Külső területek - Kikötői erdőség
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Szántóföldek (új) Dokkok és kikötő (új) | Kikötői erdőség | Tharg birtokok (új) Krenkataur barlangrendszer (új) |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 71 (1401. - 1420. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1420. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-03-06 01:17:24
Üzenet elküldve: 2026-03-06 01:17:24
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 104
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 104
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Gyűjtögetés//
*Ahogy hallgatja a feltételezett Sa'ni vagy boszorka, esetleg mindkettő válaszát szemöldöke a magasba szökken. Mégis honnan szed össze ennyi sületlenséget? Az a bizonyos szemfölötti bozont minden szavára egy kicsit feljebb kúszik, s ha tehetné, feje fölé emelkedne, elhagyva gazdáját, s a vörös monológja végére valahol a csillagok közül köszönne vissza Venthelre.
Mindeközben lassan leengedi fegyverét, kiveszi a lövedéket, visszacsúsztatja tegezébe. Az ideget szép lassan visszaengedi a tekerővel, még mielőtt kár keletkezne benne. Szinte biztos benne, hogy a pörgős nyelvű idegen nem a feltételezett szörny akinek gondolta, de nem is vérmes boszorka ahogy azt ő állította.*
- Óvatosan minek nevezed magad egy erdő közepén, te lány. Majdnem lelő...
*Korholását már nem tudja befejezni, mert hirtelen egy harmadik alak is megjelenik, és Venthel legnagyobb meglepetésére az eddig leginkább ugató kiskutyára hasonlító leányzó most úgy használja őt húspajzsnak, mint ahogy az imént említett kiskutya is tenné gazdájával, mikor kiderül; a veszély tényleg valós.
Ahogy tovább bontakozik ki a jelenet, egyre inkább azt érzi, hogy ájultra rosálta magát, és ez az egész csak egy lázálom az ételmérgezéstől. Eleinte csak halott, üres tekintettel bámul bele a mélységi szemeibe midőn a mögötte lévő apró, de vérmes jelenés belekezd a fenyítésbe, de a végére nem bírja, kezei holtsúlyként rogynak dereka mellé, nyakát előre szegi, tekintetével a cipője orrát bújja, és vállai rázkódnak a röhögéstől. Röhögés, mert a nevetéstől ez sokkal inkább zsigerből jövő, csillapíthatatlan.
Amikor a könnye is hullani kezd, annak törölgetése közben rá-rápillant a sötételfre, akit nagy valószínűséggel vele hasonszőrűen váratlanul ért az egész helyzet, kezével néha még legyint is a levegőbe, mintha képzeletbeli muslicákat próbálna elhessegetni.*
- Sze-sze-sze... *Halálhörgéshez hasonlatos sípolással próbál levegőhöz jutni.* - SZELLEM! HÁÁÁÁ!
*Mikor már a verejték is kigyöngyödzik homlokán, inkább térdein támasztja meg magát, úgy próbálja csillapítani derűjét, no meg agyát légenyhez juttatni.
Fújtatás közben még fel-fel kuncog kissé, aztán mikor már a vigyorrá szelídül nevetése viharja megpróbálja tisztázni a helyzetet.*
- Szóval... Először is, kisasszony! *Mutatóujjával jelzi a mélységinek, hogy várjon egy pillanatot, mert itt bizony rengeteg mosnivaló szennyes van egy dézsában.* - Nem leskelődtem én utánad, mondjuk úgy, hogy bujkáltam, mert nem lettél volna hálás, ha meglátsz miközben könnyítek magamon. Másodsorban, ne hívd magam boszorkánynak, se semmilyen veszélyes teremtménynek a nagyvilágba, mert biza könnyen a rövidebbet húzod, legyen itt bárki más énhelyettem!
*Aztán a sötételfre mutat, arca megint nevetésbe kezd torzulni, de minden lélekjelenlétével kapaszkodik utolsó ép idegpályáiba.*
- Amaz ott nem szellem, hanem egy mélységi. Nem tudom, melyik a jobbik, de nem úgy néz ki, hogy bármi rosszat is akarna nekünk. Hús és vér, mint te meg én, csak olyanok, mint a sivatagi ember. Embernek ember, csak sötét a bőre, bár mondjuk azok elég furák is.
*Igaz, csak egy sivatagi nomádot ismer, aki Eeyr valaminemű prófétája, s bár roppant karizmatikus egyén, mellette igencsak különös figura is.*
- Szóval. Kezdem. Venthel a nevem, Quinn fia, és mint mondtam, könnyíteni jöttem magamon, minekutána a Rumos Rókalyuk kosztja nagy valószínűséggel ízesített patkányszar volt. És ti?
//Gyűjtögetés//
*Ahogy hallgatja a feltételezett Sa'ni vagy boszorka, esetleg mindkettő válaszát szemöldöke a magasba szökken. Mégis honnan szed össze ennyi sületlenséget? Az a bizonyos szemfölötti bozont minden szavára egy kicsit feljebb kúszik, s ha tehetné, feje fölé emelkedne, elhagyva gazdáját, s a vörös monológja végére valahol a csillagok közül köszönne vissza Venthelre.
Mindeközben lassan leengedi fegyverét, kiveszi a lövedéket, visszacsúsztatja tegezébe. Az ideget szép lassan visszaengedi a tekerővel, még mielőtt kár keletkezne benne. Szinte biztos benne, hogy a pörgős nyelvű idegen nem a feltételezett szörny akinek gondolta, de nem is vérmes boszorka ahogy azt ő állította.*
- Óvatosan minek nevezed magad egy erdő közepén, te lány. Majdnem lelő...
*Korholását már nem tudja befejezni, mert hirtelen egy harmadik alak is megjelenik, és Venthel legnagyobb meglepetésére az eddig leginkább ugató kiskutyára hasonlító leányzó most úgy használja őt húspajzsnak, mint ahogy az imént említett kiskutya is tenné gazdájával, mikor kiderül; a veszély tényleg valós.
Ahogy tovább bontakozik ki a jelenet, egyre inkább azt érzi, hogy ájultra rosálta magát, és ez az egész csak egy lázálom az ételmérgezéstől. Eleinte csak halott, üres tekintettel bámul bele a mélységi szemeibe midőn a mögötte lévő apró, de vérmes jelenés belekezd a fenyítésbe, de a végére nem bírja, kezei holtsúlyként rogynak dereka mellé, nyakát előre szegi, tekintetével a cipője orrát bújja, és vállai rázkódnak a röhögéstől. Röhögés, mert a nevetéstől ez sokkal inkább zsigerből jövő, csillapíthatatlan.
Amikor a könnye is hullani kezd, annak törölgetése közben rá-rápillant a sötételfre, akit nagy valószínűséggel vele hasonszőrűen váratlanul ért az egész helyzet, kezével néha még legyint is a levegőbe, mintha képzeletbeli muslicákat próbálna elhessegetni.*
- Sze-sze-sze... *Halálhörgéshez hasonlatos sípolással próbál levegőhöz jutni.* - SZELLEM! HÁÁÁÁ!
*Mikor már a verejték is kigyöngyödzik homlokán, inkább térdein támasztja meg magát, úgy próbálja csillapítani derűjét, no meg agyát légenyhez juttatni.
Fújtatás közben még fel-fel kuncog kissé, aztán mikor már a vigyorrá szelídül nevetése viharja megpróbálja tisztázni a helyzetet.*
- Szóval... Először is, kisasszony! *Mutatóujjával jelzi a mélységinek, hogy várjon egy pillanatot, mert itt bizony rengeteg mosnivaló szennyes van egy dézsában.* - Nem leskelődtem én utánad, mondjuk úgy, hogy bujkáltam, mert nem lettél volna hálás, ha meglátsz miközben könnyítek magamon. Másodsorban, ne hívd magam boszorkánynak, se semmilyen veszélyes teremtménynek a nagyvilágba, mert biza könnyen a rövidebbet húzod, legyen itt bárki más énhelyettem!
*Aztán a sötételfre mutat, arca megint nevetésbe kezd torzulni, de minden lélekjelenlétével kapaszkodik utolsó ép idegpályáiba.*
- Amaz ott nem szellem, hanem egy mélységi. Nem tudom, melyik a jobbik, de nem úgy néz ki, hogy bármi rosszat is akarna nekünk. Hús és vér, mint te meg én, csak olyanok, mint a sivatagi ember. Embernek ember, csak sötét a bőre, bár mondjuk azok elég furák is.
*Igaz, csak egy sivatagi nomádot ismer, aki Eeyr valaminemű prófétája, s bár roppant karizmatikus egyén, mellette igencsak különös figura is.*
- Szóval. Kezdem. Venthel a nevem, Quinn fia, és mint mondtam, könnyíteni jöttem magamon, minekutána a Rumos Rókalyuk kosztja nagy valószínűséggel ízesített patkányszar volt. És ti?
1419. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-03-06 00:32:58
Üzenet elküldve: 2026-03-06 00:32:58
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 37
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 37
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Gyűjtögetés//
*A zavart köszönést agresszívnak ható gesztus követi. Ha hallja is a kattogást, nem tulajdonít neki nagy jelentőséget, lévén még nem találkozott hasonló fegyverrel vagy szerkezettel. A bokrok közül előbukkanó groteszk figurával már annál inkább; ennek ellenére valahol mégis megrendíti a szépérzékét a látvány, amely a harci- arc láttán lassan kúszik az elméjébe. Önkéntelenül is eszébe jutnak a leprás koldusok, akik mellett anno egyszer elhaladtak. Meztelen lába észrevétlenül csúszik hátrébb, így távolodik egy lépést maga is, mintha csak attól félne, hogy az arciharci sérülések ragályosak. Jó pár pillanatba beletelik, mire rájön: nem beteg a vele szemben álló legény, csak sérült.*
*A felismerésre — és saját butaságára — elönti a pulykaméreg, öklét összeszorítja. Nem segít a vadász helyzetén a megjelenésének körülménye sem, hiszen miért bujkálna bárki a bokrokban, ha nem azért, „MERT FIÚ”?*
*Buta „tengeri erdőhöz” buta „tengeri vadászfiúk” dukálnak. Az ismeretlennek más lehetősége nem is lenne, mint hogy „buta” legyen, hiszen „fiú”, Thalyssa pedig szentül meg van róla győződve: az erősebb nem minden, csak nem okos. Yaya — az öreganyja — is ezt hajtogatta egyre, nővérétől, a Rigótól sem hallott mást, apácska sem cáfolt rá nénéi teóriájára. Megtanulta az asszonyoktól: a fiúk buták, mert „máshogy folyik a vérük”. Nekik nem felfelé, a fejükbe áramlik, hanem lefelé, az ölükbe; így esik, hogy nem a fejükkel gondolkodnak.*
*A lány hátrébb billenti a fejét, és bár öt láb magasságból minden bizonnyal nehéz lenézni bárkire is — pláne, ha annak a bárkinek a válláig sem ér az ember lánya —, a rőt mélynövésű nem rest megkísérelni. Élesen szívja be a levegőt, szemöldöke összefut, a szép arc mérges grimaszba hajlik. Kurta mutatóujjával Venthel irányába bök, fennhangon szólítja meg.*
— Nem tudom, hogy mi az a „Norkem”, de neked van vele viszonyod, nekem nincsen semmi olyasmim, mert én tisztességes leány vagyok! És ha megtudom, hogy bármi ellenkezőt híresztelsz a városban, eltöröm a szádat! Vertem már meg nálad nagyobb fiúkat is, csak mondom: engemet nem érdekel, hogy te itt ilyen nyakigláb vagy! — *Az eddig legény felé mutató ujjacska most vadul pásztázik végig az alakján a levegőben.*
*Mérgében egészen elvörösödik, még a füle hegye is lángol. Szeplőktől pettyes arca kipirul, igyekezve felvenni a versenyt hajának színével.*
— Nekem te csak ne mondjad meg, hogy én mit csináljak, majd én akkor beszélek, mikor én akarok! — láthatóan most akar. — Amúgy is, mit leskelődsz utánam a bokorban?! Mire vadászol te, kislányokra?! Szatí… ÁÁÁÁÁGGHHH!
