben ki is dönti öléből a gyermeket maga mellé, hogy aztán először is föltérdeljen, majd pedig innen szándékozna fölállni.*
1491. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-05-16 23:03:41
Üzenet elküldve: 2026-05-16 23:03:41
Rang: Játékos
IC üzenetek: 71
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 71
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Szundikálásából éles visításra ébred. A hirtelen riadalomra felhördül, törzsből ül fel, úgy, mint akit rugó lökött magasba. Vakon pislog, a fűbe kapaszkodik. A patak halk sodrásának nesze, az erdő jellegzetes illata mind-mind abban a hitben tartja az első gondolatszilánkok pillanatában, miszerint otthon van. Sosem keltek át a tengeren, sem a ködön. A varázsrengetegben szundított, most pedig öccse – az egyetlen fiúgyermek a törzsben- sír. Lyr mindig sír. Apácska szerint azért, mert hasfájós féle, ám Thalyssa biztosra merné venni, a nyivákolásnak egyetlen kézenfekvő oka van, mégpedig az, hogy a gyermek fiú. Máskülönben minek sírna annyit!
Aztán rájön, nincs otthon, a sírás pedig nem az ő fiókájuké. Valaki másé.
A gondolat némi szomorúsággal, csalódottsággal tölti el. Talán lesz alkalom, mikor megbékél a hellyel, megbékél a sóval, a magasra törő, kopasz törzsű fákkal és kevés séta után hallani vélt sirályok vijjogásával, de egyelőre ez még távoli dolog.
A földre sodródott kétszersülteket felszedi, megfújkálja, ügyes, gyors mozdulattal leporolgatja, aztán gyorsan a szájába tömi. A csomagolásra használt kendőcske a zsebébe került, „süvegéből” szépen sodort pántot hajt, azzal fogja hátra az arcába, homlokába lógó tincseket. A mágusbotra csak mélyet sóhajt, ám úgy dönt, hátra hagyja. Majd talál másikat, jobbat!
Zsigeri megérzés, de úgy hiszi, meg kell néznie a csecsemőt. A lány már megtanulta, hallgatnia kell a megérzéseire, így nesztelen léptekkel indul meg a hang irányába. A sírás nyöszörgéssé szelídül, miközben egyre csak csitítják a fiókát. Ő is csinált így anno, nem is egyszer, bár általában a csitítás természete többségében abból állt, ha a nagy játékban -vagy játékos verekedésben- a náluk kisebb testvér megsérült, igyekezték minél előbb elhallgattatni a sértettet, hogy nehogy Nene megtudja. Senkinek sem hiányzott egy újabb szülői verés.
Garsin háta mögött, a fatörzs másik oldalánál áll meg. Megkapaszkodva a törzsbe hajol ki, hogy jobban szemügyre vegye a gyermeket, és az őt csitító legénykét. Aki leány!
Merthogy ezeket a combokat bárhol felismeri, még akkor is, ha csecsemő fekszik rajtuk! Elnyíló ajkakkal rántja hátrébb a fejét a felismerésre, önkéntelenül is fintorba szalad az arca. Elásta már az elméjében a másikat és nem tervezett a jelenlétével. A két holdfordulónyi idő elég volt neki ahhoz, hogy átgondolja és rájöjjön, nem biztos, hogy tetszik neki az, ha a közelében van a leánylegény, mert hát…túlságosan is tetszik neki. Erre azután döbbent rá, hogy találkozásuk után az elkövetkező három napban kizárólag róla álmodott, ám éber álmaihoz ennek semmi köze sem volt. Ha pedig Garsin elfoglalja az agyát, nem hagy elég helyet másnak, nálánál sokkal fontosabb dolgoknak. *
-Te tényleg leány vagy. Nem gondoltam, hogy valaha meghasasodtál. Nem olyan az alkatod. -*jegyzi meg csöndesen, kilépve a fa takarásából. Nem aggódik amiatt, hogy rá támadnának. Tudja, gyermekkel a karján nem olyan egyszerű a hadakozás.*
*Szundikálásából éles visításra ébred. A hirtelen riadalomra felhördül, törzsből ül fel, úgy, mint akit rugó lökött magasba. Vakon pislog, a fűbe kapaszkodik. A patak halk sodrásának nesze, az erdő jellegzetes illata mind-mind abban a hitben tartja az első gondolatszilánkok pillanatában, miszerint otthon van. Sosem keltek át a tengeren, sem a ködön. A varázsrengetegben szundított, most pedig öccse – az egyetlen fiúgyermek a törzsben- sír. Lyr mindig sír. Apácska szerint azért, mert hasfájós féle, ám Thalyssa biztosra merné venni, a nyivákolásnak egyetlen kézenfekvő oka van, mégpedig az, hogy a gyermek fiú. Máskülönben minek sírna annyit!
Aztán rájön, nincs otthon, a sírás pedig nem az ő fiókájuké. Valaki másé.
A gondolat némi szomorúsággal, csalódottsággal tölti el. Talán lesz alkalom, mikor megbékél a hellyel, megbékél a sóval, a magasra törő, kopasz törzsű fákkal és kevés séta után hallani vélt sirályok vijjogásával, de egyelőre ez még távoli dolog.
A földre sodródott kétszersülteket felszedi, megfújkálja, ügyes, gyors mozdulattal leporolgatja, aztán gyorsan a szájába tömi. A csomagolásra használt kendőcske a zsebébe került, „süvegéből” szépen sodort pántot hajt, azzal fogja hátra az arcába, homlokába lógó tincseket. A mágusbotra csak mélyet sóhajt, ám úgy dönt, hátra hagyja. Majd talál másikat, jobbat!
Zsigeri megérzés, de úgy hiszi, meg kell néznie a csecsemőt. A lány már megtanulta, hallgatnia kell a megérzéseire, így nesztelen léptekkel indul meg a hang irányába. A sírás nyöszörgéssé szelídül, miközben egyre csak csitítják a fiókát. Ő is csinált így anno, nem is egyszer, bár általában a csitítás természete többségében abból állt, ha a nagy játékban -vagy játékos verekedésben- a náluk kisebb testvér megsérült, igyekezték minél előbb elhallgattatni a sértettet, hogy nehogy Nene megtudja. Senkinek sem hiányzott egy újabb szülői verés.
Garsin háta mögött, a fatörzs másik oldalánál áll meg. Megkapaszkodva a törzsbe hajol ki, hogy jobban szemügyre vegye a gyermeket, és az őt csitító legénykét. Aki leány!
Merthogy ezeket a combokat bárhol felismeri, még akkor is, ha csecsemő fekszik rajtuk! Elnyíló ajkakkal rántja hátrébb a fejét a felismerésre, önkéntelenül is fintorba szalad az arca. Elásta már az elméjében a másikat és nem tervezett a jelenlétével. A két holdfordulónyi idő elég volt neki ahhoz, hogy átgondolja és rájöjjön, nem biztos, hogy tetszik neki az, ha a közelében van a leánylegény, mert hát…túlságosan is tetszik neki. Erre azután döbbent rá, hogy találkozásuk után az elkövetkező három napban kizárólag róla álmodott, ám éber álmaihoz ennek semmi köze sem volt. Ha pedig Garsin elfoglalja az agyát, nem hagy elég helyet másnak, nálánál sokkal fontosabb dolgoknak. *
-Te tényleg leány vagy. Nem gondoltam, hogy valaha meghasasodtál. Nem olyan az alkatod. -*jegyzi meg csöndesen, kilépve a fa takarásából. Nem aggódik amiatt, hogy rá támadnának. Tudja, gyermekkel a karján nem olyan egyszerű a hadakozás.*
1490. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-05-16 21:56:20
Üzenet elküldve: 2026-05-16 21:56:20
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 578
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 578
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Egy nem teljesen példa nélküli, de azért errefelé mégiscsak szokatlan zaj hasít bele az erdő zajos csöndjébe: gyereksírás.
Hosszú és elnyújtott, éles hang, de valóban gyermeké volna? Vagy egy állatkölyöké hasonlít ilyen megtévesztően hozzá?*
- Jól van. Mindjárt. Mindjárt... - *Csitítgatja halkan a hátára kötött kisbabát. Előbb a jókora fonott kosarat rakja le, mit vállán tarisznyaként átvetve hordoz magával, majd a zsákját, aztán a fegyverövét is leoldja, s csak végül ügyeskedi le a gyermeket a hátáról.*
- Cssss! Így-így. Már itt is vagy. - *Veszi karjára a legfeljebb fél év körüli csöppséget, majd vele együtt huppan le a fa tövébe, ahová a holmijait is helyezte. A sírás nyekergéssé szelídül, majd abbamarad.
