Kikötő - Dokkok és kikötő
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Tenger és szigetek (új) Kikötői erdőség (új) Csatornarendszer (új) | Dokkok és kikötő | Lakónegyed (új) Vámház (új) Világítótorony (új) |
920. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-22 20:08:20
Üzenet elküldve: 2024-08-22 20:08:20
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Üres napok. Soha nem lehet hozzászokni. Sosem volt bioritmusa, sosem csinálta egy nap sem pontosan ugyan azt, mint az előzőn, vagy az elkövetkezőn. Mióta itt van pedig minden olyan szánalmasan szürke, hogy a reggel első sugarával el kell indulnia, hogy valami színt lásson a legocsmányabb vidéken. Felfordul a gyomra, amint lejjebb ér a kikötőhöz közel. Minden ugyan az. Néhány nap kapott csak valami torz fényt, de mögötte van. Előtte? A dokkok. A szintén szürke sziklafal, ahová felkapaszkodva érez tagjaiban életet, de mást nem tölt meg vele. A piszkosfehérre mázolt torony, annak soha ki nem hunyó fényén túl, ami talán tényleg ad valamit, az a szirten álldogálás, ahogy alig kap levegőt a tüdejét teljesen kitöltő tenger közeli, viharosnak tűnő széltől. Annyi lélegzetet vesz el pontosan, amennyi még bírható. De mindig az a vége, hogy visszaindul, mindig ugyan oda, szinte ugyan akkor. Sosem követne el ilyen hibát, ha itt bárki is tudná kit rejtenek az aranyak. De akkor nem is lenne ideje a torony közelébe menni, sem a toronyőrökkel néhány aranyért cserébe megvívni.
Minden nap pontosan ugyan olyan. Mégis elkezd érdes tenyeret érezni a hátán. Rászegeződő szemeket a gerince mentén. Túl közeli árnyat és idegen csengést a fülében. Nincs ott senki. A következő nap végre nem tud hasonló lenni az előzőhöz. Egyre több tapogató, nem létező tenyér, még annál is több idegen szemvillanás, pókhálóként ráfeszülő, még nem bántó, csak figyelmeztető simogatás a tarkóján. Követik. Az azt követőn reggelen már játszik. Nem változtat az útvonalon, most akkor sem tenné meg, ha lehetne. Kutat a periférián. Olyat, ami minden nap ugyan azt az érzetet nyújtja, mint a semmirekellő napjainak hasonlatossága. Készül, de nem fél. Helyzetben sosem gondol túl semmit. Érzékel, tapasztal, pontosan tudja mi zajlik, de hideg fejre van szükség, anélkül semmire nem megy. Talán még élvezi is, hogy valami történik és belerondít az amúgy fakó napjaiba.
Nem hibázott a nő, illetve nem akkor, mikor meglátta a kéken villanó szempárt. Akkor hibázott, amikor utána eredt. Mi sem látszik abból, hogy egyáltalán törődik azokkal az égszín lélektükrökkel. Úgy megy el mellette, mintha csak egy ritkán látott szomszéd lenne. Viszont, ha eleget követte, pontosan sejthető volna számára, hogy a kikötő ezen szegleteit igen jól ismeri. Nem volt jobb dolga, mint betört ablakokat számolni, lehullott cserepek hajdanvolt helyét vizsgálni. Úgy kerüli meg az épületet, hogy amaz fellélegezhet, hogy mégsem rontott el semmit. Meghagyja neki, hogy rendeződjön mellkasának dübörgő érzete. Hogy magával ragadja az érzés, hogy nem egy vesztes. De amikor újra szétnéz, hogy indulhat-e tovább, az útját állja a szűk sikátorban, ahol nincs hely, hogy kitérjen előle. Nem támad. Félrebiccentett fejjel méri végig és taszítja a falnak az ismeretlent, majd nyaka mellett elnyúlva, a rideg kőnek támasztja kezét, amiben dobókésének fénye hidegebben villan, mint a szemei.*
- Szeretnél valamit?
*Hangja sem nélkülözi a fagyosságot. Kérdeznie sem kéne, de meghagyja a lehetőséget. Más oka sincs rá, mint saját gyenge lábakon álló döntése, hogy nem ont vért senki kedvéért. A magáéért sem.*
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Üres napok. Soha nem lehet hozzászokni. Sosem volt bioritmusa, sosem csinálta egy nap sem pontosan ugyan azt, mint az előzőn, vagy az elkövetkezőn. Mióta itt van pedig minden olyan szánalmasan szürke, hogy a reggel első sugarával el kell indulnia, hogy valami színt lásson a legocsmányabb vidéken. Felfordul a gyomra, amint lejjebb ér a kikötőhöz közel. Minden ugyan az. Néhány nap kapott csak valami torz fényt, de mögötte van. Előtte? A dokkok. A szintén szürke sziklafal, ahová felkapaszkodva érez tagjaiban életet, de mást nem tölt meg vele. A piszkosfehérre mázolt torony, annak soha ki nem hunyó fényén túl, ami talán tényleg ad valamit, az a szirten álldogálás, ahogy alig kap levegőt a tüdejét teljesen kitöltő tenger közeli, viharosnak tűnő széltől. Annyi lélegzetet vesz el pontosan, amennyi még bírható. De mindig az a vége, hogy visszaindul, mindig ugyan oda, szinte ugyan akkor. Sosem követne el ilyen hibát, ha itt bárki is tudná kit rejtenek az aranyak. De akkor nem is lenne ideje a torony közelébe menni, sem a toronyőrökkel néhány aranyért cserébe megvívni.
Minden nap pontosan ugyan olyan. Mégis elkezd érdes tenyeret érezni a hátán. Rászegeződő szemeket a gerince mentén. Túl közeli árnyat és idegen csengést a fülében. Nincs ott senki. A következő nap végre nem tud hasonló lenni az előzőhöz. Egyre több tapogató, nem létező tenyér, még annál is több idegen szemvillanás, pókhálóként ráfeszülő, még nem bántó, csak figyelmeztető simogatás a tarkóján. Követik. Az azt követőn reggelen már játszik. Nem változtat az útvonalon, most akkor sem tenné meg, ha lehetne. Kutat a periférián. Olyat, ami minden nap ugyan azt az érzetet nyújtja, mint a semmirekellő napjainak hasonlatossága. Készül, de nem fél. Helyzetben sosem gondol túl semmit. Érzékel, tapasztal, pontosan tudja mi zajlik, de hideg fejre van szükség, anélkül semmire nem megy. Talán még élvezi is, hogy valami történik és belerondít az amúgy fakó napjaiba.
Nem hibázott a nő, illetve nem akkor, mikor meglátta a kéken villanó szempárt. Akkor hibázott, amikor utána eredt. Mi sem látszik abból, hogy egyáltalán törődik azokkal az égszín lélektükrökkel. Úgy megy el mellette, mintha csak egy ritkán látott szomszéd lenne. Viszont, ha eleget követte, pontosan sejthető volna számára, hogy a kikötő ezen szegleteit igen jól ismeri. Nem volt jobb dolga, mint betört ablakokat számolni, lehullott cserepek hajdanvolt helyét vizsgálni. Úgy kerüli meg az épületet, hogy amaz fellélegezhet, hogy mégsem rontott el semmit. Meghagyja neki, hogy rendeződjön mellkasának dübörgő érzete. Hogy magával ragadja az érzés, hogy nem egy vesztes. De amikor újra szétnéz, hogy indulhat-e tovább, az útját állja a szűk sikátorban, ahol nincs hely, hogy kitérjen előle. Nem támad. Félrebiccentett fejjel méri végig és taszítja a falnak az ismeretlent, majd nyaka mellett elnyúlva, a rideg kőnek támasztja kezét, amiben dobókésének fénye hidegebben villan, mint a szemei.*
- Szeretnél valamit?
*Hangja sem nélkülözi a fagyosságot. Kérdeznie sem kéne, de meghagyja a lehetőséget. Más oka sincs rá, mint saját gyenge lábakon álló döntése, hogy nem ont vért senki kedvéért. A magáéért sem.*
919. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-22 18:16:36
Üzenet elküldve: 2024-08-22 18:16:36
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 717
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 717
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Azt szokták mondani, hogy az ember előbb vagy utóbb visszatér a gyökereihez. Ez az, amiről Merlana Arthenior-ba érkezése óta nem gondolta volna, hogy valaha meg fog történni. Most mégis itt áll a dokkok közelében, és a végtelen tengert bámulja még csak nem is szép ruhában, hanem feszes bőrnadrágban, bakancsban, egy kényelmes, fehér felsőben rajta bőrvérttel, övén pedig két tőr is lóg.*
~Az Arctalan birodalma. Milyen szép…~
*Játékos mosoly húzódik az arcára, ahogy magába szippantja a frissnek nem mondható, büdös, halszagos levegőt. Eszébe jut, hogy hányszor menekült Sa'Tereth árnyéka elől, hányszor virrasztott végig éjszakákat, mert úgy érezte, felfalja a sötétség, de ennek már vége.
Az ember akkor szokott visszatérni a gyökereihez, ha már rég túlnőtt rajtuk, és mint a terebélyes fa, föléjük magasodva már ő diktálhatja a játékszabályokat. Ő pedig most már teljesen biztos abban, hogy ha kell, a sötétség istenének eszén is képes túljárni.
Egyetlen céllal érkezett ide. Jól tudja, hogy az információ a kikötőben terjed a leggyorsabban, számára pedig az a legnagyobb kincs a világon, de Arthenior-ban túl drágán adják. Itt pénzért vagy épp szívességért cserébe azonban sokkal könnyebb hozzájutni, vagy könnyű olyasvalakit találni, aki elvégez helyette bármilyen piszkos munkát.
Lovát, akit végül Gyémántnak nevezett el, hisz a fekete gyémánt is gyönyörű, már elszállásolta egy istállóban, így gyalogszerrel indul el a dokkok mentén, hogy megkeresse a Vészmadár névre hallgató hajót. Kalózhajó az bizony, s annak kapitánya az, aki igazán érdekli őt. Dyrak Venshar, Merlana egy régi ismerőse, akivel már sokszor kölcsönösen megsegítették egymást, ha fű alatt volt szükség bármiféle kétes ügy elegáns módon való elintézésére, unalmasabb napjaikon pedig Merlana a dalaival szórakoztatta a Vészmadár legénységét.
Mikor megtalálja az említett hajót, csak úgy fellép a fedélzetre, lévén a legénység annyira unja az életét, hogy talán észre sem veszik őt. Úgy dönt hát, hogy játszik egy kicsit. Miért ne? Énekelni kezd, először halkan, majd kiereszti a hangját, hogy felfigyeljenek rá. A legénység úgy kapja fel a fejét és meresztik a szemeiket a nőre, mintha csak szellemet látnának.*
- Gyerünk már, Uraim! Ne vágjanak ilyen búval baszott képet, tessék csatlakozni hozzám! *Szól erélyesen, vigyorogva, de azok a félkegyelműek csak néznek bambán egészen addig, míg egy bátor vállalkozó nem kezdi el folytatni a Merlana által elkezdett dalt. Aztán még egy fiatalember csatlakozik, majd még egy, míg végül sikerül dalra fakasztania az egész fedélzetet. Ő úgy vonul át közöttük, mintha legalábbis az úrnőjük lenne. Hízeleg, incselkedik nekik, de csalódottságukra egyikük sem kapja meg Merlaná-t. Ő a dal végére egyszerűen csak eltűnik a kapitány kabinjában.*
- Dyrak! *Szólítja meg, mikor megpillantja őt, a kopasz, szakállas, szálkás termetű férfi pedig nem hisz a szemének.*
- Merlana! Sa'Tereth csápjaira, mit keresel te itt? *kérdezi a kapitány.*
- Már nem vagyok börtönben. Azért jöttem, hogy lehetőséget adjak törleszteni az adósságod *válaszolja kuncogva, persze nem tartoznak egymásnak, de mindig is ezzel húzták egymás agyát.*
- Keresek valakit. Nem tudom, hogy kit. Olyasvalakit, aki bármit el tud nekem intézni. Mondom bármit. Tudod, diszkréten, fű alatt. Nem egy szélhámost, hanem a legjobbat akarom.
*Dyrak csak morog, mormog, a szemeit forgatja, a szakállát simogatja. Rég hallott már ilyen Merlana-féle eszement kérést, de hosszas gondolkodás után végül így szól.*
- Aranyszem. Ő kell neked. Keresd az aranyszemeket! Többet sajnos nem mondhatok neked, és persze te sem tőlem tudsz semmit. *Merlana persze megpróbál még több információt kihúzni a férfiből, de sikertelenül, így nem sokkal később puffogva hagyja el a hajó fedélzetét. Legalább a matrózok között jó bulit csinált.*
~Aranyszem… mégis mit kezdjek én ezzel? Mi az, hogy aranyszem?~
*Mérgelődik magában, mert úgy érzi, nem kapott igazi segítséget. Nem is jut aznap egyről a kettőre. A dokkokat járja, hátha nyomra bukkan, de semmi kézzelfoghatót nem talál. Kérdezősködik is az arany szemekről, de mindenki csak a fejét csóválja, hogy nem tudnak semmit. Rá is esteledik, így aznapra kénytelen nyugovóra térni. Másnap már épp feladná a keresést, mikor talán csak a szerencsének köszönheti, hogy megpillant valami meglepően érdekeset. Arany szemeket. Szó szerint arany szemeket.*
~Ez lesz az baszd meg! Ez lesz az! Hupsz…~ *Majdnem elneveti magát, mikor rájön, hogy milyen gyorsan ráragad az emberre a kikötői módi, ha nem figyel oda, de a lényeg, hogy szerinte horogra akadt. Vajon ő az, akit keres? Nem tudja, de csak egyféleképp derítheti ki. Elkezdi hát a lehető legfeltűnésmentesebben követni az arany szemek birtokosát. Napokig jár a nyomában, lassan, de biztosan fedezi fel a helyeket, amerre jár, de biztos továbbra sem lehet a dolgában, hogy ő az, akit keres.
