//Norennar Dwirinthalen//
*Sosem hitte volna, hogy vele ilyen csúfság megeshet, de azt mondják mindennek eljön az ideje, mindig kell egy első alkalom. Amselyë apja neves gyógyító volt, a füvek és növények nagytudású szakértője, így a nő is ebben nőtt fel. Bakfis korára tisztában volt az erdő kincseivel, tudta mit mihez kell keverni és milyen arányba, hogy könnyítsen a szíven – vagy épp megállítsa azt.
Most pedig itt van, az erdő közepén, teljes delíriumban. Normális esetben új keverékeit a kikötői bugris söpredéken próbálja ki, akiknél azt sem bánja, ha utána a tengerbe veszejtik magukat, de egyre többször előforduló éber álmai és a folyton áldozásra szólító hang megakadályozza az életek közvetett kioltásában, egyre csak arra sarkallva, minél előbb elhallgattassa a fejében egyre erősödő hangot.
Ezt általában két módon teheti meg: az első, miszerint életet hoz, nem pedig elvesz. Ezért is állt be a bábák sorába, így minden egyes világra segített életet az ő istenének kegyelmébe ajánlhat. Ám mostanában, az orkok támadása óta még a gyermekek sem akarnak időben kibújni az anyjuk méhének menedékéből, vagy ha mégis megteszik, vagy idő előtt jönnek, vagy nem maradnak. A nők stresszesek, a szülések egyre inkább komplikáltak, a háború okozta körülmény pedig rajta hagyja a keze nyomát mindenen, amihez hozzáfér.
Amsel nem viseli jól a halált. Nem, ha gyermekekéről, vagy az anyjukéról van szó, az utóbbi időben pedig túlságosan is sokat veszített. Talán ez vezette őt a második módhoz, hogy elhallgattassa a fejében egyre inkább erősödő isteni hangot – vagy önvádat-, sosem tudjuk meg. A pipába töltött, vajúdóknak szánt, gombával felkoppintott dohánykeverék több mint kiváló volt, legalább is így ítéli meg az elf, míg bizonytalan léptekkel botorkál fától-fáig.
A mozdulataiban semmi kecsesség, úgy bolyong, botladozik, mint romos kastélyban a kísértet. Fehér kezei egyre csak rátalálnak a fák rücskös törzseire, bár a kígyószemek vakon révednek előre, a szép arcra kifejezéstelen, rideg maszkot fest a rémület. Erdei Amselyë erdőben van, de nem a kikötőiben. Legnagyobb rémálmát éli újra, saját meglátása szerint fut, bujkál. A kábulattól vak szemek sebesen kezdenek cikázni, ahogy egyre csak a rémséges, mételyt és pusztulást magában hordó agancsos, bagolykarmos borzalmat keresi a törzsek takarásában. Nem leli, ám a jelenlétét érzi. Tudja, hogy valami figyeli. Valaki figyeli…Az ő, hitevesztett, hátrahagyott istene keresi, és megtalálta. Eljött érte, hogy visszavegye azt, ami az övé.*
-Jó leszek… Esküszöm neked, visszatérek hozzád, áldozok neked! Életet adok, hogy élhess, kegyelmezz nekem! Jóvá teszem a hibáim, hű leszek hozzád! Beszélj hozzám, mutass irgalmat! Hagyd, hogy rád találjak ismét, mielőtt te találsz rám! Visszatalálok hozzád, csak engedd!
*Rimánkodik. A hangja elcsigázott, a félelem könnyeket csal ki belőle. Az idejét nem tudja utoljára mikor sírt, most mégis zokog, akár a gyermekek. Reccsenést hall maga mögül, kettőt ver a szíve. Úgy érzi magát, mint nyúl, akit épp felhajtanak a kutyák. Talán úgy is van.
Futásnak ered, úgy, ahogy a lába bírja. Nem néz előre, még csak hátra sem, nem törődik azzal, melyik tövises bokor szaggatja meg a ruháját, vagy kapja meg a bőrét, csak rohan, ahogy ereje engedi. Aztán hirtelen megtorpan. Már nem érzi az istene jelenlétét, a nyomasztó, nehéz érzést a mellkasában, a sípoló hangot a fülében. Valahogy mintha minden elnémulna, még a kabócák sem zenélnek. A távolban tűz pislákol. Sebesen, értetlenül törli meg az arcát, önkéntelenül szipog egy párat, végül köpenyébe törli a szemeit és orrát is. Az első gondolata az, az istene transzba ejtette. Sokszor megesett ez az áldozások során, nem pláne mielőtt hű híveinek elvette az agancsos entitás az életét, hogy újat adhasson nekik. Kegyes dolog ez, hisz így haláluk pillanatát nem élik át. Boldogan távoznak ebből a világból, fájdalom és kín nélkül.
Amselyë úgy ítéli meg, kizárólag ez történhetett vele. Meghalt, vagy haldoklik. Most találkozik az istenével, ironikus mód, az erdő közepén, tábortűznél. Ha így kell lennie, hát így lesz.
Mély levegőt vesz, ujjbegyeivel megtörölgeti a szemei alatt megfolyt festéket, végig simít párszor a haján, megigazítja benne a növényeket. Szép fejét megrázza, hátát kiegyenesíti, így lépdel -szerinte-büszkén, méltóságteljesen a tűz felé.
Pillanatokon belül felbukkan alakja a fák öleléséből, így megpillanthatja azt, akit ő istene manifesztációjának gondol. A finom metszésű arc látható fintorba szalad, a hosszú szempillák zavartan rebbennek meg, hátrál egy lépést, megkapaszkodik a keze alá eső fatörzsbe, míg másik, szabad kezével a hasára fog, enyhén meg is görnyed.*
-Teremtőm, azt hittem szebb leszel! -*bukik ki belőle a reszketeg felismerés, merthogy két dologról szentül meg van győződve: egyfelől a hegyesfülű, hamvas ezüsthajú bizony az ő istene, másrészről meg ezernyi alakból pontosan egy halottat választott.
Eddig hasán pihenő kezének hüvelykje lomha félholdat ír homloka közepére, majd függőleges vonalat húz ajkaira, végül megrajzolja a lefelé mutató holdsarlót a köntös mély kivágásából feltáruló mellkascsontra is. Épp úgy tűnhet az isten felé mutatott tiszteletteljes gesztusnak, mint ártás ellen fohászkodó imának is.*
-Úgy értem, nem vagy csúnya, csak… másra számítottam. Valami…élőre.
*Tiszteletteljesen hajtja meg a fejét, sőt, egész törzsét is, oly annyira, hogy majdnem előre borul, úgy kell ujjbegyeivel megtámasztania magát az avarban, de hát az ő erdei istenének bármit! Nem kérdez aztán, csak a sötételf mellé telepszik a tűz mellé. Miért is kérdezne, hiszen szentül meg van róla győződve, amaz szólította őt ide.
Egyelőre nem szólítja meg, nem szól hozzá, de a kígyó szemek egyre csak bámulják. Kérlelhetetlenül, szemtelenül, már-már pimaszul, kellemetlenül. Várakozóan.*
-Rám találtál, beszélj hát hozzám!