*A pörölő monológot éles, váratlan sikkantás szakítja félbe. Thalyssa még akár meg is lepődne azon, hogy ilyen magas, vékony hangot is ki tud adni, ha épp nem a szívbéli izgalom — és semmiképp sem ijedelem, mert hősünk bevallása szerint ő nyilvánvalóan sosem fél (!) — végelgyengülése kerülgetné. Eddig szemben volt a tengeri vadásszal, két pislogást követően már mellette áll; mi több, mögé lépve görnyed meg kissé, jobbjával saját mellkasát masszírozgatja, így próbálva nyugalmat erőszakolni jelenlétére. Szemei a — meglátása szerint — földből kikelt sötételfet pásztázzák; képének vörös árnyalata a másodperc töredéke alatt vált át hamuszürkébe. Sötételfet sem látott, lápi halottat viszont már igen, a szellemekben meg hisz, más logikus választ nem talál.*
— Állj meg, szellem, ne kísértsél minket, mert ez itt előttem nagyon nagy vadász, úgy levadászik, hogy még egyszer meghalsz! Ne közelítsél! — *kajabál ki a legény háta mögül fenyegetően. A világért sem lépne ki mögüle, nem is hagyja neki, hogy felfedje őt az ismeretlen előtt; ha esetleg a legény félre lépegetne, ő ugyanígy tesz.*
*Mert… a vadásztól félhet ugyan, de a szellemektől jobban retteg. Ő pedig meg van róla győződve: a feléjük közelítő szikár alak bizony sokkal inkább halott, mint élő. Máskülönben hogyan mászott volna ki a föld alól!*
//Gyűjtögetés//
*A zavart köszönést agresszívnak ható gesztus követi. Ha hallja is a kattogást, nem tulajdonít neki nagy jelentőséget, lévén még nem találkozott hasonló fegyverrel vagy szerkezettel. A bokrok közül előbukkanó groteszk figurával már annál inkább; ennek ellenére valahol mégis megrendíti a szépérzékét a látvány, amely a harci- arc láttán lassan kúszik az elméjébe. Önkéntelenül is eszébe jutnak a leprás koldusok, akik mellett anno egyszer elhaladtak. Meztelen lába észrevétlenül csúszik hátrébb, így távolodik egy lépést maga is, mintha csak attól félne, hogy az arciharci sérülések ragályosak. Jó pár pillanatba beletelik, mire rájön: nem beteg a vele szemben álló legény, csak sérült.*
*A felismerésre — és saját butaságára — elönti a pulykaméreg, öklét összeszorítja. Nem segít a vadász helyzetén a megjelenésének körülménye sem, hiszen miért bujkálna bárki a bokrokban, ha nem azért, „MERT FIÚ”?*
*Buta „tengeri erdőhöz” buta „tengeri vadászfiúk” dukálnak. Az ismeretlennek más lehetősége nem is lenne, mint hogy „buta” legyen, hiszen „fiú”, Thalyssa pedig szentül meg van róla győződve: az erősebb nem minden, csak nem okos. Yaya — az öreganyja — is ezt hajtogatta egyre, nővérétől, a Rigótól sem hallott mást, apácska sem cáfolt rá nénéi teóriájára. Megtanulta az asszonyoktól: a fiúk buták, mert „máshogy folyik a vérük”. Nekik nem felfelé, a fejükbe áramlik, hanem lefelé, az ölükbe; így esik, hogy nem a fejükkel gondolkodnak.*
*A lány hátrébb billenti a fejét, és bár öt láb magasságból minden bizonnyal nehéz lenézni bárkire is — pláne, ha annak a bárkinek a válláig sem ér az ember lánya —, a rőt mélynövésű nem rest megkísérelni. Élesen szívja be a levegőt, szemöldöke összefut, a szép arc mérges grimaszba hajlik. Kurta mutatóujjával Venthel irányába bök, fennhangon szólítja meg.*
— Nem tudom, hogy mi az a „Norkem”, de neked van vele viszonyod, nekem nincsen semmi olyasmim, mert én tisztességes leány vagyok! És ha megtudom, hogy bármi ellenkezőt híresztelsz a városban, eltöröm a szádat! Vertem már meg nálad nagyobb fiúkat is, csak mondom: engemet nem érdekel, hogy te itt ilyen nyakigláb vagy! — *Az eddig legény felé mutató ujjacska most vadul pásztázik végig az alakján a levegőben.*
*Mérgében egészen elvörösödik, még a füle hegye is lángol. Szeplőktől pettyes arca kipirul, igyekezve felvenni a versenyt hajának színével.*
— Nekem te csak ne mondjad meg, hogy én mit csináljak, majd én akkor beszélek, mikor én akarok! — láthatóan most akar. — Amúgy is, mit leskelődsz utánam a bokorban?! Mire vadászol te, kislányokra?! Szatí… ÁÁÁÁÁGGHHH!
*A pörölő monológot éles, váratlan sikkantás szakítja félbe. Thalyssa még akár meg is lepődne azon, hogy ilyen magas, vékony hangot is ki tud adni, ha épp nem a szívbéli izgalom — és semmiképp sem ijedelem, mert hősünk bevallása szerint ő nyilvánvalóan sosem fél (!) — végelgyengülése kerülgetné. Eddig szemben volt a tengeri vadásszal, két pislogást követően már mellette áll; mi több, mögé lépve görnyed meg kissé, jobbjával saját mellkasát masszírozgatja, így próbálva nyugalmat erőszakolni jelenlétére. Szemei a — meglátása szerint — földből kikelt sötételfet pásztázzák; képének vörös árnyalata a másodperc töredéke alatt vált át hamuszürkébe. Sötételfet sem látott, lápi halottat viszont már igen, a szellemekben meg hisz, más logikus választ nem talál.*
— Állj meg, szellem, ne kísértsél minket, mert ez itt előttem nagyon nagy vadász, úgy levadászik, hogy még egyszer meghalsz! Ne közelítsél! — *kajabál ki a legény háta mögül fenyegetően. A világért sem lépne ki mögüle, nem is hagyja neki, hogy felfedje őt az ismeretlen előtt; ha esetleg a legény félre lépegetne, ő ugyanígy tesz.*
*Mert… a vadásztól félhet ugyan, de a szellemektől jobban retteg. Ő pedig meg van róla győződve: a feléjük közelítő szikár alak bizony sokkal inkább halott, mint élő. Máskülönben hogyan mászott volna ki a föld alól!*
1418. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-03-05 09:25:25
Üzenet elküldve: 2026-03-05 09:25:25
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 19
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 19
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Második szál//
//Gyűjtögetés//
* A sötételf hangokra ébred, a szemei azonnal kipattannak és vörös írisze azonnal körbe kémlel, hogy mi is lehet a hang forrása. Vajon ki keresi magának a bajt, hogy a haramiát magára hívja ilyesfajta zajcsapással, mikor az békésen alhatna. Amikor meglátja, hogy ez csak gyűjtögető, hát hagyja. Az ilyeneknek nem szoktak vastag erszénnyel az erdőben sétálni. Azonban, kis idő múltán a hangokat válasz követi, ami már két erszényt jelez a haramia fejében. Erre már talán érdemes ébrednie. Lassan fel is fogja a beszélgetés elejtett fonalát.
Szóval, van egy boszorkány meg egy talán vadász. Ha vadász, akkor van nála íj. Van ugyan vértje, de az ilyesmi még fájhat is. Talán jobb lesz, ha közel kerül hozzájuk. *
- Mi ez az irdatlan zajongás itt? * Mondja morogva a sötételf, miközben a lassan talpra áll. Közben az éjszakai szél ráfújta levelek és tűlevelek peregnek le róla. Mintha csak egy avar lepte fatörzs próbálna tapra állni, a hajnali merev izmok nem engednek a haramiának ruganyos mozgásra még csak esélyt sem. Meg is mozgatja a vállát és a karjait, hogy némi vér kezdjen el bennük áramolni, hogy az izmai munkaképesek legyenek. Majd, a fehér hajából kivesz pár tűlevelet. *
- Azt hitem az erdő ezen része csendes és nyugodt. Hát ti mégis mit kerestek erre? * Teszi fel a kérdést a sötételf, akinek a szeme lassan élesedni kezd és már szinte éberséget tükröznek. Közben jobban megnézi jobban kikkel van dolga. Van egy apró valami a bokorban és van egy vöröshajú szintén nem túl magas ember nő, akit, egy vörös kócos hajzuhatag fed. Nem tűnik kihívásnak egyik sem, így elindul feléjük. *
//Gyűjtögetés//
* A sötételf hangokra ébred, a szemei azonnal kipattannak és vörös írisze azonnal körbe kémlel, hogy mi is lehet a hang forrása. Vajon ki keresi magának a bajt, hogy a haramiát magára hívja ilyesfajta zajcsapással, mikor az békésen alhatna. Amikor meglátja, hogy ez csak gyűjtögető, hát hagyja. Az ilyeneknek nem szoktak vastag erszénnyel az erdőben sétálni. Azonban, kis idő múltán a hangokat válasz követi, ami már két erszényt jelez a haramia fejében. Erre már talán érdemes ébrednie. Lassan fel is fogja a beszélgetés elejtett fonalát.
Szóval, van egy boszorkány meg egy talán vadász. Ha vadász, akkor van nála íj. Van ugyan vértje, de az ilyesmi még fájhat is. Talán jobb lesz, ha közel kerül hozzájuk. *
- Mi ez az irdatlan zajongás itt? * Mondja morogva a sötételf, miközben a lassan talpra áll. Közben az éjszakai szél ráfújta levelek és tűlevelek peregnek le róla. Mintha csak egy avar lepte fatörzs próbálna tapra állni, a hajnali merev izmok nem engednek a haramiának ruganyos mozgásra még csak esélyt sem. Meg is mozgatja a vállát és a karjait, hogy némi vér kezdjen el bennük áramolni, hogy az izmai munkaképesek legyenek. Majd, a fehér hajából kivesz pár tűlevelet. *
- Azt hitem az erdő ezen része csendes és nyugodt. Hát ti mégis mit kerestek erre? * Teszi fel a kérdést a sötételf, akinek a szeme lassan élesedni kezd és már szinte éberséget tükröznek. Közben jobban megnézi jobban kikkel van dolga. Van egy apró valami a bokorban és van egy vöröshajú szintén nem túl magas ember nő, akit, egy vörös kócos hajzuhatag fed. Nem tűnik kihívásnak egyik sem, így elindul feléjük. *
1417. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-03-04 23:55:20
Üzenet elküldve: 2026-03-04 23:55:20
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 104
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 104
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Gyűjtögetés//
*A kikötő sem hozott sok sikert magával, csupán pár necces helyzetet. A Sa'ni nevű szörnyekről nem hallott több információt, mint amit az a fanatikus feketebőrű mondott neki, pedig szándékosan wegtoreni matrózokat célzott meg kérdéseivel. Egyelőre úgy veszi, hogy nincs kifejezett gyengepontjuk, a lehetséges képességeik tárháza pedig végtelen. Emlékei szerint -melyek bár ködösek a pániktól, majdan az élet és halál közti lebegéstől-, nem sebezte meg Norgent dulakodásuk közepette, így azt sem tudja bizton állítani, vajon a fizikai sérülés képes-e neki ártani, vagy csak kiröhögi ha beleereszt egy fél tegeznyi nyilat.
Rengeteg a nyitott kérdés, kevés a lezárult tény. Nő, meg karma is nő. Meg foga is nő. A nő szótól már lassan rosszul van. Pedig milyen kedves volt vele az első... uszkve pár fertályórában! Aztán persze hamar kimutatta a -szó szerinti-, foga fehérjét, meg azt mondta, hogy össze akarja nyomni, mint egy pókot.*
- Anyád a pók, az...
*Habogja maga elé az éterbe, míg a szántóföldek felé tartó ösvényt tapossa. Már kicsit jobban el van dugulva az orra, mint azelőtt, a tenger sós levegője ide már nem teljes hatalmával ér el. Ahogy beleszimatol a levegőbe, az avar -és növénytömkelegek mellett a rozsdás vas szaga is éles késként hatol beléje; kikötői kiruccanásának egyik mementója, s bár nem törött el, orrnyerge jelenleg is lilás s látszik rajta, hogy nem kímélték; továbbá ez tán az egyetlen egy pozitívum is, amiért többé-kevésbé megérte lejönnie: már nem egy félős nyámnyila, legalábbis nem annyira, erről a napi kocsmaiverekedés adagja bőszen gondoskodott.
S ha már kocsmáknál járunk - bizony a Rumos Rókalyuk kosztja nem az igazi, nem véletlenül kerül a Pegazus ételárainak töredékébe. Gyomra kelletlenül kordul egyet, s így egy hirtelen vezérelt gondolat által nyílként lő ki az ösvényről, be az erdőbe, mert azért csak nem végezheti a dolgát ott az emberfia ahol mások járkálnak.
Gatya letol, leguggol. Mindezt egy felkörívű bokor ölelésében, mely mint anya, úgy öleli kebleire az éppen igencsak nem nemes tevékenységet folytató parasztlegényt. Még tető is van a feje felett egy pár ág jóvoltából, igazi úri latrina ez!
Aztán zörgés hallik a távolból, majd kisvártatva a közelből, meg még az a valaki mormog is magában.
Hüledezve forgatja szemeit rögtönzött kis búvóhelyén. Csak nem emelkedhet fel, hogy közszemlére tegye a teliholdat! Mit tegyen? Kiabáljon? Mégis mit mondjon?
