Külső területek - Kikötői erdőség
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Szántóföldek (új) Dokkok és kikötő (új) | Kikötői erdőség | Tharg birtokok (új) Krenkataur barlangrendszer (új) |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 78 (1541. - 1560. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1560. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-28 23:06:50
Üzenet elküldve: 2026-06-28 23:06:50
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
* A különös mesterség említésére biccent, ám az ujjak nem nyugszanak, jó ideig babrálnak még az alkarvédővel, sikeresen meglazítva azt. Nem húzza el a kezét a másikéből, mindössze alig érezhetően megmozgatja.
Amsel csuklója vékony, csontos, Norennar érezheti az inakat, az apró izmokat, ahogy megfeszülnek a fogásban. Nem feltételezhető lehengerlő, fizikai erő vagy tényleges ellenállás. Legalább is a tapintás alapján nem. A nő ránézésre sem az erő bajnoka, a teste nyúlánk, csontos, s bár gömbölyödik ott, ahol kell, a domborulatok mégis egészen szerények, már-már visszafogottak.*
-Nem kell érte irigyelned, Norennar, hisz mindketten ugyan azt az istent szolgáljuk, csak a spektrum két oldalán. Vér tapad a kezünkhöz…mások vére.
*A kezét a másikéban hagyja, a szabaddal a férfi térde felé, a combjára tenyerel, így feszítve, szegezve le amazt a földre, hacsak el nem húzódik, le nem sodorja magáról azt. A kéz nyomása óloméhoz hasonló érzetet kelt, amennyiben a füst eléggé kikezdte a sötételf érzékeit. Amsel megemelkedik, súlyának nagy részét a térd felett, combon pihenő (vagy ha nem, hát keze mellette, a földön talál támaszt) tenyérre fekteti, egészen közel hajol, a másik arcába. A tekintete találkozik az övével, hosszú pillanatra tartja meg, hogy aztán szinte átnyúlva felette, félig a térdére feküdve kaparintsa meg a saját, félretett pipáját.
Az ajkai közé emeli, újabb szívást enged meg magának, ám a füstöt most nem tartja bent, azt lassan, lomhán fújja maguk közé. A kékes derengés sűrűn, nehezen áll meg körülöttük, finom függönnyel szakítva el őket a külvilágtól. A távolságot nem növeli, mi több, ugyan olyan közel marad, mint az imént, szabad kezével most az elf arca felé próbál nyúlni, hogy a csontos ujjak ismét végigsimíthassanak a rendezett szakállon, míg hüvelykjének kikeményített, hosszú körmével az alsó ajak húsán rajzolna horizontális vonalat.*
-Én életet adok, te pedig életet veszel el. Tökéletesen kiegészítjük egymást. A vérben találkozunk.
*A kígyó tekintet egyre csak szorítja a másikét, nem pislog, nem engedi el. Mintha bűvölni próbálná, bájolni, hipnotizálni. Talán így is van, talán pontosan azt teszi. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig nem mozdul, azután is csak lomhán. Lassan csusszan a másik felé, igyekezve annak az ölébe ülni, a hosszú, márványos karok megadóan bukkannak könyékig elő a bő harangujjú köntösből, ahogy gazdájuk megemeli azt, hogy kezeit az ismeretlen nyaka köré igyekezzen fonni, laza ölelésbe próbálva vonni.
A hüllőhöz hasonlóan maga is lomhán, finoman cserkészi be az áldozatot, köré fonódik, átöleli, majd összeroppantja. Legalább is hasonlóan élheti meg az, aki ezt látja, vagy átgondolja. Ám esetükben, általában ezt az áldozatok cseppet sem bánják, sőt, a legtöbbje még élvezi is, hiszen valamilyen különös módon érdekli, vonzza, sőt izgatja őket a halál – vagy annak közeli ígéretének- gondolata.
Hacsak nem lökik el, nem akadályozzák meg, immáron egészen közel, a másik ölében ül, térdeit szilárdan a földön tartja, fél kezével még mindig karolja, a másikkal röviden a pipára fog.*
-Nem játszom veled Szarvasbogár, nem mernék. Hogyan is tehetném?
*Hátrébb dől, nem annyira, hogy eltávolodjon, csak annyira, hogy jobb rálátást adhasson. A pipa nyelével lazítja meg a melltájékon lapolt köntöst, így engedve a sokat sejtető redőknek némi betekintést nyújtani. Domborulatok és rúnák. Újabb, fekete jelek, melyek a szegycsonton futnak végig, feltehetően a has irányába. A fehér karokat szintén rúnák tarkítják, egészen könyékig, legalább is a köntös addig engedi láttatni, ám valószínűleg jelen pillanatban Norennar figyelmét cseppet sem a törzsi motívumok kötik le. Amsel ismét mélyet szív a pipába, egészen közel hajol, ajkával szinte a férfi ajkát érinti, súrolja, de nem mozdul. Egyelőre nem engedi ki a füstöt, vár.
Mintha csak engedélyt kívánna kérni, kapni egy csókra.
Talán úgy is van, tekintve, a szemei egészen lesütve, szinte felkínálja magát, megadva az elfnek a döntést. Vagy… annak illúzióját. *
* A különös mesterség említésére biccent, ám az ujjak nem nyugszanak, jó ideig babrálnak még az alkarvédővel, sikeresen meglazítva azt. Nem húzza el a kezét a másikéből, mindössze alig érezhetően megmozgatja.
Amsel csuklója vékony, csontos, Norennar érezheti az inakat, az apró izmokat, ahogy megfeszülnek a fogásban. Nem feltételezhető lehengerlő, fizikai erő vagy tényleges ellenállás. Legalább is a tapintás alapján nem. A nő ránézésre sem az erő bajnoka, a teste nyúlánk, csontos, s bár gömbölyödik ott, ahol kell, a domborulatok mégis egészen szerények, már-már visszafogottak.*
-Nem kell érte irigyelned, Norennar, hisz mindketten ugyan azt az istent szolgáljuk, csak a spektrum két oldalán. Vér tapad a kezünkhöz…mások vére.
*A kezét a másikéban hagyja, a szabaddal a férfi térde felé, a combjára tenyerel, így feszítve, szegezve le amazt a földre, hacsak el nem húzódik, le nem sodorja magáról azt. A kéz nyomása óloméhoz hasonló érzetet kelt, amennyiben a füst eléggé kikezdte a sötételf érzékeit. Amsel megemelkedik, súlyának nagy részét a térd felett, combon pihenő (vagy ha nem, hát keze mellette, a földön talál támaszt) tenyérre fekteti, egészen közel hajol, a másik arcába. A tekintete találkozik az övével, hosszú pillanatra tartja meg, hogy aztán szinte átnyúlva felette, félig a térdére feküdve kaparintsa meg a saját, félretett pipáját.
Az ajkai közé emeli, újabb szívást enged meg magának, ám a füstöt most nem tartja bent, azt lassan, lomhán fújja maguk közé. A kékes derengés sűrűn, nehezen áll meg körülöttük, finom függönnyel szakítva el őket a külvilágtól. A távolságot nem növeli, mi több, ugyan olyan közel marad, mint az imént, szabad kezével most az elf arca felé próbál nyúlni, hogy a csontos ujjak ismét végigsimíthassanak a rendezett szakállon, míg hüvelykjének kikeményített, hosszú körmével az alsó ajak húsán rajzolna horizontális vonalat.*
-Én életet adok, te pedig életet veszel el. Tökéletesen kiegészítjük egymást. A vérben találkozunk.
*A kígyó tekintet egyre csak szorítja a másikét, nem pislog, nem engedi el. Mintha bűvölni próbálná, bájolni, hipnotizálni. Talán így is van, talán pontosan azt teszi. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig nem mozdul, azután is csak lomhán. Lassan csusszan a másik felé, igyekezve annak az ölébe ülni, a hosszú, márványos karok megadóan bukkannak könyékig elő a bő harangujjú köntösből, ahogy gazdájuk megemeli azt, hogy kezeit az ismeretlen nyaka köré igyekezzen fonni, laza ölelésbe próbálva vonni.
A hüllőhöz hasonlóan maga is lomhán, finoman cserkészi be az áldozatot, köré fonódik, átöleli, majd összeroppantja. Legalább is hasonlóan élheti meg az, aki ezt látja, vagy átgondolja. Ám esetükben, általában ezt az áldozatok cseppet sem bánják, sőt, a legtöbbje még élvezi is, hiszen valamilyen különös módon érdekli, vonzza, sőt izgatja őket a halál – vagy annak közeli ígéretének- gondolata.
Hacsak nem lökik el, nem akadályozzák meg, immáron egészen közel, a másik ölében ül, térdeit szilárdan a földön tartja, fél kezével még mindig karolja, a másikkal röviden a pipára fog.*
-Nem játszom veled Szarvasbogár, nem mernék. Hogyan is tehetném?
*Hátrébb dől, nem annyira, hogy eltávolodjon, csak annyira, hogy jobb rálátást adhasson. A pipa nyelével lazítja meg a melltájékon lapolt köntöst, így engedve a sokat sejtető redőknek némi betekintést nyújtani. Domborulatok és rúnák. Újabb, fekete jelek, melyek a szegycsonton futnak végig, feltehetően a has irányába. A fehér karokat szintén rúnák tarkítják, egészen könyékig, legalább is a köntös addig engedi láttatni, ám valószínűleg jelen pillanatban Norennar figyelmét cseppet sem a törzsi motívumok kötik le. Amsel ismét mélyet szív a pipába, egészen közel hajol, ajkával szinte a férfi ajkát érinti, súrolja, de nem mozdul. Egyelőre nem engedi ki a füstöt, vár.
Mintha csak engedélyt kívánna kérni, kapni egy csókra.
Talán úgy is van, tekintve, a szemei egészen lesütve, szinte felkínálja magát, megadva az elfnek a döntést. Vagy… annak illúzióját. *
1559. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-28 19:49:39
Üzenet elküldve: 2026-06-28 19:49:39
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 17
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 17
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
* Napjai többségét delíriumban tölti. Vagy még nincs magánál, vagy már nincs magánál és az igazság az, a druidának ez pontosan tökéletesen meg is felel. A jelenlegi állapotnak, a gyásznak, a félelemnek, a mély, zsigeri rettegésnek, melyet a tény okoz: évtizedek óta először nem érzi istene jelenlétét.
Örülnie kéne, hiszen több mint harminc éven át csak bujkált az agancsos borzalom elől, s az utolsó húszban is csak jámbor ájtatossággal szolgálta, ám mégsem örül, hisz fogalma sincs, mit jelent ez számára.
Nem is karja megtudni.
Siratja az istenét, siratja az elveszített gyermekeit, siratja az elmúlt szerelmet is. Mindet pipadohányba, mámorba, testi és lelki örömökbe temeti.
Ám a pipadohányhoz is kell a pipába való, így esik meg, hogy a druida, ritka pillanatainak egyikeként viszonylag tisztán – ám ettől függetlenül sem egészen józanul- bandukol az erdőben. Oldalán ezüstös sarló lóg, rétegezett köntösei nagy része csálén áll, mellkasán egészen nyitottan, így láttatni engedi a napbarnított bőr mellett a diszkrét prémet, illetve az az alatt lapuló, kék festékkel vert rúnarengeteget is, mely átszeli a férfi teljes mellkasát, s feltehetően karjait, combjait is, ám azoknak nagyrészét jótékony takarásban tartja a rájuk omló anyagtömeg. Hunyorogva torpan meg, ahogy meglátja a fánál guggoló apró alakot.
Mélyet szusszant, mellkasára vakargat, kissé még meg is dől, hogy összevonva szemöldökét, enyhén elnyíló ajkakkal igyekezzen felmérni, valós lehet-e a személy, vagy csak az elméje játszik vele.*
-Itt nyíljon meg alattam a föld, ha ez nem az én szép húgom, a Marla!
*Suttog maga elé hitetlenkedve. A druida kétkedő képe egycsapásra felvidul, így sebes léptekkel indul meg az ismeretlen irányába. Cipőt ő maga sem visel, így léptei viszonylag nesztelenek, s egész sebesek is. Pár szívdobbanással később már az ismeretlen mögött áll, az apró alakot öblös ölelésben igyekszik részesíteni.*
-Marlám, én gyönyörűséges húgom! Hát mégiscsak egy útra terelt minket a sors?! Egy emberöltője vártam rád, úgy örülök! Mutasd magad, had lássalak!
*Hacsak az idegen nem volt elég szemfüles, hogy kikerülje az ölelést, vagy hárítsa azt, a druida most igyekszik megperdíteni a leányt, hogy amannak arcát is láthassa. Amennyiben az ölelést nem hárították, most maga engedi el Krestvirt, egy lépést hátrébb is hőkölve. Az arca kissé megnyúlik, bizonytalanul vakargat a szépen nyírt szakállba. A fejét hátrébb rántó mozdulatot az alálógó csontocskák, gyöngyök és kristályok zizegő koccanásokkal honorálják.*
- Caerun segítsen meg leány, fáradt egy tekinteted lett! Hány életet éltél, mióta nem láttalak?
* Napjai többségét delíriumban tölti. Vagy még nincs magánál, vagy már nincs magánál és az igazság az, a druidának ez pontosan tökéletesen meg is felel. A jelenlegi állapotnak, a gyásznak, a félelemnek, a mély, zsigeri rettegésnek, melyet a tény okoz: évtizedek óta először nem érzi istene jelenlétét.
Örülnie kéne, hiszen több mint harminc éven át csak bujkált az agancsos borzalom elől, s az utolsó húszban is csak jámbor ájtatossággal szolgálta, ám mégsem örül, hisz fogalma sincs, mit jelent ez számára.
Nem is karja megtudni.
Siratja az istenét, siratja az elveszített gyermekeit, siratja az elmúlt szerelmet is. Mindet pipadohányba, mámorba, testi és lelki örömökbe temeti.
Ám a pipadohányhoz is kell a pipába való, így esik meg, hogy a druida, ritka pillanatainak egyikeként viszonylag tisztán – ám ettől függetlenül sem egészen józanul- bandukol az erdőben. Oldalán ezüstös sarló lóg, rétegezett köntösei nagy része csálén áll, mellkasán egészen nyitottan, így láttatni engedi a napbarnított bőr mellett a diszkrét prémet, illetve az az alatt lapuló, kék festékkel vert rúnarengeteget is, mely átszeli a férfi teljes mellkasát, s feltehetően karjait, combjait is, ám azoknak nagyrészét jótékony takarásban tartja a rájuk omló anyagtömeg. Hunyorogva torpan meg, ahogy meglátja a fánál guggoló apró alakot.
Mélyet szusszant, mellkasára vakargat, kissé még meg is dől, hogy összevonva szemöldökét, enyhén elnyíló ajkakkal igyekezzen felmérni, valós lehet-e a személy, vagy csak az elméje játszik vele.*
-Itt nyíljon meg alattam a föld, ha ez nem az én szép húgom, a Marla!
*Suttog maga elé hitetlenkedve. A druida kétkedő képe egycsapásra felvidul, így sebes léptekkel indul meg az ismeretlen irányába. Cipőt ő maga sem visel, így léptei viszonylag nesztelenek, s egész sebesek is. Pár szívdobbanással később már az ismeretlen mögött áll, az apró alakot öblös ölelésben igyekszik részesíteni.*
-Marlám, én gyönyörűséges húgom! Hát mégiscsak egy útra terelt minket a sors?! Egy emberöltője vártam rád, úgy örülök! Mutasd magad, had lássalak!
*Hacsak az idegen nem volt elég szemfüles, hogy kikerülje az ölelést, vagy hárítsa azt, a druida most igyekszik megperdíteni a leányt, hogy amannak arcát is láthassa. Amennyiben az ölelést nem hárították, most maga engedi el Krestvirt, egy lépést hátrébb is hőkölve. Az arca kissé megnyúlik, bizonytalanul vakargat a szépen nyírt szakállba. A fejét hátrébb rántó mozdulatot az alálógó csontocskák, gyöngyök és kristályok zizegő koccanásokkal honorálják.*
- Caerun segítsen meg leány, fáradt egy tekinteted lett! Hány életet éltél, mióta nem láttalak?
1558. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-23 16:40:48
Üzenet elküldve: 2026-06-23 16:40:48
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Norennar egy ideig csak hallgatja a magyarázatot. A pipát forgatja ujjai között, miközben tekintete hol a tűzre, hol a nőre téved. Nem ilyesmire számított. Ha valaki néhány órával korábban azt mondja neki, hogy egy erdő közepén egy különös szemű nővel fog ülni a tábortűz mellett, miközben az arról mesél, hogyan vág gyermekeket az anyjuk hasából, valószínűleg ostobának nézi, s jó eséllyel nevezi is az illetőt. Most azonban csak hallgat.
Amikor végül visszakapja a saját pipáját, kifinomult mozdulattal veszi azt ismét ujjai közé, miközben a nőét egy hozzá közel eső kőre helyezi. Az elégedettségnek nincs látható jele az arcán, de a mozdulat önmagáért beszél. Egy pillanatra még a tekintete is megpihen a sötétre kopott fán, mielőtt ismét a nőre emelné azt.*
- Különös mesterség. *Jegyzi meg végül.* - Nem irigyellek érte.
*Hogy a bábáknak szánt dohány valóban működik-e, azt nem tudja eldönteni. Azt viszont egyre inkább érzi, hogy valami hat rá. A gondolatai nem tűnnek ködösnek, mégis nehezebben kapaszkodnak egymásba. Néha azon kapja magát, hogy egy-egy mondat végét már csak fél figyelemmel hallgatja. A tűz pattogása indokolatlanul érdekesnek tűnik. Amselyë hangja is.
Amikor a nő a kulacsért nyúl, majd az első korty helyett vissza is nyújtja azt a férfi felé, Norennar szemöldöke lassan a magasba kúszik. Néhány pillanatig csak nézi a másikat. Aztán a kulacsot. Aztán ismét a másikat. A felismerés egyszerre fárasztja és szórakoztatja. Végül egy hosszú, fáradt sóhaj hagyja el az ajkait. Szemeit forgatva visszaveszi a kulacsot, majd minden további szó nélkül két nagy korttyal enyhíti az egyre szárazabbnak érződő torkát. A víz kellemesen hűvös. Talán túlságosan is. Egy röpke pillanatra még az is megfordul a fejében, hogy vajon mindig ilyen jól esett-e az ivás, vagy ezt is a kékes füst számlájára írhatja. Végül kulacsát ismét a nő felé nyújtja.*
- Tessék. Most már bizonyára megfelel az ízlésednek.
*Jegyzi meg szárazon. Bár hangjában ott bujkál némi él, a mozdulatból már hiányzik az este elejére jellemző bizalmatlanság. Valahol ezt ő maga is érzi. Talán éppen ezért húzódik apró ránc a homlokára, miközben visszadől a helyére. Valami nincs rendben.*
- A székelés istene… *Ismétli el Norennar és már-már gyanúsan derűsnek nevezhető félmosoly bukkan fel az arcán.* - Én sem merem elképzelni.
*Fűzi hozzá a témához, majd pipáját ismét az ajkaihoz emelné, azonban a mozdulat félúton elakad. A mélységi szemei előbb összeszűkülnek majd tágra nyílnak. Szabad kezével ismét megdörgöli szürkéit, hátha segít ezen áldatlan állapoton, ám nem úgy tűnik, hogy sikert aratott volna.
Az alkarvédőjét érintő ujjakra csak akkor figyel fel igazán, amikor azok már a szíjakkal bíbelődnek. Először csak lenéz rájuk. Néhány másodpercig szinte értetlenül nézi a jelenetet, mintha időbe telne felfognia, mi is történik pontosan. Aztán végül ráfog a nő csuklójára, hacsak az ki nem csusszan idő előtt ujjai közül.*
- Miféle játékot űzöl?
