//Császkáló gondolatok//
*A másik láthatóan jól érzi magát Ganer ölelésében, mintha megnyugodna vagy megpihenne egy kis időre. Már maga sem tudja, hogy ez egy leheletnyi pihenés egy aljas ellentámadás előtt, vagy tényleg csak elfáradt a mai napba és jól esik a párna, amire fejet hajthat. Kezei között Redin elengedi magát, nem feszülnek izmai, nem ficánkol, egyszerűen kényelemben érezheti magát. Szavai nyomán sejtette a reakciót, de titkon azért remélt. Erről nem tehet, mert reménytelen álmodozó. Mindig is az volt, és az is marad. A fejcsóváló halk nevetés rosszat sejtetően csilingelnek fülében. A lány kicsit távolabb húzódik, hogy a szemük egy vonalban legyen, s szinte orruk is összeér, olyan közel vannak. A jeges íriszek, kérlelhetetlenül, mélyen fúródnak az övéibe. Ilyen közelségből hallgatja végig a szomorú szimfóniát, amit a másik hallat vele. Minden negatívum ellenére, a hallottak után nyugodt, és tekintetén földön túli optimizmus csillan meg.*
- Megértettem Redin. Ne is változz meg, én sem szeretném. *Nehéz ezt kimondani, de valóban így is gondolja.*
- Azért kedvellek, mert ilyen vagy. Ha másmilyen lennél, akkor biztosan nem érdekelnél, akármilyen bájos és kecses is legyél. *Keserű mosollyal emlékszik vissza a múltra, tekintete elréved a messzeségben, majd egy emlékkel tér vissza az acélkék szempárhoz.*
- Elárulok neked néhány titkot, mert igazából nincsen mit veszítenem rajta, ha tudod. Nem voltam nővel, ez igaz, de amit nem tudhattál az az, hogy mire a harmincat betöltöttem, addigra a szüleim már a tizedik menyecskét szemelték ki nekem. Illemből elmentem velük, vacsoráztunk, sétáltunk a folyóparton, és akarva akaratlanul is sokat beszélgettünk, mindezt azért, hogy ne sértsem meg a jövendőbelit és a családját. Sok-sok nővel beszélgettem, egész hosszasan, vágyakról, álmokról, célokról, de mindig azt éreztem, hogy nincs meg a szikra, egyikükben sincs. Pedig voltak köztük nagyon gyönyörűek is, de mégsem. Szimpatikusak voltak, többen is, de nem váltottak ki érzelmet, semmit sem. *A fejét megcsóválva lenéz a földre.*
- Valami nem jól működik bennem. Annyi esélyem lett volna a boldogságra, de sosem éreztem, hogy megtaláltam volna. Egy délibáb, amit kergetek, és bármily ostobaság ez talán mindig is így lesz velem. Bár tudom gyerekesen és piszkosul bután hangzik, de olyan mintha csak két állapotban működnék. Az egyikben nem tudok érezni vonzalmat, száz közül egyhez sem. De van, talán ezerből egy, aki egy csettintésre ellopja a szívem. Aki képes és a markában tarthatja lüktető énem, s ha akarja összeroppant, kifacsar és eldob, mint egy szivacsot. Gyűlölöm ezt a gyengeséget, de nem tudom megválasztani vagy kijelölni, hogy ki legyen az ezerből az egy. Ez csak úgy jön, mint derült égből a villámcsapás. Nem választom a személyt, egyszerűen meglátom és végem. *Tekintete visszatér Redin-re és oly nagyot sóhajt, hogy azt hinné az ember egy cseppnyi levegő sem maradt a tüdejében.*
- Úgy tűnhet, egyszerű vagyok, naiv és megvezethető. De ez nem így van. Halottnak érzem magam, száraz csontnak, élettelennek, aki némán teszi a dolgát és lelkének egyetlen darabkája él csupán, ő tart fenn, és néha megcsillantja milyen lenne az egész, ha a darabok mozaikként rendeződnének egybe. Mások nem így látnak engem, de én belül ezt érzem. Ezt nem értette meg senki, egyik lány sem. Nem akartam családot, gyerekeket és hagyományos életet. Kalandokra vágytam, arra, hogy kocsmákon át svindlerkedjünk, hogy bajuszt ragaszunk a főtéri szobor arcára, hogy a temetőben bújócskázzunk rémisztő téli éjszakákon. Nem úgy, mint a rosszalkodó gyerekek, úgy, mint akiket a felfedezés heve táplál, a kaland íze, a veszély, a mindent elkápráztató élmény, a változatosság szele… *Szomorúan nevet, halkan és keseredetten.*