Minden reggel megjelenik a dokkok környékén, de, hogy mi a célja, az jó kérdés. Néha látja valamiféle ételt vásárolni, de ennyi. Még csak nem is szól soha senkihez, akkor is alig beszél, ha muszáj, de női hangot hall, az biztos. Az már érdekesebb, hogy néha különös ruganyossággal mászik fel olyan falakra, ahová más képtelen lenne, de vajon minek? Na meg világítótorony őre sem jelent neki túl nagy kihívást. Ez már érdekesebb. Arra is sikerül rájönnie, hogy a nő mindig ugyanahhoz a lakónegyed tetején található házhoz megy vissza. Oda azonban nem nagyon sikerül belesnie. A függönyök mindig el vannak húzva, esélytelen, hogy bármit is meglásson. Ez viszont már gyanús. Mintha valamit rejtegetne.
Úgy dönt hát, hogy még többet akar kideríteni a különös, aranyszemű nőről, szóval tovább figyeli. Következő reggel ismét látja a dokkokhoz érkezni, ám ezúttal elkövet egy hibát. Tekintetük egy pillanatra találkozik egymással, Merlana pedig rögtön felfogja, hogy elszúrta. Gyorsan visszahúzódik az épület fala mögé, ahonnan figyelte, aztán gyorsított léptekkel igyekszik felszívódni a helyszínről.*
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Azt szokták mondani, hogy az ember előbb vagy utóbb visszatér a gyökereihez. Ez az, amiről Merlana Arthenior-ba érkezése óta nem gondolta volna, hogy valaha meg fog történni. Most mégis itt áll a dokkok közelében, és a végtelen tengert bámulja még csak nem is szép ruhában, hanem feszes bőrnadrágban, bakancsban, egy kényelmes, fehér felsőben rajta bőrvérttel, övén pedig két tőr is lóg.*
~Az Arctalan birodalma. Milyen szép…~
*Játékos mosoly húzódik az arcára, ahogy magába szippantja a frissnek nem mondható, büdös, halszagos levegőt. Eszébe jut, hogy hányszor menekült Sa'Tereth árnyéka elől, hányszor virrasztott végig éjszakákat, mert úgy érezte, felfalja a sötétség, de ennek már vége.
Az ember akkor szokott visszatérni a gyökereihez, ha már rég túlnőtt rajtuk, és mint a terebélyes fa, föléjük magasodva már ő diktálhatja a játékszabályokat. Ő pedig most már teljesen biztos abban, hogy ha kell, a sötétség istenének eszén is képes túljárni.
Egyetlen céllal érkezett ide. Jól tudja, hogy az információ a kikötőben terjed a leggyorsabban, számára pedig az a legnagyobb kincs a világon, de Arthenior-ban túl drágán adják. Itt pénzért vagy épp szívességért cserébe azonban sokkal könnyebb hozzájutni, vagy könnyű olyasvalakit találni, aki elvégez helyette bármilyen piszkos munkát.
Lovát, akit végül Gyémántnak nevezett el, hisz a fekete gyémánt is gyönyörű, már elszállásolta egy istállóban, így gyalogszerrel indul el a dokkok mentén, hogy megkeresse a Vészmadár névre hallgató hajót. Kalózhajó az bizony, s annak kapitánya az, aki igazán érdekli őt. Dyrak Venshar, Merlana egy régi ismerőse, akivel már sokszor kölcsönösen megsegítették egymást, ha fű alatt volt szükség bármiféle kétes ügy elegáns módon való elintézésére, unalmasabb napjaikon pedig Merlana a dalaival szórakoztatta a Vészmadár legénységét.
Mikor megtalálja az említett hajót, csak úgy fellép a fedélzetre, lévén a legénység annyira unja az életét, hogy talán észre sem veszik őt. Úgy dönt hát, hogy játszik egy kicsit. Miért ne? Énekelni kezd, először halkan, majd kiereszti a hangját, hogy felfigyeljenek rá. A legénység úgy kapja fel a fejét és meresztik a szemeiket a nőre, mintha csak szellemet látnának.*
- Gyerünk már, Uraim! Ne vágjanak ilyen búval baszott képet, tessék csatlakozni hozzám! *Szól erélyesen, vigyorogva, de azok a félkegyelműek csak néznek bambán egészen addig, míg egy bátor vállalkozó nem kezdi el folytatni a Merlana által elkezdett dalt. Aztán még egy fiatalember csatlakozik, majd még egy, míg végül sikerül dalra fakasztania az egész fedélzetet. Ő úgy vonul át közöttük, mintha legalábbis az úrnőjük lenne. Hízeleg, incselkedik nekik, de csalódottságukra egyikük sem kapja meg Merlaná-t. Ő a dal végére egyszerűen csak eltűnik a kapitány kabinjában.*
- Dyrak! *Szólítja meg, mikor megpillantja őt, a kopasz, szakállas, szálkás termetű férfi pedig nem hisz a szemének.*
- Merlana! Sa'Tereth csápjaira, mit keresel te itt? *kérdezi a kapitány.*
- Már nem vagyok börtönben. Azért jöttem, hogy lehetőséget adjak törleszteni az adósságod *válaszolja kuncogva, persze nem tartoznak egymásnak, de mindig is ezzel húzták egymás agyát.*
- Keresek valakit. Nem tudom, hogy kit. Olyasvalakit, aki bármit el tud nekem intézni. Mondom bármit. Tudod, diszkréten, fű alatt. Nem egy szélhámost, hanem a legjobbat akarom.
*Dyrak csak morog, mormog, a szemeit forgatja, a szakállát simogatja. Rég hallott már ilyen Merlana-féle eszement kérést, de hosszas gondolkodás után végül így szól.*
- Aranyszem. Ő kell neked. Keresd az aranyszemeket! Többet sajnos nem mondhatok neked, és persze te sem tőlem tudsz semmit. *Merlana persze megpróbál még több információt kihúzni a férfiből, de sikertelenül, így nem sokkal később puffogva hagyja el a hajó fedélzetét. Legalább a matrózok között jó bulit csinált.*
~Aranyszem… mégis mit kezdjek én ezzel? Mi az, hogy aranyszem?~
*Mérgelődik magában, mert úgy érzi, nem kapott igazi segítséget. Nem is jut aznap egyről a kettőre. A dokkokat járja, hátha nyomra bukkan, de semmi kézzelfoghatót nem talál. Kérdezősködik is az arany szemekről, de mindenki csak a fejét csóválja, hogy nem tudnak semmit. Rá is esteledik, így aznapra kénytelen nyugovóra térni. Másnap már épp feladná a keresést, mikor talán csak a szerencsének köszönheti, hogy megpillant valami meglepően érdekeset. Arany szemeket. Szó szerint arany szemeket.*
~Ez lesz az baszd meg! Ez lesz az! Hupsz…~ *Majdnem elneveti magát, mikor rájön, hogy milyen gyorsan ráragad az emberre a kikötői módi, ha nem figyel oda, de a lényeg, hogy szerinte horogra akadt. Vajon ő az, akit keres? Nem tudja, de csak egyféleképp derítheti ki. Elkezdi hát a lehető legfeltűnésmentesebben követni az arany szemek birtokosát. Napokig jár a nyomában, lassan, de biztosan fedezi fel a helyeket, amerre jár, de biztos továbbra sem lehet a dolgában, hogy ő az, akit keres.
Minden reggel megjelenik a dokkok környékén, de, hogy mi a célja, az jó kérdés. Néha látja valamiféle ételt vásárolni, de ennyi. Még csak nem is szól soha senkihez, akkor is alig beszél, ha muszáj, de női hangot hall, az biztos. Az már érdekesebb, hogy néha különös ruganyossággal mászik fel olyan falakra, ahová más képtelen lenne, de vajon minek? Na meg világítótorony őre sem jelent neki túl nagy kihívást. Ez már érdekesebb. Arra is sikerül rájönnie, hogy a nő mindig ugyanahhoz a lakónegyed tetején található házhoz megy vissza. Oda azonban nem nagyon sikerül belesnie. A függönyök mindig el vannak húzva, esélytelen, hogy bármit is meglásson. Ez viszont már gyanús. Mintha valamit rejtegetne.
Úgy dönt hát, hogy még többet akar kideríteni a különös, aranyszemű nőről, szóval tovább figyeli. Következő reggel ismét látja a dokkokhoz érkezni, ám ezúttal elkövet egy hibát. Tekintetük egy pillanatra találkozik egymással, Merlana pedig rögtön felfogja, hogy elszúrta. Gyorsan visszahúzódik az épület fala mögé, ahonnan figyelte, aztán gyorsított léptekkel igyekszik felszívódni a helyszínről.*
918. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-22 15:54:00
Üzenet elküldve: 2024-08-22 15:54:00
Rang: Játékos
IC üzenetek: 503
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 503
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
// zárás //
*Legnagyobb hálájára eseménymentes sétájuk volt, semmi törvényt képviselő szempár nem fordult az ork felé, s az elvártan élettel és veszéllyel teli népáradat most több nyugodalmat hoz az orknak, mint fejfájást. Mikor már a tenger is csak egy tucatnyi lépésre tűnik fel elöttük, Ukrom pár lépéssel hátramarad; A szerzetest szemmel tartva, de egy kőfalnak támaszkodva keresztbe tett karokkal megvárja, hogy megtörténjen az alku a rokkant révkapitánnyal. Nagy az ösztön, hogy kisegítse Nawanthirit a papírral, de minden bizonnyal Wegtoren felé lehetnek még írás-olvasással kihívások, így jó ha minél előbb megküzd velük. Ki tudja, talán lenne ideje tanulgatni a hajóúton. De úgy, hogy neki is ki fog kelleni érdemelnie a kenyerét a fedélzeten, lehet hogy nem.
Szomorkás mosollyal áll legkedvesebb barátja elé, hogy még egyszer utoljára egymás karjaiba zárják egymást.*
- Ahogy én sem. Ég veled, Nawanthiri. Maradj önmagad. *Mondja melegen. Úgy néz ki, ezzel a névvágással fog emlékezni rá. Hiányoznak azok az utolsó szavak a szürkebőrű ajkaiból, amivel egy tisztességes elköszönést tudna intézni legértékesebb barátja felé. Még egy bólintással gesztikulálja neki, hogy indulhat előkészülni; szoborszerűen figyeli még az emberlányt ugyanarról a helyről ahol elváltak, s több perc elteltével végül kienged magából egy sóhajt. Elfordul abba az irányba ahonnan jöttek, s kezével gyorsan végig simítva a szemén, letörli a gyanús nedvességet, s el is indul. Sokat fog kelleni mennie, hogy ne az erdőben töltse a következő éjszakát.*
// zárás //
*Legnagyobb hálájára eseménymentes sétájuk volt, semmi törvényt képviselő szempár nem fordult az ork felé, s az elvártan élettel és veszéllyel teli népáradat most több nyugodalmat hoz az orknak, mint fejfájást. Mikor már a tenger is csak egy tucatnyi lépésre tűnik fel elöttük, Ukrom pár lépéssel hátramarad; A szerzetest szemmel tartva, de egy kőfalnak támaszkodva keresztbe tett karokkal megvárja, hogy megtörténjen az alku a rokkant révkapitánnyal. Nagy az ösztön, hogy kisegítse Nawanthirit a papírral, de minden bizonnyal Wegtoren felé lehetnek még írás-olvasással kihívások, így jó ha minél előbb megküzd velük. Ki tudja, talán lenne ideje tanulgatni a hajóúton. De úgy, hogy neki is ki fog kelleni érdemelnie a kenyerét a fedélzeten, lehet hogy nem.
Szomorkás mosollyal áll legkedvesebb barátja elé, hogy még egyszer utoljára egymás karjaiba zárják egymást.*
- Ahogy én sem. Ég veled, Nawanthiri. Maradj önmagad. *Mondja melegen. Úgy néz ki, ezzel a névvágással fog emlékezni rá. Hiányoznak azok az utolsó szavak a szürkebőrű ajkaiból, amivel egy tisztességes elköszönést tudna intézni legértékesebb barátja felé. Még egy bólintással gesztikulálja neki, hogy indulhat előkészülni; szoborszerűen figyeli még az emberlányt ugyanarról a helyről ahol elváltak, s több perc elteltével végül kienged magából egy sóhajt. Elfordul abba az irányba ahonnan jöttek, s kezével gyorsan végig simítva a szemén, letörli a gyanús nedvességet, s el is indul. Sokat fog kelleni mennie, hogy ne az erdőben töltse a következő éjszakát.*
917. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-21 14:30:46
Üzenet elküldve: 2024-08-21 14:30:46
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
// zárás //
*A Kikötőben egyenesen a dokkokhoz mennek. Így déltájt az apállyal érkezett hajókat rakodják. Ládák, szekerek, dokkmunkások, vámosok és nyüzsgés mindenütt. A szerzetes a kikötőmesternél (aki egy félszemű, -fülű és -lábú félelf) megérdeklődi, mely hajók mennek a napokban Wegtorenbe. Tizenegy nevet kap, de mikor kiderül, hogy úgyse fogja tudni elolvasni őket, a férfi egyszerűen útba igazítja a mólók felé, ahol horgonyoznak.
Nawanthirit a pöttöm termetével mindjárt fel is veszik az első gályára matróznak. A munkájával fog fizetni az útért: evez, vitorlát kezel, hordókat gurít, ládákat cipel. A lányt nem zavarja a dolog - ha van mit csinálnia, az idő is gyorsabban telik. A kapitány még az esti dagály előtt ki akar futni, szóval akár fel is veheti a szolgálatot. Egy elköszönésre azért van még idő.*
- Ég veled, Ukrom! Sosem foglak elfelejteni!