*Nincs él a hangjában. Nincs harag. Nincs ingerültség sem. Olyan nyugalom ül a szavain, amely talán még számára is megmagyarázhatatlan.*
*Norennar egy ideig csak hallgatja a magyarázatot. A pipát forgatja ujjai között, miközben tekintete hol a tűzre, hol a nőre téved. Nem ilyesmire számított. Ha valaki néhány órával korábban azt mondja neki, hogy egy erdő közepén egy különös szemű nővel fog ülni a tábortűz mellett, miközben az arról mesél, hogyan vág gyermekeket az anyjuk hasából, valószínűleg ostobának nézi, s jó eséllyel nevezi is az illetőt. Most azonban csak hallgat.
Amikor végül visszakapja a saját pipáját, kifinomult mozdulattal veszi azt ismét ujjai közé, miközben a nőét egy hozzá közel eső kőre helyezi. Az elégedettségnek nincs látható jele az arcán, de a mozdulat önmagáért beszél. Egy pillanatra még a tekintete is megpihen a sötétre kopott fán, mielőtt ismét a nőre emelné azt.*
- Különös mesterség. *Jegyzi meg végül.* - Nem irigyellek érte.
*Hogy a bábáknak szánt dohány valóban működik-e, azt nem tudja eldönteni. Azt viszont egyre inkább érzi, hogy valami hat rá. A gondolatai nem tűnnek ködösnek, mégis nehezebben kapaszkodnak egymásba. Néha azon kapja magát, hogy egy-egy mondat végét már csak fél figyelemmel hallgatja. A tűz pattogása indokolatlanul érdekesnek tűnik. Amselyë hangja is.
Amikor a nő a kulacsért nyúl, majd az első korty helyett vissza is nyújtja azt a férfi felé, Norennar szemöldöke lassan a magasba kúszik. Néhány pillanatig csak nézi a másikat. Aztán a kulacsot. Aztán ismét a másikat. A felismerés egyszerre fárasztja és szórakoztatja. Végül egy hosszú, fáradt sóhaj hagyja el az ajkait. Szemeit forgatva visszaveszi a kulacsot, majd minden további szó nélkül két nagy korttyal enyhíti az egyre szárazabbnak érződő torkát. A víz kellemesen hűvös. Talán túlságosan is. Egy röpke pillanatra még az is megfordul a fejében, hogy vajon mindig ilyen jól esett-e az ivás, vagy ezt is a kékes füst számlájára írhatja. Végül kulacsát ismét a nő felé nyújtja.*
- Tessék. Most már bizonyára megfelel az ízlésednek.
*Jegyzi meg szárazon. Bár hangjában ott bujkál némi él, a mozdulatból már hiányzik az este elejére jellemző bizalmatlanság. Valahol ezt ő maga is érzi. Talán éppen ezért húzódik apró ránc a homlokára, miközben visszadől a helyére. Valami nincs rendben.*
- A székelés istene… *Ismétli el Norennar és már-már gyanúsan derűsnek nevezhető félmosoly bukkan fel az arcán.* - Én sem merem elképzelni.
*Fűzi hozzá a témához, majd pipáját ismét az ajkaihoz emelné, azonban a mozdulat félúton elakad. A mélységi szemei előbb összeszűkülnek majd tágra nyílnak. Szabad kezével ismét megdörgöli szürkéit, hátha segít ezen áldatlan állapoton, ám nem úgy tűnik, hogy sikert aratott volna.
Az alkarvédőjét érintő ujjakra csak akkor figyel fel igazán, amikor azok már a szíjakkal bíbelődnek. Először csak lenéz rájuk. Néhány másodpercig szinte értetlenül nézi a jelenetet, mintha időbe telne felfognia, mi is történik pontosan. Aztán végül ráfog a nő csuklójára, hacsak az ki nem csusszan idő előtt ujjai közül.*
- Miféle játékot űzöl?
*Nincs él a hangjában. Nincs harag. Nincs ingerültség sem. Olyan nyugalom ül a szavain, amely talán még számára is megmagyarázhatatlan.*
1557. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-23 00:50:52
Üzenet elküldve: 2026-06-23 00:50:52
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1087
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1087
OOC üzenetek: 49
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
- Már megint csak erdőőő? Tudod, ha már vándorlunk, ismerkedhetnénk is. Biztos van a közelben valami falu, vagy város, vagy egy erdei tündérlak... Bááármi! Tudod csíplek, meg minden, de a végén olyanok leszünk, mint az öreg házasok, ha folyton csak egymás képét nézzük. A végén még elfelejtek beszélni és csak hümmögni fogok! - *Hallatszik egy csipogóan vékony hang az erdő fái között, valahol a Kikötőtől nyugatra, de még közelebb a városhoz, mint a hegyekhez.*
- Ühüm. - *Érkezik a visszafogott válasz valaki mástól.*
- Na tessék, mit mondtam!... Ó!... Nagyon vicces! - *Kapja föl a vizet a manó - merthogy a beszélgető páros egyik fele ez az apró teremtmény -, majd rájön a tréfára, de mintha ettől csak még bosszúsabb lenne.*
- Ne aggódj, a napokban visszatérünk a városba. - *Ígéri végül a fiatal nő, kinek vállán utazik a manó. Öltözéke eléggé kopottas, de többnyire tiszta. Csizma, sötét nadrág és hímzéssel visszafogottan díszített, könnyű ing. Hosszú, sötét haja nem mutat túl ápolt képet, enyhén hullámos összevisszaságban lóg a fejéről.
Rendkívül csenevész termetű, alkatilag is, de különösen magasság terén bőven fajának átlaga alatt van, emiatt messziről gyermeknek nézhető.
Vállán ülő útitársa viszont még nála is apróbb, nem lehet nagyobb másfél-két egymáshoz illesztett tenyérnél. Testfelépítése emberszerű, vékony karokkal és lábakkal. Kopasz fejéből két hatalmas nagy fül áll ki, amiket az állatokra jellemző módon mozgat. Bőre szürkés-rózsaszínes. Szemei is nagyok, tekintete meglepően értelmes. Összességében egész aranyos kis teremtménynek tűnhet.
Ő zöldesbarna mellénykét és hozzá illő mélyzöld nadrágot visel, amik keresztül-kasul zsebekkel vannak televarrva. Nadrágövén kések sorakoznak. Lábbelije nincs, így jól látható kissé szőrös lábfeje.*
- A napokban? Akkor még napokat leszünk itt? - *Kérdi a manó, pont mint egy kisgyerek, akivel közölték, hogy az édesség csak a főétel után jön.*
- Talán. Nézd! - *Guggol le hirtelen a lány egy fa gyökerei mellé, ahol egy furcsa rovar halad lassan. Elég nagy, úgy feleakkora lehet, mint a manó, ha a rágóit is beleszámoljuk. Csillogó, lilás páncélja van, a szárnyai közötti résben pedig egészen apró, barna kalapos kis gombák sorakoznak szépen libasorban.*
- Ez meg mi a manóevő?
- Reméljük, hogy nem az. - *Feleli a lány gonosz kis mosollyal, bár az ő fizimiskáján ezt nehéz észrevenni, mert mindig hasonló kifejezés ül rajta.*
- Egyébként fogalmam sincs. - *Teszi hozzá, miközben láthatóan alapos megfigyelés alá veti a furcsa bogarat, guggolásból még előre is hajol, hogy jobban lássa.*
- Már megint csak erdőőő? Tudod, ha már vándorlunk, ismerkedhetnénk is. Biztos van a közelben valami falu, vagy város, vagy egy erdei tündérlak... Bááármi! Tudod csíplek, meg minden, de a végén olyanok leszünk, mint az öreg házasok, ha folyton csak egymás képét nézzük. A végén még elfelejtek beszélni és csak hümmögni fogok! - *Hallatszik egy csipogóan vékony hang az erdő fái között, valahol a Kikötőtől nyugatra, de még közelebb a városhoz, mint a hegyekhez.*
- Ühüm. - *Érkezik a visszafogott válasz valaki mástól.*
- Na tessék, mit mondtam!... Ó!... Nagyon vicces! - *Kapja föl a vizet a manó - merthogy a beszélgető páros egyik fele ez az apró teremtmény -, majd rájön a tréfára, de mintha ettől csak még bosszúsabb lenne.*
- Ne aggódj, a napokban visszatérünk a városba. - *Ígéri végül a fiatal nő, kinek vállán utazik a manó. Öltözéke eléggé kopottas, de többnyire tiszta. Csizma, sötét nadrág és hímzéssel visszafogottan díszített, könnyű ing. Hosszú, sötét haja nem mutat túl ápolt képet, enyhén hullámos összevisszaságban lóg a fejéről.
Rendkívül csenevész termetű, alkatilag is, de különösen magasság terén bőven fajának átlaga alatt van, emiatt messziről gyermeknek nézhető.
Vállán ülő útitársa viszont még nála is apróbb, nem lehet nagyobb másfél-két egymáshoz illesztett tenyérnél. Testfelépítése emberszerű, vékony karokkal és lábakkal. Kopasz fejéből két hatalmas nagy fül áll ki, amiket az állatokra jellemző módon mozgat. Bőre szürkés-rózsaszínes. Szemei is nagyok, tekintete meglepően értelmes. Összességében egész aranyos kis teremtménynek tűnhet.
Ő zöldesbarna mellénykét és hozzá illő mélyzöld nadrágot visel, amik keresztül-kasul zsebekkel vannak televarrva. Nadrágövén kések sorakoznak. Lábbelije nincs, így jól látható kissé szőrös lábfeje.*
- A napokban? Akkor még napokat leszünk itt? - *Kérdi a manó, pont mint egy kisgyerek, akivel közölték, hogy az édesség csak a főétel után jön.*
- Talán. Nézd! - *Guggol le hirtelen a lány egy fa gyökerei mellé, ahol egy furcsa rovar halad lassan. Elég nagy, úgy feleakkora lehet, mint a manó, ha a rágóit is beleszámoljuk. Csillogó, lilás páncélja van, a szárnyai közötti résben pedig egészen apró, barna kalapos kis gombák sorakoznak szépen libasorban.*
- Ez meg mi a manóevő?
- Reméljük, hogy nem az. - *Feleli a lány gonosz kis mosollyal, bár az ő fizimiskáján ezt nehéz észrevenni, mert mindig hasonló kifejezés ül rajta.*
- Egyébként fogalmam sincs. - *Teszi hozzá, miközben láthatóan alapos megfigyelés alá veti a furcsa bogarat, guggolásból még előre is hajol, hogy jobban lássa.*
1556. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-22 11:38:32
Üzenet elküldve: 2026-06-22 11:38:32
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*A pipa hasonló, mint a gazdája. Sötét, nyúlánk. Az ébenből faragott test hosszan, karcsún nyúlik előre, egészen kecsesen fekszik az ember kezébe. A nő mosolyogva hallgatja a pipadohányra tett kritikát. Fél térdét felhúzza, arra könyököl, immáron üres kezének hüvelykjével cirógat végig saját alsóajkán.
A jel, miszerint elég volt a szervezetnek a zsibbadás. Ő pedig kifejezetten zsibbadtnak, érzéketlennek érzi az ajkát. Elég volt a pipafüstből számára, tudja, nem szívhat többet. Akadályozná a céljának teljesítésében.*
-Nos, a dohány nem is neked lett kikeverve, hanem asszonyoknak. Ha te nem is alélsz el tőle, remélhetőleg ők elfognak. Vannak komplikáltabb esetek, olyan is, mikor a fiókát ki kell metszeni a helyéről, mert máshogy nem bújna ki. A keverékem lassítja a vérzést és elkábítja a nőt, így elég időt ad nekem, hogy kiszedjem belőle a gyermeket és ha jó egészségben van, még akár ő is túlélje.
*Némi rásegítéssel. Forrasztó főzetek, mágiával való gyógyítás, ám erre már nem tér ki. Szerencsére nem kell küzdeni vele, nem lát játékot abban, hogy megfossza a másikat attól, amit szépen kér. Hátrébb dől, hogy visszavegye a kőre helyezett pipát, szelíden nyomja a férfi kezébe, ám sajátjáért már nem nyúl. A kulacsért annál inkább. Kényelmesen nyitja ki, ám az első kortyot mégiscsak a vadásznak kínálja, addig nem is iszik belőle, míg amaz nem kortyolt belé. Ha bármi nemű velős megjegyzést, vagy szúrós tekintetet kapna a kérdésre, megrántja a vállait, majd szelíd mosollyal annyit felel „jobb szeret más szája után inni, az megadja az itóka karakterisztikáját.”
Ha megteszi, követi a példáját, ha nem, az ital érintetlen marad.
Amselt fiatalabb korában megmérgezték, így ódzkodik mindentől, mely nem a sajátja. Régen a férje kóstolt elő számára, ezt követően a tanítványaira hagyta az első falatokat és kortyokat. Most pedig Norennaron a sor. Felmerülhetne a kérdés, ha ennyire szkeptikus és fenntartásos, miért kért inni. A válasz egészen egyszerű: a szer óhajtja. A megcsalt érzékektől a száj is kiszárad, másra sem vágyik, csak a szomjúság oltására. A boszorka elfeledte, milyen érzés ez… túlságosan régen hatott már érzékeire a saját mérge.
Az istene firtatására elmélkedve hümment. Az eddig térdén pihenő kéz most átkarolja azt, állát hajtja rá, így pihentetve meg a fejét.*
-Megannyi neve van az istenemnek, talán Caerunként említik itt, ha említik.
*De mivel több kérdés nem merül fel, így ő sem firtatja tovább a borzalmas entitást, melynek történetei éppoly negédesek, mint vérfagyasztóak, annak tükrében ki meséli, illetve az illetőnek milyen formában jelent meg az agancsos isten.*
-A székelés istene… -*immáron nem fukarkodik a mosollyal, amaz egyre szélesedik, rosszallóan ingatja meg a fejét.*-Fura nép a tiéd, Norennar… el sem merem képzelni az oltárt, amin áldoznak hozzá, hát még a szentélyeket.
*Mivel a férfi nem mozdul az érintésre, így tudja, terve jó úton halad. Jelét az elégedettségnek nem mutatja, azonban tisztában van vele, rövid időn belül már az ölébe kéredzkedhet, hogy aztán három-és öt szívásnyi pipafüsttel és nagyjából két csókkal később már a földre dönthesse, maga alá szegezve. A hasára ül, a kezeit a combjai közé veszi, úgy szorítja majd le, talán még rá is térdel a karjaira, hogy semmiképp se tudjon mozdulni. Egy újabb szívás a pipába, egy füstös csók és vége. Az elf utolsó emléke az összemosódó csillagok vad tánca, a felette sötétlő lombok susogása, a tűz pattogása és az orrába kúszó erdei olajok illata lesz. Aztán képszakadás.
Norennar magatehetetlenül fog heverni, mély álomba szenderülve, míg a boszorkány azt tehet vele, amit csak akar. Ő pedig mindössze egyetlen dologra vágyik: a vérére.
A gondolatra kedvtelve harapja be alsóajkát, szájzuga alig látható, buja mosolyra húzódik, miközben a mélységi a földes jegyeket firtatja. *
-Talán úgy van, de egyikről sem bizonyosodhatom meg, míg meg nem kóstoltam, igaz-e? Ne védd azokat a szűzies erényeid Temetetlen, nem török rájuk! Csak nézni akarlak, megtekinteni, mit rejt a páncél. Nem kérlek rá, hogy táncolj nekem, míg leveted, kényszeríteni sem tudlak, nincs meg hozzá a hatalmam. Vesd le hát, no, nem vagy te bogár, hogy páncélban élj! Meleg az éjszaka, leheveredni is kényelmesebb lesz úgy, hidd el nekem. Nem fenyeget itt téged veszély ma éjjel, csak ketten vagyunk, te és én. Egy asszonytól csak nem félsz már! Vagy elgémberedtek tán az ujjaid? Az enyémek még egészen jól működnek, megmutatom neked, ha akarod!
*Keze most ismét a férfi felé nyúl, egészen lassan, óvatosan, mintha állatot szelidítene. Ha amaz hagyja, finoman megpróbálja leoldani róla az egyik alkarvédőt. Nem néz rá, a páncélzatot szemléli, ujjbegyeivel finoman rá is kopogtat ha nem húzódnak el tőle.*
-Caerunra, mint egy szarvasbogár…-*dünnyögi az orra alatt.*
A hozzászólás írója (Erdei Amselyë) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.06.22 11:39:39
*A pipa hasonló, mint a gazdája. Sötét, nyúlánk. Az ébenből faragott test hosszan, karcsún nyúlik előre, egészen kecsesen fekszik az ember kezébe. A nő mosolyogva hallgatja a pipadohányra tett kritikát. Fél térdét felhúzza, arra könyököl, immáron üres kezének hüvelykjével cirógat végig saját alsóajkán.
A jel, miszerint elég volt a szervezetnek a zsibbadás. Ő pedig kifejezetten zsibbadtnak, érzéketlennek érzi az ajkát. Elég volt a pipafüstből számára, tudja, nem szívhat többet. Akadályozná a céljának teljesítésében.*
-Nos, a dohány nem is neked lett kikeverve, hanem asszonyoknak. Ha te nem is alélsz el tőle, remélhetőleg ők elfognak. Vannak komplikáltabb esetek, olyan is, mikor a fiókát ki kell metszeni a helyéről, mert máshogy nem bújna ki. A keverékem lassítja a vérzést és elkábítja a nőt, így elég időt ad nekem, hogy kiszedjem belőle a gyermeket és ha jó egészségben van, még akár ő is túlélje.
*Némi rásegítéssel. Forrasztó főzetek, mágiával való gyógyítás, ám erre már nem tér ki. Szerencsére nem kell küzdeni vele, nem lát játékot abban, hogy megfossza a másikat attól, amit szépen kér. Hátrébb dől, hogy visszavegye a kőre helyezett pipát, szelíden nyomja a férfi kezébe, ám sajátjáért már nem nyúl. A kulacsért annál inkább. Kényelmesen nyitja ki, ám az első kortyot mégiscsak a vadásznak kínálja, addig nem is iszik belőle, míg amaz nem kortyolt belé. Ha bármi nemű velős megjegyzést, vagy szúrós tekintetet kapna a kérdésre, megrántja a vállait, majd szelíd mosollyal annyit felel „jobb szeret más szája után inni, az megadja az itóka karakterisztikáját.”
Ha megteszi, követi a példáját, ha nem, az ital érintetlen marad.
Amselt fiatalabb korában megmérgezték, így ódzkodik mindentől, mely nem a sajátja. Régen a férje kóstolt elő számára, ezt követően a tanítványaira hagyta az első falatokat és kortyokat. Most pedig Norennaron a sor. Felmerülhetne a kérdés, ha ennyire szkeptikus és fenntartásos, miért kért inni. A válasz egészen egyszerű: a szer óhajtja. A megcsalt érzékektől a száj is kiszárad, másra sem vágyik, csak a szomjúság oltására. A boszorka elfeledte, milyen érzés ez… túlságosan régen hatott már érzékeire a saját mérge.
Az istene firtatására elmélkedve hümment. Az eddig térdén pihenő kéz most átkarolja azt, állát hajtja rá, így pihentetve meg a fejét.*
-Megannyi neve van az istenemnek, talán Caerunként említik itt, ha említik.
*De mivel több kérdés nem merül fel, így ő sem firtatja tovább a borzalmas entitást, melynek történetei éppoly negédesek, mint vérfagyasztóak, annak tükrében ki meséli, illetve az illetőnek milyen formában jelent meg az agancsos isten.*
-A székelés istene… -*immáron nem fukarkodik a mosollyal, amaz egyre szélesedik, rosszallóan ingatja meg a fejét.*-Fura nép a tiéd, Norennar… el sem merem képzelni az oltárt, amin áldoznak hozzá, hát még a szentélyeket.
*Mivel a férfi nem mozdul az érintésre, így tudja, terve jó úton halad. Jelét az elégedettségnek nem mutatja, azonban tisztában van vele, rövid időn belül már az ölébe kéredzkedhet, hogy aztán három-és öt szívásnyi pipafüsttel és nagyjából két csókkal később már a földre dönthesse, maga alá szegezve. A hasára ül, a kezeit a combjai közé veszi, úgy szorítja majd le, talán még rá is térdel a karjaira, hogy semmiképp se tudjon mozdulni. Egy újabb szívás a pipába, egy füstös csók és vége. Az elf utolsó emléke az összemosódó csillagok vad tánca, a felette sötétlő lombok susogása, a tűz pattogása és az orrába kúszó erdei olajok illata lesz. Aztán képszakadás.
