Külső területek - Kikötői erdőség
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Szántóföldek (új) Dokkok és kikötő (új) | Kikötői erdőség | Tharg birtokok (új) Krenkataur barlangrendszer (új) |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 77 (1521. - 1540. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1540. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-14 23:00:19
Üzenet elküldve: 2026-06-14 23:00:19
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Megfelelő öltözékkel talán volna mit kiemelni a tájékon, amit Thalyssa olyan elszántan fürkész, de az igazság az, hogy még lekötnie sem szükséges a mellkasát, hogy elérje ezt a fiúsan lapos külsőt. A bőrmellény merevsége, vagy annak híján az ing fodrozódása éppen elég, hogy a formák is elvesszenek. Soha nem is volt szüksége alátámasztásra: ha hordott is fűzős felsőruhát, az csak mutatóba volt, nem azért, hogy kényelmesebben mozoghasson.
Thalyssa megnyilvánulásai és kérdései megmosolyogtatják.*
- Szerintem én már kinőttem abból a korból, de te még bőven gyarapodhatsz. Furcsán is néznél ki, ha már most akkora "kannáid" volnának. Meg egyébként is... semmit nem adnak hátrányok nélkül. Az olyan nagy mellekkel többnyire hátfájás is jár. - *"Bölcselkedik", de sejti, hogy a kislányt nem lesz könnyű meggyőzni, hogy amire vágyik, az nem is feltétlenül olyan jó, vagy hasznos. Nem Thalyssa az első serdülő lány, akitől hasonlókat hall. Vagy lát...
Merthogy a vöröske az ingét elhúzva próbálja "eljátszani", hogy már kerekedik a megfelelő helyen. Egy jelenet, amit alighanem azóta játszanak el hasonló korú leányok, mióta világ a világ...
A nagy vidulásra Ziisu is a hátára fordul, majd álmosan pislogva nyitogatja a szemecskéit és forgolódik egy ideig jobbra-balra, mielőtt sikeresen fölnyomná magát ülésbe. Ekkorra pedig már Garsin is mellette van, hogy megtámassza és hogy üdvözölje.
A csöppség láthatóan még nem tért teljesen magához, össze van zavarodva, úgy figyeli értetlenül, néha-néha bizonytalanul elmosolyodva Thalyssa kiselőadását, miközben kezecskéivel a biztonságot jelentő nővérébe kapaszkodik. Nekidől a karjának, mintha még vissza akarna bújni egy kis szunyókálásra.
Ám mikor Thalyssa megbotlik, a csillogó barna szemecskék nem csak hogy fölpattannak, de a kicsi testből is olyan gyöngyöző kacaj szakad föl, amilyenre csak a pici gyermekek képesek igazán. Ami újabb lendületet és hangerőt nyer, ahogy Thalyssa rugdosni kezdi a botot. Ha Garsin nem támasztaná a hátát, alighanem ő is hátraesne, úgy nevet.*
- Pufff... - *Fűz még egy megjegyzést is a látottakhoz, mielőtt tovább kuncogna.*
- Nagy sikert arattál. - *Jegyzi meg ezt meg Garsin, kedvtelve nézve a csöppség vidámságát, de azért Thalyssán magán is derül, meg azon, ahogy mentené a helyzetet. Hát akkor ő meg alájátszik.
Aztán, ha lecsillapodtak a kedélyek, rendbe szedi a kislányt meg a holmijukat is, és hamarosan már ismét gyerekkel-málhával fölszerelkezve áll útra készen.*
- Rendben. - *Feleli Thaly csatlakozási szándékára, majd el is indul, csak egy darab kenyérhéjat ad előbb Ziisu kezébe hátranyúlva, hadd rágódjon valamin, addig is lefoglalja magát.
Nem örül neki, hogy Thalyssa válasz nélkül hagyja, de engedi beleveszni a készülődés nyüzsgésébe a kérdést, majd később talán visszatér hozzá.
Addig is akad egyéb téma, de ezek sem lesznek kevésbé nyomasztóak és aggodalmat keltőek.*
- Ha egy kicsit is hasonlítanak a varázslataitok, akkor azért ez nem ilyen egyszerű... - *Mond csak ennyit, a moralizálást kihagyva a párbeszédből, de ismét megállapítja, hogy nagyon nincs rendben e gyermek értékrendje.
A szaporítás kérdését, meg Thalyssa megoldását arra, hogy ebből kimaradhasson, szintén szó nélkül hagyja. Kicsit emészti magában az elhangzottakat, de mikor hozzá intéznek kérdést, az visszahúzza.*
- A toronyban tanultam főként. De nagyon költséges, nem is hiszem, hogy lesz még rá lehetőségem. - *Emeli meg a vállát és biccent fejével is hátra a nyammogó kis "csomagra", utalva rá, hogy miért is igen valószínűtlen, hogy ő még valaha betehesse a lábát a mágustoronyba. Ha valaha keresne is eleget, hogy félre tudjon tenni, annak a pénznek bőven lesz helye, ha egy gyerekről kell gondoskodnia. Pláne, ha kettőről... De fogadott öccséről Thalyssa még nem is tud.*
- Amúgy csak néhány hasznos kis varázslatot tudok, többnyire védekezésre alkalmasak. Nem is verem nagy dobra. Ha nem muszáj, nem varázsolok. - *Felel is, meg nem is. Tulajdon szavai juttatják eszébe az amulettet, amivel már régen nem foglalkozott, és még ekkora idő távlatából sem tanulta meg használni. Ezen talán érdemes lesz változtatnia a közeljövőben... Nem rossz dolog feltűnésmentesen varázsolni. És valamiért úgy érzi, még szüksége lehet rá.
Felteszi aztán a nagy kérdést, amire előbb csak hümmentést és biccentést kap válaszul, de kivárja a folytatást, legalábbis hallgatásával igyekszik nyomatékosítani, hogy ebből nem szeretne kibúvót hagyni.
Thalyssa pedig végül felel.*
- Nem elég. - *Válaszol ő meg a kérdésre egyszerűen és egyenesen, de közben mintha a maga szavait keresné.*
- Kényszeríteni nem csak erővel lehet, szerintem ezt te is tudod. - *Néz a felemás szempárba, ha van rá lehetősége. Nem feledte el azt a hatalmas haragot, amiről a lány beszélt és a maga következtetéseit is megtette; jobb híján, ha már választ nem kapott.*
- Fenyegetés, megvezetés, kínzás... Sok módja van annak, hogy valaki úgy lássa, nincs más választása, mint engedelmeskedni és meghajlani a másik akarata előtt. - *Mondja, és a lány vagy érti, vagy nem érti, hogy Garsin szavai mögött tapasztalat van.
Ha elkapta, hát nem is ereszti Thalyssa tekintetét a maga komor pillantásával.*
*Megfelelő öltözékkel talán volna mit kiemelni a tájékon, amit Thalyssa olyan elszántan fürkész, de az igazság az, hogy még lekötnie sem szükséges a mellkasát, hogy elérje ezt a fiúsan lapos külsőt. A bőrmellény merevsége, vagy annak híján az ing fodrozódása éppen elég, hogy a formák is elvesszenek. Soha nem is volt szüksége alátámasztásra: ha hordott is fűzős felsőruhát, az csak mutatóba volt, nem azért, hogy kényelmesebben mozoghasson.
Thalyssa megnyilvánulásai és kérdései megmosolyogtatják.*
- Szerintem én már kinőttem abból a korból, de te még bőven gyarapodhatsz. Furcsán is néznél ki, ha már most akkora "kannáid" volnának. Meg egyébként is... semmit nem adnak hátrányok nélkül. Az olyan nagy mellekkel többnyire hátfájás is jár. - *"Bölcselkedik", de sejti, hogy a kislányt nem lesz könnyű meggyőzni, hogy amire vágyik, az nem is feltétlenül olyan jó, vagy hasznos. Nem Thalyssa az első serdülő lány, akitől hasonlókat hall. Vagy lát...
Merthogy a vöröske az ingét elhúzva próbálja "eljátszani", hogy már kerekedik a megfelelő helyen. Egy jelenet, amit alighanem azóta játszanak el hasonló korú leányok, mióta világ a világ...
A nagy vidulásra Ziisu is a hátára fordul, majd álmosan pislogva nyitogatja a szemecskéit és forgolódik egy ideig jobbra-balra, mielőtt sikeresen fölnyomná magát ülésbe. Ekkorra pedig már Garsin is mellette van, hogy megtámassza és hogy üdvözölje.
A csöppség láthatóan még nem tért teljesen magához, össze van zavarodva, úgy figyeli értetlenül, néha-néha bizonytalanul elmosolyodva Thalyssa kiselőadását, miközben kezecskéivel a biztonságot jelentő nővérébe kapaszkodik. Nekidől a karjának, mintha még vissza akarna bújni egy kis szunyókálásra.
Ám mikor Thalyssa megbotlik, a csillogó barna szemecskék nem csak hogy fölpattannak, de a kicsi testből is olyan gyöngyöző kacaj szakad föl, amilyenre csak a pici gyermekek képesek igazán. Ami újabb lendületet és hangerőt nyer, ahogy Thalyssa rugdosni kezdi a botot. Ha Garsin nem támasztaná a hátát, alighanem ő is hátraesne, úgy nevet.*
- Pufff... - *Fűz még egy megjegyzést is a látottakhoz, mielőtt tovább kuncogna.*
- Nagy sikert arattál. - *Jegyzi meg ezt meg Garsin, kedvtelve nézve a csöppség vidámságát, de azért Thalyssán magán is derül, meg azon, ahogy mentené a helyzetet. Hát akkor ő meg alájátszik.
Aztán, ha lecsillapodtak a kedélyek, rendbe szedi a kislányt meg a holmijukat is, és hamarosan már ismét gyerekkel-málhával fölszerelkezve áll útra készen.*
- Rendben. - *Feleli Thaly csatlakozási szándékára, majd el is indul, csak egy darab kenyérhéjat ad előbb Ziisu kezébe hátranyúlva, hadd rágódjon valamin, addig is lefoglalja magát.
Nem örül neki, hogy Thalyssa válasz nélkül hagyja, de engedi beleveszni a készülődés nyüzsgésébe a kérdést, majd később talán visszatér hozzá.
Addig is akad egyéb téma, de ezek sem lesznek kevésbé nyomasztóak és aggodalmat keltőek.*
- Ha egy kicsit is hasonlítanak a varázslataitok, akkor azért ez nem ilyen egyszerű... - *Mond csak ennyit, a moralizálást kihagyva a párbeszédből, de ismét megállapítja, hogy nagyon nincs rendben e gyermek értékrendje.
A szaporítás kérdését, meg Thalyssa megoldását arra, hogy ebből kimaradhasson, szintén szó nélkül hagyja. Kicsit emészti magában az elhangzottakat, de mikor hozzá intéznek kérdést, az visszahúzza.*
- A toronyban tanultam főként. De nagyon költséges, nem is hiszem, hogy lesz még rá lehetőségem. - *Emeli meg a vállát és biccent fejével is hátra a nyammogó kis "csomagra", utalva rá, hogy miért is igen valószínűtlen, hogy ő még valaha betehesse a lábát a mágustoronyba. Ha valaha keresne is eleget, hogy félre tudjon tenni, annak a pénznek bőven lesz helye, ha egy gyerekről kell gondoskodnia. Pláne, ha kettőről... De fogadott öccséről Thalyssa még nem is tud.*
- Amúgy csak néhány hasznos kis varázslatot tudok, többnyire védekezésre alkalmasak. Nem is verem nagy dobra. Ha nem muszáj, nem varázsolok. - *Felel is, meg nem is. Tulajdon szavai juttatják eszébe az amulettet, amivel már régen nem foglalkozott, és még ekkora idő távlatából sem tanulta meg használni. Ezen talán érdemes lesz változtatnia a közeljövőben... Nem rossz dolog feltűnésmentesen varázsolni. És valamiért úgy érzi, még szüksége lehet rá.
Felteszi aztán a nagy kérdést, amire előbb csak hümmentést és biccentést kap válaszul, de kivárja a folytatást, legalábbis hallgatásával igyekszik nyomatékosítani, hogy ebből nem szeretne kibúvót hagyni.
Thalyssa pedig végül felel.*
- Nem elég. - *Válaszol ő meg a kérdésre egyszerűen és egyenesen, de közben mintha a maga szavait keresné.*
- Kényszeríteni nem csak erővel lehet, szerintem ezt te is tudod. - *Néz a felemás szempárba, ha van rá lehetősége. Nem feledte el azt a hatalmas haragot, amiről a lány beszélt és a maga következtetéseit is megtette; jobb híján, ha már választ nem kapott.*
- Fenyegetés, megvezetés, kínzás... Sok módja van annak, hogy valaki úgy lássa, nincs más választása, mint engedelmeskedni és meghajlani a másik akarata előtt. - *Mondja, és a lány vagy érti, vagy nem érti, hogy Garsin szavai mögött tapasztalat van.
Ha elkapta, hát nem is ereszti Thalyssa tekintetét a maga komor pillantásával.*
1539. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-14 19:28:41
Üzenet elküldve: 2026-06-14 19:28:41
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Ha tudná a mélységi gondolatait olvasni, látni a percepcióit egyetértene vele. A szituációjuk legtökéletesebb leírása talán a „nem egy pillanatban élnek” kifejezés lenne. A meglátás ettől függetlenül jó, hisz a nő valóban nem lát veszélyt a férfiben. Tudja, hogy veszélyt jelenthetne rá, azonban azt is, ha valóban akarná, már megtette volna. Ismeri a gyilkosok gondolkodását, a vadászokét is. Az egyikhez vérkötelék, a másikhoz szent eskü kötötte, ám Norennar egyikre sem emlékezteti, legalább is nem viselkedése alapján. A tébollyal nem tudna számolni, de az emberi természettel igen, még akkor is, ha aki vele szemben -pontosabban mellette- ül, nem ember. Félni élő dolog, a félelmet pedig ismeri. Nem annyira balga, hogy alábecsülje, így figyel és olvassa a jeleket, miközben igyekszik nyugodt jelenlétével elhitetni a sötételffel, nincs mitől tartania.
Az igazság az, valóban nincs. Amselnek egyelőre nincs célja, nem kíván áldozni és attrocitás sem érte, így nem szomjazik a férfi vérére. Többek között azért sem, mert még mindig nem egészen kristályosodott ki benne a felismerés, miszerint Norennar nagyon is él. Holtra pedig nem pazarol sem pengét, sem erőfeszítést, úgy sem tudná még egyszer megölni. Elfogadja hát a tényt, a Bolondok Holdja közeledtével a természet is megbolondul, no meg az elméje is. Az is megfordul a fejében, talán a pipa ártott meg, talán egyedül ül itt az erdő mélyén a tűznél. Talán tűz sincs. Talán álom ez az egész, vagy éberálom. Nem lepődne meg egyiken sem, mindre volt már precedens.*
-Ha nem Mélységi Norennar a neved, hát mit hagyott rád a nemződ, Norennar? Volt neked egyáltalán olyanod? Már aki rád hagyta volna a nevét.
*A téma nehéz, ám a hangszín, amivel felvázolják egészen könnyed, már-már szórakozott. A bódító füst egyre csak felfelé száll a nő díszes, festett pipájából melyet a combján pihenő kezében tart, a kígyó szemek egyre csak a másikét fürkészik, mintha annak a lelkébe igyekezne belevájni, belekapaszkodni. Szelíd mosoly kúszik az arcára a kijelentésre, miszerint a másik nagyon is él, a jobb szájzuga valamivel fentebb húzódik, akárcsak bal szemöldöke. Kihívó arckifejezés, mely azt sugallja az állítást ma még teszt alá vetik. *
-Ami halott, az nem halhat meg még egyszer Temetetlen. Nem kívánom elvenni az életed, nem is tehetném. Nem az enyém, hogy rendelkezzek felette.
*A véréről azonban nem esik szó, mert arra még mindig vágyik a boszorka. Hajtja a kíváncsiság, milyen lehet. A színe, az íze. Különbözik-e a többiétől, jobb-e mint másoké. Tudni akarja, aki mellette ül eleven-e, illetve mennyire az. Ezért is ég a pipa, melyet most puha mozdulattal nyújt az elf irányába.*
-Kóstold meg.
*Az ajánlatban nincs kérés, inkább tűnik szelíd utasításnak. Fejét lentebb szegi, úgy pillant fel a másikra. A tűz adta súrlófény narancsosan táncol az alabástrom arcon, ám hibát nem ad ki. Talán a pipadohány füstje szépíti, talán mindig is szép volt. Sosem tudjuk meg.*
- Nem fogod megbánni. Kóstold csak meg.
*A füst édes, ha elég jó a szem, láthatja, alig érzékelhetően, ám kékesen dereng. Sűrű, dió és vadgyümöl illatú, talán még nem is láthatott a férfi hasonlót.
Talán látja a kétkedést, az ódzkodást, talán csak úgy hiszi, hogy látja, így valamivel lentebb engedi a kezét, ám még mindig egészen közel tartja, kínálva a pipát.*
-Vagy jobban tetszene, ha rád fújnám a füstöt? Megtehetem, de ahhoz közelebb kell jönnöd. Ígérem, látható helyeken maradnak a kezeim, nézd! -*törzsből ül fentebb, hosszú lábait törökülésbe húzza, a pipát tartó keze mellé előre húzza a másikat is, felfordított tenyérrel pihentetve meg azt a combján. Egészen szembefordul a mélységivel, a tartása nyitott, olvasható. Nem tűnik úgy, mint aki veszélyt jelenthet, legalább is nem olyat, amely vért követlehetne.*
-Mindenkinek jelent valamit a neve, máskülönben nem adnák azt a gyermekeiknek a szülők. A neved meghatároz téged és a sorsod is. Az enyém jelentése fekete rigó. Egészen találó, nem igaz?
*Alig észrevehetően rázza meg a fejét, így próbálva hátra lökni a válláról előre szökő tincseket, ám sikertelenül. Végül ingerülten dob rajta egyet, így sikerül félig hátra dobni, ám a kezeit még mindig nem használja, azokat mutatja, így jelezve, jelenléte nem rejt veszélyt. Legalább is láthatót nem.*
-Nem válaszoltál a kérdéseimre, Temetetlen. Mi a célod, mit keresel itt ilyenkor. Talán vársz valakire? Vagy…valamire?
*Ha tudná a mélységi gondolatait olvasni, látni a percepcióit egyetértene vele. A szituációjuk legtökéletesebb leírása talán a „nem egy pillanatban élnek” kifejezés lenne. A meglátás ettől függetlenül jó, hisz a nő valóban nem lát veszélyt a férfiben. Tudja, hogy veszélyt jelenthetne rá, azonban azt is, ha valóban akarná, már megtette volna. Ismeri a gyilkosok gondolkodását, a vadászokét is. Az egyikhez vérkötelék, a másikhoz szent eskü kötötte, ám Norennar egyikre sem emlékezteti, legalább is nem viselkedése alapján. A tébollyal nem tudna számolni, de az emberi természettel igen, még akkor is, ha aki vele szemben -pontosabban mellette- ül, nem ember. Félni élő dolog, a félelmet pedig ismeri. Nem annyira balga, hogy alábecsülje, így figyel és olvassa a jeleket, miközben igyekszik nyugodt jelenlétével elhitetni a sötételffel, nincs mitől tartania.
Az igazság az, valóban nincs. Amselnek egyelőre nincs célja, nem kíván áldozni és attrocitás sem érte, így nem szomjazik a férfi vérére. Többek között azért sem, mert még mindig nem egészen kristályosodott ki benne a felismerés, miszerint Norennar nagyon is él. Holtra pedig nem pazarol sem pengét, sem erőfeszítést, úgy sem tudná még egyszer megölni. Elfogadja hát a tényt, a Bolondok Holdja közeledtével a természet is megbolondul, no meg az elméje is. Az is megfordul a fejében, talán a pipa ártott meg, talán egyedül ül itt az erdő mélyén a tűznél. Talán tűz sincs. Talán álom ez az egész, vagy éberálom. Nem lepődne meg egyiken sem, mindre volt már precedens.*
-Ha nem Mélységi Norennar a neved, hát mit hagyott rád a nemződ, Norennar? Volt neked egyáltalán olyanod? Már aki rád hagyta volna a nevét.
*A téma nehéz, ám a hangszín, amivel felvázolják egészen könnyed, már-már szórakozott. A bódító füst egyre csak felfelé száll a nő díszes, festett pipájából melyet a combján pihenő kezében tart, a kígyó szemek egyre csak a másikét fürkészik, mintha annak a lelkébe igyekezne belevájni, belekapaszkodni. Szelíd mosoly kúszik az arcára a kijelentésre, miszerint a másik nagyon is él, a jobb szájzuga valamivel fentebb húzódik, akárcsak bal szemöldöke. Kihívó arckifejezés, mely azt sugallja az állítást ma még teszt alá vetik. *
-Ami halott, az nem halhat meg még egyszer Temetetlen. Nem kívánom elvenni az életed, nem is tehetném. Nem az enyém, hogy rendelkezzek felette.
*A véréről azonban nem esik szó, mert arra még mindig vágyik a boszorka. Hajtja a kíváncsiság, milyen lehet. A színe, az íze. Különbözik-e a többiétől, jobb-e mint másoké. Tudni akarja, aki mellette ül eleven-e, illetve mennyire az. Ezért is ég a pipa, melyet most puha mozdulattal nyújt az elf irányába.*
-Kóstold meg.
*Az ajánlatban nincs kérés, inkább tűnik szelíd utasításnak. Fejét lentebb szegi, úgy pillant fel a másikra. A tűz adta súrlófény narancsosan táncol az alabástrom arcon, ám hibát nem ad ki. Talán a pipadohány füstje szépíti, talán mindig is szép volt. Sosem tudjuk meg.*
- Nem fogod megbánni. Kóstold csak meg.
*A füst édes, ha elég jó a szem, láthatja, alig érzékelhetően, ám kékesen dereng. Sűrű, dió és vadgyümöl illatú, talán még nem is láthatott a férfi hasonlót.
Talán látja a kétkedést, az ódzkodást, talán csak úgy hiszi, hogy látja, így valamivel lentebb engedi a kezét, ám még mindig egészen közel tartja, kínálva a pipát.*
-Vagy jobban tetszene, ha rád fújnám a füstöt? Megtehetem, de ahhoz közelebb kell jönnöd. Ígérem, látható helyeken maradnak a kezeim, nézd! -*törzsből ül fentebb, hosszú lábait törökülésbe húzza, a pipát tartó keze mellé előre húzza a másikat is, felfordított tenyérrel pihentetve meg azt a combján. Egészen szembefordul a mélységivel, a tartása nyitott, olvasható. Nem tűnik úgy, mint aki veszélyt jelenthet, legalább is nem olyat, amely vért követlehetne.*
-Mindenkinek jelent valamit a neve, máskülönben nem adnák azt a gyermekeiknek a szülők. A neved meghatároz téged és a sorsod is. Az enyém jelentése fekete rigó. Egészen találó, nem igaz?
*Alig észrevehetően rázza meg a fejét, így próbálva hátra lökni a válláról előre szökő tincseket, ám sikertelenül. Végül ingerülten dob rajta egyet, így sikerül félig hátra dobni, ám a kezeit még mindig nem használja, azokat mutatja, így jelezve, jelenléte nem rejt veszélyt. Legalább is láthatót nem.*
-Nem válaszoltál a kérdéseimre, Temetetlen. Mi a célod, mit keresel itt ilyenkor. Talán vársz valakire? Vagy…valamire?
1538. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-14 16:49:02
Üzenet elküldve: 2026-06-14 16:49:02
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*A nyújtás firtatására hátrébb biccenti a fejét, úgy néz végig a másikon, még csak nem is leplezve ez egyértelmű területet, amit firtat, ami nem más, mint Garis keblei -vagy annak vélt helye-. Elgondolkodva hümment, saját lapos mellkasára parkolgat, majd megránduló ajkakkal vonja meg a vállát is.*
-Szerinted meg fog nőni valaha a kannánk? Én nem akarok akkorát, mint amekkora most van, hát nem akarom, hogy fiúnak gondoljanak! Legyen nagy, akkora, mint a fejem! Vagy…inkább a te fejed!
