Külső területek - Kikötői erdőség
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Szántóföldek (új) Dokkok és kikötő (új) | Kikötői erdőség | Tharg birtokok (új) Krenkataur barlangrendszer (új) |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 79 (4021. - 4040. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
4040. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-08-16 20:58:21
Üzenet elküldve: 2026-08-16 20:58:21
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
-Ki vagy te, hogy a szántók felett károgj a végítéletről? Egy senki. Senki sem vagy. Nem dönthetsz életek felett. -*veti szigorúan, élesen a másiknak. Állával int annak irányába, ajkai megfeszülnek a mozdulatban, tekintete hamarosan a pengére vándorol.*-Hogy mi lesz a szántókon idővel irreleváns. A gyermekek úton vannak, háború ide, ork hordák oda.
*Ha észre is veszi a diszkréten csordogáló vért, vagy annak hatását sem reagál. A felszólítást is végighallgatja egészen szelíden, pontosan úgy, mint aki nem képes komolyan venni a helyzetet, ahogyan a férfit sem.
Telt ajkai egyre szélesebb mosolyra húzódnak, szórakozottan szívja meg a fogát, így ciccent egyet, végül alig észrevehetően ingatja meg szép fejét. Egészen kedélyes, nem zavarja a felé nyúló acél.*
-Ha annyira izgat mit rejt a köntösöm, nézd meg magad, Temetetlen. Emlékeim szerint eddig is nagy rajongója voltál, hát még annak, ami alatta van.
*Haját két ujjal simítja hátra egészen kimérten az útból, hogy amaz vállai mögé kerüljön. Mélyre szívja a levegőt, a mellkasa magasra emelkedik, végül aprót ráz a fején. Ujjai rutinosan találnak először a derekán lógó övre, melyen tőre és különböző apró zacskói lógnak. Azt oldja le, hogy laza csuklómozdulattal dobhassa a sötételf lába elé. Ezt követi a köntös szorosra húzott zsinórja, mely egybe tartja amazt, végül az oldalán rejtett gombok, amik helyén tartják az anyagot. A nehéz bársony függönyként nyílik szét felfedve mindent, ami alatta lapul.
A boszorka inas testét sötétlő rúnák tarkítják, csontjai és izmai sziluettje átsejlik a vértelen bőr alatt. Nincs benne szégyen, nincs mire. A köntöst könnyed mozdulattal fordítja le magáról, hogy aztán teljes erejéből, ingerülten vághassa ugyanazzal a lendülettel a férfihoz, igyekezve annak arcát megcélozni.
A ruhadarab nehezebb, mint amilyennek tűnik. A pillanatban, ahogy a másikon csattan megzörren, koccan. A finom csörgés adhatja a másik tudtára, a tökéletesen szabott és varrt tengernyi rétegbe rejtett több tucatnyi kisebb-nagyobb zsebecskében igazi kincsecskék lapulhatnak.
Kettejük látványa akár szórakoztató is lehetne idegen szem számára. A boszorka mérhetetlen nyugalommal áll istene adta kosztümében a mélységi előtt, porcelán arcára mindössze a türelmetlenség apró árnyéka ül ki, mely leginkább a homlokán átfutó, egyre mélyülő ráncokban manifesztálódik. A derékig érő ébenfekete haj az első mozdulatnál előre hullik, így ad némi takarást tulajdonosának. A nő kézfejét előre nyújtva, kecses mozdulattal ír le pár kört, így jelezve a másiknak, a kutakodásával ideje sietnie.
Tekintete egyre csak a sérült kézre vándorol, megállapodik rajta.*
-Te máshogy működsz, mint a legtöbb. Talán gyorsabban folyik a véred. -*jegyzi meg csöndesen.*-Talán le kéne ülnöd, egészen elsápadtál. Márhogy… magadhoz képest.
-Ki vagy te, hogy a szántók felett károgj a végítéletről? Egy senki. Senki sem vagy. Nem dönthetsz életek felett. -*veti szigorúan, élesen a másiknak. Állával int annak irányába, ajkai megfeszülnek a mozdulatban, tekintete hamarosan a pengére vándorol.*-Hogy mi lesz a szántókon idővel irreleváns. A gyermekek úton vannak, háború ide, ork hordák oda.
*Ha észre is veszi a diszkréten csordogáló vért, vagy annak hatását sem reagál. A felszólítást is végighallgatja egészen szelíden, pontosan úgy, mint aki nem képes komolyan venni a helyzetet, ahogyan a férfit sem.
Telt ajkai egyre szélesebb mosolyra húzódnak, szórakozottan szívja meg a fogát, így ciccent egyet, végül alig észrevehetően ingatja meg szép fejét. Egészen kedélyes, nem zavarja a felé nyúló acél.*
-Ha annyira izgat mit rejt a köntösöm, nézd meg magad, Temetetlen. Emlékeim szerint eddig is nagy rajongója voltál, hát még annak, ami alatta van.
*Haját két ujjal simítja hátra egészen kimérten az útból, hogy amaz vállai mögé kerüljön. Mélyre szívja a levegőt, a mellkasa magasra emelkedik, végül aprót ráz a fején. Ujjai rutinosan találnak először a derekán lógó övre, melyen tőre és különböző apró zacskói lógnak. Azt oldja le, hogy laza csuklómozdulattal dobhassa a sötételf lába elé. Ezt követi a köntös szorosra húzott zsinórja, mely egybe tartja amazt, végül az oldalán rejtett gombok, amik helyén tartják az anyagot. A nehéz bársony függönyként nyílik szét felfedve mindent, ami alatta lapul.
A boszorka inas testét sötétlő rúnák tarkítják, csontjai és izmai sziluettje átsejlik a vértelen bőr alatt. Nincs benne szégyen, nincs mire. A köntöst könnyed mozdulattal fordítja le magáról, hogy aztán teljes erejéből, ingerülten vághassa ugyanazzal a lendülettel a férfihoz, igyekezve annak arcát megcélozni.
A ruhadarab nehezebb, mint amilyennek tűnik. A pillanatban, ahogy a másikon csattan megzörren, koccan. A finom csörgés adhatja a másik tudtára, a tökéletesen szabott és varrt tengernyi rétegbe rejtett több tucatnyi kisebb-nagyobb zsebecskében igazi kincsecskék lapulhatnak.
Kettejük látványa akár szórakoztató is lehetne idegen szem számára. A boszorka mérhetetlen nyugalommal áll istene adta kosztümében a mélységi előtt, porcelán arcára mindössze a türelmetlenség apró árnyéka ül ki, mely leginkább a homlokán átfutó, egyre mélyülő ráncokban manifesztálódik. A derékig érő ébenfekete haj az első mozdulatnál előre hullik, így ad némi takarást tulajdonosának. A nő kézfejét előre nyújtva, kecses mozdulattal ír le pár kört, így jelezve a másiknak, a kutakodásával ideje sietnie.
Tekintete egyre csak a sérült kézre vándorol, megállapodik rajta.*
-Te máshogy működsz, mint a legtöbb. Talán gyorsabban folyik a véred. -*jegyzi meg csöndesen.*-Talán le kéne ülnöd, egészen elsápadtál. Márhogy… magadhoz képest.
4039. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-08-16 14:48:58
Üzenet elküldve: 2026-08-16 14:48:58
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
*A hangnem változása, és a név -az újra és újra elhangzó név, amiről a lánynak tudnia sem lenne szabad..!- megüti a fülét. Szemöldökei között halvány árkok születnek erre válaszul, s ezek tovább mélyülnek, ahogy a lány konok-komoly arcára néz szeme sarkából. Kezd elege lenni kissé abból, hogy Thalyssa úgy beszél vele, mintha a fejében csupán két gombolyag vatta lenne, annak dacára, hogy egynéhány nappal ezelőtt jelezte neki, hogy erre nincs szükség. Nem is szólal meg inkább válaszul a kérdésre, attól tart hogy valami olyat -is- mondana aminek nem lenne most sem helye sem ideje kettejük között, csupán halkan morog valamit torokhangún. Tenyerével megdörgöli csupasz fejét, és inkább előre fordul, az eléjük-alájuk feszülő ösvényt nézi, az ösvény mellett jobbról-balról elterülő szántókat, susnyást és árkokat. Mert ez a dolga, nézni és látni, figyelni, óvni, és.. szolgálni, ugyebár. Semmi több. Semmi több.
Nem ért egyet Thalyssával azt illetőn, hogy akkor verjenek tábort amikor a nap már alászállóban van, de Thalyssa nem kérdezi ki a véleményét, neki magának meg nincs ingere arra, hogy megossza azt a lánnyal kéretlenül. Grimbauld hangját hallja a fejében, ahogy volt társa tanítgatni próbálja a vadonban való túlélés legalapabb szabályaira. Például arra, hogy sose várjon a legutolsó pillanatig a táborveréssel, mert kevés annál rosszabb dolog van, mint úgy kialakítani a megfelelő helyet, hogy az ember egyre és egyre kevesebbet lát. Többszörösen is igaznak tartja ezt a dolgot úgy, hogy már az erdőségben vannak, ahol a fák törzse egyre többet és többet fog fel és szűr meg az amúgy is vékonnyá váló fényből. Dacosan szorítja össze a száját, és a tőle telhető leggyorsabban dolgozik.
A megfelelő hely megtalálásához még épp elég a fény. Alaposan megnézi a talajt, hogy ne valami hangyabolyba dobja le holmijukat; majd a hullott levelektől és ágaktól megtisztít egy ötször-öt lépésnyi területet. Nem hiányzik, hogy magukra gyújtsák az erdőt. A rendelkezésére álló eszközökkel -ami kimerül egy csuklóvastagságú, félig elhasadt ágból, szegény ember azzal él, amije van- ás egy kisebb gödröt, hogy abba tudjon majd tüzet rakni a lány, majd csigavonalban haladva körbejárja táborhelyüket, hogy gyújtósnak jó szárazabb, vékony ágakat találjon, s vastagabbakat is, mikorra már éhes lesz a tűz. Jó ölnyit összegyűjt ezekből, s minden finomkodás nélkül veti azt a földre a gödör mellé. Előhalássza az egyik elrakott kovakövet, majd hosszútőrével együtt nyomja azt a lány kezébe, hogy az a szikravetéssel foglalkozhasson, míg maga körbenéz kicsit távolabb is.
Természetesen semmit sem talál.
Miért is találna?
A sötét egyre sűrűbb lesz a fák alatt, csápokat nyújtogat a bokrok alatt, és ha valaha volt is vad a környéken, hát az már árkon-bokron túl van a táborhely felől érződő csípős füstszag hatására. Na és ha rá is akadna egy nyúlra vagy őzfélére, mihez kezdene vele? Ráijeszt? Íj nélkül nem sokra menne ilyen esetben. Bár talán íjjal sem. Sosem tudott jól lőni.
Üres kézzel tér vissza jó fertályóra múlva a kis tisztásukra, amelynek határait a lobogó tűz fénye jelöli ki. Nem tetszik neki ez így. Megint hallja a fejében Grimbauld hangját, ahogy az épp arról beszél neki, hogy ilyen nyílt tüzet csak akkor rakjon az utazó, ha barátságos területen van, vagy a halálát keresi. Kissé elhúzza a száját, de még mindig nincs sok kedve beszélni Thalyssával, így szótlanul ül csak le, szemben a lánnyal, a tűz átellenes oldalán. Ránéz az intéssel kínált ételre, és bár gyomra kegyetlenül kordul egyet, nem nyúl semmiért, ami arra a kendőre van pakolva. Lerugná csizmáit hogy kényelmesebben üljön, de magán hagyja azokat, úgy hajtja lábait szokása szerint perecbe. Fegyverövét leoldja és úgy teszi maga mellé, hogy bármikor elérhesse kardját. Szeme sarkából néz a mellételepedő lányra.*
- Tudom, hogy nem mérgezett. *-hangja kissé reszelős az órákig tartó szótlanságtól-* Minek mérgeznél meg? Szükséged van rám.
*Vállat von.
Csak kinyúl, magához vesz egy marék bogyót, és lassan, apránként szopogatja el azokat, hogy savanykás levük felfrissítse száját és torkát. Mikor az elfogy, csak akkor nyúl az egyik tojásért. Természetesen apró dirib-darab szilánkokban jön le róla a héja, hogy legszívesebben belevágná a tűzbe az egészet, mire nagynehezen megpucolgatja vaskos ujjaival. Míg a tojással vacakol, szeme sarkából a lányt figyeli, ahogy az lekucorodik mellé, és elővesz.. elővesz egy babát? Keze lejjebb ereszkedik a tojással való küzdelem közben a meglepetéstől. Sosem gondolta volna, hogy Thalyssa még babát fogdos magához esténként. Milyen idősnek is tippelte a lányt a legelső napon, amikor megismerte őt? Lehet, hogy még annál is fiatalabb? Szájába veszi a megpucolt tojást, s bár majd megfúl tőle, elrágja azt. Foga alatt apró tojáshéj-darabkák csikorognak közben.
Érzi a combjának nyomódó fejet, nem húzódik el az érintés elől.*
- Nem olyan könnyű.. elpusztítani engem. *-elhúzza a száját kissé, a köréjük gyűlő félhomályban az arcán húzódó gyógyulófélben lévő heg most egészen sötétnek látszik, s szinte megvonaglik a fintortól. Ujjai közé csippent egy darab szárított húst, majd szájába veszi azt, és nyálával áztatni-szívogatni kezdi azt, hogy megpuhuljon.
Csönd van. Most egyiküknek sincs kedve beszélni.
Oldalra biccenti a fejét, úgy hallgatja de nem nézi ahogy Thalyssa motoszkál valamivel. A felé kúszó, túlzottan is ismerős aromájú füstre néz csak oda. A pipa! Tehát mégsem dobott ki mindent a lány..! Megnyalja alsó ajkát, a mozdulat ösztönös, nem a szárított húsról odatapadt sónak szól. Orrcimpái megremegnek ahogy a füstbe szippant, és gyomortájékon szinte húzást érez, amikor Thalyssa elé tartja a pipát. Annyira jól esne most beleszívni..! Szinte érzi, ahogy mellkasa összeszorul a vágytól. Mégis elfordítja, és kissé megrázza a fejét. Csak ezután jön rá, hogy ezt Thalyssa aligha látta, így felemeli kezét, és csupán ujjheggyel érintve a lány csuklóját tolja el maga elől a pipát kínáló kezet.
Úgy kap a friss levegő után egy pillanatra, mintha többmérföldes futással végzett volna.
Inkább újra fogai közé szorítja a szárított húst, s megpróbálja elrágni azt. Még mindig nem sikerül, de legalább leköti magát vele.
Hallja ahogy Thalyssa lélegzete lassabbá és nyugodtabbá válik miután kimotyorássza magát, de nem tudja, hogy a lány alszik-e. Keze ösztönös-önkéntelen mozdulattal találja meg a lány fejét, hogy végigsimítson rajta; a mozdulat semmit sem kér és semmit sem közöl. Egyszerűen csak egyszerű; annyit jelent, hogy ott van Thalyssa mellett, nem többet.
Hagyja, hogy a lány elszenderedjen, maga még egész ébernek érzi magát, és erre szüksége is van - a kis tábortűz távoltartja a kisvadak nagy részét, ám a nagyvadak kis részét szinte biztosan idevonzza majd. Rosszabb esetben mást is, és szeretne készen állni egy ilyen nem kívánt helyzetre.
Belehallgat éjszakai erdő csöndjébe, beleszippant a még mindig körülöttük ólálkodó kék füst maradékába, és újra megsimítja a lány fejét-vállát.
Aludjon csak..! Ő majd őrzi az álmát.*
//Különös fiú//
*A hangnem változása, és a név -az újra és újra elhangzó név, amiről a lánynak tudnia sem lenne szabad..!- megüti a fülét. Szemöldökei között halvány árkok születnek erre válaszul, s ezek tovább mélyülnek, ahogy a lány konok-komoly arcára néz szeme sarkából. Kezd elege lenni kissé abból, hogy Thalyssa úgy beszél vele, mintha a fejében csupán két gombolyag vatta lenne, annak dacára, hogy egynéhány nappal ezelőtt jelezte neki, hogy erre nincs szükség. Nem is szólal meg inkább válaszul a kérdésre, attól tart hogy valami olyat -is- mondana aminek nem lenne most sem helye sem ideje kettejük között, csupán halkan morog valamit torokhangún. Tenyerével megdörgöli csupasz fejét, és inkább előre fordul, az eléjük-alájuk feszülő ösvényt nézi, az ösvény mellett jobbról-balról elterülő szántókat, susnyást és árkokat. Mert ez a dolga, nézni és látni, figyelni, óvni, és.. szolgálni, ugyebár. Semmi több. Semmi több.
Nem ért egyet Thalyssával azt illetőn, hogy akkor verjenek tábort amikor a nap már alászállóban van, de Thalyssa nem kérdezi ki a véleményét, neki magának meg nincs ingere arra, hogy megossza azt a lánnyal kéretlenül. Grimbauld hangját hallja a fejében, ahogy volt társa tanítgatni próbálja a vadonban való túlélés legalapabb szabályaira. Például arra, hogy sose várjon a legutolsó pillanatig a táborveréssel, mert kevés annál rosszabb dolog van, mint úgy kialakítani a megfelelő helyet, hogy az ember egyre és egyre kevesebbet lát. Többszörösen is igaznak tartja ezt a dolgot úgy, hogy már az erdőségben vannak, ahol a fák törzse egyre többet és többet fog fel és szűr meg az amúgy is vékonnyá váló fényből. Dacosan szorítja össze a száját, és a tőle telhető leggyorsabban dolgozik.
A megfelelő hely megtalálásához még épp elég a fény. Alaposan megnézi a talajt, hogy ne valami hangyabolyba dobja le holmijukat; majd a hullott levelektől és ágaktól megtisztít egy ötször-öt lépésnyi területet. Nem hiányzik, hogy magukra gyújtsák az erdőt. A rendelkezésére álló eszközökkel -ami kimerül egy csuklóvastagságú, félig elhasadt ágból, szegény ember azzal él, amije van- ás egy kisebb gödröt, hogy abba tudjon majd tüzet rakni a lány, majd csigavonalban haladva körbejárja táborhelyüket, hogy gyújtósnak jó szárazabb, vékony ágakat találjon, s vastagabbakat is, mikorra már éhes lesz a tűz. Jó ölnyit összegyűjt ezekből, s minden finomkodás nélkül veti azt a földre a gödör mellé. Előhalássza az egyik elrakott kovakövet, majd hosszútőrével együtt nyomja azt a lány kezébe, hogy az a szikravetéssel foglalkozhasson, míg maga körbenéz kicsit távolabb is.
Természetesen semmit sem talál.
Miért is találna?
A sötét egyre sűrűbb lesz a fák alatt, csápokat nyújtogat a bokrok alatt, és ha valaha volt is vad a környéken, hát az már árkon-bokron túl van a táborhely felől érződő csípős füstszag hatására. Na és ha rá is akadna egy nyúlra vagy őzfélére, mihez kezdene vele? Ráijeszt? Íj nélkül nem sokra menne ilyen esetben. Bár talán íjjal sem. Sosem tudott jól lőni.
Üres kézzel tér vissza jó fertályóra múlva a kis tisztásukra, amelynek határait a lobogó tűz fénye jelöli ki. Nem tetszik neki ez így. Megint hallja a fejében Grimbauld hangját, ahogy az épp arról beszél neki, hogy ilyen nyílt tüzet csak akkor rakjon az utazó, ha barátságos területen van, vagy a halálát keresi. Kissé elhúzza a száját, de még mindig nincs sok kedve beszélni Thalyssával, így szótlanul ül csak le, szemben a lánnyal, a tűz átellenes oldalán. Ránéz az intéssel kínált ételre, és bár gyomra kegyetlenül kordul egyet, nem nyúl semmiért, ami arra a kendőre van pakolva. Lerugná csizmáit hogy kényelmesebben üljön, de magán hagyja azokat, úgy hajtja lábait szokása szerint perecbe. Fegyverövét leoldja és úgy teszi maga mellé, hogy bármikor elérhesse kardját. Szeme sarkából néz a mellételepedő lányra.*
- Tudom, hogy nem mérgezett. *-hangja kissé reszelős az órákig tartó szótlanságtól-* Minek mérgeznél meg? Szükséged van rám.
*Vállat von.
Csak kinyúl, magához vesz egy marék bogyót, és lassan, apránként szopogatja el azokat, hogy savanykás levük felfrissítse száját és torkát. Mikor az elfogy, csak akkor nyúl az egyik tojásért. Természetesen apró dirib-darab szilánkokban jön le róla a héja, hogy legszívesebben belevágná a tűzbe az egészet, mire nagynehezen megpucolgatja vaskos ujjaival. Míg a tojással vacakol, szeme sarkából a lányt figyeli, ahogy az lekucorodik mellé, és elővesz.. elővesz egy babát? Keze lejjebb ereszkedik a tojással való küzdelem közben a meglepetéstől. Sosem gondolta volna, hogy Thalyssa még babát fogdos magához esténként. Milyen idősnek is tippelte a lányt a legelső napon, amikor megismerte őt? Lehet, hogy még annál is fiatalabb? Szájába veszi a megpucolt tojást, s bár majd megfúl tőle, elrágja azt. Foga alatt apró tojáshéj-darabkák csikorognak közben.