Norennar magatehetetlenül fog heverni, mély álomba szenderülve, míg a boszorkány azt tehet vele, amit csak akar. Ő pedig mindössze egyetlen dologra vágyik: a vérére.
A gondolatra kedvtelve harapja be alsóajkát, szájzuga alig látható, buja mosolyra húzódik, miközben a mélységi a földes jegyeket firtatja. *
-Talán úgy van, de egyikről sem bizonyosodhatom meg, míg meg nem kóstoltam, igaz-e? Ne védd azokat a szűzies erényeid Temetetlen, nem török rájuk! Csak nézni akarlak, megtekinteni, mit rejt a páncél. Nem kérlek rá, hogy táncolj nekem, míg leveted, kényszeríteni sem tudlak, nincs meg hozzá a hatalmam. Vesd le hát, no, nem vagy te bogár, hogy páncélban élj! Meleg az éjszaka, leheveredni is kényelmesebb lesz úgy, hidd el nekem. Nem fenyeget itt téged veszély ma éjjel, csak ketten vagyunk, te és én. Egy asszonytól csak nem félsz már! Vagy elgémberedtek tán az ujjaid? Az enyémek még egészen jól működnek, megmutatom neked, ha akarod!
*Keze most ismét a férfi felé nyúl, egészen lassan, óvatosan, mintha állatot szelidítene. Ha amaz hagyja, finoman megpróbálja leoldani róla az egyik alkarvédőt. Nem néz rá, a páncélzatot szemléli, ujjbegyeivel finoman rá is kopogtat ha nem húzódnak el tőle.*
-Caerunra, mint egy szarvasbogár…-*dünnyögi az orra alatt.*
A hozzászólás írója (Erdei Amselyë) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.06.22 11:39:39
1555. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-21 12:41:41
Üzenet elküldve: 2026-06-21 12:41:41
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Norennar mindössze egy megértést jelző biccentéssel nyugtázza a választ. Nem tűnik úgy, mintha különösebben megérintené a dolog, valójában azonban eltárolja magában. Ahonnan ez a nő jött, ott mindenki ilyen rúnákat visel. Már önmagában ez a gondolat is elég ahhoz, hogy még különösebbnek találja az egész helyzetet.
Amikor azonban a hosszúkás ujjak a pipája felé nyúlnak, a mélységi reakciója szinte ösztönös. Még a bódulat tompító köde sem elég hozzá, hogy ezt figyelmen kívül hagyja. Feje félrebillen, a pipa eltűnik a nő keze elől, majd kikerül a szájából. A világos szempár előbb a kézre, aztán annak gazdájára emelkedik. Rideg, szúrós pillantás ez. Olyan, amelyből néhány másodperc erejéig teljesen eltűnik az este során fokozatosan felépített oldottság, s helyét egyfajta gyilkos ösztön veszi át.
Végül a feszültség mégis elpárolog. A kopott pipa lassan fordul egyet az ujjai között, majd szárával előre nyújtja azt a nő felé. Közben a másik pipa már az ő ajkai közé kerül. Vonakodva pillant le rá, s nézi így hosszúnak tűnő másodperceken át, aztán végül mégis beadja a derekát és beleszippant. Tanulva abból mire is képes ez a szer, korántsem szippant akkorát, mint a nő, valamint egy apró kis trükk a saját érdekében: nem tüdőzi le a kékes füstöt. A szájában tartja, épp elég ideig, hogy ne legyen túlságosan is gyanús, azonban ne is szívódjon fel a szervezetébe a kelleténél jóval több bódító anyag. Végül ahogy jött úgy is fújja ki a füstöt. A pipát kiveszi szájából. Ujjai közt forgatva méregeti, majd ismét a nőre pillant.*
- Én sem alélok el ettől különösebben. *Pillantása ismét a kékes füstöt eregető pipára siklik.* - Szóval igazán visszaadhatnád a sajátom.
*Morgja maga elé. Hangja nyugodt. Szelíd kérés ez. Egyelőre. Azonban tekintve, hogy egy olyan emlék van a nő kezében, mely talán fontosabb bármi másnál a férfi számára, így könnyen meglehet, hogy a következő alkalommal már nem lesz ennyire visszafogott.
Az agancsos isten említésére felvonja egyik szemöldökét.*
- Agancsos? *Ismétli meg, ám még mielőtt választ kaphatna, hősünk nyelve megered, reagálva az őt ért alaptalan vádakra.* - Aligha hihetnék valamiben, aminek a létéről sem tudok. Szolgálni pedig nem szolgálok semmiféle isteni entitást vagy kapitányt. Legalábbis tudatosan nem. Csalókák ezek a felsőbb hatalmak. Bármit is teszel az életben, előbb-utóbb akad valaki, aki elmagyarázza, hogy az valójában az ő urának vagy úrnőjének dicsőségét szolgálja. Legyen szó gyilkosságról, nevetésről, szeretkezésről vagy akár székelésről. Mindenre találnak egy istent. Szükségük van valamire, ami legitimálja a tetteiket.
*Vállat von.*
- Nekem nincs szükségem ilyesmire. Azért, amit teszek, egyetlen valakinek tartozom elszámolással. Magamnak.
*Csak azután döbben rá, milyen hosszan beszélt, amikor már elhallgatott. Ez önmagában is gyanús. Szó mi szó, nem veti meg az efféle filozófiai vitákat, pláne néhány ital után, azonban mégis, valahogy nem várt fordulat számára, hogy ilyen könnyedén ráállt a nyelve. Talán a füst. Talán az este. Talán mindkettő.
Amikor a nő inni kér, Norennar ismét felvonja szemöldökét. Száját elhúzza, s újabb sóhajjal nyúl a kulacsáért. Figyelme azonban egyetlen pillanatra elkalandozik, s mire észbe kap, a hosszú ujjak már szakállába túrnak. Megdermed. Nem mozdul. Nem rántja el a fejét. Nem nyúl a tőréért sem. Csak ül ott néhány szívdobbanásnyi ideig, miközben a kellemetlen felismerés lassan utat tör magának benne: az érintés közel sem zavarja annyira, mint kellene. Sőt mi több…
A felismerés valamelyest veszélyesebbnek hat, mint maga a nő. Ahogy az ujjak lejjebb siklanak, át a férfi nyakán, egy rövid, alig hallható sóhaj szökik ki belőle. Mire azonban a kéz eléri a mellvértet, a mélységi végre észbe kap. Tekintete felvillan. A kulacsot a nő felé nyújtja, de közben a kígyószemeket keresi.*
- Furcsa. *Jegyzi meg szárazon.* - Azt hittem, én és a dohányom egyformán túl földesek vagyunk az ízlésedhez.
*Norennar mindössze egy megértést jelző biccentéssel nyugtázza a választ. Nem tűnik úgy, mintha különösebben megérintené a dolog, valójában azonban eltárolja magában. Ahonnan ez a nő jött, ott mindenki ilyen rúnákat visel. Már önmagában ez a gondolat is elég ahhoz, hogy még különösebbnek találja az egész helyzetet.
Amikor azonban a hosszúkás ujjak a pipája felé nyúlnak, a mélységi reakciója szinte ösztönös. Még a bódulat tompító köde sem elég hozzá, hogy ezt figyelmen kívül hagyja. Feje félrebillen, a pipa eltűnik a nő keze elől, majd kikerül a szájából. A világos szempár előbb a kézre, aztán annak gazdájára emelkedik. Rideg, szúrós pillantás ez. Olyan, amelyből néhány másodperc erejéig teljesen eltűnik az este során fokozatosan felépített oldottság, s helyét egyfajta gyilkos ösztön veszi át.
Végül a feszültség mégis elpárolog. A kopott pipa lassan fordul egyet az ujjai között, majd szárával előre nyújtja azt a nő felé. Közben a másik pipa már az ő ajkai közé kerül. Vonakodva pillant le rá, s nézi így hosszúnak tűnő másodperceken át, aztán végül mégis beadja a derekát és beleszippant. Tanulva abból mire is képes ez a szer, korántsem szippant akkorát, mint a nő, valamint egy apró kis trükk a saját érdekében: nem tüdőzi le a kékes füstöt. A szájában tartja, épp elég ideig, hogy ne legyen túlságosan is gyanús, azonban ne is szívódjon fel a szervezetébe a kelleténél jóval több bódító anyag. Végül ahogy jött úgy is fújja ki a füstöt. A pipát kiveszi szájából. Ujjai közt forgatva méregeti, majd ismét a nőre pillant.*
- Én sem alélok el ettől különösebben. *Pillantása ismét a kékes füstöt eregető pipára siklik.* - Szóval igazán visszaadhatnád a sajátom.
*Morgja maga elé. Hangja nyugodt. Szelíd kérés ez. Egyelőre. Azonban tekintve, hogy egy olyan emlék van a nő kezében, mely talán fontosabb bármi másnál a férfi számára, így könnyen meglehet, hogy a következő alkalommal már nem lesz ennyire visszafogott.
Az agancsos isten említésére felvonja egyik szemöldökét.*
- Agancsos? *Ismétli meg, ám még mielőtt választ kaphatna, hősünk nyelve megered, reagálva az őt ért alaptalan vádakra.* - Aligha hihetnék valamiben, aminek a létéről sem tudok. Szolgálni pedig nem szolgálok semmiféle isteni entitást vagy kapitányt. Legalábbis tudatosan nem. Csalókák ezek a felsőbb hatalmak. Bármit is teszel az életben, előbb-utóbb akad valaki, aki elmagyarázza, hogy az valójában az ő urának vagy úrnőjének dicsőségét szolgálja. Legyen szó gyilkosságról, nevetésről, szeretkezésről vagy akár székelésről. Mindenre találnak egy istent. Szükségük van valamire, ami legitimálja a tetteiket.
*Vállat von.*
- Nekem nincs szükségem ilyesmire. Azért, amit teszek, egyetlen valakinek tartozom elszámolással. Magamnak.
*Csak azután döbben rá, milyen hosszan beszélt, amikor már elhallgatott. Ez önmagában is gyanús. Szó mi szó, nem veti meg az efféle filozófiai vitákat, pláne néhány ital után, azonban mégis, valahogy nem várt fordulat számára, hogy ilyen könnyedén ráállt a nyelve. Talán a füst. Talán az este. Talán mindkettő.
Amikor a nő inni kér, Norennar ismét felvonja szemöldökét. Száját elhúzza, s újabb sóhajjal nyúl a kulacsáért. Figyelme azonban egyetlen pillanatra elkalandozik, s mire észbe kap, a hosszú ujjak már szakállába túrnak. Megdermed. Nem mozdul. Nem rántja el a fejét. Nem nyúl a tőréért sem. Csak ül ott néhány szívdobbanásnyi ideig, miközben a kellemetlen felismerés lassan utat tör magának benne: az érintés közel sem zavarja annyira, mint kellene. Sőt mi több…
A felismerés valamelyest veszélyesebbnek hat, mint maga a nő. Ahogy az ujjak lejjebb siklanak, át a férfi nyakán, egy rövid, alig hallható sóhaj szökik ki belőle. Mire azonban a kéz eléri a mellvértet, a mélységi végre észbe kap. Tekintete felvillan. A kulacsot a nő felé nyújtja, de közben a kígyószemeket keresi.*
- Furcsa. *Jegyzi meg szárazon.* - Azt hittem, én és a dohányom egyformán túl földesek vagyunk az ízlésedhez.
1554. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-19 23:48:50
Üzenet elküldve: 2026-06-19 23:48:50
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*A választ hallva azért csak összejön most már az a szemforgatás, mert bosszantják a lány berögződései a sós emberekről, meg a többi. Ehhez képest még elég higgadtan sikerül visszakérdeznie.*
- Nem "miért", hanem "mivel"! Miről van szó? Honnan jött most ez, hogy magamat választottam? - *Próbál pontosabban fogalmazni, mert úgy érzi, elbeszélnek egymás mellett.
Folytatná is, magyarázva a maga oldalát, de Thalyssa előbb vág a szavába, hogy egy frappáns, de számára semmitmondó felelettel törje le maradék lelkesedését is. Ráadásul rögtön utána búcsúzni is kezd, így Garsin úgy dönt, ezt itt most elengedi.
Nem tudja, mikre utalgat a lány, de reméli, hogy megint csak a verés ígérete kerül terítékre épp, amiért felbosszantotta, vagy inkább felzaklatta őt.*
- Mhm. Jól van. Ha meggondolnád magadat és mégis megbeszélnéd velem a dolgot, arrafelé megtalálsz. - *Int az irányba, amerre tartottak. És ő komolyan hisz a lehetőségben, hogy a lány meggondolhatja magát, miután lehiggadt, így nem is tartóztatja őt, de még a szertartásosságot sem viszonozza. Mondjuk azt feltehetően egyébként sem tenné.
Egy biccentéssel búcsúzik, majd mikor Thalyssa tovább indul, így tesz ő is.
Illetve kezdésnek benyúl Ziisu popsija alá, hogy kicsit megemelje és rázogassa őt a hátán, mert sejti, hogy nem kerülte el a gyermek érzékeit sem a feszültség, így próbál ezen játékkal enyhíteni. Az ő mellkasában azonban ott marad valami nyugtalanság, amivel nem tud mit kezdeni. Úgyhogy megy tovább, mert mi mást is tehet?*
*A választ hallva azért csak összejön most már az a szemforgatás, mert bosszantják a lány berögződései a sós emberekről, meg a többi. Ehhez képest még elég higgadtan sikerül visszakérdeznie.*
- Nem "miért", hanem "mivel"! Miről van szó? Honnan jött most ez, hogy magamat választottam? - *Próbál pontosabban fogalmazni, mert úgy érzi, elbeszélnek egymás mellett.
Folytatná is, magyarázva a maga oldalát, de Thalyssa előbb vág a szavába, hogy egy frappáns, de számára semmitmondó felelettel törje le maradék lelkesedését is. Ráadásul rögtön utána búcsúzni is kezd, így Garsin úgy dönt, ezt itt most elengedi.
Nem tudja, mikre utalgat a lány, de reméli, hogy megint csak a verés ígérete kerül terítékre épp, amiért felbosszantotta, vagy inkább felzaklatta őt.*
- Mhm. Jól van. Ha meggondolnád magadat és mégis megbeszélnéd velem a dolgot, arrafelé megtalálsz. - *Int az irányba, amerre tartottak. És ő komolyan hisz a lehetőségben, hogy a lány meggondolhatja magát, miután lehiggadt, így nem is tartóztatja őt, de még a szertartásosságot sem viszonozza. Mondjuk azt feltehetően egyébként sem tenné.
Egy biccentéssel búcsúzik, majd mikor Thalyssa tovább indul, így tesz ő is.
Illetve kezdésnek benyúl Ziisu popsija alá, hogy kicsit megemelje és rázogassa őt a hátán, mert sejti, hogy nem kerülte el a gyermek érzékeit sem a feszültség, így próbál ezen játékkal enyhíteni. Az ő mellkasában azonban ott marad valami nyugtalanság, amivel nem tud mit kezdeni. Úgyhogy megy tovább, mert mi mást is tehet?*
1553. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-19 23:12:06
Üzenet elküldve: 2026-06-19 23:12:06
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Sosem láthatott még hasonlót, mert a fejvadász valószínűleg sosem járt ott, ahová az erdeiek valóak. Nem ismerheti a vallásukat, a jeleiket, a nyelvüket, a hitüket. Talán soha nem is fogja, talán igen. Ezt csak az idő tudja megmondani, Amsel nem, hiszen egyes húgaival és nővéreivel ellentétben őt nem áldotta meg a jó agancsos istene semmiféle készséggel, mely engedné, hogy megjósolhassa a jövőt.
Őt másra teremtették, másra tenyésztették, másra tartották, képezték és nevelték. Arra, amit most is csinál. Védeni a törzset, a területet, felkutatni a nemesítésre alkalmas alanyokat, hogy ellophassa tőlük azt, amit adhatnak. A vérüket, a hűségüket, az örökségüket.
Amsel pontosan ezért kapta a rigó nevet. A madár egészen földhöz közel fészkel, vérmesen, vehemensen védi a területét és gyönyörű dallamaival csábítja a fület. Ez hát az ő dolga is: területet védeni és csábítani. *
-Élet -*ismétli utána szelíden, mintha csak lezárná a gondolatot.*-Ahonnan én jövök, mindenki kap ilyet.
*Újabb bólintás, ám a bábákat már nem említi. Az igazság az, kevés bába van közöttük. Véletlen egybeesés lenne, hogy a fajtájából ezen a földön három is van? Aligha. Apácska – aki saját, és a vörös gyermek „apjává avanzsálódott” ragaszkodott hozzá, hogy megtanulják a bábaság művészetét, hiszen törzsüknek ez az egyetlen lehetősége, hogy életet adjanak. Azt mondják, a mágiáért mindenkinek áldoznia kell valamit, ez náluk sincs máshogy. Hűségük zálogaként az életüket adják, s azokat az életeket, melyeket magukból teremthetnének. Így törzsük igaz boszorkái – a rúnázottak- egytől egyig meddők.
Vallásuk fontos alappillére az élet tisztelete. Nem vehetik el másét, mert az nem az övék, hogy rendelkezzenek felette. Ám bizonyos körülmények között, a törzseik kárhozottjai képesek erre. Megtehetik, ha istenükkel más jellegű egyeszséget, „paktumot” kötnek. Kiskapuk.-mondhatnánk helyesen. Ám mindenkinek kell valaki, aki elvégzi a piszkos munkát. Lelkek, akikért nem kár.
A törzsben, ahol az életet ennyire tisztelik, azokat, akik elveszejtik azokat megbélyegzik. Minden egyes elvett élettel kicsit elvesznek saját lelkükből is. Így szűkül a pupilla egészen vékonnyá, akár a kígyóké, vagy ragadozókó, így feketednek az ujjak végei, torzulnak a körmök karmokká, míg végül a gyilkosból ösztönös, elemi, kizárólag az erdőt és annak istenét szolgáló bestia nem válik.
Amsel megjárta az utat.
Pupillái pengevékonnyá szűkültek, körmei karmokká avanzsálódtak, kezei egészen kézfejig feketedtek, ekkor talált rá egykori mestere, Apácska. A gondozásába vette, a szárnyai alá, kitanította. Megmutatta neki az utat, most pedig itt van.
Kezei olyan fehérek, akárcsak a hó, makulátlanok. Elméje tiszta – már amennyire tiszta lehet a megannyi bódítószertől és vérszomajd istenének sosem szűnő, ösztönző követeléseitől-, szégyenletes múltjáról mindössze szemei árulkodnak.
Azok a kígyó szemek, melyeket Norennar oly nagy élvezettel fürkész.*
-Irónikusnak tartom a realitásról beszélni, egészen kábán, a társaságomban. -*nem rest, a férfi szájzugában fityegő pipa után nyúl, szemérmetlenül húzza ki azt, hacsak nem állítják meg, hogy maga is beleszívhasson. Vigaszként nem habozik saját pipáját a másik ajkai közé tűzni. Amennyiben nem állítják meg, mély szippantást követően megfontoltan nyammog párat. Mélyen tartja lent a füstöt, csak aztán engedi fel lassan, orrán keresztül azt.*
-Hm… nem is lenne rossz ez, de…elég karakteres. Számomra túlságosan is. Férfias, földes. Mint te.
*A kijelentésre elgondolkodik, amennyiben megszerezte a pipát, már nem is adja vissza, cserébe a sajátját sem igyekszik elvenni. A pipa szárával elgondolkodva ír le apró kört az ajkai körül, mintha csak kencével festené körbe, végül hümment.*
-Nem hiszek neked. Mindenki hisz valamiben, mindenki szolgál valakit. Én például - *int maga felé laza csuklómozdulattal, ám hosszú ujjai a csontos mellkason maradnak.*- Az agancsos erdei istent szolgálom. Te pedig…feltételezem, hogy azt, amelyik a halált és az egyensúlyt osztja itt nálatok, mert ha nem így lenne, az istenem sem vezetett volna hozzád.
