//A mély gyomrában//
*Az elágazáshoz érve nem torpan meg. Halad tovább előre, nem hagyatkozva másra, csak az emlékeire. Az egyenest választja, ahogy tette ezt idefelé jövet is. A Csatorna. Végtelen útvesztő megannyi titokkal. Tán egy élet is kevés lenne, hogy valaki feltérképezhesse. A magány azonban utat enged a gondolatoknak és az emlékeknek is.*
"-Megölték, meghalt! A férjem!
*Rimánkodva rohan utánuk a fiatal nő, majd megtorpan. Szíve szakad meg a könnyáztatta arc láttán, melyen oly mély fájdalom ül, mit ő még sosem tapasztalt. Nem harag s nem bosszúvágy, de még csak nem is szomorúság. Fájdalom.
Elf földön járnak még, de már messze Keleten. Órák óta zötykölődnek a ponyvázott szekéren, de már közel járhatnak. Leégett, fekete füstöt eregető törmelék, mi az útjukat szegélyezi. Ennyi maradt a a sötételfek ittjárta után a faluból. Bár ő maga még sosem látott sötételfet, gyorsabbak és erősebbek, mint az ő harcosaik, legalábbis ez a hír járja. Hogy miért történt, ami történt? Velük nem osztanak meg miérteket, ők pedig nem is kíváncsiak rá. Hiába a megannyi katona körülöttük, ők csak ketten vannak itt gyógyítók. Csak egy pillantást vált a szemben ülő nővérrel, Lorinellel, de pontosan tudja, a leány is ugyanazt érzi, amit ő. Halál szaga üli meg a levegőt, füstté és húsé.
A menetoszlop hirtelen megtorpan. Némi kiabálás hallatszik elölről, majd valaki gyógyítóért kiált. Mindketten leugranak a szekérről, hogy futva tegyék meg a távot a menetoszlop elejéig. Végigrohannak a megannyi bámész katona mellett és megpillantják a sebesültet, kit jó néhány társa áll már körbe. Egy feketetollú nyílvessző áll ki a fiatal katona vállából. Egy pillanat múlva Lorinen már a katona mellett térdel, tenyeréből fény tör elő, miközben a sebesült harcos mellkasára helyezi. Az ő tekintete azonban egészen másra szegeződik. A nyílvessző eredeti tulajdonosa a göröngyös út túloldalán fekszik, hasából pedig vér ömlik, vörösre festve a poros földet. Rohanna, azonban egy kesztyűs kéz erősen markol vállába.*
-Hagyd. Hát nem látod, mit tettek?!
*Suttogja a katona fojtott hangon, de ő kitépi magát a szorításból.*
-Eressz!
*Sziszegi, s már a sebesült sötételf felett térdepel.*
-Segíts...
*Nyögi a férfi esdekelve, karját nyújtva erőtlen. Nem válaszol, csak tenyerét helyezi a férfi mellkasára, de mire a varázslatot megkezdhetné, a kar erőtlen hanyatlik a földre, a sötételf pedig üveges tekintettel mered az égre.*
-Jobb így.
*Feleli valaki hátul, de ő csak a férfi arcát bámulja. Szinte gyermek volt még.
Lehajtja fejét, hogy leküzdhesse a feltörő könnyeket, de egy kar kap az övébe. A szorítás erős, egyáltalán nem olyan, mint ahogy azt egy haldoklótól várná az ember.*
-A fény szolgái támadtak miránk. A mi istenünk segítene rajtam. Rajtam s mindenkin!"
*Szeme rebben csak, tudja, hogy az előzőhöz hasonlóan ez az emlék sem igaz. Legalábbis a vége. A katona nem tért magához, meghalt, mert nem tudta megmenteni. S ott... A templomnál Sa'Tereth már próbára tette e emlékkel. Már akkor tudnia kellett volna, hogy a feketeség ura igazat szól. Most pedig van miért vezekelnie.
Csendben lépdel tovább, hallgatva a csatorna sajátos hangjait. Apró neszezések hangja, csobogó víz... Valahol végső soron megnyugtató.*