Érzi a combjának nyomódó fejet, nem húzódik el az érintés elől.*
- Nem olyan könnyű.. elpusztítani engem. *-elhúzza a száját kissé, a köréjük gyűlő félhomályban az arcán húzódó gyógyulófélben lévő heg most egészen sötétnek látszik, s szinte megvonaglik a fintortól. Ujjai közé csippent egy darab szárított húst, majd szájába veszi azt, és nyálával áztatni-szívogatni kezdi azt, hogy megpuhuljon.
Csönd van. Most egyiküknek sincs kedve beszélni.
Oldalra biccenti a fejét, úgy hallgatja de nem nézi ahogy Thalyssa motoszkál valamivel. A felé kúszó, túlzottan is ismerős aromájú füstre néz csak oda. A pipa! Tehát mégsem dobott ki mindent a lány..! Megnyalja alsó ajkát, a mozdulat ösztönös, nem a szárított húsról odatapadt sónak szól. Orrcimpái megremegnek ahogy a füstbe szippant, és gyomortájékon szinte húzást érez, amikor Thalyssa elé tartja a pipát. Annyira jól esne most beleszívni..! Szinte érzi, ahogy mellkasa összeszorul a vágytól. Mégis elfordítja, és kissé megrázza a fejét. Csak ezután jön rá, hogy ezt Thalyssa aligha látta, így felemeli kezét, és csupán ujjheggyel érintve a lány csuklóját tolja el maga elől a pipát kínáló kezet.
Úgy kap a friss levegő után egy pillanatra, mintha többmérföldes futással végzett volna.
Inkább újra fogai közé szorítja a szárított húst, s megpróbálja elrágni azt. Még mindig nem sikerül, de legalább leköti magát vele.
Hallja ahogy Thalyssa lélegzete lassabbá és nyugodtabbá válik miután kimotyorássza magát, de nem tudja, hogy a lány alszik-e. Keze ösztönös-önkéntelen mozdulattal találja meg a lány fejét, hogy végigsimítson rajta; a mozdulat semmit sem kér és semmit sem közöl. Egyszerűen csak egyszerű; annyit jelent, hogy ott van Thalyssa mellett, nem többet.
Hagyja, hogy a lány elszenderedjen, maga még egész ébernek érzi magát, és erre szüksége is van - a kis tábortűz távoltartja a kisvadak nagy részét, ám a nagyvadak kis részét szinte biztosan idevonzza majd. Rosszabb esetben mást is, és szeretne készen állni egy ilyen nem kívánt helyzetre.
Belehallgat éjszakai erdő csöndjébe, beleszippant a még mindig körülöttük ólálkodó kék füst maradékába, és újra megsimítja a lány fejét-vállát.
Aludjon csak..! Ő majd őrzi az álmát.*
4038. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-08-16 00:54:27
Üzenet elküldve: 2026-08-16 00:54:27
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 173
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 173
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Aranyszarvas//
//Különös fiú//
-Mi van veled, megcsípett valami? Mit botladozol?! Rosszul vagy? Szédülsz?! -*förmed a bukdácsoló katonára, gyanakodva méregeti annak lábait, majd arcát, változást, bénulást keresve.*
*A lilás képet látva a vörös szemöldök magasra, szinte egyetlen csíkba szalad össze, homlokát ráncolva ingatja a fejét.*
-Jobb, ha tudod fiú, nem halhatsz meg, mert szükségem van rád. Ha úgy teszel, akkor sem lesz nyugtod. Nem hagyom neked. Halálodban is engem fogsz szolgálni. Megígérted, hogy megvédesz, meg fogsz hát védeni. Érted-e, amit mondok neked, Naar?
*Az arckifejezése hirtelen válik komollyá, a mosoly, a nevetés és a kedélyesség egyetlen szempillantás alatt elillan, helyét átveszi a szigorú, már-már fenyegető tekintet, mellyel a zsoldost méregeti.
Valahogy megváltozik a hangulat, a dinamika is. Ezekután csöndesen haladnak át a szántókon, hogy aztán elnyelje alakjukat az erdő egyre sűrűsödő rengetege.
Az éjszaka is ott talál rájuk. A lemenő nap első sugarainál Thalyssa a barlangoktól nem messze ver tábort. Vagyis… inkább veret. A tüzet maga rakja, bár a venyigét nem ő gyűjti, arra Nardemet küldi el. Aztán ismét elküldi. Kerítsen valamit, ha enni akar, de ne csatangoljon messzire.
Kifogás csupán, időt kíván nyerni magának, hogy előkészüljön. Mire Nardem visszaér, szélesre hajtott kendő várja, szárított hússal, keményre sütött kenyérrel, tucatnyi marok bogyóval és a korábban, általa talált tojásokkal, melyet előre főzött a lány. Thalyssa a bundáján ül, hátát az egyik fatörzsnek vetve figyeli a tüzet és a visszaérkező zsoldost. Arcát narancsosra festik a lángok, térdeit magasra húzza, úgy kuporog. Szájzugában a szépen faragott pipa fityeg, ám egyelőre nem füstölög. Csontos baljával nagyvonalúan int a szépen terített kendő irányába, majd állával is afelé bök. Még mindig szűkszavű. Magához képest biztosan.
Megvárja, hogy leüljön mellé a másik, ha amaz távolabb foglal tőle helyet, hát nem rest, közelebb húzódik. Most maga is perecbe hajtja a lábát, mint ahogy a férfitől látta megannyiszor, térdét az övének nyomja. Továbbra is a tüzet nézi, ajkai között a pipa faragott csutoráját ízlelgeti.*
-Nem mérgeztem meg, nyugodtan megeheted. Neked hoztam, azóta tudom, hogy örömöd leled az ételben, mióta felköltöttel csak azért, mert éhes voltál. Tudtam, hogy hosszú lesz az út, nehéz lesz mindkettőnknek.
*Ha megkínálják, megingatja a fejét. Ismét csak legyint, a pipáját félrerakja. A bunda kiterítve elég hosszú és széles is ahhoz, hogy a lánytest kényelmesen elférjen rajta, ha összehúzza magát. Rejtett zsebeiből maroknál kicsivel nagyobb, viseltes baba kerül elő. Anyagában megsárgult, foszlott, groteszk arcú rongyjáték. Az alálógó, megfakult hamuszürke rongytenger, mely a hajat hivatott reprezentálni olcsó gyolcsból hasított, ezüstszín ruhája gondosan hozzáöltve a testéhez. Thalyssa kuporodva húzza kicsire magát, szinte hóna alá veszi a rongybabát, kézfejével markolva öleli amazt, egészen közel húzva a szívére, bőréhez szorítva. Feje búbját a katona combjának nyomja, úgy nézi a tüzet.*
-Nem fogok tőled bocsánatot kérni azért, amit mondtam, mert nem hazudtam neked. Másom sincs, csak te. Ha te elpusztulsz, egyedül maradok…megint. Nem akarok egyedül maradni.
*Pontosabban kettesben az ő istenével és annak minden álmával.
Némán hallgatja a tűz pattogását, az erdő neszeit és Nardemet, ahogy lassan ropog a foga alatt a kétszersült, vagy serceg a foggal eltépett szárított hús. Mérhetetlenül fáradtnak érzi magát, a teste húzza, ám az elméje túlságosan is élénk. Úgy érzi, valami leírhatatlan, ismeretlen egyre csak vonzza, húzza zsigereiben. Érzi magában a várakozást, a feszültséget.
A pipára gondol ismét. Nem tudja megállni. Mellkasához fekteti a babát, így szabad kezeivel rövid matatás után megtölti a tulipánformát, hogy hamarosan már a vékony vonalú halványkék füstöcske peckesen kígyózhasson az éjszakai égbolt irányába. Thalyssa mélyet szív a Holdködből, elégedett, reszketeg sóhajjal fújja ki. Elméjét átadja a kényelmes, üres zsibbadásnak.
Gondolkodás nélkül nyújtja fel Nardem ajkai irányába a pipát, megosztva vele is a megkönnyebbülést, ám szót nem pocsékol rá.
Jó pár pöfékeléssel később dünnyög csak valamit arról, miszerint holnap már a kikötőben lesznek, majd holnaptól pipázni sem fog-vagy fognak. Az új nappal új Nap is virrad. Majd ráérnek akkor mindent elölről kezdeni, de ahhoz fontos a pihentető alvás.
Másra sem lenne szükségük, csak egy jó alvásra.*
//Különös fiú//
-Mi van veled, megcsípett valami? Mit botladozol?! Rosszul vagy? Szédülsz?! -*förmed a bukdácsoló katonára, gyanakodva méregeti annak lábait, majd arcát, változást, bénulást keresve.*
*A lilás képet látva a vörös szemöldök magasra, szinte egyetlen csíkba szalad össze, homlokát ráncolva ingatja a fejét.*
-Jobb, ha tudod fiú, nem halhatsz meg, mert szükségem van rád. Ha úgy teszel, akkor sem lesz nyugtod. Nem hagyom neked. Halálodban is engem fogsz szolgálni. Megígérted, hogy megvédesz, meg fogsz hát védeni. Érted-e, amit mondok neked, Naar?
*Az arckifejezése hirtelen válik komollyá, a mosoly, a nevetés és a kedélyesség egyetlen szempillantás alatt elillan, helyét átveszi a szigorú, már-már fenyegető tekintet, mellyel a zsoldost méregeti.
Valahogy megváltozik a hangulat, a dinamika is. Ezekután csöndesen haladnak át a szántókon, hogy aztán elnyelje alakjukat az erdő egyre sűrűsödő rengetege.
Az éjszaka is ott talál rájuk. A lemenő nap első sugarainál Thalyssa a barlangoktól nem messze ver tábort. Vagyis… inkább veret. A tüzet maga rakja, bár a venyigét nem ő gyűjti, arra Nardemet küldi el. Aztán ismét elküldi. Kerítsen valamit, ha enni akar, de ne csatangoljon messzire.
Kifogás csupán, időt kíván nyerni magának, hogy előkészüljön. Mire Nardem visszaér, szélesre hajtott kendő várja, szárított hússal, keményre sütött kenyérrel, tucatnyi marok bogyóval és a korábban, általa talált tojásokkal, melyet előre főzött a lány. Thalyssa a bundáján ül, hátát az egyik fatörzsnek vetve figyeli a tüzet és a visszaérkező zsoldost. Arcát narancsosra festik a lángok, térdeit magasra húzza, úgy kuporog. Szájzugában a szépen faragott pipa fityeg, ám egyelőre nem füstölög. Csontos baljával nagyvonalúan int a szépen terített kendő irányába, majd állával is afelé bök. Még mindig szűkszavű. Magához képest biztosan.
Megvárja, hogy leüljön mellé a másik, ha amaz távolabb foglal tőle helyet, hát nem rest, közelebb húzódik. Most maga is perecbe hajtja a lábát, mint ahogy a férfitől látta megannyiszor, térdét az övének nyomja. Továbbra is a tüzet nézi, ajkai között a pipa faragott csutoráját ízlelgeti.*
-Nem mérgeztem meg, nyugodtan megeheted. Neked hoztam, azóta tudom, hogy örömöd leled az ételben, mióta felköltöttel csak azért, mert éhes voltál. Tudtam, hogy hosszú lesz az út, nehéz lesz mindkettőnknek.
*Ha megkínálják, megingatja a fejét. Ismét csak legyint, a pipáját félrerakja. A bunda kiterítve elég hosszú és széles is ahhoz, hogy a lánytest kényelmesen elférjen rajta, ha összehúzza magát. Rejtett zsebeiből maroknál kicsivel nagyobb, viseltes baba kerül elő. Anyagában megsárgult, foszlott, groteszk arcú rongyjáték. Az alálógó, megfakult hamuszürke rongytenger, mely a hajat hivatott reprezentálni olcsó gyolcsból hasított, ezüstszín ruhája gondosan hozzáöltve a testéhez. Thalyssa kuporodva húzza kicsire magát, szinte hóna alá veszi a rongybabát, kézfejével markolva öleli amazt, egészen közel húzva a szívére, bőréhez szorítva. Feje búbját a katona combjának nyomja, úgy nézi a tüzet.*
-Nem fogok tőled bocsánatot kérni azért, amit mondtam, mert nem hazudtam neked. Másom sincs, csak te. Ha te elpusztulsz, egyedül maradok…megint. Nem akarok egyedül maradni.
*Pontosabban kettesben az ő istenével és annak minden álmával.
Némán hallgatja a tűz pattogását, az erdő neszeit és Nardemet, ahogy lassan ropog a foga alatt a kétszersült, vagy serceg a foggal eltépett szárított hús. Mérhetetlenül fáradtnak érzi magát, a teste húzza, ám az elméje túlságosan is élénk. Úgy érzi, valami leírhatatlan, ismeretlen egyre csak vonzza, húzza zsigereiben. Érzi magában a várakozást, a feszültséget.
A pipára gondol ismét. Nem tudja megállni. Mellkasához fekteti a babát, így szabad kezeivel rövid matatás után megtölti a tulipánformát, hogy hamarosan már a vékony vonalú halványkék füstöcske peckesen kígyózhasson az éjszakai égbolt irányába. Thalyssa mélyet szív a Holdködből, elégedett, reszketeg sóhajjal fújja ki. Elméjét átadja a kényelmes, üres zsibbadásnak.
Gondolkodás nélkül nyújtja fel Nardem ajkai irányába a pipát, megosztva vele is a megkönnyebbülést, ám szót nem pocsékol rá.
Jó pár pöfékeléssel később dünnyög csak valamit arról, miszerint holnap már a kikötőben lesznek, majd holnaptól pipázni sem fog-vagy fognak. Az új nappal új Nap is virrad. Majd ráérnek akkor mindent elölről kezdeni, de ahhoz fontos a pihentető alvás.
Másra sem lenne szükségük, csak egy jó alvásra.*
4037. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-31 09:30:46
Üzenet elküldve: 2026-07-31 09:30:46
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 546
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 546
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Norennar egy tapodtat sem mozdul. A kard hegye rendületlenül követi a boszorka minden mozdulatát, ahogy az komótosan feltápászkodik, eligazítja köntösét és úgy tesz, mintha az iménti összecsapás csupán jelentéktelen közjáték lett volna. A mélységi szürke tekintete végig a nőn pihen. Nem csupán nézi. Figyeli. A kezét. A csípőjét. A köntös redőit. Minden apró mozdulatot, amely mögött újabb trükk lapulhat. A felszerelésére tett megjegyzés hallatán a szeme sem rebben. Arca rezzenéstelen marad, mintha meg sem hallotta volna a szavakat. Csak áll ott, a pengét változatlanul a nőre szegezve. Lassan azonban valami megváltozik benne. Az adrenalin, amely eddig szinte izzásig hevítette izmait, apránként engedni kezd. A vadállati feszültség helyét nem nyugalom veszi át, hanem valami sokkal kellemetlenebb. Az alkarján ejtett vágásból továbbra is egyenletesen csorog a vér. Már nem csupán látja. Érzi is. Minden egyes cseppet. A lüktető fájdalmat. A sajgást. A szédülés első, alig észrevehető hullámát.
Egyetlen verejtékcsepp gördül végig a halántékán. Nem törli le. A kardot tartó kéz nem remeg meg. Ahogyan az arca sem árul el semmit abból, hogy a teste lassan kezdi benyújtani a számlát az elmúlt percekért. Hallgatja a boszorka szavait s szája sarka lassan megrándul. Kifejezéstelen arcára egy undorral teli fintor költözik.*
- A szántókon aligha fogsz bármit a világra csalni. Nemsokára nem marad ott más, csak füst... hamu... és vér.
*Hangja csendes. Rekedt. Olyan természetességgel mondja ki, mintha nem jóslat lenne, csupán egy már eldöntött tény. Újra végigméri a nőt. Ezúttal sem a tekintetét keresve. Szürkéi hosszabban időznek a boszorkány köntösén. A redőkön. A ruházat bármely részén, ahol valami eltűnhet vagy megbújhat.
Éles fájdalom hasít végig sérült alkarján. Halkan felmordul. Nem a nőre. Inkább önmagára. Egy pillanatra erősebben szorít rá a kard markolatára, mielőtt ismét megszólalna.*
- Azt ajánlom, bármit is rejtegetsz a ruhád alatt, vagy épp abban... *Tekintete egyetlen pillanatra sem hagyja el Amselyët.* - Pakold ki magad elé. Főként, ha az az enyém.
*A kard hegye alig észrevehetően megemelkedik, egyenesen a nő mellkasára mutatva.*
- Különben az ikrek bába nélkül jönnek a világra.
*Norennar egy tapodtat sem mozdul. A kard hegye rendületlenül követi a boszorka minden mozdulatát, ahogy az komótosan feltápászkodik, eligazítja köntösét és úgy tesz, mintha az iménti összecsapás csupán jelentéktelen közjáték lett volna. A mélységi szürke tekintete végig a nőn pihen. Nem csupán nézi. Figyeli. A kezét. A csípőjét. A köntös redőit. Minden apró mozdulatot, amely mögött újabb trükk lapulhat. A felszerelésére tett megjegyzés hallatán a szeme sem rebben. Arca rezzenéstelen marad, mintha meg sem hallotta volna a szavakat. Csak áll ott, a pengét változatlanul a nőre szegezve. Lassan azonban valami megváltozik benne. Az adrenalin, amely eddig szinte izzásig hevítette izmait, apránként engedni kezd. A vadállati feszültség helyét nem nyugalom veszi át, hanem valami sokkal kellemetlenebb. Az alkarján ejtett vágásból továbbra is egyenletesen csorog a vér. Már nem csupán látja. Érzi is. Minden egyes cseppet. A lüktető fájdalmat. A sajgást. A szédülés első, alig észrevehető hullámát.
Egyetlen verejtékcsepp gördül végig a halántékán. Nem törli le. A kardot tartó kéz nem remeg meg. Ahogyan az arca sem árul el semmit abból, hogy a teste lassan kezdi benyújtani a számlát az elmúlt percekért. Hallgatja a boszorka szavait s szája sarka lassan megrándul. Kifejezéstelen arcára egy undorral teli fintor költözik.*
- A szántókon aligha fogsz bármit a világra csalni. Nemsokára nem marad ott más, csak füst... hamu... és vér.
*Hangja csendes. Rekedt. Olyan természetességgel mondja ki, mintha nem jóslat lenne, csupán egy már eldöntött tény. Újra végigméri a nőt. Ezúttal sem a tekintetét keresve. Szürkéi hosszabban időznek a boszorkány köntösén. A redőkön. A ruházat bármely részén, ahol valami eltűnhet vagy megbújhat.
Éles fájdalom hasít végig sérült alkarján. Halkan felmordul. Nem a nőre. Inkább önmagára. Egy pillanatra erősebben szorít rá a kard markolatára, mielőtt ismét megszólalna.*
- Azt ajánlom, bármit is rejtegetsz a ruhád alatt, vagy épp abban... *Tekintete egyetlen pillanatra sem hagyja el Amselyët.* - Pakold ki magad elé. Főként, ha az az enyém.
*A kard hegye alig észrevehetően megemelkedik, egyenesen a nő mellkasára mutatva.*
- Különben az ikrek bába nélkül jönnek a világra.
4036. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-26 17:40:30
Üzenet elküldve: 2026-07-26 17:40:30
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1102
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1102
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*A kérdésére adott választ egy biccentéssel elfogadja. Ha magyarázatot nem is kap, érdekesnek találja a kulturális "jelenséget".
A következőkben aztán a férfi megint elég zavarosan beszél, és Krestvirben kezd előjönni az a gyanú, hogy talán a közös nyelvvel küzd a másik, azért tűnik összeszedetlennek.*
- Ezeket a családi kapcsolatokat más szavakkal jelzik, ha akarod, megtanítom neked. - *Ajánlja előzékenyen.*
- Egyébként mi a fajod? Embernek néztelek... - *Kérdez vissza, mert a hosszú élet említésére elbizonytalanodott, hogy jól ítélte-e meg a másik hovatartozását. Esetleg fél-elf volna?*
- Hm... Bár viszonyítás kérdése, gondolom. - *Gondolkodik aztán hangosan, megfeledkezve róla, hogy a másik aligha tudja követni a gondolatmenetét, ha belső beszéde egy része viszont bent is maradt.