*Szorosan magához öleli a hegynyi orkot. A kapitány meg az arrajáró matrózok furcsálkodva figyelik a jelenetet - mégis melyik emberlány barátkozik orkokkal? - de nem szólnak semmit. Hőseink még talán pár szót váltanak egymással, aztán Nawanthiri elindul a fedélközbe, hogy lerakja a málháit, és dologhoz lásson. Négy nap az út Wegtorenig, onnan még fél a rönkház. Biztos benne, hogy számolni fogja még a perceket is, de aztán... valahogy csak megérinti a tűzköves gyűrűt a nyakában. Féloldalt elmosolyodik.*
~A mesteremnek se kell mindenről tudni!~
A hozzászólás írója (Nawanthiri Shardipandra) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.21 14:45:52
// zárás //
*A Kikötőben egyenesen a dokkokhoz mennek. Így déltájt az apállyal érkezett hajókat rakodják. Ládák, szekerek, dokkmunkások, vámosok és nyüzsgés mindenütt. A szerzetes a kikötőmesternél (aki egy félszemű, -fülű és -lábú félelf) megérdeklődi, mely hajók mennek a napokban Wegtorenbe. Tizenegy nevet kap, de mikor kiderül, hogy úgyse fogja tudni elolvasni őket, a férfi egyszerűen útba igazítja a mólók felé, ahol horgonyoznak.
Nawanthirit a pöttöm termetével mindjárt fel is veszik az első gályára matróznak. A munkájával fog fizetni az útért: evez, vitorlát kezel, hordókat gurít, ládákat cipel. A lányt nem zavarja a dolog - ha van mit csinálnia, az idő is gyorsabban telik. A kapitány még az esti dagály előtt ki akar futni, szóval akár fel is veheti a szolgálatot. Egy elköszönésre azért van még idő.*
- Ég veled, Ukrom! Sosem foglak elfelejteni!
*Szorosan magához öleli a hegynyi orkot. A kapitány meg az arrajáró matrózok furcsálkodva figyelik a jelenetet - mégis melyik emberlány barátkozik orkokkal? - de nem szólnak semmit. Hőseink még talán pár szót váltanak egymással, aztán Nawanthiri elindul a fedélközbe, hogy lerakja a málháit, és dologhoz lásson. Négy nap az út Wegtorenig, onnan még fél a rönkház. Biztos benne, hogy számolni fogja még a perceket is, de aztán... valahogy csak megérinti a tűzköves gyűrűt a nyakában. Féloldalt elmosolyodik.*
~A mesteremnek se kell mindenről tudni!~
A hozzászólás írója (Nawanthiri Shardipandra) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.21 14:45:52
916. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-07 08:02:07
Üzenet elküldve: 2024-08-07 08:02:07
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 66
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 66
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*A tengert bámulja. Nézi a víz hullámzását és közben érzi is azt, pedig egy felfordított rekeszen ül, a part biztonságában. Már amennyire biztonságos lehet itt ücsörögni egyáltalán.
A tengert bámulja, és közben a rekesz szélét szorítja fehér ujjakal. Próbál nem hányni, pedig úgy érzi, hogy a gyomrában sikamlós angolnák tekeregnek, és hogy a szájába legalább kettő, de akár több kóbor macska is elvégezte a dolgát. Szívesen leverné kabátujjáról a rátapadt, már száraz homokot, de fél, hogy a mozdulattól a földön kötne ki. Inkább csak a tengert bámulja. Nyálkásan mozgó gondolatokkal próbálja összerakni a múlt éjjel eseményeit.
A találkozást a három matrózzal még fel tudja idézni, ahogy azt is, hogy ők kínálták valami pancsolt rummal azért cserébe, ha dalol nekik. Ő pedig dalolt, hát persze, ingyen piáért?! Még arra is emlékszik, hogy utána zsugáztak. Arra már nem, hogy nyert-e. Veszíteni mindenesetre túl sokat biztos nem vesztett, hiszen még meg van a kabátja, megvannak a csizmái, és a csizmaszárak között egyensúlyozott tokjában lantja is. Lenéz hangszerére, érzi, hogy gyomra hirtelen torka felé lódul a mozdulattól. Összeszorítja a szemeit, a fogait és a farpofáit, csak hogy le tudja küzdeni az émelygést. Sikerül. Újra megfogadja hogy soha többet nem iszik, majd gyorsan úgy módosítja ezt a fogadalmat, hogy nem iszik pancsolt rumot.
Óvatosan kinyitja a szemeit, a fény tőröket szúr szivárványhártyái mögé. Elfintorodik a hirtelen fájdalomtól.
Újra a tengert nézi, mélyen lélegzik közben. Nem bánná, ha az olyan sokszor, romantikusan megénekelt tengerillatú levegő a gyakorlatban nem só-, rohadt hal- és hínárszagot jelentene. De a légzés segít. A feje ugyan nem lesz tisztább, de a gyomra háborgása enyhül annyira, hogy meg merje próbálni a talpra állást.
Elengedi a rekesz oldalát, a tokot elveszi lábszárai közül és a földre fekteti. Eddig jó. Óvatosan, mintha színültig töltött teáscsészét tartana a fogai között, megpróbál felállni. Elég bizonytalanul, de sikerül. Ekkor jön rá, hogy mekkora hiba volt a földre fektetnie a hangszert, hiszen így most azért le kell hajoljon, ami jelenleg -úgy érzi- nagyon veszélyes dolog. Halkan nyög egyet, félig lecsukja a szemeit, és úgy dől előre, hogy felvegye a földről a holmiját. Bár nagyon igyekszik, térdei így is megrogynak, muszáj fél lépésnyit megtennie előre, hogy ne bucskázzon orra. És ha már a bucskázásnál tartunk, érzése szerint a környék összes vízszintes és függőleges felülete egymással jár vad táncot, csak azért, hogy őt bosszantsa. Érzi hogy ismét savanyú ízt böfög fel, de szerencsére most sem történik meg a baj. Tétován, nehézkesen veszi fel szíjánál fogva a hangszert a földről, majd nagyon-nagyon óvatosan egyenesedik fel. Hallja, hogy a kikötő összes sirálya teli torokból rajta röhög. ~Dögöljetek meg!~, gondolja.
Megszokott, rutinos mozdulattal kanyarítja vállára a hangszertokot, csupán arra nem számít, hogy bizonytalan lábai nem képesek megtartani a mozdulat közben. Félfordulatot tesz a tok lendületétől, megtántorodik, de az égiek erőfeszítéseinek köszönhetően talpon tud maradni.
Most már ki meri nyitni a szemeit rendesen, a világ még kissé imbolyog előtte. Köp egyet, kézháttal megtörli a száját. Halvány fogalma, lila gőze, kósza elképzelése sincs arról, hogy hol a fenében van. Tényleg csoda, hogy a matrózok nem vitték magukkal a hajóra, vagy nem rabolták ki, vagy használták ki más módon azt, hogy az az undok italuk ilyen hatással volt rá. Pfhej! Még szinte érzi az ízét a szájában. Valaminek az ízét.. nem akar belegondolni, hogy mi az. Ki akarja mosni onnan, lehetőleg minél hamarabb. Valami olyannal, amiről tudja is, hogy micsoda.
Matrózhoz illő imbolygással indul meg az úton. Mivel nem tudja, hogy hol van, nem is számít, hogy merre. A házak felé. Valahol csak lát ott majd valamit, ami megjárja mára.*
A tengert bámulja, és közben a rekesz szélét szorítja fehér ujjakal. Próbál nem hányni, pedig úgy érzi, hogy a gyomrában sikamlós angolnák tekeregnek, és hogy a szájába legalább kettő, de akár több kóbor macska is elvégezte a dolgát. Szívesen leverné kabátujjáról a rátapadt, már száraz homokot, de fél, hogy a mozdulattól a földön kötne ki. Inkább csak a tengert bámulja. Nyálkásan mozgó gondolatokkal próbálja összerakni a múlt éjjel eseményeit.
A találkozást a három matrózzal még fel tudja idézni, ahogy azt is, hogy ők kínálták valami pancsolt rummal azért cserébe, ha dalol nekik. Ő pedig dalolt, hát persze, ingyen piáért?! Még arra is emlékszik, hogy utána zsugáztak. Arra már nem, hogy nyert-e. Veszíteni mindenesetre túl sokat biztos nem vesztett, hiszen még meg van a kabátja, megvannak a csizmái, és a csizmaszárak között egyensúlyozott tokjában lantja is. Lenéz hangszerére, érzi, hogy gyomra hirtelen torka felé lódul a mozdulattól. Összeszorítja a szemeit, a fogait és a farpofáit, csak hogy le tudja küzdeni az émelygést. Sikerül. Újra megfogadja hogy soha többet nem iszik, majd gyorsan úgy módosítja ezt a fogadalmat, hogy nem iszik pancsolt rumot.
Óvatosan kinyitja a szemeit, a fény tőröket szúr szivárványhártyái mögé. Elfintorodik a hirtelen fájdalomtól.
Újra a tengert nézi, mélyen lélegzik közben. Nem bánná, ha az olyan sokszor, romantikusan megénekelt tengerillatú levegő a gyakorlatban nem só-, rohadt hal- és hínárszagot jelentene. De a légzés segít. A feje ugyan nem lesz tisztább, de a gyomra háborgása enyhül annyira, hogy meg merje próbálni a talpra állást.
Elengedi a rekesz oldalát, a tokot elveszi lábszárai közül és a földre fekteti. Eddig jó. Óvatosan, mintha színültig töltött teáscsészét tartana a fogai között, megpróbál felállni. Elég bizonytalanul, de sikerül. Ekkor jön rá, hogy mekkora hiba volt a földre fektetnie a hangszert, hiszen így most azért le kell hajoljon, ami jelenleg -úgy érzi- nagyon veszélyes dolog. Halkan nyög egyet, félig lecsukja a szemeit, és úgy dől előre, hogy felvegye a földről a holmiját. Bár nagyon igyekszik, térdei így is megrogynak, muszáj fél lépésnyit megtennie előre, hogy ne bucskázzon orra. És ha már a bucskázásnál tartunk, érzése szerint a környék összes vízszintes és függőleges felülete egymással jár vad táncot, csak azért, hogy őt bosszantsa. Érzi hogy ismét savanyú ízt böfög fel, de szerencsére most sem történik meg a baj. Tétován, nehézkesen veszi fel szíjánál fogva a hangszert a földről, majd nagyon-nagyon óvatosan egyenesedik fel. Hallja, hogy a kikötő összes sirálya teli torokból rajta röhög. ~Dögöljetek meg!~, gondolja.
Megszokott, rutinos mozdulattal kanyarítja vállára a hangszertokot, csupán arra nem számít, hogy bizonytalan lábai nem képesek megtartani a mozdulat közben. Félfordulatot tesz a tok lendületétől, megtántorodik, de az égiek erőfeszítéseinek köszönhetően talpon tud maradni.
Most már ki meri nyitni a szemeit rendesen, a világ még kissé imbolyog előtte. Köp egyet, kézháttal megtörli a száját. Halvány fogalma, lila gőze, kósza elképzelése sincs arról, hogy hol a fenében van. Tényleg csoda, hogy a matrózok nem vitték magukkal a hajóra, vagy nem rabolták ki, vagy használták ki más módon azt, hogy az az undok italuk ilyen hatással volt rá. Pfhej! Még szinte érzi az ízét a szájában. Valaminek az ízét.. nem akar belegondolni, hogy mi az. Ki akarja mosni onnan, lehetőleg minél hamarabb. Valami olyannal, amiről tudja is, hogy micsoda.
Matrózhoz illő imbolygással indul meg az úton. Mivel nem tudja, hogy hol van, nem is számít, hogy merre. A házak felé. Valahol csak lát ott majd valamit, ami megjárja mára.*
915. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-01 10:23:43
Üzenet elküldve: 2024-08-01 10:23:43
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 297
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 297
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//Haldrian//
- Érthető.
*Alissäna igazán tud azonosulni, hogy az arany bizony boldogít. Elsősorban ő is ezért igyekszik a kuncsaftjai elégedettségére törekedni, amellett, hogy saját értékét is mások boldogságából definiálja. Az ő erszénye sem üres, bár nem rendelkezik olyan tekintélyes vagyonnal, mint Haldrian, ennek ellenére nincs oka panaszra. Különösen azért sincs, mert ilyenkor engedhet meg magának némi pihenést, pár lustálkodós hónapot.*
- Kicsit igen. Több ingerhez szoktam Wegtorenben, szóval jó végre nem csak a pultot látni.
*Bár már néhány éve annak, hogy elhagyta a tűz városát, de mivel élete javarészét ott töltötte, ezért mindent ehhez viszonyít.*
- Akad.
*Nem szeretné túlzottan forszírozni ezt a témát, főleg mióta Haldrian olyan őszinte volt vele. Még mindig kellemetlenül érzi magát emiatt, s amennyire ügyesen bánik az emberekkel, éppen annyira suta saját érzéseivel, hiszen ez sosem volt szempont senki számára, de még a kurtizánnak sem.
Hirtelen karján érzi Haldrian kézfejét, aki nem rest gyorsaságra ösztökélni. Szerencséjére nem bukik orra, de a meglepettség miatt elsőre kibillen egyensúlyából. Másfajta fizikai terheltséghez szokott, ezért hamar kifullad a rövidtávú futásuktól. Csendben várakozik, míg Haldrian teszi a dolgát, addig is szemmel tartja környezetét, s kicsit jobban összehúzza a köpenyét magán.
Hamarosan a szekéren találja magát a fattyú udvarias segítségének köszönhetően, s míg a tolvaj könnyen megtalálja helyét, addig a pillangó nincs elragadtatva az utazásuk körülményeivel. A szalma nem is zavarja úgy, mint a bűz, mely egyébként is jellemző a kikötőre, s a kurtizán úgy érzi, hogy lassan bőrébe és hajába is megtelepszik.*
- A szántókon futólag igen, jellemzően átutazóban, vagy ha akadt valami ünnepség az egyik közeli faluban, a thargoknál viszont még soha. De hallottam róluk ezt-azt, jellemzően riasztó dolgokat. Te jártál már a Vashegyen? Mennyire ismered a vademberekről szóló pletykák valóságalapját?