Inkább csöndben gubbaszt, mint egy illemtudó polgár. Olyan ez, mint a vihar: előbb-utóbb elvonul. Mondjuk, a hasmenés is pont ilyen.
Valószínű, hogy az errefelé bandukoló ismeretlen megérezte, hogy a hasmenéssel lett összehasonlítva, vagy csak meghallotta azt az egy (aztán pánikból toporzékolás okán több) ágat, melyre Venthel a szerencsétlenkedés alatt rátottyant, s kifejezetten nem rápottyant, de még csak nem is rápottyantott.*
- Ömm...
*Dünnyögi oda a másiknak sokatmondóan, míg pánikolva igyekszik nadrágját felhúzni.
Boszorkány, mi? Bőrerszényéből már elő is rántja apró számszeríját, s a bokorban gubbasztva szíjazza magára.*
- Üdv?
*Reméli, hogy ez elég szép köszönés, és elég ahhoz, hogy időt nyerjen míg felfegyverzi magát. A boszorkány lehet Sa'ni is, ki tudja, ezen a tájon minek hívják ezeket a fenevadakat, és Venthel márpedig női hangot hallott, az egyetlen Sa'ni akit ismer pedig szintén egy nő. Sőt, lehet Norgen az, csak valaki más alakját vette fel.
Mindegy is, a számszeríj az alkarján, a hölgy esetleg furcsa mechanikus kattogásokat hallhat, miközben Venthel feltekeri a szerkezetet.*
- Izé, nem vagyok erdőkerülő. *Halk kattanás ahogy a nyílvessző nekiütődik a számszeríj vezérvájatának.* - Mondjuk úgy, hogy vadász vagyok.
*Ezzel kilép a bokorból, a számszeríjat egyenesen a lánynak szegezve. Tekintete elszánt, s minden áron a célponton kívánja tartani. Sok ideje nincs, vagy hamarosan lő, vagy kiszedi a nyilat és elereszti a mechanikát, máskülönben hamar kifárad a kötél, és mehet ahhoz a pénzéhes gnómhoz megjavíttatni.*
- Beszélj boszorkány, mi a neved? Hányan vagytok még ezen a földön? És mi a viszonyod Norgennel?
//Gyűjtögetés//
*A kikötő sem hozott sok sikert magával, csupán pár necces helyzetet. A Sa'ni nevű szörnyekről nem hallott több információt, mint amit az a fanatikus feketebőrű mondott neki, pedig szándékosan wegtoreni matrózokat célzott meg kérdéseivel. Egyelőre úgy veszi, hogy nincs kifejezett gyengepontjuk, a lehetséges képességeik tárháza pedig végtelen. Emlékei szerint -melyek bár ködösek a pániktól, majdan az élet és halál közti lebegéstől-, nem sebezte meg Norgent dulakodásuk közepette, így azt sem tudja bizton állítani, vajon a fizikai sérülés képes-e neki ártani, vagy csak kiröhögi ha beleereszt egy fél tegeznyi nyilat.
Rengeteg a nyitott kérdés, kevés a lezárult tény. Nő, meg karma is nő. Meg foga is nő. A nő szótól már lassan rosszul van. Pedig milyen kedves volt vele az első... uszkve pár fertályórában! Aztán persze hamar kimutatta a -szó szerinti-, foga fehérjét, meg azt mondta, hogy össze akarja nyomni, mint egy pókot.*
- Anyád a pók, az...
*Habogja maga elé az éterbe, míg a szántóföldek felé tartó ösvényt tapossa. Már kicsit jobban el van dugulva az orra, mint azelőtt, a tenger sós levegője ide már nem teljes hatalmával ér el. Ahogy beleszimatol a levegőbe, az avar -és növénytömkelegek mellett a rozsdás vas szaga is éles késként hatol beléje; kikötői kiruccanásának egyik mementója, s bár nem törött el, orrnyerge jelenleg is lilás s látszik rajta, hogy nem kímélték; továbbá ez tán az egyetlen egy pozitívum is, amiért többé-kevésbé megérte lejönnie: már nem egy félős nyámnyila, legalábbis nem annyira, erről a napi kocsmaiverekedés adagja bőszen gondoskodott.
S ha már kocsmáknál járunk - bizony a Rumos Rókalyuk kosztja nem az igazi, nem véletlenül kerül a Pegazus ételárainak töredékébe. Gyomra kelletlenül kordul egyet, s így egy hirtelen vezérelt gondolat által nyílként lő ki az ösvényről, be az erdőbe, mert azért csak nem végezheti a dolgát ott az emberfia ahol mások járkálnak.
Gatya letol, leguggol. Mindezt egy felkörívű bokor ölelésében, mely mint anya, úgy öleli kebleire az éppen igencsak nem nemes tevékenységet folytató parasztlegényt. Még tető is van a feje felett egy pár ág jóvoltából, igazi úri latrina ez!
Aztán zörgés hallik a távolból, majd kisvártatva a közelből, meg még az a valaki mormog is magában.
Hüledezve forgatja szemeit rögtönzött kis búvóhelyén. Csak nem emelkedhet fel, hogy közszemlére tegye a teliholdat! Mit tegyen? Kiabáljon? Mégis mit mondjon?
Inkább csöndben gubbaszt, mint egy illemtudó polgár. Olyan ez, mint a vihar: előbb-utóbb elvonul. Mondjuk, a hasmenés is pont ilyen.
Valószínű, hogy az errefelé bandukoló ismeretlen megérezte, hogy a hasmenéssel lett összehasonlítva, vagy csak meghallotta azt az egy (aztán pánikból toporzékolás okán több) ágat, melyre Venthel a szerencsétlenkedés alatt rátottyant, s kifejezetten nem rápottyant, de még csak nem is rápottyantott.*
- Ömm...
*Dünnyögi oda a másiknak sokatmondóan, míg pánikolva igyekszik nadrágját felhúzni.
Boszorkány, mi? Bőrerszényéből már elő is rántja apró számszeríját, s a bokorban gubbasztva szíjazza magára.*
- Üdv?
*Reméli, hogy ez elég szép köszönés, és elég ahhoz, hogy időt nyerjen míg felfegyverzi magát. A boszorkány lehet Sa'ni is, ki tudja, ezen a tájon minek hívják ezeket a fenevadakat, és Venthel márpedig női hangot hallott, az egyetlen Sa'ni akit ismer pedig szintén egy nő. Sőt, lehet Norgen az, csak valaki más alakját vette fel.
Mindegy is, a számszeríj az alkarján, a hölgy esetleg furcsa mechanikus kattogásokat hallhat, miközben Venthel feltekeri a szerkezetet.*
- Izé, nem vagyok erdőkerülő. *Halk kattanás ahogy a nyílvessző nekiütődik a számszeríj vezérvájatának.* - Mondjuk úgy, hogy vadász vagyok.
*Ezzel kilép a bokorból, a számszeríjat egyenesen a lánynak szegezve. Tekintete elszánt, s minden áron a célponton kívánja tartani. Sok ideje nincs, vagy hamarosan lő, vagy kiszedi a nyilat és elereszti a mechanikát, máskülönben hamar kifárad a kötél, és mehet ahhoz a pénzéhes gnómhoz megjavíttatni.*
- Beszélj boszorkány, mi a neved? Hányan vagytok még ezen a földön? És mi a viszonyod Norgennel?
1416. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-03-04 22:36:55
Üzenet elküldve: 2026-03-04 22:36:55
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 37
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 37
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
[Gyűjtögetés]
*A Kikötői erdőség – vagy ahogy az ide vezető hajóúton hallotta: a Vaserdő – nem úgy fogadja, mint az otthoni, ismerős rengeteg vagy a megszokott, szelíd ligetek, ahol a füvek szinte maguktól kúsznak a kosárba.
Ez az erdő büszkébbnek tűnik annál. Sőt, ha egészen őszinte kívánna lenni, talán ez az eddigi leginkább idegen erdő, amellyel valaha találkozott, pedig aztán ő sok erdőben megfordult, még többben élt! De ez… ez más. Komor, szikár, már-már pökhendi. Mintha minden egyes fa tudná, hogy belőle egyszer hajógerinc lesz, vagy ha egészen magasra nő, akár még árbóc is.
Thalyssa sosem szerette a tengert, az általa tengeri embereknek nevezett hajósokat pedig egyenesen ki nem állhatja. Roppant kellemetlen alakoknak tartja őket, gorombának és erőszakosnak, no meg persze felelőtlennek is. Az apja is tengerész volt, mármint az igazi. Nem is maradt meg, az is goromba volt, odaadta az erdei szipirtyónak, és elhajózott! Ezt alapul véve, ha a tengeri emberek gorombák, mégis mit várhatna a leány egy són nevelt erdőtől.*
– Tengeri erdő! –* köpi ingerülten, a szó legszorosabb és átvitt értelmében is, ahogy a sudár törzsek között lépdel. A – kifejezetten kikötői – gesztust nem sikerül pimasz eleganciával kivitelezni, nyála a buja zöld helyett mellkasára pottyan. Thalyssa méltatlankodva horkant, lopva körbepillant, mintha attól félne, valaki meglátja, majd kelletlenül törölgeti meg magát.* – Még ez is!
*A gázló felől érkezik, kosarával a karján, amely túl nagynak tűnik hozzá képest – bár az is lehet, csak ő kisebb, mint a várt. A szekérnyomnyi ösvény még barátságosnak mutatta magát, de ahogy a sudár fatörzsek közé lép, az ég eltűnik a feje fölül. A napfény csupán vékony pengékként hasítja a sűrűt, mintha az erdő csak kölcsönbe engedné át a világosságot. Nyugtalan ugyan, de félsz még sincs benne.*
– Na jó – *morogja az orra alatt, megtorpanva egy ponton. Mezítelen lábának ujjaival a földbe mar, ellenőrizve a talajt.* – Az erdő, az erdő, még ha goromba, tengeri erdő is! Adjál nekem valamit! VALAMIT! – *csapja magasba fél kezét, mintha csak az előtte magasodó fának beszélne.*
*Az persze nem válaszol. A vörös nem tűnik csalódottnak, a mindennapos harci kedve is elillant, vonásai egészen simának mondhatók a közegben. Az Artheniori folyó felől sós párát hoz a szél. A levegőben vas, gyanta és nedves föld szaga keveredik – kellemesen ismerős elegy ez számára. Erdei, földes illata most szinte beleolvad a környezetbe; ha nem beszélne folyamatosan, akár észrevétlen is maradhatna.
Guggolva vizsgálja meg az első bokrot. Ujjai gyakorlottan simítják félre a leveleket.*
– Te nem… te sem… – *hümmög, majd elvigyorodik.* – Ó, te igen!
*Apró, fanyar szagú leveleket csippent le, gondosan a kosárba ejtve. Egyszerű gyógynövénygyűjtést tűzött ki céljául és feladatául, semmi több. „Ismerkedés a tájjal” – mondta apácska a hajón, miközben a part körvonalai kibontakoztak a ködből. Ismerkedés. Mintha az erdő egy udvarló volna, akinek bókolni kell, a bökkenő csak az, hősünk sosem volt jó az udvarlás művészetében, nem igazán érdekelték az efféle mulatságok.
Thalyssa feláll, egy alacsonyan lógó ágat félresöpörve továbbindul a sűrűbe. A feje búbjára túrt, szabadon burjánzó rőt kazal mindenbe beleakad, amibe csak lehet, ami egészen addig zavarná is, míg fel nem ajánlják a másik alternatívát, miszerint fonja be vagy tűzze fel. Egyiknek sem híve. Bármi, ami fogja, „kaloda”, legyen szó szűk ruhákról, lábbeliről vagy hajcsattokról. Így eshet meg, hogy egy pillanattal később már káromkodva rángatja ki a rókavörös tincseket egy tüskés indából.*
– Engedjél csak el, te ragadós bestia! Nem kértem jegyajándékot! Há', mit képzelsz magadról?!
*Talán a szívére veszi az inda, a növény a nagy cibálásban felülkerekedik, így megtarthatja Thalyssa vékony hajtincsét, mint diadalt hirdető ereklyét.
A lány mérges ugyan, de annyira nem, hogy ne érezze a sajgó fejbőrét, így egyre csak dörzsölgeti a megkopaszodott foltocskát, mérgében még a kosarát is a földhöz vágja. A távolból madár rikolt. Thalyssa visszarikolt, a madár talán megilletődésében, talán riadalmában, de elhallgat.*
– Így már jobb – *elégedetten bólint, mintha diplomáciai sikert könyvelne el.*
*Beljebb merészkedve észreveszi, hogy az aljnövényzet gazdagabb, mint várta. Vastag páfrányok, alacsony bogyós cserjék, itt-ott egy-egy fiatalabb fa, amely még nem döntötte el, hogy hajó vagy tűzifa szeretne-e lenni, ha nagy lesz. A hegyoldal felé már ritkul a zöld, a kövek előbújnak, mint csontok a földből.
