//A beteg//
*Nem túl kedves népek ezek, feltehetően az udvariasságra rovására ment, mindazon okítás mit a fenyegetésre, zsarolásra fordítottak mestereik.*
-Hát, ha nem volt ki etesse, itassa, amiatt is aggódom.
*Felel a nőnek megtörten, a többit inkább szó nélkül hagyja, egyszer már elmondta, hogy húga épp olyan sebet szerzett, mint ő, egyszer már elmondta, hogy beteg, és mik a tünetei. Ha mindez nem volt elég, majd hisz a saját szemének a gyógyító.
Az óriás kérdésére csak szemöldökét vonja fel furcsállva a dolgot. Nem is igazán érti mi felől érdeklődik a másik. Kint? Mármint a taverna előtt? Amon udvarán?*
-Csak a szokásos dolgokra.
*Vonja meg vállát, valahol, valaki azt mesélte az óriások felfogó képessége kifejezetten lomha.*
-Tudod ilyen, hogy van-e támadó, villámló lándzsás őrült a közelben. Mi ez a sok mozgás? Milyen jó a strázsa feneke, meg olyasmi, amit általában megnézel, ha nem akarsz orra bukni, vagy ha belépsz valahova.
*Pillant körbe máris élénken a fogadóba, mint ki ismerősöket keres, majd Chiarinak biccentve indul meg a lépcsőn felfelé, kettesével szedve a fokokat.
A második ajtó rejti szobájukat, hang nem szűrődik ki, de sokat nem is vár, nyit be egyből.*
-Ewi, hoztam gyó.
*És reked meg mint szóban, mint mozdulatban. Erre nem számított, vagyis nem erre számított. A betegség, láz, és hányás szaga keveredik a szellőzetlen szoba levegőjével. Ami több, mint meglepő, hisz Jaz szerint csak havibaj, biztosan az. Biztos nem a seb, az bár két apró szúrás, és jókora lilás duzzanattal párosult, de nem volt elfertőződve. Akkor most mégis miért fekszik Ewica mozdulatlanul, kis gombóccá gömbölyödve oldalán, és miért nem fordítja felé szöszke fejét sem.*
-Ewi!
*Immár nem is kell megjátszania az aggodalmat, szeli át a távolságot két lépéssel, a hányás foltot kerülve ereszkedik a leány mellé, és homlokát simogatva duruzsol neki.*
-Itt vagyok. Ébredj. Fel kell kelned húgi.
*Alig észlelhető, de emelkedik, süllyed a szöszke mellkasa. Épp csak szemét nem nyitja, szólni sem szól.*