*Megérzi a combján pihenő kézfejet, de nem söpri félre, hiszen egészen hozzászokott már, hogy a fattyú ízlelgeti az előételt még a főfogás megrendelése előtt.*
- Érthető.
*Alissäna igazán tud azonosulni, hogy az arany bizony boldogít. Elsősorban ő is ezért igyekszik a kuncsaftjai elégedettségére törekedni, amellett, hogy saját értékét is mások boldogságából definiálja. Az ő erszénye sem üres, bár nem rendelkezik olyan tekintélyes vagyonnal, mint Haldrian, ennek ellenére nincs oka panaszra. Különösen azért sincs, mert ilyenkor engedhet meg magának némi pihenést, pár lustálkodós hónapot.*
- Kicsit igen. Több ingerhez szoktam Wegtorenben, szóval jó végre nem csak a pultot látni.
*Bár már néhány éve annak, hogy elhagyta a tűz városát, de mivel élete javarészét ott töltötte, ezért mindent ehhez viszonyít.*
- Akad.
*Nem szeretné túlzottan forszírozni ezt a témát, főleg mióta Haldrian olyan őszinte volt vele. Még mindig kellemetlenül érzi magát emiatt, s amennyire ügyesen bánik az emberekkel, éppen annyira suta saját érzéseivel, hiszen ez sosem volt szempont senki számára, de még a kurtizánnak sem.
Hirtelen karján érzi Haldrian kézfejét, aki nem rest gyorsaságra ösztökélni. Szerencséjére nem bukik orra, de a meglepettség miatt elsőre kibillen egyensúlyából. Másfajta fizikai terheltséghez szokott, ezért hamar kifullad a rövidtávú futásuktól. Csendben várakozik, míg Haldrian teszi a dolgát, addig is szemmel tartja környezetét, s kicsit jobban összehúzza a köpenyét magán.
Hamarosan a szekéren találja magát a fattyú udvarias segítségének köszönhetően, s míg a tolvaj könnyen megtalálja helyét, addig a pillangó nincs elragadtatva az utazásuk körülményeivel. A szalma nem is zavarja úgy, mint a bűz, mely egyébként is jellemző a kikötőre, s a kurtizán úgy érzi, hogy lassan bőrébe és hajába is megtelepszik.*
- A szántókon futólag igen, jellemzően átutazóban, vagy ha akadt valami ünnepség az egyik közeli faluban, a thargoknál viszont még soha. De hallottam róluk ezt-azt, jellemzően riasztó dolgokat. Te jártál már a Vashegyen? Mennyire ismered a vademberekről szóló pletykák valóságalapját?
*Megérzi a combján pihenő kézfejet, de nem söpri félre, hiszen egészen hozzászokott már, hogy a fattyú ízlelgeti az előételt még a főfogás megrendelése előtt.*
914. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-31 22:20:04
Üzenet elküldve: 2024-07-31 22:20:04
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Alissäna//
-Jókedvűnek. Igen, az vagyok. Itt van ezerötszáz arany az erszényemben... *Alissänára kacsint, tudván, milyen fontos a kis kurtizánnak az ilyesmi.*
-És végre kimozdulok a fogadóból. Veled. Napok óta be voltam zárva. *Sóhajt színpadiasan.*
-Úgyhogy... Most megyünk és a fenekére verünk ennek a pénznek. Mert az ilyen pénz jobb, ha gyorsan elmegy. És Te? Örülsz, hogy kiszakadsz végre? Biztos... Sok a munka. *Továbbra sem rajong Alissäna hivatásáért, de végső soron nem is ismerné a pillangót, ha nem azt űzné, amit. Úgyhogy hálás lehet érte valahol.*
-Ha sietünk, elkaphatjuk még a Kucsmás szekerét. Ilyenkor tájt indul a Vashegyre... Gyere!
*Megragadja az elf karját majd magával húzza. Felesleges lenne magyarázni, ki is az a Kucsmás. Nem is valószínűsíti, hogy a törékeny kis kurtizánt túlságosan érdekelné egy semmirekellő kikötői élete.*
-Kucsmás! *Rikkantja el magát, ahogy meglátja a kancsal férfit. A bakon ül, ahol szokott, a háta mögött vödrökbe porciózva megannyi, döglött hal. De akad még ott a hely a végében nekik.*
-Tíz arany! A végén megkapod. *Csap bele a fickó tenyerébe, majd felsegíti Alissänát. Puha a szalma alattuk, nem is kényelmetlen. Ami a Kucsmást illeti; alacsony szerzet, de oly piszkos, hogy még a bőre színét is nehéz lenne megállapítani. Hogy miért nevezik Kucsmásnak? Valószínűleg ő maga sem tudja már.*
-Mondtam, hogy könnyű lesz. *Vigyorog Alissänára, miközben elhelyezkedik a szalmában. Őt különösebben nem zavarja az enyhe halszag; volt lehetősége megszokni.*
-Voltál már a tharg piacon? Hát a szántóföldeken? *Fordul a lányhoz. Nem rest szórakozottan a combját is megcirógatni, miközben hátradől az éppen csak, hogy puhának nevezhető, sárga takarmányba.*
-Jókedvűnek. Igen, az vagyok. Itt van ezerötszáz arany az erszényemben... *Alissänára kacsint, tudván, milyen fontos a kis kurtizánnak az ilyesmi.*
-És végre kimozdulok a fogadóból. Veled. Napok óta be voltam zárva. *Sóhajt színpadiasan.*
-Úgyhogy... Most megyünk és a fenekére verünk ennek a pénznek. Mert az ilyen pénz jobb, ha gyorsan elmegy. És Te? Örülsz, hogy kiszakadsz végre? Biztos... Sok a munka. *Továbbra sem rajong Alissäna hivatásáért, de végső soron nem is ismerné a pillangót, ha nem azt űzné, amit. Úgyhogy hálás lehet érte valahol.*
-Ha sietünk, elkaphatjuk még a Kucsmás szekerét. Ilyenkor tájt indul a Vashegyre... Gyere!
*Megragadja az elf karját majd magával húzza. Felesleges lenne magyarázni, ki is az a Kucsmás. Nem is valószínűsíti, hogy a törékeny kis kurtizánt túlságosan érdekelné egy semmirekellő kikötői élete.*
-Kucsmás! *Rikkantja el magát, ahogy meglátja a kancsal férfit. A bakon ül, ahol szokott, a háta mögött vödrökbe porciózva megannyi, döglött hal. De akad még ott a hely a végében nekik.*
-Tíz arany! A végén megkapod. *Csap bele a fickó tenyerébe, majd felsegíti Alissänát. Puha a szalma alattuk, nem is kényelmetlen. Ami a Kucsmást illeti; alacsony szerzet, de oly piszkos, hogy még a bőre színét is nehéz lenne megállapítani. Hogy miért nevezik Kucsmásnak? Valószínűleg ő maga sem tudja már.*
-Mondtam, hogy könnyű lesz. *Vigyorog Alissänára, miközben elhelyezkedik a szalmában. Őt különösebben nem zavarja az enyhe halszag; volt lehetősége megszokni.*
-Voltál már a tharg piacon? Hát a szántóföldeken? *Fordul a lányhoz. Nem rest szórakozottan a combját is megcirógatni, miközben hátradől az éppen csak, hogy puhának nevezhető, sárga takarmányba.*
913. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-31 02:45:28
Üzenet elküldve: 2024-07-31 02:45:28
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1658
OOC üzenetek: 264
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 1658
OOC üzenetek: 264
Játékstílus: Megfontolt
//Szívességek//
*Az adakozókedvét a másik zakójában hagyta. Pedig nem is hord zakót. Mindenesetre hülye lenne kétszer fizetni. Saját véleménye szerint baszott izgalmas hírét nem az elvárt döbbenettel vagy lenyűgözöttséggel fogadja a kapitány. Mindegy.*
-Azoktól. Ez biztos hír.
*Erősíti meg a dolgot. Majd ő is tapogatózik kicsit hátha hall valami érdekességet. És mivel olyan szállakat próbál megpengetni, ami a másiknak is hasznos lehet így sikerrel is jár.*
-Selyem meg egyéb úri lófaszok a nyerők? Erre nem fogadtam volna.
~Patkányok? Milyen véletlen.~
-Valószínűleg az lesz. Biztos van, aki hálás lesz nekem ezért a lehetőségért. Én és a nagy szívem meg az önzetlenség ugyebár. Vigyázz magadra cimbora!
*Biccent ő is azzal feláll és elsétálna a sellő irányába. Csak sikerült megszereznie amit akart.*
*Az adakozókedvét a másik zakójában hagyta. Pedig nem is hord zakót. Mindenesetre hülye lenne kétszer fizetni. Saját véleménye szerint baszott izgalmas hírét nem az elvárt döbbenettel vagy lenyűgözöttséggel fogadja a kapitány. Mindegy.*
-Azoktól. Ez biztos hír.
*Erősíti meg a dolgot. Majd ő is tapogatózik kicsit hátha hall valami érdekességet. És mivel olyan szállakat próbál megpengetni, ami a másiknak is hasznos lehet így sikerrel is jár.*
-Selyem meg egyéb úri lófaszok a nyerők? Erre nem fogadtam volna.
~Patkányok? Milyen véletlen.~
-Valószínűleg az lesz. Biztos van, aki hálás lesz nekem ezért a lehetőségért. Én és a nagy szívem meg az önzetlenség ugyebár. Vigyázz magadra cimbora!
*Biccent ő is azzal feláll és elsétálna a sellő irányába. Csak sikerült megszereznie amit akart.*
912. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-30 23:04:30
Üzenet elküldve: 2024-07-30 23:04:30
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 632
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 632
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
//Szívességek//
-Igen-igen, már átadtad. *Megereszt egy vigyort. Azért rápróbált, hátha elfelejtette a szőke és esetleg kétszer fizet.*
-A thargoktól, mi? *Elmélázik az információn, ám Intath sejtheti, hogy valószínűleg nem Pattnatt az a személy, aki eljár ebben az ügyben. Bizonyára ő is csak információt továbbít majd.
Most, hogy az üzlet megköttetett, Pattnatt feltápászkodik ültéből.*
-Hogy? *Fordul még a "Nyápic" néven ismert elfhez.*
-Szesz... Szer... Ékszer... Ilyesmiben mi utazunk. De mondok valamit... *Lép még egyszer az elfhez.*
-Tudod, mióta a patkányokat beette ide a fene, a szárazföldről nem sok minden jut el ehhez a Kikötőhöz. Ha hozol olyan dolgokat, amik Artheniorban kaphatóak, jó árat fizetek értük. Artheniori selyem például. Ott, az Aranyzátonyon ölni tudnának azért az anyagért. *Vigyorodik el.*
-De ha óvatos vagy, találsz valami hülyét magad helyett. Már ha utazni akarsz ilyesmiben. A szekereket ellenőrzik. És a patkányok nem bánnak kesztyűs kézzel azzal, akit elkapnak. A csempészés már csak ilyen veszélyes dolog. *Felhorkan. Elvégre ott rostokol mögötte a méretes csempészhajó.*
-Na, ha nincs más akkor... *Kalapját emeli Intath felé, majd a Kardhal irányába távozik.*
-Igen-igen, már átadtad. *Megereszt egy vigyort. Azért rápróbált, hátha elfelejtette a szőke és esetleg kétszer fizet.*
-A thargoktól, mi? *Elmélázik az információn, ám Intath sejtheti, hogy valószínűleg nem Pattnatt az a személy, aki eljár ebben az ügyben. Bizonyára ő is csak információt továbbít majd.
Most, hogy az üzlet megköttetett, Pattnatt feltápászkodik ültéből.*
-Hogy? *Fordul még a "Nyápic" néven ismert elfhez.*
-Szesz... Szer... Ékszer... Ilyesmiben mi utazunk. De mondok valamit... *Lép még egyszer az elfhez.*
-Tudod, mióta a patkányokat beette ide a fene, a szárazföldről nem sok minden jut el ehhez a Kikötőhöz. Ha hozol olyan dolgokat, amik Artheniorban kaphatóak, jó árat fizetek értük. Artheniori selyem például. Ott, az Aranyzátonyon ölni tudnának azért az anyagért. *Vigyorodik el.*
-De ha óvatos vagy, találsz valami hülyét magad helyett. Már ha utazni akarsz ilyesmiben. A szekereket ellenőrzik. És a patkányok nem bánnak kesztyűs kézzel azzal, akit elkapnak. A csempészés már csak ilyen veszélyes dolog. *Felhorkan. Elvégre ott rostokol mögötte a méretes csempészhajó.*
-Na, ha nincs más akkor... *Kalapját emeli Intath felé, majd a Kardhal irányába távozik.*
911. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-30 02:21:58
Üzenet elküldve: 2024-07-30 02:21:58
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1658
OOC üzenetek: 264
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 1658
OOC üzenetek: 264
Játékstílus: Megfontolt
//Szívességek//
*Int előadja az előadni valót. Kicsit korán van még, de néhány komolytalanságot is sikerül a beszámolóba belecsempésznie. A kapitány szavain elmosolyodik.*
~Lehet kezdeni? Mintha ne tudnám, hogy azért ülsz mert áll a faszod ezektől a hírektől. Barom.~
*De a doki elégedettségének az ideje is eljön mikor előkerül egy ládika és tényleg ott van benne pipa. Itt már egyértelművé válik, hogy hacsak nem magának vette az amúgy is állítása szerint adósságban lévő fickó akkor komolyan gondolta ezt a tisztességes üzletet. Még a penge is megvan. Pont így képzelte el az elf. Hihetetlen.*
-Fasza. Kimondottan fasza. Tudtam én, hogy kit kell megkeresni.
