//Hubi//
* Számára mi sem természetesebb – és morálisan és biológiai értelemben izgalmasabb – mint a halál. Persze, hogy arról beszél, hát mi másról beszélne? Főleg tudva, hogy más nem szívesen társalog erről, hát külön öröm egy kicsit borzolni a kedélyeket. Ezt mondjuk ő nem a „perverz” szóval jellemezné, arról megvan a maga véleménye, és inkább használná a kancellárra, mint saját magára. A gondolatra viszont elvigyorodik.*
- A kutatás a szakmám és a személyes szenvedélyem egyaránt. *Feleli büszkén, és még ki is akarná oktatni Habrertust, hogy a nem-elhunyás nem tőle függ, hanem mondjuk attól, aki éppen nem öli meg, vagy attól, hogy éppen nem omlik össze a szervezete.*
~ Végül is… ugyanúgy joga van reménykedni, mint bárki másnak. ~ *Von vállat.*
- Én sem végrendelkeztem még, mert nincs mivel. *A lány felnevet, mert másra is ráébred.* Nincs is kinek! Senkivel nem ápolok olyan bensőséges viszonyt, hogy ráhagyjak bármit is. Milyen furcsa! *Aztán legyint egyet, mert közömbös számára a téma, nem bánt meg életében semmit, akkor sem, ha nem szerzett vele túl sok barátot. Sőt egyet sem.*
- Hogy a terveim? Alvás, természetesen. *Vigyorog, és nem hajlandó kommentálni Habrertus érezhető célzásait, hadd higgyen, amit akar, hogy a lány következő húzása lesz. Még kacsint is hozzá. Így meglepetés.
Eközben megérkeznek a fogadóhoz, ami a maga rusztikusságával még jobban is tetszik Dorának, mint a Pegazus. Nem olyan kifinomult, díszes, mint a gazdagnegyedi szálláshelye volt, de mégis valahogy otthonosabb látszatot kelt annál. Dora arcán meglepetés látszik.*
- Milyen vidám kis hely! *Mondja. Nem kommentálja nagyon a látottakat, de olyan érdeklődéssel méregeti az épületet minden egyéb tulajdonságával együtt, hogy a kancellár számára se maradhat titok, ha figyel, mennyire lelkes. Majdnem el is felejt bemenni, úgy siet Habrertus után, hogy aztán a nagy fogadóhelyiségbe toppanjon be. Miután magába szívta a környék hangulatát, egy finom biccentéssel és mosollyal jelzi, hogy neki megfelel az asztaluk. Helyet is foglal, és csak hallgatja a mennyeinél mennyeibb ételek neveit.*
- Kecske? Idejét se tudom, mikor ettem utoljára kecskehúst, pedig a legfinomabb húsfélének tartom. Szerintem még akkor is gondolkodás nélkül azt választanám, ha kecske lennék. *Kuncog a morbid gondolatra.*
- Éhes vagyok, persze, de nem jó ómen egyszerre rengeteget enni. Utoljára pedig délben ettem, azon a kis sajton kívül.
~ Azt hiszem, az csirke volt. ~ *Töpreng, de már nem biztos benne, mert ezerszer végigette az egész menüt a Pegazusban. Gyomra is csak panaszos korgással válaszol, valószínűleg a levegőben terjedő ételillat lehet az oka, hogy méltatlankodik. A kancellár végtelen kedvességéről tesz tanúbizonyságot – Dorát ez aggasztja legalább úgy, mint őt Dora halálmániája –, és felajánlja, hogy fizet. A lány udvariasan, ahogy egy hölgy szokta, fogadja a dolgot: kalapjával köszönetet int, és a csúnya zsák tetejére pottyantja a holmit, hogy kissé eltakarja. Hát hiába, nem volt pénze jobb holmira akkor.*
- Köszönöm, meg a cipekedést is. *Az asztalra könyököl, kissé előredől, és csintalanul Habrertusra mosolyog.* Talán egy jó adag bor után kéne feltennem ezt a kérdést, hogy kielégítő választ kapjak, de megkérdezem már most: minden hölggyel ilyen kedves vagy, kancellárom?