De arra gondol, hogy az emberek élete az elfekéhez mérten talán rövidnek tűnhet, ám lehet, hogy a férfi más fajokhoz viszonyította az ő várható élethosszukat. Talán ahonnan ő jön, ott a kurtább életű fajok vannak túlsúlyban...*
- Ez is egy lehetőség. - *Hajt fejet egyetértőn Merle felvetésére, hogy akár csak az alélt testét is idehozhatták. Részéről akár még a közelében is lehetett, aki ezt tette, ő ugyan nem tudná megmondani, mert első ösztöne a futás volt, a lakott vidék keresése. Nem nézett körül, nem igyekezett nyomokat keresni, vagy megjegyezni a helyet, ahol magához tért. Így elég nehéz visszakövetni a történteket. És egyéb módját sem tudja annak, hogy bármit is kiderítsen a múltjáról.
A férfi aztán ismét elég bizonytalannak tűnik, ám Krestvirt ez most megnyugtatja, mert ezt a választ legalább el tudja hinni őszintének.
Érteni ugyan nem egészen érti, miért tekintene rokonának valakit pusztán a hasonlóság miatt, vagy hogy mit is takar ez pontosan a férfi esetén. Bár az ölelésből szerető odafigyelésre és közvetlenségre tud következtetni. Abban viszont nem biztos, hogy ezt ő szeretné-e. De tekintve, hogy Merle azóta nem lépte át a határait, nem tiltakozik a testvéri hozzáállás ellen.*
- Úgy akár a lányod is lehetnék, nem? - *Veti föl, és rókaképén mintha valami valódibb csintalanság sejlene föl, bár nem egyszerű észrevenni.*
- Semmi. Csak látni szeretném. Vándorok vagyunk. - *Feleli egyszerűen.*
- Te a kikötőből jössz?
*A kérdésére adott választ egy biccentéssel elfogadja. Ha magyarázatot nem is kap, érdekesnek találja a kulturális "jelenséget".
A következőkben aztán a férfi megint elég zavarosan beszél, és Krestvirben kezd előjönni az a gyanú, hogy talán a közös nyelvvel küzd a másik, azért tűnik összeszedetlennek.*
- Ezeket a családi kapcsolatokat más szavakkal jelzik, ha akarod, megtanítom neked. - *Ajánlja előzékenyen.*
- Egyébként mi a fajod? Embernek néztelek... - *Kérdez vissza, mert a hosszú élet említésére elbizonytalanodott, hogy jól ítélte-e meg a másik hovatartozását. Esetleg fél-elf volna?*
- Hm... Bár viszonyítás kérdése, gondolom. - *Gondolkodik aztán hangosan, megfeledkezve róla, hogy a másik aligha tudja követni a gondolatmenetét, ha belső beszéde egy része viszont bent is maradt.
De arra gondol, hogy az emberek élete az elfekéhez mérten talán rövidnek tűnhet, ám lehet, hogy a férfi más fajokhoz viszonyította az ő várható élethosszukat. Talán ahonnan ő jön, ott a kurtább életű fajok vannak túlsúlyban...*
- Ez is egy lehetőség. - *Hajt fejet egyetértőn Merle felvetésére, hogy akár csak az alélt testét is idehozhatták. Részéről akár még a közelében is lehetett, aki ezt tette, ő ugyan nem tudná megmondani, mert első ösztöne a futás volt, a lakott vidék keresése. Nem nézett körül, nem igyekezett nyomokat keresni, vagy megjegyezni a helyet, ahol magához tért. Így elég nehéz visszakövetni a történteket. És egyéb módját sem tudja annak, hogy bármit is kiderítsen a múltjáról.
A férfi aztán ismét elég bizonytalannak tűnik, ám Krestvirt ez most megnyugtatja, mert ezt a választ legalább el tudja hinni őszintének.
Érteni ugyan nem egészen érti, miért tekintene rokonának valakit pusztán a hasonlóság miatt, vagy hogy mit is takar ez pontosan a férfi esetén. Bár az ölelésből szerető odafigyelésre és közvetlenségre tud következtetni. Abban viszont nem biztos, hogy ezt ő szeretné-e. De tekintve, hogy Merle azóta nem lépte át a határait, nem tiltakozik a testvéri hozzáállás ellen.*
- Úgy akár a lányod is lehetnék, nem? - *Veti föl, és rókaképén mintha valami valódibb csintalanság sejlene föl, bár nem egyszerű észrevenni.*
- Semmi. Csak látni szeretném. Vándorok vagyunk. - *Feleli egyszerűen.*
- Te a kikötőből jössz?
4035. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-26 16:46:08
Üzenet elküldve: 2026-07-26 16:46:08
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Ujjai csak akkor engednek a tőr markolatán, mikor tüdeje a földdel találkozik. Az ütközésre még a lélegzete is benn akad, elfuló hangon nyekken, a földön marad.
Az mélységi sebesen kúszik le róla, hogy a sűrű aljnövényzetben megtalálhassa a kardját, majd hüvelyéből kivonva rászegezhesse.
A boszorka örökkévalóságnak tűnő pillanatig hever, az eget bámulja. Világosabb, mint volt. Hamarosan pirkad. Lomhán nyomja fel magát ülésbe, derekára visszacsúsztatja a díszes tőrt, tompán felköhög. Nem vazartatja magát, kényelmesen rendezi vissza a köntöst a mellrésznél, amazt ismét szorosan fogva, hogy aztán vörösödő nyakára dörzsöljön. Ajkai éles félmosolyra húzódnak, egyszerre bujkál benne elismerés és megvetés. A férfi vére még mindig elkent, halványló foltot hagyott a nő állán, szemein erősen megfolyt a fekete festék. Nehézkesen tápászkodik fel, mit sem törődve a rászegeződő acéllal, nyakát óvatosan jobbra, majd balra billenti. A csigolyák megadóan roppannak, a nő tompán nyög.*
-Fiúcskák és az ő kardocskáik.
*A kígyótekintet egészen fáradtan, már-már lemondóan méri végig a férfit, annak fegyverét.*
-Talán tényleg nem látok szart sem, de te észrevehetnéd, a felszerelésed többi része amott van. -*mutatóujjával könnyedén int a fák irányába.*-Nem tudtam hogyan kell levenni, megmérgeltem magam, úgyhogy miután sikerült, dühömben elhajítottam. Mondtam neked, hogy vetkőzz le, könnyebb lett volna mindkettőnknek.
*Ha fenyegetve is van az élete, a boszorka nem úgy tűnik, mint aki komolyan veszi. Hogy a halálra való vakság önnön vakmerősége, vallási fanatizmusa, vagy epekedő vágyából fakad, arra csak hosszabb, tábortűz melletti beszélgetések adhatnának választ. A jelen pillanat nem fog.*
-Élvezek veled lenni Temetetlen, bakfis koromban mulattam hasonlóan jól, de mint említettem, pirkadattal máshová szólít a dolgom. Úgyhogy, ha úgy döntenél, hogy indulhatunk. -*jelentőségteljes pillantással méri végig a másikat,fejét lentebb billenti, szemöldöke megrándul*- Az első nap sugarai a szántókra szólítanak, ikreket kell napvilágra csalni. A halál a válladon ül, a kiontott életek vállig festi feketére a kezeid. Itt az ideje, hogy valamit visszaadj onnan, ahonnan elveszel. A dolog végeztével játszhatsz még velem, ha a kedved úgy tartja, de a kötelesség az első.
*Egyelőre nem mozdul, Köntösének ujjaival kimérten töröl a szemei alá, így próbálva rendezettebbé húzni a megfolyt festéket, majd hajából kezdi kiszedegetni a bele ragadt növényeket.*
*Ujjai csak akkor engednek a tőr markolatán, mikor tüdeje a földdel találkozik. Az ütközésre még a lélegzete is benn akad, elfuló hangon nyekken, a földön marad.
Az mélységi sebesen kúszik le róla, hogy a sűrű aljnövényzetben megtalálhassa a kardját, majd hüvelyéből kivonva rászegezhesse.
A boszorka örökkévalóságnak tűnő pillanatig hever, az eget bámulja. Világosabb, mint volt. Hamarosan pirkad. Lomhán nyomja fel magát ülésbe, derekára visszacsúsztatja a díszes tőrt, tompán felköhög. Nem vazartatja magát, kényelmesen rendezi vissza a köntöst a mellrésznél, amazt ismét szorosan fogva, hogy aztán vörösödő nyakára dörzsöljön. Ajkai éles félmosolyra húzódnak, egyszerre bujkál benne elismerés és megvetés. A férfi vére még mindig elkent, halványló foltot hagyott a nő állán, szemein erősen megfolyt a fekete festék. Nehézkesen tápászkodik fel, mit sem törődve a rászegeződő acéllal, nyakát óvatosan jobbra, majd balra billenti. A csigolyák megadóan roppannak, a nő tompán nyög.*
-Fiúcskák és az ő kardocskáik.
*A kígyótekintet egészen fáradtan, már-már lemondóan méri végig a férfit, annak fegyverét.*
-Talán tényleg nem látok szart sem, de te észrevehetnéd, a felszerelésed többi része amott van. -*mutatóujjával könnyedén int a fák irányába.*-Nem tudtam hogyan kell levenni, megmérgeltem magam, úgyhogy miután sikerült, dühömben elhajítottam. Mondtam neked, hogy vetkőzz le, könnyebb lett volna mindkettőnknek.
*Ha fenyegetve is van az élete, a boszorka nem úgy tűnik, mint aki komolyan veszi. Hogy a halálra való vakság önnön vakmerősége, vallási fanatizmusa, vagy epekedő vágyából fakad, arra csak hosszabb, tábortűz melletti beszélgetések adhatnának választ. A jelen pillanat nem fog.*
-Élvezek veled lenni Temetetlen, bakfis koromban mulattam hasonlóan jól, de mint említettem, pirkadattal máshová szólít a dolgom. Úgyhogy, ha úgy döntenél, hogy indulhatunk. -*jelentőségteljes pillantással méri végig a másikat,fejét lentebb billenti, szemöldöke megrándul*- Az első nap sugarai a szántókra szólítanak, ikreket kell napvilágra csalni. A halál a válladon ül, a kiontott életek vállig festi feketére a kezeid. Itt az ideje, hogy valamit visszaadj onnan, ahonnan elveszel. A dolog végeztével játszhatsz még velem, ha a kedved úgy tartja, de a kötelesség az első.
*Egyelőre nem mozdul, Köntösének ujjaival kimérten töröl a szemei alá, így próbálva rendezettebbé húzni a megfolyt festéket, majd hajából kezdi kiszedegetni a bele ragadt növényeket.*
4034. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-22 16:13:44
Üzenet elküldve: 2026-07-22 16:13:44
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 546
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 546
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*A szürke ujjak az ösztönöknek engedelmeskedve továbbra is gyilkos módon szorítják a nő torkát, miközben a rideg szürke tekintet egyenesen a kígyószemekbe fúrja magát. A mélységi nem mérlegel, nem gondolkodik, csak engedelmeskedik saját rosszabbik énjének. Vadul fújtat, halkan morog, vicsorog. Akárcsak egy valódi sebzett vadállat. A felszólítás mit sem ér. Mintha teljesen elsuhanna a hosszúkás fülek mellett. Azonban ha a szavak nem is, a tettek működnek. Amikor a nő körmei a bőrébe vájnak, az újabb éles fájdalom hatására ujjaiba új erő költözik. A szorítás erősödik a mélységi pedig mást sem lát lelki szemei előtt, hogy a vékony nyak egy hangos roppanással lassan feladja, s a boszorkány végleg kileheli a lelkét. A gondolat szórakoztatja hősünket – legalábbis azt a részét biztosan, amelyik átvette a kontrolt teste felett – az azonban már kevésbé, hogy úgy fest a másik fél ezt nagyon is élvezi. Ahogy a mélységi vére mondhatni rúzsként kerül a nő ajkaira, a férfi ujjai először engednek a nő vékony nyaka körül, s a vegytiszta haragtól fűtött arcon először jelenik meg egyfajta halovány undorodó fintor. A gyilkos tekintet a kígyószemekről a vértől vörös ajkakra irányul s a vicsorgás is alább marad, hogy megformálják az első szót eszméletének visszaszerzése óta, azonban azt belé fojta a nevetés. Az az istentelen nevetés, melytől valószínűleg a hideg futkosna a hátán, ha az elméje épp nyugodt lenne. Azonban a nőnek nincs ekkora szerencséje. A gyilkos tekintet szelídül, de félelmet nem tükrözik. Sokkal inkább mintha elemezné a már-már démoni vonaglsást. Közben az ujjai ismét megfeszülnek, hogy amennyire csak tudja egy helyben tartsa a nőt.
Ahogy a hosszúkás körmöket ismét a bőrén érzi, ahogy azok játékos lassúsággal lépdelnek egyre feljebb, a szürke szempár követi az útjukat. Nem szab gátat. Hagyja, hogy az ujjak a tarkójához simuljanak, s az ezt követően elhangzottak után pedig a mélységi arcára egyfajta különös már-már elégedettnek ható mosoly költözik. A szorítás enged, keze finoman lejjebb csusszan a nő kulccsontjáig, ő pedig közelebb hajol, egészen a nő füléhez.*
- Szart se látsz.
*Sziszegi vissza hangjában erős undorral. Ezt egy hirtelen mozdulatsor követi, mely abból indul, hogy hősünk hátrébb sebesen hátrébb hajol, mjad szorít rá ismét a nőre úgy, hogy a körmei annak bőrébe vájjanak, s így húzza őt magával, épp csak annyira, hogy a lapockája is elemelkedjen a földtől, ha akarja, ha nem, hogy aztán a mélységi ismét teljes erejét bevetve vágja a földhöz a nőt úgy, hogy azt lehetőleg ezúttal ne találja a drága túl szórakoztatónak. Ezt követően pedig elengedi a másikat, feláll és hátrál valamennyit. Tekintetét gyorsan végigfuttatja a környezetén, a kardja után kutatva, s ha rálel, akkor nem rest azt kihúzni a hüvelyéből, hogy a remélhetőleg még mindig a földön fetrengő boszorkára szegezze azt.*
- Nem mész innen sehova, míg én úgy nem döntöttem.
*A szürke ujjak az ösztönöknek engedelmeskedve továbbra is gyilkos módon szorítják a nő torkát, miközben a rideg szürke tekintet egyenesen a kígyószemekbe fúrja magát. A mélységi nem mérlegel, nem gondolkodik, csak engedelmeskedik saját rosszabbik énjének. Vadul fújtat, halkan morog, vicsorog. Akárcsak egy valódi sebzett vadállat. A felszólítás mit sem ér. Mintha teljesen elsuhanna a hosszúkás fülek mellett. Azonban ha a szavak nem is, a tettek működnek. Amikor a nő körmei a bőrébe vájnak, az újabb éles fájdalom hatására ujjaiba új erő költözik. A szorítás erősödik a mélységi pedig mást sem lát lelki szemei előtt, hogy a vékony nyak egy hangos roppanással lassan feladja, s a boszorkány végleg kileheli a lelkét. A gondolat szórakoztatja hősünket – legalábbis azt a részét biztosan, amelyik átvette a kontrolt teste felett – az azonban már kevésbé, hogy úgy fest a másik fél ezt nagyon is élvezi. Ahogy a mélységi vére mondhatni rúzsként kerül a nő ajkaira, a férfi ujjai először engednek a nő vékony nyaka körül, s a vegytiszta haragtól fűtött arcon először jelenik meg egyfajta halovány undorodó fintor. A gyilkos tekintet a kígyószemekről a vértől vörös ajkakra irányul s a vicsorgás is alább marad, hogy megformálják az első szót eszméletének visszaszerzése óta, azonban azt belé fojta a nevetés. Az az istentelen nevetés, melytől valószínűleg a hideg futkosna a hátán, ha az elméje épp nyugodt lenne. Azonban a nőnek nincs ekkora szerencséje. A gyilkos tekintet szelídül, de félelmet nem tükrözik. Sokkal inkább mintha elemezné a már-már démoni vonaglsást. Közben az ujjai ismét megfeszülnek, hogy amennyire csak tudja egy helyben tartsa a nőt.
Ahogy a hosszúkás körmöket ismét a bőrén érzi, ahogy azok játékos lassúsággal lépdelnek egyre feljebb, a szürke szempár követi az útjukat. Nem szab gátat. Hagyja, hogy az ujjak a tarkójához simuljanak, s az ezt követően elhangzottak után pedig a mélységi arcára egyfajta különös már-már elégedettnek ható mosoly költözik. A szorítás enged, keze finoman lejjebb csusszan a nő kulccsontjáig, ő pedig közelebb hajol, egészen a nő füléhez.*
- Szart se látsz.
*Sziszegi vissza hangjában erős undorral. Ezt egy hirtelen mozdulatsor követi, mely abból indul, hogy hősünk hátrébb sebesen hátrébb hajol, mjad szorít rá ismét a nőre úgy, hogy a körmei annak bőrébe vájjanak, s így húzza őt magával, épp csak annyira, hogy a lapockája is elemelkedjen a földtől, ha akarja, ha nem, hogy aztán a mélységi ismét teljes erejét bevetve vágja a földhöz a nőt úgy, hogy azt lehetőleg ezúttal ne találja a drága túl szórakoztatónak. Ezt követően pedig elengedi a másikat, feláll és hátrál valamennyit. Tekintetét gyorsan végigfuttatja a környezetén, a kardja után kutatva, s ha rálel, akkor nem rest azt kihúzni a hüvelyéből, hogy a remélhetőleg még mindig a földön fetrengő boszorkára szegezze azt.*
- Nem mész innen sehova, míg én úgy nem döntöttem.
4033. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-18 17:33:23
Üzenet elküldve: 2026-07-18 17:33:23
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Az első fiola megtelik, parafával zárja le, majd a zsebébe rejti. Ugyan így történik a másodikkal is, ám Amsel mohó. Túlságosan is hagyja, hogy eluralkodjon rajta az „emberi” természet. Ez okozza a vesztét.
Nagyot dobban a szíve, mikor látja a szemhéjakat felpattanni, reflexszerűen húzódna hátrébb, ám a mélységi gyorsabb. Ahogy elkapja a férfi a kezét nem ellenkezik, a csavarásnak is enged, így a tőr könnyedén hullik ki a kezéből, tompán koppanva mellette.
Nem várt erővel és gyorsasággal sodorják a földre, a szürke kéz vasmarokkal mar a vékony torokra, egyenesen a talajnak szegezve. A feje, akárcsak korábban a tőr koppan a növényzeten. A szíve dobog, majd kiugrik a helyéről, bár az inkább szól a hirtelen mozdulatoknak és meglepettségnek, mint a félelemnek.
A kígyó szemek összébb szűkülnek, ahogy a megfeszülő arcot figyelik, a testet, ahogy felé magasodik, a mellkast, ahogy emelkedik és süllyed az indulattól. A boszorka reakciója nem várt. Szárazon, tompán, karcosan szólítja fel a másikat, mintha birtokolná, a tulajdona lenne.*
-Erősebben.
*A szavait nehezen préseli, de úgy tűnik, egészen engedelmesen fekszik ott, ahová lenyomták. Az ellenkezésnek, vagy ágállásnak semmi nyoma, a nőt úgy tűnik szórakoztatja a kialakult helyzet. Jobbjával a torkát szorító kéz csuklójára fog, körmeit a bőrbe mélyeszti. Fejét valamivel hátrébb szegi, mellkasa megfeszül, ahogy a vékony, szivárgó csík megindul az irányába. Az eddig markoló kezének hüvelykjével egészen szelíden simít végig a vér útján, hogy aztán elhúzva azt az ajkai közé emelhesse. Amaz vörösre festi a száját, a fekete fogakat, ám mindössze egyetlen pillanatra. A nő éles nyelvét végigfuttatja rajuk, így tisztítva le őket. A fogára húzott fekete máz alatt felsejlik a természetellenesen fehér alap, a hegyeskés fogak vidáman villannak, ahogy a nő nevetésbe tör ki.
A csontos vállak csak úgy rázkódnak a kacagásban, a szemei a szorítástól és a vidámságtól egészen könnyeznek. A nevetés egyre hangosabb, egyre kontrollvesztettebb, már-már hisztérikus. A térdeit felhúzza, ám semmi gyanús nincs benne, hiszen egész testében rázkódik ahogy kacag, amaz feszül a férfi keze alatt. Így talán az sem tűnhet fel a másiknak, hogy a korábban leejtett tőr most nincs az a dús növényzetben. Hogyan is lehetne, hiszen amaz már a boszorka talpa alatt lapul, míg markolata szabad kezének ujjai közé simul. Mivel másik keze egészen alatta lapul a nagy kacagásban, így az ármány takarásban van.