Megáll egy pillanatra, és lehunyja a szemét. Hallgatja az erdőt.
Térdre ereszkedik egy árnyékos foltnál, ahol sötétzöld levelek bújnak meg egy korhadt fatönk mellett. Ujjai óvatosan tapintják végig a növényt.*
– Legyél valami jó, kérlek! – *nógatja fojtott hangon.* – Vagy legalább mérgező!
*Kosara lassan telik meg, egyelőre még csak félig van. A csend azonban nem teljes. Valahol balról ág reccsen. Nem állat súlya alatt roppan – túl szabályos, túl szándékos.
Thalyssa felegyenesedik. Vékony teste megfeszül, mint egy macskáé. A jobb kezét – amelynek két ujja makacsul engedetlen marad – ösztönösen maga mellé húzza, baljával viszont már a derekán lógó kis bőrtasak felé nyúl. A kosarat a földön hagyja maga mellett.*
– Ha erdőkerülő vagy, akkor szépen köszönjél – *jegyzi meg félhangosan.* – Ha meg nem… akkor rossz napot választottál, mert én nagyon veszélyes boszorkány vagyok! Támadjál rám, és gőtévé változtatlak! Vagy… vagy… gyíkká! Gőtegyíkká!
[Gyűjtögetés]
*A Kikötői erdőség – vagy ahogy az ide vezető hajóúton hallotta: a Vaserdő – nem úgy fogadja, mint az otthoni, ismerős rengeteg vagy a megszokott, szelíd ligetek, ahol a füvek szinte maguktól kúsznak a kosárba.
Ez az erdő büszkébbnek tűnik annál. Sőt, ha egészen őszinte kívánna lenni, talán ez az eddigi leginkább idegen erdő, amellyel valaha találkozott, pedig aztán ő sok erdőben megfordult, még többben élt! De ez… ez más. Komor, szikár, már-már pökhendi. Mintha minden egyes fa tudná, hogy belőle egyszer hajógerinc lesz, vagy ha egészen magasra nő, akár még árbóc is.
Thalyssa sosem szerette a tengert, az általa tengeri embereknek nevezett hajósokat pedig egyenesen ki nem állhatja. Roppant kellemetlen alakoknak tartja őket, gorombának és erőszakosnak, no meg persze felelőtlennek is. Az apja is tengerész volt, mármint az igazi. Nem is maradt meg, az is goromba volt, odaadta az erdei szipirtyónak, és elhajózott! Ezt alapul véve, ha a tengeri emberek gorombák, mégis mit várhatna a leány egy són nevelt erdőtől.*
– Tengeri erdő! –* köpi ingerülten, a szó legszorosabb és átvitt értelmében is, ahogy a sudár törzsek között lépdel. A – kifejezetten kikötői – gesztust nem sikerül pimasz eleganciával kivitelezni, nyála a buja zöld helyett mellkasára pottyan. Thalyssa méltatlankodva horkant, lopva körbepillant, mintha attól félne, valaki meglátja, majd kelletlenül törölgeti meg magát.* – Még ez is!
*A gázló felől érkezik, kosarával a karján, amely túl nagynak tűnik hozzá képest – bár az is lehet, csak ő kisebb, mint a várt. A szekérnyomnyi ösvény még barátságosnak mutatta magát, de ahogy a sudár fatörzsek közé lép, az ég eltűnik a feje fölül. A napfény csupán vékony pengékként hasítja a sűrűt, mintha az erdő csak kölcsönbe engedné át a világosságot. Nyugtalan ugyan, de félsz még sincs benne.*
– Na jó – *morogja az orra alatt, megtorpanva egy ponton. Mezítelen lábának ujjaival a földbe mar, ellenőrizve a talajt.* – Az erdő, az erdő, még ha goromba, tengeri erdő is! Adjál nekem valamit! VALAMIT! – *csapja magasba fél kezét, mintha csak az előtte magasodó fának beszélne.*
*Az persze nem válaszol. A vörös nem tűnik csalódottnak, a mindennapos harci kedve is elillant, vonásai egészen simának mondhatók a közegben. Az Artheniori folyó felől sós párát hoz a szél. A levegőben vas, gyanta és nedves föld szaga keveredik – kellemesen ismerős elegy ez számára. Erdei, földes illata most szinte beleolvad a környezetbe; ha nem beszélne folyamatosan, akár észrevétlen is maradhatna.
Guggolva vizsgálja meg az első bokrot. Ujjai gyakorlottan simítják félre a leveleket.*
– Te nem… te sem… – *hümmög, majd elvigyorodik.* – Ó, te igen!
*Apró, fanyar szagú leveleket csippent le, gondosan a kosárba ejtve. Egyszerű gyógynövénygyűjtést tűzött ki céljául és feladatául, semmi több. „Ismerkedés a tájjal” – mondta apácska a hajón, miközben a part körvonalai kibontakoztak a ködből. Ismerkedés. Mintha az erdő egy udvarló volna, akinek bókolni kell, a bökkenő csak az, hősünk sosem volt jó az udvarlás művészetében, nem igazán érdekelték az efféle mulatságok.
Thalyssa feláll, egy alacsonyan lógó ágat félresöpörve továbbindul a sűrűbe. A feje búbjára túrt, szabadon burjánzó rőt kazal mindenbe beleakad, amibe csak lehet, ami egészen addig zavarná is, míg fel nem ajánlják a másik alternatívát, miszerint fonja be vagy tűzze fel. Egyiknek sem híve. Bármi, ami fogja, „kaloda”, legyen szó szűk ruhákról, lábbeliről vagy hajcsattokról. Így eshet meg, hogy egy pillanattal később már káromkodva rángatja ki a rókavörös tincseket egy tüskés indából.*
– Engedjél csak el, te ragadós bestia! Nem kértem jegyajándékot! Há', mit képzelsz magadról?!
*Talán a szívére veszi az inda, a növény a nagy cibálásban felülkerekedik, így megtarthatja Thalyssa vékony hajtincsét, mint diadalt hirdető ereklyét.
A lány mérges ugyan, de annyira nem, hogy ne érezze a sajgó fejbőrét, így egyre csak dörzsölgeti a megkopaszodott foltocskát, mérgében még a kosarát is a földhöz vágja. A távolból madár rikolt. Thalyssa visszarikolt, a madár talán megilletődésében, talán riadalmában, de elhallgat.*
– Így már jobb – *elégedetten bólint, mintha diplomáciai sikert könyvelne el.*
*Beljebb merészkedve észreveszi, hogy az aljnövényzet gazdagabb, mint várta. Vastag páfrányok, alacsony bogyós cserjék, itt-ott egy-egy fiatalabb fa, amely még nem döntötte el, hogy hajó vagy tűzifa szeretne-e lenni, ha nagy lesz. A hegyoldal felé már ritkul a zöld, a kövek előbújnak, mint csontok a földből.
Megáll egy pillanatra, és lehunyja a szemét. Hallgatja az erdőt.
Térdre ereszkedik egy árnyékos foltnál, ahol sötétzöld levelek bújnak meg egy korhadt fatönk mellett. Ujjai óvatosan tapintják végig a növényt.*
– Legyél valami jó, kérlek! – *nógatja fojtott hangon.* – Vagy legalább mérgező!
*Kosara lassan telik meg, egyelőre még csak félig van. A csend azonban nem teljes. Valahol balról ág reccsen. Nem állat súlya alatt roppan – túl szabályos, túl szándékos.
Thalyssa felegyenesedik. Vékony teste megfeszül, mint egy macskáé. A jobb kezét – amelynek két ujja makacsul engedetlen marad – ösztönösen maga mellé húzza, baljával viszont már a derekán lógó kis bőrtasak felé nyúl. A kosarat a földön hagyja maga mellett.*
– Ha erdőkerülő vagy, akkor szépen köszönjél – *jegyzi meg félhangosan.* – Ha meg nem… akkor rossz napot választottál, mert én nagyon veszélyes boszorkány vagyok! Támadjál rám, és gőtévé változtatlak! Vagy… vagy… gyíkká! Gőtegyíkká!
1415. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-03-04 19:08:57
Üzenet elküldve: 2026-03-04 19:08:57
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 132
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 132
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
// Só és füst //
*Még mindig egy kicsit meglepi, hogy a félvér néha humoránál van, ki tudja, talán mire a kis túrájuk végére érnek még világi cimborák is lesznek.*
- Ha nem mulattatna az ilyesmi nem dolgoztam volna éppen a Sellőházban *feleli vigyorogva egy szem szégyenérzet nélkül. Igaz, ami igaz, nem ez volt azért az elsődleges indok, amiért bordélyőrködésre adta a fejét, sokkal inkább vonzotta a koszt és kvártély, a kupleráj működésével járó finomságok csak kellemes ráadás volt mindehhez. Esténként némi kikötői mércével mérve kiváló minőségű rum társaságában kifejezetten szórakoztató volt hallgatni a pillangócskák beszámolóit az aznapi vendégekről. A fenébe is, micsoda kényelmes évek voltak azok!*
- Annyira nem mutatós azért, mint egy wegtoreni bordély, de a keleti felhozatalhoz képest meglepően nívós *hallatszik azért a megfogalmazásából, hogy megfordult egy-kettőben az élete során. De a Shanhez hasonló ízlésű alakoknak sokszor nem is igazán van választásuk.*
- Akad ott mindenféle leány. Vörösek, szőkék, félvérek, hosszúfülűek, tündérek... *kár, hogy nem láthatja most Merrin képét, kíváncsi vajon valamelyikre lelkesen megrándul-e az a morcos képe.* - De akadnak persze fickók is. *nincs ebben semmi különös, jóformán bármelyik kuplerájban talál az ember legalább egy férfiszajhát, nagyobb rá a kereslet, mint azt elsőre sokan gondolnák.
Jókedvűen horkan fel, amikor holmi szajhákhoz hasonlítják, jó értelmezése nem igazán akad ennek a kérdésnek. Belecsíp azért a félvér oldalába, no nem túl erősen.*
- Én rendes fegyveres vagyok, te farok! *nincs sértettség a hangjában, legfeljebb csak művi* - De majd meglátod, amikor a csúnya rossz bácsik kötekedni fognak velünk. Shan néni majd elintézi *egészen meg is jött a kedve egy kis harchoz vagy verekedéshez, az a piszok hosszú karavánút dögunalmas volt ilyen szempontból.*
- Nem egyedül vigyáztam a házat. Sőt, még csak nem is én voltam az egyetlen női őr. *Reyra alakja dereng fel előtte, a morcos kis mélységi képével. Bármennyire is mutatós nőstény volt az biztos, hogy nem mert volna vele ujjat húzni.*
*Még mindig egy kicsit meglepi, hogy a félvér néha humoránál van, ki tudja, talán mire a kis túrájuk végére érnek még világi cimborák is lesznek.*
- Ha nem mulattatna az ilyesmi nem dolgoztam volna éppen a Sellőházban *feleli vigyorogva egy szem szégyenérzet nélkül. Igaz, ami igaz, nem ez volt azért az elsődleges indok, amiért bordélyőrködésre adta a fejét, sokkal inkább vonzotta a koszt és kvártély, a kupleráj működésével járó finomságok csak kellemes ráadás volt mindehhez. Esténként némi kikötői mércével mérve kiváló minőségű rum társaságában kifejezetten szórakoztató volt hallgatni a pillangócskák beszámolóit az aznapi vendégekről. A fenébe is, micsoda kényelmes évek voltak azok!*
- Annyira nem mutatós azért, mint egy wegtoreni bordély, de a keleti felhozatalhoz képest meglepően nívós *hallatszik azért a megfogalmazásából, hogy megfordult egy-kettőben az élete során. De a Shanhez hasonló ízlésű alakoknak sokszor nem is igazán van választásuk.*
- Akad ott mindenféle leány. Vörösek, szőkék, félvérek, hosszúfülűek, tündérek... *kár, hogy nem láthatja most Merrin képét, kíváncsi vajon valamelyikre lelkesen megrándul-e az a morcos képe.* - De akadnak persze fickók is. *nincs ebben semmi különös, jóformán bármelyik kuplerájban talál az ember legalább egy férfiszajhát, nagyobb rá a kereslet, mint azt elsőre sokan gondolnák.
