//Ősök útja//
*Szelek szárnyán reppen tova, egyenesen az erdő sűrűjébe. Nyomtalan, szagtalan, hallhatatlan... És még is gyöngébb jelen formájában, mint egy közönséges erdei pocok.
Nem érzi már fogai között a vér összetéveszthetetlen ízét. Biztosra veszi ugyanakkor, hogy visszatér még e érzés. Kiirthatatlan az az ösztön, akár ő maga.
Tudja, mit kell tennie. Vadat hajt. Nem úgy, ahogy egy vadász tenné. Számára a lopakodásnak és a türelemnek nincs foganatja, ahogy a nyílnak és a dárdának sincs. Nem leölni akarja az állatot.
Lázálomszerű élmény, ahogy a fák között suhan. Ahogy az is, miképp érzi lüktetni vérét ereiben. Hisz alaktalan, akár a levegő maga. Szánni való állapot ez számára, ő mégsem bánkódhat miatta. Feladata és küldetése van, Ősei Szelleme élteti és biztatja. Nem több csupán egy eszköznél kezükben, de mily eszköz ez! Szentebb mindennél, mi e földön valóságos. Igazibb bárminél, s fontosabb, mint azt bárki élő gondolná. Thargia kihunyt kohójába igyekszik parazsat hevíteni, de elébb meg kell forgatnia a kihűlt hamut benne. Ősei bizalmát élvezi, így megérzéseire kell hagyatkoznia. Ekkora lángokat viszont egy ember képtelen igája alá hajtani. Amint élő formát ölt, megkeresi véreit. Történjen az négy, vagy két lábon.
Kutat. Nem közönséges pockokat és rigókat, ezekkel nem sokra megy, ha feladatára gondol. Méltó vadra van szükség, hogy révbe érjen. Latba veti minden tudását, mit éltében magára sikerült vennie. Nem tartozott népe legnagyobb vadászai közé, de tud egy s mást a vadakról. Elsősorban farkast keres. Ez áll legközelebb népéhez. Nagytestű lény kell neki; farkas, netán medve. Ebből akad bőven a vidéken, felesleges wargok, s miegymás után kajtatnia. Nem hivalkodni óhajt.
Tudata legmélyéről régi gyermekmese tör felszínre: Sharr és Gnokk, a két farkas története, kik a holdakat kergetik folyton-folyvást, ám elérni sosem tudják azokat. Ő most Őseik nyomát hajkurássza, s vele együtt az életet, mit felajánlottak számára. Teszi ezt akkor is, ha oly csekély is az esélye, mint Sharrnak és Gnokknak.*