//Második szál//
//Vadászat//
//A hozzászólás 16+ elemeket tartalmaz//
* A megfeddésen csak jót derül, hiszen egyértelműen látszik csupán a fizikumán is, hogy nem holmi ugrabugris. Persze táncolni is tud, hiszen az kötelező eleme a neveltetésnek, csak úgy, mint a kardvívás, de azért elég nehéz összekeverni a prioritásokat. *
- Még szép, hogy arról!
* Kacag fel. *
- Tudod, az itteniek harcmodora a kapálózásban, a nagy söprésekben kimerül. Legalábbis a legtöbbeknek. Ehhez képest a miénk egy rugalmas, dinamikus táncnak tűnik. Mint a víz, amely még a sziklát is bekebelezi, és olyanra formálja, amilyenre akarja.
* A lány szavai tipikusan azok a szavak, amik azon személyek ajkait hagyják el, akik még soha nem tartottak kardot a kezükben vagy legalábbis nem azt, ami nekik jó lett volna. Még jó, hogy néhány rövid pillanattal válasza után betapasztja azokat, nehogy még több badarság hagyja el. *
- Nem bírnád el? Elbírsz egy kezeddel egy kosarat, amiben egy vekni kenyér van? Mert a kardom se nehezebb annál. Könnyű és strapabíró. Gyors és halálos.
* Azt, hogy nem kaszabol valaki az íjjal, elengedi a füle mellett, mert hát elég könnyű úgy érteni, hogy nem tiszta módja egy élet kioltásának, ellenben az íj igen, és az nagyon gyorsan lerombolná a hangulatot, ha kifejtené véleményét, ezért inkább Lyzre koncentrál. Arra a sötétszőke hajra. Azokra a zöld szemekre. Azokra az édesnek tűnő ajkakra.
Szájuk gyengéd, érzéki táncban forr egybe, a tűz halk pattogása, a szél gyenge, hűvös fuvallatai, melyek megrázzák a sárga faleveleket, fejezik csak ki véleményüket halkan a látványról. Lehunyja szemeit, mégis látja maga előtt Lyzt, érzi bőre édes illatát, hajszálainak cirógatását, s ajkának érintését, mikor az már ott sincs.
De röpke, légvételnyi pillanat csupán az, vagy legalábbis annak tűnik, míg ismét egymásra nem találnak. A távolságot kettejük közt Zaras annyira redukálja, hogy egy tücsök is beszorulna, ha megpróbálna átugrani köztük. Amíg a lány a szürke tincsekben matat, azok tulajdonosa kezeit a csípőjére teszi, elengedve a mindaddig fogott kacsót. Ott aztán van mit felfedezni bőven, nem is húzza hát az időt, útnak indul felfelé, hogy a gyönyör dombjai alá érkezzen, s ellenállásba nem ütközik, azokon is végigsimítson, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozva visszataláljon a derékhoz, de csak, hogy még jobban magához vonja, egészen addig, amíg az már fizikai akadályokba nem ütközik. *