//Második szál//
//Kerek erdő közepén//
*Azt mondják az ősi öregek, s a nagy szellemek ismerői, hogy ha két harcos lelke összekötődik, a lényük egyszerre kezd el létezni együtt, valami másabb, erősebb és fenségesebb síkon. Azt mondják, hogy képesek kiolvasni egymás bensőjét csupán egy szempillantásból, szavak nélkül. Hisz mit is érnek a szavak, egy ehhez hasonló helyzetben? Semmit, jószerivel. Nincs bennük annyi jelentés, nincs annyi mélység, mi kifejezné azt, amit az ember ténylegesen gondol, ami szelleme legeldugottabb bugyrában tombol, s csak arra vár, hogy kitörhessen. Mit érnek a szavak, hisz olyan elcsépeltek, megbízhatatlanok, s hazugak. A szavak csak szavak. Rorkir látja, hogy Rheia őrlődik, s szemét lehunyva hajt fejet, de szinte az állkapcsa is megfeszül, ahogy ujjait az arcáról lassan az állára csúsztatja, s úgy emeli fel a lány fejét, hogy szavak helyett a melegséget sugárzó dióbarna szemekbe nézhessen a lány. Azokba a szemekbe, mik most, talán mint életében nem sokszor, talán még sohasem, nyitott kapuként állnak, mibe ha belepillant Karheia, Rorkir legbensőbb énjét láthatja, a tomboló tüzet, minek két oldala van, s jóllehet, a tűz nem csak pusztítani tud, de teremteni is, építeni, biztonságot nyújtani, s felkorbácsolni az ősi énjét. Az izzó vágy, mely ég benne egyszerre létezik a tisztelettel, mi meggátolja azt. Aztán persze ki tudja, lehet, hogy az ősöknek nincs igazuk, és a szem, pusztán egy szem, de Rorkir nem hisz ebben. Különös érzések kavarognak benne, ahogy hagyja, hogy a lány a mellkasába temetkezzen, egy pillanatra mintha kihagyna egyet-egyet a szíve dobbanása is. Kezével cirógatja az arcát, s talán az ujja végeivel végigsimítja a kecses nyakát, majd felcsúsztatja egészen a hajába, hogy úgy tudja magához szorítani.*
-A jövő mindenki számára ködös, Rheia, de nincs félnivalód! A Szellemek gondját viselik sorsunknak, még ha néha nem is látjuk úgy. Meg aztán.. Nézd meg, idevezettek hozzám.
*Mosolyog kacéran, bár lehet, hogy ezt nem látja a másik. A szavaira csak mély, rekedtes hangján hümmög, ahogy még egyszer végigsimítja a lányt.*
-Ennél kedvesebbet ha akarnál sem tudnál mondani, de mi tagadás, hasonlóképp érzek.
*Nagyot sóhajt a barbár férfi.*
-Nem tudnak ezek semmit sem. De, ha ez számít, Én itt vagyok, és itt is leszek, és nincs az a tündér, ember, vagy ork, ki meggátolhatna ebben!
*Szavai súlyosak, s kivételesen a hangvételén is érződik, hogy tisztában van vele, hogy mit is ígér.*
-Tudod alapíthatnánk saját otthont is. Itt vagyunk hozzá egyből ketten.
*Mosolyog, s próbálja a vidámabb oldalát megfogni a dolognak, bár tény, hogy őt is hasonló kételyek gyötrik, még akkor is, ha sosem mondaná ki.*
-Ahol a szív, ott a haza. Az én szívem, pedig itt van. Itt.
*Mondja, s ha nem ellenkezik a lány, akkor kezét Rheia mellkasára teszi, úgy nagyjából ahol a szíve lehet.*
A hozzászólás írója (Vérgőzös Rorkir) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2020.04.11 07:45:51