*Elégedetten szívja meg a fogát a megállapításon, míg a szürke arcot fürkészi egyre csak bele-beleszív a pipába. Hogy a sajátjába, vagy a férfiéba, az attól függ, korábban sikerült-e megkaparintania a másikét.*
-Elég nyarat éltem meg ahhoz, hogy ismerjem a fajtád, Norennar. Az olyanoknak, mint te, nincs lelkiismerete. Egyetlen dolog szent számotokra és az a parancs. Parancs az istenetektől, parancs a kapitányotoktól, attól, amit a családotoknak hisztek, vagy az entitástól, amit szolgáltok, nevezd, ahogy kívánod. Jól látom-e?
*Könnyen ejti a nehéz szavakat, mintha csak viccet mesélne. Ajkai szélesedő, már-már bocsánatkérő mosolyra húzódnak az állítást követően. A pipát az egyik, hozzájuk közeli kőre teszi, haját kimérten simogatja hátra, a vállai mögé, mintha csak melege lenne. Talán az is van.*
-Adj innom, egész megszomjaztam.
*Keze lassan nyúl a vadász arca felé, mindenféle szégyen vagy ózkodás nélkül próbál a szépen nyírt, rövid szakálra érinteni, simogatni.*
-Elf létedre egészen szőrös vagy, és hamuszín is. Sosem láttam még ilyet. Mindenhol ilyen fehér a prémed? -*az eddig arcot firtatni igyekvő ujjak most megindulnak a mellkas irányába, próbálva elbontani onnan mindent, ami zavarhatja a kényelmes kilátást – vagy pont hogy a belátást.*- Egészen kíváncsivá teszel engem, pedig az idejét nem tudom annak, mikor érdekelt utoljára egy férfi!
*Sosem láthatott még hasonlót, mert a fejvadász valószínűleg sosem járt ott, ahová az erdeiek valóak. Nem ismerheti a vallásukat, a jeleiket, a nyelvüket, a hitüket. Talán soha nem is fogja, talán igen. Ezt csak az idő tudja megmondani, Amsel nem, hiszen egyes húgaival és nővéreivel ellentétben őt nem áldotta meg a jó agancsos istene semmiféle készséggel, mely engedné, hogy megjósolhassa a jövőt.
Őt másra teremtették, másra tenyésztették, másra tartották, képezték és nevelték. Arra, amit most is csinál. Védeni a törzset, a területet, felkutatni a nemesítésre alkalmas alanyokat, hogy ellophassa tőlük azt, amit adhatnak. A vérüket, a hűségüket, az örökségüket.
Amsel pontosan ezért kapta a rigó nevet. A madár egészen földhöz közel fészkel, vérmesen, vehemensen védi a területét és gyönyörű dallamaival csábítja a fület. Ez hát az ő dolga is: területet védeni és csábítani. *
-Élet -*ismétli utána szelíden, mintha csak lezárná a gondolatot.*-Ahonnan én jövök, mindenki kap ilyet.
*Újabb bólintás, ám a bábákat már nem említi. Az igazság az, kevés bába van közöttük. Véletlen egybeesés lenne, hogy a fajtájából ezen a földön három is van? Aligha. Apácska – aki saját, és a vörös gyermek „apjává avanzsálódott” ragaszkodott hozzá, hogy megtanulják a bábaság művészetét, hiszen törzsüknek ez az egyetlen lehetősége, hogy életet adjanak. Azt mondják, a mágiáért mindenkinek áldoznia kell valamit, ez náluk sincs máshogy. Hűségük zálogaként az életüket adják, s azokat az életeket, melyeket magukból teremthetnének. Így törzsük igaz boszorkái – a rúnázottak- egytől egyig meddők.
Vallásuk fontos alappillére az élet tisztelete. Nem vehetik el másét, mert az nem az övék, hogy rendelkezzenek felette. Ám bizonyos körülmények között, a törzseik kárhozottjai képesek erre. Megtehetik, ha istenükkel más jellegű egyeszséget, „paktumot” kötnek. Kiskapuk.-mondhatnánk helyesen. Ám mindenkinek kell valaki, aki elvégzi a piszkos munkát. Lelkek, akikért nem kár.
A törzsben, ahol az életet ennyire tisztelik, azokat, akik elveszejtik azokat megbélyegzik. Minden egyes elvett élettel kicsit elvesznek saját lelkükből is. Így szűkül a pupilla egészen vékonnyá, akár a kígyóké, vagy ragadozókó, így feketednek az ujjak végei, torzulnak a körmök karmokká, míg végül a gyilkosból ösztönös, elemi, kizárólag az erdőt és annak istenét szolgáló bestia nem válik.
Amsel megjárta az utat.
Pupillái pengevékonnyá szűkültek, körmei karmokká avanzsálódtak, kezei egészen kézfejig feketedtek, ekkor talált rá egykori mestere, Apácska. A gondozásába vette, a szárnyai alá, kitanította. Megmutatta neki az utat, most pedig itt van.
Kezei olyan fehérek, akárcsak a hó, makulátlanok. Elméje tiszta – már amennyire tiszta lehet a megannyi bódítószertől és vérszomajd istenének sosem szűnő, ösztönző követeléseitől-, szégyenletes múltjáról mindössze szemei árulkodnak.
Azok a kígyó szemek, melyeket Norennar oly nagy élvezettel fürkész.*
-Irónikusnak tartom a realitásról beszélni, egészen kábán, a társaságomban. -*nem rest, a férfi szájzugában fityegő pipa után nyúl, szemérmetlenül húzza ki azt, hacsak nem állítják meg, hogy maga is beleszívhasson. Vigaszként nem habozik saját pipáját a másik ajkai közé tűzni. Amennyiben nem állítják meg, mély szippantást követően megfontoltan nyammog párat. Mélyen tartja lent a füstöt, csak aztán engedi fel lassan, orrán keresztül azt.*
-Hm… nem is lenne rossz ez, de…elég karakteres. Számomra túlságosan is. Férfias, földes. Mint te.
*A kijelentésre elgondolkodik, amennyiben megszerezte a pipát, már nem is adja vissza, cserébe a sajátját sem igyekszik elvenni. A pipa szárával elgondolkodva ír le apró kört az ajkai körül, mintha csak kencével festené körbe, végül hümment.*
-Nem hiszek neked. Mindenki hisz valamiben, mindenki szolgál valakit. Én például - *int maga felé laza csuklómozdulattal, ám hosszú ujjai a csontos mellkason maradnak.*- Az agancsos erdei istent szolgálom. Te pedig…feltételezem, hogy azt, amelyik a halált és az egyensúlyt osztja itt nálatok, mert ha nem így lenne, az istenem sem vezetett volna hozzád.
*Elégedetten szívja meg a fogát a megállapításon, míg a szürke arcot fürkészi egyre csak bele-beleszív a pipába. Hogy a sajátjába, vagy a férfiéba, az attól függ, korábban sikerült-e megkaparintania a másikét.*
-Elég nyarat éltem meg ahhoz, hogy ismerjem a fajtád, Norennar. Az olyanoknak, mint te, nincs lelkiismerete. Egyetlen dolog szent számotokra és az a parancs. Parancs az istenetektől, parancs a kapitányotoktól, attól, amit a családotoknak hisztek, vagy az entitástól, amit szolgáltok, nevezd, ahogy kívánod. Jól látom-e?
*Könnyen ejti a nehéz szavakat, mintha csak viccet mesélne. Ajkai szélesedő, már-már bocsánatkérő mosolyra húzódnak az állítást követően. A pipát az egyik, hozzájuk közeli kőre teszi, haját kimérten simogatja hátra, a vállai mögé, mintha csak melege lenne. Talán az is van.*
-Adj innom, egész megszomjaztam.
*Keze lassan nyúl a vadász arca felé, mindenféle szégyen vagy ózkodás nélkül próbál a szépen nyírt, rövid szakálra érinteni, simogatni.*
-Elf létedre egészen szőrös vagy, és hamuszín is. Sosem láttam még ilyet. Mindenhol ilyen fehér a prémed? -*az eddig arcot firtatni igyekvő ujjak most megindulnak a mellkas irányába, próbálva elbontani onnan mindent, ami zavarhatja a kényelmes kilátást – vagy pont hogy a belátást.*- Egészen kíváncsivá teszel engem, pedig az idejét nem tudom annak, mikor érdekelt utoljára egy férfi!
1552. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-19 10:25:42
Üzenet elküldve: 2026-06-19 10:25:42
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*A kislány egészen elveszítette a kontrollt, ő maga is érzi. Túl kicsi a test, túl sok benne az érzelem. Csak áll ott Garsin előtt, mint egy rakás szerencsétlenség, a vállai előre ejtve, a korábban erősen feszülő izmok most teljesen elernyednek, a harag helyét átveszi a szégyen. A mérhetetlen szégyen.
Túl sokat mondott és látni hagyta a másikat a saját sebezhetőségét, saját sérelmeit. A gyengeségét. Az ember pedig csak ember, ki fogja használni a másik gyengeségét. Buta volt Thalyssa, már belátja, de tenni vele már nem tud. Ellene sem. A baj kész, kiadta magát.
Másra így már nem vágyik, csak eltűnni, a sebeit nyalogatni, megfeledkezni arról, milyen gyermekien viselkedett -még akkor is, ha a szó legszorosabb értelmében az-, hogy aztán egyszer, évekkel később, felnőttként megtorolhassa minden vélt vagy valós sérelmét a kardforgatón úgy, ahogy a legjobban tudja. Ám egyelőre nem tartanak ott.
Egyelőre itt tartanak.
Garsin áll előtte, csöndesen, nyugodtan, Thalyssát pedig embertelenül, szerfeledt idegesíti az a megértő szempár, az a csöndes, nyugodt természete a másiknak. Az, hogy nem tombol, hogy nem mutat ki érzelmeket, hogy úgy áll ott előtte, mint egy sziklafal, rendíthetetlenül, magasan, megmászhatatlanul, beláthatatlanul, kiismerhetetlenül. Pontosan úgy, mint ahogy neki kéne ott állnia.*
-Mert te is csak ember vagy, ráadásul tengeri is. Ilyen a természeted.
*Sejti ő, hogy nem ez a kérdés természete és egyáltalán nem erre kíváncsi „a felnőtt”. Tudni szeretné, hogyan érti azt a lány, Garsin magát választotta és nem az erdeit. Thalyssa talán gyermek még, de a büszkesége egészen felnőttes, s mivel Garsin jól sejti, sok vezetőszál nincs előtte, jó példa pedig még annyi sem, így csak a tapasztalataiból és az egykori orgyilkos mester tanításaiból meríthet. Összeszedi maradék méltóságát hát, hogy megtarthassa amazt, így a kardforgató számára kielégítő választ sajnos már nem kaphat az őszinte és minden rossz szándékot mellőző kérdésre.
A lány mély, nehéz sóhajt hallat, mintha a tüdejéből igyekezne egyetlen lélegzettel kipréselni minden negativitást a levegővel együtt. A pillái megrebbennek a sóhajnál, az arcvonásai egészen elernyednek. A maszk visszakerül. Garsin érezheti, túl közel került, túl sokat látott. Legalább is Thalyssa így ítéli meg. Ez pedig veszélyes.
Veszélyes, ha valaki olyan áll vele szemben, aki „magát választja, nem pedig őt”. Ha másban nem is, egy valamiben biztos: míg Garsin nem egy istennek áldozza a vérét, mint ő, addig ez nem is fog megváltozni.
Thalyssa rendeződő arcvonásaival a testtartása is változik, tükörként veszi fel Garsinét. Kosarát megigazítja karján, haját kimérten simogatja hátra, mintha csak a legjobb benyomást próbálná kelteni. Mintha ezzel elfeledtethetné a kifakadást, a kirohanást, a hisztit.*
-Sós leány vagy, így megértem, ha osztod a szenvedélyét a fajtádnak a vörös madarak iránt, ám az én hátam nem tollas és papagáj sem vagyok. Amit mondtam megmondtam, nem fogom ismételni magam, Garsin Elthur. -*a nevet erősen nyomja meg, talán célzásként a választott név mivoltára, talán más okból.*- Most elválik az utunk, de még találkozunk. A következő alkalomnál pedig te leszel az, aki sírni fog. Ziisu.
*A kislánynak címzett megszólítás jóval lágyabb, mint az, melyet a nővére kap. A felemás tekintetből eltűnik az él, ahogy a gyermekre pillant, nincs benne neheztelés. Garsin érezheti, a búcsú természete nem fenyegetés, inkább tűnik ígéretnek. A szép fej formálisan hajlik biccentésre, rúnás, heges kezét lapos mellkasára fekteti, ahogy törzsétől tanulta, így int hajol meg alig észrevehetően törzsből. Formális búcsú ez a viszontlátás ígéretével.
Kikerülve a harcost indul meg a megkezdett útján, ám már nem áll meg, nem fordul vissza. A boglyas, rőt kölyök cingár alakját hamarosan elnyeli a rengeteg.*
*A kislány egészen elveszítette a kontrollt, ő maga is érzi. Túl kicsi a test, túl sok benne az érzelem. Csak áll ott Garsin előtt, mint egy rakás szerencsétlenség, a vállai előre ejtve, a korábban erősen feszülő izmok most teljesen elernyednek, a harag helyét átveszi a szégyen. A mérhetetlen szégyen.
Túl sokat mondott és látni hagyta a másikat a saját sebezhetőségét, saját sérelmeit. A gyengeségét. Az ember pedig csak ember, ki fogja használni a másik gyengeségét. Buta volt Thalyssa, már belátja, de tenni vele már nem tud. Ellene sem. A baj kész, kiadta magát.
Másra így már nem vágyik, csak eltűnni, a sebeit nyalogatni, megfeledkezni arról, milyen gyermekien viselkedett -még akkor is, ha a szó legszorosabb értelmében az-, hogy aztán egyszer, évekkel később, felnőttként megtorolhassa minden vélt vagy valós sérelmét a kardforgatón úgy, ahogy a legjobban tudja. Ám egyelőre nem tartanak ott.
Egyelőre itt tartanak.
Garsin áll előtte, csöndesen, nyugodtan, Thalyssát pedig embertelenül, szerfeledt idegesíti az a megértő szempár, az a csöndes, nyugodt természete a másiknak. Az, hogy nem tombol, hogy nem mutat ki érzelmeket, hogy úgy áll ott előtte, mint egy sziklafal, rendíthetetlenül, magasan, megmászhatatlanul, beláthatatlanul, kiismerhetetlenül. Pontosan úgy, mint ahogy neki kéne ott állnia.*
-Mert te is csak ember vagy, ráadásul tengeri is. Ilyen a természeted.
*Sejti ő, hogy nem ez a kérdés természete és egyáltalán nem erre kíváncsi „a felnőtt”. Tudni szeretné, hogyan érti azt a lány, Garsin magát választotta és nem az erdeit. Thalyssa talán gyermek még, de a büszkesége egészen felnőttes, s mivel Garsin jól sejti, sok vezetőszál nincs előtte, jó példa pedig még annyi sem, így csak a tapasztalataiból és az egykori orgyilkos mester tanításaiból meríthet. Összeszedi maradék méltóságát hát, hogy megtarthassa amazt, így a kardforgató számára kielégítő választ sajnos már nem kaphat az őszinte és minden rossz szándékot mellőző kérdésre.
A lány mély, nehéz sóhajt hallat, mintha a tüdejéből igyekezne egyetlen lélegzettel kipréselni minden negativitást a levegővel együtt. A pillái megrebbennek a sóhajnál, az arcvonásai egészen elernyednek. A maszk visszakerül. Garsin érezheti, túl közel került, túl sokat látott. Legalább is Thalyssa így ítéli meg. Ez pedig veszélyes.
Veszélyes, ha valaki olyan áll vele szemben, aki „magát választja, nem pedig őt”. Ha másban nem is, egy valamiben biztos: míg Garsin nem egy istennek áldozza a vérét, mint ő, addig ez nem is fog megváltozni.
Thalyssa rendeződő arcvonásaival a testtartása is változik, tükörként veszi fel Garsinét. Kosarát megigazítja karján, haját kimérten simogatja hátra, mintha csak a legjobb benyomást próbálná kelteni. Mintha ezzel elfeledtethetné a kifakadást, a kirohanást, a hisztit.*
-Sós leány vagy, így megértem, ha osztod a szenvedélyét a fajtádnak a vörös madarak iránt, ám az én hátam nem tollas és papagáj sem vagyok. Amit mondtam megmondtam, nem fogom ismételni magam, Garsin Elthur. -*a nevet erősen nyomja meg, talán célzásként a választott név mivoltára, talán más okból.*- Most elválik az utunk, de még találkozunk. A következő alkalomnál pedig te leszel az, aki sírni fog. Ziisu.
*A kislánynak címzett megszólítás jóval lágyabb, mint az, melyet a nővére kap. A felemás tekintetből eltűnik az él, ahogy a gyermekre pillant, nincs benne neheztelés. Garsin érezheti, a búcsú természete nem fenyegetés, inkább tűnik ígéretnek. A szép fej formálisan hajlik biccentésre, rúnás, heges kezét lapos mellkasára fekteti, ahogy törzsétől tanulta, így int hajol meg alig észrevehetően törzsből. Formális búcsú ez a viszontlátás ígéretével.
Kikerülve a harcost indul meg a megkezdett útján, ám már nem áll meg, nem fordul vissza. A boglyas, rőt kölyök cingár alakját hamarosan elnyeli a rengeteg.*
1551. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-19 10:07:25
Üzenet elküldve: 2026-06-19 10:07:25
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Norennar tekintete egy pillanatra a felé fordított tenyérre siklik. A figyelmét ezúttal nem a nő különös szemei, nem a fekete fogak és még csak nem is a pipa kékes füstje ragadja meg, hanem az ezüstösen csillanó rúnák. Egy darabig csak nézi őket némán. Homlokán apró ránc jelenik meg. Nem ismeri a jeleket. Sosem láttott még ehhez foghatókat, holott nem egy telet töltött Wegtorenben és ha valamit ott nem lát a magafajta, akkor az jó eséllyel nincs is.
Végül előrehajol valamelyest. A pipa szára továbbra is ott pihen a szája sarkában. Egyik kezével lassan kinyúl, majd mutatóujjával óvatosan végigsimít az egyik vékony metszeten. Csak éppen annyira, hogy meggyőződjön róla, valóban a bőr része-e, vagy valami festékféle. Aztán már vissza is húzza a kezét.*
- Élet...
*Ismétli el halkan. A szó néhány pillanatig ott lebeg közöttük a tűz pattogása mellett. A mélységi végül elhúzza a száját.*
- Ha jól sejtem, ott ahonnan te jösz, minden bába kap egy ilyet.
*Jegyzi meg szárazon. Újabbat szippant a pipájába, majd lassan kifújja a füstöt az éjszakába.
A boszorka megjegyzésére ezúttal valóban elmosolyodik. Csak egy pillanatra, alig láthatóan, de mégis őszintébben, mint eddig bármikor az este során. A nő elképzelése róla ugyan nem teljesen alaptalan, de közel sem olyan pontos, mint szeretné hinni.*
- Nem az én világom. Jobb szeretem a dolgokat azok valós mivoltában szemlélni.
*Feleli egyszerűen. Norennar sosem vonzódott különösebben az efféle szerekhez. Az italnak és a dohánynak mindig is megvolt a maga helye az életében, viszont sosem kedvelte azt az érzést, amikor az ember elveszíti az élességét. A fejvadászat során az ilyesmi könnyen kerülhet az életébe is. Egy rosszul felmért távolság, egy fél pillanattal későbbi reakció, egy figyelmen kívül hagyott nesz a bokrok között, és máris változhat a vadász és a préda szerepe.