*Egészen leszegi az állát, úgy néz befele a saját ingje alá, végül két ujjal elcsippenti az anyagot és a lehető legtávolabb húzza magától, így próbálja szemléltetni és elképzelni a vágyott jövőbeni paramétereket. Vidáman hunyorít Garsinra, megvonogatja a szemöldökét, lefelé bököd állal a „sátorozó” ing irányába, hogy nézze meg ő maga is.*
-Ide nézzél, asszony lettem! -*lelkendezik vidáman, illeg-billeg egy kicsit, de csak míg meg nem botlik saját, korábban földre dobott „varázslómágus botjában”. Nyekkenve dobja magát oldalra -bár inkább hátra-, jókora tompa puffanással esve.*
-Az anyádat! -*horkant az őt kigáncsoló botra, nyitott tenyérrel ver rá jókorát, aztán igyekszik mérgesen meg is rugdosni ültében. Végül érintésen kívüli távolságba kerül a husáng, így ő is megnyugszik. Nehézkesen tápászkodik fel, lesöpörgeti magát.*
-Ezt pont így terveztem! -*adja tudtára a másiknak, de a szemeibe nem néz. Valahol szégyelli magát, hogy dobott egy hátast, hála a botnak. Úgy hitte ennél ügyesebb, ám képességeit túlbecsülte. De kit zavar, mert „ezt pont így tervezte”.*
*Mérhetetlen türelemmel várja ki, míg Garsin elrendezi magát és a gyermeket is, de tisztes távolságba lépked, hogy még csak véletlenül se csapja meg az orrát semmi, ami elronhatná ezt a csodálatos játszós napot. Végül kivárja azt is, hogy visszakerüljön a gyermek a helyére, egészen pontosan a kardforgatóra, hogy aztán velük tarthasson a keresgélésbe.*
-Ma már úgy sem gondoltam játszani többet, veled megyek, megnézem, hogy gyűjtögetsz!
*Nem rest, a varázslómágus botot felnyalábolja még, azzal vág neki az erdőnek.*
-Megmondtam neked már legutóbb is, nem csak. Vannak akik azzal születnek, csak nem tudják, úgyhogy fejlesztik őket. Azok mennek a mágustoronyba, meg az istenek tudják csak, hogy még hova, mint a Rigó tengeri ura. Az ilyen…hogy mondjam már neked, ilyen „elmebaszó” volt. Úgy hívta legalább is apácska, tudott a gondolatával mindenféle tárgyat röptetgetni, meg belement a fejedbe és olyan dolgokra tudott kényszeríteni, amit te nem is akartál! Aztán meg nem is tudtad, hogy a fejedben volt, mert azt hitted, hogy az a te gondolatod volt, nem az övé! -*hirtelen elhallgat, egészen elmerül a gondolataiban, alig hallhatóan hümment.*-Jó lehet ilyennek lenni. Akkor soha többé nem kéne semmitől sem félnie az embernek, mert mindenki fejében benne lenne és azt csinálnák, amit ő akar, nem azt, amit önmaguk. Na mindegy is!
*Aprót legyint lazán, csuklóból, az eddig csonttűvel feltekert hajat most újra aláengedi, a hajtűt gondosan elrejti az egyik hosszabb, de keskeny zsebbe a kötényen.*
-A törzs sokszor keres ilyeneket, akik mesterei a mágiának, de csak szaporításra. Fontos, hogy erős és fogékony vérvonal legyen, de általában az ilyen fajta, vagyis a mágus nem jó, mert nagyon akaratosak, meg mohók. Mindig többet és többet akarnak, ezt mondja Nene. De én meg nem akarom, hogy engem megszaporítsanak, úgyhogy én eldöntöttem, hogy nekem nem is tetszenek a fiúk. Soha nem is fognak, mert szőrösek és buták is!
*Ezt követően palástolatlan érdeklődéssel méregeti Garsint*
-Aztán te honnan tudsz varázslatot? Ki tanította neked, vagy…hogyan? És miféléket?
*A kényszerítés említésére hümment, ám egészen bölcsen bólint. Hallott történetet, emlékszik a saját esetére is. Önként nyúlt a tőrhöz, senki nem volt vele, aki fogja a kezét, önként kántálta az igéket, senki nem volt aki elmondja helyette és önként döfte a mellkasába is a pengét, senki más nem tette meg. Nem kényszerítették. Ám az álmok, amik kínozták, a paranoia, ami heteken át kísértette, minden egyes pillanatban veszélyt vélve és várva, az életét féltve… nos, egy idő után eljut az ember fia-lánya arra a szintre, ahol a halált már megváltásként éli meg, Thalyssa pedig őszintén remélte, hogy az istene nem fogja visszahozni. De visszahozta, azóta pedig nincs más választás, mint a szolgálat egészen addig, míg az istene úgy nem dönt, hogy eleget szolgált és mehet. Szereti az entitást amit szolgál, mert szeretnie kell. Megpróbálta gyűlölni, de a métely olyan mélyre rágta belé magát, hogy ha az istenétől ódzkodik, magától teszi. Öngyűlöletben pedig nem lehet élni, abba belebolondulna az ember. Így aztán a lány úgy szereti és tiszteli az istenét ahogy tudja, és úgy értelmezi a tanait, ahogy gondolja. Ez az ő kiskapuja, mely eddig úgy tűnik kiválóan működik.*
-Ha az övének kell lenned, az övé leszel, ha a véredet kell adnod, a véredet fogod adni. De sem ő, sem én, sem más, nem fogja fogni a kezedben a tőrt, hogy megvágd magad. Te magad leszel az, aki megteszi, mert te így fogod kívánni. Elég ez a válasz így neked, Garsin Elthur?
*A nyújtás firtatására hátrébb biccenti a fejét, úgy néz végig a másikon, még csak nem is leplezve ez egyértelmű területet, amit firtat, ami nem más, mint Garis keblei -vagy annak vélt helye-. Elgondolkodva hümment, saját lapos mellkasára parkolgat, majd megránduló ajkakkal vonja meg a vállát is.*
-Szerinted meg fog nőni valaha a kannánk? Én nem akarok akkorát, mint amekkora most van, hát nem akarom, hogy fiúnak gondoljanak! Legyen nagy, akkora, mint a fejem! Vagy…inkább a te fejed!
*Egészen leszegi az állát, úgy néz befele a saját ingje alá, végül két ujjal elcsippenti az anyagot és a lehető legtávolabb húzza magától, így próbálja szemléltetni és elképzelni a vágyott jövőbeni paramétereket. Vidáman hunyorít Garsinra, megvonogatja a szemöldökét, lefelé bököd állal a „sátorozó” ing irányába, hogy nézze meg ő maga is.*
-Ide nézzél, asszony lettem! -*lelkendezik vidáman, illeg-billeg egy kicsit, de csak míg meg nem botlik saját, korábban földre dobott „varázslómágus botjában”. Nyekkenve dobja magát oldalra -bár inkább hátra-, jókora tompa puffanással esve.*
-Az anyádat! -*horkant az őt kigáncsoló botra, nyitott tenyérrel ver rá jókorát, aztán igyekszik mérgesen meg is rugdosni ültében. Végül érintésen kívüli távolságba kerül a husáng, így ő is megnyugszik. Nehézkesen tápászkodik fel, lesöpörgeti magát.*
-Ezt pont így terveztem! -*adja tudtára a másiknak, de a szemeibe nem néz. Valahol szégyelli magát, hogy dobott egy hátast, hála a botnak. Úgy hitte ennél ügyesebb, ám képességeit túlbecsülte. De kit zavar, mert „ezt pont így tervezte”.*
*Mérhetetlen türelemmel várja ki, míg Garsin elrendezi magát és a gyermeket is, de tisztes távolságba lépked, hogy még csak véletlenül se csapja meg az orrát semmi, ami elronhatná ezt a csodálatos játszós napot. Végül kivárja azt is, hogy visszakerüljön a gyermek a helyére, egészen pontosan a kardforgatóra, hogy aztán velük tarthasson a keresgélésbe.*
-Ma már úgy sem gondoltam játszani többet, veled megyek, megnézem, hogy gyűjtögetsz!
*Nem rest, a varázslómágus botot felnyalábolja még, azzal vág neki az erdőnek.*
-Megmondtam neked már legutóbb is, nem csak. Vannak akik azzal születnek, csak nem tudják, úgyhogy fejlesztik őket. Azok mennek a mágustoronyba, meg az istenek tudják csak, hogy még hova, mint a Rigó tengeri ura. Az ilyen…hogy mondjam már neked, ilyen „elmebaszó” volt. Úgy hívta legalább is apácska, tudott a gondolatával mindenféle tárgyat röptetgetni, meg belement a fejedbe és olyan dolgokra tudott kényszeríteni, amit te nem is akartál! Aztán meg nem is tudtad, hogy a fejedben volt, mert azt hitted, hogy az a te gondolatod volt, nem az övé! -*hirtelen elhallgat, egészen elmerül a gondolataiban, alig hallhatóan hümment.*-Jó lehet ilyennek lenni. Akkor soha többé nem kéne semmitől sem félnie az embernek, mert mindenki fejében benne lenne és azt csinálnák, amit ő akar, nem azt, amit önmaguk. Na mindegy is!
*Aprót legyint lazán, csuklóból, az eddig csonttűvel feltekert hajat most újra aláengedi, a hajtűt gondosan elrejti az egyik hosszabb, de keskeny zsebbe a kötényen.*
-A törzs sokszor keres ilyeneket, akik mesterei a mágiának, de csak szaporításra. Fontos, hogy erős és fogékony vérvonal legyen, de általában az ilyen fajta, vagyis a mágus nem jó, mert nagyon akaratosak, meg mohók. Mindig többet és többet akarnak, ezt mondja Nene. De én meg nem akarom, hogy engem megszaporítsanak, úgyhogy én eldöntöttem, hogy nekem nem is tetszenek a fiúk. Soha nem is fognak, mert szőrösek és buták is!
*Ezt követően palástolatlan érdeklődéssel méregeti Garsint*
-Aztán te honnan tudsz varázslatot? Ki tanította neked, vagy…hogyan? És miféléket?
*A kényszerítés említésére hümment, ám egészen bölcsen bólint. Hallott történetet, emlékszik a saját esetére is. Önként nyúlt a tőrhöz, senki nem volt vele, aki fogja a kezét, önként kántálta az igéket, senki nem volt aki elmondja helyette és önként döfte a mellkasába is a pengét, senki más nem tette meg. Nem kényszerítették. Ám az álmok, amik kínozták, a paranoia, ami heteken át kísértette, minden egyes pillanatban veszélyt vélve és várva, az életét féltve… nos, egy idő után eljut az ember fia-lánya arra a szintre, ahol a halált már megváltásként éli meg, Thalyssa pedig őszintén remélte, hogy az istene nem fogja visszahozni. De visszahozta, azóta pedig nincs más választás, mint a szolgálat egészen addig, míg az istene úgy nem dönt, hogy eleget szolgált és mehet. Szereti az entitást amit szolgál, mert szeretnie kell. Megpróbálta gyűlölni, de a métely olyan mélyre rágta belé magát, hogy ha az istenétől ódzkodik, magától teszi. Öngyűlöletben pedig nem lehet élni, abba belebolondulna az ember. Így aztán a lány úgy szereti és tiszteli az istenét ahogy tudja, és úgy értelmezi a tanait, ahogy gondolja. Ez az ő kiskapuja, mely eddig úgy tűnik kiválóan működik.*
-Ha az övének kell lenned, az övé leszel, ha a véredet kell adnod, a véredet fogod adni. De sem ő, sem én, sem más, nem fogja fogni a kezedben a tőrt, hogy megvágd magad. Te magad leszel az, aki megteszi, mert te így fogod kívánni. Elég ez a válasz így neked, Garsin Elthur?
1537. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-11 21:35:00
Üzenet elküldve: 2026-06-11 21:35:00
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
- Kannák... - *Kuncog, leginkább Thalyssa kézmozdulatain, amikkel magyarázná, hogy mire utal e sajátos kifejezés.*
- Cserébe mondhatod azt, hogy a sodrófa, amivel ilyen hosszúra nyújtottak, egyben ki is lapított. Örülhetek, hogy a fejem kereken maradt. - *Segíti ki a lányt, hogy mivel "bánthatná", bár ezzel egyúttal alighanem azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy igazából ezzel épp nem lehet megsérteni. Főleg, hogy a kuncogós mosoly még mindig ott van a képén.
De tény ami tény, ez a leírás egész pontosan leírja az alkatát és ezzel ő maga is tisztában van.
A könnyed hangulat aztán odalesz Thalyssa meglepő kijelentésével, vagy talán inkább az ő kérdésével, amit az kicsalogat belőle...
Hagyja gondolkodni a lányt, egy rezzenésével sem sürgeti. Bár ekkor még nem tudja, mi lehet a nagy töprengés oka. Talán rosszat kérdezett? Vagy valamit félreértett? Vagy...
A kezek tördelése zaklatottságra utal. Bűntudat? Elkeseredettség?
Mikor a másik végre beszélni kezd, csöndben és mozdulatlanul hallgatja őt végig, mindössze a meglepettség látszódhat az arcán, különösen az elején. Ám ahogy Thalyssa folytatja és egyre inkább kifejti a mondandóját, már nem marad ott más, csak komoly figyelem.*
- Valamit nagyon félreérthettem. - *Szólal meg egy kis szünet után, óvatosan.*
- Eddig azt hittem, elkötelezett vagy a törzsed, a vallásod, a rítusaitok felé. Hogy a sajátodnak érzed, büszke vagy rá és örömödet leled benne. Félreértettem? Elmagyarázod e harag forrását? - *Hangjában nem hallatszik ítélet a lány vallomása felé, inkább talán... együttérzés?
Na meg őszinte értetlenség.
Ahogy eddig beszélt a lány a vallásáról és az övéiről, teljesen váratlanul érte, hogy valójában ekkora haraggal van feléjük.
Észleli persze, hogy Thalyssa inkább kerülné most már a témát és az ő tekintetét, de szeretné megérteni őt, tesz tehát egy próbát a kérdezéssel.
Ha sikerrel jár, ha nem, ha ez a téma így vagy úgy lezárul, hagyja továbbfolyni a beszélgetést.*
- Akkor felétek sem csak az istenedtől kapjátok a varázslás képességét? - *Kérdez vissza, mert érdekességként éri, hogy a kis boszorkány származási helyén is vannak mágustornyok. Ráadásul így, többes számban. Talán más mágiaágakat is oktatnak, mint amiket az ő "világa", s ezáltal ő maga ismer?*
- Tudok. Egy-két varázslatot. - *Ismeri be, mert ha már a vöröske ilyen őszinte volt vele, nehezen folytatja a sejtelmeskedést. Többet azonban egyelőre nem mond, ha nem kérdezik.
Már csak azért sem, mert a gyermek látszólag közel van az ébredéshez, és így a készülődés sürgetőbbé válik. Amúgy meg neki van még kérdése. Égető.
Pakolás közben meg-megáll, úgy hallgatja a lányt. Aki ugyan végszavaiban félelemről beszél, és ez sem áll távol Garsintól, mert még mindig nyugtalanítja ez az egész, ám valójában ez a válasz most sikeresen enyhít is valamennyit a szorongásán.*
- Ha azt mondod, semmi módon nem kényszerítene az istened, vagy te, vagy a tieid... nekem az elég. - *Feleli komoran. Tekintetén pedig észlelhető, hogy erre az egyre még választ vár.
Persze, honnan is tudhatná, hogy az igazságot kapja válaszul? Miért is bízna? Azért még választ kér.*
- Kannák... - *Kuncog, leginkább Thalyssa kézmozdulatain, amikkel magyarázná, hogy mire utal e sajátos kifejezés.*
- Cserébe mondhatod azt, hogy a sodrófa, amivel ilyen hosszúra nyújtottak, egyben ki is lapított. Örülhetek, hogy a fejem kereken maradt. - *Segíti ki a lányt, hogy mivel "bánthatná", bár ezzel egyúttal alighanem azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy igazából ezzel épp nem lehet megsérteni. Főleg, hogy a kuncogós mosoly még mindig ott van a képén.
De tény ami tény, ez a leírás egész pontosan leírja az alkatát és ezzel ő maga is tisztában van.
A könnyed hangulat aztán odalesz Thalyssa meglepő kijelentésével, vagy talán inkább az ő kérdésével, amit az kicsalogat belőle...
Hagyja gondolkodni a lányt, egy rezzenésével sem sürgeti. Bár ekkor még nem tudja, mi lehet a nagy töprengés oka. Talán rosszat kérdezett? Vagy valamit félreértett? Vagy...
A kezek tördelése zaklatottságra utal. Bűntudat? Elkeseredettség?
Mikor a másik végre beszélni kezd, csöndben és mozdulatlanul hallgatja őt végig, mindössze a meglepettség látszódhat az arcán, különösen az elején. Ám ahogy Thalyssa folytatja és egyre inkább kifejti a mondandóját, már nem marad ott más, csak komoly figyelem.*
- Valamit nagyon félreérthettem. - *Szólal meg egy kis szünet után, óvatosan.*
- Eddig azt hittem, elkötelezett vagy a törzsed, a vallásod, a rítusaitok felé. Hogy a sajátodnak érzed, büszke vagy rá és örömödet leled benne. Félreértettem? Elmagyarázod e harag forrását? - *Hangjában nem hallatszik ítélet a lány vallomása felé, inkább talán... együttérzés?
Na meg őszinte értetlenség.
Ahogy eddig beszélt a lány a vallásáról és az övéiről, teljesen váratlanul érte, hogy valójában ekkora haraggal van feléjük.
Észleli persze, hogy Thalyssa inkább kerülné most már a témát és az ő tekintetét, de szeretné megérteni őt, tesz tehát egy próbát a kérdezéssel.
Ha sikerrel jár, ha nem, ha ez a téma így vagy úgy lezárul, hagyja továbbfolyni a beszélgetést.*
- Akkor felétek sem csak az istenedtől kapjátok a varázslás képességét? - *Kérdez vissza, mert érdekességként éri, hogy a kis boszorkány származási helyén is vannak mágustornyok. Ráadásul így, többes számban. Talán más mágiaágakat is oktatnak, mint amiket az ő "világa", s ezáltal ő maga ismer?*
- Tudok. Egy-két varázslatot. - *Ismeri be, mert ha már a vöröske ilyen őszinte volt vele, nehezen folytatja a sejtelmeskedést. Többet azonban egyelőre nem mond, ha nem kérdezik.
Már csak azért sem, mert a gyermek látszólag közel van az ébredéshez, és így a készülődés sürgetőbbé válik. Amúgy meg neki van még kérdése. Égető.
Pakolás közben meg-megáll, úgy hallgatja a lányt. Aki ugyan végszavaiban félelemről beszél, és ez sem áll távol Garsintól, mert még mindig nyugtalanítja ez az egész, ám valójában ez a válasz most sikeresen enyhít is valamennyit a szorongásán.*
- Ha azt mondod, semmi módon nem kényszerítene az istened, vagy te, vagy a tieid... nekem az elég. - *Feleli komoran. Tekintetén pedig észlelhető, hogy erre az egyre még választ vár.
Persze, honnan is tudhatná, hogy az igazságot kapja válaszul? Miért is bízna? Azért még választ kér.*
1536. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-11 18:20:56
Üzenet elküldve: 2026-06-11 18:20:56
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*A nő túlzott nyugalma továbbra is legalább annyira irritálja a mélységit, mint maguk a szavai. Sőt, talán még jobban. Norennar látott már vakmerő embereket. Látott részegeket, fanatikusokat, kétségbeesetteket és olyanokat is, akik egyszerűen nem ismerték fel időben a veszélyt. Amselyë azonban egyik kategóriába sem illeszkedik bele tökéletesen. Bár a fanatikusokhoz közel áll, mégis mintha hiányozna belőle az a szent őrület, ami rájuk jellemző. Hősünk kissé úgy érzi, olyan a kialakult helyzet, mintha nem is feltétlen ugyanabban a pillanatban lennének jelen. Mintha a nő egy kellemes esti beszélgetés résztvevője lenne, míg ő továbbra is azt próbálná eldönteni, hogy a vele szemben ülő különös teremtés veszélyes-e vagy sem.
Újabbat szippant a pipából. A dohány lassan izzik fel, a füst pedig ezúttal valamivel nyugodtabban hagyja el az ajkait. A szürke szemek azonban továbbra sem engedik el a másikat. Figyeli a mosolyt. A fogakat. A mozdulatokat. Az egész nőt. Mintha attól tartana, hogy ha akár egyetlen pillanatra is félrenéz, az egész jelenés egyszerűen szertefoszlik. Vagy ami még rosszabb, megmutatja valódi természetét. Az erdővel kapcsolatos megjegyzésre végül csak halkan felhorkant, s halovány mosoly kúszik az arcára.*
- Jogos és igazságos. *Jegyzi meg szárazon, kissé kellemetlenül elismerve a másik igazát.* - Bár az én nevem sem Mélységi Norennar.
*Fűzi hozzá, mit sem sejtve arról, hogy a „föld alatt” lenne a helye nem arra vonatkozik, hogy fajtája mélyen a föld alatt rejlő tárnák mélyéről származik, hanem arra, hogy az erdei kisasszony annak ellenére sem fogta fel, hogy Norennar bizony nagyon is él, hogy azt hősünk már egyszer a tudtára adta. Hiába, túl sokszor szökött már meg a halál markából ahhoz, hogy akár egy pillanatra is elgondolkodjon azon, hogy a másiknak talán igaza van.*
- Most megfogtál. *Jegyzi meg a vállát megvonva.* - Nem ismerek túl sokat.
*Szó mi szó, az erdei tünemény most fogást talált a mélységin, bár egy olyan hadviselésben ami annak amúgy sem erőssége. A szavak csatájában.
Újabb átszellemült szippantás a pipájába. Az íze kissé kesernyés ezúttal. Nem esik már olyan jól. Ahogy a nő saját pipáját is meggyújtja, Norennar tekintete rövid időre arra siklik. Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy talán nem kellene itt ülnie. Talán egyszerűbb lenne felállni és itt hagyni az egészet. Mégis... Akármennyire is zavarja a kialakult helyzet, akármennyire is irritálja a nő túlzott nyugalma vagy az éles nyelve, valami nem hagyja őt tovább állni. Talán a kíváncsiság. Talán a kalandvágy. Talán mindkettő, talán egyik sem. A következő szavak hallatán azonban akaratlanul is megmerevedik egy pillanatra, csak azért, hogy aztán fejét a nő felé fordítva ismét felvont szemöldökkel mérje azt végig.*
- Mint ahogy azt mondtam, nagyon is élek…
*Jegyzi meg szárazon a szemeit forgatva, majd fejét visszafordítja a tűz felé.*
- Vagy tán olyannyira fened a késed rám, hogy már előre holtként hivatkozol rám?
*Szeme sarkából ismét a másikra pillant. Rideg, világos tekintete a másik lélektükreit keresik. A nő értetlensége őszintének tűnik. Ez pedig újabb kérdéseket vet fel a mélységiben úgy, hogy az előzőekre sem kapott feltétlenül kielégítő válaszokat.
A név jelentésére vonatkozó kérdés hallatán hosszabban elhallgat. A pipát forgatja ujjai között, miközben tekintete visszasiklik az éjszakában fényes táncot lejtő lángokra.*
- Fogalmam sincs. *Feleli végül egyszerűen, de legalább teljesen őszintén.* - A családomtól kaptam. Soha nem kérdeztem mit jelent. Soha nem is érdekelt mit jelent.
*Hümment egyet.*
- De ezek szerint a te nevednek van valami jelentése… igaz?
*A nő túlzott nyugalma továbbra is legalább annyira irritálja a mélységit, mint maguk a szavai. Sőt, talán még jobban. Norennar látott már vakmerő embereket. Látott részegeket, fanatikusokat, kétségbeesetteket és olyanokat is, akik egyszerűen nem ismerték fel időben a veszélyt. Amselyë azonban egyik kategóriába sem illeszkedik bele tökéletesen. Bár a fanatikusokhoz közel áll, mégis mintha hiányozna belőle az a szent őrület, ami rájuk jellemző. Hősünk kissé úgy érzi, olyan a kialakult helyzet, mintha nem is feltétlen ugyanabban a pillanatban lennének jelen. Mintha a nő egy kellemes esti beszélgetés résztvevője lenne, míg ő továbbra is azt próbálná eldönteni, hogy a vele szemben ülő különös teremtés veszélyes-e vagy sem.
Újabbat szippant a pipából. A dohány lassan izzik fel, a füst pedig ezúttal valamivel nyugodtabban hagyja el az ajkait. A szürke szemek azonban továbbra sem engedik el a másikat. Figyeli a mosolyt. A fogakat. A mozdulatokat. Az egész nőt. Mintha attól tartana, hogy ha akár egyetlen pillanatra is félrenéz, az egész jelenés egyszerűen szertefoszlik. Vagy ami még rosszabb, megmutatja valódi természetét. Az erdővel kapcsolatos megjegyzésre végül csak halkan felhorkant, s halovány mosoly kúszik az arcára.*
- Jogos és igazságos. *Jegyzi meg szárazon, kissé kellemetlenül elismerve a másik igazát.* - Bár az én nevem sem Mélységi Norennar.