Garsin hátát a fa törzsének vetve, felhúzott térdeire fekteti a gyermeket, bár az úgy-ahogy már ülni is tud a csípőjén.*
- Nem szép dolog így hangoskodni az erdőben. Elijeszted a madarakat! - *Csiklandozza meg a picit, fél kezével már a mellénye gombjain dolgozva. Magához képest elég lengén van öltözve Garsin, se fegyverkabát, se sodronying. A csizma-nadrág páros fölött ezúttal csak inget és mellényt visel.*
*Egy nem teljesen példa nélküli, de azért errefelé mégiscsak szokatlan zaj hasít bele az erdő zajos csöndjébe: gyereksírás.
Hosszú és elnyújtott, éles hang, de valóban gyermeké volna? Vagy egy állatkölyöké hasonlít ilyen megtévesztően hozzá?*
- Jól van. Mindjárt. Mindjárt... - *Csitítgatja halkan a hátára kötött kisbabát. Előbb a jókora fonott kosarat rakja le, mit vállán tarisznyaként átvetve hordoz magával, majd a zsákját, aztán a fegyverövét is leoldja, s csak végül ügyeskedi le a gyermeket a hátáról.*
- Cssss! Így-így. Már itt is vagy. - *Veszi karjára a legfeljebb fél év körüli csöppséget, majd vele együtt huppan le a fa tövébe, ahová a holmijait is helyezte. A sírás nyekergéssé szelídül, majd abbamarad.
Garsin hátát a fa törzsének vetve, felhúzott térdeire fekteti a gyermeket, bár az úgy-ahogy már ülni is tud a csípőjén.*
- Nem szép dolog így hangoskodni az erdőben. Elijeszted a madarakat! - *Csiklandozza meg a picit, fél kezével már a mellénye gombjain dolgozva. Magához képest elég lengén van öltözve Garsin, se fegyverkabát, se sodronying. A csizma-nadrág páros fölött ezúttal csak inget és mellényt visel.*
1489. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-05-16 15:44:54
Üzenet elküldve: 2026-05-16 15:44:54
Rang: Játékos
IC üzenetek: 71
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 71
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*A hold kétszer is elfogyott, majd újra teljessé gömbölyödött azóta. Thalyssa talán már el is feledhette volna a kikötői találkozást — már amennyire az ő istene engedi, hogy az ember megfeledkezzen azokról a dolgokról, amelyeket elé tár.
Az igazság azonban az volt, hogy nem feledte el a „sós legénykét”. Csupán mélyre temette kaotikus elméjének rendezetlen halmai alá, oda, ahol minden nyugtalanító, mégis fontos emléket tartott. Végtelennek tűnő nyarak álltak még előtte, hogy egyszer majd az áldozóoltárhoz vezesse a Kaelorint.
Az utolsó, tengerben látott éber álma azonban az utóbbi időben újra és újra visszatért hozzá. Makacsul motoszkált gondolatai között, szorította a torkát, nehézzé tette mellkasát, és szüntelenül útra hívta.
Valami furcsa, megmagyarázhatatlan módon úgy érezte, a só illata, a végtelen kékség és a hullámok morajlása mind erősítik az álmait. Táplálják őket. Szólítják őt. Olyan intenzíven hatnak rá, ahogyan valaha még a rengeteg sem tudott.
Rigó sokat mesélt neki az erdő hívásáról, ám Thalyssa akkor még nem értette, miről beszél. Most azonban már igen. Most már tudta, milyen az, amikor egy hely magához láncolja az ember lelkét. A Kikötői Erdőségben találta meg azt a közeget, amely ösztöneit élesebbé, álmait termékenyebbé tette.
A két holdforduló alatt Apácska többnyire a kikötő környékén időzött, így a lánynak bőven akadt lehetősége figyelni, hallgatni és tanulni. És tanult is.
Megtudta például, hogy errefelé is élnek olyanok, akik vérrel áldoznak egy bizonyos istennek, aki cserébe ajándékokkal halmozza el híveit. Thalyssát különös öröm töltötte el a felismeréstől, mert igazolva látta Nene örök mondását: semmi sem vész el, csupán átalakul.
Biztos lett benne, hogy a félhangosan emlegetett, suttogások mögé bújtatott istenség valójában ugyanaz, akit ő szolgál — csak más alakban.
Az itteniek a tengert szerették. Az agancsos isten pedig mindig olyan formában mutatkozott meg hívei előtt, amelyet azok a leginkább tiszteltek, leginkább szerettek. Hát most tengeri köntöst öltött magára.
Nem hagyta el őt. Soha nem is hagyta el. Csupán engedte, hogy újra rátaláljon.
Persze mindez csak Thalyssa fejében állt össze ilyen bizonyossággá, ezért eldöntötte, hogy még többet fog megtudni erről az itteni hitről. Lehetőleg még a nyári forduló előtt. Mert ki tudja? Ha az isten köntöst vált, talán a szokásai is megváltoznak. Thalyssa pedig semmiképp sem akarta, hogy az agancsos — vagy sósvizi, vagy tudja már a rosseb, hogyan illik nevezni a magasztost — visszautasítsa az áldozatát.
Mindent összevetve azonban, ettől függetlenül is, ma végre kimenőt kapott. Nem kellett kenőcsöket főznie, kristályosodott zsibbasztó kapszulákat porítania, bábasegédkeznie, sőt még saját feladataival sem haladnia. Így hát megengedhette magának azt, amit a legjobban szeretett.
Játszhatott az erdőben.
Kora reggel kisurrant, hogy mezítelen talpával érezhesse a harmat hidegét. Abban reménykedett, hogy majd őzeket lát. Őzeket ugyan nem talált, de halakat igen a patakban — mindegyiknek külön köszönt is.
Aztán nekivágott a felfedezésnek.
Úgy tett, mintha az egész erdő az övé lenne. Mintha hatalmas boszorkány volna, élet és halál ura, akár csak Nene. Megpróbálta rávenni a fákat, hogy tépjék ki gyökereiket a földből, és támadják meg a képzeletbeli tengeri embereket, akik megszállni készültek az erdőt. Végül azonban kegyesen úgy döntött, maradjanak mégis a helyükön, aludjanak békében — majd ő maga elintézi a betolakodókat.
Így hát képzeletbeli holt seregét hívta segítségül. Halandzsa nyelven kiabálva támasztotta fel őket sosemvolt sírjaikból, miközben egy kidőlt fatörzs tetején állva vezényelte a csatát.
És mint minden nagy mágusnak, neki is volt hosszú botja — egy út mentén talált husáng töltötte be ezt az igen fontos szerepet —, valamint süvege is, amelyet a vállára terített kendő helyettesített.
Heroikus csatája nagyjából déltájban ért véget. Természetesen győzött.
A sok futkározástól és kiabálástól teljesen kifáradva telepedett le a patak partjára. „Varázsbotját” és „süvegét” a fűbe hajította, majd megmosta arcát és kezét a hűvös vízben. Ezután elnyúlva a magas fűben előkotort szoknyája zsebéből egy kisebb batyut, amely néhány fokhagymával bedörzsölt kétszersültet rejtett.
Lustán bontotta ki a kendőt, aztán a hasára fektette a kis csomagot, és onnan falatozott tovább, miközben a kéklő égbolton úszó felhőket figyelte. Azon gondolkodott, vajon miért vándorolnak az égen a fellegek, mit játsszon majd legközelebb, és hogy egyáltalán ízlik-e neki a kétszersült.
Egyetlen dologban volt teljesen biztos:
A mai nap csodálatos.
És csak még csodálatosabb lesz.*
A hozzászólás írója (Thalyssa Lwyd) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.05.16 15:46:27
*A hold kétszer is elfogyott, majd újra teljessé gömbölyödött azóta. Thalyssa talán már el is feledhette volna a kikötői találkozást — már amennyire az ő istene engedi, hogy az ember megfeledkezzen azokról a dolgokról, amelyeket elé tár.
Az igazság azonban az volt, hogy nem feledte el a „sós legénykét”. Csupán mélyre temette kaotikus elméjének rendezetlen halmai alá, oda, ahol minden nyugtalanító, mégis fontos emléket tartott. Végtelennek tűnő nyarak álltak még előtte, hogy egyszer majd az áldozóoltárhoz vezesse a Kaelorint.