Az viszont nem lepi meg különösebben, hogy felismerte a gomba nyomát a füstben. A mélység népei hosszú évszázadokon keresztül éltek olyan helyeken, ahol a napfény nem képzte a mindennapok részeit. Ott az efféle gombák nem különlegességnek számítottak, hanem az étrend természetes részének. Norennar ugyan nem tartozik azon fajtársai közé, akik kénytelen voltak így leélni az életüket, elvégre Artheniorban nőtt fel, azonban családja nem hagyta hátra gyökereit. Ismeri a föld alatt növő gombák szagát. A kesernyés, nedves földre emlékeztető utóízt. Némelyik ehető volt, mások hallucinációkat okoztak, megint mások egyszerűen megöltek. Nem véletlenül tanították meg már fiatalon arra, hogy különbséget tegyen köztük. A füstben érzett aroma ugyan nem volt ismerős számára, de a családját azért rögtön felismerte.
A nő következő szavai hallatán azonban ismét a másik pipára téved a tekintete. Most már nyíltan. Nincs értelme úgy tenni, mintha nem érdekelné. Érdekli. Túlságosan is. Az ajánlat viszont továbbra sem tetszik neki.*
- Ahhoz, hogy az isteneimmel találkozzak előbb kellenének olyan istenek akikben hiszek. *Morogja maga elé.* - Az eléjük küldötteket illetően viszont... Csaknem valóban te lennél a lelkiismeretem?
*Teszi fel a költői kérdést játékosan, miközben halovány félmosoly jelenik meg az arcán, de hamar el is tűnik. Költői bizony, elvégre egy pillanat erejéig sem gondolja komolyan, hogy ez valóban így lenne. Tekintete ismét a nőre vándorol. Ezúttal hosszabban időzik rajta. Mintha próbálná eldönteni, hogy valóban ennyire ártalmatlan-e, vagy csak kivételesen jó színészi képességekkel áldotta meg őt... Nos... Bármi amiben ő hinni vél.
A kékes füst hatása lassabban érkezik, mint várta, de annál alattomosabban. Először csak azt veszi észre, hogy kellemesebbnek érzi a tűz melegét, a vállait és tarkóját szorító feszültség pedig mintha fokozatosan engedne. Aztán a hangok is megváltoznak. A lángok pattogása, a lombok neszezése, Amselyë hangja mind tisztábban, élesebben jut el hozzá, miközben a nő mozdulatai valahogy túlságosan simának és természetesnek hatnak. Norennar azonban nem élvezi ezt annyira, mint kellene. Sőt. Egyre kellemetlenebb érzés telepszik rá. Nem azért, mert elveszítené az uralmát maga felett, hanem mert pontosan érzi, hogy valami változik benne. A gyanakvása ugyan még ott van, de már nem olyan éles. A késztetés, hogy bármelyik pillanatban tőrt rántson vagy egyszerűen faképnél hagyja a nőt, mintha távolabb került volna. És éppen ez az, ami nyugtalanítja.
Homlokán apró ránc jelenik meg. Fejét oldalra dönti, mintha így könnyebben megérthetné, mi zajlik odabent. A tűz pattogása furcsán érdekesnek tűnik. A lángok mozgása is. Egy normális estén már rég nem foglalkozna ilyesmivel. Most azonban azon kapja magát, hogy hosszú másodpercekig képes nézni ugyanazt a parázsdarabot, ahogy lassan összeomlik a hamu alatt.*
*Norennar tekintete egy pillanatra a felé fordított tenyérre siklik. A figyelmét ezúttal nem a nő különös szemei, nem a fekete fogak és még csak nem is a pipa kékes füstje ragadja meg, hanem az ezüstösen csillanó rúnák. Egy darabig csak nézi őket némán. Homlokán apró ránc jelenik meg. Nem ismeri a jeleket. Sosem láttott még ehhez foghatókat, holott nem egy telet töltött Wegtorenben és ha valamit ott nem lát a magafajta, akkor az jó eséllyel nincs is.
Végül előrehajol valamelyest. A pipa szára továbbra is ott pihen a szája sarkában. Egyik kezével lassan kinyúl, majd mutatóujjával óvatosan végigsimít az egyik vékony metszeten. Csak éppen annyira, hogy meggyőződjön róla, valóban a bőr része-e, vagy valami festékféle. Aztán már vissza is húzza a kezét.*
- Élet...
*Ismétli el halkan. A szó néhány pillanatig ott lebeg közöttük a tűz pattogása mellett. A mélységi végül elhúzza a száját.*
- Ha jól sejtem, ott ahonnan te jösz, minden bába kap egy ilyet.
*Jegyzi meg szárazon. Újabbat szippant a pipájába, majd lassan kifújja a füstöt az éjszakába.
A boszorka megjegyzésére ezúttal valóban elmosolyodik. Csak egy pillanatra, alig láthatóan, de mégis őszintébben, mint eddig bármikor az este során. A nő elképzelése róla ugyan nem teljesen alaptalan, de közel sem olyan pontos, mint szeretné hinni.*
- Nem az én világom. Jobb szeretem a dolgokat azok valós mivoltában szemlélni.
*Feleli egyszerűen. Norennar sosem vonzódott különösebben az efféle szerekhez. Az italnak és a dohánynak mindig is megvolt a maga helye az életében, viszont sosem kedvelte azt az érzést, amikor az ember elveszíti az élességét. A fejvadászat során az ilyesmi könnyen kerülhet az életébe is. Egy rosszul felmért távolság, egy fél pillanattal későbbi reakció, egy figyelmen kívül hagyott nesz a bokrok között, és máris változhat a vadász és a préda szerepe.
Az viszont nem lepi meg különösebben, hogy felismerte a gomba nyomát a füstben. A mélység népei hosszú évszázadokon keresztül éltek olyan helyeken, ahol a napfény nem képzte a mindennapok részeit. Ott az efféle gombák nem különlegességnek számítottak, hanem az étrend természetes részének. Norennar ugyan nem tartozik azon fajtársai közé, akik kénytelen voltak így leélni az életüket, elvégre Artheniorban nőtt fel, azonban családja nem hagyta hátra gyökereit. Ismeri a föld alatt növő gombák szagát. A kesernyés, nedves földre emlékeztető utóízt. Némelyik ehető volt, mások hallucinációkat okoztak, megint mások egyszerűen megöltek. Nem véletlenül tanították meg már fiatalon arra, hogy különbséget tegyen köztük. A füstben érzett aroma ugyan nem volt ismerős számára, de a családját azért rögtön felismerte.
A nő következő szavai hallatán azonban ismét a másik pipára téved a tekintete. Most már nyíltan. Nincs értelme úgy tenni, mintha nem érdekelné. Érdekli. Túlságosan is. Az ajánlat viszont továbbra sem tetszik neki.*
- Ahhoz, hogy az isteneimmel találkozzak előbb kellenének olyan istenek akikben hiszek. *Morogja maga elé.* - Az eléjük küldötteket illetően viszont... Csaknem valóban te lennél a lelkiismeretem?
*Teszi fel a költői kérdést játékosan, miközben halovány félmosoly jelenik meg az arcán, de hamar el is tűnik. Költői bizony, elvégre egy pillanat erejéig sem gondolja komolyan, hogy ez valóban így lenne. Tekintete ismét a nőre vándorol. Ezúttal hosszabban időzik rajta. Mintha próbálná eldönteni, hogy valóban ennyire ártalmatlan-e, vagy csak kivételesen jó színészi képességekkel áldotta meg őt... Nos... Bármi amiben ő hinni vél.
A kékes füst hatása lassabban érkezik, mint várta, de annál alattomosabban. Először csak azt veszi észre, hogy kellemesebbnek érzi a tűz melegét, a vállait és tarkóját szorító feszültség pedig mintha fokozatosan engedne. Aztán a hangok is megváltoznak. A lángok pattogása, a lombok neszezése, Amselyë hangja mind tisztábban, élesebben jut el hozzá, miközben a nő mozdulatai valahogy túlságosan simának és természetesnek hatnak. Norennar azonban nem élvezi ezt annyira, mint kellene. Sőt. Egyre kellemetlenebb érzés telepszik rá. Nem azért, mert elveszítené az uralmát maga felett, hanem mert pontosan érzi, hogy valami változik benne. A gyanakvása ugyan még ott van, de már nem olyan éles. A késztetés, hogy bármelyik pillanatban tőrt rántson vagy egyszerűen faképnél hagyja a nőt, mintha távolabb került volna. És éppen ez az, ami nyugtalanítja.
Homlokán apró ránc jelenik meg. Fejét oldalra dönti, mintha így könnyebben megérthetné, mi zajlik odabent. A tűz pattogása furcsán érdekesnek tűnik. A lángok mozgása is. Egy normális estén már rég nem foglalkozna ilyesmivel. Most azonban azon kapja magát, hogy hosszú másodpercekig képes nézni ugyanazt a parázsdarabot, ahogy lassan összeomlik a hamu alatt.*
1550. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-18 22:12:08
Üzenet elküldve: 2026-06-18 22:12:08
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Sikerül megtorpanásra késztetnie a lányt, minekutána a szó is csak úgy áradni kezd a másikból.
Garsin pedig hallgat, türelmesen, épp csak homlokát ráncolja sűrűn, hol elgondolkodva, hol helytelenítőn.
Thalyssa történetét már hallotta, és már akkor úgy gondolta, hogy életének szereplői többszörösen árulták el, hagyták cserben, vagy bántalmazták a lányt. Épp csak akkor még azt hitte, Thalyssa maga ezt nem így látja, mert túlságosan átmosták az agyát.
A korábbi vallomás után most nem lepődik meg rajta, hogy a lány valójában nagyon is tisztán látja tulajdon múltját. Viszont azt várja, hogy a nagy beszéd hova fog kifutni. Ő maga mivel kényszeríti Thalyssát az... istene követésére? Vagy mire is? Az sem teljesen egyértelmű számára, mire utalt a lány.
De végül ehhez a részhez is elérnek...
Viszont okosabb nem lesz a kifakadás után, de még a szemöldökét is felvonja a nehezen követhető, véleménye szerint észszerűtlen gondolat-gombolyagra.
Szóhoz azonban nem jut, de talán jobb is, mert amilyen zaklatott a lány, alighanem csak rontani tudna a helyzeten. Így legalább van ideje rá, hogy emlékeztesse magát, hogy a másik még nagyon fiatal. Nem is kell, hogy ura legyen a helyzetnek és tisztán lásson. Vagyis nem kellene, hogy így legyen, ha lennének mellette gondviselők, akik vigyáznak rá, míg megtanulja az élet fortélyait.
Hallgatja hát tovább a kislányt, ahogy a vallásáról és tulajdon hitéről beszél. Majd pedig ismét visszatér rá a szó, amire legszívesebben a szemeit forgatná, pedig nem jellemző rá az ilyesmi. De erővel higgadt marad, lassú és megértő. Ha már felnőttként emlegetik, igyekszik akként viselkedni a kislány mellett, a "címke" fényesebb oldalát mutatva.*
- Pontosan mivel is választottam magamat? - *Kezdi az alapoknál, nyugodt hangon. Rengeteg kérdése volna persze, meg mondandója is, meg szemre vetni valója, mégsem mond többet. Szeretné megérteni a másikat és megértetni magát is. Kérdése pedig őszinte, az érdeklődésével egyetemben.*
*Sikerül megtorpanásra késztetnie a lányt, minekutána a szó is csak úgy áradni kezd a másikból.
Garsin pedig hallgat, türelmesen, épp csak homlokát ráncolja sűrűn, hol elgondolkodva, hol helytelenítőn.
Thalyssa történetét már hallotta, és már akkor úgy gondolta, hogy életének szereplői többszörösen árulták el, hagyták cserben, vagy bántalmazták a lányt. Épp csak akkor még azt hitte, Thalyssa maga ezt nem így látja, mert túlságosan átmosták az agyát.
A korábbi vallomás után most nem lepődik meg rajta, hogy a lány valójában nagyon is tisztán látja tulajdon múltját. Viszont azt várja, hogy a nagy beszéd hova fog kifutni. Ő maga mivel kényszeríti Thalyssát az... istene követésére? Vagy mire is? Az sem teljesen egyértelmű számára, mire utalt a lány.
De végül ehhez a részhez is elérnek...
Viszont okosabb nem lesz a kifakadás után, de még a szemöldökét is felvonja a nehezen követhető, véleménye szerint észszerűtlen gondolat-gombolyagra.
Szóhoz azonban nem jut, de talán jobb is, mert amilyen zaklatott a lány, alighanem csak rontani tudna a helyzeten. Így legalább van ideje rá, hogy emlékeztesse magát, hogy a másik még nagyon fiatal. Nem is kell, hogy ura legyen a helyzetnek és tisztán lásson. Vagyis nem kellene, hogy így legyen, ha lennének mellette gondviselők, akik vigyáznak rá, míg megtanulja az élet fortélyait.
Hallgatja hát tovább a kislányt, ahogy a vallásáról és tulajdon hitéről beszél. Majd pedig ismét visszatér rá a szó, amire legszívesebben a szemeit forgatná, pedig nem jellemző rá az ilyesmi. De erővel higgadt marad, lassú és megértő. Ha már felnőttként emlegetik, igyekszik akként viselkedni a kislány mellett, a "címke" fényesebb oldalát mutatva.*
- Pontosan mivel is választottam magamat? - *Kezdi az alapoknál, nyugodt hangon. Rengeteg kérdése volna persze, meg mondandója is, meg szemre vetni valója, mégsem mond többet. Szeretné megérteni a másikat és megértetni magát is. Kérdése pedig őszinte, az érdeklődésével egyetemben.*
1549. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-18 11:31:52
Üzenet elküldve: 2026-06-18 11:31:52
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Megvan a hátránya a kurta lábnak a magasokkal szemben, mivel azok így hamarabb beérik az ember lányát! Thalyssanak pislogni sincs ideje, Garsin vele szemben áll. Igaz úgy, hogy ki tudja kerülni, ha akarja, ám a tekintete arról árulkodik, a kardforgató egyáltalán nem szeretné azt.
A kislány megtorpan, lendületből löki hátra a fejét, hogy tökéletesen ráláthasson a másikra. Aztán ismét elönti harag. Nem várt mód hirtelen maga sem tudja, hogy pontosan honnan. Egyszerűen előtör.*
-Tudod mi kényszerít? -*fakad ki egyre vörösödő arccal, az indulattól vékonyodó hangon.*-Te, meg a többiek! Akiknek magatokat és az igényeiteket mindig az enyémek elébe helyezitek, az én káromra! A Rigó, aki kilopott a fészkemből, a családomtól, hogy távoli földre vigyen mert anyásat volt kedve játszani aztán ráunt a babázósdira és hátrahagyott. A Rigó férje, akire úgy hittem, hogy az apám lesz majd zálogba adott annak a matrónának a viselős asszonyáért cserébe mert gyermeket gyermekre cserélt. Vagy a vén boszorka, aki nem gyermeket, hanem a vérvonalnak a frissítését látta bennem, aki vesszővel és vassal nevelt, így ösztönözve minden növendéket a tökéletességre. És itt vagy te.
*Kifulladva, indulatosan, vörös arccal bök Garsin mellkasára mutatóujjával, egyenesen annak szíve felé.*
-Te, akinek hiába mondom valamit nem szeretnék, nem vágyom, csak firtatod! Nem tudod elengedni. Nem hagysz nyugtomban, nem hagysz békében, egyre csak kérdezel, faggatsz, rám erőlteted az akaratod. Most csak az akaratod, aztán majd mást is, mert úgy érzed megteheted. Mint ahogy megtehette a Rigó is, az Elmebaszó, vagy Nene. Mert kisebb vagyok, gyengébb vagyok, és mert nem te vagyok, úgyhogy nem is számítok. Nem számít, hogy én mit akarok, mert az számít, hogy te megkapd amit akarsz. Ezért nagy bennem a harag! Ezért haragszom, mert sosem veszitek figyelembe azt, hogy én mit akarok, mindig csak azt nézitek, nektek mi a jó! Ilyenek vagytok ti, felnőttek!
*A tehetetlen dühtől szinte reszket, a hangja elcsuklik, vékonyodik, a szemei megtelnek könnyekkel. Durván, erőszakosan dörzsöl rájuk, így morzsolva ki az ingert és a keserűséget.*
-A vallásom és az istenem az egyetlen dolog, ami őszinte volt velem, mióta neki áldoztam magam. Én neki adtam az életem, ő pedig nekem adta az erejét. Óv engem és azt kapom, amit ígér. Nem árult el sohasem, nem nézte a maga érdekeit, mert az én érdekem az ő érdeke. Ha nekem jó, neki is jó, ha pedig neki jó, akkor nekem kiváló. Nem akarok megoldást, nem akarok segítséget és nem akarok megszabadulni sem, mert nem vagyok fogságban. Nem vagyok fogoly. Szabadabb vagyok, mint te, vagy a fajtád valaha lehet, mert nekem nem parancsol senki. Az istenem sem. Nem vagyok rabszolga, még csak szolga sem. Én nem szolgálok. -*kopogtat saját mellkasára.*-Nem tudom mit hiszel, miféle entitásnak áldozom, de egészen rosszul gondolhatod.
*Mély levegőt vesz, reszketegen fújja ki a levegőt, leengedi a vállait. Lazul a testtartása, már-már lemondó.*
-Döntöttél. Mert magadat választottad és nem engem, nem a mi barátságunkat. És én ezt elfogadom, mert rosszul esik, de megértem, hogy ember vagy. Felnőtt. Magadat választod, nem engem, nem az én érdekem. Csak csalódtam, mert azt hittem, te más vagy. Azt hittem, ezért vezettek hozzád az álmaim. Nyilvánvalóan nem így volt.
*Megvan a hátránya a kurta lábnak a magasokkal szemben, mivel azok így hamarabb beérik az ember lányát! Thalyssanak pislogni sincs ideje, Garsin vele szemben áll. Igaz úgy, hogy ki tudja kerülni, ha akarja, ám a tekintete arról árulkodik, a kardforgató egyáltalán nem szeretné azt.
A kislány megtorpan, lendületből löki hátra a fejét, hogy tökéletesen ráláthasson a másikra. Aztán ismét elönti harag. Nem várt mód hirtelen maga sem tudja, hogy pontosan honnan. Egyszerűen előtör.*
-Tudod mi kényszerít? -*fakad ki egyre vörösödő arccal, az indulattól vékonyodó hangon.*-Te, meg a többiek! Akiknek magatokat és az igényeiteket mindig az enyémek elébe helyezitek, az én káromra! A Rigó, aki kilopott a fészkemből, a családomtól, hogy távoli földre vigyen mert anyásat volt kedve játszani aztán ráunt a babázósdira és hátrahagyott. A Rigó férje, akire úgy hittem, hogy az apám lesz majd zálogba adott annak a matrónának a viselős asszonyáért cserébe mert gyermeket gyermekre cserélt. Vagy a vén boszorka, aki nem gyermeket, hanem a vérvonalnak a frissítését látta bennem, aki vesszővel és vassal nevelt, így ösztönözve minden növendéket a tökéletességre. És itt vagy te.
*Kifulladva, indulatosan, vörös arccal bök Garsin mellkasára mutatóujjával, egyenesen annak szíve felé.*
-Te, akinek hiába mondom valamit nem szeretnék, nem vágyom, csak firtatod! Nem tudod elengedni. Nem hagysz nyugtomban, nem hagysz békében, egyre csak kérdezel, faggatsz, rám erőlteted az akaratod. Most csak az akaratod, aztán majd mást is, mert úgy érzed megteheted. Mint ahogy megtehette a Rigó is, az Elmebaszó, vagy Nene. Mert kisebb vagyok, gyengébb vagyok, és mert nem te vagyok, úgyhogy nem is számítok. Nem számít, hogy én mit akarok, mert az számít, hogy te megkapd amit akarsz. Ezért nagy bennem a harag! Ezért haragszom, mert sosem veszitek figyelembe azt, hogy én mit akarok, mindig csak azt nézitek, nektek mi a jó! Ilyenek vagytok ti, felnőttek!