A látható keze visszavándorol a torkát markolóra, a nevetés is lassan hal el, de a kedélyesség közel sem. A főzetekkel kikeményített, hosszú, mandula körmök már-már játékosan lépdelnek fel a szürke alkaron, hogy végül a tarkójára igyekezzen simítani a tenyerét, abba akaszkodva.*
-A Temetetlen megelevenedett. Sőt, talán még sosem volt ennél elevenebb. Látom, hogy mit akarsz. Vedd el. -*búgva sziszeg, a kígyó szemek a másikéba fúródnak. Már-már csábítónak, kínálkozónak hatnak. Szemöldökét megemeli kissé, megbiccenti a fejét, mintha csak biztatná a mélységit. Az idő őt szolgálja, ahogy a tapasztalat is. Nem egyszer került hasonló helyzetbe, ám mindnek ugyan az volt a vége.
A csontmarkolat készségesen simul az ujjaihoz a nehéz anyag és csontos test megadó takarásában, csak arra várva, hogy a gazdája a megfelelő pillanatban ismét vérbe márthassa azt.*
-Vedd el, vagy eressz utamra. Közel jár a pirkadat, a dolgom hamarosan máshová szólít.
*Az első fiola megtelik, parafával zárja le, majd a zsebébe rejti. Ugyan így történik a másodikkal is, ám Amsel mohó. Túlságosan is hagyja, hogy eluralkodjon rajta az „emberi” természet. Ez okozza a vesztét.
Nagyot dobban a szíve, mikor látja a szemhéjakat felpattanni, reflexszerűen húzódna hátrébb, ám a mélységi gyorsabb. Ahogy elkapja a férfi a kezét nem ellenkezik, a csavarásnak is enged, így a tőr könnyedén hullik ki a kezéből, tompán koppanva mellette.
Nem várt erővel és gyorsasággal sodorják a földre, a szürke kéz vasmarokkal mar a vékony torokra, egyenesen a talajnak szegezve. A feje, akárcsak korábban a tőr koppan a növényzeten. A szíve dobog, majd kiugrik a helyéről, bár az inkább szól a hirtelen mozdulatoknak és meglepettségnek, mint a félelemnek.
A kígyó szemek összébb szűkülnek, ahogy a megfeszülő arcot figyelik, a testet, ahogy felé magasodik, a mellkast, ahogy emelkedik és süllyed az indulattól. A boszorka reakciója nem várt. Szárazon, tompán, karcosan szólítja fel a másikat, mintha birtokolná, a tulajdona lenne.*
-Erősebben.
*A szavait nehezen préseli, de úgy tűnik, egészen engedelmesen fekszik ott, ahová lenyomták. Az ellenkezésnek, vagy ágállásnak semmi nyoma, a nőt úgy tűnik szórakoztatja a kialakult helyzet. Jobbjával a torkát szorító kéz csuklójára fog, körmeit a bőrbe mélyeszti. Fejét valamivel hátrébb szegi, mellkasa megfeszül, ahogy a vékony, szivárgó csík megindul az irányába. Az eddig markoló kezének hüvelykjével egészen szelíden simít végig a vér útján, hogy aztán elhúzva azt az ajkai közé emelhesse. Amaz vörösre festi a száját, a fekete fogakat, ám mindössze egyetlen pillanatra. A nő éles nyelvét végigfuttatja rajuk, így tisztítva le őket. A fogára húzott fekete máz alatt felsejlik a természetellenesen fehér alap, a hegyeskés fogak vidáman villannak, ahogy a nő nevetésbe tör ki.
A csontos vállak csak úgy rázkódnak a kacagásban, a szemei a szorítástól és a vidámságtól egészen könnyeznek. A nevetés egyre hangosabb, egyre kontrollvesztettebb, már-már hisztérikus. A térdeit felhúzza, ám semmi gyanús nincs benne, hiszen egész testében rázkódik ahogy kacag, amaz feszül a férfi keze alatt. Így talán az sem tűnhet fel a másiknak, hogy a korábban leejtett tőr most nincs az a dús növényzetben. Hogyan is lehetne, hiszen amaz már a boszorka talpa alatt lapul, míg markolata szabad kezének ujjai közé simul. Mivel másik keze egészen alatta lapul a nagy kacagásban, így az ármány takarásban van.
A látható keze visszavándorol a torkát markolóra, a nevetés is lassan hal el, de a kedélyesség közel sem. A főzetekkel kikeményített, hosszú, mandula körmök már-már játékosan lépdelnek fel a szürke alkaron, hogy végül a tarkójára igyekezzen simítani a tenyerét, abba akaszkodva.*
-A Temetetlen megelevenedett. Sőt, talán még sosem volt ennél elevenebb. Látom, hogy mit akarsz. Vedd el. -*búgva sziszeg, a kígyó szemek a másikéba fúródnak. Már-már csábítónak, kínálkozónak hatnak. Szemöldökét megemeli kissé, megbiccenti a fejét, mintha csak biztatná a mélységit. Az idő őt szolgálja, ahogy a tapasztalat is. Nem egyszer került hasonló helyzetbe, ám mindnek ugyan az volt a vége.
A csontmarkolat készségesen simul az ujjaihoz a nehéz anyag és csontos test megadó takarásában, csak arra várva, hogy a gazdája a megfelelő pillanatban ismét vérbe márthassa azt.*
-Vedd el, vagy eressz utamra. Közel jár a pirkadat, a dolgom hamarosan máshová szólít.
4032. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-17 10:18:05
Üzenet elküldve: 2026-07-17 10:18:05
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 546
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 546
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Az ezüstös tincsek közé fúródó ujjak váratlan erővel rántják hátra a fejét. Norennar torkából halk, mély morgás szakad fel. Nem tiltakozik. Nem állítja meg a nőt. Csak hagyja, hogy feltáruljon a nyaka, miközben tekintete egy pillanatra sem engedi el a kígyószemeket.
Az eddig nyakán pihenő kéz birtokló szorítássá változik. A mélységi mellkasa lassan emelkedik, majd egy alig hallható sóhaj szökik ki ajkai között. Szája sarkában halovány mosoly jelenik meg. Mintha a fenyegetés és a közelség közötti határ egyetlen pillanatra teljesen értelmét vesztette volna.
A nő közelebb emelkedik hozzá. Testük szinte teljesen összeér. A következő pillanatban ajkaik találkoznak. Norennar nem húzódik el. Visszacsókol.
Érzi a földes, karakteres ízt, a forró füstöt, amely egyszerre tölti meg a tüdejét és tompítja gondolatait. Élvezi. A nő közelségét. A bódító élményt. Lassan lehunyja a szemét, miközben a kékes füst körbelengi mindkettőjüket. Ujjai erősebben simulnak a nő derekára, körmei finoman vájnak puha bőrbe. Egy pillanatra teljesen megfeledkezik arról, hogy bármitől is tartania kellene.
A csók végül megszakad. Norennar mélyet fúj, majd némán keresi ismét a nő tekintetét. Szürke szemeiben már alig maradt nyoma a korábbi hideg éberségnek. Nem telik bele sok idő, újabb csók követi az elsőt. Ezúttal ösztönösebben viszonozza. Mintha a mindig kimért vadász lassan háttérbe húzódna, helyét pedig valami jóval nyersebb venné át. Kezei ösztönösen keresik a nő közelségét, miközben tekintete, érintése és minden mozdulata egyre kevésbé engedelmeskedik a józan megfontolásnak.
A harapás váratlanul éri. A fémes íz azonnal szétterül a szájában. A saját vére. Egyetlen rövid pillanatra kitisztulnak a gondolatai. Mintha a köd megrepedne körülötte. Aztán ugyanazzal a lendülettel újra összezárul.
Nem tanúsít ellenállást, amikor a nő a földre dönti. Hagyja. Kezei közben ösztönösen végigjárják a rúnákkal borított bőrfelületet, ujjbegyei meg-megállnak az ismeretlen jeleken, mintha azok jelentését pusztán érintéssel is megfejthetné. Teste azonban egyre nehezebb. Mozdulatai darabossá válnak. Az izmok nem engedelmeskednek már olyan készségesen, mint néhány perccel korábban. A nő szavai tompán jutnak el hozzá. Mintha víz alól hallaná őket. A szemhéjai ólomsúlyúvá válnak. Az utolsó két finom csók után végül elszakad a valóságtól.
Először a tűz pattogása távolodik el. A kabócák hangja összefolyik valami mély, monoton zúgással, mintha az egész erdő egyetlen lassú lélegzetet venne. Amselyë arca még ott lebeg előtte. A kígyószemek. A sötét hajkorona. A mosoly. Aztán mindez ugyanazzá a szürke köddé válik.
Nem zuhan. Inkább süllyed. Hideg föld fogadja. Nyirkos. Ismerős. A levegőben vas szaga ül. Vér. Egyszerre friss és régi. Árnyak állnak körölötte. Mozdulatlanul. Nem látja az arcukat, mégis tudja, kik azok. Lépni akar. Nem tud. Felemelné a kardját. Nincs nála.*
~Kelj fel...~
*Alig több suttogásnál. Talán csak képzeli. Az árnyak közben közelebb lépnek.*
~Kelj fel...~
*Most már tisztábban hallja. A vele szemben álló árny lassan felemeli a fejét. Fekete tetoválás fut végig a karján. Ismeri azt a kart. Ismeri azt az alakot. Saját maga áll vele szemben. A másik Norennar lassan felemeli a fejét. Szemei üresek. Élettelenek.*
~Kelj fel!~
*A hang most már parancs.
Valami meleg érinti az alkarját. Nyomás. Hideg. Éles.
A szürke szemek hirtelen pattannak fel.
Nem a józan Norennar tér vissza. Valami sokkal ösztönösebb. Nem érzékeli a hiányzó páncélt. Nem érzékeli az alkarján végigfutó fájdalmat sem. Csupán egyetlen gondolat marad.
Túlélni.
Az adrenalin szinte kiégeti a bódulat maradékát. Szabad keze villámgyorsan indul a tőrt tartó csukló felé. Ha sikerül elérnie, teljes erejével szorít rá, miközben ugyanazzal a mozdulattal igyekszik kifelé csavarni a nő kezét, hogy kiverje belőle a fegyvert.
Ha a tőr kiszabadul az ujjak közül, a lendületet nem hagyja elveszni. Azonnal felül, vérző karját szinte észre sem véve. Tekintete már nem a korábbi, tompa szürke. Rideg. Éles. Vad. Mint egy sarokba szorított ragadozóé.
Sebesült kezével a nő nyaka felé kap. Ha sikerül fogást találnia, teljes erejéből szorít rá, és megpróbálja a földhöz szegezni. A pillanattal korábbi prédából egyetlen szívdobbanás alatt vadász válik, aki zihálva, gyilkos tekintettel méri fel az előtte lévő alakot, készen arra, hogy az első rossz mozdulatra azonnal válaszoljon.*
*Az ezüstös tincsek közé fúródó ujjak váratlan erővel rántják hátra a fejét. Norennar torkából halk, mély morgás szakad fel. Nem tiltakozik. Nem állítja meg a nőt. Csak hagyja, hogy feltáruljon a nyaka, miközben tekintete egy pillanatra sem engedi el a kígyószemeket.
Az eddig nyakán pihenő kéz birtokló szorítássá változik. A mélységi mellkasa lassan emelkedik, majd egy alig hallható sóhaj szökik ki ajkai között. Szája sarkában halovány mosoly jelenik meg. Mintha a fenyegetés és a közelség közötti határ egyetlen pillanatra teljesen értelmét vesztette volna.
A nő közelebb emelkedik hozzá. Testük szinte teljesen összeér. A következő pillanatban ajkaik találkoznak. Norennar nem húzódik el. Visszacsókol.
Érzi a földes, karakteres ízt, a forró füstöt, amely egyszerre tölti meg a tüdejét és tompítja gondolatait. Élvezi. A nő közelségét. A bódító élményt. Lassan lehunyja a szemét, miközben a kékes füst körbelengi mindkettőjüket. Ujjai erősebben simulnak a nő derekára, körmei finoman vájnak puha bőrbe. Egy pillanatra teljesen megfeledkezik arról, hogy bármitől is tartania kellene.
A csók végül megszakad. Norennar mélyet fúj, majd némán keresi ismét a nő tekintetét. Szürke szemeiben már alig maradt nyoma a korábbi hideg éberségnek. Nem telik bele sok idő, újabb csók követi az elsőt. Ezúttal ösztönösebben viszonozza. Mintha a mindig kimért vadász lassan háttérbe húzódna, helyét pedig valami jóval nyersebb venné át. Kezei ösztönösen keresik a nő közelségét, miközben tekintete, érintése és minden mozdulata egyre kevésbé engedelmeskedik a józan megfontolásnak.
A harapás váratlanul éri. A fémes íz azonnal szétterül a szájában. A saját vére. Egyetlen rövid pillanatra kitisztulnak a gondolatai. Mintha a köd megrepedne körülötte. Aztán ugyanazzal a lendülettel újra összezárul.
Nem tanúsít ellenállást, amikor a nő a földre dönti. Hagyja. Kezei közben ösztönösen végigjárják a rúnákkal borított bőrfelületet, ujjbegyei meg-megállnak az ismeretlen jeleken, mintha azok jelentését pusztán érintéssel is megfejthetné. Teste azonban egyre nehezebb. Mozdulatai darabossá válnak. Az izmok nem engedelmeskednek már olyan készségesen, mint néhány perccel korábban. A nő szavai tompán jutnak el hozzá. Mintha víz alól hallaná őket. A szemhéjai ólomsúlyúvá válnak. Az utolsó két finom csók után végül elszakad a valóságtól.
Először a tűz pattogása távolodik el. A kabócák hangja összefolyik valami mély, monoton zúgással, mintha az egész erdő egyetlen lassú lélegzetet venne. Amselyë arca még ott lebeg előtte. A kígyószemek. A sötét hajkorona. A mosoly. Aztán mindez ugyanazzá a szürke köddé válik.
Nem zuhan. Inkább süllyed. Hideg föld fogadja. Nyirkos. Ismerős. A levegőben vas szaga ül. Vér. Egyszerre friss és régi. Árnyak állnak körölötte. Mozdulatlanul. Nem látja az arcukat, mégis tudja, kik azok. Lépni akar. Nem tud. Felemelné a kardját. Nincs nála.*
~Kelj fel...~
*Alig több suttogásnál. Talán csak képzeli. Az árnyak közben közelebb lépnek.*
~Kelj fel...~
*Most már tisztábban hallja. A vele szemben álló árny lassan felemeli a fejét. Fekete tetoválás fut végig a karján. Ismeri azt a kart. Ismeri azt az alakot. Saját maga áll vele szemben. A másik Norennar lassan felemeli a fejét. Szemei üresek. Élettelenek.*
~Kelj fel!~
*A hang most már parancs.
Valami meleg érinti az alkarját. Nyomás. Hideg. Éles.
A szürke szemek hirtelen pattannak fel.
Nem a józan Norennar tér vissza. Valami sokkal ösztönösebb. Nem érzékeli a hiányzó páncélt. Nem érzékeli az alkarján végigfutó fájdalmat sem. Csupán egyetlen gondolat marad.
Túlélni.
Az adrenalin szinte kiégeti a bódulat maradékát. Szabad keze villámgyorsan indul a tőrt tartó csukló felé. Ha sikerül elérnie, teljes erejével szorít rá, miközben ugyanazzal a mozdulattal igyekszik kifelé csavarni a nő kezét, hogy kiverje belőle a fegyvert.
Ha a tőr kiszabadul az ujjak közül, a lendületet nem hagyja elveszni. Azonnal felül, vérző karját szinte észre sem véve. Tekintete már nem a korábbi, tompa szürke. Rideg. Éles. Vad. Mint egy sarokba szorított ragadozóé.
Sebesült kezével a nő nyaka felé kap. Ha sikerül fogást találnia, teljes erejéből szorít rá, és megpróbálja a földhöz szegezni. A pillanattal korábbi prédából egyetlen szívdobbanás alatt vadász válik, aki zihálva, gyilkos tekintettel méri fel az előtte lévő alakot, készen arra, hogy az első rossz mozdulatra azonnal válaszoljon.*
4031. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-16 23:37:30
Üzenet elküldve: 2026-07-16 23:37:30
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 23
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 23
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Elgondolkodva hümment, lomhán simogat végig párszor a szakállán, végül megvonja a vállát.*
- Egészen jó a kérdés, olyannyira jó, hogy fogalmam sincs a válaszról. Így alakult minálunk. Mint ahogy kék az ég, vagy zöld a fű, tavasszal pedig virágba borul a rét, úgy madara nálunk azok, akik a mieink. Így alakult!
*A húgát firtató kérdésre ismét bamba képet vág, közel áll hozzá, hogy ismét feltegye a kérdést, „melyik húgára” gondol a lány. Aztán felnyög, ujjbegyeivel saját homlokára koppint, maga elé leheli „a Marla”.*
-Ki tudja, a fajtámnak hosszú életed adtak az istenek, kalandosat szintén. A mieink rengeteget utaznak, így gyűjtjük a tudást. Lehetnek itt a húgaimnak leányai, ha pedig így van, azok az én húgaim is. A húgom gyermeke az én húgom is. A húgom húga is a húgom. Érted-e, leány? Nem érted.
*Aprót, szelídet legyint a levegőbe, nincs benne rosszallás. Nem csodálja, ha Krestvir nem érti, az igazság az, már ő sem.*
-Már kik térnének hozzám vissza? -*kérdez vissza őszinte meglepetéssel, jó pár pillanat múlva nyögi csak a választ.*- Jaa, a lányaim! Nos, bizakodom. Egyazon nap süt ránk, ugyan azok a csillagok pillantanak felénk, előbb-utóbb összehozzák az istenek az útjainkat. Kivárom, türelmes vagyok!
-Talán azért nem ismer itt senkisem és nem is találkoztál olyannal, akit ismersz, mert nem ide valósi vagy. Mi van akkor, ha elhozták csak a kába tested, míg nem voltál magadnál, aztán lefektettek a fűbe. He?
*Saját halántékára kopogtat tudálékosan, bölcsen. Aztán a berzenkedő manóra kerül a tekintete, meg is ingatja a fejét. Ha a lány mondani kívánja, mondja hát! Legalább a lelkét már nem fogja nyomni.
Karjait keresztbe fonja egymás előtt, egyetértően bólogat a megjegyzésre.*
-Sosem tréfánék veled, ilyesmiről, a bolondját sem járatnám veled. Nem vagyok benne biztos, hogy a húgom vagy, de abban igen, hogy akár lehetnél is az. Hasonlítasz a családomra, emlékeztetszi rájuk. Így úgy tekintek rád, mintha az lennél.
*Tekintete elkalandozik a hegyek – vélt- irányába.*-
-Aztán mi dolgod neked ott?
*Elgondolkodva hümment, lomhán simogat végig párszor a szakállán, végül megvonja a vállát.*
- Egészen jó a kérdés, olyannyira jó, hogy fogalmam sincs a válaszról. Így alakult minálunk. Mint ahogy kék az ég, vagy zöld a fű, tavasszal pedig virágba borul a rét, úgy madara nálunk azok, akik a mieink. Így alakult!
*A húgát firtató kérdésre ismét bamba képet vág, közel áll hozzá, hogy ismét feltegye a kérdést, „melyik húgára” gondol a lány. Aztán felnyög, ujjbegyeivel saját homlokára koppint, maga elé leheli „a Marla”.*
-Ki tudja, a fajtámnak hosszú életed adtak az istenek, kalandosat szintén. A mieink rengeteget utaznak, így gyűjtjük a tudást. Lehetnek itt a húgaimnak leányai, ha pedig így van, azok az én húgaim is. A húgom gyermeke az én húgom is. A húgom húga is a húgom. Érted-e, leány? Nem érted.
*Aprót, szelídet legyint a levegőbe, nincs benne rosszallás. Nem csodálja, ha Krestvir nem érti, az igazság az, már ő sem.*
-Már kik térnének hozzám vissza? -*kérdez vissza őszinte meglepetéssel, jó pár pillanat múlva nyögi csak a választ.*- Jaa, a lányaim! Nos, bizakodom. Egyazon nap süt ránk, ugyan azok a csillagok pillantanak felénk, előbb-utóbb összehozzák az istenek az útjainkat. Kivárom, türelmes vagyok!
-Talán azért nem ismer itt senkisem és nem is találkoztál olyannal, akit ismersz, mert nem ide valósi vagy. Mi van akkor, ha elhozták csak a kába tested, míg nem voltál magadnál, aztán lefektettek a fűbe. He?
*Saját halántékára kopogtat tudálékosan, bölcsen. Aztán a berzenkedő manóra kerül a tekintete, meg is ingatja a fejét. Ha a lány mondani kívánja, mondja hát! Legalább a lelkét már nem fogja nyomni.
Karjait keresztbe fonja egymás előtt, egyetértően bólogat a megjegyzésre.*
-Sosem tréfánék veled, ilyesmiről, a bolondját sem járatnám veled. Nem vagyok benne biztos, hogy a húgom vagy, de abban igen, hogy akár lehetnél is az. Hasonlítasz a családomra, emlékeztetszi rájuk. Így úgy tekintek rád, mintha az lennél.