Jókedvűen horkan fel, amikor holmi szajhákhoz hasonlítják, jó értelmezése nem igazán akad ennek a kérdésnek. Belecsíp azért a félvér oldalába, no nem túl erősen.*
- Én rendes fegyveres vagyok, te farok! *nincs sértettség a hangjában, legfeljebb csak művi* - De majd meglátod, amikor a csúnya rossz bácsik kötekedni fognak velünk. Shan néni majd elintézi *egészen meg is jött a kedve egy kis harchoz vagy verekedéshez, az a piszok hosszú karavánút dögunalmas volt ilyen szempontból.*
- Nem egyedül vigyáztam a házat. Sőt, még csak nem is én voltam az egyetlen női őr. *Reyra alakja dereng fel előtte, a morcos kis mélységi képével. Bármennyire is mutatós nőstény volt az biztos, hogy nem mert volna vele ujjat húzni.*
1414. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-03-04 08:32:43
Üzenet elküldve: 2026-03-04 08:32:43
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 73
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 73
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
// Sorsok, lapok.//
* A nő több élettapasztalattal bír, ez a fiú számára világos. A szavai sokkal bölcsebb gondolatokat közvetítenek, mint kinézte volna belőle. Ehhez lehet annak van köze, hogy a ránézésre fiatal sötételf, valójában egy aggastyán ember korával bír. *
- Igen, eljöhet az a nap. Akkor döntenem kell majd és tanulnom a döntésből és annak a következményeiből. * Ért egyet ezzel Markondenten. *
- Igen, ez felénk máshogy megy. Amúgy meg csak pár dologgal lennél gazdagabb. Igazán annak van félni valója, akinek az erszénye a földre húzza. Talán ezért nem volt problémám a kikötőben sem. Hiszen, hasonszőrű fegyveres voltam a sok között, akinek nincsen sokkal több értéke, mint egy fegyveres nincstelennek. * Vélekedik a vidéki zsoldos. Azonban, a hátán a hátizsákkal nehezebb célpont és még pikkelyvért is rajta van egy esetleges hátba szúrásnál. Ha nő nem a vesékre szúr, akkor nem biztos, hogy aggódnia kellene. Bár a torka szabadon van. Közben nem is reagál arra, hogy a másik elutasítja a kulacsot, csak bambán néz, majd, amikor leesik neki, meghúzza a maga kulacsát. Ez egy újabb lecke neki, ha kalandor lesz, akkor bizony jobb, ha csak a saját kulacsából iszik és a saját ételét eszi. Úgy néz ki vannak, akik így is árthatnak neki. A nő viselkedése erre utal, sok ilyet tapasztalhatott, vagy nagyon jártas az efféle ármányokban. Olyanokban, amik „falun nem így mennek”… *
- Még nem tapasztaltam efféle hatalmat. Lehet én is tanulok belőle valamit. * Mondja elgondolkodva, majd meghúzza megint a maga kulacsát. *
- A tenger viszont szép és a hajók pedig akkorák amekkorát még házban vagy istállóban sem láttam. Mármint a városban igen, de otthon nem. * Emlékezik vissza. *
- Hát még ott sem voltam. Szóval, ha arra mész elkísérhetlek oda is. * Vonja meg a vállát a fiú. Bár a sötételfek hazája talán sokkal több veszélyt rejt magában, mint a kikötő. *
* A nő több élettapasztalattal bír, ez a fiú számára világos. A szavai sokkal bölcsebb gondolatokat közvetítenek, mint kinézte volna belőle. Ehhez lehet annak van köze, hogy a ránézésre fiatal sötételf, valójában egy aggastyán ember korával bír. *
- Igen, eljöhet az a nap. Akkor döntenem kell majd és tanulnom a döntésből és annak a következményeiből. * Ért egyet ezzel Markondenten. *
- Igen, ez felénk máshogy megy. Amúgy meg csak pár dologgal lennél gazdagabb. Igazán annak van félni valója, akinek az erszénye a földre húzza. Talán ezért nem volt problémám a kikötőben sem. Hiszen, hasonszőrű fegyveres voltam a sok között, akinek nincsen sokkal több értéke, mint egy fegyveres nincstelennek. * Vélekedik a vidéki zsoldos. Azonban, a hátán a hátizsákkal nehezebb célpont és még pikkelyvért is rajta van egy esetleges hátba szúrásnál. Ha nő nem a vesékre szúr, akkor nem biztos, hogy aggódnia kellene. Bár a torka szabadon van. Közben nem is reagál arra, hogy a másik elutasítja a kulacsot, csak bambán néz, majd, amikor leesik neki, meghúzza a maga kulacsát. Ez egy újabb lecke neki, ha kalandor lesz, akkor bizony jobb, ha csak a saját kulacsából iszik és a saját ételét eszi. Úgy néz ki vannak, akik így is árthatnak neki. A nő viselkedése erre utal, sok ilyet tapasztalhatott, vagy nagyon jártas az efféle ármányokban. Olyanokban, amik „falun nem így mennek”… *
- Még nem tapasztaltam efféle hatalmat. Lehet én is tanulok belőle valamit. * Mondja elgondolkodva, majd meghúzza megint a maga kulacsát. *
- A tenger viszont szép és a hajók pedig akkorák amekkorát még házban vagy istállóban sem láttam. Mármint a városban igen, de otthon nem. * Emlékezik vissza. *
- Hát még ott sem voltam. Szóval, ha arra mész elkísérhetlek oda is. * Vonja meg a vállát a fiú. Bár a sötételfek hazája talán sokkal több veszélyt rejt magában, mint a kikötő. *
1413. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-03-03 18:20:38
Üzenet elküldve: 2026-03-03 18:20:38
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 47
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 47
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
// Sorsok, lapok.//
- Igen. Lefelé gyorsabb lett volna.* Ért egyet a fiúval.*
- Egyszer meglehet eljön a napja annak, hogy az elveid és a valóélet ellentmond egymásnak.* Inti óvatosságra a fiút, de ez az ő élete, legyen az ő dolga is.*
- Ki tudja, talán igen. Talán tartanod kellene tőlem. Mi van, ha az erdőben leszúrlak hátulról? Naiv vagy, ha hamar megbízol másokban. A falvakban ez másképpen megy, mint a városokban.* Utasítja el diszkréten a kulacsot, mivel sajátjában is van még víz. Aztán belépnek a rengetegbe. Hűs levegő és gyanta szag. A keskeny erdei ösvényt követik a kikötő felé.*
- A kikötőben? Látni akarom a Vérkertet, meg a tengert, meg úgy magát a helyet. Mielőtt félre értenéd nem imádom egyik istent sem, de a hatalmukat elismerem és tisztelem. Ellenben én a régi világ szellemeit tisztelem. Ez a hely is tele van szellemi lénnyel, érzem a jelenlétük, még ha mások számára ez észrevehetetlen is.* Áll meg és szívja be a mélyen az erdő levegőjét.*
- Pirtianesnek nagy hegyei és erdői vannak, meg mély barlangjai. Az igazi otthon érzetét azok tudják csak visszaadni. A szántóföldeitek dús földjei számunkra ismeretlennek.* Tudna mesélni a feléjük lévő gyengébb minőségű ételekről, amik sokszor földalatti gombák. Az erdőségben elég jól haladnak előre. A végén igaza lehet a fiúnak és elérik időben a kikötőt.*
- Igen. Lefelé gyorsabb lett volna.* Ért egyet a fiúval.*
- Egyszer meglehet eljön a napja annak, hogy az elveid és a valóélet ellentmond egymásnak.* Inti óvatosságra a fiút, de ez az ő élete, legyen az ő dolga is.*
- Ki tudja, talán igen. Talán tartanod kellene tőlem. Mi van, ha az erdőben leszúrlak hátulról? Naiv vagy, ha hamar megbízol másokban. A falvakban ez másképpen megy, mint a városokban.* Utasítja el diszkréten a kulacsot, mivel sajátjában is van még víz. Aztán belépnek a rengetegbe. Hűs levegő és gyanta szag. A keskeny erdei ösvényt követik a kikötő felé.*
- A kikötőben? Látni akarom a Vérkertet, meg a tengert, meg úgy magát a helyet. Mielőtt félre értenéd nem imádom egyik istent sem, de a hatalmukat elismerem és tisztelem. Ellenben én a régi világ szellemeit tisztelem. Ez a hely is tele van szellemi lénnyel, érzem a jelenlétük, még ha mások számára ez észrevehetetlen is.* Áll meg és szívja be a mélyen az erdő levegőjét.*
- Pirtianesnek nagy hegyei és erdői vannak, meg mély barlangjai. Az igazi otthon érzetét azok tudják csak visszaadni. A szántóföldeitek dús földjei számunkra ismeretlennek.* Tudna mesélni a feléjük lévő gyengébb minőségű ételekről, amik sokszor földalatti gombák. Az erdőségben elég jól haladnak előre. A végén igaza lehet a fiúnak és elérik időben a kikötőt.*
1412. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-03-03 00:17:30
Üzenet elküldve: 2026-03-03 00:17:30
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 65
OOC üzenetek: 31
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 65
OOC üzenetek: 31
Játékstílus: Vakmerő
//Haza(?)térés//
*El kell jutnia a városba. Feltéve, ha túléli az utat. Immáron magabiztosabban lépked, s nem érzi minden megtett arasz után azt, hogy lehet, ez az utolsó, azonban így sincs hosszú élete legeslegjobb állapotában. Artheniorban ott lesz minden, amire szüksége van.
Azonban Leilith még nincs tisztában azzal, hogy öt évet előreugrott az időben, és már semmi nem olyan, mint amilyen az emlékeiben él a Szél Városáról.*
*El kell jutnia a városba. Feltéve, ha túléli az utat. Immáron magabiztosabban lépked, s nem érzi minden megtett arasz után azt, hogy lehet, ez az utolsó, azonban így sincs hosszú élete legeslegjobb állapotában. Artheniorban ott lesz minden, amire szüksége van.
Azonban Leilith még nincs tisztában azzal, hogy öt évet előreugrott az időben, és már semmi nem olyan, mint amilyen az emlékeiben él a Szél Városáról.*
1411. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-03-01 12:36:26
Üzenet elküldve: 2026-03-01 12:36:26
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 30
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 30
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
// Só és füst //
*Magának se tudná megválaszolni, hogy jó döntés volt-e épp ezt a kérdést feltenni. Abból a szempontból biztosan, hogy elérte a célját. Útitársa máris ráharap a témára, s elkezdi élezni rajta a nyelvét. Valahogy bármi, hasznos információ elduruzsolása lett volna, ami igazán nagy meglepetést okozott volna. De most még ezzel is kibékül, csak hogy ne az a nyomasztó hangulat boruljon köréjük.*
- Téged ez érdekel? *fordul hátra féloldalasan.* - Ezekben leled a kedved, zsoldos? *Neki se kell a szomszédba mennie, hogy visszájára fordítsa a csipkelődést.*
- A Sellőházban még nem jártam *válaszolja meg a maga undokul hűvös módján a kérdést. Járt bordélyban, hogy ne járt volna, de Merrin sose volt az a fajta, akinek a legkiválóbb pillangókat kínálják. Általában azokat kapja, akikért, úgy gondolják, nem kár.*
- Miféle portékájuk van? Vagy volt, mikor ott loptad a napot. *Csak egy alig mozdulatot tesz a fejével, de Shan szinte biztosra veheti, hogy egy gunyoros vigyor suhan át a félvér képén.* - Alkalmaznak rendes fegyverest is, vagy csak ilyen magafajtát, aki nem üt el túlzottan a szajháktól? A jó értelemben, persze *fűzi hozzá, mintha lehetne a megjegyzését bárhogy forgatni, hogy azt a bizonyos _jó_ értelmet kinyerhesse belőle bárki.*
*Magának se tudná megválaszolni, hogy jó döntés volt-e épp ezt a kérdést feltenni. Abból a szempontból biztosan, hogy elérte a célját. Útitársa máris ráharap a témára, s elkezdi élezni rajta a nyelvét. Valahogy bármi, hasznos információ elduruzsolása lett volna, ami igazán nagy meglepetést okozott volna. De most még ezzel is kibékül, csak hogy ne az a nyomasztó hangulat boruljon köréjük.*
- Téged ez érdekel? *fordul hátra féloldalasan.* - Ezekben leled a kedved, zsoldos? *Neki se kell a szomszédba mennie, hogy visszájára fordítsa a csipkelődést.*
- A Sellőházban még nem jártam *válaszolja meg a maga undokul hűvös módján a kérdést. Járt bordélyban, hogy ne járt volna, de Merrin sose volt az a fajta, akinek a legkiválóbb pillangókat kínálják. Általában azokat kapja, akikért, úgy gondolják, nem kár.*
- Miféle portékájuk van? Vagy volt, mikor ott loptad a napot. *Csak egy alig mozdulatot tesz a fejével, de Shan szinte biztosra veheti, hogy egy gunyoros vigyor suhan át a félvér képén.* - Alkalmaznak rendes fegyverest is, vagy csak ilyen magafajtát, aki nem üt el túlzottan a szajháktól? A jó értelemben, persze *fűzi hozzá, mintha lehetne a megjegyzését bárhogy forgatni, hogy azt a bizonyos _jó_ értelmet kinyerhesse belőle bárki.*
1410. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-02-06 11:19:06
Üzenet elküldve: 2026-02-06 11:19:06
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 73
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 73
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
* A zsoldos nem találta a szerencséjét és elindul inkább a tisztább és nagyobb Artherior város felé. * ~ Több nép, több lehetőség. ~ * Gondolja. Hogy ez sikerül-e neki nem tudja. Azonban, ha a lába elindult egy irányba, hát végig viszi.
