//Második szál//
//Achim//
*Mikor Achim szóvá teszi Taitos szomorúságát elindítja a gépet. Rossz napja van ma, ez egyértelmű, általában ezeket nem tárja mások elé, de most a szomorúság, mint menedék volt, amit Achim szétzúzott így akaratlanul is, így visszatér az igazi gond, a düh, melyet a Zöldfülű nem igen tapasztalt, és nem is igen tud kezelni. Csak csendes, a szokásosnál rekedtebb hangon, kissé mérges grimasszal felel.*
-Hogy ne volnék szomorú, mikor magam nem tehetek semmit még... értem, hogy nincs itt a mi időnk, előbb a nagy erők kell, hogy legyalulják egymást, de mikor az első csata után rohantam a városba, hogy segítsenek a környék védelmét megszervezni, csak közölték, hogy majd a vezetés... nos a vezetés küldött... egy századot, tízezer paraszt védelmére.
*Itt elcsuklik a hangja. Az a taktikája, hogy amit nem szabad, azt nem mondja ki, de ha jönne, akkor csak a csend marad.*
-A lényeg, hogy ezért vagyok szomorú. A magunk, vagy a magam portáját meg tudjuk védeni, de van sokkal több szerencsétlen, aki ha nem a holtak seregét gyarapítja általuk, akkor éhen hal, vagy megfagy menekülve.
*Szusszant egyet. A szomorúság burka lassan visszatér, ám végül csak jobbnak látja maga is ejteni a témát, és a tavaszon, meg a földeken át Achim családjára fókuszálni.*
-Nocsak, az érdekes, és strapás élet lehet. Mennyire vagy a család akarata szerint kötve?
*Kérdezi is azonnal, hisz az ő személyes véleménye az, hogy egy ekkora örökség súlyos teher is lehet, amellett, hogy gazdaggá tehetik az embert.*
-És földetek nem volt? Csak cserélgettetek?
*Vág bele utána a másik dologba, ami érdekli.*
-Magam részéről, konyhakertem volt világéletemben, meg az erdőben is megeszem azt, amit találok. A fagyott makk felforralva elég laktató tud lenni, ha mást nem, az étvágyat elveszi, annyi szent.