Az utolsó, tengerben látott éber álma azonban az utóbbi időben újra és újra visszatért hozzá. Makacsul motoszkált gondolatai között, szorította a torkát, nehézzé tette mellkasát, és szüntelenül útra hívta.
Valami furcsa, megmagyarázhatatlan módon úgy érezte, a só illata, a végtelen kékség és a hullámok morajlása mind erősítik az álmait. Táplálják őket. Szólítják őt. Olyan intenzíven hatnak rá, ahogyan valaha még a rengeteg sem tudott.
Rigó sokat mesélt neki az erdő hívásáról, ám Thalyssa akkor még nem értette, miről beszél. Most azonban már igen. Most már tudta, milyen az, amikor egy hely magához láncolja az ember lelkét. A Kikötői Erdőségben találta meg azt a közeget, amely ösztöneit élesebbé, álmait termékenyebbé tette.
A két holdforduló alatt Apácska többnyire a kikötő környékén időzött, így a lánynak bőven akadt lehetősége figyelni, hallgatni és tanulni. És tanult is.
Megtudta például, hogy errefelé is élnek olyanok, akik vérrel áldoznak egy bizonyos istennek, aki cserébe ajándékokkal halmozza el híveit. Thalyssát különös öröm töltötte el a felismeréstől, mert igazolva látta Nene örök mondását: semmi sem vész el, csupán átalakul.
Biztos lett benne, hogy a félhangosan emlegetett, suttogások mögé bújtatott istenség valójában ugyanaz, akit ő szolgál — csak más alakban.
Az itteniek a tengert szerették. Az agancsos isten pedig mindig olyan formában mutatkozott meg hívei előtt, amelyet azok a leginkább tiszteltek, leginkább szerettek. Hát most tengeri köntöst öltött magára.
Nem hagyta el őt. Soha nem is hagyta el. Csupán engedte, hogy újra rátaláljon.
Persze mindez csak Thalyssa fejében állt össze ilyen bizonyossággá, ezért eldöntötte, hogy még többet fog megtudni erről az itteni hitről. Lehetőleg még a nyári forduló előtt. Mert ki tudja? Ha az isten köntöst vált, talán a szokásai is megváltoznak. Thalyssa pedig semmiképp sem akarta, hogy az agancsos — vagy sósvizi, vagy tudja már a rosseb, hogyan illik nevezni a magasztost — visszautasítsa az áldozatát.
Mindent összevetve azonban, ettől függetlenül is, ma végre kimenőt kapott. Nem kellett kenőcsöket főznie, kristályosodott zsibbasztó kapszulákat porítania, bábasegédkeznie, sőt még saját feladataival sem haladnia. Így hát megengedhette magának azt, amit a legjobban szeretett.
Játszhatott az erdőben.
Kora reggel kisurrant, hogy mezítelen talpával érezhesse a harmat hidegét. Abban reménykedett, hogy majd őzeket lát. Őzeket ugyan nem talált, de halakat igen a patakban — mindegyiknek külön köszönt is.
Aztán nekivágott a felfedezésnek.
Úgy tett, mintha az egész erdő az övé lenne. Mintha hatalmas boszorkány volna, élet és halál ura, akár csak Nene. Megpróbálta rávenni a fákat, hogy tépjék ki gyökereiket a földből, és támadják meg a képzeletbeli tengeri embereket, akik megszállni készültek az erdőt. Végül azonban kegyesen úgy döntött, maradjanak mégis a helyükön, aludjanak békében — majd ő maga elintézi a betolakodókat.
Így hát képzeletbeli holt seregét hívta segítségül. Halandzsa nyelven kiabálva támasztotta fel őket sosemvolt sírjaikból, miközben egy kidőlt fatörzs tetején állva vezényelte a csatát.
És mint minden nagy mágusnak, neki is volt hosszú botja — egy út mentén talált husáng töltötte be ezt az igen fontos szerepet —, valamint süvege is, amelyet a vállára terített kendő helyettesített.
Heroikus csatája nagyjából déltájban ért véget. Természetesen győzött.
A sok futkározástól és kiabálástól teljesen kifáradva telepedett le a patak partjára. „Varázsbotját” és „süvegét” a fűbe hajította, majd megmosta arcát és kezét a hűvös vízben. Ezután elnyúlva a magas fűben előkotort szoknyája zsebéből egy kisebb batyut, amely néhány fokhagymával bedörzsölt kétszersültet rejtett.
Lustán bontotta ki a kendőt, aztán a hasára fektette a kis csomagot, és onnan falatozott tovább, miközben a kéklő égbolton úszó felhőket figyelte. Azon gondolkodott, vajon miért vándorolnak az égen a fellegek, mit játsszon majd legközelebb, és hogy egyáltalán ízlik-e neki a kétszersült.
Egyetlen dologban volt teljesen biztos:
A mai nap csodálatos.
És csak még csodálatosabb lesz.*
A hozzászólás írója (Thalyssa Lwyd) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.05.16 15:46:27
1488. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-05-11 18:03:37
Üzenet elküldve: 2026-05-11 18:03:37
Rang: Játékos
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Füvészkedés//
*Ha a tekintetét keresi hát megtalálja, a nő kinőtt már abból a korból, hogy egy firtató szempár zavarba hozza, vagy tovapillantásra késztesse. A sötétzöld szempár a másikéba fúródik, fejét valamivel hátrébb billenti, hogy egészen belássa. Rég volt már, hogy bárkire fel kellett néznie.
Mérhetetlen türelemmel hallgatja, jámbor, kisimult arccal, miközben egyre csak a sűrű felé lépdelnek. A szavakból levonja a következtetést, a vele szemben álló -pontosabban mellette sétáló- férfi, ha sokat látott is, még egészen fiatal lehet.
Vastagabb tincset csippent mutató és középső ujja közé, laza, ám határozott csuklómozdulattal löki hátra a hajat, mely eddig előre szökve a mellkasán pihent.*
- Ha háború van, abban mindenki részt vesz, ha kívánják, ha nem. A háború szenvedéssel jár, halállal, éhezéssel. A pestis nem válogat, az éhínség sem. Soha nem az a legborzalmasabb, ami a csatatéren történik. Az, ami mögötte zajlik, a városfalak között. Előtte, közben, és... Utána. Ám, ha nincs földid és remeteséget fogadtál, úgy talán igazad lehet. Ha nincs kiért aggódnod, elég, ha magadra vigyázol.
*Megáll. Újabb területet talál, ahol gazdag a termés, így kosarát a földre teszi, kezébe veszi a sarlót, úgy kezd újabb szüretelésbe.*
-Hiszem, hogy van túlvilág, ahogy azt is, akik itt szerették egymást, ott is egymáséi lehetnek.
*A szüretelés nem tart sokáig, a kosarat hamarosan ismét felnyalábolja, az alkarjára biggyeszti.*
-Hajtsd le a kámzsát, had lássam az arcod. Nincs okod rejtened magad előlem, látod, én sem titkolózom! Mesélj nekem, Ishala, mi hajtott téged ide a rengetegbe. És miért hadakozol az Arctalan szolgáival? Tán az istened akarata ez?
*Ha a tekintetét keresi hát megtalálja, a nő kinőtt már abból a korból, hogy egy firtató szempár zavarba hozza, vagy tovapillantásra késztesse. A sötétzöld szempár a másikéba fúródik, fejét valamivel hátrébb billenti, hogy egészen belássa. Rég volt már, hogy bárkire fel kellett néznie.
Mérhetetlen türelemmel hallgatja, jámbor, kisimult arccal, miközben egyre csak a sűrű felé lépdelnek. A szavakból levonja a következtetést, a vele szemben álló -pontosabban mellette sétáló- férfi, ha sokat látott is, még egészen fiatal lehet.
Vastagabb tincset csippent mutató és középső ujja közé, laza, ám határozott csuklómozdulattal löki hátra a hajat, mely eddig előre szökve a mellkasán pihent.*
- Ha háború van, abban mindenki részt vesz, ha kívánják, ha nem. A háború szenvedéssel jár, halállal, éhezéssel. A pestis nem válogat, az éhínség sem. Soha nem az a legborzalmasabb, ami a csatatéren történik. Az, ami mögötte zajlik, a városfalak között. Előtte, közben, és... Utána. Ám, ha nincs földid és remeteséget fogadtál, úgy talán igazad lehet. Ha nincs kiért aggódnod, elég, ha magadra vigyázol.