A kikötő falait elhagyva lejut az erdőségig, ahol a város húgyos sós vízzel átitatott szagát maga mögött kezdi hagyni. Itt már érződik, hogy a levegő tisztább. A kopasz fák mély álomban várják, hogy a tavasz megérkezzen és újra levelet és rügyeket tudjanak növeszteni. Kissé szomorkás álmos hangulat fogja el az utazót. Hiszen, valahogy így is érez, az álmai még nem valósultak meg, talán ez az álom is várja a maga tavaszát, hogy életre tudjon kelni. *
A kikötő falait elhagyva lejut az erdőségig, ahol a város húgyos sós vízzel átitatott szagát maga mögött kezdi hagyni. Itt már érződik, hogy a levegő tisztább. A kopasz fák mély álomban várják, hogy a tavasz megérkezzen és újra levelet és rügyeket tudjanak növeszteni. Kissé szomorkás álmos hangulat fogja el az utazót. Hiszen, valahogy így is érez, az álmai még nem valósultak meg, talán ez az álom is várja a maga tavaszát, hogy életre tudjon kelni. *
1409. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-02-04 16:53:32
Üzenet elküldve: 2026-02-04 16:53:32
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 196
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 196
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
*A fák legalább egy kis menedéket adnak az eső elől. Legalábbis a városi ember paraszti esze ezt mondatná. Tulajdonképpen igen is, meg nem is. Régóta esik már, szóval a leveleken meggyűlő cseppek kövérebb adagokban érkeznek meg Doras mogorva kupacára.
Ilyen átokverte időben nem kecsegtet semmi pozitívummal a kintlét. Igyekszik inkább a listára gondolni, hogy mit fog csinálni, ha végre odaér. Valószínűleg a hátasa se fogja bánni a száraz istállót meg az abrakot, és Doras is az a fajta, aki tulajdonképpen kiegyezne ezzel. De most kivételesen húzza némi arany a zsebét. Mondjuk úgy, hogy a zsoldos nem a hosszú távú, átgondolt befektetések embere.*
Ilyen átokverte időben nem kecsegtet semmi pozitívummal a kintlét. Igyekszik inkább a listára gondolni, hogy mit fog csinálni, ha végre odaér. Valószínűleg a hátasa se fogja bánni a száraz istállót meg az abrakot, és Doras is az a fajta, aki tulajdonképpen kiegyezne ezzel. De most kivételesen húzza némi arany a zsebét. Mondjuk úgy, hogy a zsoldos nem a hosszú távú, átgondolt befektetések embere.*
1408. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-01-18 22:28:30
Üzenet elküldve: 2026-01-18 22:28:30
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 207
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 207
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Vakmerő
*Mire maga mögött hagyja a szántóföldeket és rátér az erdei ösvényre, az iménti nyomott hangulata mintha tovaszállna. Ehhez persze minden kétséget kizáróan hozzájárul, hogy a kétes eredetű átlátszó löttyöt tartalmazó üveg, amit az útra hozott magával, pofátlan mód kiürülni látszik. Az elsőtiszt meg is szaporázza hát lépteit, minél hamarabb önthet magába egy korty rumot, annál jobb. Hazugság lenne azt állítani, hogy Deron fejében korábban nem fordul meg a gondolat, hogy bevegye magát éjszakára az erdőban található megannyi elhagyatott kalyiba valamelyikébe, ám így, hogy fogytán van a pálinkának csúfolt pokoli szíverősítőnek, végül inkább elveti az ötletet.
Dohányt és papírt vesz elő, rutinos mozdulatokkal sodorja pofás kis hengerré, néhány pillanat múlva pedig már elégedetten pöfékeli a füstöt.
Voltak idők, amikor megesküdött volna, hogy életében többet be nem teszi a lábát a kikötőbe, kiváltképp a mágussal történt incidens után. A biztonság kedvéért azért most is minden létező és nem létező istenségre elátkozza az összes varázshasználót, csak úgy a miheztartás végett. Változnak azonban az idők és az elsőtisztnek őszintén hiányzik a tenger illata, egy imbolygó bárka a lába alatt, sötét pincék, kétes ügyletek, elcsattant pofonok, hangosan zengő dalok. Csupa olyan dolog, amiben mostanában hiányt szenvedett. Ezen a ponton már a méltán híres Recefice kalózbandához is örömmel csapódna, bár gyanúja szerint mind odavesztek a tengeren, nem messze attól az elátkozott sziget partjaitól. Na meg egyébként is, miféle kapitány az, aki holmi kalandorokat és mágusokat enged a hajójára...*
Dohányt és papírt vesz elő, rutinos mozdulatokkal sodorja pofás kis hengerré, néhány pillanat múlva pedig már elégedetten pöfékeli a füstöt.
Voltak idők, amikor megesküdött volna, hogy életében többet be nem teszi a lábát a kikötőbe, kiváltképp a mágussal történt incidens után. A biztonság kedvéért azért most is minden létező és nem létező istenségre elátkozza az összes varázshasználót, csak úgy a miheztartás végett. Változnak azonban az idők és az elsőtisztnek őszintén hiányzik a tenger illata, egy imbolygó bárka a lába alatt, sötét pincék, kétes ügyletek, elcsattant pofonok, hangosan zengő dalok. Csupa olyan dolog, amiben mostanában hiányt szenvedett. Ezen a ponton már a méltán híres Recefice kalózbandához is örömmel csapódna, bár gyanúja szerint mind odavesztek a tengeren, nem messze attól az elátkozott sziget partjaitól. Na meg egyébként is, miféle kapitány az, aki holmi kalandorokat és mágusokat enged a hajójára...*
1407. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-01-18 13:05:49
Üzenet elküldve: 2026-01-18 13:05:49
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 43
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 43
Játékstílus: Vakmerő
*Kedvenc Kapitányunk kedélye kiemelkedően kellemes, miközben pipáját tömködve, tele bendővel és csupán félig kiürült kulaccsal, egy régi tengerésznótát dudorászva bandukol az erdei ösvényen a kikötő felé.
Lehetne a Sors Úrnője mostohább szerető is -szerénytelen véleménye szerint, ám mint hogy régóta nem érte már komolyabb csapás eme tekintetben, úgy van vele, hogy nem vizslatja fölöslegesen túl sokat az ajándék ló fogazatát, csak örömmel fogadja, hogy vannak napok, melyek során az ember fiát nem akarják véletlenségből felhúzni a bitófára.
Futott eleget a törvény vasszigora elől, s bár nem tagadván, hogy megvan a sajátos bája annak macska-egér játéknak is, aligha lehet számonkérni, hogy jelen esetben az efféle izgalmakat hiányolná leginkább az életéből.*
-Húzd meg, húzd meg a kötelet, húzd meg, feszítsd meg a szíjat... *dünnyögi egyik régi kedvenc nótáját két pöffentés és egy kortyintás között, jókedélyű füstkarikákat eregetve, melyeket az erdei szellő néhány pillanat alatt magával ragad, s széjjelfoszlanak a semmibe.
Draenon olykor-olykor elrévedve figyeli a jelenséget, elmélázva azon, milyen illékony természetű is a létezés, s milyen váratlan és értelmetlen módon érhet véget egy pillanat alatt.
Ez a gondolat viszont nem illik az egyébiránt oly' kellemes reggelébe, úgyhogy meg is rázza magát, belepislog a kulacsba, keresve annak az alját.*
-Ejjh, már megen baj leszen a részeg tengerésszel... *konstatálja önironikus belenyugvással, majd megázva magát tovább indul, elvégre olyan istenség nincsen, hogy azelőtt elfogyjon az itala, hogy a kikötői kocsmában pótolni tudja a kimeregetett fenékvizet.
Másra sem vágyik, mint egy emberes adag rumra, valami döglött állatra, melyet lassú tűz felett formáltak ínycsiklandozóra, egy forró dézsa vízre, meg egy közepesen kényelmes ágyra. Ha utóbbi kettőt éppen arra érdemes fehérnéppel oszthatná meg, arra sem húzná a száját, de ne legyen telhetetlen az ember fia, ugyebár.*
Lehetne a Sors Úrnője mostohább szerető is -szerénytelen véleménye szerint, ám mint hogy régóta nem érte már komolyabb csapás eme tekintetben, úgy van vele, hogy nem vizslatja fölöslegesen túl sokat az ajándék ló fogazatát, csak örömmel fogadja, hogy vannak napok, melyek során az ember fiát nem akarják véletlenségből felhúzni a bitófára.
Futott eleget a törvény vasszigora elől, s bár nem tagadván, hogy megvan a sajátos bája annak macska-egér játéknak is, aligha lehet számonkérni, hogy jelen esetben az efféle izgalmakat hiányolná leginkább az életéből.*
-Húzd meg, húzd meg a kötelet, húzd meg, feszítsd meg a szíjat... *dünnyögi egyik régi kedvenc nótáját két pöffentés és egy kortyintás között, jókedélyű füstkarikákat eregetve, melyeket az erdei szellő néhány pillanat alatt magával ragad, s széjjelfoszlanak a semmibe.
Draenon olykor-olykor elrévedve figyeli a jelenséget, elmélázva azon, milyen illékony természetű is a létezés, s milyen váratlan és értelmetlen módon érhet véget egy pillanat alatt.
Ez a gondolat viszont nem illik az egyébiránt oly' kellemes reggelébe, úgyhogy meg is rázza magát, belepislog a kulacsba, keresve annak az alját.*
-Ejjh, már megen baj leszen a részeg tengerésszel... *konstatálja önironikus belenyugvással, majd megázva magát tovább indul, elvégre olyan istenség nincsen, hogy azelőtt elfogyjon az itala, hogy a kikötői kocsmában pótolni tudja a kimeregetett fenékvizet.
Másra sem vágyik, mint egy emberes adag rumra, valami döglött állatra, melyet lassú tűz felett formáltak ínycsiklandozóra, egy forró dézsa vízre, meg egy közepesen kényelmes ágyra. Ha utóbbi kettőt éppen arra érdemes fehérnéppel oszthatná meg, arra sem húzná a száját, de ne legyen telhetetlen az ember fia, ugyebár.*
1406. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-01-11 19:33:22
Üzenet elküldve: 2026-01-11 19:33:22
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 122
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 122
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Napfelkelte//
*Talán egyikük sem tehet róla igazán, hogy félreértik egymást. Maavie mindent bántásként él meg, hisz eddigi életében kevésszer tapasztalt még olyat, hogy valaki jó szándékkal forduljon felé, de azt pedig ő nem akarta, hogy szavait Yvon felháborodásnak higgye, habár, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem is gondolkodott semmin, mielőtt megszólalt, csupán mondani kezdte, ami kijött belőle.
Hangját többet és hangosabban hallatja most, mint az együtt töltött órák alatt összesen, de Yvon most már legalább tudhatja, hogy Maavieval tényleg az égvilágon semmi sincs rendben. Az életéhez egyáltalán nem ragaszkodik, ahogy az sem érdekli, hogy más miképp viszonyul hozzá szavai és tettei alapján. Mert mindegy. Nincs benne más, csak szomorúság, letörtség és hideg érdektelenség a saját sorsát illetően. Ilyen az, amikor már minden annyira rossz, hogy tényleg semmi sem számít igazán, mert bármi, tényleg bármi megváltás volna, ami kiszakítja a szenvedését okozó körforgásból, legyen az akár a halál.
A válaszként kapott ígéretre egy szót sem szól, valahogy hinni nem tud benne, de reménykedni igen. Tenyerét bizonytalanul csúsztatja Yvon ujjai közé, majd rászorít, és még egy igen halvány mosoly csírája is megjelenik az ajkain. Másik kezével persze továbbra is a fiú derekába kapaszkodik, majd újra a hátához szorítja magát, ugyanis hiába mennek lassan, így kevésbé érzi magát biztonságban a lovon, de annak örül, hogy végre haladnak, és talán maguk mögött hagyhatják ezt a baljós kinézetű erdőt. Valamiért úgy érzi, ha itt kellene maradnia, egészen biztosan nem élné meg a másnapot.*
*Talán egyikük sem tehet róla igazán, hogy félreértik egymást. Maavie mindent bántásként él meg, hisz eddigi életében kevésszer tapasztalt még olyat, hogy valaki jó szándékkal forduljon felé, de azt pedig ő nem akarta, hogy szavait Yvon felháborodásnak higgye, habár, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem is gondolkodott semmin, mielőtt megszólalt, csupán mondani kezdte, ami kijött belőle.