*Mintha nem csak véletlenül talált volna rá a volt matrózra akinek már a nevét se tudta. A kapott kérdés hallatán bólint és elkezdi felsorolni.*
-Volt ugye a kétszáz arany amit múltkor átadtam. A banda neve, amit most elmondtam és...*Nevet fel.*Ez is jó cucc igen. A csaj ugyanis a thargoktól jött ide. Az almaborát is onnan hozatta. Erre nem számítottál mi?
*Vigyorog. Mikor a családnevet kérdik akkor a fejét rázza.*
-Azt, nem. Az a Mardeii fickó így is már méregetett, hogy mit akarok én. Mindenki csak Relael úrnőnek hívja. Legközelebb kideríthetem.
*Ingyen nincs semmi. Annyira meg nem nagylelkű a doki, hogy a korábban megbeszélteken felül meséljen még. Úgy se, hogy a büszkesége megkívánná. Néha nem látszik rajta, de esze azért több van. Pont ezért legyint a másik szavaira.*
-Nem vagyok hülye. Én se hallanám viszont, hogy kitől hallottad ezeket.
*Süllyeszti a zsebébe, azt a pipát. Később minden bizonnyal megvizsgálgatja majd.*
-Ha legközelebb is kéne valami vagy pont fordítva, szerzek valamit, ami túl forró a zsebeimnek akkor megtalálhatlak? Mi megy nagyot mostanában? Szesz, szer, ékszer?
*Int előadja az előadni valót. Kicsit korán van még, de néhány komolytalanságot is sikerül a beszámolóba belecsempésznie. A kapitány szavain elmosolyodik.*
~Lehet kezdeni? Mintha ne tudnám, hogy azért ülsz mert áll a faszod ezektől a hírektől. Barom.~
*De a doki elégedettségének az ideje is eljön mikor előkerül egy ládika és tényleg ott van benne pipa. Itt már egyértelművé válik, hogy hacsak nem magának vette az amúgy is állítása szerint adósságban lévő fickó akkor komolyan gondolta ezt a tisztességes üzletet. Még a penge is megvan. Pont így képzelte el az elf. Hihetetlen.*
-Fasza. Kimondottan fasza. Tudtam én, hogy kit kell megkeresni.
*Mintha nem csak véletlenül talált volna rá a volt matrózra akinek már a nevét se tudta. A kapott kérdés hallatán bólint és elkezdi felsorolni.*
-Volt ugye a kétszáz arany amit múltkor átadtam. A banda neve, amit most elmondtam és...*Nevet fel.*Ez is jó cucc igen. A csaj ugyanis a thargoktól jött ide. Az almaborát is onnan hozatta. Erre nem számítottál mi?
*Vigyorog. Mikor a családnevet kérdik akkor a fejét rázza.*
-Azt, nem. Az a Mardeii fickó így is már méregetett, hogy mit akarok én. Mindenki csak Relael úrnőnek hívja. Legközelebb kideríthetem.
*Ingyen nincs semmi. Annyira meg nem nagylelkű a doki, hogy a korábban megbeszélteken felül meséljen még. Úgy se, hogy a büszkesége megkívánná. Néha nem látszik rajta, de esze azért több van. Pont ezért legyint a másik szavaira.*
-Nem vagyok hülye. Én se hallanám viszont, hogy kitől hallottad ezeket.
*Süllyeszti a zsebébe, azt a pipát. Később minden bizonnyal megvizsgálgatja majd.*
-Ha legközelebb is kéne valami vagy pont fordítva, szerzek valamit, ami túl forró a zsebeimnek akkor megtalálhatlak? Mi megy nagyot mostanában? Szesz, szer, ékszer?
910. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-29 00:43:37
Üzenet elküldve: 2024-07-29 00:43:37
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 632
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 632
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
//Szívességek//
*Pattnatt figyelmesen hallgatja az elfet. Már-már issza szavait. Néha bólintva fejezi ki, hogy figyel, néha meg el-elvigyorodik.*
-Nos, ami azt illeti... *Kezd neki, ahogy Intath a beszámoló végére ér.*
-Ezzel már lehet kezdeni valamit. És hoztam is neked valamit. *Számtalan zsebe közül az belsőbe nyúl, hogy egy hosszú fadobozt halásszon elő belőle. Óvatosan lecsúsztatja a fedelét, hogy Intath felé nyújtsa.*
-Nem volt könnyű beszereznem. Mondanom sem kell, néhány szálat meg kellett rángassak hozzá, hogy találjak az Aranyzátonyon ilyesmi holmit... *A különleges pipa valóban ott pihen a fadobozban. Szépen faragott, ám első ránézésre nem is tűnik többnek annál, ami. Pattnatt azonban kiemeli a helyéről, hogy egy óvatos csavarás kíséretében mutassa meg a vékony pengét, amit a megfelelő mozdulat kíséretében elő lehet rántani a szerkezetből.*
-Erről még a Vámházban sem mondanák meg, hogy micsoda. *Vigyorog kenetteljesen, majd Intath felé nyújtja.*
-Akkor hogy is? Kétszáz arany? És... *Pillanatra visszahúzza a szerkentyűt.*
-Biztosan nem tudod a teljes nevét annak a rihének, aki azt a fogadót vezeti? *Megvárja a választ, de attól függetlenül átnyújtja a szőke elfnek a pipát.*
-Remélem, közöttünk marad, hogy kérdezősködtem. Tudod, az óvatosság fontos az én szakmámban.
*Pattnatt figyelmesen hallgatja az elfet. Már-már issza szavait. Néha bólintva fejezi ki, hogy figyel, néha meg el-elvigyorodik.*
-Nos, ami azt illeti... *Kezd neki, ahogy Intath a beszámoló végére ér.*
-Ezzel már lehet kezdeni valamit. És hoztam is neked valamit. *Számtalan zsebe közül az belsőbe nyúl, hogy egy hosszú fadobozt halásszon elő belőle. Óvatosan lecsúsztatja a fedelét, hogy Intath felé nyújtsa.*
-Nem volt könnyű beszereznem. Mondanom sem kell, néhány szálat meg kellett rángassak hozzá, hogy találjak az Aranyzátonyon ilyesmi holmit... *A különleges pipa valóban ott pihen a fadobozban. Szépen faragott, ám első ránézésre nem is tűnik többnek annál, ami. Pattnatt azonban kiemeli a helyéről, hogy egy óvatos csavarás kíséretében mutassa meg a vékony pengét, amit a megfelelő mozdulat kíséretében elő lehet rántani a szerkezetből.*
-Erről még a Vámházban sem mondanák meg, hogy micsoda. *Vigyorog kenetteljesen, majd Intath felé nyújtja.*
-Akkor hogy is? Kétszáz arany? És... *Pillanatra visszahúzza a szerkentyűt.*
-Biztosan nem tudod a teljes nevét annak a rihének, aki azt a fogadót vezeti? *Megvárja a választ, de attól függetlenül átnyújtja a szőke elfnek a pipát.*
-Remélem, közöttünk marad, hogy kérdezősködtem. Tudod, az óvatosság fontos az én szakmámban.
909. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-27 21:22:12
Üzenet elküldve: 2024-07-27 21:22:12
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1658
OOC üzenetek: 264
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 1658
OOC üzenetek: 264
Játékstílus: Megfontolt
//Szívességek//
*Már bent áll a Kardhal. Meg is indul felé mikor olyan helyről amire nem számított érkezik a Pattnatt hangja. A háta mögül. Össze is rezzen, de már vidáman nevet mikor felé fordul.*
-Pattnatt! Kapitány!*Teszi hozzá felemelt mutatóujjal.*Látom nem vitt el a szhylla vagy tán vissza is hozott?*Röhög.*Dehogy felejtettem el. Annyit három nap alatt nem sikerült inni pedig próbálkoztam erősen.
*Kilép a matrózok útjából és hagyja magát a másik által vezetni. Annak kérdésére épp sokatmondó vigyorral válaszolna, de nem hagyják neki. Az arany említésére azért villan egyet a tekintete.*
-Egy kapitánynak illik is állnia a szavát. Addig férfi a férfi míg így tesz.*Mondja az egyik legnagyobb hazudozó.*Pont ezért is ha jól emlékszem nem kell majd többet fizetnem annál a kétszáznál. Mert amit hallottam olyan új, hogy még füstöl.
*Néz a másik megmaradt szemébe vigyorogva. Mikor kicsit elterelődik a szó akkor ahhoz méltóan vált ő is közvetlen hangnemre.*
-Tényleg jó húzása van láttam én is. Az a fő, hogy bírja az utat. Inkább a kormányos vesszen oda, mint a hajó. Azt, könnyebb pótolni.
*Röhög egyet. Annak idején mikor a saját kormányosuk hallotta ezt a bölcsességét nem örült a szája. Szép idők is voltak azok. Ha talál helyet akkor ő is leül, ha nem akkor csak nekitámaszkodik valaminek. A kérdés hallatán ő is elkomolyodik.*
-Neveket beszéltünk és hogy hova valósi a nő. Megvannak. A pultos Mardeii. Mokány ember, hosszú barna sörénnyel. Nem volt könnyű dió. Nem ejtették a fejére és óvatos figura. Rajta kívül egy óriásasszony dolgozik ott, de nem sok vizet zavar. Főz, mos, cipekedik. A kannái mondjuk szépek voltak. Mármint amivel a vizet merte. Van egy Lisza nevű elf szajhájuk is. Madárcsont, szeplők, csini pofi, barna haj, cicoma... Annak a fajtának tűnik akit ha rendesen megragadsz utána nyávog miatta. Egy fiatal fattyú is felszokott bukkanni a pultban, Haldrian. Fekete göndör üstök, tetovált, pofátlan. Nem kizárt, hogy kidobó is lenne. Magabiztosnak tűnt, de nem ő a húbazdmeg. Míg távol voltatok addig érkezett egy másik fattyú. Ezüst haj, durva penge az oldalán, na ő egy nagyágyúnak tűnik. Hogy melyik oldalon, azt nem tudom, de részt vett sárváros feldúlásában is. Vele nem akarnék pengét akasztani. Max ha részeg nincs rajta vas és háttal van nekem. Egy gnóm halálpap is próbálta benyalni magát, de hülye volt és annyit ért vele, hogy szépen felnyalta a padlót, meg valami ork akart nekik sört főzni. Mókás figura volt. Egy hordót cipelt magával mindenhova. Egy ekkorát.*Mutatja a kezével.*Vitt kóstolót és adtak neki egy esélyt. Ha nem lépett le a pénzzel akkor visszatér még teli hordóval. Szerintem elég érdekességet meséltem. Kicsit ki is száradt a szám. Jó lenne rápöffenteni egyet ha érted mire gondolok.
*Már bent áll a Kardhal. Meg is indul felé mikor olyan helyről amire nem számított érkezik a Pattnatt hangja. A háta mögül. Össze is rezzen, de már vidáman nevet mikor felé fordul.*
-Pattnatt! Kapitány!*Teszi hozzá felemelt mutatóujjal.*Látom nem vitt el a szhylla vagy tán vissza is hozott?*Röhög.*Dehogy felejtettem el. Annyit három nap alatt nem sikerült inni pedig próbálkoztam erősen.
*Kilép a matrózok útjából és hagyja magát a másik által vezetni. Annak kérdésére épp sokatmondó vigyorral válaszolna, de nem hagyják neki. Az arany említésére azért villan egyet a tekintete.*
-Egy kapitánynak illik is állnia a szavát. Addig férfi a férfi míg így tesz.*Mondja az egyik legnagyobb hazudozó.*Pont ezért is ha jól emlékszem nem kell majd többet fizetnem annál a kétszáznál. Mert amit hallottam olyan új, hogy még füstöl.
*Néz a másik megmaradt szemébe vigyorogva. Mikor kicsit elterelődik a szó akkor ahhoz méltóan vált ő is közvetlen hangnemre.*
-Tényleg jó húzása van láttam én is. Az a fő, hogy bírja az utat. Inkább a kormányos vesszen oda, mint a hajó. Azt, könnyebb pótolni.
*Röhög egyet. Annak idején mikor a saját kormányosuk hallotta ezt a bölcsességét nem örült a szája. Szép idők is voltak azok. Ha talál helyet akkor ő is leül, ha nem akkor csak nekitámaszkodik valaminek. A kérdés hallatán ő is elkomolyodik.*
-Neveket beszéltünk és hogy hova valósi a nő. Megvannak. A pultos Mardeii. Mokány ember, hosszú barna sörénnyel. Nem volt könnyű dió. Nem ejtették a fejére és óvatos figura. Rajta kívül egy óriásasszony dolgozik ott, de nem sok vizet zavar. Főz, mos, cipekedik. A kannái mondjuk szépek voltak. Mármint amivel a vizet merte. Van egy Lisza nevű elf szajhájuk is. Madárcsont, szeplők, csini pofi, barna haj, cicoma... Annak a fajtának tűnik akit ha rendesen megragadsz utána nyávog miatta. Egy fiatal fattyú is felszokott bukkanni a pultban, Haldrian. Fekete göndör üstök, tetovált, pofátlan. Nem kizárt, hogy kidobó is lenne. Magabiztosnak tűnt, de nem ő a húbazdmeg. Míg távol voltatok addig érkezett egy másik fattyú. Ezüst haj, durva penge az oldalán, na ő egy nagyágyúnak tűnik. Hogy melyik oldalon, azt nem tudom, de részt vett sárváros feldúlásában is. Vele nem akarnék pengét akasztani. Max ha részeg nincs rajta vas és háttal van nekem. Egy gnóm halálpap is próbálta benyalni magát, de hülye volt és annyit ért vele, hogy szépen felnyalta a padlót, meg valami ork akart nekik sört főzni. Mókás figura volt. Egy hordót cipelt magával mindenhova. Egy ekkorát.*Mutatja a kezével.*Vitt kóstolót és adtak neki egy esélyt. Ha nem lépett le a pénzzel akkor visszatér még teli hordóval. Szerintem elég érdekességet meséltem. Kicsit ki is száradt a szám. Jó lenne rápöffenteni egyet ha érted mire gondolok.
908. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-27 18:36:39
Üzenet elküldve: 2024-07-27 18:36:39
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 632
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 632
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
//Szívességek//
*Alighogy Intath megközelíti a Kardhal névre keresztelt csempészbárkát, dörgő hang üdvözli valahonnan a háta mögül.*
-Nyápic! *Pattnatt az. Jobban mondva Pattnatt kapitány. Ki tudja honnét jön épp, de ha a doktor a megérzésére hallgat, akkor bizonyára a Sellőház irányából.*
-Hát nem felejtetted el! *Lapátkezével a dokkok felé terelgeti az elfet, csak hogy ne állják el a legénység útját. Merthogy súlyos dobozok kerülnek le a Kardhal fedélzetéről épp.*
-Nos? *Dohogja. Leheletének bűzös dohányszaga már-már fojtogató.*
-Van esetleg... Valami friss? *Vigyorogva helyezi mutatóujját füle mögé jelzésértékűen, de meg sem várva a választ folytatja.*
-Na meg az arany dolga... Mert én nem felejtettem ám el a kis üzletünk, de nem ám! Pattnatt szava legalább annyira szent, mint odafenn északon a fehér ruhás, bögyös ribancúrnő, Eeyr maga! *Krákogva felkacag, majd egy üres ládára huppan.*
-Na! Jó utunk volt, jó utunk. Még mindig úgy hasítja a kicsike a vizet, mint egykoron! Hiába, sem a tenger, sem az idő nem fog a Kardhalon! *Toldja még a szót harsányan a férfi, hogy a közelben cipekedő matróz is hallja, majd megtámaszkodik térdén és Intathra pillant.*
-Mit tudtál meg? *Ezúttal már jóval visszafogottabb hangszíne és ábrázata is komorabb. Figyel.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.27 18:37:40
*Alighogy Intath megközelíti a Kardhal névre keresztelt csempészbárkát, dörgő hang üdvözli valahonnan a háta mögül.*
-Nyápic! *Pattnatt az. Jobban mondva Pattnatt kapitány. Ki tudja honnét jön épp, de ha a doktor a megérzésére hallgat, akkor bizonyára a Sellőház irányából.*
-Hát nem felejtetted el! *Lapátkezével a dokkok felé terelgeti az elfet, csak hogy ne állják el a legénység útját. Merthogy súlyos dobozok kerülnek le a Kardhal fedélzetéről épp.*
-Nos? *Dohogja. Leheletének bűzös dohányszaga már-már fojtogató.*
-Van esetleg... Valami friss? *Vigyorogva helyezi mutatóujját füle mögé jelzésértékűen, de meg sem várva a választ folytatja.*
-Na meg az arany dolga... Mert én nem felejtettem ám el a kis üzletünk, de nem ám! Pattnatt szava legalább annyira szent, mint odafenn északon a fehér ruhás, bögyös ribancúrnő, Eeyr maga! *Krákogva felkacag, majd egy üres ládára huppan.*
-Na! Jó utunk volt, jó utunk. Még mindig úgy hasítja a kicsike a vizet, mint egykoron! Hiába, sem a tenger, sem az idő nem fog a Kardhalon! *Toldja még a szót harsányan a férfi, hogy a közelben cipekedő matróz is hallja, majd megtámaszkodik térdén és Intathra pillant.*
-Mit tudtál meg? *Ezúttal már jóval visszafogottabb hangszíne és ábrázata is komorabb. Figyel.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.27 18:37:40
907. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-26 18:46:16
Üzenet elküldve: 2024-07-26 18:46:16
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1658
OOC üzenetek: 264
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 1658
OOC üzenetek: 264
Játékstílus: Megfontolt
//Szívességek//
*A mai napi másnapos gyomorba töltött dél környékén elfogyasztott reggeli, gyógyító rum és pipafüst megvolt úgyhogy az elf meg is indul a kikötőbe. Állítólag ma kéne megérkeznie a Kardhalnak. Utána is kérdezett párat a sellőben hátha a lányok hallottak valamit. Akárhogy is a saját szemével is meg kell győződnie mi a helyzet. Csonka keze a zsebében, másik a tőrén pihen miközben lezserül, fütyörészve sétál a népek között. Tekintete persze figyeli a környezetét mert elég volt egyszer kirabolva lenni és él még a fülében a Varjú pultosának fenyegetése is. Vagy amit ő fenyegetésnek vett. Biztos az volt. Nem kéne a kelleténél tovább a környéken maradni az biztos.*
*A mai napi másnapos gyomorba töltött dél környékén elfogyasztott reggeli, gyógyító rum és pipafüst megvolt úgyhogy az elf meg is indul a kikötőbe. Állítólag ma kéne megérkeznie a Kardhalnak. Utána is kérdezett párat a sellőben hátha a lányok hallottak valamit. Akárhogy is a saját szemével is meg kell győződnie mi a helyzet. Csonka keze a zsebében, másik a tőrén pihen miközben lezserül, fütyörészve sétál a népek között. Tekintete persze figyeli a környezetét mert elég volt egyszer kirabolva lenni és él még a fülében a Varjú pultosának fenyegetése is. Vagy amit ő fenyegetésnek vett. Biztos az volt. Nem kéne a kelleténél tovább a környéken maradni az biztos.*
906. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-21 23:53:12
Üzenet elküldve: 2024-07-21 23:53:12
Rang: Játékos
IC üzenetek: 263
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 263
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Utazás//
* Komótos érkezésükkor előbb még csak hallják, majd már látják is a kikötő menti tengervizet. Az egész hely tele van izgága emberekkel, ahogy a dolgukat végzik. Back összehúzza ráncos szemöldökét, nagyon töpreng valamin. Agin arra gondol, hogy innentől már nehezebb lesz hazudni, elvégre mégiscsak a kikötőben vannak. *
~ Talán jobb lesz, ha most mondom el, hogy rossz helyre hoztam. ~
- Áh igen! Tudom hol vagyunk. * Töri meg a csendet Back. * Már nagyon közel. Ez itt a Lihanechi tó. Ezt megkerüljük, és már ott is vagyunk a városban.
* Az öreg még közben körbe is mutogat a kikötőben, mint aki most már magától is eltalál a városig. *
- Úgy van. * Helyesel Agin.
Ő viszont nem várja meg, hogy Back elvigye „Lihanechbe”, hanem már itt elbúcsúzik tőle. Leugrik a szekérről, de azért még visszafordul volt útitársa felé. Ahogy az elhalad, még integetve utáni kiabál. *
- Ég veled, Back! Jó utat Lihanechbe! És vigyázz magadra! Ma már senkiben sem bízhatsz.
* Ezután nem sokat áll a kikötőben. Bele szippant egy jó nagyot a levegőbe, és elindul a Hét Varjú fele. *
* Komótos érkezésükkor előbb még csak hallják, majd már látják is a kikötő menti tengervizet. Az egész hely tele van izgága emberekkel, ahogy a dolgukat végzik. Back összehúzza ráncos szemöldökét, nagyon töpreng valamin. Agin arra gondol, hogy innentől már nehezebb lesz hazudni, elvégre mégiscsak a kikötőben vannak. *
~ Talán jobb lesz, ha most mondom el, hogy rossz helyre hoztam. ~
- Áh igen! Tudom hol vagyunk. * Töri meg a csendet Back. * Már nagyon közel. Ez itt a Lihanechi tó. Ezt megkerüljük, és már ott is vagyunk a városban.
* Az öreg még közben körbe is mutogat a kikötőben, mint aki most már magától is eltalál a városig. *
- Úgy van. * Helyesel Agin.
Ő viszont nem várja meg, hogy Back elvigye „Lihanechbe”, hanem már itt elbúcsúzik tőle. Leugrik a szekérről, de azért még visszafordul volt útitársa felé. Ahogy az elhalad, még integetve utáni kiabál. *
- Ég veled, Back! Jó utat Lihanechbe! És vigyázz magadra! Ma már senkiben sem bízhatsz.
* Ezután nem sokat áll a kikötőben. Bele szippant egy jó nagyot a levegőbe, és elindul a Hét Varjú fele. *
905. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-08 13:37:57
Üzenet elküldve: 2024-07-08 13:37:57
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Gyorsabb lenne. Felmorran az újabb, vigyorral kísért válasz hallatán.*
~A magad nevében beszélj..~
*Általában ismeri a saját adottságait és a teljesítőképessége határait. Ezért általában tudja, mire képes és mire nem. Sziklát mászni azonban még nem volt szerencséje, így amilyen könnyen lehet, hogy meg sem izzadna közben, olyan könnyen előfordulhat az is, hogy szégyenben marad. Ez utóbbi eshetőség pedig olyasmi, ami még az ő egoját is érzékenyen érintené, legyen az bármily kevéssé tolakodó is a legtöbbször. Nem mondana nemet a nő kifejezett kihívásának, de mégis nyugodtabb így, hogy a nem falon vezet fel az útjuk.
Ha mégoly morcosnak is tűnik az arca a morgással kifejezett válaszát követően, az ezúttal tényleg a közegnek szól, és nem a hosszúéletűnek maga mellett. Nem szokta, és alapvetően sem szereti sem a hangzavart, sem a tömeget, sem a bűzt, sem az itteni nyirkos meleget, ami a nap emelkedésével csak még fülledtebb lesz, és megszorul a sikátorok közt. Ahogy ellépnek a tengertől, és elindulnak a toronyhoz, elveszti azt a maradék levegőjét is, ami közvetlenül a víz mellett érte. A körülöttük dolgaik után rohangáló testek kipárolgása és a mindenféle egyéb szag között, amiket sokszor nem is tud, és nem is akar hova tenni hamar újra émelyegni kezd a gyomra. A halott és lassan oszlásnak induló tetemeket önmagukban megszokta, nem egyszer kell ilyenek nyomába erednie magának is az erdőben, de itt mégsem bírja elviselni az útszéli dögök látványát. Talán sajnálja is őket. Egyik patkány sem volt bűnösebb, mint az, aki belérúg.
Nem beszél az út alatt, s a nő sem szól hozzá. Ha gyorsabban menne, gyorsabban követné, akár futva is. Ha a másik arcára undort, az övére szigorú merevséget farag a kikötő mocska. Nem néz fel, csak maga elé, levegőt is csak akkor és annyit vesz, ha muszáj. Nem akar látni, nem akar hallani, sem tudni. Itt nincs mit nézelődnie.
A pogácsa a kezében, mert nincs hova elraknia, de arra a gondolatai morajlása közben is vigyáz, óvatosan fogva az ujjai közt a papírral. Ahogy lassan kijjebb érnek a dokkoktól, és halkul mögöttük a hátrahagyott reggeli nyüzsgés emeli csak feljebb a tekintetét, hogy többet lásson a körülöttük folyó dolgokból. Az elhagyott épületek nem zavarják, még a maguk sajátos szépségét is meglátja bennük. A gerince mellé feszült izmok azonban csak nehezen engednek ki újra. A hosszúéletű kijelentésére előrefordul a nézelődéséből, s megemeli a fejét a torony felé, végigfutva a szemével az odavezető utat. Nem, nem lesz leányálom. De ezerszer inkább ez.*
- Odafent megvárhatsz, ha lemaradnék.
*Fordul vissza a nő felé. Ezerszer inkább ez, ő vele, minthogy vissza kelljen mennie.
A pogácsára vonatkozó kérdésre maga is lepillant az ételre. Egy töredéknyi ideig mintha hezitálna valamin, mielőtt visszaemelné a tekintetét az aranyakra.*
- Kérlek..
*Sóhajtja végül halkan. Mint egy kisgyerek, aki belátta, hogy a másiknál jobb helye lesz nyújtja a pogácsát vissza az elfnek, miután az befejezte az öltözködést.*
//Második szál//
*Gyorsabb lenne. Felmorran az újabb, vigyorral kísért válasz hallatán.*
~A magad nevében beszélj..~
*Általában ismeri a saját adottságait és a teljesítőképessége határait. Ezért általában tudja, mire képes és mire nem. Sziklát mászni azonban még nem volt szerencséje, így amilyen könnyen lehet, hogy meg sem izzadna közben, olyan könnyen előfordulhat az is, hogy szégyenben marad. Ez utóbbi eshetőség pedig olyasmi, ami még az ő egoját is érzékenyen érintené, legyen az bármily kevéssé tolakodó is a legtöbbször. Nem mondana nemet a nő kifejezett kihívásának, de mégis nyugodtabb így, hogy a nem falon vezet fel az útjuk.
Ha mégoly morcosnak is tűnik az arca a morgással kifejezett válaszát követően, az ezúttal tényleg a közegnek szól, és nem a hosszúéletűnek maga mellett. Nem szokta, és alapvetően sem szereti sem a hangzavart, sem a tömeget, sem a bűzt, sem az itteni nyirkos meleget, ami a nap emelkedésével csak még fülledtebb lesz, és megszorul a sikátorok közt. Ahogy ellépnek a tengertől, és elindulnak a toronyhoz, elveszti azt a maradék levegőjét is, ami közvetlenül a víz mellett érte. A körülöttük dolgaik után rohangáló testek kipárolgása és a mindenféle egyéb szag között, amiket sokszor nem is tud, és nem is akar hova tenni hamar újra émelyegni kezd a gyomra. A halott és lassan oszlásnak induló tetemeket önmagukban megszokta, nem egyszer kell ilyenek nyomába erednie magának is az erdőben, de itt mégsem bírja elviselni az útszéli dögök látványát. Talán sajnálja is őket. Egyik patkány sem volt bűnösebb, mint az, aki belérúg.