*Megáll. Újabb területet talál, ahol gazdag a termés, így kosarát a földre teszi, kezébe veszi a sarlót, úgy kezd újabb szüretelésbe.*
-Hiszem, hogy van túlvilág, ahogy azt is, akik itt szerették egymást, ott is egymáséi lehetnek.
*A szüretelés nem tart sokáig, a kosarat hamarosan ismét felnyalábolja, az alkarjára biggyeszti.*
-Hajtsd le a kámzsát, had lássam az arcod. Nincs okod rejtened magad előlem, látod, én sem titkolózom! Mesélj nekem, Ishala, mi hajtott téged ide a rengetegbe. És miért hadakozol az Arctalan szolgáival? Tán az istened akarata ez?
1487. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-04-25 20:48:00
Üzenet elküldve: 2026-04-25 20:48:00
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Vakmerő
//Füvészkedés//
* A felvetésre, miszerint a háború mindenkire tartozik, ismét ingere támadna, hogy megvonja a vállát, de nem teszi. Helyette a másik tekintetét keresi, hogy mélyen a szemébe nézhessen. *
- Minden háború csak azokra tartozik, akik így vagy úgy részt vesznek benne. * Jelenti ki egyértelmű hangon. * Én megvagyok itt, nyugodtan, visszavonultam. Nincsenek szeretteim, családtagjaim, ismerőseim, akik érintettek lennének a háborúban. Akik voltak, már mind meghaltak. Úgyhogy nincs okom részt venni benne. * Jelenti ki, és hangja arra enged következtetni, hogy valóban komolyan, mély meggyőződéssel mondja ezeket a szavakat. A bőréből viszont aligha láthat valamit a nő, még ha nem is fedné mindenhol ruha, csuklya, és köpeny, akkor is valószínűleg a nehéz földes sárréteg miatt lenne lehetetlen ez a dolog. *
- Gondolod? * Pillant a másikra, majd ezúttal enged a kísértésnek, és megrántja a vállát. *
- Lehet, hogy így van, bár én nem hiszem, hogy a túlvilágon együtt lennének a szellemeik. * Sóhajt mélyet, ahogy felidézi maga előtt a halál kapujában látott lázálmot. Nem volt benne senki, sem a szülei, sem a barátai. Bár, barátai nem is igazán voltak eddigi élete során. Maximum olyanok, akikkel együtt kalandozott egy ideig. *
- Nem vagyok harcos. * Csóválja meg a fejét, és ezúttal hátratolja a csuklyát, rálátást engedve arcára, hegyes fülére, és koszos hajtincseire. *
- Harcoltam már ugyan, leginkább az Arctalan szolgálóival, nem holmi orkokkal, és nem azért, mert valaki úgy döntött. És nem is azért, mert szívesen tettem volna. A harc, a háború csak halált hoz, felesleges kockáztatása az amúgy értékes életnek. Ha egyesek ezzel akarják tölteni a napjaikat, lelkük rajta, de engem hagyjanak békén vele. Neked is azt javaslom, hogy menj olyan messzire, amennyire csak tudsz, spórold meg magadnak a szenvedést és a szomorúságot.
* A felvetésre, miszerint a háború mindenkire tartozik, ismét ingere támadna, hogy megvonja a vállát, de nem teszi. Helyette a másik tekintetét keresi, hogy mélyen a szemébe nézhessen. *
- Minden háború csak azokra tartozik, akik így vagy úgy részt vesznek benne. * Jelenti ki egyértelmű hangon. * Én megvagyok itt, nyugodtan, visszavonultam. Nincsenek szeretteim, családtagjaim, ismerőseim, akik érintettek lennének a háborúban. Akik voltak, már mind meghaltak. Úgyhogy nincs okom részt venni benne. * Jelenti ki, és hangja arra enged következtetni, hogy valóban komolyan, mély meggyőződéssel mondja ezeket a szavakat. A bőréből viszont aligha láthat valamit a nő, még ha nem is fedné mindenhol ruha, csuklya, és köpeny, akkor is valószínűleg a nehéz földes sárréteg miatt lenne lehetetlen ez a dolog. *
- Gondolod? * Pillant a másikra, majd ezúttal enged a kísértésnek, és megrántja a vállát. *
- Lehet, hogy így van, bár én nem hiszem, hogy a túlvilágon együtt lennének a szellemeik. * Sóhajt mélyet, ahogy felidézi maga előtt a halál kapujában látott lázálmot. Nem volt benne senki, sem a szülei, sem a barátai. Bár, barátai nem is igazán voltak eddigi élete során. Maximum olyanok, akikkel együtt kalandozott egy ideig. *
- Nem vagyok harcos. * Csóválja meg a fejét, és ezúttal hátratolja a csuklyát, rálátást engedve arcára, hegyes fülére, és koszos hajtincseire. *
- Harcoltam már ugyan, leginkább az Arctalan szolgálóival, nem holmi orkokkal, és nem azért, mert valaki úgy döntött. És nem is azért, mert szívesen tettem volna. A harc, a háború csak halált hoz, felesleges kockáztatása az amúgy értékes életnek. Ha egyesek ezzel akarják tölteni a napjaikat, lelkük rajta, de engem hagyjanak békén vele. Neked is azt javaslom, hogy menj olyan messzire, amennyire csak tudsz, spórold meg magadnak a szenvedést és a szomorúságot.
1486. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-04-23 23:54:42
Üzenet elküldve: 2026-04-23 23:54:42
Rang: Játékos
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Füvészkedés//
-Az orkok háborúja mindenkire tartozik, Ishala. -*hiába fordítja el a másik a tekintetét, a nő továbbra is a férfit fürkészi, sötét tekintete szinte rátapad a pásikra. Csak aztán fordul vissza a fák irányába, hogy lepke-kézzel folytassa a szüretet. A szeme sarkából látja a kényszeredett tapogatózást.
Szinte harapni lehet a másikban felgyülemlett feszültséget. Amsel most először gondolkodik el, talán nem véletlenül van itt, az erdőben az idegen. Az is meglehet, hogy tébolyodott. Nem egy kitaszítottat bújtatott már az erdő, itt, a kikötőben nem is olyan ritka ez.
Tekintete egy hosszabb pillanatra elkalandozik, a férfi bőrét igyekszik szemügyre venni, ám sokat nem lát, nem is talál. Himlőhelyet keres, vagy bármit, ami arra utalhat, Ishala eszét elvette valami. Mert hát… tisztának tűnik a beszéde alapján, de az izgága, túlfeszített mozgása arról árulkodik a füvesasszony számára, a hüvelyben pihenő penge egy szívdobbanásnyi idő alatt kerülhet elő, mindenféle erőfeszítés, vagy probléma nélkül. Még ha így is történne, csak reménykedni tud benne, a pengét nem ellene fordítanák, az életére nem igyekeznének rátörni.
Türelemmel, némi együttérzéssel hallgatja az árván maradt férfi történetét. A halál mindig fájdalmas, pláne az emberek életében. Egyelőre a ruházat, a viselkedés és az álca nem vezette még rá Amselt, hogy felismerje az alakban fajtársát, legjobb indulattal is félvérnek nézné.*
-Sajnálom apádat. De anyád mellé tért, még ha sovány vigasz is. -*fejezi ki együttérzését óvatosan, figyelve az ezt kiváltott reakciót. A feltett kérdésre biccent, majd megingatja a fejét.*- Nem egészen. Bába vagyok. Ám egy ostrom alatt óhatatlanul is akadnak majd sebesültek, és sérültek is. Gubist gyűjtök, Vándorebédet főzök majd belőle. Nem csak laktat, de gyógyít is. Hasznos étek. -*pláne egy hosszan elhúzódó esetleges ostrom alatt, ahol felélik már a készleteket is. Az igazi háború ilyenkor a falak között dúl, ember embernek lesz farkasa.
Leengedi a sarlót, másik kezét is, úgy pillant fel az elfre.*
-Sokat tudsz te a háború természetéről, annak ellenére, hogy kerülöd. Az elől kerested rejteked az erdőben? Zavartak tűnsz. Vagy csak ismét a hascsikarás gyötör? -*bök ujjával a másik térdei irányába, a fura táncikálásra célozva.*
-Az orkok háborúja mindenkire tartozik, Ishala. -*hiába fordítja el a másik a tekintetét, a nő továbbra is a férfit fürkészi, sötét tekintete szinte rátapad a pásikra. Csak aztán fordul vissza a fák irányába, hogy lepke-kézzel folytassa a szüretet. A szeme sarkából látja a kényszeredett tapogatózást.