*A tehetetlen dühtől szinte reszket, a hangja elcsuklik, vékonyodik, a szemei megtelnek könnyekkel. Durván, erőszakosan dörzsöl rájuk, így morzsolva ki az ingert és a keserűséget.*
-A vallásom és az istenem az egyetlen dolog, ami őszinte volt velem, mióta neki áldoztam magam. Én neki adtam az életem, ő pedig nekem adta az erejét. Óv engem és azt kapom, amit ígér. Nem árult el sohasem, nem nézte a maga érdekeit, mert az én érdekem az ő érdeke. Ha nekem jó, neki is jó, ha pedig neki jó, akkor nekem kiváló. Nem akarok megoldást, nem akarok segítséget és nem akarok megszabadulni sem, mert nem vagyok fogságban. Nem vagyok fogoly. Szabadabb vagyok, mint te, vagy a fajtád valaha lehet, mert nekem nem parancsol senki. Az istenem sem. Nem vagyok rabszolga, még csak szolga sem. Én nem szolgálok. -*kopogtat saját mellkasára.*-Nem tudom mit hiszel, miféle entitásnak áldozom, de egészen rosszul gondolhatod.
*Mély levegőt vesz, reszketegen fújja ki a levegőt, leengedi a vállait. Lazul a testtartása, már-már lemondó.*
-Döntöttél. Mert magadat választottad és nem engem, nem a mi barátságunkat. És én ezt elfogadom, mert rosszul esik, de megértem, hogy ember vagy. Felnőtt. Magadat választod, nem engem, nem az én érdekem. Csak csalódtam, mert azt hittem, te más vagy. Azt hittem, ezért vezettek hozzád az álmaim. Nyilvánvalóan nem így volt.
1548. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-17 23:02:02
Üzenet elküldve: 2026-06-17 23:02:02
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen Halott//
-Talán az vagyok. Temetetlen magam is. Vagy csak egy szellem. Talán a te szellemed… vagy a lelkiismereted. Azt hiszem ezt a kérdést csak a pirkadat fogja számodra megválaszolni.
*Kezeit ismét a térdeire engedi, fél kezében a pipa, másikban mintha képzeletbeli fonalat tartana. Talán azt, talán a férfi haját. A gyér fényben nem látni. Végül a pipát finoman fekteti a térdére, hogy az eddig azt tartó tenyeret most a másik térdére helyezhesse, ám tenyérrel felfelé. A csontos bütykök alig érezhetően koppintják a balt, így vonva magára a figyelmet.*
-Láttam, hogy érdekel. Vizsgáld hát meg. Meg is érintheted, megengedem neked. Többet úgysem látsz ilyet. -*lentebb szegi a fejét, biztatóan biccent.*-Az anyanyelvem. Azt jelenti, élet.
*Ha a férfi úgy kívánja, végigvezetheti az ujjait az ezüstös metszeteken, a boszorka nem húzza el a kezét. A tenyere puha, enyhén zöldes színezettel bír, melyet a növények fogtak be, festettek meg nagy valószínűséggel, melyekkel dolgozik.
A gombát firtató kijelentésre őszinte meglepetésében megnyúlik az arca, megrándulnak az ajkai, végül tétován biccent.*
-Az…gomba. Barlangi, jó orrod van. Vagy tán magad is örömöd leled a bódító szerekben? Nem tűnsz olyannak, aki ilyesmivel élne. Inkább annak, aki leissza magát a késdobálókban, ami kocsmai verekedésekbe torkollik.
*Talán a füst magára az erdeire is jó hatással van, talán csak enyhül, ahogy látja, a terve működik, még ha lassan is épülnek lefelé azok a bizonyos falak. Ám azt el kell ismernie, az embervadásznak kifejezetten magas a toleranciaküszöbe a szerekkel szemben. Amsel hozzájuk van szokva, ám lassan kezdi megérezni, még ha nem is mutatja. A kígyószemek a nyomok után kutakodnak. Verejték, lazuló izmok, szaporább lélegzet, táguló pupillák.*
-Biztos felfedeznél még valamit, egy újabb szívással. Talán elkerülte valami a figyelmed, ki tudja…talán a következőnél találkozhatsz az isteneiddel -vagy azokkal, akiket hozzájuk küldtél.
-Talán az vagyok. Temetetlen magam is. Vagy csak egy szellem. Talán a te szellemed… vagy a lelkiismereted. Azt hiszem ezt a kérdést csak a pirkadat fogja számodra megválaszolni.
*Kezeit ismét a térdeire engedi, fél kezében a pipa, másikban mintha képzeletbeli fonalat tartana. Talán azt, talán a férfi haját. A gyér fényben nem látni. Végül a pipát finoman fekteti a térdére, hogy az eddig azt tartó tenyeret most a másik térdére helyezhesse, ám tenyérrel felfelé. A csontos bütykök alig érezhetően koppintják a balt, így vonva magára a figyelmet.*
-Láttam, hogy érdekel. Vizsgáld hát meg. Meg is érintheted, megengedem neked. Többet úgysem látsz ilyet. -*lentebb szegi a fejét, biztatóan biccent.*-Az anyanyelvem. Azt jelenti, élet.
*Ha a férfi úgy kívánja, végigvezetheti az ujjait az ezüstös metszeteken, a boszorka nem húzza el a kezét. A tenyere puha, enyhén zöldes színezettel bír, melyet a növények fogtak be, festettek meg nagy valószínűséggel, melyekkel dolgozik.
A gombát firtató kijelentésre őszinte meglepetésében megnyúlik az arca, megrándulnak az ajkai, végül tétován biccent.*
-Az…gomba. Barlangi, jó orrod van. Vagy tán magad is örömöd leled a bódító szerekben? Nem tűnsz olyannak, aki ilyesmivel élne. Inkább annak, aki leissza magát a késdobálókban, ami kocsmai verekedésekbe torkollik.
*Talán a füst magára az erdeire is jó hatással van, talán csak enyhül, ahogy látja, a terve működik, még ha lassan is épülnek lefelé azok a bizonyos falak. Ám azt el kell ismernie, az embervadásznak kifejezetten magas a toleranciaküszöbe a szerekkel szemben. Amsel hozzájuk van szokva, ám lassan kezdi megérezni, még ha nem is mutatja. A kígyószemek a nyomok után kutakodnak. Verejték, lazuló izmok, szaporább lélegzet, táguló pupillák.*
-Biztos felfedeznél még valamit, egy újabb szívással. Talán elkerülte valami a figyelmed, ki tudja…talán a következőnél találkozhatsz az isteneiddel -vagy azokkal, akiket hozzájuk küldtél.
1547. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-17 22:38:38
Üzenet elküldve: 2026-06-17 22:38:38
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Ha figyel, hát lát is... Az más kérdés, hogy miként értelmezi azt, amit lát.
Az álarc a szemei előtt kerül föl, tud a létezéséről, azt viszont nehezebb megmondania, hogy mit fed el. Düh, félelem, csalódottság? Ezek elegye? Zaklatottság... A lány zaklatott. Ebben elég biztos. De miért?
És miért nem tud egyszer rendesen válaszolni?!
Mérgesen, hirtelen vesz levegőt.*
- Döntöttem? Miben döntöttem? - *Fakad ki, szemöldökét értetlen-haragosan összevonva, mert Thalyssa érezhetően már faképnél is hagyná.
Nem tudja, miket gondol magában a lány, honnan is tudná? Ám a másik sem lát az ő fejébe. Pedig akkor talán kivételesen még boldoggá is tehetné a felismerés, hogy Garsin a jó szándékot és az ismeretlenül is baráti szívű közeledést látja a megnyilvánulásaiban.
Mert Garsin komolyan gondolja a kérdéseit. Tényleg úgy látja, hogy Thalyssa azért mesélt neki ennyi felkavaró részletet, hogy közvetetten figyelmeztesse a veszélyre, ami a személyével jár.
Mégis, mintha valami megkötné a kislány kezét és a nyelvét.
Talán egy eskü, egy parancsoló varázslat, vagy figyelő szemek?
Vagy mindent rosszul lát... De most el is vakítja ez a - vélt - felismerés, amiről kérdései is szóltak.*
- Téged mi kényszerít? Ha ekkora benned a harag, miért követed még az istened akaratát? - *Ha kell, utánalép a lánynak, de útját nem állja, csak félig áll szembe vele, hogy a másik kikerülhesse, ha úgy kívánja. Nem akar fenyegető lenni.*
- Mert ha valami ennyire félelmetes és ekkora haragot hagy benned, azt biztosan nem önként követted és követed. Ha tudsz, beszélj! Hátha találunk megoldást és segítséget, hogy szabadulj!
*Ha figyel, hát lát is... Az más kérdés, hogy miként értelmezi azt, amit lát.
Az álarc a szemei előtt kerül föl, tud a létezéséről, azt viszont nehezebb megmondania, hogy mit fed el. Düh, félelem, csalódottság? Ezek elegye? Zaklatottság... A lány zaklatott. Ebben elég biztos. De miért?
És miért nem tud egyszer rendesen válaszolni?!
Mérgesen, hirtelen vesz levegőt.*
- Döntöttem? Miben döntöttem? - *Fakad ki, szemöldökét értetlen-haragosan összevonva, mert Thalyssa érezhetően már faképnél is hagyná.
Nem tudja, miket gondol magában a lány, honnan is tudná? Ám a másik sem lát az ő fejébe. Pedig akkor talán kivételesen még boldoggá is tehetné a felismerés, hogy Garsin a jó szándékot és az ismeretlenül is baráti szívű közeledést látja a megnyilvánulásaiban.
Mert Garsin komolyan gondolja a kérdéseit. Tényleg úgy látja, hogy Thalyssa azért mesélt neki ennyi felkavaró részletet, hogy közvetetten figyelmeztesse a veszélyre, ami a személyével jár.
Mégis, mintha valami megkötné a kislány kezét és a nyelvét.
Talán egy eskü, egy parancsoló varázslat, vagy figyelő szemek?
Vagy mindent rosszul lát... De most el is vakítja ez a - vélt - felismerés, amiről kérdései is szóltak.*
- Téged mi kényszerít? Ha ekkora benned a harag, miért követed még az istened akaratát? - *Ha kell, utánalép a lánynak, de útját nem állja, csak félig áll szembe vele, hogy a másik kikerülhesse, ha úgy kívánja. Nem akar fenyegető lenni.*
- Mert ha valami ennyire félelmetes és ekkora haragot hagy benned, azt biztosan nem önként követted és követed. Ha tudsz, beszélj! Hátha találunk megoldást és segítséget, hogy szabadulj!
1546. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-17 21:04:32
Üzenet elküldve: 2026-06-17 21:04:32
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Garsin választ nem kap, megvetést annál inkább. Thalyssába villámcsapásként nyilall a felismerés.
Hiába kéri, hiába kérleli, egyszerűen hajthatatlan a nő, ahogy eddig is az volt. Ilyen volt a kikötőben és ilyen volt azelőtt is, mielőtt Thalyssa meg kívánta verni.
Pontosabban…emiatt akarta megverni.
A lány álla megremeg, akárcsak alsóajka, ám lefelé görbülő szájzugok helyett egyenes, erősen szorított fogadja Garsint és a hozzá fűződő felismerést. Szinte elfehérednek a telt ajkak, az orrcimpái reszketve táncolnak, az orrnyergén az izmok egy pillanatra alig látható ráncba ugranak. Önkéntelen arckifejezés, a lecsusszanó maszk mindössze egy szívdobbanásnyi időre hagyja engedni látni az igazi érzelmeket, azoknak, akik igazán szemfülesek.
Mert Thalyssa ha mást nem is, egyvalamit tökéletesen megtanult mestereitől: a színjátszás művészetét.
A keserű pirula melyet le kell nyelnie egyszerű, ám mégis roppant rosszul esik számára. Nem jelent semmit Garsinnak. Nem különleges a számára, nem más, mint egy fura kölyök, aki ráakaszkodott. Nem barátok, nem is többek annál. Egy test, aki élhet, és halhat is, bár ha a kardforgató igénye és érdeke úgy szolgálja, inkább haljon, mert akkor számolni már nem kell vele. A kép kikristályosodik, így a korábbi tőr rántás, ellenséges viselkedés is új fénybe kerül.
Az arca kifejezéstelenné válik, kezeit elhúzza a másiktól. A testtartása lassan, mégis jól láthatóan változik. Az enyhén előre eső vállak hátrahúzódnak, a gerince kiegyenesedik, a boglyas rőt haj mintha magasabbról vöröslene, ahogy felszegi a fejét. Egészen méltóságteljes kishölgy benyomását kelti a lány, kurta ujjait összekulcsolja maga előtt. A felemás tekintet lomhán, kimérten siklik a táncoló leánykára a kardforgató hátán. Majd vissza Garsinra.*
-Hát döntöttél. Megértettem.
*A döntés pedig saját magára esett, nem Thalyssára. A kislánynak be kell látnia, Nene igazat mondott. Nem számíthatnak másra, csak a sajátjaikra. Senki sem fogja őket választani, csak a klán, amihez tartoznak. A vérvonal.
Csalódott Garsinban, ám magában sokkal inkább, mert hagyta, hogy megcsalja a szeme. Úgy érzi, a nő elvett tőle valamit, ami fontos volt számára. Az esélyt, egy normális életre, egy…gyermekkorra, arra, hogy bizonyítást nyerjen, többre hivatottak az emberek, mint amit a törzs diktál, mond. De ez is bebizonyosodott. Garsin tönkretette ezt neki, így ott, az adott pillanatban megfogadja, ő is tönkre fogja tenni… el fog venni valamit, ami fontos Elthur számára.
Ám nem most…. Mikor eljön az ideje.
Thalyssa nem szól többet. Karjára igazítja a kosarát, alig észrevehetően megbiccenti a fejét. A búcsú ez, kiérződik a mozdulatban.
Még egy utolsó pillantást vet Garsinra, majd egy hosszabbat a hátára erősített gyerekre, csak aztán fordít neki hátat, hogy faképnél hagyja, s meginduljon vissza, a város irányába. Amennyiben nem állítják meg, úgy alakja hamarosan elvész a rengeteg sudár fái között.*
*Garsin választ nem kap, megvetést annál inkább. Thalyssába villámcsapásként nyilall a felismerés.
Hiába kéri, hiába kérleli, egyszerűen hajthatatlan a nő, ahogy eddig is az volt. Ilyen volt a kikötőben és ilyen volt azelőtt is, mielőtt Thalyssa meg kívánta verni.
Pontosabban…emiatt akarta megverni.
A lány álla megremeg, akárcsak alsóajka, ám lefelé görbülő szájzugok helyett egyenes, erősen szorított fogadja Garsint és a hozzá fűződő felismerést. Szinte elfehérednek a telt ajkak, az orrcimpái reszketve táncolnak, az orrnyergén az izmok egy pillanatra alig látható ráncba ugranak. Önkéntelen arckifejezés, a lecsusszanó maszk mindössze egy szívdobbanásnyi időre hagyja engedni látni az igazi érzelmeket, azoknak, akik igazán szemfülesek.
Mert Thalyssa ha mást nem is, egyvalamit tökéletesen megtanult mestereitől: a színjátszás művészetét.
A keserű pirula melyet le kell nyelnie egyszerű, ám mégis roppant rosszul esik számára. Nem jelent semmit Garsinnak. Nem különleges a számára, nem más, mint egy fura kölyök, aki ráakaszkodott. Nem barátok, nem is többek annál. Egy test, aki élhet, és halhat is, bár ha a kardforgató igénye és érdeke úgy szolgálja, inkább haljon, mert akkor számolni már nem kell vele. A kép kikristályosodik, így a korábbi tőr rántás, ellenséges viselkedés is új fénybe kerül.
Az arca kifejezéstelenné válik, kezeit elhúzza a másiktól. A testtartása lassan, mégis jól láthatóan változik. Az enyhén előre eső vállak hátrahúzódnak, a gerince kiegyenesedik, a boglyas rőt haj mintha magasabbról vöröslene, ahogy felszegi a fejét. Egészen méltóságteljes kishölgy benyomását kelti a lány, kurta ujjait összekulcsolja maga előtt. A felemás tekintet lomhán, kimérten siklik a táncoló leánykára a kardforgató hátán. Majd vissza Garsinra.*
-Hát döntöttél. Megértettem.
*A döntés pedig saját magára esett, nem Thalyssára. A kislánynak be kell látnia, Nene igazat mondott. Nem számíthatnak másra, csak a sajátjaikra. Senki sem fogja őket választani, csak a klán, amihez tartoznak. A vérvonal.
Csalódott Garsinban, ám magában sokkal inkább, mert hagyta, hogy megcsalja a szeme. Úgy érzi, a nő elvett tőle valamit, ami fontos volt számára. Az esélyt, egy normális életre, egy…gyermekkorra, arra, hogy bizonyítást nyerjen, többre hivatottak az emberek, mint amit a törzs diktál, mond. De ez is bebizonyosodott. Garsin tönkretette ezt neki, így ott, az adott pillanatban megfogadja, ő is tönkre fogja tenni… el fog venni valamit, ami fontos Elthur számára.
Ám nem most…. Mikor eljön az ideje.
Thalyssa nem szól többet. Karjára igazítja a kosarát, alig észrevehetően megbiccenti a fejét. A búcsú ez, kiérződik a mozdulatban.
Még egy utolsó pillantást vet Garsinra, majd egy hosszabbat a hátára erősített gyerekre, csak aztán fordít neki hátat, hogy faképnél hagyja, s meginduljon vissza, a város irányába. Amennyiben nem állítják meg, úgy alakja hamarosan elvész a rengeteg sudár fái között.*
1545. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-17 15:11:52
Üzenet elküldve: 2026-06-17 15:11:52
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen Halott//
*A kígyóéra emlékeztető szemek ugyan kereshetik a hazugságok nyomait a férfi arcán, erre utaló jeleket azonban nem igazán találhat, elvégre a mélységi a kényes részleteket inkább rejti szűkszavúsága, semmint hazug szavak mögé. Amivel pedig kivételt is tesz, nos, ott is szinte a vérében van, hogy gátlástalanul tegye, amit tennie kell. Azonban az, hogy ő vadász lenne, az nagyon is igaz. Mindössze a prédáját nem nevezte meg, de tán nem is kell. A felszerelésén látni, hogy nem nyulakra vagy szarvasokra vadászik, hanem emberszabásúakra. Még akkor is ha a rejtélyes kürtszó óta nem igazán akadt lehetősége élni a szakmájának. Ez pedig felettébb kellemetlen. Ugyanis, ha ez így megy tovább kénytelen lesz döntenie arról, hogy a piacon legközelebb pipadohányt, vagy ételt vásárol, ilyen undorítóan nehéz választás elé pedig ha lehet, nem kerülne.
Ami a közös eszmecseréjük illeti hősünk nem érzi, hogy a megértésre tett szándéka közelebb vitte volna őket a megoldáshoz. Ennek örömére a visszakérdezés hallatán egy újabb fájdalmas sóhaj hagyja hátra a férfi ajkait, miközben unott tekintettel a nőre sandít, aztán vissza a tűzre, továbbra is úgy, hogy a másik fél még a szeme sarkában maradjon.*
- Abból, hogy itt vagyok, s egyelőre még nem haltam meg. Legalább annyira élő vagyok mint te. *Ismét a nő felé fordítja fejét, gúnyos félmosollyal az arcán.* - Hacsak nem te vagy itt az élőholt valójában.
*Úgy fest pipadohányra vonatkozó kérdése sem érdemel kielégítő választ. Egy pillanatra el is gondolkozik azon, hogy a másik vajon alapból ennyire szeretné balladai homály alatt tartani az általa fogyasztott dohány természetét, vagy mindössze így próbálja meg visszaszolgáltatni azt, hogy hősünk aligha vádolható meg szószátyársággal. A végső konklúzió az előbbi opció képében ölt testet, ez pedig nem hozza meg jobban a kedvét ahhoz, hogy közvetlenül szippantson a különös füstölnivalóba, akármennyire is érdekli, hogy miből készülhetett. Az viszont, szinte biztossá válik számára, hogy az a bizonyos „talán” valójában egy igen. Így kell lennie, ha a nő valóban hisz a férfi létének transzcendens mivoltában.