Nem beszél az út alatt, s a nő sem szól hozzá. Ha gyorsabban menne, gyorsabban követné, akár futva is. Ha a másik arcára undort, az övére szigorú merevséget farag a kikötő mocska. Nem néz fel, csak maga elé, levegőt is csak akkor és annyit vesz, ha muszáj. Nem akar látni, nem akar hallani, sem tudni. Itt nincs mit nézelődnie.
A pogácsa a kezében, mert nincs hova elraknia, de arra a gondolatai morajlása közben is vigyáz, óvatosan fogva az ujjai közt a papírral. Ahogy lassan kijjebb érnek a dokkoktól, és halkul mögöttük a hátrahagyott reggeli nyüzsgés emeli csak feljebb a tekintetét, hogy többet lásson a körülöttük folyó dolgokból. Az elhagyott épületek nem zavarják, még a maguk sajátos szépségét is meglátja bennük. A gerince mellé feszült izmok azonban csak nehezen engednek ki újra. A hosszúéletű kijelentésére előrefordul a nézelődéséből, s megemeli a fejét a torony felé, végigfutva a szemével az odavezető utat. Nem, nem lesz leányálom. De ezerszer inkább ez.*
- Odafent megvárhatsz, ha lemaradnék.
*Fordul vissza a nő felé. Ezerszer inkább ez, ő vele, minthogy vissza kelljen mennie.
A pogácsára vonatkozó kérdésre maga is lepillant az ételre. Egy töredéknyi ideig mintha hezitálna valamin, mielőtt visszaemelné a tekintetét az aranyakra.*
- Kérlek..
*Sóhajtja végül halkan. Mint egy kisgyerek, aki belátta, hogy a másiknál jobb helye lesz nyújtja a pogácsát vissza az elfnek, miután az befejezte az öltözködést.*
904. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-07 21:00:27
Üzenet elküldve: 2024-07-07 21:00:27
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Legtöbbször pontosan tudják, hogy mikor kell nem megszólalni. Mikor kell nem firtatni a dolgokat. Kyr legalábbis biztosan, Ril már tett fel kérdéseket, amire nem kapott választ, de ezeknek is mindig megvolt az okuk és sosem tért rá vissza újra. Talán megtenné, ha megfelelőnek érzi az időt. Megérti. A hallgatás olykor többet mond, kifejezőbb. Talán még taglalná is, ha belekérdezne, de jobb így. Nincs igazán mit mondani, körbe kell nézni. Nem tudja, hogy van-e, aki tényleg szeret itt élni, nem csak a szükség hozza. Szükség, vagy önnön büntetése. Néhol kilátástalanság. Még így is szerencséje van, hogy a hömpölygő mocsok felett lakik jóval. Minden pénz kérdése. Kérdés, hogy tényleg nem-e találhatott volna jobbat, ha már van neki elég.
Az étel a másik kezében, de nem harap bele. Nem látja a rezdülésein, hogy ne tudna mit kezdni a gesztussal, neki ez olyan természetes volt, mint levegőt venni. De csak vele. Ha mellette van, nem tud csak magára gondolni. A kézmozdulatot viszont érti, az egyértelmű: indulhatnak. Talán nem olyan gyorsasággal, mintha ágyúból lőtték volna ki őket, de fejben azt érzi, hogy úgy volna jó. Rohanna. A kérdés elől, a válasz elől, a hely elől. Kivételesen csak az érzés elől nem, amit a másik jelenléte nyújt.*
- Gyorsabb lenne. *Vigyorodik el újfent, ahogy már végre elindulnak.* - De most a másik úton megyünk.
*A dokkok elejéről indulnak, így nem kell sok, hogy végre maguk mögött tudják. A levegő még nem mentes az ocsmány szagoktól, a látkép pedig a roskadozó kalyibáktól, elhagyatott, vagy inkább annak tűnő raktáraktól, de nem kell sokáig gyalogolni ahhoz, hogy végre lassan, de biztosan ritkuljanak és az orruknak is kedvezőbb legyen. Csak ez élteti ilyenkor, hiszen ki nézi szívesen a betört ablakú házakat, vagy lépked át a patkánytetemeken, csatornából kiveszett tartalmakon. Rezzenéstelen arcára ilyenkor az undor költözik, mintha azt faragták volna rá. Lenyomatot hagy, pont olyat, mint benne az egész fertő. Észrevétlen múlik el róla az út során.*
- Sarasak nem leszünk, de nem lesz könnyebb, mint az erdőn át a viharban, ott feléd.
*Szólal meg végül, mikor már érzi a közeledtét a sziklás girbegurba útvonalnak. Többen járnak erre, de nem egy igazi kitaposott út jellemzi. A kiálló sziklák éle, vagy épp a hosszú idő alatt lekerekedett felszíne mindig arra int, hogy nézzenek a lábuk elé. Lehet bármily gyakorlott valaki, ezt nem lehet csukott szemmel megtenni. Vagy még nem telt el annyi idő, hogy minden buckához hozzászokjon.
A másik kezében nézi a pogácsát, ahogy felé fordul, hogy megtekintse, az útvonal mennyire veszi el a kedvét a felmeneteltől. Hiszen a torony felé nézve egészen jól látható, hogy meredek és nem lesz leányálom a haladás.*
- Eltegyem? *A félvérnél látszólag nincs táska, zsebre nem dugja, így miért is ne ajánlaná fel a sajátját. A köpeny rejtekében, ami az út hevében elkezdett zavaróan meleg lenni, még ott van az övére csatolható szütyő, amibe a sajátját is süllyesztette. Meg is áll egy pillanatra, hogy megszabadítsa magát a felesleges szenvedéstől. Kigombolja a vékony, de annál több szelet felfogó anyagot, majd feltekeri annyira, hogy derekára köthesse. Alatta a tőle szokásos fekete színben pompázó ruházat van, csak most egy váll nélküli ing van rajta, na meg a bőrnadrág. Mindig láttatja valamilyen módon a karjait körbeölelő motívumokat, mintha büszke lenne rá, pedig a jelentésük zömére cseppet sem az.* - Máris jobb... *Szól halkan az orra alatt, csak úgy magának megjegyezve.*
//Második szál//
*Legtöbbször pontosan tudják, hogy mikor kell nem megszólalni. Mikor kell nem firtatni a dolgokat. Kyr legalábbis biztosan, Ril már tett fel kérdéseket, amire nem kapott választ, de ezeknek is mindig megvolt az okuk és sosem tért rá vissza újra. Talán megtenné, ha megfelelőnek érzi az időt. Megérti. A hallgatás olykor többet mond, kifejezőbb. Talán még taglalná is, ha belekérdezne, de jobb így. Nincs igazán mit mondani, körbe kell nézni. Nem tudja, hogy van-e, aki tényleg szeret itt élni, nem csak a szükség hozza. Szükség, vagy önnön büntetése. Néhol kilátástalanság. Még így is szerencséje van, hogy a hömpölygő mocsok felett lakik jóval. Minden pénz kérdése. Kérdés, hogy tényleg nem-e találhatott volna jobbat, ha már van neki elég.
Az étel a másik kezében, de nem harap bele. Nem látja a rezdülésein, hogy ne tudna mit kezdni a gesztussal, neki ez olyan természetes volt, mint levegőt venni. De csak vele. Ha mellette van, nem tud csak magára gondolni. A kézmozdulatot viszont érti, az egyértelmű: indulhatnak. Talán nem olyan gyorsasággal, mintha ágyúból lőtték volna ki őket, de fejben azt érzi, hogy úgy volna jó. Rohanna. A kérdés elől, a válasz elől, a hely elől. Kivételesen csak az érzés elől nem, amit a másik jelenléte nyújt.*
- Gyorsabb lenne. *Vigyorodik el újfent, ahogy már végre elindulnak.* - De most a másik úton megyünk.
*A dokkok elejéről indulnak, így nem kell sok, hogy végre maguk mögött tudják. A levegő még nem mentes az ocsmány szagoktól, a látkép pedig a roskadozó kalyibáktól, elhagyatott, vagy inkább annak tűnő raktáraktól, de nem kell sokáig gyalogolni ahhoz, hogy végre lassan, de biztosan ritkuljanak és az orruknak is kedvezőbb legyen. Csak ez élteti ilyenkor, hiszen ki nézi szívesen a betört ablakú házakat, vagy lépked át a patkánytetemeken, csatornából kiveszett tartalmakon. Rezzenéstelen arcára ilyenkor az undor költözik, mintha azt faragták volna rá. Lenyomatot hagy, pont olyat, mint benne az egész fertő. Észrevétlen múlik el róla az út során.*
- Sarasak nem leszünk, de nem lesz könnyebb, mint az erdőn át a viharban, ott feléd.
*Szólal meg végül, mikor már érzi a közeledtét a sziklás girbegurba útvonalnak. Többen járnak erre, de nem egy igazi kitaposott út jellemzi. A kiálló sziklák éle, vagy épp a hosszú idő alatt lekerekedett felszíne mindig arra int, hogy nézzenek a lábuk elé. Lehet bármily gyakorlott valaki, ezt nem lehet csukott szemmel megtenni. Vagy még nem telt el annyi idő, hogy minden buckához hozzászokjon.
A másik kezében nézi a pogácsát, ahogy felé fordul, hogy megtekintse, az útvonal mennyire veszi el a kedvét a felmeneteltől. Hiszen a torony felé nézve egészen jól látható, hogy meredek és nem lesz leányálom a haladás.*
- Eltegyem? *A félvérnél látszólag nincs táska, zsebre nem dugja, így miért is ne ajánlaná fel a sajátját. A köpeny rejtekében, ami az út hevében elkezdett zavaróan meleg lenni, még ott van az övére csatolható szütyő, amibe a sajátját is süllyesztette. Meg is áll egy pillanatra, hogy megszabadítsa magát a felesleges szenvedéstől. Kigombolja a vékony, de annál több szelet felfogó anyagot, majd feltekeri annyira, hogy derekára köthesse. Alatta a tőle szokásos fekete színben pompázó ruházat van, csak most egy váll nélküli ing van rajta, na meg a bőrnadrág. Mindig láttatja valamilyen módon a karjait körbeölelő motívumokat, mintha büszke lenne rá, pedig a jelentésük zömére cseppet sem az.* - Máris jobb... *Szól halkan az orra alatt, csak úgy magának megjegyezve.*
903. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-07 19:53:02
Üzenet elküldve: 2024-07-07 19:53:02
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem fordul felé a másik. Akkor sem, amikor mellélép. Nem bánja. Nem akarja kizökkenteni a gondolataiból, és sürgetni sincs miért. Ez, a kikötő, nem az ő terepe. Nincs keresnivalója itt. Nincs ami siettesse, de más se, ami visszahúzná. Ha itt van az legtöbbször olyan feladattal jár, amit el kell végezni. Annak tudja a határait. De így, hogy akadt kettő között néhány elütnivaló órája sem érzi kényelmetlenül magát a vizet bámulva a nő mellett. A növekvő forgalom zavarja, a bűz, a terhes hangzavar, és mindennek mélyen igazából csak saját maga, amiért egyáltalán itt van, de most mégsem tudja ezért gyűlölni magát. A felkavarodott gyomrára gyógyír a hűvös, párás szél, ami a nyílt víz felől éri az arcát, és a másik hangja. Oldalt fordítja rá a fejét, lepillantva a hosszúéletű tengert fürkésző, alacsonyabb alakjára maga mellett.*
~Akkor miért vagy itt?~
*Nem kérdez. Ő is tudja, hogy a válaszok sokszor nem olyan egyszerűek, mint lenniük kellene. Részleteiben fedi talán a valóságot az, amit a nőről tud, de egészében biztosan nem. Ám ezúttal nem a közöny, inkább a másik tiszteletben tartása az, ami miatt nem szól. A felé forduló arcot nézi szavak helyett, és azt a kezet, ami ismét nyújt felé valamit. Lepillant a becsomagolt pogácsára. Papír, de nem rajz. Kiemelve a balját a zsebéből veszi el az ételt, gondolat nélkül. Visszanéz a szemekbe a kérdésre. Biccent egyet, a karjával téve csak egy mozdulatot, hogy mutassa az utat.
Nincs hova tegye a pogácsát, ezért azt a kezében tartva szegődik az elf mellé, ha megindul előre. S ha az a legutóbb nem tudta hova tenni azokat a dolgokat, amiket a legtermészetesebb módon adott neki, akkor ugyanezt érzi most ő is. Inkább csak az udvariasság, mint a szükség késztette, hogy elfogadja a pékárut. Nem éhes. Lehet, hogy lesz, de mégsem ez zavarja. Összevonja a szemöldökét, de szólhat ez a kikötőnek is, körülöttük. A rothadó hal szagának, ami lassan a ruháiba ivódik.*
- Talán felelőtlenség volt nem megkérdeznem, hogy mászva akarsz-e felmenni.
*Szólal meg inkább, hogy elterelje a saját figyelmét is a keresetlenül felbukó, számára névtelen érzésekről. Sosem értette őket. A felesleges csevegést még kevésbé, most mégis úgy érzi valamire szüksége van, ami lefoglalja az eltévedt gondolatokat. A környezetbe itt nem menekülhet. Behunyja egy pillanatra a szemét.*
//Második szál//
*Nem fordul felé a másik. Akkor sem, amikor mellélép. Nem bánja. Nem akarja kizökkenteni a gondolataiból, és sürgetni sincs miért. Ez, a kikötő, nem az ő terepe. Nincs keresnivalója itt. Nincs ami siettesse, de más se, ami visszahúzná. Ha itt van az legtöbbször olyan feladattal jár, amit el kell végezni. Annak tudja a határait. De így, hogy akadt kettő között néhány elütnivaló órája sem érzi kényelmetlenül magát a vizet bámulva a nő mellett. A növekvő forgalom zavarja, a bűz, a terhes hangzavar, és mindennek mélyen igazából csak saját maga, amiért egyáltalán itt van, de most mégsem tudja ezért gyűlölni magát. A felkavarodott gyomrára gyógyír a hűvös, párás szél, ami a nyílt víz felől éri az arcát, és a másik hangja. Oldalt fordítja rá a fejét, lepillantva a hosszúéletű tengert fürkésző, alacsonyabb alakjára maga mellett.*
~Akkor miért vagy itt?~
*Nem kérdez. Ő is tudja, hogy a válaszok sokszor nem olyan egyszerűek, mint lenniük kellene. Részleteiben fedi talán a valóságot az, amit a nőről tud, de egészében biztosan nem. Ám ezúttal nem a közöny, inkább a másik tiszteletben tartása az, ami miatt nem szól. A felé forduló arcot nézi szavak helyett, és azt a kezet, ami ismét nyújt felé valamit. Lepillant a becsomagolt pogácsára. Papír, de nem rajz. Kiemelve a balját a zsebéből veszi el az ételt, gondolat nélkül. Visszanéz a szemekbe a kérdésre. Biccent egyet, a karjával téve csak egy mozdulatot, hogy mutassa az utat.