Szinte harapni lehet a másikban felgyülemlett feszültséget. Amsel most először gondolkodik el, talán nem véletlenül van itt, az erdőben az idegen. Az is meglehet, hogy tébolyodott. Nem egy kitaszítottat bújtatott már az erdő, itt, a kikötőben nem is olyan ritka ez.
Tekintete egy hosszabb pillanatra elkalandozik, a férfi bőrét igyekszik szemügyre venni, ám sokat nem lát, nem is talál. Himlőhelyet keres, vagy bármit, ami arra utalhat, Ishala eszét elvette valami. Mert hát… tisztának tűnik a beszéde alapján, de az izgága, túlfeszített mozgása arról árulkodik a füvesasszony számára, a hüvelyben pihenő penge egy szívdobbanásnyi idő alatt kerülhet elő, mindenféle erőfeszítés, vagy probléma nélkül. Még ha így is történne, csak reménykedni tud benne, a pengét nem ellene fordítanák, az életére nem igyekeznének rátörni.
Türelemmel, némi együttérzéssel hallgatja az árván maradt férfi történetét. A halál mindig fájdalmas, pláne az emberek életében. Egyelőre a ruházat, a viselkedés és az álca nem vezette még rá Amselt, hogy felismerje az alakban fajtársát, legjobb indulattal is félvérnek nézné.*
-Sajnálom apádat. De anyád mellé tért, még ha sovány vigasz is. -*fejezi ki együttérzését óvatosan, figyelve az ezt kiváltott reakciót. A feltett kérdésre biccent, majd megingatja a fejét.*- Nem egészen. Bába vagyok. Ám egy ostrom alatt óhatatlanul is akadnak majd sebesültek, és sérültek is. Gubist gyűjtök, Vándorebédet főzök majd belőle. Nem csak laktat, de gyógyít is. Hasznos étek. -*pláne egy hosszan elhúzódó esetleges ostrom alatt, ahol felélik már a készleteket is. Az igazi háború ilyenkor a falak között dúl, ember embernek lesz farkasa.
Leengedi a sarlót, másik kezét is, úgy pillant fel az elfre.*
-Sokat tudsz te a háború természetéről, annak ellenére, hogy kerülöd. Az elől kerested rejteked az erdőben? Zavartak tűnsz. Vagy csak ismét a hascsikarás gyötör? -*bök ujjával a másik térdei irányába, a fura táncikálásra célozva.*
1485. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-04-22 19:11:37
Üzenet elküldve: 2026-04-22 19:11:37
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Vakmerő
//Füvészkedés//
* A megjegyzésre, miszerint a városban toboroznak, megrántja a vállát, miközben bólint egyet. Hogy ezzel mit akar üzenni, azt ő sem tudja. Lényének egy része bánja, ha ártatlanok vesznek oda egy felesleges harcban, azonban azt is tudja, hogy ha felelne a hívó szóra, azzal neki is ölni kellene. Ezt pedig nem kívánja a teste. *
- Az orkok háborúja nem tartozik rám. * Jegyzi meg inkább halkan, elfordítva a tekintetét. Kényszeresen nyúl ismét a mellkasán keresztbe futó ideghez, hogy ismét megigazítsa azt a fránya íjat, ami olyan kényelmetlen módon feszül a hátán. Megáll hát, két lépésnyire a gyümölcsöket szedegető nőtől, miközben továbbra is a fákat figyeli, ügyet sem vetve arra, hogy a nő mit csinál. *
- Apám is meghalt... már több mint egy dekád eltelt azóta. * Sóhajt halkan, majd hirtelen ötlettől vezérelve megszólal. *
- Gyógynövényeket szedsz? Arra készülsz, hogy ellásd a sebesülteket? * Teszi fel a kérdést, elszakítva tekintetét az egyre vészjóslóbb csöndtől, ami a fák között ül. *
- Ugye tudod, hogy ha az orkok lerohanják a várost, akkor nem igazán lesz alkalmad gyógyítani őket? Gyors ütközet lesz, olyan, ami napnyugtáig eldönti, hogy mi lesz a város sorsa. Ha gyógyítani akarsz, akkor azt javaslom, hogy menj Lihanechbe, vagy Wegtorenbe, olyan helyre, ami távol van a harctól, és ahol van esélyed felkészülni a menekültek érkezésére. * Próbálkozik meg azzal, hogy elterelje magáról, és a múltjáról a szót. Nem szívesen beszél olyan dolgokról, amik szomorúsággal töltik el a szívét. Főleg nem idegenekkel. Súlypontját beszéd közben folyamatosan váltogatja, hol a jobb, hol a bal lábára helyezi, mintha csak arra készülne, hogy elinduljon, de az utolsó pillanatban mindig megtorpan. A képessége hiába van meg hozzá, a teste nem kívánja a harcot. *
* A megjegyzésre, miszerint a városban toboroznak, megrántja a vállát, miközben bólint egyet. Hogy ezzel mit akar üzenni, azt ő sem tudja. Lényének egy része bánja, ha ártatlanok vesznek oda egy felesleges harcban, azonban azt is tudja, hogy ha felelne a hívó szóra, azzal neki is ölni kellene. Ezt pedig nem kívánja a teste. *
- Az orkok háborúja nem tartozik rám. * Jegyzi meg inkább halkan, elfordítva a tekintetét. Kényszeresen nyúl ismét a mellkasán keresztbe futó ideghez, hogy ismét megigazítsa azt a fránya íjat, ami olyan kényelmetlen módon feszül a hátán. Megáll hát, két lépésnyire a gyümölcsöket szedegető nőtől, miközben továbbra is a fákat figyeli, ügyet sem vetve arra, hogy a nő mit csinál. *
- Apám is meghalt... már több mint egy dekád eltelt azóta. * Sóhajt halkan, majd hirtelen ötlettől vezérelve megszólal. *
- Gyógynövényeket szedsz? Arra készülsz, hogy ellásd a sebesülteket? * Teszi fel a kérdést, elszakítva tekintetét az egyre vészjóslóbb csöndtől, ami a fák között ül. *
- Ugye tudod, hogy ha az orkok lerohanják a várost, akkor nem igazán lesz alkalmad gyógyítani őket? Gyors ütközet lesz, olyan, ami napnyugtáig eldönti, hogy mi lesz a város sorsa. Ha gyógyítani akarsz, akkor azt javaslom, hogy menj Lihanechbe, vagy Wegtorenbe, olyan helyre, ami távol van a harctól, és ahol van esélyed felkészülni a menekültek érkezésére. * Próbálkozik meg azzal, hogy elterelje magáról, és a múltjáról a szót. Nem szívesen beszél olyan dolgokról, amik szomorúsággal töltik el a szívét. Főleg nem idegenekkel. Súlypontját beszéd közben folyamatosan váltogatja, hol a jobb, hol a bal lábára helyezi, mintha csak arra készülne, hogy elinduljon, de az utolsó pillanatban mindig megtorpan. A képessége hiába van meg hozzá, a teste nem kívánja a harcot. *
1484. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-04-22 00:36:49
Üzenet elküldve: 2026-04-22 00:36:49
Rang: Játékos
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Füvészkedés//
*Az egyenes szemöldökök szívdobbanásnyi idő alatt kerekednek el, akárcsak az erdőzöld szemek, a festőszakmára tett megállapítást hallva. Még az ajkai is elnyílnak a nagy csodálkozásban, nem tudja elgondolni sem, hogy a férfi viccel vele, vagy komolyan mondja, amit mond.
Aztán úgy dönt, ezzel az őszinte képpel, amit a másik vág, no meg a büszke mellkidüllesztéssel kizárólag komolyan gondolhatja. Úgy kap az arcához, mintha pofonvágták volna – úgy is érzi magát, mikor belenyilall a felismerés-, az alabástrom bőrre tapasztja ujjbegyeit ingatja meg alig észrevehetően a fejét.*
-Mi más lennél. Nyilvánvaló. -*ad teret véleményének, talán kihallani belőle a pejoratív rosszallást. Nincs jó véleménnyel a férfiakról, nem pláne az erőszakosakról, a szemében a vadászat pedig nem más, mint gyilkosság.