Amikor a boszorka kinyújta kezét hősünk tarkója felé, az megragadja a nő csuklóját és finoman rá is szorít. A szürkék komoran mérik végig a kecses kézhez tartozó tenyeret, a hosszúkás ujjakkal együtt, majd ismét felkeresik a kígyó tekintete. A világos lélektükrök mögött ott bujkál a kétség. Habozik. Ám végül a szorítás enged, s a kéz könnyedén a férfi tarkójához simulhat.*
~Mibe keveredtél már megint…~
*A nő túl közel hajol. Norennar állkapcsa megfeszül. Elméje józanabbik része pedig, szinte ordít, hogy most azonnal fejelje orron a nőt, mégis mozdulatlan marad. Egy pillanatra behunyja szemét. S mikor azok ismét kitárulnak egy jóval határozottabb tekintet néz szembe a szemben ülővel. Világuk nemsokára elpusztul s aligha fut el mondjuk Wegtorenbe, a feje előbb utóbb úgyis egy karón végzi jó esetben. Akkor legalább kiélvezi az utolsó napjait, még akkor is ha netalántán a mai lesz az utolsó.
A kékes füst végül melegen terül szét a mélységi arcán. Szájában érzi az ízét. Szinte mintha csak maga szippantotta volna a pipából. Kiérzi belőle mind a diót, mind a bogyókat, ám nem is ez foglalkoztatja, hanem a kesernyés földes utóíz.*
- Gomba… Ha jól sejtem. Valami földalatti. Vagy barlangi.
*Morogja, miközben elkezdi ellegyezni az arca előtt maradt füst utolsó foszlányait.*
- Ez sok mindent megmagyarázna.
*Pár percbe beletelik mire bármiféle változást is érezne önmagán. Ha be is lassult volna, egyelőre nem érzi, mindössze a látása válik olyanná, mintha egyel több sört fogyasztott volna el a kelleténél. Vajon lesz még rosszabb is? Nem tudja. Talán ettől ennyire érdekes. Akárhogy is, holtakat egyelőre nem lát, így pedig aligha szembesülhet saját léte transzcendes mivoltával.*
*A kígyóéra emlékeztető szemek ugyan kereshetik a hazugságok nyomait a férfi arcán, erre utaló jeleket azonban nem igazán találhat, elvégre a mélységi a kényes részleteket inkább rejti szűkszavúsága, semmint hazug szavak mögé. Amivel pedig kivételt is tesz, nos, ott is szinte a vérében van, hogy gátlástalanul tegye, amit tennie kell. Azonban az, hogy ő vadász lenne, az nagyon is igaz. Mindössze a prédáját nem nevezte meg, de tán nem is kell. A felszerelésén látni, hogy nem nyulakra vagy szarvasokra vadászik, hanem emberszabásúakra. Még akkor is ha a rejtélyes kürtszó óta nem igazán akadt lehetősége élni a szakmájának. Ez pedig felettébb kellemetlen. Ugyanis, ha ez így megy tovább kénytelen lesz döntenie arról, hogy a piacon legközelebb pipadohányt, vagy ételt vásárol, ilyen undorítóan nehéz választás elé pedig ha lehet, nem kerülne.
Ami a közös eszmecseréjük illeti hősünk nem érzi, hogy a megértésre tett szándéka közelebb vitte volna őket a megoldáshoz. Ennek örömére a visszakérdezés hallatán egy újabb fájdalmas sóhaj hagyja hátra a férfi ajkait, miközben unott tekintettel a nőre sandít, aztán vissza a tűzre, továbbra is úgy, hogy a másik fél még a szeme sarkában maradjon.*
- Abból, hogy itt vagyok, s egyelőre még nem haltam meg. Legalább annyira élő vagyok mint te. *Ismét a nő felé fordítja fejét, gúnyos félmosollyal az arcán.* - Hacsak nem te vagy itt az élőholt valójában.
*Úgy fest pipadohányra vonatkozó kérdése sem érdemel kielégítő választ. Egy pillanatra el is gondolkozik azon, hogy a másik vajon alapból ennyire szeretné balladai homály alatt tartani az általa fogyasztott dohány természetét, vagy mindössze így próbálja meg visszaszolgáltatni azt, hogy hősünk aligha vádolható meg szószátyársággal. A végső konklúzió az előbbi opció képében ölt testet, ez pedig nem hozza meg jobban a kedvét ahhoz, hogy közvetlenül szippantson a különös füstölnivalóba, akármennyire is érdekli, hogy miből készülhetett. Az viszont, szinte biztossá válik számára, hogy az a bizonyos „talán” valójában egy igen. Így kell lennie, ha a nő valóban hisz a férfi létének transzcendens mivoltában.
Amikor a boszorka kinyújta kezét hősünk tarkója felé, az megragadja a nő csuklóját és finoman rá is szorít. A szürkék komoran mérik végig a kecses kézhez tartozó tenyeret, a hosszúkás ujjakkal együtt, majd ismét felkeresik a kígyó tekintete. A világos lélektükrök mögött ott bujkál a kétség. Habozik. Ám végül a szorítás enged, s a kéz könnyedén a férfi tarkójához simulhat.*
~Mibe keveredtél már megint…~
*A nő túl közel hajol. Norennar állkapcsa megfeszül. Elméje józanabbik része pedig, szinte ordít, hogy most azonnal fejelje orron a nőt, mégis mozdulatlan marad. Egy pillanatra behunyja szemét. S mikor azok ismét kitárulnak egy jóval határozottabb tekintet néz szembe a szemben ülővel. Világuk nemsokára elpusztul s aligha fut el mondjuk Wegtorenbe, a feje előbb utóbb úgyis egy karón végzi jó esetben. Akkor legalább kiélvezi az utolsó napjait, még akkor is ha netalántán a mai lesz az utolsó.
A kékes füst végül melegen terül szét a mélységi arcán. Szájában érzi az ízét. Szinte mintha csak maga szippantotta volna a pipából. Kiérzi belőle mind a diót, mind a bogyókat, ám nem is ez foglalkoztatja, hanem a kesernyés földes utóíz.*
- Gomba… Ha jól sejtem. Valami földalatti. Vagy barlangi.
*Morogja, miközben elkezdi ellegyezni az arca előtt maradt füst utolsó foszlányait.*
- Ez sok mindent megmagyarázna.
*Pár percbe beletelik mire bármiféle változást is érezne önmagán. Ha be is lassult volna, egyelőre nem érzi, mindössze a látása válik olyanná, mintha egyel több sört fogyasztott volna el a kelleténél. Vajon lesz még rosszabb is? Nem tudja. Talán ettől ennyire érdekes. Akárhogy is, holtakat egyelőre nem lát, így pedig aligha szembesülhet saját léte transzcendes mivoltával.*
1544. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-16 23:29:27
Üzenet elküldve: 2026-06-16 23:29:27
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*A válasz megérkezik. „Volt neki”. A sötét tekintet ezt követően a tűzre vándorol, a lángok táncában kalandozik. Velük táncol. Amsel szájzuga észrevétlenül rándul meg, mintha mosolyt fojtana el. Talán azt is teszi, hisz láthatja, olyan témát talált, mely mélyen, rosszul érinti a harcost.
Merthogy biztos benne, hogy a vele szemben ülő férfi harcos. Vadásznak túlságosan is jól felszerelt, és egyáltalán nem viseli magán az erdő és a vad jellegzetes földes, nyers, hasítottbőr szagát. Tekintetével a szürke arcot fürkészi, nyomát keresei a hazugságoknak és vesztett csatáknak az elf életének minden területén. A kígyó szemek a szemhéjaknál, szemzugnál állapodnak meg. A ráncokat figyelik.
Vajon szarkalábakba hajlik-e a hamvas bőr, ha mosolyog az idegen? Úgy tűnik sosem tudják meg, mert Amsel hiszi, a férfi nem mosolyog. Miért is tenné, a boldogság az élők kenyere.
A férfi megpróbál elbújni a köpenyében. Talán a vizslató szemek elől, esetleg a családja említésével rátörő metsző gondolatokat igyekszik kirekeszteni a pajzsként felhúzott nehéz anyaggal. A boszorka orrlyukai észrevétlenül tágulnak nagyobbra, ahogy mélyen szívja be ismét a levegőt, mintha így próbálná magába fogadni az édes kétségbeesést. A hosszú pillák lentebb billennek, már-már úgy tűnik, csukva vannak a szemei, a surlófény így vet hosszú árnyat az arcára. Úgy ül ott, akár a márványcsarnokok faragott szobrai, a mimikája kifejezéstelen, már-már éteri, nem egészen élő. Elréved a felismerésben, a vele szemben ülő -csak az istenek tudják milyen idős- ezüsthajú olyan, akár egy gyermek.
Pontosan olyan.*
-Mégis miből gondolod, hogy valaha éltél? -*dobja vissza a labdát foghegyről, ám szemei nem nyílnak. Kiélvezi az éjszaka hűvös érintését, ahogy a szellő elillan közöttük, türelemmel hallgatja a tűz pattogását, ropogását, végül az ujjai között táncoló sűrű, kékes füst meleg cirógatására fókuszál.*
*A kérdésre, mely azt firtatja, halottakat lát-e majd maga is, ha a pipába szív az erdei palástolatlan, széles mosollyal fogadja. A pillák megrebbennek, lustán sandít az immáron felé közeledő, vele szemben ülő másikra. A széles mosoly féloldalassá szelídül, végül lebiggyen az alsó ajka, ahogy aprót, hümment, már-már elgondolkodva.*
-Talán.
*Aztán megmozdul. A mozgása lassú, kimért, kecses, már-már rabul ejti a szemet. Hiába a név, úgy tűnhet, a fekete hajú egészen kinőtte azt. A mélységi megállapítása tökéletesen megállja a helyét, inkább emlékeztet kígyóra, mint sem rigóra. Tökéletesen mesterkért, kimért, melyet érezhet az ember fia, ám mégis szemet huny felette, mert vonzza az ismeretlen, a veszély. Egyszerűen…többet akar. Talán hevesebben ver a szíve, ahogy találkozik a tekintettel a már-már feketének ható kígyószemekkel, ahogy a nő édeskés, erdei vadság jegyeit rejtő illata az orrába kúszik, ahogy a rúnákkal csipkézett alabástrom bőr fel-felsejlik a nehéz anyag alatt. Talán.- Mert hívja az ismeretlen, mert többet akarhat, mert ha eddig nem is, most úgy érzi, életében először…igazán él.
Legalább is ilyen hatással szokott lenni az áldozatra mesterségesen, tökéletesen megalkotott pillanat, a művi pontossággal főzött kencék, olajok és tonikok illatának csalárdan keveredő egyvelege és a gondos munkával kimért pipadohány bódító ölelése.
Az, hogy a temetetlenre ez hogyan fog hatni kizárólag a férfi toleranciájától, állóképességétől és aktuális állapotától függ.
Amsel a szájához emeli a pipát, mélyet szippant belőle. Ha a férfi elég közel hajol, láthatja a felizzó parazsat, a mögötte ismételten rebbenő pillákat, a finoman megránduló arcizmokat, melyek az elégedettség jeleiről árulkodnak. A boszorka eddig, combján pihenő kezével most a férfi tarkója felé nyúl, hacsak amaz nem húzódik, vagy löki el a kezét, határozott mozdulattal fonja hosszú ujjait rá, feltúrva, majd belefogva a hajába, az ezüstön találva biztos fogást. Közel hajol, túlságosan is közel, Nor mégis érezheti, nem kell tartani a veszélytől. Legalább is nem onnan és nem úgy, mint ahogy számíthat rá.
A festett ajkak lassan nyílnak, a sűrű füst egyenesen a mélységi arcába tör, az ajkait véve célba, így igyekezve minél rövidebb és célravezetőbb utat törni a tüdejébe. A füst csókja beteljesíti az ígéretet, az orrba enyhe dióillat kúszik, ám az ajkakon az édes, szárított bogyós gyümölcsök mellett van valami kesernyés, földes utóíz, melyet nehéz lehet beazonosítani. Minden bizonnyal a komponens, ami a színt adja.
Ha addig fogta a boszorka, hát most elengedi. Hátát kiegyenesíti, az eddig fújásra görbülő ajkak most bezárulnak, hátból dől hátrébb, hogy beláthassa a másik arcát. Látni kívánja a reakcióját, talán a gondolatait is. Szelíd mozdulattal nyújtja kezét a másik pipa után, hogy ő maga is kóstolhasson. Ujjait sürgetően mozgatja meg, de egyelőre nem mond semmit.
Arra sem, miszerint a férfi vadászik, mert tudja, bolond idők járnak, így a vadászokból igen hamar préda válhat. *
*A válasz megérkezik. „Volt neki”. A sötét tekintet ezt követően a tűzre vándorol, a lángok táncában kalandozik. Velük táncol. Amsel szájzuga észrevétlenül rándul meg, mintha mosolyt fojtana el. Talán azt is teszi, hisz láthatja, olyan témát talált, mely mélyen, rosszul érinti a harcost.
Merthogy biztos benne, hogy a vele szemben ülő férfi harcos. Vadásznak túlságosan is jól felszerelt, és egyáltalán nem viseli magán az erdő és a vad jellegzetes földes, nyers, hasítottbőr szagát. Tekintetével a szürke arcot fürkészi, nyomát keresei a hazugságoknak és vesztett csatáknak az elf életének minden területén. A kígyó szemek a szemhéjaknál, szemzugnál állapodnak meg. A ráncokat figyelik.
Vajon szarkalábakba hajlik-e a hamvas bőr, ha mosolyog az idegen? Úgy tűnik sosem tudják meg, mert Amsel hiszi, a férfi nem mosolyog. Miért is tenné, a boldogság az élők kenyere.
A férfi megpróbál elbújni a köpenyében. Talán a vizslató szemek elől, esetleg a családja említésével rátörő metsző gondolatokat igyekszik kirekeszteni a pajzsként felhúzott nehéz anyaggal. A boszorka orrlyukai észrevétlenül tágulnak nagyobbra, ahogy mélyen szívja be ismét a levegőt, mintha így próbálná magába fogadni az édes kétségbeesést. A hosszú pillák lentebb billennek, már-már úgy tűnik, csukva vannak a szemei, a surlófény így vet hosszú árnyat az arcára. Úgy ül ott, akár a márványcsarnokok faragott szobrai, a mimikája kifejezéstelen, már-már éteri, nem egészen élő. Elréved a felismerésben, a vele szemben ülő -csak az istenek tudják milyen idős- ezüsthajú olyan, akár egy gyermek.
Pontosan olyan.*
-Mégis miből gondolod, hogy valaha éltél? -*dobja vissza a labdát foghegyről, ám szemei nem nyílnak. Kiélvezi az éjszaka hűvös érintését, ahogy a szellő elillan közöttük, türelemmel hallgatja a tűz pattogását, ropogását, végül az ujjai között táncoló sűrű, kékes füst meleg cirógatására fókuszál.*
*A kérdésre, mely azt firtatja, halottakat lát-e majd maga is, ha a pipába szív az erdei palástolatlan, széles mosollyal fogadja. A pillák megrebbennek, lustán sandít az immáron felé közeledő, vele szemben ülő másikra. A széles mosoly féloldalassá szelídül, végül lebiggyen az alsó ajka, ahogy aprót, hümment, már-már elgondolkodva.*
-Talán.
*Aztán megmozdul. A mozgása lassú, kimért, kecses, már-már rabul ejti a szemet. Hiába a név, úgy tűnhet, a fekete hajú egészen kinőtte azt. A mélységi megállapítása tökéletesen megállja a helyét, inkább emlékeztet kígyóra, mint sem rigóra. Tökéletesen mesterkért, kimért, melyet érezhet az ember fia, ám mégis szemet huny felette, mert vonzza az ismeretlen, a veszély. Egyszerűen…többet akar. Talán hevesebben ver a szíve, ahogy találkozik a tekintettel a már-már feketének ható kígyószemekkel, ahogy a nő édeskés, erdei vadság jegyeit rejtő illata az orrába kúszik, ahogy a rúnákkal csipkézett alabástrom bőr fel-felsejlik a nehéz anyag alatt. Talán.- Mert hívja az ismeretlen, mert többet akarhat, mert ha eddig nem is, most úgy érzi, életében először…igazán él.
Legalább is ilyen hatással szokott lenni az áldozatra mesterségesen, tökéletesen megalkotott pillanat, a művi pontossággal főzött kencék, olajok és tonikok illatának csalárdan keveredő egyvelege és a gondos munkával kimért pipadohány bódító ölelése.
Az, hogy a temetetlenre ez hogyan fog hatni kizárólag a férfi toleranciájától, állóképességétől és aktuális állapotától függ.
Amsel a szájához emeli a pipát, mélyet szippant belőle. Ha a férfi elég közel hajol, láthatja a felizzó parazsat, a mögötte ismételten rebbenő pillákat, a finoman megránduló arcizmokat, melyek az elégedettség jeleiről árulkodnak. A boszorka eddig, combján pihenő kezével most a férfi tarkója felé nyúl, hacsak amaz nem húzódik, vagy löki el a kezét, határozott mozdulattal fonja hosszú ujjait rá, feltúrva, majd belefogva a hajába, az ezüstön találva biztos fogást. Közel hajol, túlságosan is közel, Nor mégis érezheti, nem kell tartani a veszélytől. Legalább is nem onnan és nem úgy, mint ahogy számíthat rá.
A festett ajkak lassan nyílnak, a sűrű füst egyenesen a mélységi arcába tör, az ajkait véve célba, így igyekezve minél rövidebb és célravezetőbb utat törni a tüdejébe. A füst csókja beteljesíti az ígéretet, az orrba enyhe dióillat kúszik, ám az ajkakon az édes, szárított bogyós gyümölcsök mellett van valami kesernyés, földes utóíz, melyet nehéz lehet beazonosítani. Minden bizonnyal a komponens, ami a színt adja.
Ha addig fogta a boszorka, hát most elengedi. Hátát kiegyenesíti, az eddig fújásra görbülő ajkak most bezárulnak, hátból dől hátrébb, hogy beláthassa a másik arcát. Látni kívánja a reakcióját, talán a gondolatait is. Szelíd mozdulattal nyújtja kezét a másik pipa után, hogy ő maga is kóstolhasson. Ujjait sürgetően mozgatja meg, de egyelőre nem mond semmit.
Arra sem, miszerint a férfi vadászik, mert tudja, bolond idők járnak, így a vadászokból igen hamar préda válhat. *
1543. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-16 22:28:15
Üzenet elküldve: 2026-06-16 22:28:15
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Ziisu nagyon élvezi a rá szánt figyelmet. Kacag, sikkantgat, göcög fölváltva, ahogy Thalyssa játszik vele. Ha a lány nem vigyáz, a nyálas kenyérhéjjal még meg is lesz paskolva a keze, mert a pici próbálja elkapni a böködő ujjakat, de teli kézzel ez ugye elég nehezen megy. Márpedig az ételhez láthatóan nagyon ragaszkodik! Vagy csak a csócsálni valóhoz...
Mindeközben a lábacskái is össze-vissza kalimpálnak, föl-le rugózik a kendőben, rázza a popsiját, mint aki ki akar ugrani a hordozásból.
Garsin mosolyogva figyeli mindezt, épp csak a beszélgetés közben halad tovább, s ezzel a hangulat is lejtőnek indul. Szépen, fokozatosan, míg nem elérnek a vélt mélypontig.
Nem éri váratlanul, hogy Thalyssa arca és egész kisugárzása feszültté válik, de nem is visszakozik. Még akkor sem, mikor a lány olyan megrovón, számonkérőn indítja a válaszát.
Az érintésre megtorpan, mert egyébként is alig haladt már, valószínűleg magától is megállt volna. Thalyssa kérdésére szívesen felelne, ajkán ott van a válasz, de helyette idegesen préseli össze a száját, miközben viszonozza a lány pillantását.
Nézi őt, hosszan, majd mikor a másik szinte könyörgőre fogja, néhány pillanatra mintha összezavarodna.
