*A kovácsműhelyben sem tölt el sok időt, két-három órát tevékenykedik mindenféle apróbb munkákkal, de utána kimenőt kér. Gondolja ez a kis felfordulás remek alkalom lesz arra, hogy ellátogasson a kikötőbe, ahová már régóta szeretne. Na persze nem a híres vendégszeretet és a jó ételek csábítják annyira, inkább a kétes helyekről származó árukészletek amit a dokkoknál talál.
Betér a szállására, hogy iszákját magához véve beletömködje kabátját és némi szárított húst, bőrbe csomagolva. Eztán butykosát akasztja vállára és derekán a koponyával útnak ered.
Gyalog szerrel indul el, mivel lova nincs kölcsön kérni meg nem akar. Szedi a lábait, a hosszas vándorlások sorozata megedzette már annyira, hogy viszonylag gyorsan le tudjon érni, aztán pedig vissza. Átmegy Amon kapuján, az őrrel beszél pár szót, hogy tudjon róla merre indul el. Nem avatja be teljesen, de ha beavatná sem érdekelné nagyon, Khrosas így gondolja. Elvégre nem törzstag, alig egy hata van itt. Mellőzhető. Egy régebbi tagot már nem engednének ilyen könnyen neki a kikötőnek, ahol mostanában volt az a kis fennforgás.
A vashegyről lesétál erőltetett menetben. Nemsokára már az erdő határát éri el, ahol igyekszik a karavánúton maradni. Jól érzi magát egyedül újra az úton. Annyi év után egy kevés egy helyben való megragadás is soknak tűnik számára.*
~Bajba fogsz kerülni megint.~
- Ugyan már, most miért mondod ezt? *Persze tudja ő, hogy ennek esélye van, de most az a legkevesebb, hogy valami szörnyű dolog történik. Csak azt tudja szeme előtt tartani, hogy mire visszatér a hegyre ki fog vele jönni. Már ha lesz olyan szerencséje, hogy megtalálja őt.
Hosszú fertályórákat tölt az erdőben sétálva.
A fák gyönyörűek ebben az évszakban, hatalmasak, levelükkel egész lombok tömegét alkotják a feje felett. Szinte természetfeletti erők csoportosulnak a szeme láttára ezekben a hatalmas fákban. Mint egy hatalmas zöld felhő, mely életet ad a madaraknak, kisemlősöknek és természetesen a ragadozóknak is. Az út közelében kevés hírt hallani állat támadásokról.
Visszafelé tekintve látja a hegyet. Elképzeli, hogy milyen gyönyörű lehet ez a látvány, amikor hajnalonta a köd lekúszik a vashegyről, magához ölelve a fák tömegét, majd szépen lassan a semmivé válva, ahogy eléri a sík földet. Most sem elhanyagolható a látvány. Csillog a fény barnái szemeiben, ahogy nézi a zöld fákat magasra hágni a hegyoldalon. Kicsit leoldalaz az útról és már csak akkor veszi észre, mikor előre fordulva egy talaj menti bokor az útját állja. Megáll, hátrahőköl, majd fejét ingatva halad tovább, miközben ostobaságát szidalmazza.
Tekintete előtt egy madár pár kezd kergetőzni, mesébe illő jelenettel. Egy díszes tollú, színes hím és egy barnásszürke tojó. Elnyerte a szívét erre a párzási időszakra, s nemsokára ki fogja költeni a fiókáit. Mókusokat is vél felfedezni, ahogy egyik ágról a másikra ugrándoznak át. Ebben viszont nincs semmi játékos, sokkal inkább az elf elől menekülnek. Ki lépteit igyekszik megszaporázni. Egyre közelebb érve a kikötőhöz, szorongás veszi át az uralmat a szíve felett.
~Mitől tartasz?~
Szól a sosem elhallgató társa a derekán kopogva.*
- Mit gondolsz? Martalócok és isten félők kaptárja az odalent.
~Na, és? Mit vehetnek el, amit el nem dobtál már magadtól?~
*Elmosolyodik a gondolattól. Jobban is érzi magát. Akárha vezényszóra a nap is kileselkedik a fák lombja közül, hogy megvilágítsa a nő lépteit, s ezzel az ösvényt is, aminek végén a távolban feltűnik a haramiák lakta, büdös és veszélyes rév.*