*Fűzi hozzá, mit sem sejtve arról, hogy a „föld alatt” lenne a helye nem arra vonatkozik, hogy fajtája mélyen a föld alatt rejlő tárnák mélyéről származik, hanem arra, hogy az erdei kisasszony annak ellenére sem fogta fel, hogy Norennar bizony nagyon is él, hogy azt hősünk már egyszer a tudtára adta. Hiába, túl sokszor szökött már meg a halál markából ahhoz, hogy akár egy pillanatra is elgondolkodjon azon, hogy a másiknak talán igaza van.*
- Most megfogtál. *Jegyzi meg a vállát megvonva.* - Nem ismerek túl sokat.
*Szó mi szó, az erdei tünemény most fogást talált a mélységin, bár egy olyan hadviselésben ami annak amúgy sem erőssége. A szavak csatájában.
Újabb átszellemült szippantás a pipájába. Az íze kissé kesernyés ezúttal. Nem esik már olyan jól. Ahogy a nő saját pipáját is meggyújtja, Norennar tekintete rövid időre arra siklik. Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy talán nem kellene itt ülnie. Talán egyszerűbb lenne felállni és itt hagyni az egészet. Mégis... Akármennyire is zavarja a kialakult helyzet, akármennyire is irritálja a nő túlzott nyugalma vagy az éles nyelve, valami nem hagyja őt tovább állni. Talán a kíváncsiság. Talán a kalandvágy. Talán mindkettő, talán egyik sem. A következő szavak hallatán azonban akaratlanul is megmerevedik egy pillanatra, csak azért, hogy aztán fejét a nő felé fordítva ismét felvont szemöldökkel mérje azt végig.*
- Mint ahogy azt mondtam, nagyon is élek…
*Jegyzi meg szárazon a szemeit forgatva, majd fejét visszafordítja a tűz felé.*
- Vagy tán olyannyira fened a késed rám, hogy már előre holtként hivatkozol rám?
*Szeme sarkából ismét a másikra pillant. Rideg, világos tekintete a másik lélektükreit keresik. A nő értetlensége őszintének tűnik. Ez pedig újabb kérdéseket vet fel a mélységiben úgy, hogy az előzőekre sem kapott feltétlenül kielégítő válaszokat.
A név jelentésére vonatkozó kérdés hallatán hosszabban elhallgat. A pipát forgatja ujjai között, miközben tekintete visszasiklik az éjszakában fényes táncot lejtő lángokra.*
- Fogalmam sincs. *Feleli végül egyszerűen, de legalább teljesen őszintén.* - A családomtól kaptam. Soha nem kérdeztem mit jelent. Soha nem is érdekelt mit jelent.
*Hümment egyet.*
- De ezek szerint a te nevednek van valami jelentése… igaz?
1535. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-10 23:18:48
Üzenet elküldve: 2026-06-10 23:18:48
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
-De téged bántani a magasságoddal olyan, mintha egy nagy kannás lányt bántanál azzal, hogy tökéletesen gyönyörű formája van! -*a „kannák” említésénél marokra fogja a levegőt a mellkasa előtt, kissé megmozgatja a kezeit, így próbálva a nőies jegyekre utalni.*- Az nem bántás, csak irigy bók, úgyhogy az nem ér!
*A kérdésen maga is elcsodálkozik, hiszen így, egészen konkrétan kimondva a gondolatot, még sosem hallotta. Majdnem vissza is kérdez, már miért ne menne vissza, mert végül is igaz az állítás, csak hát…Garsin azt honnan tudja, ő csak ne tudjon semmit sem, ami Thalyssa magánéletét érinti, hát mit képzel magáról! Az ő dolga nem az, hogy okos legyen, hanem…hogy….hát, legyen okos, csak ne Thalyssa dolgaiban! Kamatoztassa másban! A lány tekintete valamivel megváltozik, talán először, mióta „ismeri” Garsin (már amennyire elmondhatja magáról, hogy ismeri) réved el egészen, hogy őszinte, komoly választ adhasson. Vagyis, először csak megfontolja, hogy megadja-e a választ, mert látszik rajta, erősen hezitál, kalkulál. Érdemes-e megosztania Garsinnal ezt a szívének érzékeny és fontos információt. Megérdemlie- Garsin vajon? Méltó-e rá…?
Végül is úgy ítéli meg, hogy igen, ám idő kell neki, hogy összeszedje a gondolatait és ki merje mondani azt, ami megfogalmazódik benne. A szemeit lesüti, a hosszú szempillák már-már csukottnak tűnnek, ám nagyon és éber a boszorka. Összekulcsolt ujjaival babrál, zavartan, kitartóan kezdi fejteni, gyűrni kézfejein a bőrt, mintha csak gyónna. Ha úgy nézzük, azt teszi.*
-Mert… ha valaha vissza kell mennem…Megkeresem Rigót és elmetszem a torkát, mert ő lopott ki a fészekből. Aztán Oltárra fektetem azt a vén satrafát, kivágom a szívét és az áldozó tőrrel szegezem fel Aelorynra, a Szent Fára, mert ő tett azzá, aki lettem. Aztán felgyújtom a fát, hogy égjen. Lángoljon az egész a benne lévő összes lélekkel. A boszorkát pedig a szíve nélkül is életben fogom tartani, hogy végig nézhesse. Láthassa, mert…látnia kell. Én..bennem…annyi harag van. Olyan, nagyon mérges vagyok. Mindig, örökösen. És ez…rossz. Az, hogy ez az ígéretem…az is rossz. Ezt a mérhetetlen haragot ők adták nekem, Garsin. Nene, Rigó…Nem kértem, de megkaptam és most bennem van. Ahogy nem kérte Rigó sem, és Darya, és még ki tudja hány másik leány, akit Nene a sajátjának nevelt az Agancsos kegyéből. És tudom, hogy ha visszamegyek, akkor nem leszek már Thalyssa, mert… aki ilyesmire képes, az többet nem lesz önmaga. Rigó sem volt mindig Rigó…valamikor ő is csak egy kislány volt, csak…ő visszament. Érted már? -*nem néz a nőre, nem mer. Szégyelli, amit mondott, már bánja is, de ez az igazság.*-Nem érted…de megfogod. Egyszer, talán.
*Összeszorítja az ajkait, maga is belekezd az öltözködés befejezésébe, a pakolászásba. Pótcselekvés ez, hogy ne kelljen Garsinra néznie, ne kelljen szembesülnie a tekintetével, azzal, hogyan meredhet most rá. Hamarosan témát terel, már amennyire tud.*
-Az adepták a növendékek a mágustornyokban. Legalább is nálunk, ott, ahonnét származom. Bár a törzsünk nem annak hívja őket, hanem tanoncnak. Ha fiú vagy, akkor pedig inas leszel. De a fiúk ritkák és ők csak szolgák lehetnek. Irónikus, nem igaz? Egészen máshogy van, mint itt, a külvilágban. Nem is fontos! Akkor most tudsz-e varázsolni, de nem a nyáladdal,vagy nem tudsz? Te tarts itt homályban! Mert én kinézem belőled. Én bárkiből kinézek bármit, mert sokat láttam olyan dolgokat, amiket nem hinne el az ember szeme! Miért is ne lehetne…? Garsin a mágus.
*Figyelmét immáron a mocorgó, nyöszörgő gyermeknek szenteli. Elhúzza a kezét, a tekintetét azonban nem. A fejsimogatás elől nem hajolt el korábban, de olyan képet vágott, ami minden bizonnyal Garsin tudatára adta, nem kedveli, ha a hajához érnek.
Thalyssa babonás, biztos benne, hogy ha valaki megfogja a haját, akkor elveszi tőle a szerencséjét, ám abban is biztos, a nőnek most minden szerencsére szüksége van, mert ha valóban ennyit van vele a gyermek, akkor az istenek óvják attól, hogy újra vinnyogni kezdjen a húg.
A kérdésre felpillant a gyermekről, de tenyerét ismét annak hátára simítja, azonban már ott is tartja. Kiélvezi a test adta finom meleget, a kimérten, egyenletesen liftező hátacska érintését.*
-Garsin… Az Agancsos mindig megkapja, amit akar, de sohasem kérheti, vagy követelheti. Neki csak adhatják, önként. Felajánlják. Nem kényszeríthetlek arra, hogy megtegyél bármit neki, amit nem akarsz, mert ez a lényeg… kizárólag olyan áldozatokat és gesztusokat fogadhat el, amit önként adnak neki. Mindenki önként áldoz, önként választja a sorsát. Ha egyszer meglátott téged…igazán meglátott, akkor áldozni fogsz neki. El fogja érni, hogy önként tedd meg. Mindig eléri.
*Halkan beszél, mintha attól félne, hogy az erdő maguk körül meghallhatja. Elhúzza a kezét, feltápászkodik, felnyalábolja a kosarát.*
-Nem gondolom, hogy ilyesmiről beszélgetnünk kéne többet. Félni fogsz… A félelem pedig a legrosszabb dolog, ami veled történhet, mert olyan kapukat nyit meg a lelkedben, amiket utána nagyon nehéz lesz bezárni… vagy talán be sem lehet. Nem akarom, hogy félj, mert nincs rá okod. Biztosnágban vagy, már amennyire biztonságban lehetsz itt, ilyenkor. Úgy értem, nem támad meg minket egy vaddisznó, vagy szarvas!
-De téged bántani a magasságoddal olyan, mintha egy nagy kannás lányt bántanál azzal, hogy tökéletesen gyönyörű formája van! -*a „kannák” említésénél marokra fogja a levegőt a mellkasa előtt, kissé megmozgatja a kezeit, így próbálva a nőies jegyekre utalni.*- Az nem bántás, csak irigy bók, úgyhogy az nem ér!
*A kérdésen maga is elcsodálkozik, hiszen így, egészen konkrétan kimondva a gondolatot, még sosem hallotta. Majdnem vissza is kérdez, már miért ne menne vissza, mert végül is igaz az állítás, csak hát…Garsin azt honnan tudja, ő csak ne tudjon semmit sem, ami Thalyssa magánéletét érinti, hát mit képzel magáról! Az ő dolga nem az, hogy okos legyen, hanem…hogy….hát, legyen okos, csak ne Thalyssa dolgaiban! Kamatoztassa másban! A lány tekintete valamivel megváltozik, talán először, mióta „ismeri” Garsin (már amennyire elmondhatja magáról, hogy ismeri) réved el egészen, hogy őszinte, komoly választ adhasson. Vagyis, először csak megfontolja, hogy megadja-e a választ, mert látszik rajta, erősen hezitál, kalkulál. Érdemes-e megosztania Garsinnal ezt a szívének érzékeny és fontos információt. Megérdemlie- Garsin vajon? Méltó-e rá…?
Végül is úgy ítéli meg, hogy igen, ám idő kell neki, hogy összeszedje a gondolatait és ki merje mondani azt, ami megfogalmazódik benne. A szemeit lesüti, a hosszú szempillák már-már csukottnak tűnnek, ám nagyon és éber a boszorka. Összekulcsolt ujjaival babrál, zavartan, kitartóan kezdi fejteni, gyűrni kézfejein a bőrt, mintha csak gyónna. Ha úgy nézzük, azt teszi.*
-Mert… ha valaha vissza kell mennem…Megkeresem Rigót és elmetszem a torkát, mert ő lopott ki a fészekből. Aztán Oltárra fektetem azt a vén satrafát, kivágom a szívét és az áldozó tőrrel szegezem fel Aelorynra, a Szent Fára, mert ő tett azzá, aki lettem. Aztán felgyújtom a fát, hogy égjen. Lángoljon az egész a benne lévő összes lélekkel. A boszorkát pedig a szíve nélkül is életben fogom tartani, hogy végig nézhesse. Láthassa, mert…látnia kell. Én..bennem…annyi harag van. Olyan, nagyon mérges vagyok. Mindig, örökösen. És ez…rossz. Az, hogy ez az ígéretem…az is rossz. Ezt a mérhetetlen haragot ők adták nekem, Garsin. Nene, Rigó…Nem kértem, de megkaptam és most bennem van. Ahogy nem kérte Rigó sem, és Darya, és még ki tudja hány másik leány, akit Nene a sajátjának nevelt az Agancsos kegyéből. És tudom, hogy ha visszamegyek, akkor nem leszek már Thalyssa, mert… aki ilyesmire képes, az többet nem lesz önmaga. Rigó sem volt mindig Rigó…valamikor ő is csak egy kislány volt, csak…ő visszament. Érted már? -*nem néz a nőre, nem mer. Szégyelli, amit mondott, már bánja is, de ez az igazság.*-Nem érted…de megfogod. Egyszer, talán.
*Összeszorítja az ajkait, maga is belekezd az öltözködés befejezésébe, a pakolászásba. Pótcselekvés ez, hogy ne kelljen Garsinra néznie, ne kelljen szembesülnie a tekintetével, azzal, hogyan meredhet most rá. Hamarosan témát terel, már amennyire tud.*
-Az adepták a növendékek a mágustornyokban. Legalább is nálunk, ott, ahonnét származom. Bár a törzsünk nem annak hívja őket, hanem tanoncnak. Ha fiú vagy, akkor pedig inas leszel. De a fiúk ritkák és ők csak szolgák lehetnek. Irónikus, nem igaz? Egészen máshogy van, mint itt, a külvilágban. Nem is fontos! Akkor most tudsz-e varázsolni, de nem a nyáladdal,vagy nem tudsz? Te tarts itt homályban! Mert én kinézem belőled. Én bárkiből kinézek bármit, mert sokat láttam olyan dolgokat, amiket nem hinne el az ember szeme! Miért is ne lehetne…? Garsin a mágus.
*Figyelmét immáron a mocorgó, nyöszörgő gyermeknek szenteli. Elhúzza a kezét, a tekintetét azonban nem. A fejsimogatás elől nem hajolt el korábban, de olyan képet vágott, ami minden bizonnyal Garsin tudatára adta, nem kedveli, ha a hajához érnek.
Thalyssa babonás, biztos benne, hogy ha valaki megfogja a haját, akkor elveszi tőle a szerencséjét, ám abban is biztos, a nőnek most minden szerencsére szüksége van, mert ha valóban ennyit van vele a gyermek, akkor az istenek óvják attól, hogy újra vinnyogni kezdjen a húg.
A kérdésre felpillant a gyermekről, de tenyerét ismét annak hátára simítja, azonban már ott is tartja. Kiélvezi a test adta finom meleget, a kimérten, egyenletesen liftező hátacska érintését.*
-Garsin… Az Agancsos mindig megkapja, amit akar, de sohasem kérheti, vagy követelheti. Neki csak adhatják, önként. Felajánlják. Nem kényszeríthetlek arra, hogy megtegyél bármit neki, amit nem akarsz, mert ez a lényeg… kizárólag olyan áldozatokat és gesztusokat fogadhat el, amit önként adnak neki. Mindenki önként áldoz, önként választja a sorsát. Ha egyszer meglátott téged…igazán meglátott, akkor áldozni fogsz neki. El fogja érni, hogy önként tedd meg. Mindig eléri.
*Halkan beszél, mintha attól félne, hogy az erdő maguk körül meghallhatja. Elhúzza a kezét, feltápászkodik, felnyalábolja a kosarát.*
-Nem gondolom, hogy ilyesmiről beszélgetnünk kéne többet. Félni fogsz… A félelem pedig a legrosszabb dolog, ami veled történhet, mert olyan kapukat nyit meg a lelkedben, amiket utána nagyon nehéz lesz bezárni… vagy talán be sem lehet. Nem akarom, hogy félj, mert nincs rá okod. Biztosnágban vagy, már amennyire biztonságban lehetsz itt, ilyenkor. Úgy értem, nem támad meg minket egy vaddisznó, vagy szarvas!
1534. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-10 22:03:33
Üzenet elküldve: 2026-06-10 22:03:33
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*A torkához emelt acélt sztoikus nyugalommal, már-már szeleburdi szórakozottsággal tűri, mintha csak törzsének magoncai, tanoncai incselkednének vele, azzal a különbséggel, azok botokkal igyekezték annak idején „lekardozni”.
Norennarral ellentétben ő elég jó emberismerő ahhoz, hogy tudja, ha egy férfi megakar valamit tenni, akkor azt meg is fogja tenni, ráadásul egy valaminek élnek, a döfésnek. Legyen szó gyilkolásról, vagy hágásról, mindenképp húsba kívánják mártani magukat, hogy amazt birtokolják, az övék lehessen. Birtokba vehessék, erőt fejthessenek ki rá és meghódítva maguknak tudhassák. Ez élteti őket. Ettől lesz a férfi, férfi, fajától, korától és státuszától függetlenül.
A kígyó tekintet elsodródik a tűz irányába, Amsel látható unottsággal szedeget le pár képzeletbeli szöszt a bársony köntösről, míg a tőr is elkerül a nyakától. Ettől függetlenül nem kerüli el a figyelmét az acél örökös vándorlása, mely minduntalan a teste irányába mozdul egészen addig míg végül tapintható távolságba ugyan, de a földre fektetik. Nem tesz megjegyzést a gesztusokra, a mozdulatokra, ám elcsitítja a régi, agancsosnak szolgáló hangot, mely egyre vehemensebben biztatja, ragadja meg a tőrt ő maga és próbálja meg a mélységi comjába vágni, így tanítva meg neki a fontos leckét, ha valakire tőrt ránt, azt használni is kell.
A gúnyos kérdésre kurtán, rosszallóan horkant, ám arcán nincs neheztelés, sőt. Kifejezetten vidámnak tűnik a nő, ahogy hosszú ujjaival rutinosan babrál saját pipájával. Amsel erényei közé tartozik az önirónia és az, hogy saját magán is tudjon nevetni, ha kell. Ez is az ilyen esetek egyike. Lomhán ingatja meg a fejét, az előre hulló haj jótékonyan, függönyként takarja a rálátást a szélesedő mosolyra.*
-Tán csak egy erdő van, Vándor? Azt mondtam erdei, nem azt, hogy helyi. Tudhatnád, hisz neked is a föld alatt lenne a helyed, mégis itt ülsz.
~Temetetlen~*teszi hozzá magában. Merthogy még mindig nem győzték meg arról, a mellette ülő test eleven. Valószínűleg nem is fogják. A mosoly egészen kiszélesedik, a fejét leszegve tartja, így könnyebben lát rá a pipára, de a keskeny pupillák ismét a férfira siklanak. A fekete fogak alig észrevehetően sejlenek elő az ajkak alól. Még gyér fényben is belátható, a nőnek kellemes, kifejezetten szép vonásai vannak, akár egészen gyönyörű is lehetne, ha „egyedi karakterisztikája” nem rontana az összképen.
A mélységi végül a szájához emeli a pipát, az ajkai közé biggyeszti, mélyet szív belőle. Ez jó jel. A lehető legjobb, ami eddig velük történt. *
-Talán erdei bába vagyok. Nem mintha bármelyiket meg tudnád különböztetni. Mondd csak, Norennar, hány bábát ismersz?
*A vékony szemöldök finoman rándul meg, törzsből hajol előre, hogy az egyik vékonyabb botocskát beletartva gyújtsa meg azt. Az apró lánggal szítja fel a saját pipáját, ő maga is mélyet szippant. A pipa füstje édes, finoman bódító, bár ezt egyelőre nem fogja megérezni a férfi. Talán majd idővel.*
-Mi van a rúnáimmal…? És a szememmel? Tán túlságosan cifrának találod őket? -*arcán nem lankad a mosoly, elemelve szájától a pipát tartja azt kezében, kézfejét csontos térdének támasztja, míg másik kezével ismét maga mellé tenyerel, így tartva kényelmesen a testet. Lassan ingatja meg a fejét, lentebb is szegi azt, végül előtör belőle a halk nevetés. A különös, veszélyt ígérő külső ellenére a gesztus kellemesen cseng. Talán ha nem látná a nőt, még tetszhetne is annak, aki hallja. De látja.*
-Nagyot fordult a világ, de mit is várhatnék a Bolondok Holdja közeledtével. Egy hamuszín temetetlen firtatja az ÉN külsőmet, miközben torokmetszéssel fenyegetve reszket a tölgyek alatt. Mitől félsz, Erdőkerülő, ami halott, az nem halhat meg még egyszer, te pedig….Talán soha nem is éltél. -*a keskeny, csontos vállak megrándulnak, egészen szórakozottan, komolytalanul. Szemöldöke magasra kúszik eközben, úgy ingatja meg alig észrevehetően a fejét, így adva jelét őszinte értetlenségének.*
-Bolond világot élünk… -*piszmog inkább magának már, az orra alatt, a tüzet figyeli.*-Mit jelent a neved, Norennar?
*A torkához emelt acélt sztoikus nyugalommal, már-már szeleburdi szórakozottsággal tűri, mintha csak törzsének magoncai, tanoncai incselkednének vele, azzal a különbséggel, azok botokkal igyekezték annak idején „lekardozni”.
Norennarral ellentétben ő elég jó emberismerő ahhoz, hogy tudja, ha egy férfi megakar valamit tenni, akkor azt meg is fogja tenni, ráadásul egy valaminek élnek, a döfésnek. Legyen szó gyilkolásról, vagy hágásról, mindenképp húsba kívánják mártani magukat, hogy amazt birtokolják, az övék lehessen. Birtokba vehessék, erőt fejthessenek ki rá és meghódítva maguknak tudhassák. Ez élteti őket. Ettől lesz a férfi, férfi, fajától, korától és státuszától függetlenül.
A kígyó tekintet elsodródik a tűz irányába, Amsel látható unottsággal szedeget le pár képzeletbeli szöszt a bársony köntösről, míg a tőr is elkerül a nyakától. Ettől függetlenül nem kerüli el a figyelmét az acél örökös vándorlása, mely minduntalan a teste irányába mozdul egészen addig míg végül tapintható távolságba ugyan, de a földre fektetik. Nem tesz megjegyzést a gesztusokra, a mozdulatokra, ám elcsitítja a régi, agancsosnak szolgáló hangot, mely egyre vehemensebben biztatja, ragadja meg a tőrt ő maga és próbálja meg a mélységi comjába vágni, így tanítva meg neki a fontos leckét, ha valakire tőrt ránt, azt használni is kell.
A gúnyos kérdésre kurtán, rosszallóan horkant, ám arcán nincs neheztelés, sőt. Kifejezetten vidámnak tűnik a nő, ahogy hosszú ujjaival rutinosan babrál saját pipájával. Amsel erényei közé tartozik az önirónia és az, hogy saját magán is tudjon nevetni, ha kell. Ez is az ilyen esetek egyike. Lomhán ingatja meg a fejét, az előre hulló haj jótékonyan, függönyként takarja a rálátást a szélesedő mosolyra.*
-Tán csak egy erdő van, Vándor? Azt mondtam erdei, nem azt, hogy helyi. Tudhatnád, hisz neked is a föld alatt lenne a helyed, mégis itt ülsz.
~Temetetlen~*teszi hozzá magában. Merthogy még mindig nem győzték meg arról, a mellette ülő test eleven. Valószínűleg nem is fogják. A mosoly egészen kiszélesedik, a fejét leszegve tartja, így könnyebben lát rá a pipára, de a keskeny pupillák ismét a férfira siklanak. A fekete fogak alig észrevehetően sejlenek elő az ajkak alól. Még gyér fényben is belátható, a nőnek kellemes, kifejezetten szép vonásai vannak, akár egészen gyönyörű is lehetne, ha „egyedi karakterisztikája” nem rontana az összképen.
A mélységi végül a szájához emeli a pipát, az ajkai közé biggyeszti, mélyet szív belőle. Ez jó jel. A lehető legjobb, ami eddig velük történt. *
-Talán erdei bába vagyok. Nem mintha bármelyiket meg tudnád különböztetni. Mondd csak, Norennar, hány bábát ismersz?
*A vékony szemöldök finoman rándul meg, törzsből hajol előre, hogy az egyik vékonyabb botocskát beletartva gyújtsa meg azt. Az apró lánggal szítja fel a saját pipáját, ő maga is mélyet szippant. A pipa füstje édes, finoman bódító, bár ezt egyelőre nem fogja megérezni a férfi. Talán majd idővel.*
-Mi van a rúnáimmal…? És a szememmel? Tán túlságosan cifrának találod őket? -*arcán nem lankad a mosoly, elemelve szájától a pipát tartja azt kezében, kézfejét csontos térdének támasztja, míg másik kezével ismét maga mellé tenyerel, így tartva kényelmesen a testet. Lassan ingatja meg a fejét, lentebb is szegi azt, végül előtör belőle a halk nevetés. A különös, veszélyt ígérő külső ellenére a gesztus kellemesen cseng. Talán ha nem látná a nőt, még tetszhetne is annak, aki hallja. De látja.*
-Nagyot fordult a világ, de mit is várhatnék a Bolondok Holdja közeledtével. Egy hamuszín temetetlen firtatja az ÉN külsőmet, miközben torokmetszéssel fenyegetve reszket a tölgyek alatt. Mitől félsz, Erdőkerülő, ami halott, az nem halhat meg még egyszer, te pedig….Talán soha nem is éltél. -*a keskeny, csontos vállak megrándulnak, egészen szórakozottan, komolytalanul. Szemöldöke magasra kúszik eközben, úgy ingatja meg alig észrevehetően a fejét, így adva jelét őszinte értetlenségének.*
-Bolond világot élünk… -*piszmog inkább magának már, az orra alatt, a tüzet figyeli.*-Mit jelent a neved, Norennar?