*Tekintete elkalandozik a hegyek – vélt- irányába.*-
-Aztán mi dolgod neked ott?
4030. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-15 09:49:28
Üzenet elküldve: 2026-07-15 09:49:28
ÚJ
![>Greksar Drogestrom [halott] avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.](http://www.lanawin.hu/forum_ic/avatarkepek/10569_1467300760_ork_ferfi.jpg)
Rang: Játékos
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
* Sok idő telt el, maga sem tudja hány hat. A napok összefolytak a békés tétlenségben, de az elméjét gyötrő hang vért kíván és cselekvést. Greksar is ezt kívánja, pontosan ezért indul vissza a kikötő irányába, hogy saját és a hang kedvére tegyen. Most már óvatos. Óvatosabb, mint legutóbb, amikor az lény rátámadt. Majdnem az életébe került és ezt jól az elméjébe véste. Akkor el is tévedt, de most a hang szinte mágnesként vezeti vissza a kikötő irányába. Még mindig csak a fák rengetegét látja maga körül, de érzi, hogy közel van, nagyon közel. Aztán egyszer csak a keskeny, fák között kígyózó úton találja magát. Ez rossz, nagyon is rossz. Visszatér inkább az erdőbe és úgy követi az utat. Ha pedig utazókat lát, akkor meglapul, pedig nagyon szívesen rájuk rontana, de most nincs szerencséje. Kevesen járnak ma erre, akik mégis, azokat nem érdemes megtámadni. Alkonyatig lassú tempóban halad, amint leszáll az éj sötétje már bátrabban indul meg az úton. Ilyenkor csak kevés ostoba alak vagy elkésett utazó járja az utakat. Ideális az idő az ő fajtájának. A sós tengeri levegőt már szinte az orrában érzi, aztán még egy kis gyaloglás után az éjszakai kikötő látványa tárul elé. Megannyi világító fénypont, szinte már gyönyörűnek is lehetne mondani. Nem csak a földön, de a vízen is szétszórva ringatóznak a narancsos fénypontok. Ő pedig megindul előre és jaj annak, akit a sötétben meglep.*
4029. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-12 21:38:18
Üzenet elküldve: 2026-07-12 21:38:18
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Nem szól, nem pazarolja kárba a füstöt, egészen más célja van vele, ám tekintete jóval beszédesebb. A füst, akárcsak a levegő nehezebbnek tűnik, a reflexek és az érzékek tompulnak. A tekintete az egyetlen, ami beszédes. Egészen belefúródik a férfiéba, mélyre ás benne, mintha csak a zsigeréig próbálna csusszanni, hogy az elevenjébe markoljon. Jól érzi: becserkészik.
Kedvére vannak a reziliens személyek, a mozdulatlanság, a higgadtság, Norennar pedig olyannak tűnik, akit jól idomítottak. Már-már tökéletesen.
A bőrébe fúródó követelő ujjakra éles, féloldalas mosoly kúszik az arcára, fejét valamivel lentebb szegi, míg enged a kezeknek. Az ölelésbe maga is belesimul, immáron egész súlyával a másikra nehezedik, az ölébe engedve magát. Eddig karoló karjai engednek, fél kezével a kurtára nyírt hajba túr, a másikkal felsimítva a vállon talál a nyakra.
Elhangzik a felszólítás.
Mutassa meg. Mutassa meg, hogy meddig hajlandó elmenni ahhoz, hogy sikerüljön.
Ám az igazi kérdés nem az, meddig hajlandó elmenni, sokkal inkább az, hogy mi is sikerüljön pontosan. Sikerüljön megcsókolni? Sikerüljön elkábítani? Sikerüljön a vérét venni? Sikerüljön szolgává tenni?
A vékony szemöldökök alig észrevehetően rándulnak össze a felhívásra, akárcsak az orron az apró izmok, az ajkak. A tűz mintha hangosabban pattogna mögöttük, a kabócák még inkább rákezdtek volna, a tücskökkel versenyezve. Az eddig hajat simító ujjak hirtelenjében markolnak az ezüstös szálakra, nem várt erővel tartják, hátrébb igyekezve rántani a fejet, így tárva fel a nyak hamvas, finom bőrét. Az eddig ott pihenő kéz most egész birtoklóan vándorol rá, míg baljával a hajat tartja, jobbjával erősen markol a torkára. Nem olyan erősen, hogy fenyegetve érezhesse magát a mélységi, ahhoz azonban elég erősen, hogy érezhesse, mely az egyetlen irány, amerre az éjszaka haladhat az erdei alatt. Amsel csípőből emelkedik meg, hogy valamivel a sötételf felé magasodhasson, testével a másikénak feszül, így tapad az ajkaira. Hiába a húzás a hajban, a szorítás a nyakon, a csók finom, már-már egészen gyengéd.
És forró.
És füstös.
Az eddig bent tartott füst a csókkal együtt ég az ismeretlen szájára, torkára, orrába. Kiélvezi az idejét, kihasználva minden pillanatot, egészen biztosra megy. A füst elszáll, a csók megmarad, hosszabbra nyújtja, mint a gesztust magát.
Ő húzódik hátrébb először, a hajat szorító ujjak engednek, már-már bocsánatkérően simítanak bele a kurta fürtökbe, míg a torkán pihenő kéz szorítás helyett már csak ott pihen, hegyesedő hüvelykjének kikeményített körmét nyomva az állkapocs alatti részbe, így tartva meg a kontrollt a másik felett – vagy legalább is annak illúzióját.
Mintha egy pillanatra elgondolkodna, elmerengene a sötételf arcvonásain, mimikáján, ám az igazság az, a férfi tekintetét kutatja. A pupilláit, a finom arcizmokat, az ujjak szorítását, azoknak ügyességét. Úgy ítéli meg, akármennyire is ellenálló a vadász, nincs már sok neki hátra.
Legalább is a mai éjszakából semmiképp.
Az első csókot hamarosan újabb követi, ám annak természete már egészen más. A boszorka kíváncsi.
A férfi egészen felkeltette az érdeklődését, jobban, mint mostanában bármi, vagy bárki. No persze nem a testiség területén, sokkal inkább tudományosan, vagy…mondhatjuk, spirituálisan.
Immáron mindkét keze a másik nyakára vándorol, onnan simít fel az arcára, hogy tenyereibe fogva lophassa második csókját is. Itt már több teret enged a másiknak, hagyja, hogy megmutassa amaz a természetét. Hazudna, ha azt mondaná, nem leli benne örömét.
Túlságosan is élvezi, talán ezért is enged a késztetésnek.
A csókot hirtelen harapással zárja. Apró, ám mégis éles, elég ahhoz, hogy vért fakasszon a puha bőrön. Megérezve a nyelvén a fémes utócsengést hátrébb rebben, már-már szelíd, bocsánatkérő mosolyt villant a másik felé.*
-Úgy tűnik valóban eleven vagy. Egészen…eleven.
*Tenyerei a vállvértekre simítanak, majd átvándorolnak a mellkasra. Hirtelen nem várt erővel, durván nyomják -mondhatni lökik- a férfit vízszintesbe, hogy egészen felé telepedve fészkelődhessen keveset a csípőjén. Tenyereivel Norennar feje mellé tenyerel, a közéjük omló fekete haj függönyként választja el őket a külvilágtól. A kezeire nem térdel rá, hagyja kalandozni őket, ha úgy kívánják. Bízik benne annyira, hogy tudja, nem fog tőrhöz nyúlni, a rezignált ujjak most valószínűleg a markolatnál kedvesebb felületet kívánnak tapintani.
A boszorka lehajol, vöröslő ajkaival először az egyik szem, majd a másik alá hint egy-egy finom csókot, mintha csak átkait szórná, így suttog.*
-Nehezek a szemhéjaid Vadász, pihentesd meg őket.
*Nem tart sok időbe, míg a másik elemi, zsigeri húzást érezhet. Hasonlót ahhoz, mintha a föld kívánná magába fogadni, meleg ölelését, síron túli békét kínálva. Így hamarosan elkezdődhet a szüret is.
A pillanatban, ahol Amsel felfedezi az izmok lazulását, az ősz szempillák csukódását az ő szeduktív testtartása és viselkedése is szelídül. A csábítás helyét hideg profizmus veszi át. Eddig görnyedő gerince egészen egyenesre húzódik, szép fejét jobbra, majd balra billenti, így roppantva ki a nyakát. Könnyed mozdulattal lendül le a testről, hogy aztán maga kezdje el kibontani az ő szép Szarvasbogarát annak impozáns páncéljából. A lágy részeknek lát neki először. A karvédőknek, a vállvértnek. Nincs sok rutinja a harcosok vetkőztetésében, általában azok megteszik maguktól ezt a szívességet, így válogatott szitkokkal cibálja egyre türelmetlenebbül a védőfelszerelést, míg végül meg nem szabadítja a nagyjától.
Csak aztán jön rá, többsége csattal van rögzítve és szíjakkal.
Türelmetlenül, dühösen horkant, majd mérgében félre is köp egyet a sűrű növényzetbe. Úgy tűnik Norennar nem az egyetlen, akinek sok volt ma a füst. Ettől függetlenül egészen jól halad, mi több, magához képest kiválóan, így hamarosan megkapja azt, amire vágyott. A csupasz bőrfelületre. No nem teljesen, csak a karon, annyira, hogy vért tudjon szerezni.
Abból sem sokat, csupán eleget az átkokhoz -és áldásokhoz.
Erdeiekre jellemző rúnás csont maroktőr kerül elő a köntös takarásából, míg annak zsebeinek egyikéből fiola. A parafát foga közé szorítja, úgy húzza le a dugót, hogy aztán ügyes kézzel tarthassa amazt. Tőrt markoló kezének hüvelykjével rutinosan paskol végig az alkaron, az erek felett, mintha csak a megfelelőt keresné, hogy átvágva vért nyerjen. Így is van.
Térdei közé véve az alkart feszíti ki amazt, így indítva a szüretet.
Fel sem merül benne, hogy bárki, vagy bármi megzavarhatja munkásságában, hiszen Norennar pirkadatig biztosan nem fog magához térni. Egy átlag egyén nem térne magához.
Ám ő még nem sejti azt, amit hamarosan valószínűleg tudni fog: Norennar Dwirinthalen minden, csak nem átlagos.*
*Nem szól, nem pazarolja kárba a füstöt, egészen más célja van vele, ám tekintete jóval beszédesebb. A füst, akárcsak a levegő nehezebbnek tűnik, a reflexek és az érzékek tompulnak. A tekintete az egyetlen, ami beszédes. Egészen belefúródik a férfiéba, mélyre ás benne, mintha csak a zsigeréig próbálna csusszanni, hogy az elevenjébe markoljon. Jól érzi: becserkészik.
Kedvére vannak a reziliens személyek, a mozdulatlanság, a higgadtság, Norennar pedig olyannak tűnik, akit jól idomítottak. Már-már tökéletesen.
A bőrébe fúródó követelő ujjakra éles, féloldalas mosoly kúszik az arcára, fejét valamivel lentebb szegi, míg enged a kezeknek. Az ölelésbe maga is belesimul, immáron egész súlyával a másikra nehezedik, az ölébe engedve magát. Eddig karoló karjai engednek, fél kezével a kurtára nyírt hajba túr, a másikkal felsimítva a vállon talál a nyakra.
Elhangzik a felszólítás.
Mutassa meg. Mutassa meg, hogy meddig hajlandó elmenni ahhoz, hogy sikerüljön.
Ám az igazi kérdés nem az, meddig hajlandó elmenni, sokkal inkább az, hogy mi is sikerüljön pontosan. Sikerüljön megcsókolni? Sikerüljön elkábítani? Sikerüljön a vérét venni? Sikerüljön szolgává tenni?
A vékony szemöldökök alig észrevehetően rándulnak össze a felhívásra, akárcsak az orron az apró izmok, az ajkak. A tűz mintha hangosabban pattogna mögöttük, a kabócák még inkább rákezdtek volna, a tücskökkel versenyezve. Az eddig hajat simító ujjak hirtelenjében markolnak az ezüstös szálakra, nem várt erővel tartják, hátrébb igyekezve rántani a fejet, így tárva fel a nyak hamvas, finom bőrét. Az eddig ott pihenő kéz most egész birtoklóan vándorol rá, míg baljával a hajat tartja, jobbjával erősen markol a torkára. Nem olyan erősen, hogy fenyegetve érezhesse magát a mélységi, ahhoz azonban elég erősen, hogy érezhesse, mely az egyetlen irány, amerre az éjszaka haladhat az erdei alatt. Amsel csípőből emelkedik meg, hogy valamivel a sötételf felé magasodhasson, testével a másikénak feszül, így tapad az ajkaira. Hiába a húzás a hajban, a szorítás a nyakon, a csók finom, már-már egészen gyengéd.
És forró.
És füstös.
Az eddig bent tartott füst a csókkal együtt ég az ismeretlen szájára, torkára, orrába. Kiélvezi az idejét, kihasználva minden pillanatot, egészen biztosra megy. A füst elszáll, a csók megmarad, hosszabbra nyújtja, mint a gesztust magát.
Ő húzódik hátrébb először, a hajat szorító ujjak engednek, már-már bocsánatkérően simítanak bele a kurta fürtökbe, míg a torkán pihenő kéz szorítás helyett már csak ott pihen, hegyesedő hüvelykjének kikeményített körmét nyomva az állkapocs alatti részbe, így tartva meg a kontrollt a másik felett – vagy legalább is annak illúzióját.
Mintha egy pillanatra elgondolkodna, elmerengene a sötételf arcvonásain, mimikáján, ám az igazság az, a férfi tekintetét kutatja. A pupilláit, a finom arcizmokat, az ujjak szorítását, azoknak ügyességét. Úgy ítéli meg, akármennyire is ellenálló a vadász, nincs már sok neki hátra.
Legalább is a mai éjszakából semmiképp.
Az első csókot hamarosan újabb követi, ám annak természete már egészen más. A boszorka kíváncsi.
A férfi egészen felkeltette az érdeklődését, jobban, mint mostanában bármi, vagy bárki. No persze nem a testiség területén, sokkal inkább tudományosan, vagy…mondhatjuk, spirituálisan.
Immáron mindkét keze a másik nyakára vándorol, onnan simít fel az arcára, hogy tenyereibe fogva lophassa második csókját is. Itt már több teret enged a másiknak, hagyja, hogy megmutassa amaz a természetét. Hazudna, ha azt mondaná, nem leli benne örömét.
Túlságosan is élvezi, talán ezért is enged a késztetésnek.
A csókot hirtelen harapással zárja. Apró, ám mégis éles, elég ahhoz, hogy vért fakasszon a puha bőrön. Megérezve a nyelvén a fémes utócsengést hátrébb rebben, már-már szelíd, bocsánatkérő mosolyt villant a másik felé.*
-Úgy tűnik valóban eleven vagy. Egészen…eleven.
*Tenyerei a vállvértekre simítanak, majd átvándorolnak a mellkasra. Hirtelen nem várt erővel, durván nyomják -mondhatni lökik- a férfit vízszintesbe, hogy egészen felé telepedve fészkelődhessen keveset a csípőjén. Tenyereivel Norennar feje mellé tenyerel, a közéjük omló fekete haj függönyként választja el őket a külvilágtól. A kezeire nem térdel rá, hagyja kalandozni őket, ha úgy kívánják. Bízik benne annyira, hogy tudja, nem fog tőrhöz nyúlni, a rezignált ujjak most valószínűleg a markolatnál kedvesebb felületet kívánnak tapintani.
A boszorka lehajol, vöröslő ajkaival először az egyik szem, majd a másik alá hint egy-egy finom csókot, mintha csak átkait szórná, így suttog.*
-Nehezek a szemhéjaid Vadász, pihentesd meg őket.
*Nem tart sok időbe, míg a másik elemi, zsigeri húzást érezhet. Hasonlót ahhoz, mintha a föld kívánná magába fogadni, meleg ölelését, síron túli békét kínálva. Így hamarosan elkezdődhet a szüret is.
A pillanatban, ahol Amsel felfedezi az izmok lazulását, az ősz szempillák csukódását az ő szeduktív testtartása és viselkedése is szelídül. A csábítás helyét hideg profizmus veszi át. Eddig görnyedő gerince egészen egyenesre húzódik, szép fejét jobbra, majd balra billenti, így roppantva ki a nyakát. Könnyed mozdulattal lendül le a testről, hogy aztán maga kezdje el kibontani az ő szép Szarvasbogarát annak impozáns páncéljából. A lágy részeknek lát neki először. A karvédőknek, a vállvértnek. Nincs sok rutinja a harcosok vetkőztetésében, általában azok megteszik maguktól ezt a szívességet, így válogatott szitkokkal cibálja egyre türelmetlenebbül a védőfelszerelést, míg végül meg nem szabadítja a nagyjától.
Csak aztán jön rá, többsége csattal van rögzítve és szíjakkal.
Türelmetlenül, dühösen horkant, majd mérgében félre is köp egyet a sűrű növényzetbe. Úgy tűnik Norennar nem az egyetlen, akinek sok volt ma a füst. Ettől függetlenül egészen jól halad, mi több, magához képest kiválóan, így hamarosan megkapja azt, amire vágyott. A csupasz bőrfelületre. No nem teljesen, csak a karon, annyira, hogy vért tudjon szerezni.
Abból sem sokat, csupán eleget az átkokhoz -és áldásokhoz.
Erdeiekre jellemző rúnás csont maroktőr kerül elő a köntös takarásából, míg annak zsebeinek egyikéből fiola. A parafát foga közé szorítja, úgy húzza le a dugót, hogy aztán ügyes kézzel tarthassa amazt. Tőrt markoló kezének hüvelykjével rutinosan paskol végig az alkaron, az erek felett, mintha csak a megfelelőt keresné, hogy átvágva vért nyerjen. Így is van.
Térdei közé véve az alkart feszíti ki amazt, így indítva a szüretet.
Fel sem merül benne, hogy bárki, vagy bármi megzavarhatja munkásságában, hiszen Norennar pirkadatig biztosan nem fog magához térni. Egy átlag egyén nem térne magához.
Ám ő még nem sejti azt, amit hamarosan valószínűleg tudni fog: Norennar Dwirinthalen minden, csak nem átlagos.*
4028. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-11 22:52:21
Üzenet elküldve: 2026-07-11 22:52:21
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1102
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1102
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Krestvir komoly figyelemmel hallgatja a választ, mintha épp valami nagyon fontos dologról volna szó. A végén még el is töpreng kicsit, mire kiböki a következő kérdést...*
- Miért épp madarak kicsinyei? Miért nem kölykök, vagy gidák, vagy ebihalak, vagy lárvák, vagy... - *Sorolja, de aztán észbe kap és leállítja magát. Hagyja inkább a férfit válaszolni.
Aztán meg a származása felől is érdeklődik, amire egészen izgalmas feleletet kap. A ködön túlról...*
- Azt mondod, a húgod már itt született? Ha felteszed, hogy nem ismerném, ahonnan jössz... - *Magyarázza a következtetését.
Arról fogalma sincs, hogy a másiknak feltűnik a távolságtartása és ezért ad neki maga is teret, ám ettől még értékeli a dolgot. Vagy inkább segít a biztonságérzetén.
A nevéhez fűzött megjegyzést a manó bizonytalan fülvakarással követi. A hízelgés kedvére van, de amúgy meg elég bogarasnak találja a fickót. Mikor meg még a lányaihoz is kezdi őt hasonlítani, végképp elveszíti a fonalat.*
- Höhh hát öh... úgy van, biztosan, ahogy mondod. Ne legyél gyökér és biztos hamarabb is visszatérnek hozzád! - *Feleli Kilencedik, minden rosszindulat nélkül, inkább teljesen összezavarodva, mintegy vigasztalón-biztatón.*
- Süssön rád a nap, Széphajú Merle! - *Tükrözi vissza a köszöntést Krestvir, majd ismét meghajol, így fogadva a bemutatkozást is.
A férfi pedig azt tapasztalja, hogy a következő pillanatokban mind a manó, mind a hordozója az ő haját vizslatja, még aközben is, hogy beszél.
Csak úgy félúton csúszik át Krestvir pillantása a megszívott, majd lengetett pipára, a füstre, majd végül Merle arcára. A határozottnak tűnő kijelentés a számára ellentétben van a másik össze-vissza beszédével, így továbbra sem zárná ki, hogy a férfi a bolondját járatja vele. Nem tudja azonban kiolvasni a másik arcából az igazságot, úgyhogy visszatér a pipa bámulásához.*
- Nem emlékszem a múltamra. Úgy tíz évvel ezelőtt eszméltem, talán nem is olyan messze innen? - *Néz körül, mert ez benne is csak most tudatosul.*
- A nevemre sem emlékeztem, így magam választottam. Vagyis... egy sírkőről olvastam le, ami a közelben volt. - *Magyarázza szórakozottan.*
- Még senkivel nem találkoztam eddig, aki felismerni vélt volna.
