//Második szál//
//Zajok napnyugtakor//
*Házigazdai kötelességeinek letudtával immáron Taitos is takarója meleg árnyából beszélhet.*
-Nem feltétlenül.
*Köt bele abba, hogy egy ilyen témát csak ennyi után abba lehet hagyni.*
-Mi van, ha pont az ilyenek tartanak edzésben és hosszabbítják. Mint egy önmagát erősítő folyamat.
*Taitos hallott valami hegyi szerzetesekről, így el is dicsekszik tudásával.*
-A sajgóin papok például azt tanulják a hegyekben, hogy hogyan váljanak tökéletes harcossá. És elvileg él közöttük kétszáz éves ember is.
~Vagy csak ügyesen kerekíttette le a füleit és tüntette el azokat az arcéleket. Amennyi ránc van azokon a leírások szerint...~
*Taitos bármit ki tudna nézni egy levetett zokni kinézetű hegyi gyilkológépből.*
-Na de ott van Yofa mester is, a kis zöld gnóm tanító, aki minden nap edz, és az arra tévedő nemest is, akinek szekere az ingoványba szorult, őt is kiképezte.
*Eljött hát a meseidő.*
-Ez egy nagyon régi történet. Az egész nem olyan régen, nem olyan messze kezdődött, de a lényeg nem is ez, még egy Lukkas nevű bárd mesélte el nekem ezt valamikor, megpróbálom legalább a töredékét visszaadni az előadásának.
*Jelenti be, majd belekezd.*
-Égjáró Lojk és navigátor törpéje már több, mint tíz órát utaztak a szekéren, és tudták, tudták, hogy ez az ingovány lesz az, ahol rálelhetnek a tudásra, a tudásra mely segít legyőzni a szerecseny népeket.
*Kicsit csendben marad.*
-Azt mondják Arthenior vidékén mindig csak két szercseny van, egy mester és egy tanítvány, és ők most nem akarták, hogy bármelyik is meglógjon. Féltek, hogy beférkőzvén a nagytanácsba akár komolyabb gondot is okozhatnak, így a fiatal Égjáró joggal aggodalmaskodott.
*Pillanatnyi hatásszünet után folytatódik a történet.*
-Szóval elfáradtak már. A derék rabszolga, kinek neve amúgy Ártúr-Detúr volt elaludt a bakon, Égjáró sem volt már a helyzet magaslatán, és mire a lovak nyígására felébredt már nem tudott mást tenni, mint jól fejbe kólintani óvatlan inasát, és az útról letért kocsin megragadni a gyeplőt. Noha apjától örökölten jó kocsis volt, az erdő útvesztője és a lassanként a kerekeket magába szippantó mocsár nem hagyta, hogy biztonságban lefékezzen, egy bucka után pedig orral fúródott az ingoványba.
*Minden természetességgel adja elő a következő jelenetet.*
-Égjáró úrfi leugrott a bakról, mentéje sárosságán felháborodva megagyalta Ártúr-Detúrt, majd utasította, hogy szedjen fát a tűzhöz, mikor meghallotta a hangot. Egy zöld, aszott vénség botorkált a tisztásra.
*Elváltoztatja hangját.*
-Arrhh, fiacskám, Égjáró suhanc, he? Ismertem apád, büdös külke!
Remegő botokkal lépdelt közelebb.
*Itt magyarázni kezd rendes hangján.*
-Yofa mester híres igen bölcs, örök érvényű mondásairól.
*Ismét az öreg hangján folytatódik a történet.*
-Lojk, soha nem felejtheted el azt, amire mindig emlékezned kell!
Ezt hörögte neki azonnal a tiszteletre méltó Yofa mester.
*Beszél máris szebben az öregről.*
-Aztán odabotorkált a szekérhez és megszemlélte.
Ilyen biztos vagy benne? Tette fel költői kérdését az öreg, mire Lojk csak értetlen arccal állt.
*Ismét hangot változtat, lemondó, vénséges tónus ez.*
-Mert akkor valóban nem jutsz ki soha.
*Narrátor következik.*
-Szóval Lojk ekkor még nem tudta kivel van dolga, és a végtelen bölcsesség elfogadása előtt kérdezett.
Miben vagyok biztos apóka?
Erre Yofa olyan bölcsen felelt ahogy csak lehet.
*Itt ismét remegő torokkal adja elő.*
-Hozz egy döntést, majd hozz egy másikat!
Lojk persze kicsit meglepődött.
Ki vagy te öreg?
Kérdezte is egyből. Az öreg nem volt rest felelni.
*Egy sunyi szünet kúszik be, mert levegőt azért kell venni.*
-Mi magunk sosem, csak az változik, akinek hisszük magunkat.
*Mikor végére ért a kacifántos bölcsességnek ismét a történetre vált.*
-Jól van fater, inkább megpróbálom kihúzni a szekeremet!
Mondta Égjáró, és fel is gyűrte ingének ujjait, mire a bölcs Yofa, ki nem sértődött meg a rusnya modoron, szívélyesen okította tovább a tanítványt.
*Újabb átszellemült megszólalás.*
-Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!
Ezt mondta. Ez volt a legnagyobb bölcsesség. Ugyanis megtette. Ugyan nem ő, hanem Ártúr-Detúr eszkábált csákánya és Yofa mester mágikus ereje segítettek neki kihúzni a szekeret, de végül sikerült nekik. És így fáklyafegyverével Lojk szembe tudott szállni a szerecsenyekkel, olyannyira, hogy az egyik ki is jelentette, hogy ő az apja, csupán leégett két holddal ezelőtt.
*Meséli a történet magvát.*
-És úgy is volt. Nemesi szokásokhoz híven átengedte testvérét a lovászának, valamint az őt követő kifejezetten okos és méretes kuvasznak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
*Zárja le a történetet.*
-Ez persze csak egy pitiáner dajkamese, melyet szórakoztató ivászatok alkalmával mesélnek. Maga Yofa mester sokkal bölcsebb annál, minthogy ilyen alantas történetekben szerepeljen, de mint látod, híre az egyszerű népek körébe is eljutott.
*Ragronra is rátér kicsit.*
-Tudod, ritkán járunk ezen a vidéken, most jelöli a területét, majd megjelenik éjjelre, általában a közelben szokott aludni. Most még hagyom kicsit, hadd mászkáljon. A medvézést amúgy szerintem, bármilyen kísérteties is, értette, de sokkal fájóbban, számítóbb módon bosszul meg minden ilyet.
*Szemében egyértelmű játék csillan.*
-Én a helyedben jó közel maradnék magamhoz ma éjjel.
*Dob még egy kacsintást is szavai után.*