1533. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-10 19:04:29
Üzenet elküldve: 2026-06-10 19:04:29
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Ha abban igaza is van a rejtélyes nőnek, hogy Norennar tapasztalt erdőjáró, abban már kevésbé, hogy legalább ennyire tapasztalt emberismerő is lenne. Épp ellenkezőleg. A mélységi nehezen igazodik emberszabású társain. Éppen ezért, meglehetősen bizalmatlan is, s nem is ereszti le oly könnyedén a védelmét. Jelenleg is ez történik. A szürke lélektükrök árgus mód figyelik a mozdulatot, majd még mielőtt a hosszúkás ujjak a pengéhez érnének, a mélységi csuklója megmozdul. A tőr egyetlen átkozottul gyors ívben kisiklik az érintés útjából, majd ugyanazzal a mozdulattal újra megáll. Ezúttal jóval közelebb. A hideg acél már alig néhány hüvelyknyire lebeg az ismeretlen nyakától. Nem áll szándékában megsebezni a másikat. Legalábbis egyelőre nem. Pusztán jelzi számára, hogy ha akarná, akkor megtehetné. S ez a röpke erődemonstráció elég is hősünk számára ahhoz, hogy alig pár másodperc elteltével elhúzza a kezét a nő nyakától. Bár fegyverét leereszti, a hüvelyébe azt vissza nem csúsztatja. Korai lenne még ezt meglépni, már ha egyáltalán lesz az estének olyan pontja amikor nem lesz az.
A következő mozdulatsor sem kerüli el a figyelmét. Nehéz is lenne nem észrevenni. A feltáruló nyak, a váll íve, a könnyed mozdulatok mind pontosan olyanok, amilyeneknek lenniük kell. Normál körülmények között talán még el is mosolyodna rajta. Most azonban csak tovább mélyítik a gyanúját. Túlságosan tudatos. Túlságosan emlékezteti azokra a történetekre, amelyeket öreg fejvadászok meséltek egy korsó sör mellett boszorkányokról, csábító szellemekről és mindenféle erdei nyavalyáról, amelyek előbb a férfi figyelmét veszik el, aztán az életét. Talán máskor tovább időzne a tekintete a nőn. Most azonban valahányszor az idegenre pillant, nem a vállának ívét, nem is a hosszúkás és kifejezetten kecses nyakát, valamint nem is a mosolyát látja. Kizárólag a rúnákat. A furcsa szemeket. A fekete fogakat. És egyre inkább úrrá lesz rajta a kellemetlen érzés, miszerint valóban elég egyszer hibáznia, egyszer óvatlannak lennie és leeresztenie a védelmét, aztán máris kap egy újabb átkot a nyakába. Ezúttal egy olyat, amivel már nem ússza meg egy életre szóló barátsággal.
Az idegen történetét hallgatva Norennarnak akaratlanul is feljebb kúszik az egyik szemöldöke, arca pedig enyhe fintorba torzul. Vonásaira szinte tűpontosan tükrözik vissza kétségét. És bizony a kétség a leggyötrőbb kétség. A történet legalább annyira légből kapottnak hat, mint annak elbeszélőjének felbukkanása. Továbbra sem nyugszik meg annyira, hogy pipája szárát ismét ajkai közé vegye és jóízűen szippantson bele az égő dohányba, akármennyire is szeretne így tenni. Úgy érzi a nő nem kíván enyhíteni a hősünk elméjét egyre inkább elárasztó gyanún. Ennek köszönhetően pedig Norennarban egyre inkább csak fokozódik a késztetés, hogy egyszerűen elvágja a másik torkát, még mielőtt az megelőzné őt. Akárhogy is, egyelőre közel sincs elég bizonyítéka arra, hogy a különös idegen valóban egy boszorkány lenne, aki macskaként játszadozik épp az áldozatával. Az utóbbi kép elhiteltelenítésében a nő bemutatkozása sem segít különösebben. Ha mást nem is, legalább ad egy sebet, a korábbi történetnek, amiből vérezhet, s remélhetőleg meglesz a többi kilencszázkilencvenkilenc is, hogy a mélységi különösebb gátlások, kétségek, vagy bűntudat nélkül vághassa ki magát ebből a szituációból, a szó legszorosabb értelmében.*
- Erdei mi? S mégis eltévedtél? *Norennar gúnyosan csettint egyet a nyelvével.* - Nem könnyíted meg a dolgomat, hogy megbízzak benned…
*Mikor a nő felé bök ujjával Norennar tőrt tartó keze, azonnal mozdul, ám félúton meg is áll, mikor a nő ismeretlen nyelvű igék mormolása helyett, mindössze foglalkozását ismerteti vele. Ezen a ponton a mélységi már felettébb kezdi kellemetlenül érezni magát, amiért a némber ilyen könnyen sakkban tartja őt, ám továbbra sem óhajtja egy ártatlan nyakát szegni, hiába szórakozik az vele ilyen rosszmájúan. Norennar végül elereszt egy fáradt sóhajt. Újból leengedi kezét, s mikor a másik is előhúzza pipáját, ismét enyhe fintorba torzul a mélységi arca. Saját pipájára pillant. Ha ez így megy tovább a dohány teljesen leég magától és kárba is veszik. Hümment egyet. Vajon megéri a kockázat? Sokáig nem morfondírozik ezen ugyanis a pipa szárát ajkaihoz emeli, finoman ráharap és beleszippant. Közben szeme sarkából figyeli a másikat. A füstöt benntartja, majd hosszasan kifújja az éjszaka sötétjébe. Eztán fejét ismét a másik felé fordítja.*
- A nevem Norennar. *Mutatkozik be végül megfáradt, rekedtes hangján.* - Utazó.
*Hazudja gátlástalanul. Újabbat szippant pipájába, kiélvezve a dohány édeskés ízének minden csodáját. Az idegei is megnyugsznak valamelyest, bár bizalmatlanságán ez sem javít jelentős módon.*
- Azok a rúnák a kezeden. Illetve a szemeid… *Újabb sóhaj.* - Inkább tűnnek egy erdei boszorkány ismérveinek semmint egy mezei bábáénak.
*Ha abban igaza is van a rejtélyes nőnek, hogy Norennar tapasztalt erdőjáró, abban már kevésbé, hogy legalább ennyire tapasztalt emberismerő is lenne. Épp ellenkezőleg. A mélységi nehezen igazodik emberszabású társain. Éppen ezért, meglehetősen bizalmatlan is, s nem is ereszti le oly könnyedén a védelmét. Jelenleg is ez történik. A szürke lélektükrök árgus mód figyelik a mozdulatot, majd még mielőtt a hosszúkás ujjak a pengéhez érnének, a mélységi csuklója megmozdul. A tőr egyetlen átkozottul gyors ívben kisiklik az érintés útjából, majd ugyanazzal a mozdulattal újra megáll. Ezúttal jóval közelebb. A hideg acél már alig néhány hüvelyknyire lebeg az ismeretlen nyakától. Nem áll szándékában megsebezni a másikat. Legalábbis egyelőre nem. Pusztán jelzi számára, hogy ha akarná, akkor megtehetné. S ez a röpke erődemonstráció elég is hősünk számára ahhoz, hogy alig pár másodperc elteltével elhúzza a kezét a nő nyakától. Bár fegyverét leereszti, a hüvelyébe azt vissza nem csúsztatja. Korai lenne még ezt meglépni, már ha egyáltalán lesz az estének olyan pontja amikor nem lesz az.
A következő mozdulatsor sem kerüli el a figyelmét. Nehéz is lenne nem észrevenni. A feltáruló nyak, a váll íve, a könnyed mozdulatok mind pontosan olyanok, amilyeneknek lenniük kell. Normál körülmények között talán még el is mosolyodna rajta. Most azonban csak tovább mélyítik a gyanúját. Túlságosan tudatos. Túlságosan emlékezteti azokra a történetekre, amelyeket öreg fejvadászok meséltek egy korsó sör mellett boszorkányokról, csábító szellemekről és mindenféle erdei nyavalyáról, amelyek előbb a férfi figyelmét veszik el, aztán az életét. Talán máskor tovább időzne a tekintete a nőn. Most azonban valahányszor az idegenre pillant, nem a vállának ívét, nem is a hosszúkás és kifejezetten kecses nyakát, valamint nem is a mosolyát látja. Kizárólag a rúnákat. A furcsa szemeket. A fekete fogakat. És egyre inkább úrrá lesz rajta a kellemetlen érzés, miszerint valóban elég egyszer hibáznia, egyszer óvatlannak lennie és leeresztenie a védelmét, aztán máris kap egy újabb átkot a nyakába. Ezúttal egy olyat, amivel már nem ússza meg egy életre szóló barátsággal.
Az idegen történetét hallgatva Norennarnak akaratlanul is feljebb kúszik az egyik szemöldöke, arca pedig enyhe fintorba torzul. Vonásaira szinte tűpontosan tükrözik vissza kétségét. És bizony a kétség a leggyötrőbb kétség. A történet legalább annyira légből kapottnak hat, mint annak elbeszélőjének felbukkanása. Továbbra sem nyugszik meg annyira, hogy pipája szárát ismét ajkai közé vegye és jóízűen szippantson bele az égő dohányba, akármennyire is szeretne így tenni. Úgy érzi a nő nem kíván enyhíteni a hősünk elméjét egyre inkább elárasztó gyanún. Ennek köszönhetően pedig Norennarban egyre inkább csak fokozódik a késztetés, hogy egyszerűen elvágja a másik torkát, még mielőtt az megelőzné őt. Akárhogy is, egyelőre közel sincs elég bizonyítéka arra, hogy a különös idegen valóban egy boszorkány lenne, aki macskaként játszadozik épp az áldozatával. Az utóbbi kép elhiteltelenítésében a nő bemutatkozása sem segít különösebben. Ha mást nem is, legalább ad egy sebet, a korábbi történetnek, amiből vérezhet, s remélhetőleg meglesz a többi kilencszázkilencvenkilenc is, hogy a mélységi különösebb gátlások, kétségek, vagy bűntudat nélkül vághassa ki magát ebből a szituációból, a szó legszorosabb értelmében.*
- Erdei mi? S mégis eltévedtél? *Norennar gúnyosan csettint egyet a nyelvével.* - Nem könnyíted meg a dolgomat, hogy megbízzak benned…
*Mikor a nő felé bök ujjával Norennar tőrt tartó keze, azonnal mozdul, ám félúton meg is áll, mikor a nő ismeretlen nyelvű igék mormolása helyett, mindössze foglalkozását ismerteti vele. Ezen a ponton a mélységi már felettébb kezdi kellemetlenül érezni magát, amiért a némber ilyen könnyen sakkban tartja őt, ám továbbra sem óhajtja egy ártatlan nyakát szegni, hiába szórakozik az vele ilyen rosszmájúan. Norennar végül elereszt egy fáradt sóhajt. Újból leengedi kezét, s mikor a másik is előhúzza pipáját, ismét enyhe fintorba torzul a mélységi arca. Saját pipájára pillant. Ha ez így megy tovább a dohány teljesen leég magától és kárba is veszik. Hümment egyet. Vajon megéri a kockázat? Sokáig nem morfondírozik ezen ugyanis a pipa szárát ajkaihoz emeli, finoman ráharap és beleszippant. Közben szeme sarkából figyeli a másikat. A füstöt benntartja, majd hosszasan kifújja az éjszaka sötétjébe. Eztán fejét ismét a másik felé fordítja.*
- A nevem Norennar. *Mutatkozik be végül megfáradt, rekedtes hangján.* - Utazó.
*Hazudja gátlástalanul. Újabbat szippant pipájába, kiélvezve a dohány édeskés ízének minden csodáját. Az idegei is megnyugsznak valamelyest, bár bizalmatlanságán ez sem javít jelentős módon.*
- Azok a rúnák a kezeden. Illetve a szemeid… *Újabb sóhaj.* - Inkább tűnnek egy erdei boszorkány ismérveinek semmint egy mezei bábáénak.
1532. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-10 00:44:43
Üzenet elküldve: 2026-06-10 00:44:43
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
- Hm, mintha már megtetted volna párszor... - *Mormogja halkan, de hallhatóan, sunyin tovább cukkolva a lányt. De nyílt vitába nem megy bele ennek kapcsán.
Thalyssa aztán mond valami meglepő dolgot. És nem a bölcs vénasszonyok szólama az, ami furcsán hangzik a szájából, inkább az a kijelentés éri váratlanul Garsint, hogy a lány nem tervez visszatérni a törzséhez.*
- Nem térsz vissza a törzsedhez? Hogyhogy? - *Fejezi is ki meglepetését. Az eddigiek alapján meggyőződése volt, hogy Thalyssa annyira részese annak a "világnak", hogy eszében sem volna sokáig távol lenni az erdejétől és az övéitől, meg az istenüktől, nem hogy örökre.*
- Adepta? - *Kérdez vissza az idegen szóra.*
- Egyébként csak vicceltem az előbb. De amúgy ki tudja? - *Enged meg magának némi sejtelmességet, mert nincs kedve egyből megosztani minden titkát. Már így is túl sokat tud róla a másik.*
- Kinéznéd belőlem? - *Tér vissza ismét a mágia és az "istentelenség" témájához, mert még mindig érdekli, mit hisz erről a másik. Azt már tudja a lány, hogy ő egyik istennek nevezett entitás felé sem kötelezte el magát. Vajon el tudja képzelni, vagy tudja, hogy e nélkül is lehet varázsolni?
Később aztán hallgatja Thalyssa magyarázatát arról, hogy miért feltételez róla irgalmasságot és "puhaságot". A véleményét nem fejezi ki az elhangzottakkal kapcsolatban, de mintha elgondolkodna valamin.
Nézi aztán, ahogy a lány a pici felé nyúl és tudatosítja magában, hogy még mindig nem bízik meg teljesen benne, de nem tudja hova rakni ezt az érzést. Ám Thalyssa mintegy megválaszolja helyette a következő szavaival. Ezek ugyanis meghagyják benne a lenyomatot, hogy nem is egészen attól fél, aki Thalyssa jelenleg (bár az sem elhanyagolandó), hanem attól, akivé válhat.*
- Ez olyasmi, amit nem érdemes kinőni. Úgyhogy velem kapcsolatban remélem, igazad van, a magad esetén meg... remélem, tévedsz. - *Majdnem elkomolytalankodja, említést téve néhány érzelemről és azok megnyilvánulásáról, amiket nem bánna, ha elhagyna a lány. De aztán inkább marad komoly.
Gondolatmenetét egyébként is megzavarja, hogy a vöröske érintése nyomán Ziisu nyöszörögni és mocorogni kezd. Garsin azonban nem látszik emiatt dühösnek, inkább csak figyel.
Az evéssel végzett, s bár a kislányt nézve irigység önti el, mert ő is szeretne eldőlni és aludni, de lassan menni kellene tovább, mert nem csak úgy kirándulni jöttek ki. Szóval egyébként is azon gondolkodott, hogy rendbe kellene tennie a gyermeket, aztán visszakötni magára és indulni...
Neki is lát a pakolászásnak, készülődésnek, hogy minél több mindennel végezzen, mielőtt a csöppség igényelné a figyelmét.*
- Amit nem válaszoltál még meg, hogy mit tennél, ha én nem akarnám beteljesíteni, amit az álmodban láttál? Bár most azt mondod, nem is lennék közétek való. Akkor ez ennyi? Igazából mindegy? - *Tér vissza, mintegy mellékesen az őt igazán érdeklő kérdéshez, amitől a megnyugvást reméli.*
- Hm, mintha már megtetted volna párszor... - *Mormogja halkan, de hallhatóan, sunyin tovább cukkolva a lányt. De nyílt vitába nem megy bele ennek kapcsán.
Thalyssa aztán mond valami meglepő dolgot. És nem a bölcs vénasszonyok szólama az, ami furcsán hangzik a szájából, inkább az a kijelentés éri váratlanul Garsint, hogy a lány nem tervez visszatérni a törzséhez.*
- Nem térsz vissza a törzsedhez? Hogyhogy? - *Fejezi is ki meglepetését. Az eddigiek alapján meggyőződése volt, hogy Thalyssa annyira részese annak a "világnak", hogy eszében sem volna sokáig távol lenni az erdejétől és az övéitől, meg az istenüktől, nem hogy örökre.*
- Adepta? - *Kérdez vissza az idegen szóra.*
- Egyébként csak vicceltem az előbb. De amúgy ki tudja? - *Enged meg magának némi sejtelmességet, mert nincs kedve egyből megosztani minden titkát. Már így is túl sokat tud róla a másik.*
- Kinéznéd belőlem? - *Tér vissza ismét a mágia és az "istentelenség" témájához, mert még mindig érdekli, mit hisz erről a másik. Azt már tudja a lány, hogy ő egyik istennek nevezett entitás felé sem kötelezte el magát. Vajon el tudja képzelni, vagy tudja, hogy e nélkül is lehet varázsolni?
Később aztán hallgatja Thalyssa magyarázatát arról, hogy miért feltételez róla irgalmasságot és "puhaságot". A véleményét nem fejezi ki az elhangzottakkal kapcsolatban, de mintha elgondolkodna valamin.
Nézi aztán, ahogy a lány a pici felé nyúl és tudatosítja magában, hogy még mindig nem bízik meg teljesen benne, de nem tudja hova rakni ezt az érzést. Ám Thalyssa mintegy megválaszolja helyette a következő szavaival. Ezek ugyanis meghagyják benne a lenyomatot, hogy nem is egészen attól fél, aki Thalyssa jelenleg (bár az sem elhanyagolandó), hanem attól, akivé válhat.*
- Ez olyasmi, amit nem érdemes kinőni. Úgyhogy velem kapcsolatban remélem, igazad van, a magad esetén meg... remélem, tévedsz. - *Majdnem elkomolytalankodja, említést téve néhány érzelemről és azok megnyilvánulásáról, amiket nem bánna, ha elhagyna a lány. De aztán inkább marad komoly.
Gondolatmenetét egyébként is megzavarja, hogy a vöröske érintése nyomán Ziisu nyöszörögni és mocorogni kezd. Garsin azonban nem látszik emiatt dühösnek, inkább csak figyel.
Az evéssel végzett, s bár a kislányt nézve irigység önti el, mert ő is szeretne eldőlni és aludni, de lassan menni kellene tovább, mert nem csak úgy kirándulni jöttek ki. Szóval egyébként is azon gondolkodott, hogy rendbe kellene tennie a gyermeket, aztán visszakötni magára és indulni...
Neki is lát a pakolászásnak, készülődésnek, hogy minél több mindennel végezzen, mielőtt a csöppség igényelné a figyelmét.*
- Amit nem válaszoltál még meg, hogy mit tennél, ha én nem akarnám beteljesíteni, amit az álmodban láttál? Bár most azt mondod, nem is lennék közétek való. Akkor ez ennyi? Igazából mindegy? - *Tér vissza, mintegy mellékesen az őt igazán érdeklő kérdéshez, amitől a megnyugvást reméli.*
1531. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-09 23:27:12
Üzenet elküldve: 2026-06-09 23:27:12
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
-Te nem firtathatod azt, hogy én milyen kicsi vagyok, mert én sem firtatom azt, hogy te meg olyan nagy vagy, hogy ha lábujjhegyre állsz, akkor még a szénapadlásra is fellátsz! -*vág vissza csípősen, bár tisztán kicseng a hangjából az irigység.*
*De hát hogy is ne lenne irigy Garsinra, hiszen idősebb is mint ő, meg vagy három fejjel magasabb is! Bár… sokat segít a helyzetén, hogy úgy ítéli meg, ha sok haja is van a nőnek, sokkal csúnyább (mert rövidebb), mint az övé, ráadásul a nőies domborulatokban sincs eleresztve a kardforgató, mely aspektusok igazán nagy szerepet játszanak a feminin szépség megítélésben és mércéjének kialakításában a kislány szemében. Ha nincsenek „nagy kannák”, hát nincs női szépség se. Ez az ő életfilozófiája. Mert a nő a „kannáktól” nő, máskülönben csak „NŐCSKE”! S ismerve a lány makacsságát, ezen teóriájából semmi és senki sem képes kimozdítani, attól elrettenteni, vagy megrendíteni ehhez fűződő hitében.*
-Én már nem fogom soha sem látni a testvéreimet, Garsin, mert mind a mi erdőnkben maradt, én pedig valószínűleg soha sem fogok már visszamenni oda. Biztosra vehető, hogy itt, ezen az idegen földön fog rám találni a halál. Ha pedig így lesz, hát régi barátként fogom üdvözölni.
*Van valami túlságosan felnőttes, ünnepélyes a hangjában, ám az arca egyáltalán nem egyezik a magasztos szavakkal. Egy újabb mondat, amit megtanítottak nekik, beléjük plántáltak.*
-Azt mondtad, az első lecke…tán lesz több is? Mágiahasználó vagy, Garsin? Azért nőttél ilyen nagyra is, mi? Adepta vagy? Az nem…az nem lehetsz. Hát mi vagy te akkor?
*Ezt követően rajta a cél, hogy válaszoljon. Jómaga is nekiveti a hátát a vaskos fatörzsnek, az idő közben felkötött köténykéből szárított húst kotor elő, azt kezdi el egykedvűen rágcsálni.*
-Onnan, hogy még élek. Ha nem lennél az, már halott lennék, te pedig valószínűleg lógnál a többi mellett a kikötőben.
*A feltett kérdésre megvonja a vállait, Garsin húgára pillant, a kislányt nézegeti elmélyedve. Lomhán nyúl be a fészekbe, inas kezével a kölyök hátára cirógat.*
-De, én is érzelmes vagyok, de én ezt még kinövöm. Te viszont már nem fogod!
-Te nem firtathatod azt, hogy én milyen kicsi vagyok, mert én sem firtatom azt, hogy te meg olyan nagy vagy, hogy ha lábujjhegyre állsz, akkor még a szénapadlásra is fellátsz! -*vág vissza csípősen, bár tisztán kicseng a hangjából az irigység.*
*De hát hogy is ne lenne irigy Garsinra, hiszen idősebb is mint ő, meg vagy három fejjel magasabb is! Bár… sokat segít a helyzetén, hogy úgy ítéli meg, ha sok haja is van a nőnek, sokkal csúnyább (mert rövidebb), mint az övé, ráadásul a nőies domborulatokban sincs eleresztve a kardforgató, mely aspektusok igazán nagy szerepet játszanak a feminin szépség megítélésben és mércéjének kialakításában a kislány szemében. Ha nincsenek „nagy kannák”, hát nincs női szépség se. Ez az ő életfilozófiája. Mert a nő a „kannáktól” nő, máskülönben csak „NŐCSKE”! S ismerve a lány makacsságát, ezen teóriájából semmi és senki sem képes kimozdítani, attól elrettenteni, vagy megrendíteni ehhez fűződő hitében.*
-Én már nem fogom soha sem látni a testvéreimet, Garsin, mert mind a mi erdőnkben maradt, én pedig valószínűleg soha sem fogok már visszamenni oda. Biztosra vehető, hogy itt, ezen az idegen földön fog rám találni a halál. Ha pedig így lesz, hát régi barátként fogom üdvözölni.
*Van valami túlságosan felnőttes, ünnepélyes a hangjában, ám az arca egyáltalán nem egyezik a magasztos szavakkal. Egy újabb mondat, amit megtanítottak nekik, beléjük plántáltak.*
-Azt mondtad, az első lecke…tán lesz több is? Mágiahasználó vagy, Garsin? Azért nőttél ilyen nagyra is, mi? Adepta vagy? Az nem…az nem lehetsz. Hát mi vagy te akkor?
*Ezt követően rajta a cél, hogy válaszoljon. Jómaga is nekiveti a hátát a vaskos fatörzsnek, az idő közben felkötött köténykéből szárított húst kotor elő, azt kezdi el egykedvűen rágcsálni.*
-Onnan, hogy még élek. Ha nem lennél az, már halott lennék, te pedig valószínűleg lógnál a többi mellett a kikötőben.
*A feltett kérdésre megvonja a vállait, Garsin húgára pillant, a kislányt nézegeti elmélyedve. Lomhán nyúl be a fészekbe, inas kezével a kölyök hátára cirógat.*
-De, én is érzelmes vagyok, de én ezt még kinövöm. Te viszont már nem fogod!
1530. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-09 23:08:15
Üzenet elküldve: 2026-06-09 23:08:15
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Amsel ha nem is annyira idős -vagy nem tűnik annak-, ám túlságosan is tapasztalt, sokat látott és még többet tanult ahhoz, hogy felismerje az emberi érzéseket, gondolatokat. Hiába a delírium, a kaleidoszkóp ezer prizmájával pattogó tábortűz, a bódultság meleg, ködös ölelése, még azon keresztül is megérzi a félelem édeskés, hívogató illatát.