*Ezen a ponton Kilencedik a kezeibe temeti az arcát, a fejét csóválva egy sóhajjal, akkora ostobaságnak tartja, amit a lány csinál. Ilyesmit elárulni egy idegennek, aki így nyitott... Már látja előre, hogy a fickó majd megpróbálja kihasználni Kresi bizonytalanságát. Mihez is menne nélküle ez a lány?!*
- Úgyhogy kérlek, ne tréfálj velem és ne próbálj átverni, vagy gúnyt űzni belőlem. Csak akkor mondj ilyet, ha tényleg meggyőződésed, hogy a húgod vagyok. - *Folytatja a lány, még mindig a pipához beszélve. Mire a manó megint csak a fejét csóválja hordozója naivitásán, de nem szól közbe.*
- Nem, a hegyek felé. - *Feleli később Krestvir, mikor a férfi az úti céljuk felől érdeklődik.*
*Krestvir komoly figyelemmel hallgatja a választ, mintha épp valami nagyon fontos dologról volna szó. A végén még el is töpreng kicsit, mire kiböki a következő kérdést...*
- Miért épp madarak kicsinyei? Miért nem kölykök, vagy gidák, vagy ebihalak, vagy lárvák, vagy... - *Sorolja, de aztán észbe kap és leállítja magát. Hagyja inkább a férfit válaszolni.
Aztán meg a származása felől is érdeklődik, amire egészen izgalmas feleletet kap. A ködön túlról...*
- Azt mondod, a húgod már itt született? Ha felteszed, hogy nem ismerném, ahonnan jössz... - *Magyarázza a következtetését.
Arról fogalma sincs, hogy a másiknak feltűnik a távolságtartása és ezért ad neki maga is teret, ám ettől még értékeli a dolgot. Vagy inkább segít a biztonságérzetén.
A nevéhez fűzött megjegyzést a manó bizonytalan fülvakarással követi. A hízelgés kedvére van, de amúgy meg elég bogarasnak találja a fickót. Mikor meg még a lányaihoz is kezdi őt hasonlítani, végképp elveszíti a fonalat.*
- Höhh hát öh... úgy van, biztosan, ahogy mondod. Ne legyél gyökér és biztos hamarabb is visszatérnek hozzád! - *Feleli Kilencedik, minden rosszindulat nélkül, inkább teljesen összezavarodva, mintegy vigasztalón-biztatón.*
- Süssön rád a nap, Széphajú Merle! - *Tükrözi vissza a köszöntést Krestvir, majd ismét meghajol, így fogadva a bemutatkozást is.
A férfi pedig azt tapasztalja, hogy a következő pillanatokban mind a manó, mind a hordozója az ő haját vizslatja, még aközben is, hogy beszél.
Csak úgy félúton csúszik át Krestvir pillantása a megszívott, majd lengetett pipára, a füstre, majd végül Merle arcára. A határozottnak tűnő kijelentés a számára ellentétben van a másik össze-vissza beszédével, így továbbra sem zárná ki, hogy a férfi a bolondját járatja vele. Nem tudja azonban kiolvasni a másik arcából az igazságot, úgyhogy visszatér a pipa bámulásához.*
- Nem emlékszem a múltamra. Úgy tíz évvel ezelőtt eszméltem, talán nem is olyan messze innen? - *Néz körül, mert ez benne is csak most tudatosul.*
- A nevemre sem emlékeztem, így magam választottam. Vagyis... egy sírkőről olvastam le, ami a közelben volt. - *Magyarázza szórakozottan.*
- Még senkivel nem találkoztam eddig, aki felismerni vélt volna.
*Ezen a ponton Kilencedik a kezeibe temeti az arcát, a fejét csóválva egy sóhajjal, akkora ostobaságnak tartja, amit a lány csinál. Ilyesmit elárulni egy idegennek, aki így nyitott... Már látja előre, hogy a fickó majd megpróbálja kihasználni Kresi bizonytalanságát. Mihez is menne nélküle ez a lány?!*
- Úgyhogy kérlek, ne tréfálj velem és ne próbálj átverni, vagy gúnyt űzni belőlem. Csak akkor mondj ilyet, ha tényleg meggyőződésed, hogy a húgod vagyok. - *Folytatja a lány, még mindig a pipához beszélve. Mire a manó megint csak a fejét csóválja hordozója naivitásán, de nem szól közbe.*
- Nem, a hegyek felé. - *Feleli később Krestvir, mikor a férfi az úti céljuk felől érdeklődik.*
4027. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-09 20:52:06
Üzenet elküldve: 2026-07-09 20:52:06
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 23
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 23
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Elnyílnak az ajkai, elgondolkodva méri végig a lányt, végül megszívja a fogát, nagyot csettint a nyelvével.*
-Fióka. -*ismétli meg magát, magabiztosan biccent, csak rövid fontolgatás után realizálódik benne a tény, miszerint az ő rókaképű, sosevolt húga nem tudja kik azok a fiókák.*-Ááááhh, FiÓkA! Gyerekek, kisgyerekek! Hátul gombolós dedektől egészen a bakfisokig fiókáknak hívjuk mi a gyermekeket az erdőben.
*A kérdésre szelíd mosoly terül szét az arcán, az eddig szakállát simogató kéz most saját mellkasára lapul, apró, körkörös mozdulatokat ír le rajta, ujjbegyeivel masszírozva a szegycsontra a tengernyi köntösön át.*
-Egy ködön túli birodalomból. Nem gondolom, hogy ismered. Kevesen ismerik, még kevesebben jártak ott. Távol innen.
*De magát a birodalmat, vagy a pontosabb lokációt nem pontosítja. Nincs benne semmi hóbort, egyszerűen csak nem hozza szóba a továbbiakban, és nem is igazán akar róla beszélni. Szerencsére nem is kell.
Feltűnik neki a lány félszegsége, így megtartja tőle a kellő távolságot. Maga is leányokat nevelt, úgy hiszi, közeledtek már az ismeretlen felé kéretlenül, talán ez az oka a távolságtartásnak. Ha így van, ha nem, nem firtatja, nem is erőlteti. Tiszteletben tartja a kérést. *
-A kilenc az egy szép szám, az istenek száma. Kegyelik az olyat, sokat különleges látással áldja meg az ég, vagy kivált tehetséggel a mágiához. Legalább is a mi hiedelmeink így tartják.
*Alaposabban végigméri, míg egyfolytában csak a pipával szöszöl.*
-Valóban nem tűnsz erdeinek. Dehát mit lehet tenni, a lányaim sem tűnnek annak. Elveszítünk titeket a városokkal szemben. Öregkorotokra tértek csak vissza a gyökereitekhez.
*A nevet hallva törzsből megdől kicsit, tenyerét most egészen a mellkasára lapítja, fejét meghajtja, szemeit egy pillanatra lesüti, így adja meg a tiszteletet az elhangzott névnek és bemutatkozásnak.*
-Süssön rád a nap, Krestvir Drelm. -*köszönti ünnepélyesen, majd kihúzva magát fejezi be a pipatömést is.*
-Az én nevem Széphajú Maerle. Merlének szólítanak általában.
*A pipa tömése elkészül, így az ajkai közé biggyeszti a csutorát, a fogaival ráharap, míg meggyújtja. A füst kecsesen, sudár mód kígyózik az ég felé, ahogy megszívja, megizzítja.
Hosszú pillanatig csöndben marad, végül az orrán fújja ki a füstöt, aprót hümment.*
-Hát hogy nevezett el az anyád akkor? Vagy hogy lett ez a neved, ami? A hasadra ütöttél és azt mondtad egy reggelen, én mától Krestvir leszek? Egyéb iránt, meg honnan tudod, hogy az én időérzékem rossz? Lehet, hogy te értelmezted eddig rosszul az időt, igaz-e? -*a pipára fog, azzal int kurtán a lány felé.*-Sosem voltam biztosabb a dolgomban, bizonytalan az te vagy leány, hisz te nem tudod, hogy a testvérem vagy-e, vagy nem. Én azt mondom igen! A húgom vagy.
*Akkor is, ha nem!
Mélyen szívja be a levegőt, elszakítva a tekintetét a különös párostól az ösvény irányába pillant.*-Merre tartotok? A városba?
*Elnyílnak az ajkai, elgondolkodva méri végig a lányt, végül megszívja a fogát, nagyot csettint a nyelvével.*
-Fióka. -*ismétli meg magát, magabiztosan biccent, csak rövid fontolgatás után realizálódik benne a tény, miszerint az ő rókaképű, sosevolt húga nem tudja kik azok a fiókák.*-Ááááhh, FiÓkA! Gyerekek, kisgyerekek! Hátul gombolós dedektől egészen a bakfisokig fiókáknak hívjuk mi a gyermekeket az erdőben.
*A kérdésre szelíd mosoly terül szét az arcán, az eddig szakállát simogató kéz most saját mellkasára lapul, apró, körkörös mozdulatokat ír le rajta, ujjbegyeivel masszírozva a szegycsontra a tengernyi köntösön át.*
-Egy ködön túli birodalomból. Nem gondolom, hogy ismered. Kevesen ismerik, még kevesebben jártak ott. Távol innen.
*De magát a birodalmat, vagy a pontosabb lokációt nem pontosítja. Nincs benne semmi hóbort, egyszerűen csak nem hozza szóba a továbbiakban, és nem is igazán akar róla beszélni. Szerencsére nem is kell.
Feltűnik neki a lány félszegsége, így megtartja tőle a kellő távolságot. Maga is leányokat nevelt, úgy hiszi, közeledtek már az ismeretlen felé kéretlenül, talán ez az oka a távolságtartásnak. Ha így van, ha nem, nem firtatja, nem is erőlteti. Tiszteletben tartja a kérést. *
-A kilenc az egy szép szám, az istenek száma. Kegyelik az olyat, sokat különleges látással áldja meg az ég, vagy kivált tehetséggel a mágiához. Legalább is a mi hiedelmeink így tartják.
*Alaposabban végigméri, míg egyfolytában csak a pipával szöszöl.*
-Valóban nem tűnsz erdeinek. Dehát mit lehet tenni, a lányaim sem tűnnek annak. Elveszítünk titeket a városokkal szemben. Öregkorotokra tértek csak vissza a gyökereitekhez.
*A nevet hallva törzsből megdől kicsit, tenyerét most egészen a mellkasára lapítja, fejét meghajtja, szemeit egy pillanatra lesüti, így adja meg a tiszteletet az elhangzott névnek és bemutatkozásnak.*
-Süssön rád a nap, Krestvir Drelm. -*köszönti ünnepélyesen, majd kihúzva magát fejezi be a pipatömést is.*
-Az én nevem Széphajú Maerle. Merlének szólítanak általában.
*A pipa tömése elkészül, így az ajkai közé biggyeszti a csutorát, a fogaival ráharap, míg meggyújtja. A füst kecsesen, sudár mód kígyózik az ég felé, ahogy megszívja, megizzítja.
Hosszú pillanatig csöndben marad, végül az orrán fújja ki a füstöt, aprót hümment.*
-Hát hogy nevezett el az anyád akkor? Vagy hogy lett ez a neved, ami? A hasadra ütöttél és azt mondtad egy reggelen, én mától Krestvir leszek? Egyéb iránt, meg honnan tudod, hogy az én időérzékem rossz? Lehet, hogy te értelmezted eddig rosszul az időt, igaz-e? -*a pipára fog, azzal int kurtán a lány felé.*-Sosem voltam biztosabb a dolgomban, bizonytalan az te vagy leány, hisz te nem tudod, hogy a testvérem vagy-e, vagy nem. Én azt mondom igen! A húgom vagy.
*Akkor is, ha nem!
Mélyen szívja be a levegőt, elszakítva a tekintetét a különös párostól az ösvény irányába pillant.*-Merre tartotok? A városba?
4026. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-07 19:31:25
Üzenet elküldve: 2026-07-07 19:31:25
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 546
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 546
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Az erdei tünemény tenyere lassan simul a combjára. Norennar érzi a ránehezedő súlyt. Furcsa érzés. Egyszerre könnyű és nehéz. Mintha valójában alig érintené, mégis ólomként szegezné helyére. Egy másik estén már régen ellökte volna magától. Most azonban csupán figyeli. A kígyószemek közelebb kerülnek. Egész közel. Valahol elméje távoli szegletében még megszólal egy ismerős hang. Húzódj el. Állj fel. Támadj. Ölj. Olyan tisztán cseng, mint mindig... csak éppen minden pillanattal halkabbnak tűnik. A kékes füst, a tűz melege és a nő illata lassan elnyeli, míg végül már alig több egy távoli visszhangnál.
Nem mozdul. Csak nézi a másikat. A szemeket. Azokat a különös, keskeny pupillákat. Valamikor taszítónak találta őket. Most inkább... érdekesek. Túlságosan is.
Amikor a hosszú ujjak ismét végigsiklanak szakállán, Norennar állkapcsa egy pillanatra megfeszül. Hüvelykujjának körme lassan húz végig alsó ajkán. Az ajkak akaratlanul is résnyire nyílnak, mielőtt újra összezáródnának. Nem húzódik el. Nem hajol közelebb sem. Mintha teste egy pillanatra elfelejtette volna, melyik mozdulat lenne a helyes.
Hagyja, hogy a nő az ölébe telepedjen. Csak figyeli a mozdulatsort. Kifejezéstelen arccal. Saját pipája közben lassan kialszik ujjai között, de fel sem tűnik neki. Tekintete ritkán szakad el Amselyë arcáról; olykor egy-egy lassú pislogás töri meg csupán ezt a játékot.*
- Nem úgy tűnik... *Búgja halkan, szinte a nő füle mellett.* - Mintha csak épp becserkésznél.
*Hangja száraz, mintha csak a világ legtermészetesebb dolgát közölte volna a másikkal. Sem vád, sem sértettség nincs benne. Mégis, ha a másik kellően odafigyel, akár ki is hallhat egyfajta játékosságot a monotonitás mögül.
Amselyë ezután kissé hátrébb dől. Épp csak annyira, hogy a köntös redői a pipa szárának hatására engedjenek valamennyit. Norennar nem vár ennél egyértelműbb invitálást. Szürkéi elengedik a nő tekintetét, hogy bejárják a frissen láthatóvá vált bőrfelületeket, csillogó szemekkel megcsodálva, mind a domborulatokat, mind a rúnákat. A tekintete addig időzik rajtuk ameddig csak tud, mielőtt a túlzó közelség hatására ismét a keskeny pupillákkal találja szemben magát. A mélységi táguló pupilláiban különös fény csillan, ami eleddig hiányzott belőlük.
A boszorka újra a pipába szív. Közel hajol. Túl közel. Ajkaik között alig marad távolság. Norennar egyelőre nem mozdul. Nem siet elé. Nem is hátrál. Csak tartja a tekintetét. Valahol mélyen még érzi, hogy ennek nem kellene így történnie. Hogy valamit elveszít. Csak azt nem tudja eldönteni, a józanságát vagy a helyzet feletti uralmát. Arca mindvégig rezzenéstelen maradt. Most először jelenik meg egy halovány mosoly rajta. Nem szól. Nem mozdul. Hagyja, hogy a nő olyan sokáig tartja csak benn a füstöt ameddig csak tudja, vagy épp akarja.
Ujjai viszont végül engednek. A kialudt pipa hangtalanul hullik a fűbe. A frissen felszabadult kéz lassan mozdul, s hacsak nem történik valami váratlan, előbb utóbb utat is talál a nő szoknyája alá, s térd felett simul rá világos bőrre, hogy aztán szintén lassú mozdulattal kússzon feljebb egészen a medencéig. A másik kéz viszont, már hirtelen mozdul. A nő derekára tapad, s még az eddiginél is közelebb húzza a mélységihez. Ha minden jól megy a felsőtestek összeérnek, Norennar ajkai pedig pont a nő fülénél kötnek ki.*
- Mutasd meg... *Szinte csak leheli a szavakat.* - Meddig vagy hajlandó elmenni azért, hogy sikerüljön.
*Hangja nyugodt marad. Túlságosan nyugodt.*
*Az erdei tünemény tenyere lassan simul a combjára. Norennar érzi a ránehezedő súlyt. Furcsa érzés. Egyszerre könnyű és nehéz. Mintha valójában alig érintené, mégis ólomként szegezné helyére. Egy másik estén már régen ellökte volna magától. Most azonban csupán figyeli. A kígyószemek közelebb kerülnek. Egész közel. Valahol elméje távoli szegletében még megszólal egy ismerős hang. Húzódj el. Állj fel. Támadj. Ölj. Olyan tisztán cseng, mint mindig... csak éppen minden pillanattal halkabbnak tűnik. A kékes füst, a tűz melege és a nő illata lassan elnyeli, míg végül már alig több egy távoli visszhangnál.
Nem mozdul. Csak nézi a másikat. A szemeket. Azokat a különös, keskeny pupillákat. Valamikor taszítónak találta őket. Most inkább... érdekesek. Túlságosan is.
Amikor a hosszú ujjak ismét végigsiklanak szakállán, Norennar állkapcsa egy pillanatra megfeszül. Hüvelykujjának körme lassan húz végig alsó ajkán. Az ajkak akaratlanul is résnyire nyílnak, mielőtt újra összezáródnának. Nem húzódik el. Nem hajol közelebb sem. Mintha teste egy pillanatra elfelejtette volna, melyik mozdulat lenne a helyes.
Hagyja, hogy a nő az ölébe telepedjen. Csak figyeli a mozdulatsort. Kifejezéstelen arccal. Saját pipája közben lassan kialszik ujjai között, de fel sem tűnik neki. Tekintete ritkán szakad el Amselyë arcáról; olykor egy-egy lassú pislogás töri meg csupán ezt a játékot.*
- Nem úgy tűnik... *Búgja halkan, szinte a nő füle mellett.* - Mintha csak épp becserkésznél.
*Hangja száraz, mintha csak a világ legtermészetesebb dolgát közölte volna a másikkal. Sem vád, sem sértettség nincs benne. Mégis, ha a másik kellően odafigyel, akár ki is hallhat egyfajta játékosságot a monotonitás mögül.
Amselyë ezután kissé hátrébb dől. Épp csak annyira, hogy a köntös redői a pipa szárának hatására engedjenek valamennyit. Norennar nem vár ennél egyértelműbb invitálást. Szürkéi elengedik a nő tekintetét, hogy bejárják a frissen láthatóvá vált bőrfelületeket, csillogó szemekkel megcsodálva, mind a domborulatokat, mind a rúnákat. A tekintete addig időzik rajtuk ameddig csak tud, mielőtt a túlzó közelség hatására ismét a keskeny pupillákkal találja szemben magát. A mélységi táguló pupilláiban különös fény csillan, ami eleddig hiányzott belőlük.
A boszorka újra a pipába szív. Közel hajol. Túl közel. Ajkaik között alig marad távolság. Norennar egyelőre nem mozdul. Nem siet elé. Nem is hátrál. Csak tartja a tekintetét. Valahol mélyen még érzi, hogy ennek nem kellene így történnie. Hogy valamit elveszít. Csak azt nem tudja eldönteni, a józanságát vagy a helyzet feletti uralmát. Arca mindvégig rezzenéstelen maradt. Most először jelenik meg egy halovány mosoly rajta. Nem szól. Nem mozdul. Hagyja, hogy a nő olyan sokáig tartja csak benn a füstöt ameddig csak tudja, vagy épp akarja.
Ujjai viszont végül engednek. A kialudt pipa hangtalanul hullik a fűbe. A frissen felszabadult kéz lassan mozdul, s hacsak nem történik valami váratlan, előbb utóbb utat is talál a nő szoknyája alá, s térd felett simul rá világos bőrre, hogy aztán szintén lassú mozdulattal kússzon feljebb egészen a medencéig. A másik kéz viszont, már hirtelen mozdul. A nő derekára tapad, s még az eddiginél is közelebb húzza a mélységihez. Ha minden jól megy a felsőtestek összeérnek, Norennar ajkai pedig pont a nő fülénél kötnek ki.*
- Mutasd meg... *Szinte csak leheli a szavakat.* - Meddig vagy hajlandó elmenni azért, hogy sikerüljön.
*Hangja nyugodt marad. Túlságosan nyugodt.*
4025. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-07 01:05:15
Üzenet elküldve: 2026-07-07 01:05:15
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1102
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1102
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
- Fiókák? - *Kérdez vissza a lány, fennakadva a szón. De valójában minden egyes elhangzott részletre odafigyelt.*
- Honnan jössz? Mármint: honnan származol? - *Teszi hozzá még ezt is, mert a "ti embereitek"-ből leszűrte, hogy az idegen nem idevalósi. Aztán még gyorsan tesz egy kiegészítő kérdést is, mert magából indul ki, hogy számára nem volna egyértelmű, mire is kíváncsi, aki csak annyit kérdez: "honnan jössz?".