- Egy szikrára vártam, egy lángra, aki tüzet gyújt bennem. Egyedül nem vagyok erős, de ha a láng velem van, akkor úgy érzem legyőzhetetlen vagyok. Nincs az a kaland, amibe ne ugranék fejest, vagy pórul járva menekülni a városőrség előle, s aztán az egészen jót kacagni a történetet a sötét cellában. Egy ilyen társra vágytam, de sohasem találtam. Látod, ezért vagyok reménytelen. *A barna szempár nem hazudik, s talán a mondandója értő fülekre talál. Nem kér, nem óhajt, már semmit sem, csak egy apróságot. Bal karja bizseregve kezd zsibongani, elkezdődött… s az út végét nem látni, ködbe vész a jövő... A homlokának támasztott homlok oltalmában mondja mindezt, s egy kérlelő sóhajjal szólal fel ismét.*
- Csak egy apró dolgot kérek tőled, csak most, csak egyszer, csak ma estére. Legyél a megértő társam, lelkem sóhajának hallgatója. Ne űzz bolondot belőlem, ne nézz ostobának, csak ma ne, csak ezen az éjjelen ne. Ezután bármerre mehetsz, bármit tehetsz és bármit gondolhatsz rólam, csak ma ne. Csupán egy estére hadd teljesüljön egy örök álmodozó, reményvesztett óhaja. *~Ki tudja, mit hoz a reggel, talán az utolsó napfelkeltét látom majd, talán utoljára érezhettem andalító, virágos illatod, talán utoljára nézhettem pajkos, kacér tekintetedbe s szemezhettem rabul ejtő íriszeddel. Ma még hallhatom a hangod, negédes kacajod, de néhány óra és elválik a sorsom. De megéri. Csupán egyetlen estére teljesüljön az álmom, nem kérek mást az élettől. De még tartanom kell magam, talán fél óra, vagy óra és elér a láz, ha szerencsém van, s előbb nem a szívem áll meg. De ezt ő nem tudhatja meg, ne szánalomból tegyen, vagy ne tegyen. Legyen önmaga és így tegyen, vagy ne tegyen bármit is a mai este. S ha ez az óhajom teljesülne, akkor az sem érdekel, ha már a nap ragyogó keltét se látom többet. Megéri az életet eldobni egy ilyen estéért, egy ilyen lehetőségért? Másnak biztosan nem, de nekem igen. Úgy halljak, ha kell, ahogy élek, nem adom fel a reménytelen álmodozó szerepét. Talán egy kihalásra ítélt faj utolsó példánya vagyok, ahogy Redin mondta, de így szeretném be is fejezni, ha…~ Bal karjának zsibbadása mellett egyre többször kell nagyobb levegőt vennie, de ezt egyelőre sóhajnak álcázza, amíg tudja. Redin okos nő, előbb utóbb le fog bukni, s akkor szertefoszlik az álma, vége az éjjelnek, ami feltölthette volna egyszer és talán utoljára felrepítené a sasokhoz, kik a hegyek felett szállnak a széllel dacolva. Érezné a szél erejét, de ráfeküdne, és csak szárnyalna, a legyőzhetetlen nap örökbe hajló fénye felé. De van még itt valami, amit még muszáj elmondania.*
- Van még egy titkom, de ezt biztosan tudod. *Halkan súgja a másik fülébe.*
- Veszítettem ellened. Már, akkor tudtam, amikor először kezdtél kísértő játékodba. A kérdés nem az, hogy megtörtem e volna, hanem az, hogy mikor. *Beismerő kesernyés mosoly telepszik meg rajta, s ezután már nincs hátra semmi, csak az est legfontosabb pillanata a férfi számára. ~Mit szólsz majd mindehhez? Kinevetsz, megvetsz, sajnálsz, együtt érzel, vagy netán meg is tudsz érteni, de úgy igazán?~*