Orrcimpái észrevétlenül rándulnak meg, a lélegzetvétele egyetlen szívdobbanásnyi pillanatra mélyül el, majd akad bent. A telt ajkak résnyire nyílnak, néma sóhajjal eresztik ki lassan a bent akadt levegőt.
Az ő istene nem félne, és nem kérdezné kicsoda-ő, és mi célból van itt. Az agancsos pontosan tudná. Tehát…ez itt, aki vele szembe ül nem az agancsos, nem az ő istene, sőt, valószínűleg még csak nem is valamiféle entitás.
A felismerés lassan tör benne utat, de mégis szöget üt a fejében, de hangot nem ad neki. Szemhéjait lehunyja, hátrébb dől, így nyitva meg felsőtestét, már-már célpontnak felkínálva, így ringatva a harcost hamis illúziókba, miszerint biztonságban van, a nőtől nem kell félnie, nincs mitől tartania. Fél kézzel megtámaszkodik hátul, így nyit és biztosít elég teret kettőjük között. A szemeit lomhán nyitja ki, szabad kezének mutató és középső ujjával szelíden nyúl a felé tartott tőr éle felé, hogy óvatosan érintve azt tolhassa lentebb, el magától. Van a mozdulatban valami játékos incselkedés, komolytalanság.*
-Ugyan, Erdőkerülő, magad is tudod, nincs mitől tartanod. Nem jelentek rád veszélyt, hiszen magad is érzed. Ismered az erdőt és ismered az embereket is. Jó emberismerő vagy. Éreznéd, a zsigereidben, nincs igazam?
*Minden egyes szavánál aprót biccent, mintha így igyekezne rávenni az önigazolásra, bólintásra a mélységit. Pontosan ezt is teszi. És az igazság az, tudja, azt is, nem téved, mert a sötételf viselkedéséből még félkábán is képes leszűrni, a másik pontosan érzi a zsigereiben mekkora veszélyben is van. Vagyis…lehetne.
Amsel megváltozott. A pillanatban, mikor lelépett a hajóról, levetkőzte mindazt, amit a teste őriz. A mágiaerősítő pecséteket, a feketére festett ujjbegyeket és a véráldozatokat is. De megváltozhat-e valaki, akit ebben nevelnek. Akit…erre képeznek?
Mert a nő nem tudja elengedni az érzést és a gondolatot, az erdőben pillanatokkal ezelőtt találkozott az istenével. Az hajtotta ide, ehhez az alakhoz. A temetetlen halotthoz, mert ez az. Nem élő. Biztosan nem lehet az.
A kígyó tekintet a tőrt markoló kézre vándorol, a kézfejen feszülő száraz, hamuszín bőrt fürkészi. Rutinnal tartja, pontosan úgy, mint a fattyak, akikhez korábban agancsos istene vezette. Azoknak nem okozott gondot átvágni egyetlen torkot sem, sosem kérdőjelezve meg azt, kiét kell. Parancsot követtek. Vajon ez is követné itt előtte a parancsot? Szolgál már valakit ez a test? Szolgálnia kell, máskülönben nem mozoghatna. De ki beszélteti? Hiszen a halottak nem beszélnek. Nem gondolkodnak és ami még ennél is fontosabb, nem éreznek. Nem félnek.
Ha tudna gondolatot olvasni, biztosan egyetértene az elffel, miszerint az éjszakát vérrel fogják megpecsételni, bár nem egészen olyan kontextusban, mint ahogy azt a másik elképzeli. Amselben két kérdés fogalmazódik meg: Miért vezette ide, ehhez a férfihoz az ő elfeledettnek hitt istene és vajon vérzik-e, ha megsebzik. Pirkadatra talán mindkettőre megkapja a választ.
Évődésének nem mutatja nyomát, a felismerés adta sokkból fakadó józanodásnak sem, mosolya ugyanolyan joviális, könnyed, már-már együgyű. Fontos, hogy elaltassa az éberséget és fals nyugalomba ringassa. Kézfejével könnyed mozdulattal simítja hátra a haját, így tárva fel a hosszú nyakat és a mélyzöld, fekete cérnával hímzett nehéz, bársonyköntös alatt gömbölyödő vállak ívét. Megrázza a fejét, mintha csak melege lenne. Tudja, férfivel ül szemben, ahogy azt is sejti, a felvett mozdulatok alapján, valószínűleg a látvány kedvére van a hamvasnak. Rájátszik hát, hogy elterelje a figyelmét, gondolatait. *
-Nyugalmat. Nyugalmat kértem, de nem kaptam. Csak téged. -*ismétli meg magát, a hangjában mérhetetlen türelem cseng, mintha csak gyermekhez beszélne. Az imént hajat simító kéz -ugyanaz, mellyel előtte a pengét, vagy annak irányába érintett, most a pipa felé bök.*-Folytasd hát. Fogalmam sincs, miért vagyok itt. Azt hiszem, eltévedtem. Neszelést hallottam a sötétben, megriadtam, futásnak eredtem. Így találtam rád.
*A hangja -akárcsak a mimika és a hanghordozása- esetlen, gyámoltalan, ám mégis van benne valami kettősség, ami hamisságra ad következtetést annak, akinek ki vannak hegyezve az érzékei.*
-Milyen igaz, egészen bárdolatlan vagyok. A bemutatkozás… -*eddig hátul támaszkodó kezét most előre húzza, hosszú ujjait szétnyitja, úgy fekteti őket csontos mellkasára. A szép fej kissé megbillen, mintha csak a tiszteletet igyekezne megadni a bemutatkozásnál.*
-A nevem Amselyë. Erdei Amselyë. -*ökleinek bütykét a homlokához emeli, elgondolkodva dörgölget rá velük, majd aprót csettintget, mintha a megfelelő szót keresné.*- Asszonyokon segítek… hogyan is mondanátok ti…-*hirtelen bök mutatóujjával Norennar felé.*-Bába, igen. Bába vagyok. Nos, hogy már mindent tudsz, úgy hiszem, rajtad a sor. Mesélj nekem, ki vagy te…mi vagy te?
*Egészen kinyújtózik, a közelében, kézre eső gallyak egyikére fog, hogy azt dobhassa a tűzre. A mozdulatai még mindig könnyedek, fesztelenek.
Pillanatokkal később saját köntösének a zsebéből is előkerül a szépen faragott, vékony, kecses pipa, ám egyelőre még csak bíbelődik vele a nő. Esze ágában sincs meggyújtani, vagy ha mégis, hát nem magának szánja a bódító füstöt.*
*Amsel ha nem is annyira idős -vagy nem tűnik annak-, ám túlságosan is tapasztalt, sokat látott és még többet tanult ahhoz, hogy felismerje az emberi érzéseket, gondolatokat. Hiába a delírium, a kaleidoszkóp ezer prizmájával pattogó tábortűz, a bódultság meleg, ködös ölelése, még azon keresztül is megérzi a félelem édeskés, hívogató illatát.
Orrcimpái észrevétlenül rándulnak meg, a lélegzetvétele egyetlen szívdobbanásnyi pillanatra mélyül el, majd akad bent. A telt ajkak résnyire nyílnak, néma sóhajjal eresztik ki lassan a bent akadt levegőt.
Az ő istene nem félne, és nem kérdezné kicsoda-ő, és mi célból van itt. Az agancsos pontosan tudná. Tehát…ez itt, aki vele szembe ül nem az agancsos, nem az ő istene, sőt, valószínűleg még csak nem is valamiféle entitás.
A felismerés lassan tör benne utat, de mégis szöget üt a fejében, de hangot nem ad neki. Szemhéjait lehunyja, hátrébb dől, így nyitva meg felsőtestét, már-már célpontnak felkínálva, így ringatva a harcost hamis illúziókba, miszerint biztonságban van, a nőtől nem kell félnie, nincs mitől tartania. Fél kézzel megtámaszkodik hátul, így nyit és biztosít elég teret kettőjük között. A szemeit lomhán nyitja ki, szabad kezének mutató és középső ujjával szelíden nyúl a felé tartott tőr éle felé, hogy óvatosan érintve azt tolhassa lentebb, el magától. Van a mozdulatban valami játékos incselkedés, komolytalanság.*
-Ugyan, Erdőkerülő, magad is tudod, nincs mitől tartanod. Nem jelentek rád veszélyt, hiszen magad is érzed. Ismered az erdőt és ismered az embereket is. Jó emberismerő vagy. Éreznéd, a zsigereidben, nincs igazam?
*Minden egyes szavánál aprót biccent, mintha így igyekezne rávenni az önigazolásra, bólintásra a mélységit. Pontosan ezt is teszi. És az igazság az, tudja, azt is, nem téved, mert a sötételf viselkedéséből még félkábán is képes leszűrni, a másik pontosan érzi a zsigereiben mekkora veszélyben is van. Vagyis…lehetne.
Amsel megváltozott. A pillanatban, mikor lelépett a hajóról, levetkőzte mindazt, amit a teste őriz. A mágiaerősítő pecséteket, a feketére festett ujjbegyeket és a véráldozatokat is. De megváltozhat-e valaki, akit ebben nevelnek. Akit…erre képeznek?
Mert a nő nem tudja elengedni az érzést és a gondolatot, az erdőben pillanatokkal ezelőtt találkozott az istenével. Az hajtotta ide, ehhez az alakhoz. A temetetlen halotthoz, mert ez az. Nem élő. Biztosan nem lehet az.
A kígyó tekintet a tőrt markoló kézre vándorol, a kézfejen feszülő száraz, hamuszín bőrt fürkészi. Rutinnal tartja, pontosan úgy, mint a fattyak, akikhez korábban agancsos istene vezette. Azoknak nem okozott gondot átvágni egyetlen torkot sem, sosem kérdőjelezve meg azt, kiét kell. Parancsot követtek. Vajon ez is követné itt előtte a parancsot? Szolgál már valakit ez a test? Szolgálnia kell, máskülönben nem mozoghatna. De ki beszélteti? Hiszen a halottak nem beszélnek. Nem gondolkodnak és ami még ennél is fontosabb, nem éreznek. Nem félnek.
Ha tudna gondolatot olvasni, biztosan egyetértene az elffel, miszerint az éjszakát vérrel fogják megpecsételni, bár nem egészen olyan kontextusban, mint ahogy azt a másik elképzeli. Amselben két kérdés fogalmazódik meg: Miért vezette ide, ehhez a férfihoz az ő elfeledettnek hitt istene és vajon vérzik-e, ha megsebzik. Pirkadatra talán mindkettőre megkapja a választ.
Évődésének nem mutatja nyomát, a felismerés adta sokkból fakadó józanodásnak sem, mosolya ugyanolyan joviális, könnyed, már-már együgyű. Fontos, hogy elaltassa az éberséget és fals nyugalomba ringassa. Kézfejével könnyed mozdulattal simítja hátra a haját, így tárva fel a hosszú nyakat és a mélyzöld, fekete cérnával hímzett nehéz, bársonyköntös alatt gömbölyödő vállak ívét. Megrázza a fejét, mintha csak melege lenne. Tudja, férfivel ül szemben, ahogy azt is sejti, a felvett mozdulatok alapján, valószínűleg a látvány kedvére van a hamvasnak. Rájátszik hát, hogy elterelje a figyelmét, gondolatait. *
-Nyugalmat. Nyugalmat kértem, de nem kaptam. Csak téged. -*ismétli meg magát, a hangjában mérhetetlen türelem cseng, mintha csak gyermekhez beszélne. Az imént hajat simító kéz -ugyanaz, mellyel előtte a pengét, vagy annak irányába érintett, most a pipa felé bök.*-Folytasd hát. Fogalmam sincs, miért vagyok itt. Azt hiszem, eltévedtem. Neszelést hallottam a sötétben, megriadtam, futásnak eredtem. Így találtam rád.
*A hangja -akárcsak a mimika és a hanghordozása- esetlen, gyámoltalan, ám mégis van benne valami kettősség, ami hamisságra ad következtetést annak, akinek ki vannak hegyezve az érzékei.*
-Milyen igaz, egészen bárdolatlan vagyok. A bemutatkozás… -*eddig hátul támaszkodó kezét most előre húzza, hosszú ujjait szétnyitja, úgy fekteti őket csontos mellkasára. A szép fej kissé megbillen, mintha csak a tiszteletet igyekezne megadni a bemutatkozásnál.*
-A nevem Amselyë. Erdei Amselyë. -*ökleinek bütykét a homlokához emeli, elgondolkodva dörgölget rá velük, majd aprót csettintget, mintha a megfelelő szót keresné.*- Asszonyokon segítek… hogyan is mondanátok ti…-*hirtelen bök mutatóujjával Norennar felé.*-Bába, igen. Bába vagyok. Nos, hogy már mindent tudsz, úgy hiszem, rajtad a sor. Mesélj nekem, ki vagy te…mi vagy te?
*Egészen kinyújtózik, a közelében, kézre eső gallyak egyikére fog, hogy azt dobhassa a tűzre. A mozdulatai még mindig könnyedek, fesztelenek.
Pillanatokkal később saját köntösének a zsebéből is előkerül a szépen faragott, vékony, kecses pipa, ám egyelőre még csak bíbelődik vele a nő. Esze ágában sincs meggyújtani, vagy ha mégis, hát nem magának szánja a bódító füstöt.*
1529. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-09 21:43:34
Üzenet elküldve: 2026-06-09 21:43:34
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
- Milyen bájos! - *Jegyzi meg fancsali képpel, miután végighallgatta a részletes leírást, amit talán nem is akart hallani.*
- Nem csoda, hogy kicsi maradtál, ha eddig még csak büntetést kaptál és csak arra tudsz gondolni. Egy kis szeretgetéstől már nagyra nőttél volna. Meglátod, mikor legközelebb látjuk egymást, már nagyobb leszel. Tessék! - *Ha már Thalyssa ilyen közel maradt, hogy csapkodhassa őt, akkor ő meg ismét megsimogatja a vörös buksit, hacsak a lány ki nem hajol az érintés elől.
Gondolta volna, hogy idáig fognak jutni ahhoz képest, ahonnan a mai találkozásuk indult? Aligha. De a kis boszorkány éppen elég sokoldalúan mutatja be és hiteti el vele, hogy ő voltaképpen csak egy gyerek, hogy képes legyen őt akként látni és kezelni.*
- Gyógypuszi! - *Folytatja az öntelt vigyorgást, még tudálékos bólogatással is megtoldva, hogy jelezze, számára a lány szavai is csak a varázslat hatékonyságát mutatják.*
- Egyszer próbáld majd ki a testvéreiden! Az első varázsleckém! És még isteni közbenjárás sem kell hozzá! - *Javasolja.
Egészen addig van elemében, míg Thalyssa nem mond ismét valami nagyon furcsát a kencét-visszabitorló esetet firtató kérdésére. Elgondolkodva néz vissza rá, mert nehezére esik pontosan értelmezni, amit a lány mondott, aztán meg, mikor összerakja a dolgot, már azt kutatja a vöröske arcán, hogy főleg ez utóbbiakat mennyire kell komolyan vennie. Végül a saját lelki békéje érdekében úgy dönt, hogy tréfának tekinti, ezért bizonytalanul mosolyogva szusszan egyet.
Később, miután előadta csalóka külleme rövid történetét, a várakozása beteljesedik, mert Thalyssa is beszélni kezd. Csak éppen nem arról, ami őt igazán érdekelné. De nem válogat, s noha már a felvezetéssel kapcsolatban ingere volna kijavítani a félreértést, amiről az szól, mivel a lány folytatja, inkább nem szól közbe, mert kíváncsi arra is, hogy ez a gondolatmenet hová fog kifutni.*
- Irgalmas, puha... Ezekre miből következtettél? - *Kérdez vissza kíváncsian, s mintha semmit nem nehezményezne, inkább csak a másik gondolkodásmódját kutatná.*
- Na meg te nem vagy érzelmes?
- Milyen bájos! - *Jegyzi meg fancsali képpel, miután végighallgatta a részletes leírást, amit talán nem is akart hallani.*
- Nem csoda, hogy kicsi maradtál, ha eddig még csak büntetést kaptál és csak arra tudsz gondolni. Egy kis szeretgetéstől már nagyra nőttél volna. Meglátod, mikor legközelebb látjuk egymást, már nagyobb leszel. Tessék! - *Ha már Thalyssa ilyen közel maradt, hogy csapkodhassa őt, akkor ő meg ismét megsimogatja a vörös buksit, hacsak a lány ki nem hajol az érintés elől.
Gondolta volna, hogy idáig fognak jutni ahhoz képest, ahonnan a mai találkozásuk indult? Aligha. De a kis boszorkány éppen elég sokoldalúan mutatja be és hiteti el vele, hogy ő voltaképpen csak egy gyerek, hogy képes legyen őt akként látni és kezelni.*
- Gyógypuszi! - *Folytatja az öntelt vigyorgást, még tudálékos bólogatással is megtoldva, hogy jelezze, számára a lány szavai is csak a varázslat hatékonyságát mutatják.*
- Egyszer próbáld majd ki a testvéreiden! Az első varázsleckém! És még isteni közbenjárás sem kell hozzá! - *Javasolja.
Egészen addig van elemében, míg Thalyssa nem mond ismét valami nagyon furcsát a kencét-visszabitorló esetet firtató kérdésére. Elgondolkodva néz vissza rá, mert nehezére esik pontosan értelmezni, amit a lány mondott, aztán meg, mikor összerakja a dolgot, már azt kutatja a vöröske arcán, hogy főleg ez utóbbiakat mennyire kell komolyan vennie. Végül a saját lelki békéje érdekében úgy dönt, hogy tréfának tekinti, ezért bizonytalanul mosolyogva szusszan egyet.
Később, miután előadta csalóka külleme rövid történetét, a várakozása beteljesedik, mert Thalyssa is beszélni kezd. Csak éppen nem arról, ami őt igazán érdekelné. De nem válogat, s noha már a felvezetéssel kapcsolatban ingere volna kijavítani a félreértést, amiről az szól, mivel a lány folytatja, inkább nem szól közbe, mert kíváncsi arra is, hogy ez a gondolatmenet hová fog kifutni.*
- Irgalmas, puha... Ezekre miből következtettél? - *Kérdez vissza kíváncsian, s mintha semmit nem nehezményezne, inkább csak a másik gondolkodásmódját kutatná.*
- Na meg te nem vagy érzelmes?
1528. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-09 16:32:02
Üzenet elküldve: 2026-06-09 16:32:02
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*Nem könnyű percek ezek hősünk számára. Bár sokat látott kalandor, ennyire azért talán mégsem. Önmagában azt is nehezére esik feldolgoznia, hogy egy felszíni hosszúfülű ilyen isteni nyugalommal közeledjen hozzá. Az már csak a hab azon a bizonyos tortán, hogy láthatóan a fenyegetés sem különösebben hatja meg a különös teremtést. Sőt mi több hála a különös, de leginkább természetellenes szempárnak, a mélységi azon kapja magát, hogy valószínűleg ő jobban tart a nőtől, mint az fordítva lenne, azaz a dolgok természetes kerékvágásában.
Továbbra is árgus szemekkel figyeli a nő minden mozdulatát, ahogy az arcának bármely rándulását is. Éppen ezért a hideg fut végig a hátán mikor a vidám vonások felbukkannak a porcelán bőrön. Figyelemmel kíséri a magasba emelkedő tenyereket is, ahogy az ezüstösen csillogó rúnák sem kerülik el éber tekintetét.
Eddig is ott motoszkált valahol az elméje hátsó szegleteiben a gondolat, azonban most a tengerbe zuhant matróz tör a felszínre: „Boszorkány!”
Legalábbis ennél logikusabb magyarázatot nem lel a jelenségre, ami szomorú, tekintve, hogy a logikushoz ez sem áll kellően közel. A keserű felfedezés hatására nyel egy nagyot, miközben egyik kezében még mindig ott az égő pipa, ami a másikat illeti, ott meg lassan kifehérednek az ujjai a tőre markolatán úgy szorítja azt.*
- Nyugalmat?
*Bukik ki belőle a kérdés szinte akaratlanul is, bár maga sem tudja, hogy vár-e rá tényleges választ. A nő zavaros beszéde nem segíti hősünket abban, hogy könnyebben megértse mi is folyik itt valójában, de egyre inkább tart attól, hogy ha ez így megy tovább akkor, bizony a vér lesz erre a megfelelő válasz. Hogy kié, az még kérdéses.
Ahogy a nő közelebb hajol, úgy a férfi hátrál, és nyomatékosítsa a távolságot a tőr is előkerül a hüvelyéből, hogy gátat képezzen közte és a különös idegen között. Ha az elmélete igaz, nem tudni, miféle mágiával akarja majd megbabonázni őt a boszorkány.
A nő hirtelen hátrahőkölésére láttán a mélységi izmai megfeszülnek, s a tőr is előrébb csusszan egy fél hüvelyknyivel, de csak ennyi. Látva, hogy a másik ahelyett, hogy rohamosan közelítene pont, hogy hátrál, az indított döfés még időben megáll.*
- Folytatom, ha elárulod ki vagy és mi célból vagy itt..
*Jegyzi meg ismét, továbbra is fenyegető hangnemben, azonban abban sem biztos, hogy a nő még egyáltalán tudatosítja-e szavait, elvégre annak tekintete elveszett valahol a csillagok közt, s ha a mélységi jól sejti akkor a figyelme is.
A következő kérdést hallva, a mélységi szemöldökei ismét aszimmetrikus pozíciót vesznek fel, minekutána a bal, jóval a jobb fölé emelkedik. Kissé talán úgy is tűnhet, hogy utánozzák egymást a furcsa jövevénnyel, ebben a jelenségben viszont a szándékosság legapróbb formája sincs hősünk részéről. Ami a többi „bókot” illeti. Normál esetben még talán jól is esnének. Kár, hogy elég távol állnak egy normális esettől. Amikor a fekete fogak kivillannak, a mélységi arcát egy halovány fintor torzítja el. Sosem látott még ehhez hasonlót.*
- Ezeket a kérdéseket én is feltehetném neked. Sőt vedd úgy, hogy fel is tettem őket.
*Feleli Norennar kissé mogorván, ám a hangjában az éretlenség is előkelő helyet kap.*
- Ki is egészíteném őket… Ki vagy te? Mi vagy te?
*Nem könnyű percek ezek hősünk számára. Bár sokat látott kalandor, ennyire azért talán mégsem. Önmagában azt is nehezére esik feldolgoznia, hogy egy felszíni hosszúfülű ilyen isteni nyugalommal közeledjen hozzá. Az már csak a hab azon a bizonyos tortán, hogy láthatóan a fenyegetés sem különösebben hatja meg a különös teremtést. Sőt mi több hála a különös, de leginkább természetellenes szempárnak, a mélységi azon kapja magát, hogy valószínűleg ő jobban tart a nőtől, mint az fordítva lenne, azaz a dolgok természetes kerékvágásában.
Továbbra is árgus szemekkel figyeli a nő minden mozdulatát, ahogy az arcának bármely rándulását is. Éppen ezért a hideg fut végig a hátán mikor a vidám vonások felbukkannak a porcelán bőrön. Figyelemmel kíséri a magasba emelkedő tenyereket is, ahogy az ezüstösen csillogó rúnák sem kerülik el éber tekintetét.
Eddig is ott motoszkált valahol az elméje hátsó szegleteiben a gondolat, azonban most a tengerbe zuhant matróz tör a felszínre: „Boszorkány!”
Legalábbis ennél logikusabb magyarázatot nem lel a jelenségre, ami szomorú, tekintve, hogy a logikushoz ez sem áll kellően közel. A keserű felfedezés hatására nyel egy nagyot, miközben egyik kezében még mindig ott az égő pipa, ami a másikat illeti, ott meg lassan kifehérednek az ujjai a tőre markolatán úgy szorítja azt.*
- Nyugalmat?
*Bukik ki belőle a kérdés szinte akaratlanul is, bár maga sem tudja, hogy vár-e rá tényleges választ. A nő zavaros beszéde nem segíti hősünket abban, hogy könnyebben megértse mi is folyik itt valójában, de egyre inkább tart attól, hogy ha ez így megy tovább akkor, bizony a vér lesz erre a megfelelő válasz. Hogy kié, az még kérdéses.
Ahogy a nő közelebb hajol, úgy a férfi hátrál, és nyomatékosítsa a távolságot a tőr is előkerül a hüvelyéből, hogy gátat képezzen közte és a különös idegen között. Ha az elmélete igaz, nem tudni, miféle mágiával akarja majd megbabonázni őt a boszorkány.