A biztatásra bizonytalanul szemez a felé nyújtott bogárral, majd pedig a férfira pillant, a szándékait lesve. De hamar rájön, hogy ez az arcról olvasás továbbra sem az erőssége, így hát egyszerűen kockáztat. Nem azért, mintha a furcsa rovar ennyire érdekelné, inkább a bizalmat igyekszik magában fölépíteni.
Nehéz lesz ugyanis úgy beszélgetni lehetséges családi kapcsolatokról, ha közben még az átlagos idegennél is jobban viszolyog a másiktól. De hát átlagos idegenek legalább nem szoktak szándékosan belépni a személyes terébe, főleg nem ilyen módon.*
- Khm... - *Köszörüli a torkát a manó, mintegy figyelmeztetve a lányt, óvatosságra intve. Ám az, hogy Kili csak ennyit "mond", elég Krestvirnek hozzá, hogy tudja, az apró lény sem észlel kimondottan fenyegetést, inkább csak nyugtalan.
Úgyhogy döntését nem másítja meg, egy picit közelebb lép, hogy karját kinyújtva kezét a férfiéhez érintse, s vigyázva átvegye a bogarat.*
- Pff! - *Érkezik a puffogó felelet a manótól a vádra, hogy ő volna a mutogatós bácsi. Bizonyára készülne ott még egy szóáradat is, de Merle elejét veszi a dolognak a magáéval. Ez utóbbi szavakban pedig úgy tűnik, már nem talál kivetnivalót a kis lény, de azért láthatóan még nem adta fel teljesen a gyanakvását.
Krestvir közben az arca elé tartja a gombahordót, egészen közelről szemlélve. Ám mikor kérdésére a férfi visszakérdez, tekintete felé villan egy pillanatra.*
- Amelyikkel összekevertél. A Marlát? - *Idézi vissza a nevet, amin a férfi ölelgetés közben szólította.
Míg a választ várja, ismét közelebb lép bátortalanul, de még össze is húzza magát a lehetséges bátyja közelében, ahogy a fához lép, hogy a bogarat visszategye, hadd folytassa útját az ágak felé.
Mikor sikerrel járt, ott is marad, onnan figyeli őt tovább. Így pedig a végül megérkező választ is a bogárles közben hallgatja.
Mikor észleli, hogy a férfi valamit mutogat, akkor elszakítja tekintetét a rovartól, hogy az idegen kezére nézzen. Amaz pedig eddig egészen biztató dolgokról beszél és... mutogat.
Nagyjából ugyanis épp olyan magas lehetett, mikor "föleszmélt", mint amit a férfi mutat. Meg a kor is stimmel... het. Vagy nem... Mert az idegen elég furcsán fogalmaz, ellentétes tényeket állít. Miszerint a húga nem lehetett sokkal öregebb, de sokkal fiatalabb volt. Ekkora volt, mint amit a kezével mutat, de nagyobb... Krestvir nem teljesen érti őt. Ez pedig a bizakodásra okot adó részletek ellenére is elveszi a lelkesedését. Hát még a folytatás...!*
- Kilencedik vagyok. És nem éppen erdei szerzet. - *Válaszol előbb a manó, mert látja is, hogy hordozójának kell egy kis idő.*
- Krestvir Drelm. - *Válaszol végül a lány is, és ehhez már a férfi felé fordul, majd mélyen meghajol.
Miután fölegyenesedett, akkor folytatja.*
- Bár az anyám feltehetően nem így nevezett el. - *Teszi hozzá, de egyelőre nem magyarázza.*
- De mondd, miért ilyen rossz az időérzéked? És miért vagy ennyire bizonytalan? - *Kérdi, a férfi mellkasához beszélve, mintha csak a pipát töltő mozdulatok kötnék le a figyelmét annyira, hogy nem néz a másik szemébe.*
- Fiókák? - *Kérdez vissza a lány, fennakadva a szón. De valójában minden egyes elhangzott részletre odafigyelt.*
- Honnan jössz? Mármint: honnan származol? - *Teszi hozzá még ezt is, mert a "ti embereitek"-ből leszűrte, hogy az idegen nem idevalósi. Aztán még gyorsan tesz egy kiegészítő kérdést is, mert magából indul ki, hogy számára nem volna egyértelmű, mire is kíváncsi, aki csak annyit kérdez: "honnan jössz?".
A biztatásra bizonytalanul szemez a felé nyújtott bogárral, majd pedig a férfira pillant, a szándékait lesve. De hamar rájön, hogy ez az arcról olvasás továbbra sem az erőssége, így hát egyszerűen kockáztat. Nem azért, mintha a furcsa rovar ennyire érdekelné, inkább a bizalmat igyekszik magában fölépíteni.
Nehéz lesz ugyanis úgy beszélgetni lehetséges családi kapcsolatokról, ha közben még az átlagos idegennél is jobban viszolyog a másiktól. De hát átlagos idegenek legalább nem szoktak szándékosan belépni a személyes terébe, főleg nem ilyen módon.*
- Khm... - *Köszörüli a torkát a manó, mintegy figyelmeztetve a lányt, óvatosságra intve. Ám az, hogy Kili csak ennyit "mond", elég Krestvirnek hozzá, hogy tudja, az apró lény sem észlel kimondottan fenyegetést, inkább csak nyugtalan.
Úgyhogy döntését nem másítja meg, egy picit közelebb lép, hogy karját kinyújtva kezét a férfiéhez érintse, s vigyázva átvegye a bogarat.*
- Pff! - *Érkezik a puffogó felelet a manótól a vádra, hogy ő volna a mutogatós bácsi. Bizonyára készülne ott még egy szóáradat is, de Merle elejét veszi a dolognak a magáéval. Ez utóbbi szavakban pedig úgy tűnik, már nem talál kivetnivalót a kis lény, de azért láthatóan még nem adta fel teljesen a gyanakvását.
Krestvir közben az arca elé tartja a gombahordót, egészen közelről szemlélve. Ám mikor kérdésére a férfi visszakérdez, tekintete felé villan egy pillanatra.*
- Amelyikkel összekevertél. A Marlát? - *Idézi vissza a nevet, amin a férfi ölelgetés közben szólította.
Míg a választ várja, ismét közelebb lép bátortalanul, de még össze is húzza magát a lehetséges bátyja közelében, ahogy a fához lép, hogy a bogarat visszategye, hadd folytassa útját az ágak felé.
Mikor sikerrel járt, ott is marad, onnan figyeli őt tovább. Így pedig a végül megérkező választ is a bogárles közben hallgatja.
Mikor észleli, hogy a férfi valamit mutogat, akkor elszakítja tekintetét a rovartól, hogy az idegen kezére nézzen. Amaz pedig eddig egészen biztató dolgokról beszél és... mutogat.
Nagyjából ugyanis épp olyan magas lehetett, mikor "föleszmélt", mint amit a férfi mutat. Meg a kor is stimmel... het. Vagy nem... Mert az idegen elég furcsán fogalmaz, ellentétes tényeket állít. Miszerint a húga nem lehetett sokkal öregebb, de sokkal fiatalabb volt. Ekkora volt, mint amit a kezével mutat, de nagyobb... Krestvir nem teljesen érti őt. Ez pedig a bizakodásra okot adó részletek ellenére is elveszi a lelkesedését. Hát még a folytatás...!*
- Kilencedik vagyok. És nem éppen erdei szerzet. - *Válaszol előbb a manó, mert látja is, hogy hordozójának kell egy kis idő.*
- Krestvir Drelm. - *Válaszol végül a lány is, és ehhez már a férfi felé fordul, majd mélyen meghajol.
Miután fölegyenesedett, akkor folytatja.*
- Bár az anyám feltehetően nem így nevezett el. - *Teszi hozzá, de egyelőre nem magyarázza.*
- De mondd, miért ilyen rossz az időérzéked? És miért vagy ennyire bizonytalan? - *Kérdi, a férfi mellkasához beszélve, mintha csak a pipát töltő mozdulatok kötnék le a figyelmét annyira, hogy nem néz a másik szemébe.*
4024. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-05 20:33:38
Üzenet elküldve: 2026-07-05 20:33:38
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 23
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 23
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*A lánynak nem kell aggódnia azért, hogy a druida felé lép, vagy megtámadja, hát még a manónak. A férfit egészen leköti a bogár, csípőre vágva kezeit terpeszt be, derékból lentebb is hajol, hogy jobban lássa.*
-Hát… mifelénk a tudós emberek ezt Mycocoleus violarisnak hívnák, vagy Ibolyás gombahordónak, de a fiókák „gombahordó szarvasbogarat” sikongatnának rájuk. Ha megriasztod őket lilás port pöfékelnek, úgy mondják. De hogy a ti embereitek hogyan nevezik őket, azt én nem tudom.
*A hosszú ujjak szelíden, már-már tisztelettel érnek a fa törzséhez, eltorlaszolva a bogár útját, így hagyja Merle, hogy az állat óvatosan felmásszon rá. A kezére emelve fordul a lány felé, biztatóan tartja elé amazt, másik tenyerét megemelve védi a bogarat az esetleges szellőtől, nehogy amaz leforduljon.*
-Vedd át, nem mérgező, nem is csíp, hacsak nem vagy akkora, mint ő. -*csak aztán jut eszébe a manó mérete, mire szelíden megingatja a fejét.*-Te nagyobb vagy és túlságosan eleven. Nem bánt ez téged.
*Ha a lány átvette a bogarat, kényelmesen vakargat a szakállába, elnézegeti magának a fiatalságot. Ha nem veszi át, hát visszateszi a bogarat a fára, oda, ahonnan leszedte, csak aztán szemléli az arcot, a hajat.*
-Aztán te honnét tudod, hogy hogy néz ki egy mutogatós bácsi? Tán magad is az vagy-e, koma? -*sandít gyanakodva a manó felé.*-De derék dolog amit csinálsz, védd is meg a leányt, mert amazt úgy illik. Ő megvéd téged, te pedig megvéded őt. Ez az erdő rendje, máshogyan nem is lehetne. Melyik húgomat? -*kérdez vissza elcsodálkozva a férfi.*
*A kérdés természetéből és a megnyúló képből csak még több kérdés születhet. Felmerülhet, a druida elfelejtette-e, hogy a húgának hitte pillanatokkal ezelőtt a fiatal nőt, ahogy azt is feltételezni lehet, a druidának több húga van, mint egy. A hangsúlyból és ábrázatból lehetetlen kivenni. Örökkévalóságnak tűnő pillanatig mered egyik a másikra, végül a férfi töri meg a zavart csendet, felnyögve koppint kézfejével homlokára.*
-Ja, A Marlát?! Magonc korában! Nem lehetett sokkal öregebb, mint te most, csak jóval fiatalabb. Olyan… úgy…így… -*hátrébb dől törzsből, kézfejét a levegőben billegteti, akár a mérleg, végül valamivel Krestvir orrnyerge alá bök tenyéréllel a levegőben.*-Ekkora lehetett, csak nagyobb! Elment, hogy világot tapasztaljon, hogy tanuljon, de nem tért sosem haza. Már tudom, hogy miért! Aztán az is lehet, hogy te nem is az én Marlám vagy, hanem a jánya. Vagy a jányának a jánya. Vagy…-*összébb húzza a szemeit, csücsörít is kissé, gyanakvó képpel méregeti az ismeretlent, végül egy „áááááhhh” nyögéssel öblöset legyint.*-A vére vagy! Máskülönben miért kujtorognál itt az erdőben ilyen róka képpel, erdei szerzetekkel a válladon? Semmi értelme sem lenne, igazam van-e? Aztán még a nevedet el sem mondtad, milyen szép névvel áldott meg a szülőanyád, leány? És neked, koma? -*szegezi már a kérdés másik felét a manónak.*
*Nem sokat tétovázik. Mint korábban említve volt, nem veti meg a szereket, ahogy a kábaságot sem, s úgy érzi, a józanság kezd belopózni a delíriummal átitatott fátylas világjába. Rövid keresgélés után előhúzza hosszú nyelű fapipáját, kényelmes kotorászásba kezd, hogy megtömhesse a pipát, de egyelőre még nem gyújtja meg.
Türelmesen várja a bemutatkozást, a választ.*
*A lánynak nem kell aggódnia azért, hogy a druida felé lép, vagy megtámadja, hát még a manónak. A férfit egészen leköti a bogár, csípőre vágva kezeit terpeszt be, derékból lentebb is hajol, hogy jobban lássa.*
-Hát… mifelénk a tudós emberek ezt Mycocoleus violarisnak hívnák, vagy Ibolyás gombahordónak, de a fiókák „gombahordó szarvasbogarat” sikongatnának rájuk. Ha megriasztod őket lilás port pöfékelnek, úgy mondják. De hogy a ti embereitek hogyan nevezik őket, azt én nem tudom.
*A hosszú ujjak szelíden, már-már tisztelettel érnek a fa törzséhez, eltorlaszolva a bogár útját, így hagyja Merle, hogy az állat óvatosan felmásszon rá. A kezére emelve fordul a lány felé, biztatóan tartja elé amazt, másik tenyerét megemelve védi a bogarat az esetleges szellőtől, nehogy amaz leforduljon.*
-Vedd át, nem mérgező, nem is csíp, hacsak nem vagy akkora, mint ő. -*csak aztán jut eszébe a manó mérete, mire szelíden megingatja a fejét.*-Te nagyobb vagy és túlságosan eleven. Nem bánt ez téged.
*Ha a lány átvette a bogarat, kényelmesen vakargat a szakállába, elnézegeti magának a fiatalságot. Ha nem veszi át, hát visszateszi a bogarat a fára, oda, ahonnan leszedte, csak aztán szemléli az arcot, a hajat.*
-Aztán te honnét tudod, hogy hogy néz ki egy mutogatós bácsi? Tán magad is az vagy-e, koma? -*sandít gyanakodva a manó felé.*-De derék dolog amit csinálsz, védd is meg a leányt, mert amazt úgy illik. Ő megvéd téged, te pedig megvéded őt. Ez az erdő rendje, máshogyan nem is lehetne. Melyik húgomat? -*kérdez vissza elcsodálkozva a férfi.*
*A kérdés természetéből és a megnyúló képből csak még több kérdés születhet. Felmerülhet, a druida elfelejtette-e, hogy a húgának hitte pillanatokkal ezelőtt a fiatal nőt, ahogy azt is feltételezni lehet, a druidának több húga van, mint egy. A hangsúlyból és ábrázatból lehetetlen kivenni. Örökkévalóságnak tűnő pillanatig mered egyik a másikra, végül a férfi töri meg a zavart csendet, felnyögve koppint kézfejével homlokára.*
-Ja, A Marlát?! Magonc korában! Nem lehetett sokkal öregebb, mint te most, csak jóval fiatalabb. Olyan… úgy…így… -*hátrébb dől törzsből, kézfejét a levegőben billegteti, akár a mérleg, végül valamivel Krestvir orrnyerge alá bök tenyéréllel a levegőben.*-Ekkora lehetett, csak nagyobb! Elment, hogy világot tapasztaljon, hogy tanuljon, de nem tért sosem haza. Már tudom, hogy miért! Aztán az is lehet, hogy te nem is az én Marlám vagy, hanem a jánya. Vagy a jányának a jánya. Vagy…-*összébb húzza a szemeit, csücsörít is kissé, gyanakvó képpel méregeti az ismeretlent, végül egy „áááááhhh” nyögéssel öblöset legyint.*-A vére vagy! Máskülönben miért kujtorognál itt az erdőben ilyen róka képpel, erdei szerzetekkel a válladon? Semmi értelme sem lenne, igazam van-e? Aztán még a nevedet el sem mondtad, milyen szép névvel áldott meg a szülőanyád, leány? És neked, koma? -*szegezi már a kérdés másik felét a manónak.*
*Nem sokat tétovázik. Mint korábban említve volt, nem veti meg a szereket, ahogy a kábaságot sem, s úgy érzi, a józanság kezd belopózni a delíriummal átitatott fátylas világjába. Rövid keresgélés után előhúzza hosszú nyelű fapipáját, kényelmes kotorászásba kezd, hogy megtömhesse a pipát, de egyelőre még nem gyújtja meg.
Türelmesen várja a bemutatkozást, a választ.*
4023. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-07-01 12:40:02
Üzenet elküldve: 2026-07-01 12:40:02
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1102
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1102
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*A taszítás sikeres és a férfi még nyugton is marad utána. Talán túlságosan - gyanúsan - is nyugton, de Krestvir ugyan nem nézi az ajándék ló fogát. Mit neki egy kis békés, mosolygós üldögélés?! Amíg az idegen nem próbálja megint ölelgetni, addig felőle fejen is állhat, azt sem fogja furcsállni...
Mélyeket lélegezve és kezeit rázogatva igyekszik visszaszerezni a lélekjelenlétét. Közben pedig Kilencedik lép elébe és veszi át a helyzet kezelését a különös idegennel.*
- Mit tudom én, koma? Ne ölelgessél kérdés nélkül fiatal lányokat! Főleg ne, ha úgy nézel ki, mint egy mutogatós bácsi! - *Bök a manó a szétnyílt köntösökre, meg... a "bamba" mosolyú ábrázatra, bár ezt már nehezebb tetten érni.
Mikor Krestvir összeszedi magát, hagyja őt is kibontakozni, de látható rajta, hogy nem szívesen engedi, hogy a lány szóba álljon ezzel az idegennel. Tiltakozón össze is fonja a karjait és figyel. Vagy inkább meredten bámul a férfira...
Krestvir türelmesen várja a választ, miközben még mindig hálás a távolságtartásért. Valahogy úgy nézi a férfi kényelmes testhelyzetét és az őt vizslató arcát, ahogy az előbb a bogarat is figyelte: mintha valami szokatlant és érdekeset látna.
Az idegen testén lévő rúnák, a hajdíszei, az öltözéke, a viselkedése... és az, hogy az állítólagos testvére... Nos, kétségtelenül felkeltik az érdeklődését.
Míg a másik őt veszi szemügyre, maga is igyekszik rajta találni valami ismerőst. És olyannyira törekszik erre, hogy tőle szokatlan módon még a férfi arcát is hosszabban és közvetlenül nézi. De egyelőre semmi... Egy emlékszikra sem villan fel.
Helyette az idegen kezd bele végre a válaszba, de olyan csavarosan kezdi, hogy Krestvir csak esetlenül simít az állára, mint akit már-már rábeszéltek a szakállnövesztésre.
Tanácsot kérőn villan tekintete a manóra, mint az az ilyen helyzetekben szokása. Nem tudja ugyanis, hogy gúnyt vagy tréfát űznek vele, esetleg valami más... Ám úgy tűnik, ezúttal Kilencedik sem lát tisztán a helyzetet illetően, mert csak a vállát vonogatja és a fejét csóválja.
Majd a férfi folytatja... és végül egy kérdéssel zárja.*
- Akár lehetek is. - *Közli Krestvir egyenesen és szárazon, most már nem Merlére, csak az irányába nézve.*
- De ezek szerint inkább csak emlékeztetlek a húgodra, nem vagy benne egészen biztos, hogy én ő vagyok. - *Teszi hozzá ezt is, látszólag hasonló egykedvűséggel.
Mikor a férfi mozgolódni kezd, óvatosan hátrál tőle még egy lépést. Az biztos, hogy termetre semmi hasonlóság nincs közöttük, ilyen hosszú lábakkal pedig könnyű átszelni a távolságot, inkább vigyáz hát az "óriással".
A következő kérdésre odapillant a férfi arcára, hogy követni tudja a tekintetét. És a korábbi furcsa bogarat látja annak fókuszában. Kicsit meglepi, hogy a lomha rovar már a törzsön halad fölfelé azóta.
Az érdeklődésben osztozva fél lépésnyi közeledést megenged magának az idegen és a bogár felé, hogy utóbbit jobban lássa.*
- Így is hívják: páncélos? Vagy csak most nevezted el így? Úgy értem... ismered ezt a rovart, láttál már ilyet korábban? - *Fejti ki kérdését, hogy érthető legyen.
Közben a bogár komótosan megindul az egyik alacsonyabban lévő ágon, ahol - ha tovább követik majd haladását és tetteit - azt láthatják, hogy az egyik rajta lévő egészen zsenge kis ághajtáshoz érve elkezdi azt lemetszeni a csáprágójával.*
- Mikor láttad utoljára a húgodat és miért váltatok el egymástól? - *Tér vissza a korábbi témához Krestvir, tekintetével részéről továbbra is a rovart figyelve.
Ám ha érdektelennek is tűnik, nem az. Korántsem. És még csak nem is leplezi az érzéseit, pusztán esetében nehéz azokat fölfedezni.
Jelenleg magában éppen azt kívánja, hogy a férfi ne mondja azt, hogy csecsemőkorában látta utoljára a húgát, mert akkor aligha fognak egyről a kettőre jutni.*
*A taszítás sikeres és a férfi még nyugton is marad utána. Talán túlságosan - gyanúsan - is nyugton, de Krestvir ugyan nem nézi az ajándék ló fogát. Mit neki egy kis békés, mosolygós üldögélés?! Amíg az idegen nem próbálja megint ölelgetni, addig felőle fejen is állhat, azt sem fogja furcsállni...