A férfiak meglátása szerint koszosak, mosdatlanok, pökhendiek és hiúk, rátartik és egészen pontos kifejezéssel élve „kifejezetten egyszerűek”. Nem nehéz őket lenyűgözni, többségében elég a fiatal, feszes bőr látványa, vagy egy-egy fedetlen kebel és országukat is eladnák. A férfiasság mércéje minden esetben az erő, a legerősebb pedig általában egyenes arányban van a győzelemmel és az uralkodással. Épp úgy vágyják uralni a tengert, mint az erdőt vagy a várost, esetleg az asszonyokat, valamint az életet és a halált is. Mindezt miért? Mert kinövésük lett az ágyékukon.
És most itt van ez az ismeretlen, aki pontosan alátámassza a sztereotípiáinak többségét.
Koszos és mosdatlan? -szerfeledt.
Pökhendinek és hiúnak tűnik? – nos, a három ujjnyi koszrétegből, ami hermetikusan szigeteli és páncélként védi a külvilágtól, ettől a résztől talán el is tekinthetünk, de az egyszerűséget firtató részhez kétszer is pipálhat az ember lánya.
Ráadásul az első, Amsel felé szánt lélegzetvétele oktatás volt, miközben a dolgát végezte.
Valószínűleg, ha tudná, a másik min gondolkodik, mi mindenen jár az esze, sokkal kedélyesebb lenne a hangulat, hiszen félreismeri mindkettő a másikat vakon tapogatózva, de ez egyhamar nem fog kiderülni. Kényelmesen sétál a férfi mellett, továbbra is könnyűek a léptei, tekintete élénk, ám most sokkal inkább a gyógynövények keresésére fókuszál, mint sem a portyázókra.
Az orkok firtatását csöndesen hallgatja, végül biccentve ad igazat.*
-Igaz beszéd, de a lényegen nem változtat. Az veszedelem itt van a kapuban. Az összes életerős legényt és férfit behívták a kaszárnyába, hogy védje a várost és a gyengéket. Talán a te helyed is ott lenne, ha ekkora tapasztalatod van az életek elvételében.
*Végül rátalál arra, amit eddig keresett.
A terebélyes fa hosszú, lándzsa formájú levelei tövében ökölnagyságú csoportokban ül a különleges, sárgás-barna bogyócsoport. Először csak egyet lát az ember, majd egyre többet, egy egész ligetet a sűrű fák között.
Leakasztva a sarlóját kezd óvatos szüretelésbe, a fürtöket sorra az idő közben lábához állított kosárba dobva.*
-Szép név. Sajnálom, hogy anyád nem élhette meg, hogy megtudja, hogyan szólítanak. És él még apád? A városban van? Netán máshol? -*puhatolózik, mennyire lehet fiatal- vagy épp öreg- a másik. *
*Az egyenes szemöldökök szívdobbanásnyi idő alatt kerekednek el, akárcsak az erdőzöld szemek, a festőszakmára tett megállapítást hallva. Még az ajkai is elnyílnak a nagy csodálkozásban, nem tudja elgondolni sem, hogy a férfi viccel vele, vagy komolyan mondja, amit mond.
Aztán úgy dönt, ezzel az őszinte képpel, amit a másik vág, no meg a büszke mellkidüllesztéssel kizárólag komolyan gondolhatja. Úgy kap az arcához, mintha pofonvágták volna – úgy is érzi magát, mikor belenyilall a felismerés-, az alabástrom bőrre tapasztja ujjbegyeit ingatja meg alig észrevehetően a fejét.*
-Mi más lennél. Nyilvánvaló. -*ad teret véleményének, talán kihallani belőle a pejoratív rosszallást. Nincs jó véleménnyel a férfiakról, nem pláne az erőszakosakról, a szemében a vadászat pedig nem más, mint gyilkosság.
A férfiak meglátása szerint koszosak, mosdatlanok, pökhendiek és hiúk, rátartik és egészen pontos kifejezéssel élve „kifejezetten egyszerűek”. Nem nehéz őket lenyűgözni, többségében elég a fiatal, feszes bőr látványa, vagy egy-egy fedetlen kebel és országukat is eladnák. A férfiasság mércéje minden esetben az erő, a legerősebb pedig általában egyenes arányban van a győzelemmel és az uralkodással. Épp úgy vágyják uralni a tengert, mint az erdőt vagy a várost, esetleg az asszonyokat, valamint az életet és a halált is. Mindezt miért? Mert kinövésük lett az ágyékukon.
És most itt van ez az ismeretlen, aki pontosan alátámassza a sztereotípiáinak többségét.
Koszos és mosdatlan? -szerfeledt.
Pökhendinek és hiúnak tűnik? – nos, a három ujjnyi koszrétegből, ami hermetikusan szigeteli és páncélként védi a külvilágtól, ettől a résztől talán el is tekinthetünk, de az egyszerűséget firtató részhez kétszer is pipálhat az ember lánya.
Ráadásul az első, Amsel felé szánt lélegzetvétele oktatás volt, miközben a dolgát végezte.
Valószínűleg, ha tudná, a másik min gondolkodik, mi mindenen jár az esze, sokkal kedélyesebb lenne a hangulat, hiszen félreismeri mindkettő a másikat vakon tapogatózva, de ez egyhamar nem fog kiderülni. Kényelmesen sétál a férfi mellett, továbbra is könnyűek a léptei, tekintete élénk, ám most sokkal inkább a gyógynövények keresésére fókuszál, mint sem a portyázókra.
Az orkok firtatását csöndesen hallgatja, végül biccentve ad igazat.*
-Igaz beszéd, de a lényegen nem változtat. Az veszedelem itt van a kapuban. Az összes életerős legényt és férfit behívták a kaszárnyába, hogy védje a várost és a gyengéket. Talán a te helyed is ott lenne, ha ekkora tapasztalatod van az életek elvételében.
*Végül rátalál arra, amit eddig keresett.
A terebélyes fa hosszú, lándzsa formájú levelei tövében ökölnagyságú csoportokban ül a különleges, sárgás-barna bogyócsoport. Először csak egyet lát az ember, majd egyre többet, egy egész ligetet a sűrű fák között.
Leakasztva a sarlóját kezd óvatos szüretelésbe, a fürtöket sorra az idő közben lábához állított kosárba dobva.*
-Szép név. Sajnálom, hogy anyád nem élhette meg, hogy megtudja, hogyan szólítanak. És él még apád? A városban van? Netán máshol? -*puhatolózik, mennyire lehet fiatal- vagy épp öreg- a másik. *
1483. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-04-20 20:46:04
Üzenet elküldve: 2026-04-20 20:46:04
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Vakmerő
//Füvészkedés//
- Nem is festek. Vadász vagyok. * Húzza ki magát, bár nem tudja, hogy mivel adott okot arra, hogy azt gondolják, szeret ecsettel különféle színezett olajokat mázolni egy feszített vászonra. Viszont megvonja a vállát, mintha választ sem várna, és folytatja az ismerkedést, mert el kell ismerje, hogy valamennyire hiányzott neki a társaság. Még az se zavarja, hogy látványosan nincs ki a négy kereke a nőnek, hiszen festőnek hiszi. *
- Elég sokféle. * Mondja halkan, ahogy gondolatban végigfuttatja, hogy milyen sok és különféle veszély rejtőzik még az olyan utakon is, amit rendszeresen kereszteznek az elf szabásúak. *
- Szerencsére nincsen ellési időszak, ezért nem kell tartani a vaddisznóktól, és a medvéktől. Való igaz, hogy az ösvényt rendszeresen keresztezik lovak és szekerek, ezeknek azonban általában nagy hangjuk van, és sokkal inkább erre reagálnak a vadak, és nem magát az útvonalat kerülik el. Ettől függetlenül ritkábbak erre, ez egyértelműen látszik a nyomokból is, amikből sokkal kevesebb van, mint bentebb a fák sűrűjében. * Vonja meg sokadszorra a vállát, innen már egyértelmű lehet, hogy ez egyfajta pótcselekvés nála, hasonló, mint a hajcsavargatás. *
- Orkok? Nem értem. * Csóválja meg a fejét, és közelebb lép, erős föld és fűszagot árasztva magából. Szerencsére egyebet nem nagyon érezni rajta, főleg nem azt, hogy a szerencse érdekében belelépkedett volna mindenféle dologba, hiszen ez nem jellemző rá. Nem babonás ő, csak egy kicsit. Azért egy nyúllábat mindig tart magánál, ártani nem árt alapon. *
- Milyen orkok? Több millennium óta nem csatáznak az orkok errefelé. * Teszi még hozzá, hiszen hihetetlennek hangzik számára a gondolat, hogy újra harc, vagy csata lenne. *
- Elkísérlek, addig tovább mesélhetsz erről az egészről. * Határozza el magát, ismét igazítva egyet a vállán lévő íjon. Szeme gyakrabban méri fel az erdőt, és a fülét is még jobban hegyezni kezdi. Kezd attól tartani, hogy ennek az egésznek a fele sem tréfa. *
- Anyám belehalt a szülésembe, az apám nevezett el. * Teszi hozzá halkan, ha elindulnak. *
- Szólíts Ishalának, ő is így tette.