A nő hirtelen hátrahőkölésére láttán a mélységi izmai megfeszülnek, s a tőr is előrébb csusszan egy fél hüvelyknyivel, de csak ennyi. Látva, hogy a másik ahelyett, hogy rohamosan közelítene pont, hogy hátrál, az indított döfés még időben megáll.*
- Folytatom, ha elárulod ki vagy és mi célból vagy itt..
*Jegyzi meg ismét, továbbra is fenyegető hangnemben, azonban abban sem biztos, hogy a nő még egyáltalán tudatosítja-e szavait, elvégre annak tekintete elveszett valahol a csillagok közt, s ha a mélységi jól sejti akkor a figyelme is.
A következő kérdést hallva, a mélységi szemöldökei ismét aszimmetrikus pozíciót vesznek fel, minekutána a bal, jóval a jobb fölé emelkedik. Kissé talán úgy is tűnhet, hogy utánozzák egymást a furcsa jövevénnyel, ebben a jelenségben viszont a szándékosság legapróbb formája sincs hősünk részéről. Ami a többi „bókot” illeti. Normál esetben még talán jól is esnének. Kár, hogy elég távol állnak egy normális esettől. Amikor a fekete fogak kivillannak, a mélységi arcát egy halovány fintor torzítja el. Sosem látott még ehhez hasonlót.*
- Ezeket a kérdéseket én is feltehetném neked. Sőt vedd úgy, hogy fel is tettem őket.
*Feleli Norennar kissé mogorván, ám a hangjában az éretlenség is előkelő helyet kap.*
- Ki is egészíteném őket… Ki vagy te? Mi vagy te?
1527. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-09 00:29:46
Üzenet elküldve: 2026-06-09 00:29:46
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
-Természetesen nyilvánvalóan igen, mert a csigapuszi egy büntetés! Pontosan olyan, mint amikor feléd mászok, lefoglak, hogy ne tudj elrohanni és rád csorgatom a nyálam! Aztán, ha mindkettőnknek szerencséje van, akkor még időben vissza tudom húzni a csíkot, de ha nem, akkor én nevetni fogok, neked meg nyálas lesz a homlokod! -*úgy beszél, úgy gesztikulál és úgy mered Garsinra, mintha a világ legtermészetesebb dolgába avatná éppen be. Neki az is, ebből is látszik, valóban rengeteg testvérrel nőhetett fel egy légtérben, illetve minden bizonnyal égetni valóan rosszak voltak. Talán így már a testén található vessző húzta hegek is több értelmet nyerhetnek az ember számára, még ha elfogadást nem is.*
*Mikor megetetik vele a saját főztjét a kísértetiesen hasonló hangsúllyal kimondott „talánnal”, sztoikusan, szórakozottan horkant egyet, felemás szemeit úgy forgatja körbe a tengelye körül, mintha már attól lenne félő, azok fennakadnak. Tenyerét kinyújtva emeli Garsin elé, majd kecses, finom mozdulattal legyint.*
-Kérlek! Már most irigy vagy, mert tudod, hogy magasabb leszek, mint te. Egy titán! És félsz, mert tudod, ha olyan magas leszek, mint te, akkor ha rád ülök, bizony ott maradsz! Nem fogsz tudni olyan könnyen lefegyverezni, mint most!
*A homlokát firtató kérdésre kelletlenül az ütés helyére tapogat, de mivel nem érez semmit, így megrántja a vállait.*
-Hát, már elmúlt! De nem a nyáladtól! Fejezd be az öntelt vigyorgást Garsin Elthur! -*magara húzza az orrát, már-már sértetten hunyorog a sűrű pillák alól a másikra. Aztán rátérnek arra, miért vette el tőle az ajándékot. Elgondolkodva vakar az állára, végül lebiggyeszti az alsó ajkát és megvonja a vállait.*
-Nekem nagyobb szükségem volt rá és elfelejtettem, hogy az az utolsó kencém, a mostani adagból. Aztán meg, tudod a kikötővárosban nekem kell a legszebbnek lennem. Ami nálam szebb, annak vagy az enyémnek kell lennie, vagy elpusztulni. Így, ha még inkább megszépünél, sajnos így- vagy úgy, de véget kéne vessek a mostani életednek.
*A vallomás őszinte. Valóban elhiszi, hogy Garsin ha visszanyerné feminin mivoltát, ezerszer szebb lenne, mint ő. Ezt pedig nyilvánvalóan nem engedheti meg magának a fentebbi perspektíva tükrében. Aztán megkapja a választ és ismét megetetik vele azt, amit főzött. Mutatóujját vészjóslóan emeli a magasba, megrázza kissé, pontosan úgy, ahogy a szülők szokták, rosszcsont gyermekeik felé gyakorolni ezt a gesztust. Ettől függetlenül a válaszát megkapja, s meg is érti. Sűrűn bólogat.
Végül rajta van a sor, hogy megadja azt, amit kérnek és el is várnak. Megszívja a fogát, megrántja a vállait, majd összeszűkült szemekkel közelebb hajol a kardforgatóhoz, hogy egészen mélyen nézhessen a szemeiben.*
-Miért hangzik nekem úgy, mintha elvárnád tőlem azt, hogy győzzelek meg, csatlakozz a családomhoz? Megbeszéltük, hogy nem akarsz jönni, mert félsz. És beláttam, hogy talán nem is vagy a mieink közé való.
*Ebben a pillanatban pedig elérkeznek a második kérdéshez is. Zavartan vakar a tarkójánál a hajba, végül megpróbálja szavakba önteni a gondolatait és a felismerést. Mélyet sóhajt, erősen szívja be a levegőt, majd nekikezd.*
-Azért, mert nem gondolom, hogy megvan benned az, amivel szolgálni tudnál. Túlságosan is emberi vagy. Érzelmes…gyenge. -*halkan beszél, tekintetével a másikét kutatja, figyelve, megbántja-e.*-Az érzelmek veszélyesek és kiszámíthatatlanok. Ráadásul…irgalmas vagy. A mieink nem azok. Egyszerűen csak, hogy is mondjam… puha.
*Az utolsó szót szinte leheli maga elé, mintha igyekezne elpiszmogni a kijelentést. Ettől függetlenül van valami kedves, utólecsöngése a „puha” szónak, mialatt azt a lány ejti. Egyáltalán nem hangzik sértésnek, bár a dicsérettől messze áll. Egyszerűen csak tényeket közöl. Márhogy… szerinte.*
-Természetesen nyilvánvalóan igen, mert a csigapuszi egy büntetés! Pontosan olyan, mint amikor feléd mászok, lefoglak, hogy ne tudj elrohanni és rád csorgatom a nyálam! Aztán, ha mindkettőnknek szerencséje van, akkor még időben vissza tudom húzni a csíkot, de ha nem, akkor én nevetni fogok, neked meg nyálas lesz a homlokod! -*úgy beszél, úgy gesztikulál és úgy mered Garsinra, mintha a világ legtermészetesebb dolgába avatná éppen be. Neki az is, ebből is látszik, valóban rengeteg testvérrel nőhetett fel egy légtérben, illetve minden bizonnyal égetni valóan rosszak voltak. Talán így már a testén található vessző húzta hegek is több értelmet nyerhetnek az ember számára, még ha elfogadást nem is.*
*Mikor megetetik vele a saját főztjét a kísértetiesen hasonló hangsúllyal kimondott „talánnal”, sztoikusan, szórakozottan horkant egyet, felemás szemeit úgy forgatja körbe a tengelye körül, mintha már attól lenne félő, azok fennakadnak. Tenyerét kinyújtva emeli Garsin elé, majd kecses, finom mozdulattal legyint.*
-Kérlek! Már most irigy vagy, mert tudod, hogy magasabb leszek, mint te. Egy titán! És félsz, mert tudod, ha olyan magas leszek, mint te, akkor ha rád ülök, bizony ott maradsz! Nem fogsz tudni olyan könnyen lefegyverezni, mint most!
*A homlokát firtató kérdésre kelletlenül az ütés helyére tapogat, de mivel nem érez semmit, így megrántja a vállait.*
-Hát, már elmúlt! De nem a nyáladtól! Fejezd be az öntelt vigyorgást Garsin Elthur! -*magara húzza az orrát, már-már sértetten hunyorog a sűrű pillák alól a másikra. Aztán rátérnek arra, miért vette el tőle az ajándékot. Elgondolkodva vakar az állára, végül lebiggyeszti az alsó ajkát és megvonja a vállait.*
-Nekem nagyobb szükségem volt rá és elfelejtettem, hogy az az utolsó kencém, a mostani adagból. Aztán meg, tudod a kikötővárosban nekem kell a legszebbnek lennem. Ami nálam szebb, annak vagy az enyémnek kell lennie, vagy elpusztulni. Így, ha még inkább megszépünél, sajnos így- vagy úgy, de véget kéne vessek a mostani életednek.
*A vallomás őszinte. Valóban elhiszi, hogy Garsin ha visszanyerné feminin mivoltát, ezerszer szebb lenne, mint ő. Ezt pedig nyilvánvalóan nem engedheti meg magának a fentebbi perspektíva tükrében. Aztán megkapja a választ és ismét megetetik vele azt, amit főzött. Mutatóujját vészjóslóan emeli a magasba, megrázza kissé, pontosan úgy, ahogy a szülők szokták, rosszcsont gyermekeik felé gyakorolni ezt a gesztust. Ettől függetlenül a válaszát megkapja, s meg is érti. Sűrűn bólogat.
Végül rajta van a sor, hogy megadja azt, amit kérnek és el is várnak. Megszívja a fogát, megrántja a vállait, majd összeszűkült szemekkel közelebb hajol a kardforgatóhoz, hogy egészen mélyen nézhessen a szemeiben.*
-Miért hangzik nekem úgy, mintha elvárnád tőlem azt, hogy győzzelek meg, csatlakozz a családomhoz? Megbeszéltük, hogy nem akarsz jönni, mert félsz. És beláttam, hogy talán nem is vagy a mieink közé való.
*Ebben a pillanatban pedig elérkeznek a második kérdéshez is. Zavartan vakar a tarkójánál a hajba, végül megpróbálja szavakba önteni a gondolatait és a felismerést. Mélyet sóhajt, erősen szívja be a levegőt, majd nekikezd.*
-Azért, mert nem gondolom, hogy megvan benned az, amivel szolgálni tudnál. Túlságosan is emberi vagy. Érzelmes…gyenge. -*halkan beszél, tekintetével a másikét kutatja, figyelve, megbántja-e.*-Az érzelmek veszélyesek és kiszámíthatatlanok. Ráadásul…irgalmas vagy. A mieink nem azok. Egyszerűen csak, hogy is mondjam… puha.
*Az utolsó szót szinte leheli maga elé, mintha igyekezne elpiszmogni a kijelentést. Ettől függetlenül van valami kedves, utólecsöngése a „puha” szónak, mialatt azt a lány ejti. Egyáltalán nem hangzik sértésnek, bár a dicsérettől messze áll. Egyszerűen csak tényeket közöl. Márhogy… szerinte.*
1526. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-08 23:59:05
Üzenet elküldve: 2026-06-08 23:59:05
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
*A kígyótekintet réveteg, ám elég fókuszált ahhoz, hogy minden egyes vonását, rezzenését igya a hamis istenségnek. Mondhat most akármit a férfi, Amsel szelíden bólogat párat rá, de komolyan nem veszi. Hogyan is vehetné komolyan, mikor a bolondját járatja vele.
Itt, a halál árnyékában.
No persze ő nem fél az orkoktól, az sem zavarja, hogy a vele szemben ülő mélységi a pengéjének markolatán nyugtatja a kezét. Nem fél a haláltól, soha nem is félt. Az odavezető úttól inkább, bár amennyit élt, már talán azt is kigyalulta belőle a sors. Nem, igazából ez sem állja meg így a helyét.
Az viszont, hogy egészen beletörődött a sorsába és még mindig nem hiszi el, hogy az éberálomnak hitt szituációból élve kikerül, vagy hogy szívdobbanással köszöntheti még a hajnalt, teljesen igaz. Így hát hibáztatni sem lehet szórakozottsága miatt.
Az istenség tudatja vele, ő bizony él. Nyilván él, természetesen él. Máskülönben minek hajtotta volna át a fél erdőn. Minek áldoztak volna neki annyi vért, annyi életet. S ami még ennél is fontosabb, ha az istenség halott lenne, egyetlen szolgája sem élne. Amsel pedig még él. Legalább is talán elmondhatja magáról, hogy még él, mert a következő ajánlat az, ha nem csinál ostobaságot, ő is életben marad.
A szép arc bugris mód, vidám vonásokba hajlik, akár a bakfisok biggyeszti le alsóajkát, hogy tenyereit ártatlan mód magasba emelje. Ő bizony nem sántikál rosszban, ez nyilvánvaló! A pattogó tűz gyér fényében, ha elég szemfüles a vele szemben ülő karforgató, kiszúrhatja a penge vágta, ezüstösen csillanó halvány rúnákat a tenyerekben. Nem ő az első, és nem is az utolsó rég elfeledett törzsükből, akit mágiaerősítő -és hűség pecsétlő- rúnákkal csipkéztek ki az erdei aggjaik. *
-Én? Nyugalmat kerestem, de téged találtalak! -*bukik ki az első hallásra némi szemrehányó éllel bíró megjegyzés.*-Nem bánom. -*teszi hozzá valamivel szelídebben, ám a kelleténél jóval gyorsabban. Kinek hiányzik az, hogy megmérgelődjön az agancsos istenség?!
A nő vékony szemöldökei összekúsznak, homlokán megjelennek az értetlenség szülte finom ráncok. Maguk közé tenyerel, közelebb hajol a mélységihez, egészen közel, így annak orrába kúszhat az erdő illata. Az első szippantás az eső utáni erdőre emlékeztetheti, fülledt, virágzó éjszakára, ám ahogy az illat megtelepszik és megüli az ember orrát, felfedezheti benne a mézet, a sötétlő leveleket, gyantát, füstöt és még valamit, amit nem igazán tudhat megnevezni.
A kígyószemek szinte csíkká szűkülnek, a pupillákat teljesen eltakarják a sűrű, sötét szempillák. Még az orra is ráncba szalad, úgy koncentrál. Próbálja felismerni az arcot, mert még mindig biztos benne, az entitás ami vele szemben ül, halott. Nem lehet élő, hiszen élőnek ilyen bőre nincs. Nem lehet – legalább is ő sosem látott még. Próbálja felidézni az arcot, megfejteni, miféle büntetés vagy kegyetlen játék lehet az, amit űznek vele. De nem rémlik. Nem emlékszik arra, hogy megölt volna bárkit, hasonló arccal.
Hirtelen rántja hátrébb a fejét, mély, éles levegőt vesz, a tüdejébe szívja a tűzből áradó meleget, tekintete csak aztán vándorol a félbe hagyott pipára.*
-Ismernem kéne téged, de nem emlékszem rád. Hiába kutatok az arcod után, nem hiszem, hogy valaha láttam. Ne zavartasd magad -*int a pipa felé.*- a világért sem akartalak félbeszakítani. Folytasd csak!
*Meztelen talpait egészen közel tolja a tűzhöz, úgy melegszik. Ha volt is rajta cipő, azt valószínűleg elhagyta menekülés közben, ám cseppet sem tűnik úgy, mint aki bánja. A vonásai egészen kisimulnak, arcát a csillagos ég felé emeli, kiélvezi az éjszaka hűvösét, míg elméjét átengedi egy hosszú pillanatra a pattogó tűz koordinálatlan ritmusának.*
-Annyi lehetőséged lett volna, miért ezt választottad? Úgy értem, megértem… egészen impozáns. -*fél szemöldöke magasra kúszva marad, mosolya cinkos, már-már zavarba ejtő félvigyorba húzódik, mindössze egy pillanatra engedve rálátást a feketére festett fogakra.*-Már-már tekintélyt parancsoló, mint egy kapitány. Nem is hiszem, hogy elfet láttam ekkora karral. Vagy ilyen széles mellkassal. Mintha…teljesen más lenne a felépítése. Különös. Mi a célod? Egyáltalán hogyan találtál ide? Most…mihez fogsz kezdeni itt?
*Tárgyilagosan beszél, a hangjában nincs sértő él. Akár még bók is lehetne, ha nem tűnne egészen őrültnek. A nő, és a beszélgetés is.*
*A kígyótekintet réveteg, ám elég fókuszált ahhoz, hogy minden egyes vonását, rezzenését igya a hamis istenségnek. Mondhat most akármit a férfi, Amsel szelíden bólogat párat rá, de komolyan nem veszi. Hogyan is vehetné komolyan, mikor a bolondját járatja vele.
Itt, a halál árnyékában.
No persze ő nem fél az orkoktól, az sem zavarja, hogy a vele szemben ülő mélységi a pengéjének markolatán nyugtatja a kezét. Nem fél a haláltól, soha nem is félt. Az odavezető úttól inkább, bár amennyit élt, már talán azt is kigyalulta belőle a sors. Nem, igazából ez sem állja meg így a helyét.
Az viszont, hogy egészen beletörődött a sorsába és még mindig nem hiszi el, hogy az éberálomnak hitt szituációból élve kikerül, vagy hogy szívdobbanással köszöntheti még a hajnalt, teljesen igaz. Így hát hibáztatni sem lehet szórakozottsága miatt.
Az istenség tudatja vele, ő bizony él. Nyilván él, természetesen él. Máskülönben minek hajtotta volna át a fél erdőn. Minek áldoztak volna neki annyi vért, annyi életet. S ami még ennél is fontosabb, ha az istenség halott lenne, egyetlen szolgája sem élne. Amsel pedig még él. Legalább is talán elmondhatja magáról, hogy még él, mert a következő ajánlat az, ha nem csinál ostobaságot, ő is életben marad.
A szép arc bugris mód, vidám vonásokba hajlik, akár a bakfisok biggyeszti le alsóajkát, hogy tenyereit ártatlan mód magasba emelje. Ő bizony nem sántikál rosszban, ez nyilvánvaló! A pattogó tűz gyér fényében, ha elég szemfüles a vele szemben ülő karforgató, kiszúrhatja a penge vágta, ezüstösen csillanó halvány rúnákat a tenyerekben. Nem ő az első, és nem is az utolsó rég elfeledett törzsükből, akit mágiaerősítő -és hűség pecsétlő- rúnákkal csipkéztek ki az erdei aggjaik. *
-Én? Nyugalmat kerestem, de téged találtalak! -*bukik ki az első hallásra némi szemrehányó éllel bíró megjegyzés.*-Nem bánom. -*teszi hozzá valamivel szelídebben, ám a kelleténél jóval gyorsabban. Kinek hiányzik az, hogy megmérgelődjön az agancsos istenség?!
A nő vékony szemöldökei összekúsznak, homlokán megjelennek az értetlenség szülte finom ráncok. Maguk közé tenyerel, közelebb hajol a mélységihez, egészen közel, így annak orrába kúszhat az erdő illata. Az első szippantás az eső utáni erdőre emlékeztetheti, fülledt, virágzó éjszakára, ám ahogy az illat megtelepszik és megüli az ember orrát, felfedezheti benne a mézet, a sötétlő leveleket, gyantát, füstöt és még valamit, amit nem igazán tudhat megnevezni.
A kígyószemek szinte csíkká szűkülnek, a pupillákat teljesen eltakarják a sűrű, sötét szempillák. Még az orra is ráncba szalad, úgy koncentrál. Próbálja felismerni az arcot, mert még mindig biztos benne, az entitás ami vele szemben ül, halott. Nem lehet élő, hiszen élőnek ilyen bőre nincs. Nem lehet – legalább is ő sosem látott még. Próbálja felidézni az arcot, megfejteni, miféle büntetés vagy kegyetlen játék lehet az, amit űznek vele. De nem rémlik. Nem emlékszik arra, hogy megölt volna bárkit, hasonló arccal.
Hirtelen rántja hátrébb a fejét, mély, éles levegőt vesz, a tüdejébe szívja a tűzből áradó meleget, tekintete csak aztán vándorol a félbe hagyott pipára.*
-Ismernem kéne téged, de nem emlékszem rád. Hiába kutatok az arcod után, nem hiszem, hogy valaha láttam. Ne zavartasd magad -*int a pipa felé.*- a világért sem akartalak félbeszakítani. Folytasd csak!
*Meztelen talpait egészen közel tolja a tűzhöz, úgy melegszik. Ha volt is rajta cipő, azt valószínűleg elhagyta menekülés közben, ám cseppet sem tűnik úgy, mint aki bánja. A vonásai egészen kisimulnak, arcát a csillagos ég felé emeli, kiélvezi az éjszaka hűvösét, míg elméjét átengedi egy hosszú pillanatra a pattogó tűz koordinálatlan ritmusának.*
-Annyi lehetőséged lett volna, miért ezt választottad? Úgy értem, megértem… egészen impozáns. -*fél szemöldöke magasra kúszva marad, mosolya cinkos, már-már zavarba ejtő félvigyorba húzódik, mindössze egy pillanatra engedve rálátást a feketére festett fogakra.*-Már-már tekintélyt parancsoló, mint egy kapitány. Nem is hiszem, hogy elfet láttam ekkora karral. Vagy ilyen széles mellkassal. Mintha…teljesen más lenne a felépítése. Különös. Mi a célod? Egyáltalán hogyan találtál ide? Most…mihez fogsz kezdeni itt?
*Tárgyilagosan beszél, a hangjában nincs sértő él. Akár még bók is lehetne, ha nem tűnne egészen őrültnek. A nő, és a beszélgetés is.*
1525. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-08 23:25:17
Üzenet elküldve: 2026-06-08 23:25:17
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
- Mert a csigapuszinak aztán több van ám! - *Feleli rátarti mosollyal.*
- Miért, felétek hogy vigasztalják a gyerekeket? - *A mérgezős vádra inkább nem is felel, mert ahogy a lány mondja, inkább belőle tudna ilyesmiket kinézni.
Combon lesz csapva és hamar kiderül az is, hogy mivel érdemelte ki, de azért megjegyzi magának, hogy a kis boszorkány elég fürge.*
- Talán. - *Válaszolja sejtelmesen Thalyssa kicsi, vagy épp nagy mivoltára, meg hogy mekkorára fog még nőni.*
- De fáj-e még a fejed? - *Hangzik el a becsapós kérdés, sunyi gyorsasággal, de úgy sejti, a lány gyorsan átlát rajta, ezért hozzáteszi.*
- Csak mert nekem úgy tűnik, elmúlt. - *Mutat rá a bizonyítékra, hogy a varázslat sikeres volt, s ezáltal minden másra, mi ebből következik.
Kész csoda, hogy ezek után a lány még "gyakorolja felé a kegyet" és nem veri meg jobban. Egyébként csak hümmögéssel felel neki, ami vehető beleegyezésnek.
Aztán - ugyan korábban már kínálta a vöröskét, de - mikor látja, hogyan nyújtogatja a nyakát és lesi, hogy mit eszik, ismét fölveti neki, hogy...*
- Biztos nem kérsz? - *Int a kendő felé. De a lány visszautasítja, olyasmire hivatkozva, amit ért is, meg nem is. Ám a kiegészítést hallva egyszerre borzong meg és van kedve nevetni.*
- Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy méreg is lehet benne... - *Ismeri be.* - De miért is vetted vissza? - *Kérdez rá, ha már szóba került.
Ziisu fészkének említésére maga is a kislány felé néz, aki minden jel szerint nagyon jól érzi magát ott, mert minden mozgolódás és szóváltás ellenére édesen alszik. Épp csak a hasára fordult be időközben, míg a popsija kis dombtetőként nyúl az ég felé.
Garsin elmosolyodik a látványra, de aztán Thalyssa ismét magára vonja a figyelmét.*
- Sokat kérdezel te, ahhoz képest, hogy még a kétségeimre sem feleltél... - *Idéz vissza úgy-ahogy egy visszavágós feleletet a lánytól, amit korábban ő kapott meg tőle, mikor többet kérdezett, mint amennyit adott. A szándéka azonban pusztán annyi, hogy emlékeztesse a vöröskét a tartozására. Úgyhogy az igazi választ is megadja neki ezek után.*
- Leginkább így alakult... Mikor elmenekültem a Kikötőből és Artheniorba jutottam, levágattam a hajamat. Elegem volt belőle, hogy annál fogva rángassanak, meg akartam változtatni a külsőmet, hogy nehezebb legyen felismerni... minden aranyra szükségem volt, és egy párat ezzel is tudsz keresni, ha eladod a hajadat... - *Vonja vállát, felsorolva pár okot, hogy miért is szabadult meg a hajától.*
- Ruhám is csak kölcsön volt, férfi ruha, amit a kaszárnyában kaptam. Aztán úgy tűnik, rövid hajjal, férfi ruhában ilyen "legényforma" vagyok. - *Magyarázza, kis félmosollyal ismételve a lány által használt kifejezést, láthatóan nem zavartatva magát e ténytől.*
- Én sem számítottam erre, de előnyösnek találtam, meg jobban el is rejtett.