Mélyeket lélegezve és kezeit rázogatva igyekszik visszaszerezni a lélekjelenlétét. Közben pedig Kilencedik lép elébe és veszi át a helyzet kezelését a különös idegennel.*
- Mit tudom én, koma? Ne ölelgessél kérdés nélkül fiatal lányokat! Főleg ne, ha úgy nézel ki, mint egy mutogatós bácsi! - *Bök a manó a szétnyílt köntösökre, meg... a "bamba" mosolyú ábrázatra, bár ezt már nehezebb tetten érni.
Mikor Krestvir összeszedi magát, hagyja őt is kibontakozni, de látható rajta, hogy nem szívesen engedi, hogy a lány szóba álljon ezzel az idegennel. Tiltakozón össze is fonja a karjait és figyel. Vagy inkább meredten bámul a férfira...
Krestvir türelmesen várja a választ, miközben még mindig hálás a távolságtartásért. Valahogy úgy nézi a férfi kényelmes testhelyzetét és az őt vizslató arcát, ahogy az előbb a bogarat is figyelte: mintha valami szokatlant és érdekeset látna.
Az idegen testén lévő rúnák, a hajdíszei, az öltözéke, a viselkedése... és az, hogy az állítólagos testvére... Nos, kétségtelenül felkeltik az érdeklődését.
Míg a másik őt veszi szemügyre, maga is igyekszik rajta találni valami ismerőst. És olyannyira törekszik erre, hogy tőle szokatlan módon még a férfi arcát is hosszabban és közvetlenül nézi. De egyelőre semmi... Egy emlékszikra sem villan fel.
Helyette az idegen kezd bele végre a válaszba, de olyan csavarosan kezdi, hogy Krestvir csak esetlenül simít az állára, mint akit már-már rábeszéltek a szakállnövesztésre.
Tanácsot kérőn villan tekintete a manóra, mint az az ilyen helyzetekben szokása. Nem tudja ugyanis, hogy gúnyt vagy tréfát űznek vele, esetleg valami más... Ám úgy tűnik, ezúttal Kilencedik sem lát tisztán a helyzetet illetően, mert csak a vállát vonogatja és a fejét csóválja.
Majd a férfi folytatja... és végül egy kérdéssel zárja.*
- Akár lehetek is. - *Közli Krestvir egyenesen és szárazon, most már nem Merlére, csak az irányába nézve.*
- De ezek szerint inkább csak emlékeztetlek a húgodra, nem vagy benne egészen biztos, hogy én ő vagyok. - *Teszi hozzá ezt is, látszólag hasonló egykedvűséggel.
Mikor a férfi mozgolódni kezd, óvatosan hátrál tőle még egy lépést. Az biztos, hogy termetre semmi hasonlóság nincs közöttük, ilyen hosszú lábakkal pedig könnyű átszelni a távolságot, inkább vigyáz hát az "óriással".
A következő kérdésre odapillant a férfi arcára, hogy követni tudja a tekintetét. És a korábbi furcsa bogarat látja annak fókuszában. Kicsit meglepi, hogy a lomha rovar már a törzsön halad fölfelé azóta.
Az érdeklődésben osztozva fél lépésnyi közeledést megenged magának az idegen és a bogár felé, hogy utóbbit jobban lássa.*
- Így is hívják: páncélos? Vagy csak most nevezted el így? Úgy értem... ismered ezt a rovart, láttál már ilyet korábban? - *Fejti ki kérdését, hogy érthető legyen.
Közben a bogár komótosan megindul az egyik alacsonyabban lévő ágon, ahol - ha tovább követik majd haladását és tetteit - azt láthatják, hogy az egyik rajta lévő egészen zsenge kis ághajtáshoz érve elkezdi azt lemetszeni a csáprágójával.*
- Mikor láttad utoljára a húgodat és miért váltatok el egymástól? - *Tér vissza a korábbi témához Krestvir, tekintetével részéről továbbra is a rovart figyelve.
Ám ha érdektelennek is tűnik, nem az. Korántsem. És még csak nem is leplezi az érzéseit, pusztán esetében nehéz azokat fölfedezni.
Jelenleg magában éppen azt kívánja, hogy a férfi ne mondja azt, hogy csecsemőkorában látta utoljára a húgát, mert akkor aligha fognak egyről a kettőre jutni.*
4022. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-30 22:29:19
Üzenet elküldve: 2026-06-30 22:29:19
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 23
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 23
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Nem számít rá, hogy a lány ennyire fürge, bár…a druidához képest mi -vagy ki- nem az?
A taszítás váratlanul éri, de nem felkészületlenül, így fenékre huppan, dehát üröm az örömben, aki a földön van, annál lentebb már nem eshet, így hát lent is marad. Nem tűnik úgy, mint aki neheztel, sőt, inkább csak szélesedik a mosolya.
Kába az a mosoly, láthatóan túlságosan is nyájas, gondtalan ahhoz, hogy józané legyen. Legalább is így gondolhatják. Mert hát, meg kell vallani, a druida, mint ahogy már korábban is említve lett, valószínűleg belátható ideje egyetlen tiszta pillanattal sem rendelkezik, sőt… aki ismeri, megkockáztatná, utoljára teljesen józan valószínűleg hátulgombolós korában volt, de annyira még sincs begombázva, hogy ne tudja megkülönbözteti az eget a földtől, vagy a mérgezőt az ehetőtől.
A férfi ülve marad, lábait terpeszbe nyitja, térdeit enyhén felhúzza, azokra könyököl, úgy mered a manóra. A leginkább meglepő talán, hogy egyáltalán nem lepődik meg. Úgy tűnik, az erdőben feltűnő mitikus és/vagy varázslények egyáltalán nem ütik meg az ingerküszöbét, de a toleranciát sem. Hozzászokott a látványukhoz.*
-Noha koma, csihadj, így kell bánni a druszáddal, no? -*dörmög már-már meglepetten a reakción, hosszú, nedvektől zöldesnek ható mutatóujjával finoman koppint a levegőbe, a manó irányába.*- Hát mit akarnék? -*nyitott tenyérrel int az irányukba, egész tanácstalanul.*
*Megszívja az orrát, a szakállába vakargat, de felállni nem igazán szándékozik. Figyelmét eltereli a törzsön felfelé kúszó bogár, elnyíló ajkakkal dől előrébb, mintha az segítene abban, hogy jobban lássa. Amúgy sem zavarná a szusszanásnyi megbeszélést. Végül megköszörüli a torkát, úgy fordul vissza a neki szegezett kérdésre, hogy megválaszolja amazt.
Szemöldökét egészen összehúzza, háta mögött a porba tenyerel, úgy támasztja meg magát, hosszú lábait terpeszbe nyújtja. Enyhén csücsörít, fejét egész észrevehetően félredönti, kényelmesen méri végig. Nem siet a válasszal.
Végül mélyet hümment, megbiccenti a fejét.*
-Biztos vagyok benne, hogy te vagy az! Nézz magadra, aztán nézzél rám. Hát ikrek is lehetnénk, ha szakállad lenne. Bár…talán ne legyen. Vagy tudod mit? Legyen! Szabad világban élünk, ha úgy kívánod, legyen hát szakállad! Növessz, mellkasig érőt! Vagy…vagy nagyobbat! Vagy kisebbet. Vagy pontosan akkorát, amekkorát akarsz. -*tenyerét ismét a nő felé emeli, úgy int az irányába, mintha csak biztatná erre az abszurd cselekedetre.*-Miért is ne lehetnél az én húgom, hát a szemed egészen olyan, mint a jó, megboldogult anyánké volt. A róka képed, meg…mint nagyanyánk! Bár, ha ikrekre hasonlítunk, mégsem mondhatom már rád, hogy rókaképű vagy, igazam van-e. Bár a testvérek bármit mondhatnak. A fontosabb kérdés talán az, miért hiszed azt, hogy nem vagy a testvérem?
*Félhangosan gondolkodik, míg nehézkesen feltápászkodik, leporolja magát. Mélyen szívja be a levegőt, élesen fújja ki. Így, egyenesben jóval Krestvir felé emelkedik. Tekintetét azonban most ismét leköti a bogár, jobban is ,mint a manó, vagy sosevolt családtagja.*
-Tán páncélost szelídítettetek? Miattam ne fogjátok vissza magatokat, megnézem már én is! Na! -*fejével a törzsön megpihent bogár felé bök, de tekintetét nem veszi le róla.*
*Nem számít rá, hogy a lány ennyire fürge, bár…a druidához képest mi -vagy ki- nem az?
A taszítás váratlanul éri, de nem felkészületlenül, így fenékre huppan, dehát üröm az örömben, aki a földön van, annál lentebb már nem eshet, így hát lent is marad. Nem tűnik úgy, mint aki neheztel, sőt, inkább csak szélesedik a mosolya.
Kába az a mosoly, láthatóan túlságosan is nyájas, gondtalan ahhoz, hogy józané legyen. Legalább is így gondolhatják. Mert hát, meg kell vallani, a druida, mint ahogy már korábban is említve lett, valószínűleg belátható ideje egyetlen tiszta pillanattal sem rendelkezik, sőt… aki ismeri, megkockáztatná, utoljára teljesen józan valószínűleg hátulgombolós korában volt, de annyira még sincs begombázva, hogy ne tudja megkülönbözteti az eget a földtől, vagy a mérgezőt az ehetőtől.
A férfi ülve marad, lábait terpeszbe nyitja, térdeit enyhén felhúzza, azokra könyököl, úgy mered a manóra. A leginkább meglepő talán, hogy egyáltalán nem lepődik meg. Úgy tűnik, az erdőben feltűnő mitikus és/vagy varázslények egyáltalán nem ütik meg az ingerküszöbét, de a toleranciát sem. Hozzászokott a látványukhoz.*
-Noha koma, csihadj, így kell bánni a druszáddal, no? -*dörmög már-már meglepetten a reakción, hosszú, nedvektől zöldesnek ható mutatóujjával finoman koppint a levegőbe, a manó irányába.*- Hát mit akarnék? -*nyitott tenyérrel int az irányukba, egész tanácstalanul.*
*Megszívja az orrát, a szakállába vakargat, de felállni nem igazán szándékozik. Figyelmét eltereli a törzsön felfelé kúszó bogár, elnyíló ajkakkal dől előrébb, mintha az segítene abban, hogy jobban lássa. Amúgy sem zavarná a szusszanásnyi megbeszélést. Végül megköszörüli a torkát, úgy fordul vissza a neki szegezett kérdésre, hogy megválaszolja amazt.
Szemöldökét egészen összehúzza, háta mögött a porba tenyerel, úgy támasztja meg magát, hosszú lábait terpeszbe nyújtja. Enyhén csücsörít, fejét egész észrevehetően félredönti, kényelmesen méri végig. Nem siet a válasszal.
Végül mélyet hümment, megbiccenti a fejét.*
-Biztos vagyok benne, hogy te vagy az! Nézz magadra, aztán nézzél rám. Hát ikrek is lehetnénk, ha szakállad lenne. Bár…talán ne legyen. Vagy tudod mit? Legyen! Szabad világban élünk, ha úgy kívánod, legyen hát szakállad! Növessz, mellkasig érőt! Vagy…vagy nagyobbat! Vagy kisebbet. Vagy pontosan akkorát, amekkorát akarsz. -*tenyerét ismét a nő felé emeli, úgy int az irányába, mintha csak biztatná erre az abszurd cselekedetre.*-Miért is ne lehetnél az én húgom, hát a szemed egészen olyan, mint a jó, megboldogult anyánké volt. A róka képed, meg…mint nagyanyánk! Bár, ha ikrekre hasonlítunk, mégsem mondhatom már rád, hogy rókaképű vagy, igazam van-e. Bár a testvérek bármit mondhatnak. A fontosabb kérdés talán az, miért hiszed azt, hogy nem vagy a testvérem?
*Félhangosan gondolkodik, míg nehézkesen feltápászkodik, leporolja magát. Mélyen szívja be a levegőt, élesen fújja ki. Így, egyenesben jóval Krestvir felé emelkedik. Tekintetét azonban most ismét leköti a bogár, jobban is ,mint a manó, vagy sosevolt családtagja.*
-Tán páncélost szelídítettetek? Miattam ne fogjátok vissza magatokat, megnézem már én is! Na! -*fejével a törzsön megpihent bogár felé bök, de tekintetét nem veszi le róla.*
4021. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-29 21:19:48
Üzenet elküldve: 2026-06-29 21:19:48
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1102
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1102
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Fogalma sincs róla, hogy míg ő a furcsa bogarat lesi, addig valaki más őt vizslatja hasonló érdeklődéssel.*
- Küzdj meg velem, manóevő bestia! - *Ugrik le a manó a válláról, majd egy gallyat ragadva áll be rettenthetetlen lovagként a rovar elé. Aki a csáprágói közé küzdelemre tartott botot egy koccanást követően nemes egyszerűséggel kikerüli.*
- Úgy! Hát menekülsz! Jobban is teszed! - *Összegzi Kilencedik és hagyja "futni" a különös élőlényt.
Annál is inkább, mert hogy az események ezt követően eléggé felgyorsulnak.
Krestvir, aki egészen elmerült mind a bogár megfigyelésében, mind a manó játékos előadásában, valahogy meg is feledkezik róla, hogy a tágabb környezetükre is figyelmes legyen.
De még ha számítana is támadásra, bizonyosan nem ilyen jellegűre, mint amilyen végül éri...
Épp csak az utolsó pillanatban fordul kissé hátra a neszre, de mielőtt mozdulhatna, a hozzá képest hatalmas test már karolja is át.
Krestvir megmerevedik, és valószínűleg halálra is rémülne, ha az idegen nem kísérné szavakkal is a közeledését.
Igaz, így is ledöbben és teljes zavarban van, na meg szabadulni kíván. Nem viseli túl jól az érintéseket, főleg nem idegenektől, és főleg nem az ilyen tolakodóakat.
Úgyhogy, ha már mindketten guggolnak - vagy legalábbis a talaj közelében vannak az öleléshez -, és rövid helyzetfelmérése alapján így lehetősége van felérni a férfi fejét: már készül őt orron fejelni, hogy aztán két kézzel ragadja meg az egyik karját csuklónál és könyéknél fogva, hogy azt nyomva és tekerve lehetőség szerint szabaduljon... De az idegen szerencséjére ő előbb bontakozik ki az ölelésből, mint hogy Krestvir cselekedne.
A lány pedig, a lehetőséget kihasználva azonnal mozdul is, és ha más nem, legalább oldalt kifordulva taszít egyet a férfin, majd igyekezne minél gyorsabban fölállni és vele szembe fordulni, egyúttal hátrálni.*
- Ezt... ne! - *Mondja a lány, kissé dadogósan, és kivételesen még az ő rókaképéről is le lehet olvasni a valós érzelmet (bár a férfi tekintetét kerüli): zaklatottság. Még karjaival is idegesen ficereg, mintha valami undorító ért volna hozzá, amit le szeretne rázni.*
- Bizony, hogy ne! Hátrébb az agarakkal, ha nem akarsz tűpárna lenni! - *Csatlakozik be a manó is, csipogóan vékony hangján, és beáll a lány elé, elég határozottan nézve Merle szemeibe, ugrásra készen.*
- Mit akarsz tőle? Ha nem tűnt volna fel, az emberöltőtől még messze van korban, úgyhogy találj ki valami jobbat, bátyus! - *Mutat rá a logikai bökkenőre is az apró lény, hogy kifejezze, mennyire gyanúsnak találja a másikat.*
- Kili... ezt szokták csak úgy is mondani. Mondjuk, hogy "egy életbe telt, mire odaértünk"! Szófordulat. - *Jegyzi meg Krestvir, tárgyilagosan, és most már néha-néha odapillant a férfi arcára is, bár ha Maerle hirtelen mozdul, akkor ő meg hátrál.
A manó meglepetten fordul hordozója felé.*
- Hát tanulsz... tényleg tanulsz! - *Mondja döbbent büszkeséggel.*
- De attól még gyanús a fickó! - *Teszi hozzá és fordul vissza rögvest az idegenhez, szúrós pillantásokban részesítve. Csak kicsit nehéz őt komolyan venni a hatalmas szemeivel és az aranyos ábrázatával. Az egyetlen, ami segít a fenyegető külső fenntartásában, azok az övén sorakozó dobótőrök.*
- Tényleg úgy gondolod, hogy a húgod vagyok? Miért? - *Kérdi Krestvir halkan, mire a manó bosszúsan sóhajt, majd megcsóválja a fejét, de egyelőre hagyja az esetleges beszélgetést kibontakozni.*
*Fogalma sincs róla, hogy míg ő a furcsa bogarat lesi, addig valaki más őt vizslatja hasonló érdeklődéssel.*
- Küzdj meg velem, manóevő bestia! - *Ugrik le a manó a válláról, majd egy gallyat ragadva áll be rettenthetetlen lovagként a rovar elé. Aki a csáprágói közé küzdelemre tartott botot egy koccanást követően nemes egyszerűséggel kikerüli.*
- Úgy! Hát menekülsz! Jobban is teszed! - *Összegzi Kilencedik és hagyja "futni" a különös élőlényt.
Annál is inkább, mert hogy az események ezt követően eléggé felgyorsulnak.
Krestvir, aki egészen elmerült mind a bogár megfigyelésében, mind a manó játékos előadásában, valahogy meg is feledkezik róla, hogy a tágabb környezetükre is figyelmes legyen.
De még ha számítana is támadásra, bizonyosan nem ilyen jellegűre, mint amilyen végül éri...
Épp csak az utolsó pillanatban fordul kissé hátra a neszre, de mielőtt mozdulhatna, a hozzá képest hatalmas test már karolja is át.
Krestvir megmerevedik, és valószínűleg halálra is rémülne, ha az idegen nem kísérné szavakkal is a közeledését.
Igaz, így is ledöbben és teljes zavarban van, na meg szabadulni kíván. Nem viseli túl jól az érintéseket, főleg nem idegenektől, és főleg nem az ilyen tolakodóakat.
Úgyhogy, ha már mindketten guggolnak - vagy legalábbis a talaj közelében vannak az öleléshez -, és rövid helyzetfelmérése alapján így lehetősége van felérni a férfi fejét: már készül őt orron fejelni, hogy aztán két kézzel ragadja meg az egyik karját csuklónál és könyéknél fogva, hogy azt nyomva és tekerve lehetőség szerint szabaduljon... De az idegen szerencséjére ő előbb bontakozik ki az ölelésből, mint hogy Krestvir cselekedne.
A lány pedig, a lehetőséget kihasználva azonnal mozdul is, és ha más nem, legalább oldalt kifordulva taszít egyet a férfin, majd igyekezne minél gyorsabban fölállni és vele szembe fordulni, egyúttal hátrálni.*
- Ezt... ne! - *Mondja a lány, kissé dadogósan, és kivételesen még az ő rókaképéről is le lehet olvasni a valós érzelmet (bár a férfi tekintetét kerüli): zaklatottság. Még karjaival is idegesen ficereg, mintha valami undorító ért volna hozzá, amit le szeretne rázni.*
- Bizony, hogy ne! Hátrébb az agarakkal, ha nem akarsz tűpárna lenni! - *Csatlakozik be a manó is, csipogóan vékony hangján, és beáll a lány elé, elég határozottan nézve Merle szemeibe, ugrásra készen.*
- Mit akarsz tőle? Ha nem tűnt volna fel, az emberöltőtől még messze van korban, úgyhogy találj ki valami jobbat, bátyus! - *Mutat rá a logikai bökkenőre is az apró lény, hogy kifejezze, mennyire gyanúsnak találja a másikat.*
- Kili... ezt szokták csak úgy is mondani. Mondjuk, hogy "egy életbe telt, mire odaértünk"! Szófordulat. - *Jegyzi meg Krestvir, tárgyilagosan, és most már néha-néha odapillant a férfi arcára is, bár ha Maerle hirtelen mozdul, akkor ő meg hátrál.
A manó meglepetten fordul hordozója felé.*
- Hát tanulsz... tényleg tanulsz! - *Mondja döbbent büszkeséggel.*
- De attól még gyanús a fickó! - *Teszi hozzá és fordul vissza rögvest az idegenhez, szúrós pillantásokban részesítve. Csak kicsit nehéz őt komolyan venni a hatalmas szemeivel és az aranyos ábrázatával. Az egyetlen, ami segít a fenyegető külső fenntartásában, azok az övén sorakozó dobótőrök.*
- Tényleg úgy gondolod, hogy a húgod vagyok? Miért? - *Kérdi Krestvir halkan, mire a manó bosszúsan sóhajt, majd megcsóválja a fejét, de egyelőre hagyja az esetleges beszélgetést kibontakozni.*
2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4072-4091