//Elkóborolt emlékek//
*Már kezdi unni. Hogy mit? Egy jó ideje már bóklászik a kikötő területén. Hol lóháton, hol gyalogosan, maga mellett vezetve a hátast. Jön és megy, mint egér a padláson, látszólag teljesen céltalanul. Pedig van neki célja, a probléma pusztán annyi, hogy ő sem tudja a pontos hollétét. Valójában még csak a mi vagy kilétét sem. Így viszont bonyodalmas dolog bármit vagy bárkit is megtalálni. Magunkat megtalálni... na azt meg végképp nem egyszerű feladat.
Ha viszont már ide került valahogy, úgy dönt, igyekszik nem belekeveredni semmibe. Az hiányozna még! Ezért próbál nem kelteni túl nagy feltűnést, nem eltévedni a sikátorokban, vagy nem betévedni olyan sikátorokba, ahova az ottaniak szerint nem volna ildomos.
Ahogy jár-kel, valahogy sehogy sem akad rá arra, ami bármi támpontod adna neki, hogy merre tovább. Kezdi elveszteni a jókedvét, mondhatni, egyre morcosabbá válik. Amikor valami nyugodalmasabbnak tűnő helyre ér, ahonnan ráadásul még egészen jól szét is láthat, megállítja lovát, és körbenéz a nyeregből.*
-Őszintén szólva, fogalmam sincs, merre kellene mennünk, tudod? Itt mindenhol minden ugyanolyan. Dokkok, meg hajók, ladikok meg sikátorok. Ki tud ezen kiigazodni? Te sem tudsz, csápos? *Pillant le a karján csúszó csigára, mintha azt várná, hátha megszólal, és útbaigazítja. Annak azonban ilyesmi nem áll szándékában. Már ha egyáltalán van egy csigának szándéka. Ha van is, ez a példány itt úgy dönt, hátat fordít útitársnőjének, és épp az ellenkező irányba tekintget, mint amerről beszélnek hozzá. Rovéna ezt mindjárt úgy is veszi, hogy a nyálas lényecske tiltakozik bármiféle válaszadás ellen. Kedvetlenül elhúzza a száját, majd amolyan békítően újra megpróbálkozik a haslábúval társalogni.*
-Tudom, tudom. Igazán szólíthatnálak a neveden is. Biztos van neved. De mondtam már neked, hogy nem tudom. Az pedig mégis milyen volna, ha másként neveznélek, mint ahogy hívnak? Csak nem adhatok neked új nevet! Egyszer pedig biztos eszembe jut, úgyis. Addig viszont lehetnél kicsit elnézőbb, de tényleg. Jó? Ígérem, kárpótollak ezért valami finomsággal. Vagy szerzek melléd egy csigalányt! Megegyeztünk? *És mondják, hogy a hallgatás az beleegyezés. Így van ez általában náluk is. Mivel ellenvetés nem érkezik az állatkától, a nő úgy veszi, hogy az alku meg van kötve. Így aztán már is jobban érzi magát, ha már rövid csevegésükből ilyen egyetértő döntés született. Ideje lesz nagyobb célokra koncentrálni.*
-Nem tetszik nekem valahogy ez a hely. Jobb lesz innen továbbállnunk, és valami menedék vagy fedél után néznünk. *Állapítja meg, és azzal újra meg is indítja lovát.
Amint kivergődik a szűk utcák és mólók közül, feltűnnek neki az ősöreg sziklák, part menti képződmények, és rögtön meglátja bennük a lehetőséget. Pénze arra úgy sincs, hogy legalább egy koszos kis kvártélyt kivegyen ezen a helyen, így marad az, amit a természet már felépített. Ez sem ígérkezik veszélytelenebb vállalkozásnak, és minőségében sem valószínű, hogy jobb, kényelmesebb alvóhelyet kínál az ilyen kósza lelkeknek, de ne legyünk olyan borúlátóak. Mindennek megvan a maga szépsége. Ennek is. Valami akad, biztosan. Ha az ember lánya nagyon törekszik rá, biztosan megtalálja benne. És ha már törekvés, Rovéna sem töpreng hosszasan a dolgon. Elindul a szürke kőóriások irányába. Elvégre úgyis valami szirtet, vagy mit keresnek. Talán. Bár ki tudja, hogy ha megtalálják, előrébb jut -e? Ha viszont nem keresnek semmit, biztosan nem. Szóval egy szirtet keresnek. Mert ha nem keresnének semmit, muszáj lenne szegény csigát továbbra is csápos, nyálas és hasonló ismertetőjegyei alapján szólítani. És hogy őt vajon hogy szólították egykor, az talán örökre a múlt homályába veszne.*