//Estefelé//
~ Hmm, az áldóját! ~ *fülel oda Rilai és Leandana beszélgetésére. A Szellemjáró már az esetleges osztozásnál jár. No egészen bizonyosan nem a szobára gondol, hiszen annak kulcsa már ott lapul a zsebében. Bár azért azt sem zárhatja ki teljesen, hogy ugyanannak a szobának két különböző bejáratához kaptak bejutási lehetőséget. A fürdő közössége meg egyenesen nem tűnik lehetetlennek. S noha szívében ott a mardosás, amit kedvese miatt érez, felejtésként nem igazán szeretne ilyesféle kalandokba bocsátkozni. Harap még néhányat a csirkéjéből, aztán kéztörlő alkalmatosságot keres, hogy megpihenjen egy kissé, mielőtt érkezik a pálinkája, és újra folytatná az evést.
Egyre többször hallja az ajtó csikordulását, a taverna szépen lassan kezd bővelkedni a vendégekben. A társaság és nyüzsgés nagy, csak az nincs itt, akire igazán vágyna. Lea példáján felbuzdulva, és kissé csillapítandó az ital hatását, maga is úgy dönt, hogy tiszteletét teszi odakint. Határozott léptekkel indul meg kifelé, közben felmérve azokat, akiket még nem látott korábban. Ismeretlen arcok, aztán egy sajdulás. Egy lehetetlenség. Puszta káprázat. Vagy megbolondult. Hallani ilyesmikről, de korábban sosem hitte. Csak hátulról, és egy kicsit oldalról látja, de érzi, tudja, hogy ő az. Az ilyesmit nem lehet eltéveszteni. Vagy ha igen, az nagyon cinkes lesz. Lehunyja a szemét. Ha káprázat, el fog tűnni. Mély levegőt vesz, majd újra szemügyre veszi maga körül a világot.*
~ Ez nem lehet. ~ *S a határozott Albun di Nomam olyat tesz, amit csak ritkán: zavarban van. Nem igazán tudja, mit csináljon. A szíve húzná, a lába marasztalná. Néhány röpke pillantás, míg megemberli magát. Immár nem kifelé tart, hanem ahhoz a bizonyos asztalhoz. Többé már nem engedheti meg magának, hogy ne a szívével gondolkodjék. Nem szól, nem magyarázkodik. Hacsak dühös ellenállást nem tapasztal, kedvese mögé lép, majd átkarolja, ha kell, mindennel egyetemben, és úgy öleli magához, olyan szeretettel, mintha soha többé nem akarná elengedni.*