Tekintetét elszakítva néz körül gyanakvón, hogy aztán ismét Thalyssán állapodjon meg a zöldes-barna szempár.*
- Nem értelek. - *Jegyzi meg végül halkan, mély, nehéz levegőt véve.*
- Ha nem akarod, hogy féljek, az egészről hallgathattál volna. Mégsem tetted. Nem tudom, hogy ez tudatos-e, vagy tényleg számítok neked és ezért teszed akaratodon kívül is, de... nekem úgy tűnik, igazából figyelmeztetni akarsz. Hogy meneküljek? Amíg még tehetem? Mielőtt velem is az történne, mint veled? Nem egyértelműen, de mégis...
Figyelnek? Vagy más kényszerít? Talán varázslat? Vagy csak te nem akarsz búcsút venni, azért nem egyértelmű a figyelmeztetés? - *Tekintete most a lány minden rezdülését lesi. És alighanem Ziisu is érzi a feszültséget, mert megint "ugrálni" kezd kuncogós gagyarászással, azon igyekezve, hogy a "nagyok" megint jó kedvűek legyenek, és nem értve, hogy a viselkedése jelen helyzetben inkább idegesítő lehet.*
*Ziisu nagyon élvezi a rá szánt figyelmet. Kacag, sikkantgat, göcög fölváltva, ahogy Thalyssa játszik vele. Ha a lány nem vigyáz, a nyálas kenyérhéjjal még meg is lesz paskolva a keze, mert a pici próbálja elkapni a böködő ujjakat, de teli kézzel ez ugye elég nehezen megy. Márpedig az ételhez láthatóan nagyon ragaszkodik! Vagy csak a csócsálni valóhoz...
Mindeközben a lábacskái is össze-vissza kalimpálnak, föl-le rugózik a kendőben, rázza a popsiját, mint aki ki akar ugrani a hordozásból.
Garsin mosolyogva figyeli mindezt, épp csak a beszélgetés közben halad tovább, s ezzel a hangulat is lejtőnek indul. Szépen, fokozatosan, míg nem elérnek a vélt mélypontig.
Nem éri váratlanul, hogy Thalyssa arca és egész kisugárzása feszültté válik, de nem is visszakozik. Még akkor sem, mikor a lány olyan megrovón, számonkérőn indítja a válaszát.
Az érintésre megtorpan, mert egyébként is alig haladt már, valószínűleg magától is megállt volna. Thalyssa kérdésére szívesen felelne, ajkán ott van a válasz, de helyette idegesen préseli össze a száját, miközben viszonozza a lány pillantását.
Nézi őt, hosszan, majd mikor a másik szinte könyörgőre fogja, néhány pillanatra mintha összezavarodna.
Tekintetét elszakítva néz körül gyanakvón, hogy aztán ismét Thalyssán állapodjon meg a zöldes-barna szempár.*
- Nem értelek. - *Jegyzi meg végül halkan, mély, nehéz levegőt véve.*
- Ha nem akarod, hogy féljek, az egészről hallgathattál volna. Mégsem tetted. Nem tudom, hogy ez tudatos-e, vagy tényleg számítok neked és ezért teszed akaratodon kívül is, de... nekem úgy tűnik, igazából figyelmeztetni akarsz. Hogy meneküljek? Amíg még tehetem? Mielőtt velem is az történne, mint veled? Nem egyértelműen, de mégis...
Figyelnek? Vagy más kényszerít? Talán varázslat? Vagy csak te nem akarsz búcsút venni, azért nem egyértelmű a figyelmeztetés? - *Tekintete most a lány minden rezdülését lesi. És alighanem Ziisu is érzi a feszültséget, mert megint "ugrálni" kezd kuncogós gagyarászással, azon igyekezve, hogy a "nagyok" megint jó kedvűek legyenek, és nem értve, hogy a viselkedése jelen helyzetben inkább idegesítő lehet.*
1542. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-15 22:07:10
Üzenet elküldve: 2026-06-15 22:07:10
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
-Mit bánom én, tőlem akár még be is szakadhat a hátam, csak nagyok legyenek a kannáim! -*vágja rá vehemensen, egyre csak trappolva az erődben.*
*Visszagondolva azt sem nehezményezi, hogy jól kikacagta a kislány, elvégre gyermek még. Ha felnőtt lenne, vagy Thalyssával egyidős már egészen más lenne a helyzet, de így még örül is a vidámságnak. Ennek függvényében a rengetegben történő sétánál is egészen másként alakul a hangulat, mivel a vörös egyre csak incselkedik a kislánnyal. Hol felé kukucskál, hol finoman a pőre karocskára bök, máskor az arcához próbál érni, vagy óvatosan a nyakára csiklandozni. A gyermek jobban lefoglalja, mint a nővére, ami nagy szó, tekintve, Thalyssának bizonyos értelemben Garsin az egész világot jelenti – már ami a jövőjével kapcsolatos percepcióit illeti.
Aztán a kardforgató firtatni kezdi a kérdéseket és témaköröket, melyekre a lány nem szívesen válaszol. Megmondta Garsinnak, hogy nem szívesen beszél róla, megmondta neki azt is, nem akar mesélni erről, mert nem akarja megriasztani, ahogy azt is elárulta, a pillanatban, ahogy Garsin megtudja, félni fog, a félelem pedig olyan dolgokat indíthat el benne, olyan kapukat nyithat ki, amiket többé nem fognak tudni bezárni.
Ismét elönti a harag a kikötői értetlensége és makacssága nyomán, a szép arc egészen megfeszül, élesen szívja be a levegőt. A háta kiegyenesedik, mintha centiket nőne, pedig csak a javított tartásának köszönhető az állapot, ennek ellenére még így is releváns a különbség a két lány között.*
-Megmondtam neked, nem akarok róla beszélni, nem így volt? Nem egyszer mondtam meg neked és nem egyféle képen, de te csak nem hagyod annyiban. Három fertályórával ezelőtt még a bokrok alatt reszkettél, rettegve az erdőt, most pedig minden titkát tudni akarod? Garsin, ha elmondanék neked mindent, amire kíváncsi vagy félnél. Félnéd az erdőt, az éjszakát, félnél engem is. Sosem néznél már rám úgy, mint ahogy eddig. Ezt akarsz? Félni?
*A kislány megtorpan, erősen fog Garsin alkarjára, így igyekezve megállítani őt is. Legalább olyan komolyan néz fel rá, mint ahogy a másik kutatta az ő tekintetét eddig. Látszik rajta, hogy nem viccel, talán még nem is volt soha ennyire komoly -leszámítva azt, mikor meg akarta verni őt-.*
-Nem lehetne azt, hogy csak így hagyod…? Nem rontod el ezt nekünk…? Kérlek.
*A hangjában mintha kérlelés, esdeklés csendülne. Elcsigázottság, már-már kétségbeesés. Úgy érzi, valamilyen fura mód, félig-meddig barátra talált az ismeretlen ismerősben és egészen elszomorodna, ha elveszítené, Thalyssa pedig nem ostoba. Pontosan tudja, hogy a pillanatban, mikor Garsin tökéletsen megismeri őt – vagy azt, akivé válni fog-, többé már nem tud ugyan úgy tekinteni rá. Abban a pillanatban pedig már Thalyssa sem tud úgy tekinteni Garsinra, mint ahogy most teheti. Ha más nem is, ez az egy kristálytiszta számára. Nem kell a jövőbe látnia hozzá. *
-Kérlek…hagyjad!
-Mit bánom én, tőlem akár még be is szakadhat a hátam, csak nagyok legyenek a kannáim! -*vágja rá vehemensen, egyre csak trappolva az erődben.*
*Visszagondolva azt sem nehezményezi, hogy jól kikacagta a kislány, elvégre gyermek még. Ha felnőtt lenne, vagy Thalyssával egyidős már egészen más lenne a helyzet, de így még örül is a vidámságnak. Ennek függvényében a rengetegben történő sétánál is egészen másként alakul a hangulat, mivel a vörös egyre csak incselkedik a kislánnyal. Hol felé kukucskál, hol finoman a pőre karocskára bök, máskor az arcához próbál érni, vagy óvatosan a nyakára csiklandozni. A gyermek jobban lefoglalja, mint a nővére, ami nagy szó, tekintve, Thalyssának bizonyos értelemben Garsin az egész világot jelenti – már ami a jövőjével kapcsolatos percepcióit illeti.
Aztán a kardforgató firtatni kezdi a kérdéseket és témaköröket, melyekre a lány nem szívesen válaszol. Megmondta Garsinnak, hogy nem szívesen beszél róla, megmondta neki azt is, nem akar mesélni erről, mert nem akarja megriasztani, ahogy azt is elárulta, a pillanatban, ahogy Garsin megtudja, félni fog, a félelem pedig olyan dolgokat indíthat el benne, olyan kapukat nyithat ki, amiket többé nem fognak tudni bezárni.
Ismét elönti a harag a kikötői értetlensége és makacssága nyomán, a szép arc egészen megfeszül, élesen szívja be a levegőt. A háta kiegyenesedik, mintha centiket nőne, pedig csak a javított tartásának köszönhető az állapot, ennek ellenére még így is releváns a különbség a két lány között.*
-Megmondtam neked, nem akarok róla beszélni, nem így volt? Nem egyszer mondtam meg neked és nem egyféle képen, de te csak nem hagyod annyiban. Három fertályórával ezelőtt még a bokrok alatt reszkettél, rettegve az erdőt, most pedig minden titkát tudni akarod? Garsin, ha elmondanék neked mindent, amire kíváncsi vagy félnél. Félnéd az erdőt, az éjszakát, félnél engem is. Sosem néznél már rám úgy, mint ahogy eddig. Ezt akarsz? Félni?
*A kislány megtorpan, erősen fog Garsin alkarjára, így igyekezve megállítani őt is. Legalább olyan komolyan néz fel rá, mint ahogy a másik kutatta az ő tekintetét eddig. Látszik rajta, hogy nem viccel, talán még nem is volt soha ennyire komoly -leszámítva azt, mikor meg akarta verni őt-.*
-Nem lehetne azt, hogy csak így hagyod…? Nem rontod el ezt nekünk…? Kérlek.
*A hangjában mintha kérlelés, esdeklés csendülne. Elcsigázottság, már-már kétségbeesés. Úgy érzi, valamilyen fura mód, félig-meddig barátra talált az ismeretlen ismerősben és egészen elszomorodna, ha elveszítené, Thalyssa pedig nem ostoba. Pontosan tudja, hogy a pillanatban, mikor Garsin tökéletsen megismeri őt – vagy azt, akivé válni fog-, többé már nem tud ugyan úgy tekinteni rá. Abban a pillanatban pedig már Thalyssa sem tud úgy tekinteni Garsinra, mint ahogy most teheti. Ha más nem is, ez az egy kristálytiszta számára. Nem kell a jövőbe látnia hozzá. *
-Kérlek…hagyjad!
1541. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-15 21:41:08
Üzenet elküldve: 2026-06-15 21:41:08
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
- Volt.
*Feleli Norennar a nő kérdésére egyszerűen, s legalább ennyire szárazon is. Egyetlen szó, mégis olyan hangnemmel tálalva, ami egyszerre jelzi azt, hogy nem kíván erről beszélni, s azt, hogy nem is fog. Tekintete közben néha-néha, lopva csupán, de a tűzre téved. Akármennyire is révedne el a gallyakat emésztő tűz kaotikus táncéban, saját pipájának füstje enyhe bódulatában, nem teheti. Épp csak annyira hajlandó elszakítani tekintetét a váratlan vendégéről, hogy az, hogy mindig legalább a szeme sarkában maradjon. A fürkésző kígyó tekintet sem kerüli el a figyelmét közben. A mélységi nem tudja, hogy a nő épp mekkora sikerrel járhat abban, hogy a lelkébe lásson, mindenesetre úgy érzi, hogy nagyon is jó úton jár. Köpenyét kissé feszengve húzza magán össze. Látszólag mintha a hideg zavarná. Közben pedig csak a tőle jól megszokott védelmi mechanizmusok egyike ez. Ez az ütött-kopott köpeny mindig jó szolgálatot tesz, ha el akarja rejteni magát a kíváncsi szemek elől. Épp csak a csuklyát nem húzza az arcába.
Úgy látszik meggyőző képessége ismét csődöt mond. Na nem mintha túlzsába esett volna az érveket illetően, ám egy ilyen abszurd dologban, nem is biztos abban, hogy képes lenne tényleges érveket felvonultatni. Elvégre már az is annak számít, hogy itt van, lélegzik, beszél… Fárasztó egy vita lenne. Elvégre valami olyan álláspontot kéne védenie, amit eddig nem kellett, hisz mindenki számára természetes volt. Már ahogy belegondol is hatalmas káosz támad a fejében. Vet egy fáradt pillantást a nőre, majd tőrét visszacsúsztatja a hüvelyébe és frissen felszabadult kezével finoman megvakargatja nyakát.*
- Mégis miből gondolod, hogy már meghaltam? *Teszi fel végül a kérdést, ismét a Amelsyë felé fordítva fejét.* - Mik lennének az árulkodó jelek?
*A tagadás helyett a megértést választja, hangjában mégis ott bujkál egyfajta játékos gúny. Talán a dohány hatása, talán a nő valóban kezdi vele elhitetni, hogy nincs veszélyben, akárhogy is, mintha feszültsége alább hagyna valamelyest. A pipáját ismét a szájához emeli. Ekkor nyújtja a nő felé a sajátját is. A szelíd utasítás hallatán, a férfi tekintete lustán vándorol fel alá, a pipa és a kígyóére emlékeztető szempár között, ám végül mégis saját kopottas eszköze kerül a fogai közé és jóízűt is szippant belé. Hosszasan lenn tartja, majd kiengedi. Figyeli ahogy a kósza jól eső nyári szellő megragadja a fehér füstfelleget, lágyan megtáncoltatja, majd tovább viszi a messzeségbe.*
- Csaknem ettől fogok én is holtakat látni ott, ahol nincsenek?
*Teszi fel végül a kérdést saját pipájával a másiké felé bökve. Ekkor tűnik csak fel neki igazán a kéken derengő füst. Szemei összeszűkülnek ezt látva. Egyiket meg is dörzsöli szabad kezével, majd amint újra lát vele, behunyja a másikat – hogy legalább egy szeme maradjon a nőn – ám semmi változás. A füst ugyan úgy kékes színben tündököl.*
- Hmm…
*Érkezik a sokat mondó megállapítás, s egyben összefoglaló is, hisz hősünk ehhez ennél többet látszólag nem kíván hozzáfűzni. Annyira egyelőre még nem bátorodott meg, hogy belekóstoljon a különös füstölni valóba, de az érdeklődését határozottan felkeltette. Talán éppen ezért is gondolkodik el a második ajánlaton. Száját elhúzza. Tekintete ismét a kékes füst és a nő arca közt vándorolnak. Végül pedig egy fáradt sóhaj jelzi, hogy döntés született. A mélységi közelebb húzódik, s kifejezéstelen arccal várja a füstöt, hátha képes lesz az illat alapján megállapítani annak eredetét.
Ami a nő nevének találóságát illeti, Norennar mindössze sokat mondóan megvonja vállát. Ezzel a fizimiskával a mélységi előbb asszociált volna egy kígyóra vagy egy varjúra, de hát ebből is látszik, hogy a név az csak név, s mindössze olyan jelentéssel bír, amellyel a viselője felruházza. Ez hősünk esetében történetesen semmi.*
- Vadászom. *Feleli egyszerűen a nő kérdésére.* - Itt és ilyenkor.
- Volt.
*Feleli Norennar a nő kérdésére egyszerűen, s legalább ennyire szárazon is. Egyetlen szó, mégis olyan hangnemmel tálalva, ami egyszerre jelzi azt, hogy nem kíván erről beszélni, s azt, hogy nem is fog. Tekintete közben néha-néha, lopva csupán, de a tűzre téved. Akármennyire is révedne el a gallyakat emésztő tűz kaotikus táncéban, saját pipájának füstje enyhe bódulatában, nem teheti. Épp csak annyira hajlandó elszakítani tekintetét a váratlan vendégéről, hogy az, hogy mindig legalább a szeme sarkában maradjon. A fürkésző kígyó tekintet sem kerüli el a figyelmét közben. A mélységi nem tudja, hogy a nő épp mekkora sikerrel járhat abban, hogy a lelkébe lásson, mindenesetre úgy érzi, hogy nagyon is jó úton jár. Köpenyét kissé feszengve húzza magán össze. Látszólag mintha a hideg zavarná. Közben pedig csak a tőle jól megszokott védelmi mechanizmusok egyike ez. Ez az ütött-kopott köpeny mindig jó szolgálatot tesz, ha el akarja rejteni magát a kíváncsi szemek elől. Épp csak a csuklyát nem húzza az arcába.
Úgy látszik meggyőző képessége ismét csődöt mond. Na nem mintha túlzsába esett volna az érveket illetően, ám egy ilyen abszurd dologban, nem is biztos abban, hogy képes lenne tényleges érveket felvonultatni. Elvégre már az is annak számít, hogy itt van, lélegzik, beszél… Fárasztó egy vita lenne. Elvégre valami olyan álláspontot kéne védenie, amit eddig nem kellett, hisz mindenki számára természetes volt. Már ahogy belegondol is hatalmas káosz támad a fejében. Vet egy fáradt pillantást a nőre, majd tőrét visszacsúsztatja a hüvelyébe és frissen felszabadult kezével finoman megvakargatja nyakát.*
- Mégis miből gondolod, hogy már meghaltam? *Teszi fel végül a kérdést, ismét a Amelsyë felé fordítva fejét.* - Mik lennének az árulkodó jelek?
*A tagadás helyett a megértést választja, hangjában mégis ott bujkál egyfajta játékos gúny. Talán a dohány hatása, talán a nő valóban kezdi vele elhitetni, hogy nincs veszélyben, akárhogy is, mintha feszültsége alább hagyna valamelyest. A pipáját ismét a szájához emeli. Ekkor nyújtja a nő felé a sajátját is. A szelíd utasítás hallatán, a férfi tekintete lustán vándorol fel alá, a pipa és a kígyóére emlékeztető szempár között, ám végül mégis saját kopottas eszköze kerül a fogai közé és jóízűt is szippant belé. Hosszasan lenn tartja, majd kiengedi. Figyeli ahogy a kósza jól eső nyári szellő megragadja a fehér füstfelleget, lágyan megtáncoltatja, majd tovább viszi a messzeségbe.*
- Csaknem ettől fogok én is holtakat látni ott, ahol nincsenek?
*Teszi fel végül a kérdést saját pipájával a másiké felé bökve. Ekkor tűnik csak fel neki igazán a kéken derengő füst. Szemei összeszűkülnek ezt látva. Egyiket meg is dörzsöli szabad kezével, majd amint újra lát vele, behunyja a másikat – hogy legalább egy szeme maradjon a nőn – ám semmi változás. A füst ugyan úgy kékes színben tündököl.*
- Hmm…
*Érkezik a sokat mondó megállapítás, s egyben összefoglaló is, hisz hősünk ehhez ennél többet látszólag nem kíván hozzáfűzni. Annyira egyelőre még nem bátorodott meg, hogy belekóstoljon a különös füstölni valóba, de az érdeklődését határozottan felkeltette. Talán éppen ezért is gondolkodik el a második ajánlaton. Száját elhúzza. Tekintete ismét a kékes füst és a nő arca közt vándorolnak. Végül pedig egy fáradt sóhaj jelzi, hogy döntés született. A mélységi közelebb húzódik, s kifejezéstelen arccal várja a füstöt, hátha képes lesz az illat alapján megállapítani annak eredetét.
Ami a nő nevének találóságát illeti, Norennar mindössze sokat mondóan megvonja vállát. Ezzel a fizimiskával a mélységi előbb asszociált volna egy kígyóra vagy egy varjúra, de hát ebből is látszik, hogy a név az csak név, s mindössze olyan jelentéssel bír, amellyel a viselője felruházza. Ez hősünk esetében történetesen semmi.*
- Vadászom. *Feleli egyszerűen a nő kérdésére.* - Itt és ilyenkor.
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1558-1577