Hangját többet és hangosabban hallatja most, mint az együtt töltött órák alatt összesen, de Yvon most már legalább tudhatja, hogy Maavieval tényleg az égvilágon semmi sincs rendben. Az életéhez egyáltalán nem ragaszkodik, ahogy az sem érdekli, hogy más miképp viszonyul hozzá szavai és tettei alapján. Mert mindegy. Nincs benne más, csak szomorúság, letörtség és hideg érdektelenség a saját sorsát illetően. Ilyen az, amikor már minden annyira rossz, hogy tényleg semmi sem számít igazán, mert bármi, tényleg bármi megváltás volna, ami kiszakítja a szenvedését okozó körforgásból, legyen az akár a halál.
A válaszként kapott ígéretre egy szót sem szól, valahogy hinni nem tud benne, de reménykedni igen. Tenyerét bizonytalanul csúsztatja Yvon ujjai közé, majd rászorít, és még egy igen halvány mosoly csírája is megjelenik az ajkain. Másik kezével persze továbbra is a fiú derekába kapaszkodik, majd újra a hátához szorítja magát, ugyanis hiába mennek lassan, így kevésbé érzi magát biztonságban a lovon, de annak örül, hogy végre haladnak, és talán maguk mögött hagyhatják ezt a baljós kinézetű erdőt. Valamiért úgy érzi, ha itt kellene maradnia, egészen biztosan nem élné meg a másnapot.*
1405. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-01-11 14:58:49
Üzenet elküldve: 2026-01-11 14:58:49
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 130
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 130
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Napfelkelte//
* Talán túl keményen bánt a lánnyal, mivel az kérdésére – úgy hangzik – meglehetősen ingerülten válaszol. Ő csak jobban meg akarta érteni a másikat, de amaz támadásnak veszi a kérdéseit. Az is igaz, hogy nem ok nélkül, de Yvon nem érzi úgy, hogy túl agresszív lett volna, amíg Maavie ki nem fakad. Hosszú idő óta talán a legemberibb pillanatokban részesül a férfi. Nem kerüli a lány tekintetét; épp azért állt meg, hogy jobban tudjon rá figyelni.
Utálja, hogy mindezt az indulás után kell megbeszélniük, de este már nem volt alkalmuk rá. Túl gyorsan történt minden. Természetesen a szavak súlyát felfogja, és bár továbbra sem ért mindent, nem is kell mindent értenie ahhoz, hogy felfogja: valami nincs rendben a lánnyal. Sőt, mi több, csoda, ha valami rendben van vele kapcsolatban. Ezt persze nem fogalmazza meg ilyen nyersen.
Végighallgatja a lányt, és most ő érzi úgy, hogy hamis vádakkal illetik. Ő aztán nem tervezett senkit sem megölni, de még csak az út szélén hagyni sem, nem olyan ember ő. Mindezt azonban betudja annak, hogy a lány korábbi fogvatartói nem bántak vele jól – bizonyára sokszor fenyegették hasonlóakkal, és némelyik ígéretet talán be is tartották.
Yvon ugyan nem a megbízhatóságáról híres, és a felelősségtől gyakran megriad, de ebben a percben nem lát más módot a lány megnyugtatására, minthogy olyat ígérjen, amit vagy be tud tartani vagy nem. *
– Én nem gyűlöllek. És nem foglak elhagyni. * Hátranyújtja jobb karját, és tenyérrel felfelé próbálja megkeresni Maavie kezét. Ha a lány megérti, mit akar, akkor az út következő szakaszát kézen fogva fogják megtenni, mivel Sárkány ismét mozgásba lendül. *
– Gyiha! * Amíg így mennek, nem tervez gyors ügetésbe kezdeni, nehogy aztán még azzal is gondja legyen, hogy útitársa leesik Sárkány hátáról. Illetve nem is akarja túlzottan megerőltetni a lovat. Eddigi tapasztalatai alapján, ha kíméletes tempóban, az ügetést és a felváltva haladnak, akkor is fél nap alatt elérhetik a várost. Feltéve persze, ha legfeljebb egy-két rövidebb pihenőt tartanak. A nap végére fájni fog a fenekük, ezt szinte biztosra veszi. *
* Talán túl keményen bánt a lánnyal, mivel az kérdésére – úgy hangzik – meglehetősen ingerülten válaszol. Ő csak jobban meg akarta érteni a másikat, de amaz támadásnak veszi a kérdéseit. Az is igaz, hogy nem ok nélkül, de Yvon nem érzi úgy, hogy túl agresszív lett volna, amíg Maavie ki nem fakad. Hosszú idő óta talán a legemberibb pillanatokban részesül a férfi. Nem kerüli a lány tekintetét; épp azért állt meg, hogy jobban tudjon rá figyelni.
Utálja, hogy mindezt az indulás után kell megbeszélniük, de este már nem volt alkalmuk rá. Túl gyorsan történt minden. Természetesen a szavak súlyát felfogja, és bár továbbra sem ért mindent, nem is kell mindent értenie ahhoz, hogy felfogja: valami nincs rendben a lánnyal. Sőt, mi több, csoda, ha valami rendben van vele kapcsolatban. Ezt persze nem fogalmazza meg ilyen nyersen.
Végighallgatja a lányt, és most ő érzi úgy, hogy hamis vádakkal illetik. Ő aztán nem tervezett senkit sem megölni, de még csak az út szélén hagyni sem, nem olyan ember ő. Mindezt azonban betudja annak, hogy a lány korábbi fogvatartói nem bántak vele jól – bizonyára sokszor fenyegették hasonlóakkal, és némelyik ígéretet talán be is tartották.
Yvon ugyan nem a megbízhatóságáról híres, és a felelősségtől gyakran megriad, de ebben a percben nem lát más módot a lány megnyugtatására, minthogy olyat ígérjen, amit vagy be tud tartani vagy nem. *
– Én nem gyűlöllek. És nem foglak elhagyni. * Hátranyújtja jobb karját, és tenyérrel felfelé próbálja megkeresni Maavie kezét. Ha a lány megérti, mit akar, akkor az út következő szakaszát kézen fogva fogják megtenni, mivel Sárkány ismét mozgásba lendül. *
– Gyiha! * Amíg így mennek, nem tervez gyors ügetésbe kezdeni, nehogy aztán még azzal is gondja legyen, hogy útitársa leesik Sárkány hátáról. Illetve nem is akarja túlzottan megerőltetni a lovat. Eddigi tapasztalatai alapján, ha kíméletes tempóban, az ügetést és a felváltva haladnak, akkor is fél nap alatt elérhetik a várost. Feltéve persze, ha legfeljebb egy-két rövidebb pihenőt tartanak. A nap végére fájni fog a fenekük, ezt szinte biztosra veszi. *
1404. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-01-11 13:16:20
Üzenet elküldve: 2026-01-11 13:16:20
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 122
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 122
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Napfelkelte//
*Szeretné, hogy végre a kellemetlen beszélgetés helyett inkább haladjanak, de ehelyett a ló megáll alattuk, Yvon pedig kérdőre vonja őt az őszintesége miatt. Ezúttal elengedi a derekát, és próbál elhúzódni a fiútól annyira, amennyire csak tud a lovon ülve. Felsóhajt, ajkait félrehúzza, majd a talajt kezdi bámulni alattuk, mígnem erőt vesz magán, hogy újra ránézzen a másikra, még akkor is, ha ő nem viszonozza a tekintetét.*
- Mert nincs is mit megértened. Nincsenek okok, Yvon, nincs semmi, mert… mert minden mindegy… *Tőle szokatlanul hangosan kezd bele a magyarázkodásba, na nem azért, mert feldühítették volna a kérdések és az, hogy nem bíznak benne, hanem egyszerűen csak a felszínre buktak azok a belső, elnyomott érzelmek, melyek mindvégig nyomták a lány lelkét, csupán nem akarta, hogy bárki lássa rajta, pont úgy, mint őt magát sem.*
- Nincs okom, nem őszintének lenni veled, mert nem számít, mit teszel velem miatta. Nem számít, hogy itt és most megölsz-e vagy ledobsz a lóról, és hagyod, hogy megfagyjak az erdőben. Nem számít, hogy mi történik velem, mert nekem nincs senkim, nincs otthonom, nincs, aki engem hazavár. Nincs értelme jónak vagy rossznak lennem, sem igazat mondanom, sem hazudnom, mert nincs kiért vagy miért. Akkor is el fog ítélni engem mindenki, ha eltitkolom a múltam, akkor is, ha őszinte vagyok. Látod, hisz legbelül te is gyűlölsz, érzem, pedig épp próbálok jó lenni. *Könnyei hirtelen elerednek, ezért elfordítja a fejét, és igyekszik úgy elbújni a csuklyája alatt, hogy véletlenül se láthassa senki rajta a kínlódást.*
- Nekem nincs más Yvon, csak a szaros, értéktelen életem, és a remény, hogy valakinek egyszer majd így is… kellek… valamire. Vagy… egyszer majd meghalok valahol, egyedül… csendben… Mindegy, Yvon, minden mindegy… *Vesz egy nagy levegőt, majd lassan fújja azt ki, de többet már nem szól. Elhallgat, és síri csöndben várja, hogy ezek után mi lesz a sorsa.*
*Szeretné, hogy végre a kellemetlen beszélgetés helyett inkább haladjanak, de ehelyett a ló megáll alattuk, Yvon pedig kérdőre vonja őt az őszintesége miatt. Ezúttal elengedi a derekát, és próbál elhúzódni a fiútól annyira, amennyire csak tud a lovon ülve. Felsóhajt, ajkait félrehúzza, majd a talajt kezdi bámulni alattuk, mígnem erőt vesz magán, hogy újra ránézzen a másikra, még akkor is, ha ő nem viszonozza a tekintetét.*
- Mert nincs is mit megértened. Nincsenek okok, Yvon, nincs semmi, mert… mert minden mindegy… *Tőle szokatlanul hangosan kezd bele a magyarázkodásba, na nem azért, mert feldühítették volna a kérdések és az, hogy nem bíznak benne, hanem egyszerűen csak a felszínre buktak azok a belső, elnyomott érzelmek, melyek mindvégig nyomták a lány lelkét, csupán nem akarta, hogy bárki lássa rajta, pont úgy, mint őt magát sem.*
- Nincs okom, nem őszintének lenni veled, mert nem számít, mit teszel velem miatta. Nem számít, hogy itt és most megölsz-e vagy ledobsz a lóról, és hagyod, hogy megfagyjak az erdőben. Nem számít, hogy mi történik velem, mert nekem nincs senkim, nincs otthonom, nincs, aki engem hazavár. Nincs értelme jónak vagy rossznak lennem, sem igazat mondanom, sem hazudnom, mert nincs kiért vagy miért. Akkor is el fog ítélni engem mindenki, ha eltitkolom a múltam, akkor is, ha őszinte vagyok. Látod, hisz legbelül te is gyűlölsz, érzem, pedig épp próbálok jó lenni. *Könnyei hirtelen elerednek, ezért elfordítja a fejét, és igyekszik úgy elbújni a csuklyája alatt, hogy véletlenül se láthassa senki rajta a kínlódást.*
- Nekem nincs más Yvon, csak a szaros, értéktelen életem, és a remény, hogy valakinek egyszer majd így is… kellek… valamire. Vagy… egyszer majd meghalok valahol, egyedül… csendben… Mindegy, Yvon, minden mindegy… *Vesz egy nagy levegőt, majd lassan fújja azt ki, de többet már nem szól. Elhallgat, és síri csöndben várja, hogy ezek után mi lesz a sorsa.*
1403. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-01-11 12:25:08
Üzenet elküldve: 2026-01-11 12:25:08
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 130
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 130
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Napfelkelte//
– Várjunk csak… * Mondja elgondolkodva, és bár Maavie a továbbhaladást sürgetni, Yvon épp ellenkezőleg tesz: megállítja Sárkányt. *
– Egyre kevésbé értelek. * Vallja be őszintén. Minél többet tud meg a lányról, annál inkább úgy érzi, mintha az szándékosan maga ellen beszélne; de olyan természetességgel, hogy azt nem hagyhatja szó nélkül a férfi. A lány vagy teljesen bolondnak nézi vagy valami egészen más módon gondolkodik, mint ő. Akárhogy is, szeretné tisztázni a dolgot. Nem száll le a lóról, de oldalra fordul, amennyire tud, hogy lássa Maavie arcát. *
– Tehát azt mondod, hogy nem tudsz olvasni, de elloptad valakinek a könyvét… De még csak nem is valakiét, hanem azét, aki segített neked! És most miért mondod ezt el nekem? Tőlem mit akarsz ellopni? * Ugyan Maavie az imént tett ígéretet, hogy többé nem fog lopni, de az újonnan hallottakkal egybevetve már nem tud hinni neki. *