- Nem is festek. Vadász vagyok. * Húzza ki magát, bár nem tudja, hogy mivel adott okot arra, hogy azt gondolják, szeret ecsettel különféle színezett olajokat mázolni egy feszített vászonra. Viszont megvonja a vállát, mintha választ sem várna, és folytatja az ismerkedést, mert el kell ismerje, hogy valamennyire hiányzott neki a társaság. Még az se zavarja, hogy látványosan nincs ki a négy kereke a nőnek, hiszen festőnek hiszi. *
- Elég sokféle. * Mondja halkan, ahogy gondolatban végigfuttatja, hogy milyen sok és különféle veszély rejtőzik még az olyan utakon is, amit rendszeresen kereszteznek az elf szabásúak. *
- Szerencsére nincsen ellési időszak, ezért nem kell tartani a vaddisznóktól, és a medvéktől. Való igaz, hogy az ösvényt rendszeresen keresztezik lovak és szekerek, ezeknek azonban általában nagy hangjuk van, és sokkal inkább erre reagálnak a vadak, és nem magát az útvonalat kerülik el. Ettől függetlenül ritkábbak erre, ez egyértelműen látszik a nyomokból is, amikből sokkal kevesebb van, mint bentebb a fák sűrűjében. * Vonja meg sokadszorra a vállát, innen már egyértelmű lehet, hogy ez egyfajta pótcselekvés nála, hasonló, mint a hajcsavargatás. *
- Orkok? Nem értem. * Csóválja meg a fejét, és közelebb lép, erős föld és fűszagot árasztva magából. Szerencsére egyebet nem nagyon érezni rajta, főleg nem azt, hogy a szerencse érdekében belelépkedett volna mindenféle dologba, hiszen ez nem jellemző rá. Nem babonás ő, csak egy kicsit. Azért egy nyúllábat mindig tart magánál, ártani nem árt alapon. *
- Milyen orkok? Több millennium óta nem csatáznak az orkok errefelé. * Teszi még hozzá, hiszen hihetetlennek hangzik számára a gondolat, hogy újra harc, vagy csata lenne. *
- Elkísérlek, addig tovább mesélhetsz erről az egészről. * Határozza el magát, ismét igazítva egyet a vállán lévő íjon. Szeme gyakrabban méri fel az erdőt, és a fülét is még jobban hegyezni kezdi. Kezd attól tartani, hogy ennek az egésznek a fele sem tréfa. *
- Anyám belehalt a szülésembe, az apám nevezett el. * Teszi hozzá halkan, ha elindulnak. *
- Szólíts Ishalának, ő is így tette.
1482. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-04-19 21:30:40
Üzenet elküldve: 2026-04-19 21:30:40
Rang: Játékos
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Füvészkedés//
-Azt is mondják, hogy nem ildomos összekeveri a bátorságot a merészséggel. A jószerencsém helyett inkább a magadéval kéne törődnöd. Vagy más oka lenne annak, hogy így festesz? -*mutatóujját kimérten futtatja végig tetőtől talpig a férfi látványán*- félsz, hogy lemosod magadról a szerencséd?
*Így, hogy jobb híján kiállt a szűrt fényre, neki is nagyobb lehetősége van megnézni magának a másikat. A fegyverek, kiállás és nyers modor alapján vadászként azonosítja be Ishalat. El kell ismernie, ha magára nem is ad, legalább a fegyvereit rendben tartja. Bár a férfiaknak a fegyvereik legalább olyanok, mint a szeretőik. Becézgetik, dédelgetik, még talán meg csókkal is illetik. Amsel mindig is abszurdnak tartotta az ilyen jellegű kapcsolatokat, vagy rajongást minden nemű tárgy iránt. Ráadásul az élet elvételét sem kultiválja, legyen szó emberről, vagy állatról.
Ismét közhelyes bölcsesség hangzik el. A nő kényelmesen húzza előre vaskos fonatát, elmélyülten kezd neki haja végének nézegetésébe, csavargatásába. Azt is meg kell vágnia majd, mikor hazaér.
Pótcselekvésével is csak ráerősít a vadász által felvázolt képzeletbeli képre a városi fehérnép kontextusban. Vitatkozhatna a férfivel, miszerint az erdő csak annak veszélyes, aki nem ismeri, és nem tudja a rendjét a rendszernek, azonban nem teszi. Nem tartja fontosnak, hogy meggyőzzön bárkit saját igazáról.*
-Nem? Én pedig azt hittem… bár elgondolni nem tudom, miféle veszély törhet itt ránk, az ösvényen -*tettetett csodálkozással int körbe nyitott tenyérrel*- Úgy értem, bizonyára te sem választottad volna latrinádul a bokrot, ha nem lettál volna biztos benne, hogy nem öklek fel hátulról semmilyen vad.
- Az orkok győzedelmeskedtek délen, a Vashegy serege és annak vezére is megsemmisült. A Szürke Légió töretlenül tart a város irányába, a parasztok és mindenki, aki élni kíván a városfalak között keresnek menedéket. A szántóföldek elnéptelenedtek, az orkok pedig….nos, feltehetően portyáznak. Nem tudom pontosan, az isteneknek hála, egyel sem találkoztam.
*Kelletlenül egyik gombjára dörzsölget, remélve, hogy a babona megsegíti és így is marad.*
-Dolgom van, a kosaram félig sincs. Még napnyugta előtt összekívánom gyűjteni, amire szükségem van. Kísérj el, ha az időd engedi, jobb társaság leszek, mint a harmatgyöngyök a fűvön.
*Fejével szelíden int, fentebb húzza a kosarat, lassan megindul az ösvényen, az erdő mélyének irányába. A léptei alig neszelnek, puhák.*
-Milyen nevet adott neked a szülőanyád?
-Azt is mondják, hogy nem ildomos összekeveri a bátorságot a merészséggel. A jószerencsém helyett inkább a magadéval kéne törődnöd. Vagy más oka lenne annak, hogy így festesz? -*mutatóujját kimérten futtatja végig tetőtől talpig a férfi látványán*- félsz, hogy lemosod magadról a szerencséd?
*Így, hogy jobb híján kiállt a szűrt fényre, neki is nagyobb lehetősége van megnézni magának a másikat. A fegyverek, kiállás és nyers modor alapján vadászként azonosítja be Ishalat. El kell ismernie, ha magára nem is ad, legalább a fegyvereit rendben tartja. Bár a férfiaknak a fegyvereik legalább olyanok, mint a szeretőik. Becézgetik, dédelgetik, még talán meg csókkal is illetik. Amsel mindig is abszurdnak tartotta az ilyen jellegű kapcsolatokat, vagy rajongást minden nemű tárgy iránt. Ráadásul az élet elvételét sem kultiválja, legyen szó emberről, vagy állatról.
Ismét közhelyes bölcsesség hangzik el. A nő kényelmesen húzza előre vaskos fonatát, elmélyülten kezd neki haja végének nézegetésébe, csavargatásába. Azt is meg kell vágnia majd, mikor hazaér.
Pótcselekvésével is csak ráerősít a vadász által felvázolt képzeletbeli képre a városi fehérnép kontextusban. Vitatkozhatna a férfivel, miszerint az erdő csak annak veszélyes, aki nem ismeri, és nem tudja a rendjét a rendszernek, azonban nem teszi. Nem tartja fontosnak, hogy meggyőzzön bárkit saját igazáról.*
-Nem? Én pedig azt hittem… bár elgondolni nem tudom, miféle veszély törhet itt ránk, az ösvényen -*tettetett csodálkozással int körbe nyitott tenyérrel*- Úgy értem, bizonyára te sem választottad volna latrinádul a bokrot, ha nem lettál volna biztos benne, hogy nem öklek fel hátulról semmilyen vad.