Nincs hova tegye a pogácsát, ezért azt a kezében tartva szegődik az elf mellé, ha megindul előre. S ha az a legutóbb nem tudta hova tenni azokat a dolgokat, amiket a legtermészetesebb módon adott neki, akkor ugyanezt érzi most ő is. Inkább csak az udvariasság, mint a szükség késztette, hogy elfogadja a pékárut. Nem éhes. Lehet, hogy lesz, de mégsem ez zavarja. Összevonja a szemöldökét, de szólhat ez a kikötőnek is, körülöttük. A rothadó hal szagának, ami lassan a ruháiba ivódik.*
- Talán felelőtlenség volt nem megkérdeznem, hogy mászva akarsz-e felmenni.
*Szólal meg inkább, hogy elterelje a saját figyelmét is a keresetlenül felbukó, számára névtelen érzésekről. Sosem értette őket. A felesleges csevegést még kevésbé, most mégis úgy érzi valamire szüksége van, ami lefoglalja az eltévedt gondolatokat. A környezetbe itt nem menekülhet. Behunyja egy pillanatra a szemét.*
902. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-07 17:56:55
Üzenet elküldve: 2024-07-07 17:56:55
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Választ nem kapott ugyan, de az igenlést érzi a másik csöndjében. Sokkal jobban alakul így ez a nap, a kezdeti nehézségek ellenére. Talán nélküle is ugyan ezt tenné, kiülne a toronyhoz, csak más útvonalat választana. A még mászható sziklákon felkapaszkodni legalább elveszi annyira a figyelmét a világról, hogy ne essen nehezére az ittlét.
Beleveszik a víz kémlelésébe, s bár nem innen a legjobb a rálátás, ezt legalább tudja értékelni. A víz erejét, a hasznosságát. A csillámosan fodrozódó felszínt, ahogy sávot vet a nap fénye rajta, ahogy elindul felfelé az égen... és a habot, amik találkoznak a kövekkel, vagy a tisztább partszakaszokkal. Mozgó festmény.
Nem türelmetlen, tovább is várt volna. A léptekre viszont csak akkor figyel fel, amikor már túl közel vannak hozzá. Lehetne másé is, mégsem érzi azt, hogy meg kellene fordulnia megbizonyosodni róla, hogy a megfelelő személy állt mellé. Vegyül a beköltöző kikötői élettel, de nem gyullad vészjelzés, tudja, hogy ő. De még nem fordul felé. A kérdés sem sarkallja rá, mert előre utálja a válaszát. De minek hazudjon?*
- A tenger szép. *Vesz egy mély levegőt, de úgy fújja ki, hogy arca egy leheletnyivel komorabbá válik. * - Ezt leszámítva semmit. ~De hova máshová mehetnék?~ *Ahonnan jött, oda nem mehet vissza. A város nem csábítja, a szigetek nem lennének neki valóak. Hajón élni... semmiképp. Sehol nem talált még otthonra és már nem is keresi. Ez jutott, s bár ez nem az a fajta tehetetlen beletörődés, ami megakasztja az életét örökre, de igenis meg van rekedve. Majd túllendül. Nem az a fajta aki minduntalan képes volna ebben a semmiben létezni. De most nem áldoz többet a kellemetlen gondolatra, végre a másik felé fordítja arcát és inkább örül annak, hogy ő legalább itt van és kiszakítja. Ismét. *
- A toronynál nem ilyen. Szerintem tetszeni fog... mehetünk?
*Várakozóan figyeli a vonásokat, majd felé nyújtja az egyik leheletvékony papírba csomagolt pogácsát. Ő még ugyan nem most fog belekezdeni a reggelibe, de ha a másiknak ahhoz van kedve, akkor tegye csak. Semmi mást nem szeretne jobban, mint elindulni, de nem teszi meg az első lépést addig, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy nem kell visszamennie még valamiért. Itt nem lehet tudni.*
//Második szál//
*Választ nem kapott ugyan, de az igenlést érzi a másik csöndjében. Sokkal jobban alakul így ez a nap, a kezdeti nehézségek ellenére. Talán nélküle is ugyan ezt tenné, kiülne a toronyhoz, csak más útvonalat választana. A még mászható sziklákon felkapaszkodni legalább elveszi annyira a figyelmét a világról, hogy ne essen nehezére az ittlét.
Beleveszik a víz kémlelésébe, s bár nem innen a legjobb a rálátás, ezt legalább tudja értékelni. A víz erejét, a hasznosságát. A csillámosan fodrozódó felszínt, ahogy sávot vet a nap fénye rajta, ahogy elindul felfelé az égen... és a habot, amik találkoznak a kövekkel, vagy a tisztább partszakaszokkal. Mozgó festmény.
Nem türelmetlen, tovább is várt volna. A léptekre viszont csak akkor figyel fel, amikor már túl közel vannak hozzá. Lehetne másé is, mégsem érzi azt, hogy meg kellene fordulnia megbizonyosodni róla, hogy a megfelelő személy állt mellé. Vegyül a beköltöző kikötői élettel, de nem gyullad vészjelzés, tudja, hogy ő. De még nem fordul felé. A kérdés sem sarkallja rá, mert előre utálja a válaszát. De minek hazudjon?*
- A tenger szép. *Vesz egy mély levegőt, de úgy fújja ki, hogy arca egy leheletnyivel komorabbá válik. * - Ezt leszámítva semmit. ~De hova máshová mehetnék?~ *Ahonnan jött, oda nem mehet vissza. A város nem csábítja, a szigetek nem lennének neki valóak. Hajón élni... semmiképp. Sehol nem talált még otthonra és már nem is keresi. Ez jutott, s bár ez nem az a fajta tehetetlen beletörődés, ami megakasztja az életét örökre, de igenis meg van rekedve. Majd túllendül. Nem az a fajta aki minduntalan képes volna ebben a semmiben létezni. De most nem áldoz többet a kellemetlen gondolatra, végre a másik felé fordítja arcát és inkább örül annak, hogy ő legalább itt van és kiszakítja. Ismét. *
- A toronynál nem ilyen. Szerintem tetszeni fog... mehetünk?
*Várakozóan figyeli a vonásokat, majd felé nyújtja az egyik leheletvékony papírba csomagolt pogácsát. Ő még ugyan nem most fog belekezdeni a reggelibe, de ha a másiknak ahhoz van kedve, akkor tegye csak. Semmi mást nem szeretne jobban, mint elindulni, de nem teszi meg az első lépést addig, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy nem kell visszamennie még valamiért. Itt nem lehet tudni.*
901. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-07 16:36:07
Üzenet elküldve: 2024-07-07 16:36:07
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Tapasztalatból tudja, hogy a város elkerülhetetlen, ezért is a cinkos pillantás. Előbb vagy utóbb mindenkinek oda kell mennie valamiért. Ennek ellenére - vagy pont ezért, - megérti a nő ódzkodását. Maga sem jár oda a kelleténél gyakrabban. Ha nem lenne olykor feltétlenül szükséges, a szántók földjeiről sem igen mozdulna el. Kár, hogy az élet nem lehet ilyen egyszerű.
Ebédtájt. Nem reagál az időpontra, sem arra, hogy dolga lenne. Elfordítja a fejét a mutatott irányba, megpillantva a torony alakját a sziklák tetején. Egy-két másodpercig forgatja csupán a lehetőséget a fejében, mielőtt határozna, és bár igent szó szerint nem mond rá, mégsem lehet kérdés maga előtt sem, hogy szívesebben menne oda a nővel, minthogy itt tébláboljon egész nap. Ahogy látja, a kereskedőhajó hamarosan talán valóban elindul, és akkor egy egész napja lesz, amit el kellene ütnie valahogyan. Semmittevéssel. A természete legmélye morran fel az elképzelésre.
Az elf további kérdések vagy megjegyzések nélkül egyezik bele, hogy megvárja a dokkok elején, és ez továbbra is olyasmi, ami miatt hálás neki. Nyugodtan állja a rávetett fürkésző pillantást, és azt is, ahogyan a hosszúéletű végül elindul. Ő maga nem mozdul azonban a helyéről, csupán a fejét dönti hátra a hordónak, aminek támaszkodik, ahogy Ril kiér a látóteréből. Behunyja a szemét, amíg vár. Négy-öt percet is talán, csakhogy biztos lehessen, s akkor sem egyenesen, hanem a raktárépületeket megkerülve megy vissza a hajóhoz, mintha csak arra bóklászott volna. Benéz közben az éjjel még ott tárolt ládákra, hogy elpakolták-e őket. A megérzése nem csalt, valóban indulásra készülnek a matrózok. A tekintete az elsőtisztet keresi közöttük, ahogy kisétál a mólóra.
Figyeli, amíg a parton eloldott köteleket felhúzzák a fedélzetre, miközben a vitorlás lassú navigálással kifele indul a kikötőből. Ez a feladata, s ezért fizetik, mégis feszült az állkapcsa, ahogy egy darabon még követi a dokkoktól távolodó hajót, az egymásnak háttal kifeszített vitorlákat, s a felettük, a szélben lobogó zászlót.. Zsebretett kézzel fordul el, hogy megkeresse a nőt. Nem kívánja a kelleténél tovább váratni, mégis eltelhet jó néhány perc, mire végül mellélép a dokkok elején. Nem akarja felzavarni a háttal álló alakját, de a léptei mégis beleveszhetnek a kikötő éledő zajai közé. A kora reggel még tompította, de mostanra fullasztja a légkör. A másik mellett állva nézi a vizet. A mellkasának futó tenger felőli szellő enyhít valamennyit a feltámadó hányingerén.*
- Mit szeretsz ebben a helyben?
*Kérdezi csendben, lassan engedve ki a sós levegőt a tüdejéből.*
//Második szál//
*Tapasztalatból tudja, hogy a város elkerülhetetlen, ezért is a cinkos pillantás. Előbb vagy utóbb mindenkinek oda kell mennie valamiért. Ennek ellenére - vagy pont ezért, - megérti a nő ódzkodását. Maga sem jár oda a kelleténél gyakrabban. Ha nem lenne olykor feltétlenül szükséges, a szántók földjeiről sem igen mozdulna el. Kár, hogy az élet nem lehet ilyen egyszerű.
Ebédtájt. Nem reagál az időpontra, sem arra, hogy dolga lenne. Elfordítja a fejét a mutatott irányba, megpillantva a torony alakját a sziklák tetején. Egy-két másodpercig forgatja csupán a lehetőséget a fejében, mielőtt határozna, és bár igent szó szerint nem mond rá, mégsem lehet kérdés maga előtt sem, hogy szívesebben menne oda a nővel, minthogy itt tébláboljon egész nap. Ahogy látja, a kereskedőhajó hamarosan talán valóban elindul, és akkor egy egész napja lesz, amit el kellene ütnie valahogyan. Semmittevéssel. A természete legmélye morran fel az elképzelésre.
Az elf további kérdések vagy megjegyzések nélkül egyezik bele, hogy megvárja a dokkok elején, és ez továbbra is olyasmi, ami miatt hálás neki. Nyugodtan állja a rávetett fürkésző pillantást, és azt is, ahogyan a hosszúéletű végül elindul. Ő maga nem mozdul azonban a helyéről, csupán a fejét dönti hátra a hordónak, aminek támaszkodik, ahogy Ril kiér a látóteréből. Behunyja a szemét, amíg vár. Négy-öt percet is talán, csakhogy biztos lehessen, s akkor sem egyenesen, hanem a raktárépületeket megkerülve megy vissza a hajóhoz, mintha csak arra bóklászott volna. Benéz közben az éjjel még ott tárolt ládákra, hogy elpakolták-e őket. A megérzése nem csalt, valóban indulásra készülnek a matrózok. A tekintete az elsőtisztet keresi közöttük, ahogy kisétál a mólóra.
Figyeli, amíg a parton eloldott köteleket felhúzzák a fedélzetre, miközben a vitorlás lassú navigálással kifele indul a kikötőből. Ez a feladata, s ezért fizetik, mégis feszült az állkapcsa, ahogy egy darabon még követi a dokkoktól távolodó hajót, az egymásnak háttal kifeszített vitorlákat, s a felettük, a szélben lobogó zászlót.. Zsebretett kézzel fordul el, hogy megkeresse a nőt. Nem kívánja a kelleténél tovább váratni, mégis eltelhet jó néhány perc, mire végül mellélép a dokkok elején. Nem akarja felzavarni a háttal álló alakját, de a léptei mégis beleveszhetnek a kikötő éledő zajai közé. A kora reggel még tompította, de mostanra fullasztja a légkör. A másik mellett állva nézi a vizet. A mellkasának futó tenger felőli szellő enyhít valamennyit a feltámadó hányingerén.*
- Mit szeretsz ebben a helyben?
*Kérdezi csendben, lassan engedve ki a sós levegőt a tüdejéből.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1180-1199