Bár eleinte inkább csak összezavartam az embereket, miután megerősödtem és páncélt viseltem, már inkább néztek fiatal férfinak. Az utóbbi időben pedig már rá is játszok erre. Biztonságosabb és munkából is nagyobb a választék.
Kellően részletes a válasz? - *Somolyog nagylelkűen. Hogy szép volna, azzal kapcsolatban ugyan vannak kétségei, de elhiszi, hogy a lány szemében akár lehetnek kellemesek is a vonásai.
Most pedig válaszokat vár a válaszáért cserébe.*
- Mert a csigapuszinak aztán több van ám! - *Feleli rátarti mosollyal.*
- Miért, felétek hogy vigasztalják a gyerekeket? - *A mérgezős vádra inkább nem is felel, mert ahogy a lány mondja, inkább belőle tudna ilyesmiket kinézni.
Combon lesz csapva és hamar kiderül az is, hogy mivel érdemelte ki, de azért megjegyzi magának, hogy a kis boszorkány elég fürge.*
- Talán. - *Válaszolja sejtelmesen Thalyssa kicsi, vagy épp nagy mivoltára, meg hogy mekkorára fog még nőni.*
- De fáj-e még a fejed? - *Hangzik el a becsapós kérdés, sunyi gyorsasággal, de úgy sejti, a lány gyorsan átlát rajta, ezért hozzáteszi.*
- Csak mert nekem úgy tűnik, elmúlt. - *Mutat rá a bizonyítékra, hogy a varázslat sikeres volt, s ezáltal minden másra, mi ebből következik.
Kész csoda, hogy ezek után a lány még "gyakorolja felé a kegyet" és nem veri meg jobban. Egyébként csak hümmögéssel felel neki, ami vehető beleegyezésnek.
Aztán - ugyan korábban már kínálta a vöröskét, de - mikor látja, hogyan nyújtogatja a nyakát és lesi, hogy mit eszik, ismét fölveti neki, hogy...*
- Biztos nem kérsz? - *Int a kendő felé. De a lány visszautasítja, olyasmire hivatkozva, amit ért is, meg nem is. Ám a kiegészítést hallva egyszerre borzong meg és van kedve nevetni.*
- Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy méreg is lehet benne... - *Ismeri be.* - De miért is vetted vissza? - *Kérdez rá, ha már szóba került.
Ziisu fészkének említésére maga is a kislány felé néz, aki minden jel szerint nagyon jól érzi magát ott, mert minden mozgolódás és szóváltás ellenére édesen alszik. Épp csak a hasára fordult be időközben, míg a popsija kis dombtetőként nyúl az ég felé.
Garsin elmosolyodik a látványra, de aztán Thalyssa ismét magára vonja a figyelmét.*
- Sokat kérdezel te, ahhoz képest, hogy még a kétségeimre sem feleltél... - *Idéz vissza úgy-ahogy egy visszavágós feleletet a lánytól, amit korábban ő kapott meg tőle, mikor többet kérdezett, mint amennyit adott. A szándéka azonban pusztán annyi, hogy emlékeztesse a vöröskét a tartozására. Úgyhogy az igazi választ is megadja neki ezek után.*
- Leginkább így alakult... Mikor elmenekültem a Kikötőből és Artheniorba jutottam, levágattam a hajamat. Elegem volt belőle, hogy annál fogva rángassanak, meg akartam változtatni a külsőmet, hogy nehezebb legyen felismerni... minden aranyra szükségem volt, és egy párat ezzel is tudsz keresni, ha eladod a hajadat... - *Vonja vállát, felsorolva pár okot, hogy miért is szabadult meg a hajától.*
- Ruhám is csak kölcsön volt, férfi ruha, amit a kaszárnyában kaptam. Aztán úgy tűnik, rövid hajjal, férfi ruhában ilyen "legényforma" vagyok. - *Magyarázza, kis félmosollyal ismételve a lány által használt kifejezést, láthatóan nem zavartatva magát e ténytől.*
- Én sem számítottam erre, de előnyösnek találtam, meg jobban el is rejtett.
Bár eleinte inkább csak összezavartam az embereket, miután megerősödtem és páncélt viseltem, már inkább néztek fiatal férfinak. Az utóbbi időben pedig már rá is játszok erre. Biztonságosabb és munkából is nagyobb a választék.
Kellően részletes a válasz? - *Somolyog nagylelkűen. Hogy szép volna, azzal kapcsolatban ugyan vannak kétségei, de elhiszi, hogy a lány szemében akár lehetnek kellemesek is a vonásai.
Most pedig válaszokat vár a válaszáért cserébe.*
1524. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-08 18:12:34
Üzenet elküldve: 2026-06-08 18:12:34
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Temetetlen halott//
//Erdei Amselyë//
*A fák között járva, ha a baljós füstoszlopok emléke nem is halványodik el, hősünk kedélye azért valamelyest javul. Rég nem járt már a déli erdőségben. Sőt, ha a Theával tett rövid kiruccanásukat nem számolja, rég nem járt már akármilyen erdőben. Hiányzott neki már a természet ezen formája. Sokkal jobban kiismeri magát itt, mint Arthenior koszos utcáin, vagy a Füves Puszta fűtengerében. Illetve itt az utóbbival ellentétben valamelyest még biztonságban is érzi magát, míg ott hamar meg kellett tanulnia, hogy a figyelme nem lankadhat akár egyetlen pillant erejéig sem.
Halk léptei ritmusosan susognak az aljnövényzetben. Tekintete fel-alá jár. Egy pillanatra sem időzik sokáig ugyanott. Tekintete fel-alá jár. A bokrok tövét, a puhább földfoltokat, a vadcsapásokat figyeli. Néhol egy őz patája hagyott nyomot a talajban, máshol egy kisebb ragadozó húzódhatott át nemrég. Hallgatózik. A szél neszezését, a levelek súrlódását, az esti madarak hangját figyeli. Az erdő beszél azoknak, akik hajlandóak meghallani. És bár hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára rendszeresen rótta ezeket az ösvényeket, a nyelvét nem felejtette el.
Azonban hiába hallgat, az erdő nem mesél semmi olyat, ami most érdekelné hősünket. Nem tudja mennyi idő telhetett el azóta, hogy betette a lábát az erdő fái közé, azonban abból ítélve, hogy már csak vöröses fény szűrődik át a fák közt, s egyre inkább sötétedik, igencsak úgy fest, hogy a nap nemsokára nyugovóra tér a mai napot illetően. Menet közben nem egy őz, vagy nyúl nyomait véli felfedezni menet közben, még a sötét ellenére is – na nem mintha a mélységhez szokott szemeit érdekelné a sötétség – azonban ezek most nem azok a vadak, amik nyomában ő jár. Ismételten csak nem tudni mennyi idő telik el mikor megpillantja az első talán érdekesnek titulálható nyomot a földön. Amint megpillantja letérdel mellé, hogy közelebbről is megvizsgálja. Női lábnyom, ám sajnos ez is túl kicsi ahhoz, hogy egy zöldbőrűé legyen. Ennek ellenére felkelti a mélységi érdeklődését, azonban úgy dönt elengedi a „prédát”. Valószínűleg csak egy javasasszony gyűjti a hozzávalókat a főzeteihez.
Elereszt egy halk sóhajt. Feláll, leporolja köpenyét, majd tova indul. Ahogy tovább halad, az erdő egyre sötétebbé válik körülötte. A lombok között már alig szűrődik át a lenyugvó nap utolsó fénye, a hosszú árnyékokat lassan elnyeli az este. Norennar még egy ideig folytatja a keresést, hátha talál valamit, ami végre figyelemre méltó. Egy friss nyomot. Vérfoltot. Egy figyelmetlenül hátrahagyott tábortűz maradványát. Azonban hiába, semmit sem talál.
Tekintete lassan már nem is a nyomok után kezd kutatni, hanem egy alkalmasnak táborhely után. Nem tart sokáig. Egy öreg tölgy tövében talál rá a ma esti vackára. A fa vastag törzse hátvédet biztosít, körülötte pedig viszonylag tiszta a talaj. A közeli bokrok eltakarják a táborhelyet a kíváncsi tekintetek elől, miközben ő maga könnyedén szemmel tarthatja a környéket.
Nem veszteget sok időt. Száraz gallyakat gyűjt a környékről, néhány vastagabb ágat is félrerak későbbre. Kezei szinte maguktól végzik a munkát. Hányszor csinálhatta már ugyanezt? Tízszer? Százszor? Talán ezerszer is. Mire a hold első fényei megjelennek a lombok fölött, a kis tűz már vidáman pattog előtte. Norennar pedig az időközben előkerült és a tűz közelében leterített takaróján ül. Egyik oldalán fattyúkardja, a másikon pedig a megtöltött számszeríja. Attól, hogy ő nem lelt az orkok nyomára még nem jelenti azt, hogy ők sem az övére.
Egy ideig csak ül a tűz mellett. Hallgatja a pattogó ágak hangját, figyeli, ahogy a lángok időnként magasabbra csapnak egy-egy szárazabb gallyon. Végül nadrágja egyik zsebébe nyúl, és előhúzza a jó öreg, s egyben megbízható pipáját, melyet az sem volt képes tönkre tenni, hogy „barátja” volt olyan kedves, hogy jégbe zárja. Az emlék hatására elhúzza száját. Talán túlreagálta aznap este… Ahelyett, hogy hagyta, hogy elragadják az indulatok, inkább meg kellett volna beszélnie Norival… Sokáig nem rágja magát ezen. Már elmúlt és nem tud rajta változtatni. Csak remélni meri, hogy a jövőben még lesz lehetősége ezt helyrehozni. Akárhogy is, nem sokkal később a dohányos zacskó is előkerül. Ahogy kinyitja, akaratlanul is belesandít a tartalmába. A látvány nem tölti el különösebb örömmel. A dohány szemmel láthatóan fogyóban van. Néhány hete még észre sem vette volna, most azonban már nehéz nem számolni vele. Előbb-utóbb újra be kell szereznie belőle valamennyit.
Egyelőre azonban nem foglalkozik a problémával. Két ujja közé csippent egy kisebb adagot, majd lassan a pipafejbe tömködi. Nem siet. Most nem kell menet közben bajlódnia vele, nem kell fél szemmel a környéket figyelnie, miközben a dohányt próbálja a helyére igazítani. Ráér. Ujjbegye rutinos mozdulatokkal nyomkodja le a dohányt. Egy újabb csipet kerül a tetejére, aztán még egy kevés. Mire végez, a pipafej szinte teljesen megtelik. Elégedetten szemléli munkáját néhány pillanatig, mielőtt a szájába dugná a pipa szárát és felemelné kezét fejmagasságba.*
- Na láffuk…
*Morogja a pipa szárával fogai közt, majd csettint egyet. Amennyiben a varázslat ezúttal sem hagyja cserben, úgy a csettintés hatására szikra pattan, s a pipában lévő dohány lángra kap. Amennyiben viszont ez nem sikerül, akkor halk, ám nem kevésbé ocsmány szitkok mellett vesz ki egy izzó végű gallyat a tűzből, hogy azzal pótolja a tűz sikertelen mágia okozta hiányát. Legalább most nem kell a kovával szenvednie. Így vagy úgy, a vége úgy is az lesz, hogy hősünk elégedetten szívja magába a füstöt, majd fúj ki egy fehér karikát, mely így a tűz fényének megvilágításában még kielégítőbb látványt nyújt, mint általában.*
- Hmm… Ez se sikerült még így eslőre…
*Hősünk elégedetten sóhajt fel, s épp azon gondolkodik, hogy táskájából előtúrjon egy adag hideg élelmet, amikor is nyugalmát halk neszek zúzzák darabokra. Azonnal visszafojtja lélegzetét s hegyes fülei követik a zaj forrását, miközben igyekszik teljes mértékben figyelmen kívül hagyni a mellette lévő tábortűz pattogását. A neszek sokkal inkább azért halkak mert távolaik semmint azért, mert óvatosak lennének. Éppen ezért minden egyes feszült pillanatot követően egyre jobban kivehetőek. Zavart rohanás. Nem elég súlyos léptek. Ráadásul túlságosan is elszórt ahhoz, hogy egy csapat legyen. Akárhogy is, valami közelít. Keze, ösztönösen is a számszeríjára csusszan, s közelebb húzza magához, miközben pipája szára továbbra is a fogai közt marad. A nyíl hegyét a zaj forrása felé fordítja, s ha nem lenne ennyire sokat látott, a mélységi most valószínűleg áshatná is a sírt a hirtelen előbukkanó nő holtestének. Már a rejtélyes figura felbukkanása is megér egy szemöldökfelvonást hősünk számára, azonban annak első mondata egészen a határig húzza az említett szőrzetet. A számszeríját lassan leereszti, miközben tetőtől talpig végig méri a nőt. A különös mozdulatok sem kerülik el a figyelmét. Mintha egy fohász lenne, azonban egyetlen isteni entitásnak szánt tiszteletadás jellegzetes vonásait sem véli felfedezni a gesztusokban.
Szó mi szó, a mélységi számára kissé nehézkes feldolgozni a láttotakat. Egyrészt bizalmatlansága bár alább hagyott most, hogy már biztos lehet benne, hogy nem egy csapat zöldbőrűvel futott össze, viszont el nem tűnt. A nő még mindig lehet veszélyes, bár kontextusukban kissé érthetetlen szavai, inkább kölcsönöznek neki egyfajta sutaságot. Ezen a benyomáson a következő mondat sem segít, ami némileg szótlanul is hagyja hősünket. Lehet, hogy megviselte őt az elmúlt másfél hét, de azért túlzásnak érzi azt, hogy nem lenne élő. Hacsak nem a xenofóbia egy újabb vállfajával találta magát szembe. Egyiknek sem örül jobban, mint a másiknak. Az ismeretlen nő végül közelíteni kezd. Norennar számára pedig egyre inkább kellemetlenné válik az égő pipa a szájában, ami a köhögési inger egyre növekvő hatásával jár. Így hiába emelné rá a számszeríjat, kénytelen kivenni az égő eszközt a szájából és halk torokköszörülésekkel enyhíteni a helyzetet. Akárhogy is védtelen nem marad, elvégre szabad keze máris megtalálja a tőre markolatát, ujjai pedig szorosan köré is fonódnak. Az ismeretlen végül letelepszik mellé. Látszólag ártalmatlan. „Látszólag.” Így a mélységi árgus szürkéi árgus módon követik minden mozdulatát, mígnem fel nem veszi a farkasszemet a kígyóéra emlékeztető szempárral.*
- Nagyon is élek…
*Jelenti ki végül, a felszólítást követően, kissé gőgösen, de leginkább a tőle jól megszokott száraz módon.*
- És ha nem csinálsz semmi ostobaságot, ez rólad is elmondható lesz.
*Fűzi hozzá ezúttal némi fenyegető hangnemmel megfűszerezve mondandóját.*
- Mit keresel itt?
A varázsló csettint egyet, melynek hatására apró szikrák manifesztálódnak és hullnak egy meghatározott kis helyre. Gyúlékony anyagok lángra lobbantásához elegendő.
//Erdei Amselyë//
*A fák között járva, ha a baljós füstoszlopok emléke nem is halványodik el, hősünk kedélye azért valamelyest javul. Rég nem járt már a déli erdőségben. Sőt, ha a Theával tett rövid kiruccanásukat nem számolja, rég nem járt már akármilyen erdőben. Hiányzott neki már a természet ezen formája. Sokkal jobban kiismeri magát itt, mint Arthenior koszos utcáin, vagy a Füves Puszta fűtengerében. Illetve itt az utóbbival ellentétben valamelyest még biztonságban is érzi magát, míg ott hamar meg kellett tanulnia, hogy a figyelme nem lankadhat akár egyetlen pillant erejéig sem.
Halk léptei ritmusosan susognak az aljnövényzetben. Tekintete fel-alá jár. Egy pillanatra sem időzik sokáig ugyanott. Tekintete fel-alá jár. A bokrok tövét, a puhább földfoltokat, a vadcsapásokat figyeli. Néhol egy őz patája hagyott nyomot a talajban, máshol egy kisebb ragadozó húzódhatott át nemrég. Hallgatózik. A szél neszezését, a levelek súrlódását, az esti madarak hangját figyeli. Az erdő beszél azoknak, akik hajlandóak meghallani. És bár hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára rendszeresen rótta ezeket az ösvényeket, a nyelvét nem felejtette el.
Azonban hiába hallgat, az erdő nem mesél semmi olyat, ami most érdekelné hősünket. Nem tudja mennyi idő telhetett el azóta, hogy betette a lábát az erdő fái közé, azonban abból ítélve, hogy már csak vöröses fény szűrődik át a fák közt, s egyre inkább sötétedik, igencsak úgy fest, hogy a nap nemsokára nyugovóra tér a mai napot illetően. Menet közben nem egy őz, vagy nyúl nyomait véli felfedezni menet közben, még a sötét ellenére is – na nem mintha a mélységhez szokott szemeit érdekelné a sötétség – azonban ezek most nem azok a vadak, amik nyomában ő jár. Ismételten csak nem tudni mennyi idő telik el mikor megpillantja az első talán érdekesnek titulálható nyomot a földön. Amint megpillantja letérdel mellé, hogy közelebbről is megvizsgálja. Női lábnyom, ám sajnos ez is túl kicsi ahhoz, hogy egy zöldbőrűé legyen. Ennek ellenére felkelti a mélységi érdeklődését, azonban úgy dönt elengedi a „prédát”. Valószínűleg csak egy javasasszony gyűjti a hozzávalókat a főzeteihez.
Elereszt egy halk sóhajt. Feláll, leporolja köpenyét, majd tova indul. Ahogy tovább halad, az erdő egyre sötétebbé válik körülötte. A lombok között már alig szűrődik át a lenyugvó nap utolsó fénye, a hosszú árnyékokat lassan elnyeli az este. Norennar még egy ideig folytatja a keresést, hátha talál valamit, ami végre figyelemre méltó. Egy friss nyomot. Vérfoltot. Egy figyelmetlenül hátrahagyott tábortűz maradványát. Azonban hiába, semmit sem talál.
Tekintete lassan már nem is a nyomok után kezd kutatni, hanem egy alkalmasnak táborhely után. Nem tart sokáig. Egy öreg tölgy tövében talál rá a ma esti vackára. A fa vastag törzse hátvédet biztosít, körülötte pedig viszonylag tiszta a talaj. A közeli bokrok eltakarják a táborhelyet a kíváncsi tekintetek elől, miközben ő maga könnyedén szemmel tarthatja a környéket.
Nem veszteget sok időt. Száraz gallyakat gyűjt a környékről, néhány vastagabb ágat is félrerak későbbre. Kezei szinte maguktól végzik a munkát. Hányszor csinálhatta már ugyanezt? Tízszer? Százszor? Talán ezerszer is. Mire a hold első fényei megjelennek a lombok fölött, a kis tűz már vidáman pattog előtte. Norennar pedig az időközben előkerült és a tűz közelében leterített takaróján ül. Egyik oldalán fattyúkardja, a másikon pedig a megtöltött számszeríja. Attól, hogy ő nem lelt az orkok nyomára még nem jelenti azt, hogy ők sem az övére.
Egy ideig csak ül a tűz mellett. Hallgatja a pattogó ágak hangját, figyeli, ahogy a lángok időnként magasabbra csapnak egy-egy szárazabb gallyon. Végül nadrágja egyik zsebébe nyúl, és előhúzza a jó öreg, s egyben megbízható pipáját, melyet az sem volt képes tönkre tenni, hogy „barátja” volt olyan kedves, hogy jégbe zárja. Az emlék hatására elhúzza száját. Talán túlreagálta aznap este… Ahelyett, hogy hagyta, hogy elragadják az indulatok, inkább meg kellett volna beszélnie Norival… Sokáig nem rágja magát ezen. Már elmúlt és nem tud rajta változtatni. Csak remélni meri, hogy a jövőben még lesz lehetősége ezt helyrehozni. Akárhogy is, nem sokkal később a dohányos zacskó is előkerül. Ahogy kinyitja, akaratlanul is belesandít a tartalmába. A látvány nem tölti el különösebb örömmel. A dohány szemmel láthatóan fogyóban van. Néhány hete még észre sem vette volna, most azonban már nehéz nem számolni vele. Előbb-utóbb újra be kell szereznie belőle valamennyit.
Egyelőre azonban nem foglalkozik a problémával. Két ujja közé csippent egy kisebb adagot, majd lassan a pipafejbe tömködi. Nem siet. Most nem kell menet közben bajlódnia vele, nem kell fél szemmel a környéket figyelnie, miközben a dohányt próbálja a helyére igazítani. Ráér. Ujjbegye rutinos mozdulatokkal nyomkodja le a dohányt. Egy újabb csipet kerül a tetejére, aztán még egy kevés. Mire végez, a pipafej szinte teljesen megtelik. Elégedetten szemléli munkáját néhány pillanatig, mielőtt a szájába dugná a pipa szárát és felemelné kezét fejmagasságba.*
- Na láffuk…
*Morogja a pipa szárával fogai közt, majd csettint egyet. Amennyiben a varázslat ezúttal sem hagyja cserben, úgy a csettintés hatására szikra pattan, s a pipában lévő dohány lángra kap. Amennyiben viszont ez nem sikerül, akkor halk, ám nem kevésbé ocsmány szitkok mellett vesz ki egy izzó végű gallyat a tűzből, hogy azzal pótolja a tűz sikertelen mágia okozta hiányát. Legalább most nem kell a kovával szenvednie. Így vagy úgy, a vége úgy is az lesz, hogy hősünk elégedetten szívja magába a füstöt, majd fúj ki egy fehér karikát, mely így a tűz fényének megvilágításában még kielégítőbb látványt nyújt, mint általában.*
- Hmm… Ez se sikerült még így eslőre…
*Hősünk elégedetten sóhajt fel, s épp azon gondolkodik, hogy táskájából előtúrjon egy adag hideg élelmet, amikor is nyugalmát halk neszek zúzzák darabokra. Azonnal visszafojtja lélegzetét s hegyes fülei követik a zaj forrását, miközben igyekszik teljes mértékben figyelmen kívül hagyni a mellette lévő tábortűz pattogását. A neszek sokkal inkább azért halkak mert távolaik semmint azért, mert óvatosak lennének. Éppen ezért minden egyes feszült pillanatot követően egyre jobban kivehetőek. Zavart rohanás. Nem elég súlyos léptek. Ráadásul túlságosan is elszórt ahhoz, hogy egy csapat legyen. Akárhogy is, valami közelít. Keze, ösztönösen is a számszeríjára csusszan, s közelebb húzza magához, miközben pipája szára továbbra is a fogai közt marad. A nyíl hegyét a zaj forrása felé fordítja, s ha nem lenne ennyire sokat látott, a mélységi most valószínűleg áshatná is a sírt a hirtelen előbukkanó nő holtestének. Már a rejtélyes figura felbukkanása is megér egy szemöldökfelvonást hősünk számára, azonban annak első mondata egészen a határig húzza az említett szőrzetet. A számszeríját lassan leereszti, miközben tetőtől talpig végig méri a nőt. A különös mozdulatok sem kerülik el a figyelmét. Mintha egy fohász lenne, azonban egyetlen isteni entitásnak szánt tiszteletadás jellegzetes vonásait sem véli felfedezni a gesztusokban.
Szó mi szó, a mélységi számára kissé nehézkes feldolgozni a láttotakat. Egyrészt bizalmatlansága bár alább hagyott most, hogy már biztos lehet benne, hogy nem egy csapat zöldbőrűvel futott össze, viszont el nem tűnt. A nő még mindig lehet veszélyes, bár kontextusukban kissé érthetetlen szavai, inkább kölcsönöznek neki egyfajta sutaságot. Ezen a benyomáson a következő mondat sem segít, ami némileg szótlanul is hagyja hősünket. Lehet, hogy megviselte őt az elmúlt másfél hét, de azért túlzásnak érzi azt, hogy nem lenne élő. Hacsak nem a xenofóbia egy újabb vállfajával találta magát szembe. Egyiknek sem örül jobban, mint a másiknak. Az ismeretlen nő végül közelíteni kezd. Norennar számára pedig egyre inkább kellemetlenné válik az égő pipa a szájában, ami a köhögési inger egyre növekvő hatásával jár. Így hiába emelné rá a számszeríjat, kénytelen kivenni az égő eszközt a szájából és halk torokköszörülésekkel enyhíteni a helyzetet. Akárhogy is védtelen nem marad, elvégre szabad keze máris megtalálja a tőre markolatát, ujjai pedig szorosan köré is fonódnak. Az ismeretlen végül letelepszik mellé. Látszólag ártalmatlan. „Látszólag.” Így a mélységi árgus szürkéi árgus módon követik minden mozdulatát, mígnem fel nem veszi a farkasszemet a kígyóéra emlékeztető szempárral.*
- Nagyon is élek…
*Jelenti ki végül, a felszólítást követően, kissé gőgösen, de leginkább a tőle jól megszokott száraz módon.*
- És ha nem csinálsz semmi ostobaságot, ez rólad is elmondható lesz.