– De… Miért? * Kérdez rá talán a legfontosabbra. Nem érti a lányt, és bár a hideg téli erdő nem a legalkalmasabb terep ennek megbeszélésére, de túl fontos neki a lány, hogy csak úgy elszállítsa a városba, aztán kidobja a kovácsműhely előtt. Márpedig, ha nem meg róla többet, lehet, hogy mégis ezt fogja tenni, mert nincs kedve egy olyannak segíteni, aki most vallotta be, hogy előző jótevőjét lelkiismeret furdalás nélkül kirabolta. *
– Várjunk csak… * Mondja elgondolkodva, és bár Maavie a továbbhaladást sürgetni, Yvon épp ellenkezőleg tesz: megállítja Sárkányt. *
– Egyre kevésbé értelek. * Vallja be őszintén. Minél többet tud meg a lányról, annál inkább úgy érzi, mintha az szándékosan maga ellen beszélne; de olyan természetességgel, hogy azt nem hagyhatja szó nélkül a férfi. A lány vagy teljesen bolondnak nézi vagy valami egészen más módon gondolkodik, mint ő. Akárhogy is, szeretné tisztázni a dolgot. Nem száll le a lóról, de oldalra fordul, amennyire tud, hogy lássa Maavie arcát. *
– Tehát azt mondod, hogy nem tudsz olvasni, de elloptad valakinek a könyvét… De még csak nem is valakiét, hanem azét, aki segített neked! És most miért mondod ezt el nekem? Tőlem mit akarsz ellopni? * Ugyan Maavie az imént tett ígéretet, hogy többé nem fog lopni, de az újonnan hallottakkal egybevetve már nem tud hinni neki. *
– De… Miért? * Kérdez rá talán a legfontosabbra. Nem érti a lányt, és bár a hideg téli erdő nem a legalkalmasabb terep ennek megbeszélésére, de túl fontos neki a lány, hogy csak úgy elszállítsa a városba, aztán kidobja a kovácsműhely előtt. Márpedig, ha nem meg róla többet, lehet, hogy mégis ezt fogja tenni, mert nincs kedve egy olyannak segíteni, aki most vallotta be, hogy előző jótevőjét lelkiismeret furdalás nélkül kirabolta. *
1402. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-01-11 10:32:48
Üzenet elküldve: 2026-01-11 10:32:48
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 122
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 122
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Napfelkelte//
*Egy egészen kicsit oldalra dől a lovon, hogy ő is láthassa, mit figyel Yvon annyira maguk előtt. Út, fák, messzeség, semmi különleges, ami úgy megragadhatná a figyelmüket. Ami a kérdését illeti, szinte biztos volt benne, hogy Yvon édesanyja már nem él, hisz egy anyáról nem lehet megfeledkezni, még akkor sem, ha már nincs ezen a világon. Végül hamar kiderül, hogy tévedett, de sok mindent, sőt, valójában semmit nem tud meg a fiú családjának ezen részéről. Yvon hosszú ideig egy szót sem szól, Maavie pedig lassan bele is törődik a csendbe, fejét újra a vállának dönti, még a szemeit is lehunyja néhány pillanatra. Talán csak azért nem kerül félálomba, mert ismét megszólalnak előtte.*
- Sajnálom. *Mondja halkan, s most kapaszkodás helyett inkább ölelésnek szánja azt, ahogy a karjait körbefogják a fiú derekát, még ha érzésre neki talán pontosan ugyanolyan maradt.*
- Ha szabad nekem bemenni oda, igen, de én sem tudom elolvasni a könyveket. *Vallja be e furcsa hiányosságát a könyvtár említésekor. Valójában nem azért lopott könyvet, mert akart, hanem mert azt sikerült.*
- Ami nálam volt, azt egy gnómtól loptam el. Ő is segített nekem, úgy, mint te. *Hirtelen meg is feledkezik róla, hogy nem szabadna ezt úgy előadnia, mintha teljesen természetes volna.* Éjszaka átkutattam a táskáját, de nem volt sok időm, így csak azt a könyvet tudtam elvenni. Voltak benne furcsa képek is. Egy emberi alak egy oszlopon, alatta a tenger volt, és az alakról is víz csepegett lefelé. Egy másik pedig úgy nézett ki, mint egy… koponya szakállal, ami nem is szakáll volt, hanem olyan, mint egy polip csápjai. *Elolvasni persze nem tudta, hogy miről szól a könyv, és talán az ábrákat is félreértelmezte itt-ott, de annak, aki ismeri Lanawin isteneinek jelképeit, nem nehéz kitalálnia, hogy mi is állhatott abban a könyvben.*
- De már nincs meg. Menjünk tovább! *Mondja végül, mert a takaró ellenére is egészen fázni kezdett. Szeretné, ha minél előbb elérhetnék a várost, de már nem emlékszik rá, hogy mennyire lehet messze.*
*Egy egészen kicsit oldalra dől a lovon, hogy ő is láthassa, mit figyel Yvon annyira maguk előtt. Út, fák, messzeség, semmi különleges, ami úgy megragadhatná a figyelmüket. Ami a kérdését illeti, szinte biztos volt benne, hogy Yvon édesanyja már nem él, hisz egy anyáról nem lehet megfeledkezni, még akkor sem, ha már nincs ezen a világon. Végül hamar kiderül, hogy tévedett, de sok mindent, sőt, valójában semmit nem tud meg a fiú családjának ezen részéről. Yvon hosszú ideig egy szót sem szól, Maavie pedig lassan bele is törődik a csendbe, fejét újra a vállának dönti, még a szemeit is lehunyja néhány pillanatra. Talán csak azért nem kerül félálomba, mert ismét megszólalnak előtte.*
- Sajnálom. *Mondja halkan, s most kapaszkodás helyett inkább ölelésnek szánja azt, ahogy a karjait körbefogják a fiú derekát, még ha érzésre neki talán pontosan ugyanolyan maradt.*
- Ha szabad nekem bemenni oda, igen, de én sem tudom elolvasni a könyveket. *Vallja be e furcsa hiányosságát a könyvtár említésekor. Valójában nem azért lopott könyvet, mert akart, hanem mert azt sikerült.*
- Ami nálam volt, azt egy gnómtól loptam el. Ő is segített nekem, úgy, mint te. *Hirtelen meg is feledkezik róla, hogy nem szabadna ezt úgy előadnia, mintha teljesen természetes volna.* Éjszaka átkutattam a táskáját, de nem volt sok időm, így csak azt a könyvet tudtam elvenni. Voltak benne furcsa képek is. Egy emberi alak egy oszlopon, alatta a tenger volt, és az alakról is víz csepegett lefelé. Egy másik pedig úgy nézett ki, mint egy… koponya szakállal, ami nem is szakáll volt, hanem olyan, mint egy polip csápjai. *Elolvasni persze nem tudta, hogy miről szól a könyv, és talán az ábrákat is félreértelmezte itt-ott, de annak, aki ismeri Lanawin isteneinek jelképeit, nem nehéz kitalálnia, hogy mi is állhatott abban a könyvben.*
- De már nincs meg. Menjünk tovább! *Mondja végül, mert a takaró ellenére is egészen fázni kezdett. Szeretné, ha minél előbb elérhetnék a várost, de már nem emlékszik rá, hogy mennyire lehet messze.*
1401. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-01-10 23:19:03
Üzenet elküldve: 2026-01-10 23:19:03
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 130
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 130
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Napfelkelte//
* Maavie a kelleténél kicsivel többet gondolkodik az ígéreten. Ezt most megjegyzi, de nem jegyzi most meg. A lényeg, hogy sikerül kicsikarnia belőle egy ígéretet, és ettől máris nyugodtabb a lelke. Ezután következik az ő története, ami szintén nem hibátlanul őszinte.
A lány szavaira bólint. Bizony, jobban ismeri a várost bármi másnál ezen a világon. Még a családjánál is jobban. Bár ő máshogy látja a családi köteléket, és Maavie szavai egyáltalán nem bántják meg, inkább csak meglepődik, hogy így megfeledkezett az édesanyjáról. Bizony, már hosszú idő eltelt azóta, hogy eljött hazulról, de azóta gyakorlatilag semmit se tud az otthon maradottakról. Ahogy testvéreit se említette, pedig van egy pár. *
– Hm. De, volt… * A téli tájat figyeli maga előtt. Először ki akarja egészíteni magát, és elmondani, hogy édesanyja és két húga még mindig ott laknak a régi házban, hacsak nem történt valami változás az elmúlt két évben. Aztán végül mégsem mond semmit róluk. Nem haragszik rájuk, hiszen nem volt egy nagy kiváltó oka annak, hogy eljött otthonról, nem volt nagy veszekedés, nem volt semmi. Csak úgy érezte, mennie kell. Most pedig még véletlenül se akar hazavergődni szegényemberként, egy bilincsbe zárt lány társaságában. Ezt meg sem akarja próbálni kimagyarázni, nem is akar gondolni rá. Ahogy a családjára se. Most leginkább hátráltató tényezőkként látja őket, nem akar lelkiismeretfurdalást kelteni magában, amiért nincs ott velük, és nem segít nekik a megélhetésben. Észreveszi, hogy már jó fél perce az utat bámulja, és nem szól egy szót sem. *
– Ja, igen… Volt két bátyám is, akik szintén a lázadáskor tűntek el. Az egyiküket azóta megtalálták… Mármint a holttestét. * Meséli a nem túl vidám történetet. Nem bánkódik miattuk, csak tényeket mond. Nem érzi úgy, hogy rosszul kéne éreznie magát, amiért ilyen fiatalon ennyi családtagot elvesztett. Lehetne rosszabb is: például van, aki sosem ismerte a szüleit.
A következő mondatával visszautal Maavie történetére. *
– Sosem tanultam meg igazán olvasni, mert nem volt rá szükségem. De ismerem a legtöbb betűt, ha elég ideig nézek egy szöveget, össze tudom rakni a szavakat. Van egy könyvtár is a városban, ha szereted a könyveket. Szeretnél majd benézni oda?
* Maavie a kelleténél kicsivel többet gondolkodik az ígéreten. Ezt most megjegyzi, de nem jegyzi most meg. A lényeg, hogy sikerül kicsikarnia belőle egy ígéretet, és ettől máris nyugodtabb a lelke. Ezután következik az ő története, ami szintén nem hibátlanul őszinte.
A lány szavaira bólint. Bizony, jobban ismeri a várost bármi másnál ezen a világon. Még a családjánál is jobban. Bár ő máshogy látja a családi köteléket, és Maavie szavai egyáltalán nem bántják meg, inkább csak meglepődik, hogy így megfeledkezett az édesanyjáról. Bizony, már hosszú idő eltelt azóta, hogy eljött hazulról, de azóta gyakorlatilag semmit se tud az otthon maradottakról. Ahogy testvéreit se említette, pedig van egy pár. *
– Hm. De, volt… * A téli tájat figyeli maga előtt. Először ki akarja egészíteni magát, és elmondani, hogy édesanyja és két húga még mindig ott laknak a régi házban, hacsak nem történt valami változás az elmúlt két évben. Aztán végül mégsem mond semmit róluk. Nem haragszik rájuk, hiszen nem volt egy nagy kiváltó oka annak, hogy eljött otthonról, nem volt nagy veszekedés, nem volt semmi. Csak úgy érezte, mennie kell. Most pedig még véletlenül se akar hazavergődni szegényemberként, egy bilincsbe zárt lány társaságában. Ezt meg sem akarja próbálni kimagyarázni, nem is akar gondolni rá. Ahogy a családjára se. Most leginkább hátráltató tényezőkként látja őket, nem akar lelkiismeretfurdalást kelteni magában, amiért nincs ott velük, és nem segít nekik a megélhetésben. Észreveszi, hogy már jó fél perce az utat bámulja, és nem szól egy szót sem. *
– Ja, igen… Volt két bátyám is, akik szintén a lázadáskor tűntek el. Az egyiküket azóta megtalálták… Mármint a holttestét. * Meséli a nem túl vidám történetet. Nem bánkódik miattuk, csak tényeket mond. Nem érzi úgy, hogy rosszul kéne éreznie magát, amiért ilyen fiatalon ennyi családtagot elvesztett. Lehetne rosszabb is: például van, aki sosem ismerte a szüleit.
A következő mondatával visszautal Maavie történetére. *
– Sosem tanultam meg igazán olvasni, mert nem volt rá szükségem. De ismerem a legtöbb betűt, ha elég ideig nézek egy szöveget, össze tudom rakni a szavakat. Van egy könyvtár is a városban, ha szereted a könyveket. Szeretnél majd benézni oda?
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1458-1477