- Az orkok győzedelmeskedtek délen, a Vashegy serege és annak vezére is megsemmisült. A Szürke Légió töretlenül tart a város irányába, a parasztok és mindenki, aki élni kíván a városfalak között keresnek menedéket. A szántóföldek elnéptelenedtek, az orkok pedig….nos, feltehetően portyáznak. Nem tudom pontosan, az isteneknek hála, egyel sem találkoztam.
*Kelletlenül egyik gombjára dörzsölget, remélve, hogy a babona megsegíti és így is marad.*
-Dolgom van, a kosaram félig sincs. Még napnyugta előtt összekívánom gyűjteni, amire szükségem van. Kísérj el, ha az időd engedi, jobb társaság leszek, mint a harmatgyöngyök a fűvön.
*Fejével szelíden int, fentebb húzza a kosarat, lassan megindul az ösvényen, az erdő mélyének irányába. A léptei alig neszelnek, puhák.*
-Milyen nevet adott neked a szülőanyád?
1481. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-04-19 20:02:52
Üzenet elküldve: 2026-04-19 20:02:52
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Vakmerő
//Füvészkedés//
* A nő elfordul, Ishala arca pedig halovány mosolyra görbül. ~ No lám, nem veszett még ki az illem a világból! ~ Természetesen igyekszik meghálálni az ilyesfajta figyelmességet azzal, hogy gyorsan végez a dolgával. Bár kinézete alapján talán valaki azt hihetné, hogy bakancsával kapar földet a földön hagyott gyötrelemre, egyszerűen csak a piszkos falevelek borítják annak nyomát, hogy bizony itt járt az ifjabb Hietzyl. Ha valaki tüzetesen szemügyre venné a bizonyítékot, ami maga után marad, akkor bizonyosan megállapítaná, hogy rostban és húsban gazdag, folyadékban viszont szegényes étrendet folytat az elf. Úgyhogy ha az ismeretlen nagyon fülel, nem csak a levelek zizegését hallhatja, illetve a halk suhogást, ahogy az ág visszahajlik, amikor az elf elengedi, de azt is, ahogy nadrágját húzza vissza magára. Rövid csattogás keretében az övek is a helyükre kerülnek, és mivel a férfi nem vadember, még a földön lévő párás fűben is megtörli kezét, hogy eltakarítsa róla minden mocsok nyomát. *
- Azt mondják, ha belelépsz, szerencsét hoz. * Vonja meg a vállát a kérdést hallva, és visszapillant az említett irányba. Az ő arcán sem látszanak érzelmek, egyszerűen tárgyilagos a hanglejtése, és a mimikája is. * Bár nem tudom, ez talán csak akkor igaz, ha nem szándékosan lépsz bele. Rád bízom, hogy mennyire kockáztatod meg a jószerencse lehetőségét.
* Mosolyog végül joviálisan, és megigazítja a hátán az íjat. Állja a fürkésző tekintetet, és mivel a nő alaposan megnézi, ezért láthatja, hogy a fegyveren kívül van ám nála penge, azonban nem olyan fajta, amit mások életének kioltására használnának. Egy nyúzókés pihen az oldalán, saját készítésű bőrtokban, egyértelműen elütve a ruházatától, főleg azért, mert épp olyan makulátlan a tok és a penge markolata is, mint a hátán látható íj, és annak tegeze. Ő is végigméri a másikat, ám csak futólag, és nem úgy, ahogy a városi ifjak néznek végig a fehérnépeken. Nem keresi a tekintete a ruha alatti domborulatokat, ahogy az arcon sem időz el, egyszerűen azt méri fel, hogy ki fia borja lehet a jövevény, aki kinézete alapján sok helyre beillene, de az erdőbe aligha. *
- Az erdő sosem biztonságos. * Válaszol a megjegyzésre, és megcsóválja a fejét, ezzel is rosszallását jelezve ki. Ebből is látszik, hogy a nőszemély városi, aki azt feltételezi, hogy vannak biztonságos, és nem biztonságos időpontok az erdőben aló sétálásra. A medve nem válogat, ahogy a vaddisznó sem. Vannak veszélyesebb időszakok, de biztonságos aligha. *
- Ám el kell ismernem, hogy jó ideje nem találkoztam mással, úgyhogy a hírek is elkerülnek. * Teszi még hozzá, bár nem kérdez rá, hogy pontosan mitől tart a másik, azért érezhetően kezd átragadni rá is a feszültség. Ishala szakértő tekintete is pásztázni kezdi az erdőt, füleli a természet zaját, és az állatok viselkedését. Egyelőre semmi olyat nem hall, ami aggodalomra adna okot. De tudja, hogy ez bármikor változhat, olyan gyorsan, mint a tengeren a széljárás. *
* A nő elfordul, Ishala arca pedig halovány mosolyra görbül. ~ No lám, nem veszett még ki az illem a világból! ~ Természetesen igyekszik meghálálni az ilyesfajta figyelmességet azzal, hogy gyorsan végez a dolgával. Bár kinézete alapján talán valaki azt hihetné, hogy bakancsával kapar földet a földön hagyott gyötrelemre, egyszerűen csak a piszkos falevelek borítják annak nyomát, hogy bizony itt járt az ifjabb Hietzyl. Ha valaki tüzetesen szemügyre venné a bizonyítékot, ami maga után marad, akkor bizonyosan megállapítaná, hogy rostban és húsban gazdag, folyadékban viszont szegényes étrendet folytat az elf. Úgyhogy ha az ismeretlen nagyon fülel, nem csak a levelek zizegését hallhatja, illetve a halk suhogást, ahogy az ág visszahajlik, amikor az elf elengedi, de azt is, ahogy nadrágját húzza vissza magára. Rövid csattogás keretében az övek is a helyükre kerülnek, és mivel a férfi nem vadember, még a földön lévő párás fűben is megtörli kezét, hogy eltakarítsa róla minden mocsok nyomát. *
- Azt mondják, ha belelépsz, szerencsét hoz. * Vonja meg a vállát a kérdést hallva, és visszapillant az említett irányba. Az ő arcán sem látszanak érzelmek, egyszerűen tárgyilagos a hanglejtése, és a mimikája is. * Bár nem tudom, ez talán csak akkor igaz, ha nem szándékosan lépsz bele. Rád bízom, hogy mennyire kockáztatod meg a jószerencse lehetőségét.
* Mosolyog végül joviálisan, és megigazítja a hátán az íjat. Állja a fürkésző tekintetet, és mivel a nő alaposan megnézi, ezért láthatja, hogy a fegyveren kívül van ám nála penge, azonban nem olyan fajta, amit mások életének kioltására használnának. Egy nyúzókés pihen az oldalán, saját készítésű bőrtokban, egyértelműen elütve a ruházatától, főleg azért, mert épp olyan makulátlan a tok és a penge markolata is, mint a hátán látható íj, és annak tegeze. Ő is végigméri a másikat, ám csak futólag, és nem úgy, ahogy a városi ifjak néznek végig a fehérnépeken. Nem keresi a tekintete a ruha alatti domborulatokat, ahogy az arcon sem időz el, egyszerűen azt méri fel, hogy ki fia borja lehet a jövevény, aki kinézete alapján sok helyre beillene, de az erdőbe aligha. *
- Az erdő sosem biztonságos. * Válaszol a megjegyzésre, és megcsóválja a fejét, ezzel is rosszallását jelezve ki. Ebből is látszik, hogy a nőszemély városi, aki azt feltételezi, hogy vannak biztonságos, és nem biztonságos időpontok az erdőben aló sétálásra. A medve nem válogat, ahogy a vaddisznó sem. Vannak veszélyesebb időszakok, de biztonságos aligha. *
- Ám el kell ismernem, hogy jó ideje nem találkoztam mással, úgyhogy a hírek is elkerülnek. * Teszi még hozzá, bár nem kérdez rá, hogy pontosan mitől tart a másik, azért érezhetően kezd átragadni rá is a feszültség. Ishala szakértő tekintete is pásztázni kezdi az erdőt, füleli a természet zaját, és az állatok viselkedését. Egyelőre semmi olyat nem hall, ami aggodalomra adna okot. De tudja, hogy ez bármikor változhat, olyan gyorsan, mint a tengeren a széljárás. *
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1500-1519