//Próféták//
//Nalaeä, D'or Gaiffar, dalnok//
*D'or nem haragszik, legalábbis nem látszik rajta, jóllehet a dalnok szenvedése sincs különösebb hatással rá. Nem mondhatni, hogy nincsenek érzelmei, sőt mi több, jól látható, hogy Yeza, May és immár Nala is milyen hatást vált ki belőle, azonban a fájdalomittas értetlenség láttán nem reagál, csupán biccent Nala nyugtatására, hogy nem haragszik érte, hiszen talán igaza is van... talán. ~ Sötétség Atyja... ~ Morfondírozik el magában, s készséggel megvárja, míg a leány végez a dalnokkal. Gondterhelten foglal helyet, igaz, a kedves szavakra halvány mosollyal válaszol.*
- Az én nevem... *hümment rá, s tekintete a kezére sikló apró kézre pillant* tehát, tereljem el a gondolataimat? *Kérdez vissza, emellett érzi, hogy igaza lehet, talán egy kis beszélgetés oldja a gátat, mi a tudás és közte rejlik. Halkan sóhajt fel minden egyes érintésre, ahogyan mondandója, úgy reakciói sincsenek véka alá rejtve.*
- Először. Messzi tájról érkeztem, bár úgy hiszem, úgy tudom, hogy te is. *Biccent.* A sivatag forró heve hátán, dűnéről dűnére, Ihs'maillon kegyeiből, s érdekéből, parancsára. *Egy gyors összefoglaló, míg a kellemesen meleg kéz útját követi szemével, majd megállapodik a tündér szemein.*
- De te sem tettél meg sokkal kevesebb távolságot, szerájok rejtett kincse. *Szusszan fel kedélyesen, mondandóját nem sértésnek szánja, s a hangsúlyból ez bőséggel érezhető is. Nala ismerős illatokat idéz fel, fülledt sátor rejtekét, melyekről ugyan csak meséket hallott, de azok oly érzékletesek voltak, hogy, mint gyermekkorában, még ma is kissé belepirosodik.*
- A sivatag forrósága ajándék, miért hát e kieső hely, itt, a hatalmas víz zúgta partvidéken? *Iszik egy kortyot, s egy pohár vizezett bort tölt a lánynak is.*
- Igyál velem, kérlek. *Kéri meg, s gondolatai, ahogyan tekintete is, visszakúszik a dalnok felé.*
- Azt mondta... Szatere... a sötét isten... nem ismerem ezt a nevet. *rázza meg fejét.* A könny fala... bezárva... falak között... nem értem. *Sóhajt fel, s akaratlan kulcsolódik keze a lányéra.*
- Segíts... felidéznem a múltat... *hangja nem könyörgő, de a tekintet igen, elveszettnek tűnik, s mi eddig csupán fizikailag volt igaz, most lélekben is az lesz.*
- Tündér vagy, igaz? Még csak aprónépet láttam idefelé... tündért sohasem, csak mesékben hallottam, mit anyám mesélt, homokörvény dúlta éjszakákon, mikor a sátorponyvát repesztette a szél. *Emlékezik, s az emlékek lágy mosolyt csalnak arcára, melyeket alkalmasint elhalványít a pillanat, mikor a dalnokra pillantgat, ki tán már el is tűnik a lépcsőfordulóban.*