*Fűzi hozzá ezúttal némi fenyegető hangnemmel megfűszerezve mondandóját.*
- Mit keresel itt?
A varázsló csettint egyet, melynek hatására apró szikrák manifesztálódnak és hullnak egy meghatározott kis helyre. Gyúlékony anyagok lángra lobbantásához elegendő.
1523. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-07 23:41:44
Üzenet elküldve: 2026-06-07 23:41:44
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 135
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
-Azt hittem, hogy mérget töröltél belém! Máskülönben minek csókolgatnál, hát semmi értelme.
*A kislány egészen őszinte, az arckifejezése arról árulkodik, nem színészkedik. Egyszerűen nem érti a gyógypuszit, mint olyat. A gyerek megjegyzésre felhördül, nyitott tenyérrel csap Garsin combjára, majd vehemensen bök az irányába.*
-Én nem vagyok gyerek, te vagy gyerek! Én már nagy vagyok, csak…még nem nőttem meg! De majd az is lesz, és akkor csak csodálkozol, mert…mert sokkal magasabb leszek, mint te!
*Egyelőre az egyetlen magas, amit produkálni tud, az a szemöldöke, mert az olyan ívesre kúszik, hogy félő, beleakad a hajvonalába. Végül a mérgét egy mély szusszantással elodázza, nagyvonalúan legyint.*
-Jó, megengedem, hogy ma ne verődj meg, de csak azért, mert ehhez van kedvem. Eltekintek attól, hogy megverjelek, de szeretném, ha nem felejtenéd el, hogy ilyen…hogyhívjákot, mondjad már -*csettintget párat, köröz kézfejével a levegőbe, keresve a szót*-…kegyet gyakoroltam irányodba!
*A haragja egycsapásra elszáll, miután úgy ítéli meg már kiverekedte magát és mivel nem veszített, így elkönyveli győzelemnek. Elégedetten kucorodik Garsin mellé, nyújtott nyakkal lesi, hogy mit eszik a másik, néha azért az alvó kölyökre sandít. Ha esetleg Garsin megkínálná, megrázza a fejét.*
-Nem fogadok el soha semmit, amit ajánlanak nekem. Ez volt az első lecke, amit megtanultam Rigótól. Neked sem kéne, mert sosem tudhatod, miben van méreg. Jól tetted, hogy nem kented a szádra a kencét, amit először adtam. Akár meg is mérgezhettelek volna. Okos dolog az ilyen. -*majd fejével a fészek felé bök*-Tudod, mi is fészkeket hajtunk. Abban is alszunk, hasonlóban, mint amit te csináltál. Vicces látni az ilyesmit valakitől, aki nem a miénk.
*Elgondolkodva méri végig a másikat, elidőzik a kezén, a ruháján, majd az arcán, haján.*
-Úgy hiszem, te nagyon szép lány lennél. Miért vagy ilyen…?-*fejével Garsin arca felé bök, majd állával végigint a ruházaton.*-legényforma? A bőrükbe szeretnél bújni, vagy így rejtőzködsz a világ elől?
-Azt hittem, hogy mérget töröltél belém! Máskülönben minek csókolgatnál, hát semmi értelme.
*A kislány egészen őszinte, az arckifejezése arról árulkodik, nem színészkedik. Egyszerűen nem érti a gyógypuszit, mint olyat. A gyerek megjegyzésre felhördül, nyitott tenyérrel csap Garsin combjára, majd vehemensen bök az irányába.*
-Én nem vagyok gyerek, te vagy gyerek! Én már nagy vagyok, csak…még nem nőttem meg! De majd az is lesz, és akkor csak csodálkozol, mert…mert sokkal magasabb leszek, mint te!
*Egyelőre az egyetlen magas, amit produkálni tud, az a szemöldöke, mert az olyan ívesre kúszik, hogy félő, beleakad a hajvonalába. Végül a mérgét egy mély szusszantással elodázza, nagyvonalúan legyint.*
-Jó, megengedem, hogy ma ne verődj meg, de csak azért, mert ehhez van kedvem. Eltekintek attól, hogy megverjelek, de szeretném, ha nem felejtenéd el, hogy ilyen…hogyhívjákot, mondjad már -*csettintget párat, köröz kézfejével a levegőbe, keresve a szót*-…kegyet gyakoroltam irányodba!
*A haragja egycsapásra elszáll, miután úgy ítéli meg már kiverekedte magát és mivel nem veszített, így elkönyveli győzelemnek. Elégedetten kucorodik Garsin mellé, nyújtott nyakkal lesi, hogy mit eszik a másik, néha azért az alvó kölyökre sandít. Ha esetleg Garsin megkínálná, megrázza a fejét.*
-Nem fogadok el soha semmit, amit ajánlanak nekem. Ez volt az első lecke, amit megtanultam Rigótól. Neked sem kéne, mert sosem tudhatod, miben van méreg. Jól tetted, hogy nem kented a szádra a kencét, amit először adtam. Akár meg is mérgezhettelek volna. Okos dolog az ilyen. -*majd fejével a fészek felé bök*-Tudod, mi is fészkeket hajtunk. Abban is alszunk, hasonlóban, mint amit te csináltál. Vicces látni az ilyesmit valakitől, aki nem a miénk.
*Elgondolkodva méri végig a másikat, elidőzik a kezén, a ruháján, majd az arcán, haján.*
-Úgy hiszem, te nagyon szép lány lennél. Miért vagy ilyen…?-*fejével Garsin arca felé bök, majd állával végigint a ruházaton.*-legényforma? A bőrükbe szeretnél bújni, vagy így rejtőzködsz a világ elől?
1522. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-07 23:13:31
Üzenet elküldve: 2026-06-07 23:13:31
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Norennar Dwirinthalen//
*Sosem hitte volna, hogy vele ilyen csúfság megeshet, de azt mondják mindennek eljön az ideje, mindig kell egy első alkalom. Amselyë apja neves gyógyító volt, a füvek és növények nagytudású szakértője, így a nő is ebben nőtt fel. Bakfis korára tisztában volt az erdő kincseivel, tudta mit mihez kell keverni és milyen arányba, hogy könnyítsen a szíven – vagy épp megállítsa azt.
Most pedig itt van, az erdő közepén, teljes delíriumban. Normális esetben új keverékeit a kikötői bugris söpredéken próbálja ki, akiknél azt sem bánja, ha utána a tengerbe veszejtik magukat, de egyre többször előforduló éber álmai és a folyton áldozásra szólító hang megakadályozza az életek közvetett kioltásában, egyre csak arra sarkallva, minél előbb elhallgattassa a fejében egyre erősödő hangot.
Ezt általában két módon teheti meg: az első, miszerint életet hoz, nem pedig elvesz. Ezért is állt be a bábák sorába, így minden egyes világra segített életet az ő istenének kegyelmébe ajánlhat. Ám mostanában, az orkok támadása óta még a gyermekek sem akarnak időben kibújni az anyjuk méhének menedékéből, vagy ha mégis megteszik, vagy idő előtt jönnek, vagy nem maradnak. A nők stresszesek, a szülések egyre inkább komplikáltak, a háború okozta körülmény pedig rajta hagyja a keze nyomát mindenen, amihez hozzáfér.
Amsel nem viseli jól a halált. Nem, ha gyermekekéről, vagy az anyjukéról van szó, az utóbbi időben pedig túlságosan is sokat veszített. Talán ez vezette őt a második módhoz, hogy elhallgattassa a fejében egyre inkább erősödő isteni hangot – vagy önvádat-, sosem tudjuk meg. A pipába töltött, vajúdóknak szánt, gombával felkoppintott dohánykeverék több mint kiváló volt, legalább is így ítéli meg az elf, míg bizonytalan léptekkel botorkál fától-fáig.
A mozdulataiban semmi kecsesség, úgy bolyong, botladozik, mint romos kastélyban a kísértet. Fehér kezei egyre csak rátalálnak a fák rücskös törzseire, bár a kígyószemek vakon révednek előre, a szép arcra kifejezéstelen, rideg maszkot fest a rémület. Erdei Amselyë erdőben van, de nem a kikötőiben. Legnagyobb rémálmát éli újra, saját meglátása szerint fut, bujkál. A kábulattól vak szemek sebesen kezdenek cikázni, ahogy egyre csak a rémséges, mételyt és pusztulást magában hordó agancsos, bagolykarmos borzalmat keresi a törzsek takarásában. Nem leli, ám a jelenlétét érzi. Tudja, hogy valami figyeli. Valaki figyeli…Az ő, hitevesztett, hátrahagyott istene keresi, és megtalálta. Eljött érte, hogy visszavegye azt, ami az övé.*
-Jó leszek… Esküszöm neked, visszatérek hozzád, áldozok neked! Életet adok, hogy élhess, kegyelmezz nekem! Jóvá teszem a hibáim, hű leszek hozzád! Beszélj hozzám, mutass irgalmat! Hagyd, hogy rád találjak ismét, mielőtt te találsz rám! Visszatalálok hozzád, csak engedd!
*Rimánkodik. A hangja elcsigázott, a félelem könnyeket csal ki belőle. Az idejét nem tudja utoljára mikor sírt, most mégis zokog, akár a gyermekek. Reccsenést hall maga mögül, kettőt ver a szíve. Úgy érzi magát, mint nyúl, akit épp felhajtanak a kutyák. Talán úgy is van.
Futásnak ered, úgy, ahogy a lába bírja. Nem néz előre, még csak hátra sem, nem törődik azzal, melyik tövises bokor szaggatja meg a ruháját, vagy kapja meg a bőrét, csak rohan, ahogy ereje engedi. Aztán hirtelen megtorpan. Már nem érzi az istene jelenlétét, a nyomasztó, nehéz érzést a mellkasában, a sípoló hangot a fülében. Valahogy mintha minden elnémulna, még a kabócák sem zenélnek. A távolban tűz pislákol. Sebesen, értetlenül törli meg az arcát, önkéntelenül szipog egy párat, végül köpenyébe törli a szemeit és orrát is. Az első gondolata az, az istene transzba ejtette. Sokszor megesett ez az áldozások során, nem pláne mielőtt hű híveinek elvette az agancsos entitás az életét, hogy újat adhasson nekik. Kegyes dolog ez, hisz így haláluk pillanatát nem élik át. Boldogan távoznak ebből a világból, fájdalom és kín nélkül.
Amselyë úgy ítéli meg, kizárólag ez történhetett vele. Meghalt, vagy haldoklik. Most találkozik az istenével, ironikus mód, az erdő közepén, tábortűznél. Ha így kell lennie, hát így lesz.
Mély levegőt vesz, ujjbegyeivel megtörölgeti a szemei alatt megfolyt festéket, végig simít párszor a haján, megigazítja benne a növényeket. Szép fejét megrázza, hátát kiegyenesíti, így lépdel -szerinte-büszkén, méltóságteljesen a tűz felé.
Pillanatokon belül felbukkan alakja a fák öleléséből, így megpillanthatja azt, akit ő istene manifesztációjának gondol. A finom metszésű arc látható fintorba szalad, a hosszú szempillák zavartan rebbennek meg, hátrál egy lépést, megkapaszkodik a keze alá eső fatörzsbe, míg másik, szabad kezével a hasára fog, enyhén meg is görnyed.*
-Teremtőm, azt hittem szebb leszel! -*bukik ki belőle a reszketeg felismerés, merthogy két dologról szentül meg van győződve: egyfelől a hegyesfülű, hamvas ezüsthajú bizony az ő istene, másrészről meg ezernyi alakból pontosan egy halottat választott.
Eddig hasán pihenő kezének hüvelykje lomha félholdat ír homloka közepére, majd függőleges vonalat húz ajkaira, végül megrajzolja a lefelé mutató holdsarlót a köntös mély kivágásából feltáruló mellkascsontra is. Épp úgy tűnhet az isten felé mutatott tiszteletteljes gesztusnak, mint ártás ellen fohászkodó imának is.*
-Úgy értem, nem vagy csúnya, csak… másra számítottam. Valami…élőre.
*Tiszteletteljesen hajtja meg a fejét, sőt, egész törzsét is, oly annyira, hogy majdnem előre borul, úgy kell ujjbegyeivel megtámasztania magát az avarban, de hát az ő erdei istenének bármit! Nem kérdez aztán, csak a sötételf mellé telepszik a tűz mellé. Miért is kérdezne, hiszen szentül meg van róla győződve, amaz szólította őt ide.
Egyelőre nem szólítja meg, nem szól hozzá, de a kígyó szemek egyre csak bámulják. Kérlelhetetlenül, szemtelenül, már-már pimaszul, kellemetlenül. Várakozóan.*
-Rám találtál, beszélj hát hozzám!
*Sosem hitte volna, hogy vele ilyen csúfság megeshet, de azt mondják mindennek eljön az ideje, mindig kell egy első alkalom. Amselyë apja neves gyógyító volt, a füvek és növények nagytudású szakértője, így a nő is ebben nőtt fel. Bakfis korára tisztában volt az erdő kincseivel, tudta mit mihez kell keverni és milyen arányba, hogy könnyítsen a szíven – vagy épp megállítsa azt.
Most pedig itt van, az erdő közepén, teljes delíriumban. Normális esetben új keverékeit a kikötői bugris söpredéken próbálja ki, akiknél azt sem bánja, ha utána a tengerbe veszejtik magukat, de egyre többször előforduló éber álmai és a folyton áldozásra szólító hang megakadályozza az életek közvetett kioltásában, egyre csak arra sarkallva, minél előbb elhallgattassa a fejében egyre erősödő hangot.
Ezt általában két módon teheti meg: az első, miszerint életet hoz, nem pedig elvesz. Ezért is állt be a bábák sorába, így minden egyes világra segített életet az ő istenének kegyelmébe ajánlhat. Ám mostanában, az orkok támadása óta még a gyermekek sem akarnak időben kibújni az anyjuk méhének menedékéből, vagy ha mégis megteszik, vagy idő előtt jönnek, vagy nem maradnak. A nők stresszesek, a szülések egyre inkább komplikáltak, a háború okozta körülmény pedig rajta hagyja a keze nyomát mindenen, amihez hozzáfér.
Amsel nem viseli jól a halált. Nem, ha gyermekekéről, vagy az anyjukéról van szó, az utóbbi időben pedig túlságosan is sokat veszített. Talán ez vezette őt a második módhoz, hogy elhallgattassa a fejében egyre inkább erősödő isteni hangot – vagy önvádat-, sosem tudjuk meg. A pipába töltött, vajúdóknak szánt, gombával felkoppintott dohánykeverék több mint kiváló volt, legalább is így ítéli meg az elf, míg bizonytalan léptekkel botorkál fától-fáig.
A mozdulataiban semmi kecsesség, úgy bolyong, botladozik, mint romos kastélyban a kísértet. Fehér kezei egyre csak rátalálnak a fák rücskös törzseire, bár a kígyószemek vakon révednek előre, a szép arcra kifejezéstelen, rideg maszkot fest a rémület. Erdei Amselyë erdőben van, de nem a kikötőiben. Legnagyobb rémálmát éli újra, saját meglátása szerint fut, bujkál. A kábulattól vak szemek sebesen kezdenek cikázni, ahogy egyre csak a rémséges, mételyt és pusztulást magában hordó agancsos, bagolykarmos borzalmat keresi a törzsek takarásában. Nem leli, ám a jelenlétét érzi. Tudja, hogy valami figyeli. Valaki figyeli…Az ő, hitevesztett, hátrahagyott istene keresi, és megtalálta. Eljött érte, hogy visszavegye azt, ami az övé.*
-Jó leszek… Esküszöm neked, visszatérek hozzád, áldozok neked! Életet adok, hogy élhess, kegyelmezz nekem! Jóvá teszem a hibáim, hű leszek hozzád! Beszélj hozzám, mutass irgalmat! Hagyd, hogy rád találjak ismét, mielőtt te találsz rám! Visszatalálok hozzád, csak engedd!
*Rimánkodik. A hangja elcsigázott, a félelem könnyeket csal ki belőle. Az idejét nem tudja utoljára mikor sírt, most mégis zokog, akár a gyermekek. Reccsenést hall maga mögül, kettőt ver a szíve. Úgy érzi magát, mint nyúl, akit épp felhajtanak a kutyák. Talán úgy is van.
Futásnak ered, úgy, ahogy a lába bírja. Nem néz előre, még csak hátra sem, nem törődik azzal, melyik tövises bokor szaggatja meg a ruháját, vagy kapja meg a bőrét, csak rohan, ahogy ereje engedi. Aztán hirtelen megtorpan. Már nem érzi az istene jelenlétét, a nyomasztó, nehéz érzést a mellkasában, a sípoló hangot a fülében. Valahogy mintha minden elnémulna, még a kabócák sem zenélnek. A távolban tűz pislákol. Sebesen, értetlenül törli meg az arcát, önkéntelenül szipog egy párat, végül köpenyébe törli a szemeit és orrát is. Az első gondolata az, az istene transzba ejtette. Sokszor megesett ez az áldozások során, nem pláne mielőtt hű híveinek elvette az agancsos entitás az életét, hogy újat adhasson nekik. Kegyes dolog ez, hisz így haláluk pillanatát nem élik át. Boldogan távoznak ebből a világból, fájdalom és kín nélkül.
Amselyë úgy ítéli meg, kizárólag ez történhetett vele. Meghalt, vagy haldoklik. Most találkozik az istenével, ironikus mód, az erdő közepén, tábortűznél. Ha így kell lennie, hát így lesz.
Mély levegőt vesz, ujjbegyeivel megtörölgeti a szemei alatt megfolyt festéket, végig simít párszor a haján, megigazítja benne a növényeket. Szép fejét megrázza, hátát kiegyenesíti, így lépdel -szerinte-büszkén, méltóságteljesen a tűz felé.
Pillanatokon belül felbukkan alakja a fák öleléséből, így megpillanthatja azt, akit ő istene manifesztációjának gondol. A finom metszésű arc látható fintorba szalad, a hosszú szempillák zavartan rebbennek meg, hátrál egy lépést, megkapaszkodik a keze alá eső fatörzsbe, míg másik, szabad kezével a hasára fog, enyhén meg is görnyed.*
-Teremtőm, azt hittem szebb leszel! -*bukik ki belőle a reszketeg felismerés, merthogy két dologról szentül meg van győződve: egyfelől a hegyesfülű, hamvas ezüsthajú bizony az ő istene, másrészről meg ezernyi alakból pontosan egy halottat választott.
Eddig hasán pihenő kezének hüvelykje lomha félholdat ír homloka közepére, majd függőleges vonalat húz ajkaira, végül megrajzolja a lefelé mutató holdsarlót a köntös mély kivágásából feltáruló mellkascsontra is. Épp úgy tűnhet az isten felé mutatott tiszteletteljes gesztusnak, mint ártás ellen fohászkodó imának is.*
-Úgy értem, nem vagy csúnya, csak… másra számítottam. Valami…élőre.
*Tiszteletteljesen hajtja meg a fejét, sőt, egész törzsét is, oly annyira, hogy majdnem előre borul, úgy kell ujjbegyeivel megtámasztania magát az avarban, de hát az ő erdei istenének bármit! Nem kérdez aztán, csak a sötételf mellé telepszik a tűz mellé. Miért is kérdezne, hiszen szentül meg van róla győződve, amaz szólította őt ide.
Egyelőre nem szólítja meg, nem szól hozzá, de a kígyó szemek egyre csak bámulják. Kérlelhetetlenül, szemtelenül, már-már pimaszul, kellemetlenül. Várakozóan.*
-Rám találtál, beszélj hát hozzám!
1521. hozzászólás ezen a helyszínen: Kikötői erdőség
Üzenet elküldve: 2026-06-07 22:19:31
Üzenet elküldve: 2026-06-07 22:19:31
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 619
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Mivel a puszi javarészt meglepetés "támadásként" is szolgált, ezért Thalyssa döbbent arckifejezése megelégedéssel tölti el.*
- Mit miért, ember?! - *Viszonozza a megszólítás párjával a kérdést. Nem érti, miért asszonyozza őt a lány, de nem esik jól neki, viszont ennél jobban föl sem veszi a dolgot.*
- Hát még sosem kaptál gyógypuszit? Arra van, hogy ne fájjon tovább a sebed! Sajnos csak gyerekeken működik ez a varázslat. - *Magyarázza, a végén sajnálkozón bólogatva, s mindvégig kajánul vigyorog.
Nagyjából addig, míg fel nem tűnik neki, hogy Thalyssa tényleg meg van rendülve ettől az incselkedő-kedveskedő tettétől.*
- Jó. De... miért? - *Hunyorog a lányra értetlenül, és kissé aggódva is. Miért zaklathatta fel ennyire egy puszi? Főleg az után, hogy az előbb még ő próbálta végignyalni az arcát...
Mikor a vöröske az ő ábrázatát vizslatja, és mintha elsősorban a száját bámulná, felmerül benne, hogy talán túl büdös volt a lánynak az ő lehelete. Végül is halat evett. Ez akár magyarázat lehetne arra is, hogy miért igyekszik ennyire ledörzsölni magáról a puszi helyét. Garsin mégis úgy érzi, ez túl egyszerű volna megfejtésnek...
Jobb híján csak nézi ő is a lányt és vár.
Azt sem tartja kizártnak, hogy valami átverés lesz ez, de mikor Thalyssa elkezd visszaöltözni, kezdi úgy érezni, hogy...*
- Szóval akkor megegyeztünk, hogy egyikünk sem tartozik a másiknak veréssel? - *Kérdi tapogatózón, mert másképp nem tudja értelmezni a történéseket.
Ha pedig a kis boszorkány nem tűnik túlontúl gyanúsnak, akkor enni is visszaül ezután, míg a másik fölcicomázza magát.*
- Ühüm. Elég finom. És tényleg segít a sebeken is. Csak ki kell magozni, aztán kicsit tovább kell főzni, hogy jól megpuhuljon, majd kásává törni, fűszerezni. Só is bőven elég. - *Ad rövid ismertetőt, a végén vállát vonva.*
- Egyébként úgy gondoltam, hogy a termésből vihetsz te is. Lesz ott elég, ha szerencsénk van. De nem hiszem, hogy valaki az egészet leszedte volna.
A hozzászólás írója (Garsin Elthur) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.06.07 22:20:16
*Mivel a puszi javarészt meglepetés "támadásként" is szolgált, ezért Thalyssa döbbent arckifejezése megelégedéssel tölti el.*
- Mit miért, ember?! - *Viszonozza a megszólítás párjával a kérdést. Nem érti, miért asszonyozza őt a lány, de nem esik jól neki, viszont ennél jobban föl sem veszi a dolgot.*
- Hát még sosem kaptál gyógypuszit? Arra van, hogy ne fájjon tovább a sebed! Sajnos csak gyerekeken működik ez a varázslat. - *Magyarázza, a végén sajnálkozón bólogatva, s mindvégig kajánul vigyorog.
Nagyjából addig, míg fel nem tűnik neki, hogy Thalyssa tényleg meg van rendülve ettől az incselkedő-kedveskedő tettétől.*
- Jó. De... miért? - *Hunyorog a lányra értetlenül, és kissé aggódva is. Miért zaklathatta fel ennyire egy puszi? Főleg az után, hogy az előbb még ő próbálta végignyalni az arcát...
Mikor a vöröske az ő ábrázatát vizslatja, és mintha elsősorban a száját bámulná, felmerül benne, hogy talán túl büdös volt a lánynak az ő lehelete. Végül is halat evett. Ez akár magyarázat lehetne arra is, hogy miért igyekszik ennyire ledörzsölni magáról a puszi helyét. Garsin mégis úgy érzi, ez túl egyszerű volna megfejtésnek...
Jobb híján csak nézi ő is a lányt és vár.
Azt sem tartja kizártnak, hogy valami átverés lesz ez, de mikor Thalyssa elkezd visszaöltözni, kezdi úgy érezni, hogy...*
- Szóval akkor megegyeztünk, hogy egyikünk sem tartozik a másiknak veréssel? - *Kérdi tapogatózón, mert másképp nem tudja értelmezni a történéseket.
Ha pedig a kis boszorkány nem tűnik túlontúl gyanúsnak, akkor enni is visszaül ezután, míg a másik fölcicomázza magát.*
- Ühüm. Elég finom. És tényleg segít a sebeken is. Csak ki kell magozni, aztán kicsit tovább kell főzni, hogy jól megpuhuljon, majd kásává törni, fűszerezni. Só is bőven elég. - *Ad rövid ismertetőt, a végén vállát vonva.*
- Egyébként úgy gondoltam, hogy a termésből vihetsz te is. Lesz ott elég, ha szerencsénk van. De nem hiszem, hogy valaki az egészet leszedte volna.
A hozzászólás írója (Garsin Elthur) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.06.07 22:20:16
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1558-1577