// Cralan //
* Igazából szívesen maradna még, tetszik neki a tisztás, az erdő, a kis patakocska a kristály tiszta vizével, azonban a levél nem várat magára, minél hamarabb gazdájához kell juttatnia, hiszen többször is figyelmeztették arra, hogy eljuttassa azt a grófnak. Persze többször is megfordul a kisasszony fejébe, hogy mi lenne, ha csak úgy csapot-papot eltűnne és nem is mutatkozna többet a városban, ám ezt nem teheti meg egyetlen hozzátartozója miatt: beteg édesapja gondozásra szorul, s ezért dolgoznia kell Ave-nek.
A tengerkék szemű leányzó figyeli, mint köti fel a haját a férfi. Moha a gyors ösztökélés ellenére lomha ügetésbe kezd, bár Ave ezt nem bánja, hiszen így is érezheti a lágy szellő kellemes cirógatását arcán. A férfi szavainak hallatán elmosolyodik. Örül, hogy egyet ért vele és ennyire egy hullámhosszon vannak ilyen téren. Kérészéltű ő maga is, jobban belegondolva, hiszen az élet egy hamar múlandó ajándék, s az alatt kell olyan tetteket véghezvinnünk, és alkotnunk, hogy építő jelleggel hozzá tegyünk egy darabkát a világhoz.
A férfi belső fájdalommal színezett hangjára, játékosan belecsíp az oldalába.*
- Ugyan már. Ne légy olyan savanyú. * Simítja odébb a férfi varkocsát kissé, hogy ne cirógassa az arcát, s ő is lásson valamit az elük lévő útból, bár Cralan széles vállai miatt ez nehézkes, de Ave lelkes.*
- Hát.. legalább megőszülni azt nem fogunk. * Kuncog fel halkan Cralan háta mögött. S kedve támad meghúzni a férfi szintén fehér varkocsát, mely az arca előtt lengedez. Már indulna is keze, de ekkor megérzi sajátján a szerzetesét. A kislányos viselkedés hamar elillan, helyét átveszi valami teljesen más, még eddig számára is ismeretlen érzés. Ha Cralan hagyja összefűzi vele az ujjait, s valamelyest szorosabban hozzá bújik. A napkorong már lemenőfélben úszik a horizont felé, bíborszínre festve maga körül az égboltot, mely igazán szép látvány, ám Ave nem látja, mert a hosszú út után úgy elfáradt, hogy Cralan vállára hajtva a fejét lassan elaludt.*
- Ühhüü.. * Valami válasz féle akar lenni a fél elfnek, vagyis egyetértés, hogy neki is, ám ehelyett csak egy álmos nyöszörgés hagyja el dús ajkait és beleszuszog a férfi nyakába. Mikor Cralan megveregeti kezeit felocsúdik, s hunyorogva tekint az előttük megjelenő naplementébe.*
- Olyan... szép.. * Nézi hosszasan, a hatalmas arany gömböt, melyet most nem takar a kilátásból sem fa, sem hegyorom, s oly hatalmasnak tetszik, hogy Ave felé nyújtja a kezét, mintha meg akarná érinteni.*
- A sötételfek miért nem szeretik a napfényt? * Kérdi a férfitől, elvégre ő fél sötételf, s talán tud valami információval szolgálni a lány kíváncsiságára. Vidáman nézi az ujjai közt átszűrődő fényt, miközben várja a választ, feje pedig továbbra is a szerzetes vállán.*